Tegnap hallgattam egy podcastet Spotifyon és azt gondoltam, erről kéne írni egy új témázgatós posztot, így amikor Bociga is meghallgatta és neki is ez volt a véleménye, úgy voltam vele, erre időt KELL kerítenem. =) A podcast a Ma is tanultam valamit címet viseli, Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó csinálja, ezúttal pedig Almási Kitti volt a vendégük. Én ajánlom meghallgatni, ezen a linken el is érhető, ha esetleg nem lenne Spotifyod.
Én nem igazán a monogámiáról szeretnék itt értekezni, hiszen én soha nem voltam monogám beállítottságú, legfeljebb volt, aki mellett nem voltam együtt mással, vagy volt pár év, amíg csak egyvalakivel voltam együtt. Azt gondolom, mindenki érzi, neki mi a megfelelő, az új linken, a Poliponton utána tudsz olvasni, milyen lehetőségek vannak, amennyiben a monogámia túl szűk keretet ad számodra, de szerintem az is teljesen rendben van, ha neked ez a megfelelő kapcsolati forma. Mások vagyunk és akkor leszünk boldogok, elégedettek, ha önazonosak maradunk. Bennem próbálták azt erősíteni srácok nagyon sokáig, hogy ahogy én szeretnék élni, úgy nem lehet, nem fogok hozzá társat találni, nem fognak elfogadni az emberek, végül magányos leszek, azonban idővel rájöttem, hogy inkább lennék csak a barátnőmmel, aki teljesen rendben van velem, az elképzeléseimmel, a szabályaimmal, a működésemmel, minthogy egy olyan sráccal kínlódjak, aki nem fogad el, fúrja a barátnőmmel közös kapcsolatomat és időmet, folyamatosan megkérdőjelez a saját bizonytalanságai miatt, büntet, ha nem nyomorítom bele magam a csak neki kényelmes keretek közé, ignorál, hogy azt próbálja megtanítani nekem, mekkora szükségem van rá, és kontrasztba tehesse ezt az állapotot meg a közös örömöt, így növelve utóbbi jelentőségét és mértékét "optikailag". Rengeteget metszettek le belőlem ezek a kapcsolatok, iszonyú sérüléseket temettem el abból adódóan, mert mások nem tudtak engem olyannak elfogadni, amilyen vagyok, pedig az ő elfogadásuk nem rólam szól, nem mutatja azt, hogy én mennyire vagyok elfogadható és szerethető. Ez egy nagyon komoly tanulsága ennek a nyárnak számomra.
A podcastben beszélnek a rivalizálásról nemeken belül. Nem volt számomra ennél a résznél új információ, inkább azon gondolkodtam el, vajon az én életemben ez a dolog hogyan jelent meg. Azt tapasztaltam, hogy srácok lehúzták a többieket nekem, mekkora csövesbánat, a haja is milyen, satöbbi, amit én nem is rivalizálásnak fogtam fel, hanem azon gondolkodtam, miért érzi fontosnak, hogy negatív véleményt formáljon egy idegenről. Vicces, de én nem gondoltam, hogy ezzel próbál számomra imponálni, inkább azt kerestem, miért fókuszál a negatív dolgokra, milyen önmagára irányuló kritikát csendít meg benne a másik. A féltékenységet és az irigységet amúgy is rosszul kezelem, próbálom kihúzni magam abból a kapcsolatból, amiben felmerül, mert szerintem egyik sem oké. Nem egy megszerezhető tárgy vagyok, hanem egy érző, gondolkodó, önálló ember, nem lehet elvenni, odaadni. Döntések vannak és minden döntésnek megvan a maga következménye, ezzel kell számolni. A féltékenykedés mellé általában társul a féltékeny fél kisebbségi komplexusa, önértékelési problémája és addig nyomorgatja a másikat, amíg annak az önbecsülése el nem kezd leépülni. Szerintem ez borzasztó és tapasztalatból tudom, hogy nem könnyű visszaépíteni a lerombolt önbecsülést. Irigységből is rengeteg ért, a legtöbb esetben utálattal párosult, a suliban még bullyinggal is. Volt egy csaj a középiskolás osztályomban, aki egy blogon másokat ócsárolt, persze nem a nevük használatával. Engem Mataharinak hívott. Először, amikor megtudtam, hogy előkelő helyen szerepelek az általa gyűlölt emberek között, rosszul éreztem magam, nem gondoltam, hogy bármivel is rászolgáltam volna a gyűlöletére, aztán kiderült, hogy Matahari egy gyönyörű kémnő volt és eléggé más megvilágításba került számomra az egész történet. Tény, hogy velem szemét volt ez a lány, de az is tény, hogy rettenetesen irigyelhetett.
Na de én rivalizálok-e? Szerintem igen, de én nem kezdem el megpróbálni lenyomni azt, akit valamiben jobbnak ítélek magamnál, hanem elkezdek hátrálni. Ha hátrál velem a párom, akkor megnyugszom, vagy ha megbeszéljük, hogy ő egyáltalán látja-e azokat az előnyöket, jó tulajdonságokat, amiket én észrevettem és ez rá hogy hat, akkor is megnyugszom. Erre pont közeli a példám és hálás vagyok, hogy meg tudjuk beszélni, mert így gyógyulnak a sérüléseim. Én alapvetően rendben vagyok magammal. Nem azt mondom, hogy nincs min javítani, de nem tennék komoly erőfeszítéseket azért, hogy például edzettebb legyek, nem akartam sosem kés alá feküdni, hogy megváltoztassam valamimet, és azt gondolom, a személyiségem is kedvelhető, összefér másokkal, hiszen rengeteg barátom van. Nem vagyok irigy vagy féltékeny, ez nem is volt sosem jellemző rám. Voltak, akik próbáltak féltékennyé tenni, az masszív hátrálást és szánalmat vált ki belőlem, mindegy, hogy még benne vagyunk a párkapcsolatban, már vége van, vagy még előtte vagyunk. Szeretem a versenyhelyzetet, de nem így, nem rivalizálásban. Érdekel, mennyire tudok megugrani léceket és öröm átlendülni egy-egy magasabb felett, de ugyanúgy tudok örülni annak, ha másnak is sikerül. Annak nem látom értelmét, hogy összehasonlítsam magam mással, hiszen mindannyian egyedi hópelyhek vagyunk, az ízlés ugyancsak egyéni dolog. Nemrég volt egy vicces beszélgetésem is egy sráccal a második "randin". Arról beszéltünk, kinek milyen nők jönnek be és azt mondta, neki a teltebbek tetszenek nagy mellekkel és fenékkel, majd gyorsan hozzátette, hogy de ne aggódjak, én is nagyon tetszem neki, erre ránevettem, majd azt mondtam, "Én ezt a kérdést nem bonyolítom túl. Itt vagyok, nem?". Ha nem tetszenék neki, nem hívott volna el egy második találkozóra.
A podcastben beszélnek róla, hogy a párkapcsolatok másfél-két év után azért tudnak kiégni, mert elmúlik a hormonális rózsaszín köd és elkezdik a felek meglátni egymást tényleg, illetve azt, hogy ők maguk hogy vannak jelen a kapcsolatban, a másik tükrében. Kitti szerint a monotóniatűrésünk csökkent amiatt, mert rengeteg lehetőségünk nyílt a szüleinkhez képest, könnyen utazhatunk külföldre, bármilyen konyha ételeit oda tudjuk tenni az asztalunkra, sokkal könnyebben cserélhetjük le a használati tárgyainkat, ezáltal folyton új ingerekre vágyunk és hamar ráununk most már egymásra is. Én ezt nem tudom átérezni, mert bár hajlamos vagyok rózsaszín felhőbe kerülni a másiktól, de mikor az elpárolog, én nem unalmat érzek, hanem azt akarom, hogy olyan jól érezzük továbbra is magunkat, mint addig és ezért elkezdek többet tenni a kapcsolatért. Az sokkal nagyobb baj, amit tapasztaltam a másik oldalról, hogy elkezdtem azokra a dolgokra kapni a kritikát, ami addig pont, hogy az alapja volt a rózsaszín felhőnek. Valszeg a miért témánál van a kutya elásva, de a rám gyakorolt hatása elég durva volt. Sőt, ami nekem érdekes volt Kitti elmondásából, az az álomkép a másikról, amit szerintem rólam sok expasim alakított ki és mikor kiderült számukra, hogy nem az vagyok, nem férek bele, nem illeszkedem az elképzeléseikhez, akkor a többség még erősebben próbált meg beleszuszakolni. Volt, aki belerottyant és magába fordult, volt, aki makacsul ragaszkodott az álomképhez és rám húzta azt, valahogy ellavírozott, de szerintem ezek ugyanolyan ártalmasak mind.
Ami állba vágott, hogy Kitti szerint az értelmiségi nők 30-40%-a egyedül marad. Ezt anno Nana is mondta, és igazából most is látható, hogy okos, intelligens, magas elvárásokkal rendelkező nőként sokkal nehezebb olyan férfit találni, aki képes lépést tartani, sem rivalizálni nem kezd, sem papucs szerepet nem húz, sem az egoját nem roppantja össze rövid idő alatt egy erős nő.
Szerintem a legérdekesebb kérdés fél óra után kerül elő a podcastben, legalábbis engem ez fogott meg a legjobban. Az a felvetés, hogy ha valakit megcsalnak vagy elhagynak, akkor jut arra az elhatározásra, hogy na most kipattintja magát, és Kitti megkérdezi, hogy "Miért most?". Ki is fejti, hogy sok-sok évig együtt élnek a felek, hagyják ellaposodni a kapcsolatot, eltunyulnak, aztán kvázi bosszúból a legjobb formájukba akarnak kerülni az emberek, hogy a másik lássa, mit dobott el. Ez egyrészt azért gáz szerintem, mert vetítés - vetít az ember magáról egy képet, hogy ő milyen jól néz ki, milyen menő, stb., aztán amikor megtalálja a következő partnerét, akkor ugyanúgy vissza fog nagy valószínűséggel állni a korábbi normál kerékvágásba, tehát ezzel becsapja a másikat. Másrészt azért gáz, mert az illető hagyott egy párkapcsolatot tönkremenni. Miért nem volt fontos az a kapcsolat annyira, hogy tegyen érte? Miért hagyta, hogy a párja unalmasnak találja és elhagyja vagy megcsalja? Sőt, továbbmegyek. Miért haragszik a másikra, hogy ha elhanyagolta, elhagyta magát, akkor az továbblép? Ki akarna együtt lenni valakivel, aki kanapékrumpli szintjére süllyedt? Kinek jó ez az állapot? Mert szerintem annak se, aki eltespedt.
Kitti arról beszél a podcastben, hogy régen arra kellett ráfordítani a legnagyobb energiát, hogy megfogják egymást a felek, aztán mivel nem volt opció a válás, ezzel le is volt tudva a kapcsolat, kénytelen volt megtartani magát, most viszont az emberek könnyen cuppannak össze, ellenben kialakítani egy kapcsolatot, megtartani egy párkapcsolatot baromi nehéz. Ki is mondja, hogy nem a szakítás után kell elkezdeni mindenféle újba belevágni, hanem bele kéne vinni a meglévő kapcsolatba az újdonságokat, mert valószínűleg ez tartja majd meg azt. Szerintem ez nagyon fontos mondanivaló és mélyen egyetértek vele. Nekem például a salsa és a bachata rengeteget ad, mindig tele vagyok energiával utána, hazamegyek és csak mesélek, milyen jól éreztem magam, megmutatom az új figurákat. Imádtam együtt game-elni Ferivel és a baráti társaságával, rengeteget hülyéskedtünk és sokat fejlődtem mellettük. Szóval igazából bármi lehetne ez a plusz, új dolog, szerintem az is jó, ha egyedül csinálja az ember és csak az élményeit osztja meg a párjával, az meg aztán fantasztikus, amikor együtt tudtok valamit csinálni.
Megint az került megerősítésre bennem, hogy nagyon nehéz párt találni manapság. Nem csak az ismerkedési terep hiánya miatt, hanem mert felőröl minket a munka, a rengeteg nehézség és csapás, ami ér, és bejátszik az a tényező is, hogy kevesen ismerik jól magukat és nagyon sokan folyamatos ingerekre vágynak, ami ellehetetleníti a hosszútávú együttlétet. Nekem van egy olyan hozzáállásom, hogy szeretném a másikat minél mélyebb rétegeiben megismerni és arra vágyom, hogy ezzel ő is így legyen engem illetően, de mintha manapság az emberek az instant élményekre vágynak, nem akarnak mélyre menni, mert akkor nekik is mélyre kell engedni a másikat. Szerintem ez elég szomorú és nem sok jó felé vezet.
