A következő címkéjű bejegyzések mutatása: témázgatás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: témázgatás. Összes bejegyzés megjelenítése

Netes perszóna régen és most

A legutóbbi bejegyzésem óta megkezdem egy-két posztot, de vagy időm nem volt befejezni, illetve rendesen belemenni, vagy pedig a kedvem ment el tőle. Még keresem azt, miről szeretnék írni. Anno nagyon nyíltan, őszintén megosztottam mindenfélét, amiből volt, aki magának csinált belső konfliktust vagy megsértődött rám, amit én másvalakitől tudtam meg, és volt olyan is, aki továbbadta valakinek az itt olvasottakat úgy, ahogy ő értette és ezzel mérgezte valakivel a kapcsolatomat. Épp ezért továbbra is kérem, hogy ha kérdések merülnek fel benned, szeretnél beszélgetni arról, amit itt olvastál, nyugodtan keress meg privátban, akár Instagramon (Almafa teljesen nyitott, bárki írhat nekem), akár emailen (a címem lianihikawa.ir@gmail.com), akár személyesen vagy Facebookon, amennyiben személyesen ismerjük egymást. Tisztában vagyok magammal és azzal, hogy mennyire hétköznapi az érdeklődésem, munkásságom, világlátásom és a kommunikációm, én megváltozni már lényegesen nem fogok, de szeretném, ha olyan emberek, akik az internetes alteregómat nem ismerik, csak személyesen találkoznak velem, azok számára minden, amit az interneten osztok meg, ismeretlen maradna. Elsősorban nem magam miatt, hanem a felesleges konfliktus elkerülése miatt.

Anno sokkal biztonságosabbnak éreztem az internetet olyan szempontból, hogy nem fért hozzá mindenki, nem tudta akárki kezelni, nehezebb volt kutakodni egymás után. Nem kellett összekapcsolni a Google fiókjaid, nem ugyanaz a globális cég kezelte a Facebookon és az Instagramot, és nem gyűjtötték algoritmusok mindenféle adatunkat, legyen az személyes információ, vagy akár csak az érdeklődés. Hasznosnak tűnhet, hogy megnyitom valamelyik social media alkalmazást és olyan tartalmakat dob fel, amik az eddigi like-jaim és kereséseim alapján érdekelhetnek, de egyre nehezebb kilépni abból a karámból, amibe ugyanezzel a mechanizmussal bezár. Arról nem is beszélve, hogy milyen reklámokkal bombáznak... Szingli vagy? Folyamatosan ajánlja a különféle társkeresőket. Lehet, hogy nem akarsz párt, vagy csak nem akartad a világ elé tárni, hogy elindult valami köztetek, de ez lényegtelen, folyamatosan kapod a társkeresők hirdetéseit. Lehet, hogy friss szakítás, csalódás után vagy, nem baj, akkor is nézd, milyen vonzó egyének keresnek párt... Egy fél éve-éve vagy együtt valakivel? A social media rád hányja, hogy itt az ideje eljegyezni egymást. Megtörtént a lánykérés? Ezerrel kapod az esküvővel kapcsolatos reklámokat. Összeházasodtatok? Remek, jöhet a lakásvásárlás, hitelfelvétel és a következő generiáció létrehozása. Baba született akár nálad, akár egy ismerősödnél? Töménytelen mennyiségű babaholmiról fogsz reklámot kapni. És hogy miért baj ez azon túl, hogy ezek túl személyes dolgok ahhoz, hogy az internet zaklasson vele? Azért, mert nyomja bele az embert egy olyan életbe, ahol checklistaszerűvé degradálódik minden olyan lépés, aminek jelentősége van, amire belülről kell megérjünk és szabadon, tehát manipulációmentesen kellene benne döntenünk. És biztos, hogy én most csak a felszínt kapargattam meg, pedig így is rengeteg vetülete feljött a témának.

Régen ha el akartunk bújni a neten, akkor kitaláltunk magunknak valami nicknevet és azon tevékenykedtünk, és csak az ismerhette meg a nicknév mögötti embert, akit mi kerestünk meg. Ez azoknak volt jó és hasznos, akik az offline térben nem találták meg a közegüket és egy személyes oldallal, legyen az blog, honlap, gportalos oldal, stb., építeni tudtak maguknak egy platformot, ahol az érdeklődők időzhettek, felvehették egymással a kapcsolatot. Manapság sokkal könnyebb lenyomozni valakit, Baranyai Barna több videót is felvett róla, kit hogyan talált meg akár egy kép alapján is. Ez veszélyes, hiszen vannak ragadozók, akik arra specializálódtak, hogy interneten szemelik ki és nyomozzák le az áldozatukat, aztán jobb esetben csak betörés, lopás, garázdaság lesz belőle, rosszabb esetben személyi sérülés, erőszak, halál. Épp elég true crime csatornát követek, hogy tudjam, nem a levegőbe és nem ok nélkül "beszélek".

Arról is szeretnék említést tenni, ha már itt tartunk, hogy mennyire durva internetes bűnözések vannak. A darkweben történő szerv-, ember- és gyerekkereskedelemről már jó ideje hallunk, de megszaporodtak a randigyilkosságok (interneten megismert alkalmi vagy romantikus partner akarva vagy akaratlanul megöli a másik embert), az anyagi károkozások (előreutalást kérnek, aztán nem küldenek semmit érte, vagy amit kapsz, köszönőviszonyban sincs azzal, amiért a pénzt adtad, stb.). De az elmúlt pár évben voltak olyan felháborító esetek, amik a hírverést ugyan megkapták, azonban nem lett belőlük érdemi ügy. A Metropol felhívást indított, amiben arra buzdította az embereket, hogy fotózzanak le miniszoknyás, miniruhás, rövidgatyás nőket és a képüket küldjék be az újságnak. Ezzel nem csak az a probléma, hogy mindenkinek joga van megtagadni, hogy hivatalos eljáráson kívül képi vagy hanganyag készüljön róla és arról is rendelkezhetünk, hogy a rólunk készült felvételek hogyan, hol, milyen időablakban jelenhetnek meg, így tehát arról is, hogy nem jelenhet meg. Szóval eleve jogsértő a felkérés. A másik probléma, hogy normalizálja a nők abuzálását. Minden nő ismeri azt, hogy ha valami rövidet vesz fel, akkor a mozgólépcsőn oldalt áll, a hátát a fal felé fordítja, figyeli a környezetében fellelhető problémás figurkákat, mert érthetetlen oknál fogva egyes hímnemű egyedek feljogosítva érzik magukat bármilyen cselekedetre, ha a szemüknek tetsző nőt látnak. Mind kerültünk már olyan szituba, amikor catcallingoltak, amikor a mellénk leülő alak ránk telepedett, amikor megfogdostak, befotóztak a szoknyánk alá, ... És nem, bocs, de erre nem az a megoldás, hogy nem veszek fel szoknyát, hanem hogy akit rajtakapnak, hogy befotóz a ruhám alá, aki fogdos, aki nyomul, miután megkértem, hogy hagyjon békén, azért jön a rendőr és megtörténik az eljárás. Én abszolút támogatom, hogy minden ilyen cselekedetre gyűjtsön pontot az ember, mint a jogsinál a vétségekre, és akinek megvan x pontja, az kapjon érte büntetést - korlátozzák a jogait, zárják be, vegyen részt kötelezően szocializáló programban. Az ilyen ember ugyanúgy nem alkalmas egy normális társadalomban élni, mint a kezeletlen mentális betegek. Na de vissza a Metropol botrányhoz! Szval alapvetően is probléma volt, hogy random lefotóznak az utcán és aztán csak Isten tudja, mit művelnek a képemmel - jobb esetben csak egy beteg elméjű állat veri rá, rosszabb esetben beteszik egy csoportba és többen is, legrosszabb esetben pedig... Igen, a Motherless ügyhöz hasonlóan járok, ahol ezek a beteg elméjű egyének az AI segítségével megszerkesztik úgy a fotóm, mintha el lenne vágva a torkom, ki lennék kötözve, BDSM kellékeket aggatnak rám, meztelen lennék, és úgy posztolják a képem a fedett csoportjukba. Remélem, senkinek sem kell elmagyaráznom, miért nem szeretném, ha bármelyik képem - akár én tettem ki, akár titokban lefotóztak az utcán - ilyen sorsra jutna. Ezek a kretének abba nem gondolnak bele, hogy az áldozatuk mit érezhet, illetve hogy ha mondjuk ezeket a róla szerkesztett fotókat közszemélre teszik és eljut a családtagjaikhoz, min fognak keresztülmenni. De a Motherless botrány nem csak azért szólt akkorát, mert visszaéltek nők képeivel, hanem mert ezek a kretének buzdították egymást, hogy osszák meg a legbetegebb fantáziájukat és néhányan felajánlották, hogy bizonyos összeg fejében levadásszák és élőben is elhozzák a képeken szereplő nőket. Kell ezt ragozzam? Nekem azóta is a "miafasz?!" kérdés villog a szemem előtt. Megvan a felvevőpiaca a gore témának, lehetne olyan fotósorozatot készíteni, ami művészi és a modell beleegyezéssel, minden részletet ismerve van ott, lehetne fikciós történetet írni, még akár kisfilmet is lehente forgatni, részemről az elfogadható. De én rohadtul féltem azokban a hónapokban, hogy vajon rólam milyen kép készülhetett az utcán, milyen brutálisan elbánt kép jut vissza hozzám, vajon valaki rám támad-e és nem fogok-e egy idegen helyen, valami őrülttel kettesben ébredni valahol. És tudod, hol tart az ügy? Magyar a csávó, kint él Németországban és felfüggesztett státuszban van, a botrány után utazócsatornát vezet. Olvasd el ezt az átfogó cikket, ha nem hiszed.

Elmebetegek mindig voltak, régen is létezett az internetes zaklatás, csak akkor könnyebb volt védekezni ellene. Most vannak, akik botokat hoznak létre és gyalázatos kommenteket hagynak egyes profiloknál, ami rohadt nonszensz. Miért nem lehet továbbgörgetni, ha valaki vagy valami nem tetszik, de nem ártó, káros? Én ezt sosem fogom megérteni.

Régen jobb hely volt a net, érdekes honlapok voltak, nem csak hirdették magukat az emberek, közösségek épültek, nem árasztott el minket a reklám, jóval többen trollkodtak, mint bullyingoltak, és mivel nem mindent egy-egy nagycég üzemeltetett, szélesebb palettából választhattunk egy-egy szolgáltatás terén. Nem tudom, mikor jön el a reformkor az interneten, mi kéne ahhoz, hogy az emberek viselkedése, hozzáállása megváltozzon, de nagyon várom ezt.

Red flagek egy segítőnél

Ezt a témát az Emlékezek nevű Instagram felhasználó/csatorna kezdte el és annyi plusz ötletem lett az általa és követői által felhozott példák mellé, hogy gondoltam, írok róla egy kifejtős posztot.

Az általa felhozott red flagek:
- Hosszú évekig tart egy folyamat
- Azt állítja magáról, hogy ő a legjobb vagy az ő rendszere a legjobb
- Barátként kezel, külön akar veled találkozni
- Nem te döntesz
- Elveszi a saját felelősségedet
- Fenyeget
- Belekényszerít olyan dolgokba, amikbe nem egyeztél bele
- Erőlteti az ülést/alkalmat
- Azt állítja, hogy nem tudsz fejlődni, ha nem jársz hozzá
- Nem támogat abban, hogy befejezd a folyamatot
- Nem bízik benned, a saját erődben
- Nincs tere annak, hogy visszajelzést adj vagy kifejezd, ha valami nem tetszik
- Ha azt érezteti akár burkolt formában is a klienssel, hogy tőle függ

A követői által felhozott red flagek:
- Nem validálja a kilens érzéseit, sőt, kijavítja, valójában hogy érzi magát
- Ha a saját érzéseit is beleviszi a folyamatba úgy, hogy befolyásolja, elnyomja a segítettet vele
- Leszól egy olyan módszert, amivel neki negatív tapasztalatai voltak
- Saját tapasztalatát alapvetésnek fogadja el
- Ha nem lehet a kliens őszinte
- Kirak az áttörésnél, kardinális pontnál, ha lejárt az időkeret

A saját red flagjeim:
- Ijesztget és felhívja a figyelmet, hogy a kliens milyen mélyen van
- Nem tartja az időkeretet, nem jól osztja be az időt, majd a klienset hibáztatja
- Kiteszi a klienst olyan állapotban, amiben nem garantált a lelki vagy fizikális biztonsága
- Arra épít, hogy ha nála nem tudod megoldani a problémád, akkor elmész egy másik személyhez vagy más módszert is alkalmazol, de visszajársz hozzá
- Leszól más szakembereket, segítőket
- Az ülésen azzal motivál, hogy más kliense milyen sokat haladt, fejlődött, hol tart most, pedig honnan indult
- Az ülésen politizál vagy pártot ajánl
- Munkalehetőséget kínál
- Nem tudja összegezni egy visszajáró kliense folyamatát, fejlődési ívét, problémái változását, csak az elmúlt egy-két alkalomra emlékszik maximum, ezáltal nincs átlátható folyamat és tervezni sem tud előre
- Átláthatatlan árazás
- Kihangsúlyozza a kliensnek, hogy őt kedvezményes áron fogadja, míg másokat x Ft-ért
- Ha elégedetlen a kliens a módszerével, erről tájékoztatja és más módszert kér, ő a következő ülésen mégis ugyanazzal a módszerrel folytatja
- LMBTQ személyt fogad, miközben nem ismeri el valóságnak az önképét, tévesnek ítéli az orientációját és megpróbálja cis heteróvá manipulálni

Egy pár pontot kifejtenék, mert szerintem érdemes róla beszélni.

Barátként kezel:
A segítő és a kliens között fontos a szimpátia, de a baráti kapcsolat a legtöbb esetben nem csak kontraproduktív, de kifejezetten káros. Sérülnek a szerepek, elmosódnak a határok, ezáltal a kliens nem fogja biztonságban érezni magát, a segítő pedig automatikusan az ülésen is barátként viszonyul a legtöbb esetben a klienshez, ezért megenged magának olyan véleménykifejezést, sztorizgatást, esetleg modort, aminek nincs ott helye. A segítő időbeosztás szerint dolgozik normál esetben és ha cseverésztek, az ő sztoriján van a fókusz, akkor te a társalkodásért fogsz fizetni, nem azért, hogy a folyamatodban értőn, megfelelően kísérjen. A másik probléma ezzel a jelenséggel, hogy az ilyen segítőnek gyakran udvartartása van. Személyi kultuszt épít és hívekké manipulálja a visszajáró klienseit, akiket nem segíteni akar, hanem anyagilag szipolyozni. Ez kurvára nem oké, az ilyen segítőt messze kerüld el, mert gyakorlatilag azért fizetsz, hogy ő fürödhessen a figyelmedben.

A visszajelzésekre adott helytelen reakció
Összevonok pár pontot, mert lényegében mind ugyanarról szól. Ha jelzed a segítődnek, hogy nem esett jól, amit mondott, nem érzed hatékonynak azt, amit csináltok, valamit másképp szeretnél, szünetet szeretnél tartani, vagy bármi, és ő ezen kiakad, hibáztatni kezd téged, jelzőket aggat rád, manipulálni próbál, vagy ilyesmi, akkor kalap-kabát, és vissza se szabad nézni. Annak a segítőnek magának is szüksége lenne egy segítőre, hiszen az benne van a pakliban, hogy betriggereled, emberek vagyunk, hatunk egymásra akarva-akaratlanul, de a megfelelő önreflexióval rendelkező segítő tisztában van vele, hogy mi az elfogadható reakció, hogyan maradjon akkor is professzionális, ha belül a plafonon van az idegtől. Olyan is van, hogy nem tud más módszert, nem tud mélyebbre vinni egy folyamatban, nincs eszköztára a felmerült helyzetre, problémára. A jó segítő ezt korrektül elmondja. Nem tereli más irányba a beszélgetést és a folyamatot, nem csinál úgy, mintha értene hozzá, mintha tudná, mit csinál, mert tisztában van vele, hogy az ő feladata a segítség és árt vele, ha nem korrekt.

LMBTQ friendlynek vallja magát, de nem az
Nekem ez az "elmész te a büdös picsába!" kategória. Olyan nincs, hogy a segítő elfogadja az azonos neműek közti kapcsolatot, de közben folyamatosan jobb színben tünteti fel az ellentétes partnerjelölte(ke)t, szurkálja az azonos nemű partnert, hogy a kliense is meglássa azokat a hiányosságait, hibáit, ami miatt majd jól otthagyja. Velem konkrétan megtörtént, hogy arról beszéltem, a barátnőm mennyi mindent megtesz értem, hogy milyen csodálatosan támogat, mennyire figyel rám, elhalmoz, a pszichológusom meg a fiúmra irányította a beszélgetést, hogy ő milyen rendes, mennyire felemel engem, én meg ültem vele szemben, hogy ez mi a fasz, hogy jön most ez ide. Folyamatosan éreztem, hogy próbál manipulálni azzal kapcsolatban, hogy melyik páromat hogyan értékeljem, hogyan viszonyuljak hozzá, azt próbálja éreztetni velem, hogy problémát jelent a fiúm számára az, hogy barátnőm van és azzal ennyire szoros a kapcsolatom, és hogy ezzel el fogom ijeszteni a srácot. Sőt, amikor kapcsolati térképet rajzoltam, a barátnőmet vagy figyelmen kívül hagyta, vagy folyamatosan vitatta mellettem a helyét, illetve arról próbált meggyőzni, hogy a barátnőm szerelemnek álcázza az érdekeit velem kapcsolatban. Nyilván nagyon gyorsan stratégiát váltottam és nem adtam teret többet a barátnőmmel kapcsolatos témának, mire idővel közölte velem a pszichológus, hogy támadok, ha szóba hozza. Én nem kerteltem, elmondtam, hogy az ő hozzáállása váltotta ki ezt belőlem, és hogy mióta hozzá járok, a barátnőmmel való kapcsolatom is profitál az önfejlesztésből, egyre kiegyensúlyozottabbnak és jobbnak érezzük a kapcsolatunkat, úgyhogy nem érzem szükségét erről beszélni vele. Szembesítettem, hogy nem fogadja el a kapcsolatomat a barátnőmmel és megpróbál hatást gyakorolni rám arra vonatkozóan, hogy megszabaduljak a lánytól, amit természetesen tagadott és azt mondta, projektálok rá valamit. Én nem javaslom, hogy ilyen segítőhöz járj, mert nagyon megterhelő folyton résen lenni, koordinálni egy valamilyen területen elmélyedt segítőt, kiszűrni a manipulációt és megfelelő mederben tartani a témát. Nekem más dolgokban segítségemre volt ez a közös munka, én teljesen biztos voltam benne, hogy azon feltételezése a pszichológusomnak, hogy traumakötés miatt vagyok a barátnőmmel, nem áll helyt, mert akkor a traumák oldásával lazulnia kellett volna a kötődésemnek, de nem akarom letagadni, hogy volt egy viszonylag rövid időszak, amikor mindketten féltünk tőle a barátnőmmel, hogy a pszichológusnak lesz igaza. A lényeg: ha a segítőd teljesen más elveket vall kardinális kérésekben, hosszútávon nem fogtok tudni együtt dolgozni, mert vagy triggereled őt és el fog kezdeni nem megfelelően viselkedni veled, vagy megpróbál a saját elvei szerint mederbe terelni téged.

Munkalehetőség felkínálása
Jól hangzik, hogy bedolgozol valamit és ingyen járhatsz a segítőhöz? Akkor fordítsuk meg ezt a kérdést és képzeld el, hogy a főnöködnek kellene beszélned a traumáidról, sötét gondolataidról, szégyenletesnek érzett titkokról, ... A munkalehetőség felkínálása egy határátlépés és a klienst átpozicionálja alacsonyabb rangú helyzetbe, a fókusz pedig átkerül oda, hogy kész legyen a feladat, mire a kliens megy az ülésre. Megbomlik a bizalom, a jól határolt szerepek elmosódnak és megváltozik a hangulat a két ember között. Brutál red flag, menekülj!

Politizálás
Ez eleve egy rázós terep itthon és a hatása ugyanaz, mint a munkalehetőség felkínálásának, eltörli azt a közeget, amire szükség van segítő és kliens között az eredményes munkához. Ennél már csak az rosszabb, ha a segítő megpróbál meggyőzni, hogy kire szavazz, vagy beajánlana valahova. Nekem szektafeeling, abszolút elfogadhatatlan.

Leszól más segítőket, módszereket
Irtó proli. Képzeld el azt a helyzetet, hogy ott vagy mondjuk egy természetgyógyásznál és azt mondja, a pszichológusok nem tudnak semmit, nem érdemes hozzájuk járni. Vagy ott ülsz egy pszichológusnál és azt mondja, ne szedd be a vérnyomáscsökkentődet, majd ő segít meggyógyulni, mert minden fejben dől el. Bullshit, ilyen nincs. A másik "kedvencem", amikor valaki olyat ekéz a segítő szinte megállás nélkül, aki az egyik legnagyobb név a szakmában itthon. Egyszer elmondani a véleményt oké, annak lehet helye, létjogosultsága, nade állandóan lefitymálni... Ez tulajdonképpen manipuláció, amivel a segítő azt az érzetet akarja kelteni, hogy ő jobb. Semmi szükség bizonygatni, ha tényleg jó az a segítő, akkor meglesz az ügyfélköre, ha meg nem, akkor legalább másvalakit ne sározzon.

Kihangsúlyozza a kliensnek, hogy kivételezik vele
Manipuláció és határátlépés. A kliensnek semmi köze hozzá, hogy mást mennyiért fogad a segítő és egyébként sem releváns a saját folyamatát tekintve, emellett felveti azt a kérdést, hogy vajon van-e ennél is kedvezményesebb ár és mit kéne érte tenni. A kliensben hatalmi drámát indít a többi kliens és a segítő felé is, igazából idő kérdése, hogy bombaként robbanjon a feszültség.

Rossz időkezelés
Legyünk vele tisztában: nem a kliensnek kell az órát nézni. Pár ülés alkalmával ki lehet ismerni, kinek mennyi időre van szüksége, hogy teljeskörűen megérkezzen a beszélgetés lényegi részéhez és segítőként ennek megfelelően kell terelnie. Ha olyan a kliens, aki nagyon belemegy a részletekbe, szétaprózza a témát, akkor aktívabban kell a fókusz felé irányítani. És ami nagyon fontos, hogy ha nincs elég idő egy megterhelő folyamatból kihozni legalább a nullpontra a klienst, akkor nem mehet bele a segítő. Velem megtörtént, hogy túl későn ajánlotta fel a hipnózist a segítő, de mivel én nem figyeltem, hol tartunk időben és láttam potenciált a lehetőségben, rábólintottam, majd az lett belőle, hogy épp csak visszajöttem az éber állapotba, mikor közölte velem a segítő, hogy letelt az időm és jön a következő kliens. Úgy léptem ki a rendelőből, hogy őrjöngött a bensőm a felhozott tartalom miatt, fel voltam zaklatva, remegtem, úgyhogy pár métert gyalogoltam, hogy megnyugodjak, majd befordultam a rakparton a Duna felé és bőgtem. Teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy más, aki nem annyira önkontrollos és tudatos, mint én, beugrana a vízbe abban a helyzetben. Ennek kitenni valakit nem pusztán felelőtlenség, hanem embertelen. A rossz időkezelés akkor is megnyilvánul, ha a segítőnek az ülés előtt nem volt ideje enni, pisilni, felkészülni, így a kliens érkezése után még ezeket meg kell tennie. Engem nem zavar, ha eszünk egy kekszet vagy csokit az ülés közben, teázunk vagy kávézunk, nekem ez kellemes légkört teremt, de amikor a segítő akkor eszi meg az ebédjét, az elég cink. Zörög, a figyelme megoszlik a mondandóm és az evés között, romlik a reakcióideje. Nyilván meg fogom engedni, hogy egyen, mert a gyomorkorgástól a mizofóniám miatt rosszul vagyok, meg az empátiám nem engedi, hogy alapvető szükségletet ne elégítsen ki a másik, amikor velem van, de nincs jó véleményem arról a segítőről, aki sem magát, sem engem nem tisztel annyira, hogy minden módon felkészülten fogadjon. Ez egyébként határátlépés, mert baráti beszélgetés szintjére hozza az ülést. Imádok a szeretteimmel evés közben dumálni és a kajarandikat, de amikor egy segítőhöz megyek, akkor fizetek a figyelméért és a szakértelméért. Még egy megnyilvánulása van a rossz időkezelésnek, amire szerintem érdemes figyelni, mégpedig ha a két kliens között rövid időt hagy magának a segítő. Nem csak az a probléma, hogy nem kéne találkozniuk a klienseknek, hiszen kényelmetlenül érezhetik tőle magukat, hanem az, hogy ha az első kliens benne van egy mélyebb folyamatban, abból vagy ki kell rántani, vagy félbe kell hagyni, vagy belenyúlik az érkező kliens idejébe és akkor minden későbbi kliensnél is megjelenik a csúszás.

Kicsit hosszú lett, de fontosnak tartottam ezt a témát.

Buktatók a párkapcsolatban

Tegnap hallgattam egy podcastet Spotifyon és azt gondoltam, erről kéne írni egy új témázgatós posztot, így amikor Bociga is meghallgatta és neki is ez volt a véleménye, úgy voltam vele, erre időt KELL kerítenem. =) A podcast a Ma is tanultam valamit címet viseli, Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó csinálja, ezúttal pedig Almási Kitti volt a vendégük. Én ajánlom meghallgatni, ezen a linken el is érhető, ha esetleg nem lenne Spotifyod.

Én nem igazán a monogámiáról szeretnék itt értekezni, hiszen én soha nem voltam monogám beállítottságú, legfeljebb volt, aki mellett nem voltam együtt mással, vagy volt pár év, amíg csak egyvalakivel voltam együtt. Azt gondolom, mindenki érzi, neki mi a megfelelő, az új linken, a Poliponton utána tudsz olvasni, milyen lehetőségek vannak, amennyiben a monogámia túl szűk keretet ad számodra, de szerintem az is teljesen rendben van, ha neked ez a megfelelő kapcsolati forma. Mások vagyunk és akkor leszünk boldogok, elégedettek, ha önazonosak maradunk. Bennem próbálták azt erősíteni srácok nagyon sokáig, hogy ahogy én szeretnék élni, úgy nem lehet, nem fogok hozzá társat találni, nem fognak elfogadni az emberek, végül magányos leszek, azonban idővel rájöttem, hogy inkább lennék csak a barátnőmmel, aki teljesen rendben van velem, az elképzeléseimmel, a szabályaimmal, a működésemmel, minthogy egy olyan sráccal kínlódjak, aki nem fogad el, fúrja a barátnőmmel közös kapcsolatomat és időmet, folyamatosan megkérdőjelez a saját bizonytalanságai miatt, büntet, ha nem nyomorítom bele magam a csak neki kényelmes keretek közé, ignorál, hogy azt próbálja megtanítani nekem, mekkora szükségem van rá, és kontrasztba tehesse ezt az állapotot meg a közös örömöt, így növelve utóbbi jelentőségét és mértékét "optikailag". Rengeteget metszettek le belőlem ezek a kapcsolatok, iszonyú sérüléseket temettem el abból adódóan, mert mások nem tudtak engem olyannak elfogadni, amilyen vagyok, pedig az ő elfogadásuk nem rólam szól, nem mutatja azt, hogy én mennyire vagyok elfogadható és szerethető. Ez egy nagyon komoly tanulsága ennek a nyárnak számomra.

A podcastben beszélnek a rivalizálásról nemeken belül. Nem volt számomra ennél a résznél új információ, inkább azon gondolkodtam el, vajon az én életemben ez a dolog hogyan jelent meg. Azt tapasztaltam, hogy srácok lehúzták a többieket nekem, mekkora csövesbánat, a haja is milyen, satöbbi, amit én nem is rivalizálásnak fogtam fel, hanem azon gondolkodtam, miért érzi fontosnak, hogy negatív véleményt formáljon egy idegenről. Vicces, de én nem gondoltam, hogy ezzel próbál számomra imponálni, inkább azt kerestem, miért fókuszál a negatív dolgokra, milyen önmagára irányuló kritikát csendít meg benne a másik. A féltékenységet és az irigységet amúgy is rosszul kezelem, próbálom kihúzni magam abból a kapcsolatból, amiben felmerül, mert szerintem egyik sem oké. Nem egy megszerezhető tárgy vagyok, hanem egy érző, gondolkodó, önálló ember, nem lehet elvenni, odaadni. Döntések vannak és minden döntésnek megvan a maga következménye, ezzel kell számolni. A féltékenykedés mellé általában társul a féltékeny fél kisebbségi komplexusa, önértékelési problémája és addig nyomorgatja a másikat, amíg annak az önbecsülése el nem kezd leépülni. Szerintem ez borzasztó és tapasztalatból tudom, hogy nem könnyű visszaépíteni a lerombolt önbecsülést. Irigységből is rengeteg ért, a legtöbb esetben utálattal párosult, a suliban még bullyinggal is. Volt egy csaj a középiskolás osztályomban, aki egy blogon másokat ócsárolt, persze nem a nevük használatával. Engem Mataharinak hívott. Először, amikor megtudtam, hogy előkelő helyen szerepelek az általa gyűlölt emberek között, rosszul éreztem magam, nem gondoltam, hogy bármivel is rászolgáltam volna a gyűlöletére, aztán kiderült, hogy Matahari egy gyönyörű kémnő volt és eléggé más megvilágításba került számomra az egész történet. Tény, hogy velem szemét volt ez a lány, de az is tény, hogy rettenetesen irigyelhetett.

Na de én rivalizálok-e? Szerintem igen, de én nem kezdem el megpróbálni lenyomni azt, akit valamiben jobbnak ítélek magamnál, hanem elkezdek hátrálni. Ha hátrál velem a párom, akkor megnyugszom, vagy ha megbeszéljük, hogy ő egyáltalán látja-e azokat az előnyöket, jó tulajdonságokat, amiket én észrevettem és ez rá hogy hat, akkor is megnyugszom. Erre pont közeli a példám és hálás vagyok, hogy meg tudjuk beszélni, mert így gyógyulnak a sérüléseim. Én alapvetően rendben vagyok magammal. Nem azt mondom, hogy nincs min javítani, de nem tennék komoly erőfeszítéseket azért, hogy például edzettebb legyek, nem akartam sosem kés alá feküdni, hogy megváltoztassam valamimet, és azt gondolom, a személyiségem is kedvelhető, összefér másokkal, hiszen rengeteg barátom van. Nem vagyok irigy vagy féltékeny, ez nem is volt sosem jellemző rám. Voltak, akik próbáltak féltékennyé tenni, az masszív hátrálást és szánalmat vált ki belőlem, mindegy, hogy még benne vagyunk a párkapcsolatban, már vége van, vagy még előtte vagyunk. Szeretem a versenyhelyzetet, de nem így, nem rivalizálásban. Érdekel, mennyire tudok megugrani léceket és öröm átlendülni egy-egy magasabb felett, de ugyanúgy tudok örülni annak, ha másnak is sikerül. Annak nem látom értelmét, hogy összehasonlítsam magam mással, hiszen mindannyian egyedi hópelyhek vagyunk, az ízlés ugyancsak egyéni dolog. Nemrég volt egy vicces beszélgetésem is egy sráccal a második "randin". Arról beszéltünk, kinek milyen nők jönnek be és azt mondta, neki a teltebbek tetszenek nagy mellekkel és fenékkel, majd gyorsan hozzátette, hogy de ne aggódjak, én is nagyon tetszem neki, erre ránevettem, majd azt mondtam, "Én ezt a kérdést nem bonyolítom túl. Itt vagyok, nem?". Ha nem tetszenék neki, nem hívott volna el egy második találkozóra.

A podcastben beszélnek róla, hogy a párkapcsolatok másfél-két év után azért tudnak kiégni, mert elmúlik a hormonális rózsaszín köd és elkezdik a felek meglátni egymást tényleg, illetve azt, hogy ők maguk hogy vannak jelen a kapcsolatban, a másik tükrében. Kitti szerint a monotóniatűrésünk csökkent amiatt, mert rengeteg lehetőségünk nyílt a szüleinkhez képest, könnyen utazhatunk külföldre, bármilyen konyha ételeit oda tudjuk tenni az asztalunkra, sokkal könnyebben cserélhetjük le a használati tárgyainkat, ezáltal folyton új ingerekre vágyunk és hamar ráununk most már egymásra is. Én ezt nem tudom átérezni, mert bár hajlamos vagyok rózsaszín felhőbe kerülni a másiktól, de mikor az elpárolog, én nem unalmat érzek, hanem azt akarom, hogy olyan jól érezzük továbbra is magunkat, mint addig és ezért elkezdek többet tenni a kapcsolatért. Az sokkal nagyobb baj, amit tapasztaltam a másik oldalról, hogy elkezdtem azokra a dolgokra kapni a kritikát, ami addig pont, hogy az alapja volt a rózsaszín felhőnek. Valszeg a miért témánál van a kutya elásva, de a rám gyakorolt hatása elég durva volt. Sőt, ami nekem érdekes volt Kitti elmondásából, az az álomkép a másikról, amit szerintem rólam sok expasim alakított ki és mikor kiderült számukra, hogy nem az vagyok, nem férek bele, nem illeszkedem az elképzeléseikhez, akkor a többség még erősebben próbált meg beleszuszakolni. Volt, aki belerottyant és magába fordult, volt, aki makacsul ragaszkodott az álomképhez és rám húzta azt, valahogy ellavírozott, de szerintem ezek ugyanolyan ártalmasak mind.

Ami állba vágott, hogy Kitti szerint az értelmiségi nők 30-40%-a egyedül marad. Ezt anno Nana is mondta, és igazából most is látható, hogy okos, intelligens, magas elvárásokkal rendelkező nőként sokkal nehezebb olyan férfit találni, aki képes lépést tartani, sem rivalizálni nem kezd, sem papucs szerepet nem húz, sem az egoját nem roppantja össze rövid idő alatt egy erős nő. 

Szerintem a legérdekesebb kérdés fél óra után kerül elő a podcastben, legalábbis engem ez fogott meg a legjobban. Az a felvetés, hogy ha valakit megcsalnak vagy elhagynak, akkor jut arra az elhatározásra, hogy na most kipattintja magát, és Kitti megkérdezi, hogy "Miért most?". Ki is fejti, hogy sok-sok évig együtt élnek a felek, hagyják ellaposodni a kapcsolatot, eltunyulnak, aztán kvázi bosszúból a legjobb formájukba akarnak kerülni az emberek, hogy a másik lássa, mit dobott el. Ez egyrészt azért gáz szerintem, mert vetítés - vetít az ember magáról egy képet, hogy ő milyen jól néz ki, milyen menő, stb., aztán amikor megtalálja a következő partnerét, akkor ugyanúgy vissza fog nagy valószínűséggel állni a korábbi normál kerékvágásba, tehát ezzel becsapja a másikat. Másrészt azért gáz, mert az illető hagyott egy párkapcsolatot tönkremenni. Miért nem volt fontos az a kapcsolat annyira, hogy tegyen érte? Miért hagyta, hogy a párja unalmasnak találja és elhagyja vagy megcsalja? Sőt, továbbmegyek. Miért haragszik a másikra, hogy ha elhanyagolta, elhagyta magát, akkor az továbblép? Ki akarna együtt lenni valakivel, aki kanapékrumpli szintjére süllyedt? Kinek jó ez az állapot? Mert szerintem annak se, aki eltespedt.

Kitti arról beszél a podcastben, hogy régen arra kellett ráfordítani a legnagyobb energiát, hogy megfogják egymást a felek, aztán mivel nem volt opció a válás, ezzel le is volt tudva a kapcsolat, kénytelen volt megtartani magát, most viszont az emberek könnyen cuppannak össze, ellenben kialakítani egy kapcsolatot, megtartani egy párkapcsolatot baromi nehéz. Ki is mondja, hogy nem a szakítás után kell elkezdeni mindenféle újba belevágni, hanem bele kéne vinni a meglévő kapcsolatba az újdonságokat, mert valószínűleg ez tartja majd meg azt. Szerintem ez nagyon fontos mondanivaló és mélyen egyetértek vele. Nekem például a salsa és a bachata rengeteget ad, mindig tele vagyok energiával utána, hazamegyek és csak mesélek, milyen jól éreztem magam, megmutatom az új figurákat. Imádtam együtt game-elni Ferivel és a baráti társaságával, rengeteget hülyéskedtünk és sokat fejlődtem mellettük. Szóval igazából bármi lehetne ez a plusz, új dolog, szerintem az is jó, ha egyedül csinálja az ember és csak az élményeit osztja meg a párjával, az meg aztán fantasztikus, amikor együtt tudtok valamit csinálni.

Megint az került megerősítésre bennem, hogy nagyon nehéz párt találni manapság. Nem csak az ismerkedési terep hiánya miatt, hanem mert felőröl minket a munka, a rengeteg nehézség és csapás, ami ér, és bejátszik az a tényező is, hogy kevesen ismerik jól magukat és nagyon sokan folyamatos ingerekre vágynak, ami ellehetetleníti a hosszútávú együttlétet. Nekem van egy olyan hozzáállásom, hogy szeretném a másikat minél mélyebb rétegeiben megismerni és arra vágyom, hogy ezzel ő is így legyen engem illetően, de mintha manapság az emberek az instant élményekre vágynak, nem akarnak mélyre menni, mert akkor nekik is mélyre kell engedni a másikat. Szerintem ez elég szomorú és nem sok jó felé vezet.

Együttélés a problémáinkkal

Manapság egyre többekről derül ki, hogy valamilyen étkezést érintő problémában szenved, legyen az allergia, sclerosis-multiplex, inzulin rezisztenica, PCOS, vagy bármi más. Ha kellene mondanom néhány embert, akik az ismeretségemben ilyenektől szenvednek, sajnos simán menne, sőt. De nem csak ezekkel kell tudni együtt élni, hanem testi vagy szellemi fogyatékkal, elváltozásból adódó nehézséggel, balesetből visszamaradt változással, süketséggel, vaksággal, némasággal, esetleg lelki sérülésből adódó gonddal. Méghozzá nem csak annak kell tudni együtt élni ezekkel, akit érint, hanem a szűk és tág környezetének egyaránt.

Az egyik barátnémmal (aki nem biztos, hogy örülne, ha megnevezném) való beszélgetéskor "hangzott el a szájából" az a mondat, hogy már unja, hogy folyton szóljon, emlékeztessen másokat az IR-jére. Én nem is értettem. Ha valami bajom van, az az én bajom, én tartozom magamnak felelősséggel azért, hogy próbáljam optimalizálni a környezetemet. Nyilván abban is van igazság, hogy akinek fontos vagyok, az igenis jegyezzen meg rólam egy ilyen fontos információt, de előfordulhat, hogy a másik nem gondol bele egy adott helyzetben, hogy az számomra milyen, hiszen nem érzi át, nem éli az én életemet.

Szeretném, ha elengednénk azt a gondolatot, hogy gáz szólni bármilyen problémáról.
Csapatosan megyünk valahova enni? Akkor az a szempont, hogy a diétán lévő személy tudjon ott fogyasztani (és ne legyen horrorisztikus összeg egy étkezés).
Többen elmennénk együtt szórakozni? Vegyük figyelembe az introvertáltak igényeit, azt, van-e tériszonyos, tömegiszonyos, klausztrofóbiás, stb. tagot.
Izgalmasnak hangzik egy horrorszínház? Nyilván nem azzal az emberrel fogunk menni, aki sírógörcsöt vagy pánikrohamot kap, ha ijesztgetik, és nem is azzal, aki reflexből odaüt.

Velem is történt lukra futás egy programmal. Anno Nagy Danit vittük el egy conra, amin elbújt egy paraván mögé és a nap nagy részét pánikszerű állapotban ott is töltötte, ugyanis nem tudtuk, hogy tömegiszonya van, egy conon meg ugye rengeteg ember van. Szerveztek régen nekem szülinapi bulit macska kávézóba úgy, hogy a csapatban hárman legalább macskaszőr allergiásak voltak és ők előre nem tudták, hogy macskás helyre hivatalosak. Foglaltam a kedvenc helyemre a Siriusban a kalózos szoba felső szintjére, aztán Csiga gyomorgörccsel kapaszkodott fel, mert elfelejtettem, hogy tériszonyos.

Tessék szólni róla, bármid van! És akkor is szólj, amikor olyasmi van szervezés alatt valami, ami neked nem felel meg! Nem csak neked lesz kellemetlen, ha belemész egy olyan helyzetbe, ami előre látható, hogy problémát fog okozni neked, de a többieknek is.

Velem kapcsolatban ezt kell figyelembe venni:
- félek a pókoktól és egy kicsit félek a csigáktól, kagylóktól, hangyáktól
- nem eszem meg a tengeri herkentyűket, nem szeretem a halakat - a hekk és a sushi kivétel
- nem látom a 3D-t, 20-30 perc után fejfájást kapok tőle
- nem bírom azokat a játékokat, ami amolyan élethalál harcolós, például zombik támadnak ránk, mert pánikrohamszerű állapotba tudok kerülni tőle
- ha nem tudom, hogy ijesztő lehet egy szitu, meg tudok úgy ijedni, hogy sírógörcsöt kapok vagy ütök-rúgok

Kezdtem szétrúgni, szétbontani szabadulószobát, mert egyedül voltam és pánikba estem. Hagytam abba VR játékot azért, mert kezdtem pánikolni amiatt, hogy minden oldalról támadnak a zombik, holott előtte azt, hogy arénában több ellenféllel kellett harcolni, nem okozott gondot. Rúgtam fejbe majdnem vicceskedőt, aki lépcső aljáról megfogta a bokám, mikor én a lépcső tetején álltam, kaptam kis híján infarktust olyan ijesztgetős képtől, amin békésen számoltam a különbségeket és volt olyan, hogy rám akartak ijeszteni, ezért hátulról váratlanul megfogták a vállam, én meg húsz percig nem bírtam abbahagyni a sírást.

Vannak "balesetek", de igyekezzünk megelőzni őket, mert mindenkinek könnyebb. Semmilyen probléma nem ciki és mindegyikkel együtt kell tudnunk élni, hát beszéljünk róla.

Szeretetnyelvek és amiből valóban szeretetet érzek

A múlt héten az Instagram dobta elém a Pszichoszexológia posztját, amelyben új perspektívába helyezi a szeretetnyelveket, ami engem nagyon megfogott.

Kezdjük az alapokkal. Mik a szeretetnyelvek? Gary Chapman amerikai író, párkapcsolati szakértő, házassági tanácsadó, lelkész alkotta meg 1992-ben azt az ötös felosztást, amivel kifejezzük a szeretetünket a másik ember felé, illetve amely által fel tudjuk fogni a másik szeretetét. Az öt szeretetnyelv az elismerő szavak, az ajándékozás, a szívességek, a minőségi idő és a testi érintés. Van rá teszt, mely megmutatja, mi jellemez téged, mindenkinek van egy elsődleges és egy másodlagos nyelve. Nekem az elsődleges a minőségi idő, a másodlagos a testi érintés. Lehet, hogy ez idővel változik, vagy kell idő, amíg kifejlődik egyik vagy másik valakinél, de a személyes sztorimban van egy egészen vicces dolog ezzel kapcsolatban. Mégpedig, hogy huszonéveim közepéig nem mertem hozzáérni a másik emberhez és fogalmam sem volt, mit kéne csinálnom, amikor valaki hozzám ér. Persze párkapcsolaton kívül. Bevésődött az az emlék, amikor Talyval ültünk egymás mellett náluk, összeértünk és bocsánatot kértünk, ami valszeg addigra már kismilliószor megesett, de az az egy volt, aminél megkérdeztem magamtól: miért kérünk bocsánatot? Hiszen nem történt semmi gond vagy kellemetlenség. Akkor kezdett átértékelődni bennem ez a kérdés, akkor kezdtem tudatosan figyelni rá, hogy mit érzek és mit reagál a másik ember. Mindezt úgy, hogy már benne voltam nyakig a lolizásban, ahol öleléssel és puszival köszöntünk egymásnak a csajokkal - nyilván halál para volt, ami a fejemben ment közben -, illetve sok barátságom akkor már legalább öt éves volt.

Közel a 33-hoz tök jól megbarátkoztam az öt szeretetnyelvvel, sőt, ez a felosztás elgondolkodtatott és ösztönzött. Egyértelműen a szívességekkel és az ajándékokkal van a legnehezebb dolgom, kínosan érzem magam, a reakcióim rájuk eléggé... szokatlanok, kezdve a sírással és az elutasítással, bármilyen jól esnek. Az ajándékozásban próbálom fejleszteni magam és iszonyú nagy sikernek érzem, amikor jól eltalálom, de a szívességek terén úgy érzem, én nem igazán tudom mivel meghálálni, amit kapok. Valahol látom, hogy ez nem teljesen van így, azonban először mindig pánikolok, hogy jó-jó, de én mivel viszonzom majd. Itt, azt hiszem, azt kell megértenem, hogy a mérleg két serpenyőjén nem úgy oszlik a súly, mint normál esetben, mivel az eszmei érték másképp számolódik, így tehát arra kell ráéreznem, a másiknak mi jelent akkora örömet, mint nekem az, amit ő ad számomra.

Na de hogy jön ide a linkelt oldal és az alábbi kép?

Már annyira megszoktam az ötös felosztást, hogy teljesen kizökkentett ez. El is küldtem gyorsan Hollódombinak, majd megkérdeztem, mit gondol róla. Tök jól helyretett a válasza. Azt írta, nem gondolja, hogy szakmai vagy tudományos szempontból fontos, miképp nevezzük, hogyan csoportosítjuk a kifejezőeszközeinket, a lényeg, hogy beszélgetést indítson el, problémákat tudjunk általa megoldani akár a kapcsolatainkban, akár magunkban.

Bennem el is indult ez a gondolatfonal, szóval itt van pár dolog, amivel én szeretetet fejezek ki:
- rajongással beszélek valakiről - általában nem arcba nyomom a rajongásomat, hanem tetten érhető vagyok
- tanulni próbálok a másiktól
- figyelek a másikra, igyekszem kibeszéltetni az élményét, részletekbe menően érdekel a véleménye
- minőségi időt szeretnék a másikkal tölteni - mindegy, hogy döglünk a szobában és beszélgetünk, vagy programot csinálunk, a lényeg, hogy együtt legyünk és mindkettőnk számára komfortos legyen
- meg akarom osztani az érzéseimet, élményeimet, gondolataimat
- lelkesen mesélek az aktualitásokról
- bele akarom vonni a dolgaimba a másikat - jöjjön át kisállatozni, jöjjön el velem arra a helyre pl.
- testi érintés - minél szorosabb a kapcsolat, annál szélesebb a palettám
- igyekszem nem csak up todate lenni, de előre készülni a másik életében lévő eseményekre
- közös hobbi, sport, szórakozás, játék
- olyan ruhadarab vagy ékszer, ami a másikra emlékeztet, illetve ajándékba kapott holmik hordása
- purrogás, dorombolás, nyávogás
- készítek valami ehetőt/ihatót a másiknak
- az illetőt jelölöm meg a történetem ajánlásában, vagy közös emléket szövök a sztoriba, vagy a beszélgetésünk témáját felhasználva írok történetet/blogot/IG posztot
- előzékeny vagyok
- rendszeresen keresem cseten a másikat - ha nem tudunk személyesen egy helyen lenni, előnyben részesítem az írott beszélgetést, mert bármikor visszanézhető, én visszakeresni is szoktam, bárki bármikor folytathatja, hangulatjelekkel gesztikulálhat, ilyesmi
- zenét, filmet, bármi más szórakoztató dolgot ajánlok

Ezek azok a dolgok, amikből szeretetet érzek a fentieken felül:
- megérint a másik
- új dolgot mutat/ajánl nekem
- olvassa az irományaimat és erről vagy mancsnyomot hagy, vagy privátban adja a tudtomra
- szívességek és ajándékok - ügyetlen vagyok adni is és kapni is, de kiérzem a szándékot

A teljesség igénye nélkül, csak hogy látható legyen, az apró dolgok mennyire sokat számítanak.

Környezetvédelem és mások

Jöhet a tegnapi topik folytatása, az abszolút ajánló. Valamennyire kikerülhetetlen a közösségi médiában ez a téma és szerintem ez szuper. Talán Vegamama, vagyis Fancsikai Eszter volt az első, akit elém tolt az Instagram a Nem akarok beleszólni csatornával, és bár zenénél nem igazán hallgatok bele az adott album vagy banda többi számába, IG-n megnézem, ki csinálja a profilt, milyen képekkel és témákkal találkozhatok a múlt alapján a jövőben. Eszter amellett, hogy vega, nagy piacos, ételmentő és a többször használatos, természetes anyagokból készült termékek kedvelője. A saját profilján is nagy a társadalmi szerepvállalása: testpozitivitás, anyának lenni nem fenékig habostorta, pajzsmirigyproblémával az élet, örökbefogadott kutya boldog élete a menhely után, támogatja a #nemvagyegyedül és #ugyanazaszeretet projekteket, amelyeket Pál Marci indított A család az család kampánnyal a Szivárványcsaládokért Alapítvánnyal karöltve - csak hogy pár dolgot mondja, amivel Eszter profilján találkozni lehet, és ne felejtsük el, hogy YouTube csatornája is van -, de a Nem akarok beleszólni keretein belül aztán végképp vállszélességgel áll ki Orsival és Judittal azért, hogy ne baszogassuk már egymást, vegyük észre, mennyire bántóak vagy hülyék vagyunk. Igen, lehet, hogy ez volt mostanában a leghosszabb mondatnom blogban. XD Remélem, tudtad követni. Visszatérve a csajokhoz... Tapasztó Orsi mentálhigiéniás hallgató és (végzett) fizikus, emellett örökbefogadó anya, ő is kiáll az LMBTQ emberek és a testpozitivitás mellett többek között, és hobbiból készült festményeit például licitre bocsátotta, hogy a befolyt összeggel támogassa az ukránokat. Bár az ő munkássága nem szorosan kapcsolódik a környezetvédelemhez, de nem tudom őt kihagyni az egészből, hiszen a maga módján ő is hozzájárul, hogy jobbá váljon a világ, élhetőbben éljünk. Bányai Judit vegán kisvállalkozó. Az előző posztomban nem említettem, mert elfelejtettem, de azzal is tudod támogatni a környezetvédelmet - és nem mellesleg a hazai alkotókat -, ha kisvállalkozások termékeit vásárolod meg az ipari, sorozatgyártott tömegcuccok helyett. Judit hímzéseket, rajzokat, festményeket, füzeteket, könyvjelzőket készít, népszerűsíti a piacra járást, a háztartásban megtalálható alapanyagokból készíthető tisztítószereket, no meg természetesen ő is kiáll az LMBTQ emberek és a testpozitivitás mellett. Ennek a három anyának a munkássága számomra meghatározó volt nagyon sok szempontból az elmúlt legalább egy évben, és most már YouTube csatornát is üzemeltetnek, aminek neve bemészköszönsz, amit ugyancsak jó szívvel ajánlok.

Kanyarodjunk kicsit tovább tőlük. Meglepő módon ahol nagyon sok hasznos információ ér, az a TikTok. Még mindig el vagyok hűlve, hogy mennyi szuper kisvideó van fent és messze elkerülnek a bugyuta, táncikálós, kihívásos dolgok... Nemrég kezdtem követni Pocsaji Csilla csatornáját. Na nála aztán minden van, hiszen ő a Tebe megálmodója és alapítója. Nem ragoznám túl, ha szeretnél változtatni az életeden, ő és a vállalkozása remek segítség. A másik ilyen csoda a Ligeti Bolt, ahol mindent megtalálsz, amire csak gondolni tudsz a környezettudatos életmódváltással kapcsolatban.

Már jó ideje követem, mert lenyűgöz a kreativitásával, vidámságával és növényismeretével, hadd mutassam be neked Daisyt, akit bár ugyancsak a TikTok sodort a figyelmembe, de IG-n is nagyon aktív. Ő egy kertészmérnök, akinél különleges ízeket és recepteket találhatsz, természetes anyagokból készült ételszínező, sminkkészítő praktikákat, ő is nagy ételmentő, így nála azt is megtudhatod, mihez kezdj azokkal a növényi részekkel, amiket kidobnál - krumplihéj, karfiol- és répazöld pl. -, és csodálatos tálalásokat sajátíthatsz el, amiknek nem csak a te lelked, de egy gyerekét is megörvendezteti.

Ők az én kedvenceim, számomra ezek az emberek és accountok nyitották meg újra a világot a környezetvédelem témaköre felé. Igyekszem tanulni tőlük, de ez nem egy olyan folyamat, amit egyik pillanatról a másikra le lehet zavarni.

Te kiket követsz, kiket ajánlanál nekem?

Környezetvédelem és én

Előreveszem Bogica témáját, annyira felkeltette az érdeklődésemet. Mivel nagyon tág témakör, két részletben foglalkozom vele: szeretnék nektek olyan social medián aktív személyeket ajánlani, akik szívügyüknek érzik a környezetvédelmet, fenntarthatóságot, de szeretnék arról is írni, én mit teszek jelenleg és mit tervezek bevezetni az életembe. Kommentben szívesen fogadom, ti miket tesztek a környezetvédelem, fenntarthatóság érdekében, kik azok az ismert személyek, akik számotokra hitelesek és inspirálóak a témában, illetve hogy min terveztek változtatni a saját életetekben.

Ha egy új munkahelyre kerülök, az a misszióm mindig nagyon hamar felszínre tör, hogy külön gyűjtsük a papírt és a műanyagot a kommunális szeméttől, ha ez még nem valósult meg. Ezt otthon is így csináljuk, szerencsére a párom együttműködő és a legkisebb cukorpapírt is beleteszi az erre a célra fenntartott gyűjtőbe. Kivéve, amikor nem figyel, mert közben játszik vagy mangát olvas. XD Akkor jövök én és aprólékosan szétválogatom, mi hova való. Kimossuk a maszatos zacskókat, flakonokat, dobozokat. Szétszedjük például a cigarettás dobozt, hogy a celofánja a műanyaggyűjtőbe, a doboza a papírba kerülhessen. A lemerült elemeket gyűjtöm (bár a legtöbb eszközünk beépített akkumulátoros vagy madzagos, szóval mi nem sok elemet fogyasztunk) és igyekszem találni egy leadóhelyet, ugyanígy a lejárt gyógyszereket átviszem a patikába. Az üveget nem cipelném leadóhelyre, viszont a társasházban valaki bevállalta szerencsére, hogy ő megteszi, így azt testületileg gyűjtjük, amiért én nagyon hálás vagyok. A fáradt olajjal vagyok bajban, mert az is veszélyes hulladéknak számít, de csak akkor adhatod le ingyenesen hulladékudvarban, ha rendelkezel valamilyen igazolással, hogy fizeted, vagy a társasház képviselete fizeti a szemétszállítási díjat, ami egy önkormányzat által kezelt házban nem egyszerű.

Valamikor az önálló életem során rászoktam a folyóvíz alatti mosogatásra. Borzasztó sokáig nem gondoltam, hogy ez probléma lenne, aztán talán decemberben Feri közölte velem némi szemrehányással a hangjában, hogy egy mosogatáshoz elhasználtam egy bojlernyi melegvizet. Akkor gondoltam bele igazán, hogy az a sok víz egy kádat is megtölt, én meg elpacsáltam, ráadásul a felmelegítése is drágább lesz a nulláról, mintha csak egy mosogatónyit töltöttem volna meg vele. Azóta igyekszem erre figyelni. Amiről viszont nem nagyon szeretnék lemondani, az az ásványvíz fogyasztása, és nem a mesés ásványi anyagok miatt, hanem azok oknál fogva, mert ami a csapból folyik, az sok esetben fehér a klórtól, esetenként fura szaga és íze van. Vagy ezt megoldja a víztisztító kancsó? Viszont ha majd olyan helyre költözünk, ahol van lehetőség esővizet gyűjteni, akkor a növényeimnek inkább azt adnék - noha tudok az abban található káros anyagokról is.

Én ehhez a témakörhöz sorolom azt, hogy egyáltalán nem használok hajtógázos dezodort, és finoman Ferit is igyekszem a kenhető termékek felé terelni. Nagyon ritkán választ fújós terméket szerencsére, de amikor ott vagyok, mindig mondom neki, hogy a másik cuccnak finomabb az illata. ^.~ Azt hiszem, az egyetlen hajtógázos termék itthon a rovarirtó, de szerintem évi négyszer használjuk. Lefolyótisztításhoz már régóta a szódabikarbóna plusz meleg 20%-os ecetre szavazok, nem is ismerem a különféle termékeket, amiket erre a célra gyártottak, meg nem érzem szükségét ennél durvább vegyszert alkalmazni. És amit megtudtam a legutóbbi zilizi látogatónkon, ez még a mosással is csodát művel, a kabátomból, amiből korábban egy órás sikálás és folttisztító használat ellenére sem jött ki a kosz, újra patyolat fehéret varázsolt. Tény, hogy a vécéhez marad a Domestos, de valszeg az ilyen berögződés is, hogy ennél jobb nincs, viszont nedves kendőkből igyekszem a lebomlót választani.

Szerintem valamilyen szinten környezettudatos dolog az is, hogy nagyon ritkán vásárolok új ruhát - szeretek turkálóban vásárolni, de több barátnémmal is cserélgetünk cuccokat. Én nem szeretem a műanyag poharakat és tányérokat, ez sem nagyon található meg nálunk, azok is Feri szívéhez vannak hozzánőve. Ha már vásárlás, akkor piacolás. Utálom, mert először végig kell menni a placcon, hogy mi hol van, mi mennyibe kerül, hogy néz ki, közben az emberek kóvályognak, mint a gólyafos a levegőben, aztán indulhat a kiszemelt dolgok beszerzése, viszont ezzel segítjük a hazai termelőket és olyan zöldségek, gyümölcsök és húsok kerülnek az asztalra, amiket jó megenni. Időnként kenyeret és konyhai eszközöket is veszünk, de az ritkább. Nem biztos, hogy ide kapcsolódik, viszont igyekszem elkerülni az állatkísérletes termékeket, illetve amikor nagyon tudatos vásárló vagyok, megnézem a termékeken található címkéket, amiket messze nem ismerek olyan jól, mint kéne, és nem veszek olyan élelmiszereket, amikben sok az adalék. Nyilván van kivétel, mert szeretem a mirelit pizzát, a gumicukrot, a chipset, de szerencsére egyre több természetes összetevőkből, tartósítószermentesen készül még ezekből is.

Talán nem leszek népszerű azzal, hogy nem pártolom annyira a papírtasakok, fából készült éteszközök használatát, mégpedig azért, mert ezek gyakran nem újrahasznosított anyagok. Ha át tudnánk állni arra, hogy a lehető legtöbb dolgot újrahasznosítjuk, én nagyon örülnék - imádom például a merített papírt, a natúr csomagolóanyagot, azt a fajta újságot, ami még nedvszívó papírból készült, így alkalmas ablaktisztításra is, vagy költözésnél belecsomagolni a törékeny holmikat. Utálom azokat a papírokat, szórólapokat, újságokat, amik fényesek, kemények, mert azon kívül, hogy baromira szennyezőek, semmire se jók. A műanyagból is elég sok az alternatíva, beolvasztani és újraformálni, vagy lebomló műanyagok felé fordulni, amiknek kukorica az alapja. Szuper lenne, ha átállnánk erre és hasznosítani tudnánk azon növényi részeket - kukoricaszár és csuhé, búzaszár, stb. -, amiket nagy tételben termel ki a mezőgazdaság és nem feltétlen hasznosítható értékesen. Én spec utálom papírtasakba szedni a pékárukat, mert könnyen szakad, nehéz beletenni a cuccot a legtöbb kivitelbe és nehéz kivenni belőle, ráadásul egy része műanyag, hogy a kasszás lássa, mit raktam bele és le tudja számolni, viszont a kis zacsik mennek a kiskukáinkba szemetesnek. Igen, így viszont nem a műanyagban kötnek ki, hanem a kommunálisban, ezért is jó lenne, ha lebomló anyagból készülnének.

Nagyon szeretném, ha országunk egyre több megújuló energiaforrást használna, mint a szél- és napenergia, a kormány segítené és támogatná ezek háztartásokban való használatát, de sajnos erre nem sok esélyt látok. Hülyeségekkel van magyarázva, miért vet gátat ennek a vezetés, azonban aki megfigyelte, mi megy itthon, azt nem lehet hülyére venni. Amit nagyon támogatnék még, azt mi általános iskolában minden évben megcsináltunk: osztályonként kimentünk szemetet szedni. Fel volt osztva a város nagy része, így nem csupán rendbe tettük az élőhelyünket, hanem ezzel arra lettünk nevelve fiatalon, hogy sokkal több fáradtság utólag felszedni a szemetet, mint a jelen pillanatban még pár lépést cipelni a kukáig. Remélem, ez még mindig megvan Bián. Bár lehet, hogy a sok kiköltözött, kényes pösti már emiatt is úgy rinyált, hogy a béke megőrzése érdekében inkább lemondott róla a városvezetés. Szerintem ami még működhetne, az a lebomló anyagból készült műanyagba komposzt szemét gyűjtése - valószínűleg a műtrágyázást valamelyest kiválthatnánk, ha élhető megoldás lenne ott a komposztképzés, ahol nincs komposztáló kiépítve, és a nagyvárosokban nem a vécébe és a szemétbe kerülne a rengeteg ételmaradék, romlott étel, zöldségzöldje, tojáshéj, mócsingcafat, stb.

Amivel hozzá tudunk járulni az energiafelhasználás csökkentéséhez, az a LED-es izzók használata és a jó minőségű termékek választása. Mindkettőben Feri ért a témához, én csak azt tudom, hogy erre automatikusan figyel és én ennek nagyon örülök. Sajnos én elég fázós vagyok, ezért amíg tartósan nincs jó idő, nálunk megy a fűtés és mivel nem érzem jól magam sötétben, ezért ott mindig világosság van, ahol tartózkodom.

Zárom azzal, amiket szeretnék az idő folyamán bevezetni a háztartásomba:
- csavaros fejű fültisztító pálcika - azon felül, hogy többször használható, hatékonyabb és egészségesebb, noha a pálcikát nem irtaná ki teljesen, mert sminkjavításnál és festésnél hasznos kellék
- bambusz fogkefe - annyira ki akarom próbálni!
- zöldségeknek és gyümölcsöknek többször használatos szatyor beszerzése - bár hogy utána mit rakunk a kiskukákba...? XD
- pékáruknak vászontáska beszerzése
- víztisztító kancsó - igazából már nagyon régóta szeretnék
- kulacs - ez is régóta tervben van, de vagy túl drágákat látok, vagy a méretük és formájuk nem jó, vagy nem találok egyáltalán, vagy a szokásos: nem jut eszembe, hiába látom

Ezek nagyon jó dolgok, de én egyelőre nem tudom elképzelni, hogy használjam:
- mosibetét és/vagy kehely - ugyanaz a problémám velük, mint a pisilőcsővel (amit ugyancsak szeretnék), a szállításuk/tárolásuk és tisztításuk túl körülményes
- mosipelus - nyilván nem aktuális, de ugyanaz a gondom vele, mint az előző pontban szereplő dolgokkal, plusz ezt kimosni is rémálomnak látszik innen távolról
- rongy zsebkendő és szalvéta - gyerekkorom démonai, a gondolattól is rosszul vagyok, hogy másodjára is használjak egyet, mert undorodom a nedves érintésétől és utálom, hogy kidörgöli az orrom, szám
- hulladékmentes boltokba járás üveggel - imádom az ötletet, de az áruk lehet, hogy magasabb, mint megengedhetem magamnak és mivel elég kevés ilyen hely van, a boltba járást is megnehezíti

Remélem, hasznosnak találtátok és írtok tippeket, mivel bővíthető a repertoár, mi nem jutott eszembe.

Útkeresés

Bevallom, elkezdtem kifogyni a témákból. Van még talonban egy-kettő, csak a lelkesedésem irántuk nem akkora, mint azok iránt, amiket már megírtam, úgyhogy kicsit más irányba indultam témát vadászni. Ez az irány az Instagram lett, azon belül is Tapasztó Orsi legutóbbi élőzése, ami az útkeresésről szólt. Nem jelentkeztem rá, mert úgy érzem, még sehol sem tartok ezen az úton és nem akartam erről az előtt a tömeg előtt beszélni, ami követi Orsit, főleg nem hulla fáradtan egy kemény hét után.

Tegnap hazajöttem, alig bírtam ébren maradni, aztán fél nyolckor eldöntöttem, hogy oké, akkor nem kínzom magam, inkább alszom. Még játszottam egy órát az ágyban fekve úgy, hogy Feri szolgáltatta a párnát és kicsit beszélgettünk, kicsit szeretgettük egymást, aztán paff, mint akit agyonvertek, elaludtam mellette. Arra felriadtam picit, hogy kikelt mellőlem, aztán azt mondta, még horkoltam is. XD Ja, ki voltam merülve és elindult egy negatív irányba a melóhelyen a helyzet. Egyelőre nem látom át, mi volt azelőtt ott, hogy én odakerültem, nem tudom, mi eredményezi azt, hogy a menedzserfőnök úgy érzi, szigorkodnia és keménykednie kell velünk, de engem ez eléggé kellemetlenül érint. Másfél hetet töltöttem ott, amikor azt kérdezte tőlem, engem mi motiválna, hogy igazán jól érezzem magam. Akkor még nem éreztem, hogy engem motiválni kéne ennél jobban, itt egy jófej csapat, vágom, mi a munkám és tudom is eredményesen csinálni, jó pénzt kapok érte és jók a kilátásaim rövid távon... Jelenleg azt felelném rá, hogy vegyen vissza, mert engem kezd stresszelni, hogy úgy kezel mindenkit, mintha link ötödik osztályos nebulók lennénk, jelentsenek be a teljes fizumra és 8 órára, különben egyre rövidülni fog az az idő, amit itt szándékozok tölteni.

Úgy érzem, elég sok mindent kipróbáltam az elmúlt közel két évtizedben, tanultam gazdaságot, mellette ezoterikus iskolákba jártam, elkezdtem blogolni és történeteket írni, elvégeztem egy mixertanfolyamot, dolgoztam könyvelőirodánál egy keveset, három évet húztam le bíróságon, fél év közjegyzőiroda, négy hónap olasz étterem, közben megcsináltam egy forgatókönyvírás kurzust, elkezdtem informatikát tanulni, imádtam loli lenni és a bjd-imet, a szerepjáték mai napig része az életemnek és nagyon sokat köszönhetek neki, és olyan volt a klubunk, amilyen, de én azt is teljes szívvel csináltam, amíg részem volt benne és egyezett az iránya az elképzeléseimmel, három évet dolgoztam betegszállításban, kettőt lakáskezelésben, ...

Tavaly kezdtem el azt érezni, hogy nem jó helyen vagyok. Hogy eljött az idő a munka terén is azt csinálni, amit a bensőm diktál. Hogy valami olyasmit szeretnék csinálni, amit eddig nem, ami egy óriási váltás és az életmódom is át fogja alakítani. Azt érzem, hogy a mozgás és a kreatív foglalkozások az én irányom, később akár a kettő ötvözete, de egyelőre nem akarok ennyire előre szaladni. Még az is lehet, hogy mégis vállalkozó leszek valamikor a belátható jövőben...

Tervezés nélkül biztos a kudarc

Újabb #BloggerKépző téma, amit érdekesnek tartottam megosztani.

Én nem értek egyet az állítással általános értelemben. Van, amit nem szükséges tervezni ahhoz, hogy sikereket lehessen vele elérni. Hajdanán én tervezés nélkül írtam történeteket, csak kitaláltam, milyen legyen a főhős, hogy hívják és ő annyira megelevenedett, hogy elkezdte mesélni a sztoriját, belekeveredett dolgokba, kijött belőlük, kapcsolatokat épített és rombolt le... Ma már nem tudok így írni, de ha nagyon tervezni kezdem a történetet, vagy nagyon konkrét az üzenetem, nem szoktam tudni eljutni pár bekezdésnél tovább. Persze van kivétel, a Búcsú például úgy indult, hogy "ezt az álmot akarom feldolgozni", és ahogy nekiültem, csak lepötyögtem. Vannak komoly eltérések az álomtól, egy ponton kellett megállnom átgondolni, hogy ha mágikus irányba viszem a történetet, akkor nem fog kijönni a mondanivalóm, elveszti a realitását és fogalmam sincs, hova kéne vinni a végét, egyébként nem terveztem.

Viszont a magánéletemben abszolút érzem, hogy kell a tervezés. Feri elkezdte használni a Google Naptárat, amit én tizensok éve használok, megosztottuk egymással a sajátunkat, remélem, fel is veszi a várható eseményeket, de legalább az én terveimmel már viszonylag tisztában lesz, látni fogja, kinek mikor milyen ünnepe van. Már ez is előny. To do listát írok arról, miket kell megcsinálni otthon, mert így kerül bele a rendszerbe, enélkül bizony ahogy csinálom a listán fent lévő feladatokat, a listán kívüliek elvesznek. Ne kérdezd, evvan. XD Listát írok a blogtémákról, a a projektjeimről és arról, mivel hogy állok, de listát írok egy dekorációhoz szükséges beszerzésről, van Ferivel megosztott bevásárlólistánk. Tehát nekem szükségem van tervezésre, de nem mindenki annyira zizi, mint én, és van, akinek másképp működik az agya.

Amit 2021-ben tanultam

Ha már a múlt évről írtam egy összesítőt és tanulság összefoglalót, nem maradhat ki a tavalyi év. Fogok még foglalkozni más formában 2021-gyel, mert azt hiszem, ennyire szemét évem még nem volt, pedig az élet sosem kímélt...

Az eleje egészen jól indult, Valentin napon közösen készítettünk túrós süteményt, Feri ajándékával iszonyat betaláltam, sikerült hazalátogatni anyukájához, ahol ugyan a nagy ünnepség elmaradt, de jól érezte magát és a baráti kör is szuper bulit csinált neki és Fischernek. Ugye írtam az előző posztomban, hogy az anyuval és a családommal kapcsolatos érzelmeket dobozoltam folyamatosan, nos, ennek meglett a böjtje. Iszonyúan haragudtam, de mélyen magamban. Nyilván kihatott, a végén egy iszonytató kézfájdalomban jelentkezett, ami hónapokra ágyhoz kötött, meg orvosokhoz járhattam. Nagyjából fájdalomcsillapítón éltem, kábé csak sorozatokat és filmeket volt lehetőségem nézni, Feri munka után bevásárolt, főzött, takarított és még engem is próbált felkaparni érzelmileg. Merthogy én az idő múlásával egyre pocsékabbul éreztem magam. Próbálkoztam érzelmileg a felszínen maradni, ám két olyan rémálom vezetett rá, mit is érzek legbelül, ami nagyon megrázó volt. Lényegében úgy éreztem, a családom kivetett magából és befogadta a helyemre christ, és én ezzel egyszerűen nem tudtam, mit kezdeni. Számomra ez nonszensz volt, elfogadhatatlan, vérlázító. És nem tehettem semmit. A tesómmal való beszélgetéskor derült ki számomra, hogy chris úgy állította be a történteket, mintha én ukmukfuk március elején összepakoltam volna és leléptem volna a szeretőmhöz. Az öcsém volt az egyetlen családtag, akit érdekelt, az én oldalamról hogy szól a sztori. Apuval is beszéltem erről, egyetértett abban, hogy chris egy vakvágány, mert nyeli a pénzt és alkalmatlan normális párkapcsolatra, azonban ő továbbra is jó kapcsolatot ápolt vele. Lehet, én vagyok rosszul bekötve, de ha a gyerekem szakítana a párjával, én biztosan a gyerekemtől akarnám hallani, mi történt, mi vezetett ide, mennyire végleges ez az állapot, hogyan gondolja a továbbiakat, és maximum egy hónap után megmondanám a nálam élő félnek, akármennyire is jóban vagyunk, hogy legyen kedves nézni magának egy másik helyet, ahol lakhat, mert ez így oké. Hát az én nagyanyám és apám ezt nem tette meg, chris egészen december közepéig ott héderelt.

A családom okozta szomorúság mellé a volt főnököm megajándékozott a nyomor érzésével, mivel hiába küldtem be Ferivel a papírjaimat, azokat nem továbbította a megfelelő helyre, így egy forintot nem kaptam táppénzt. Több órányi telefon volt kideríteni, mi történt, mit tehetek, azt hogy csináljam pontosan, aztán újra be kellett szereznem a papírjaimat és kérvényt kellett írnom. Mivel nem tudtam bizonyítani, hogy én időben leadtam a táppénzes papírjaimat, mert jóhiszeműségből nem írattam átvételi elismervényt, beszoptam. Ilyen körülmények között kifejezetten nehéz döntés volt, hogy kifizessek egy magánorvost - mivel a TB-s reumatológus egy gyökér volt és gyakorlatilag nem látott el -, majd elmenjek Hellinger családállításra, mert csak abban bíztam már, hogy segít. És segített is. Végül persze megkaptam az OEP-től azt a pénzt, ami járt, azt azonban el kell ismerni, hogy anyós hathatós segítsége nélkül valószínűleg éhen haltunk volna.

2021-ben kezdődött nagy tételben, törvénybe iktatva az LMBTQIA+ emberek ellenségképpé formálása, gyalázása, alázása, támadása, ami engem abszolút érintett és félelemmel töltött el. Előző évben végre szabadon megélhettem az érzelmeimet, erre jött ez a szégyenletes szar... Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy nincs a hátamra és a homlokomra írva, hogy szeretem a női igent, hogy genderfluidnak érzem magam és a monogámiát sem nekem találták ki, mégis valahol jogos volt az az érv is, hogy évek óta arccal, névvel vállalom magam, a véleményem, az érdeklődésem művészi téren...

Nyáron elvesztettem az állásomat, de viszonylag gyorsan sikerült elhelyezkedni egy fogászati magánklinikán. Ez egy újabb gyomorszájba rúgás volt, már a harmadik napomon negyven percet bőgtem a mosdóban, és bár miután elment az elődöm, az első hét jól telt, onnantól kezdve mélyrepülésbe váltottunk. Alig bírtam enni és aludni, az egész napomat gyomorgörccsel, feszített háttal ültem végig, a kollégáim közül nem egyet ki nem állhattam, mert úgy bántak velem, mint a kapcaronggyal, ezért azt a döntést hoztam meg, hogy a próbaidő végén felállok, lesz, ami lesz. Folyamatosan jelentkezgettem állásokra, ezért abban bíztam, hogy hamar el tudok helyezkedni. Nem így lett, egészen 2022. február elejéig nem hívtak fel, egy-két elutasító emailt kaptam és ennyi. Ez végképp összetört lelkileg, méghozzá mindkettőnket Ferivel, aki nyár végén otthagyta végre a th kezelőt, ám a biciklis futárkodást nem bírta a térde és nem hozott úgy, ahogy tervezte. Ha ez nem lett volna elég, anya nem köszöntött fel a születésnapomon és három degumból kettő tartós beteggé vált, az orvosi kezelésük pedig elég borsos.

Amikor elkezdtük 2021-et, örültem és reménykedtem, mert ötös év, juhú... de pokoli év volt, nagyjából minden tönkrement, amit addig építgettünk. Történtek jó dolgok, jóban lettem Ninjával, Esztivel és Belessel, elkezdtünk DnD-zni, amiről hozok majd posztot, jóban lettem Hollódombival, elkezdtük Timivel és Kishivel salsázni, amit nagyon szeretünk, sikerélményeket értem el LoL-ban, három művem kiadásra került, szuper volt a barátokkal közös karácsony, végre tudtam találkozni bratyóval sok-sok év után, érzelmileg azonban egy nagyon negatívban mozgó év volt. Még az is többször megfordult a fejemben, hogy örökbe adom a pockokat, mindig Feri beszélt le róla, mondván, abba végképp beleroppannék, ha még tőlük is meg kéne válni.

És hogy mit tanultam belőle?
Hogy a barátaimra nagyon durván lehet számítani a bajban.
Hogy ha nem tartom meg a felépített rendszert, nemcsak nem haladok a dolgaimmal, de minden elbaszódik és megesz a depresszió.

Amit 2020-ban tanultam

Még mindig #BloggerKépzős téma, és bár korábban egész sokat beszéltem/írtam IG-n arról, hogy mit tanultam 2020-ban, mit kaptam attól az évtől, egy év távlatából szeretném összefoglalni, meg itt is.
Előző évben szembe találtam magam azzal, hogy igenis többszerelmű vagyok és a párkapcsolat, amiben élek, korlátoz, jövőtlen és minél jobban önmagammá akarok újra válni, annál jobban igyekszik összetörni. Szörnyű érzés volt erre rájönni, arra viszont nagyon felszabadító, hogy nem csak tudok több embert szeretni, de szerethetek. Miért ne tehetném? Mindigis ilyen voltam, csak megpróbáltam bekorlátozni magam, hogy elfogadhatóbb legyek mások számára, illetve úgy gondoltam, ez a dolog lehetetlenné teszi egy egészséges, normális, jövőbe mutató párkapcsolat kialakítását. Utólag látom, hogy a saját mechanizmusom gátolt abban, hogy sokkal előbb kilépjek ebből a kapcsolatból és hogy olyan emberrel kössem össze magam, aki rendelkezik egészséges önbizalommal, igénye van énidőre, van saját baráti köre, szorongás nélkül meg tudok vele jelenni bárhol és szorongás nélkül el tudok menni bárhová nélküle. 2020 ennek az útnak a kezdete volt.
 
A cég, ahol dolgoztam, átköltözött a város másik végébe, másfél órás utazótávra tőlem. Az új iroda kényelmetlen volt számomra, valahogy olyan mentális változás vette kezdetét, ami demoralizáló és romboló volt, aztán beütött a covid, egy akkor még ismeretlen járvány, ami pánikreakciókat váltott ki az emberekből, az egyik kolléganő elment szülési szabadságra (félreértés ne essék, nagyon örülök, hogy összejött nekik a gyerek és egészségesek, boldogok)... Minden nagyon gyorsan, koncentráltan történt, három hónap alatt gyakorlatilag a lábam alól kihúzott szőnyegként tűnt el a stabil, megszokott közegem. Február 20-án végleg szakítottam chrisszel (november végén is szakítottam vele egyébként, csak a karácsonyi időszakot nem akartam felrúgni és ezzel ellehetetleníteni a magunk és a családjaink életét), négy nappal később jártam azon a korábban említett, szörnyű pszichológusi kezelésen, majd alighogy csillapodott a pánik bennem, mindenféle korlátozást kezdtek bevezetni az országban a járvány miatt és felhívatott a főnököm, hogy úgy értesült, le fogják zárni Budapestet és ha nem tudok bejárni dolgozni, vagy szabira ír ki, vagy fizetés nélküli szabira. Ezt én nem engedhettem meg magamnak, ezért másnap bőröndbe raktam a legszükségesebb holmim és odaköltöztem Timiékhez. Az az egy hónap, amíg velük laktam, életem egyik legharmonikusabb és legbékésebb időszaka volt, olyan dolgokat hozott elő belőlem, amik meghatározták, hogyan akarom folytatni az életem, mit akarok elérni. Mentőöv volt egy olyan párkapcsolat vége után, amibe nagyon sokat fektettem, amiben túl sokáig hittem, ami teljesen behálózott és kissé elvakított. Eközben chris óriási cirkuszt csinált a hátam mögött, amiről egyedül Bogica szólt azok közül, akik tudtak a dolgokról, és amikor felhívtam christ, hogy mégis hogy képzeli, hogy olyanokat mond az egyik legjobb barátnőmnek, még neki állt feljebb, majd később valahogy mégis békültünk egy kicsit. Undorító gerinctelenségnek tartom, amit művelt, elásott, akinél csak tudott, kihasznált engem és a családomat is, végül amikor azt mondtam, nincs szükségem rá, én aztán nem fogok bizonygatni semmit és nem nekem kéne tepernem, megalázott és elviharzott. Elvárta volna, hogy a porban csússzak utána és mivel nem tettem, mélységesen sértve érezte magát. Nagyon durva... Közben március közepén Csigusz elém állt, hogy öt éve vár rám és egy olyan kapcsolat vette kezdetét, ami nagyon meg volt érzelmileg alapozva, de mindkettőnktől sok munkát és nyitottságot kívánt. Jó kapcsolat volt, szeretettem benne lenni. Ő kezdte megnyugtatni a lelkem, támogatott férfi párként, hogy önazonosan intézzem a dolgaimat, maradéktalanul megbízott bennem.
 
Iszonyatosan sokat bőgtem 2020-ban, sokkal többet, mint amennyit aludtam. Április elején odaköltöztem albérletbe Talyhoz és Kikkihez, elkezdtem rendszert kialakítani, és rengeteg időm volt magammal, főleg, hogy a munkahelyem is átállt home office-ra. Szóval az első félévben azt köszönhettem ennek az évnek, hogy elkezdhettem önmagam lenni, rendszert kiépíteni, megtapasztalni olyan dolgokat, amikre vágytam, mérhetetlen sok bizalmat és bennem való hitet kaptam a barátaimtól, és elkezdhettem feldolgozni mind chris, mind bene által hátrahagyott sérüléseket. Nyilván a családom hozzám-állása rettenetesen fájt és érthetetlen volt számomra, anyuval is egyre rosszabb lett a kapcsolatom, mert nem akarta belátni, hogy igazam van és az én helyemben valószínűleg ő is, de bármelyik értelmes nő ugyanúgy útilaput kötött volna chris talpára, hogy olyan embert vett a pártfogásába, aki velem nagyon rohadék módon elbánt, mintha soha nem is szeretett volna, és hogy ennek ellenére én nem azt kértem, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot, hanem hogy engem helyezzen az első helyre a fontossági, érzelmi közelségi, lojalitási sorban. A fájdalom és a konfliktusok csak rakódtak rám, én dobozoltam be őket, mert már túl sok volt számomra ahhoz, hogy még azt is próbáljam feldolgozni. A túlélésért küzdöttem, de szó szerint. Még írni sem írtam, még bele sem kezdtem egy történetbe sem.
 
2020-ban nagyon sok új dologban próbáltam ki magam. Sütöttem cipót, elkezdtem kommersz ételeket készíteni, mint a rakott krumpli, újrakezdtem a festést, otthon edzettem, ring fiteztem és just dance-eltem Talyval, kaptam egy csomó holmit barátoktól, így a ruhatáram is lecserélődött, akkor kerültek hozzám a deguk, és valamikor áprilisban rendszeresedett be a Ferivel való traccspartizás. Nyáron végre buliztunk egy nagyot és anya is felhívott a szülinapomon, ami azért volt nagyon fura, mert úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, megjöttek a várva várt Poli Hero Dice kockáim, levágtam rövidre a hajam és gyönyörűek voltak a növényeim, már alig tudtam őket hova tenni. Életemben először összetört egy telefonom és megvolt életem leggyorsabb partnerváltása, majd összeköltözése valakivel.

Összefoglalva, amit ez az év adott nekem: tükröket, kapaszkodókat, teret, időt magammal és rengeteg lehetőséget, hogy önmagammá váljak és szeressem magam. Nem azt mondom, hogy leszámoltam minden kétellyel és fájdalommal, de úgy érzem, annyira mélyre már nem tudnak lökni ezek a múltbéli dolgok, mint addig, és ez már nagyon jó állapot.

Emberek, akik inspirálnak a mindennapokban

Jelen témát is a #BloggerKépző inspirálta.

Timi
Okos, logikus, racionális, kicsit aggódó és túlgondoló, viszont ebből fakadóan mindig van A, B és C terve. Ez nekem nagyon tetszik, próbálom én is jobban szervezni az életemet, mert látom a hasznát az ő és már a magam életében is. Ezen kívül Timi nagyon jól rá tud érezni, minek örülne a másik, kreatív és ügyeskezű, ez engem is felbátorít az alkotásra és az ajándékozás gyakorlására.

Tünde
Remek stílusérzéke van, bátor, belevaló, egyenes, őszinte, időnként húsba vájó, energikus, rendezett, szenvedélyes. Nagyon szeretem, ahogy intézi az életét, a problémamegoldó képességét, az intuitivitását, azt, hogy nem bonyolítja a dolgokat. Erős a tartása, nem fél harcba szállni, hogy érvényesítse az akaratát, általában megmondja a véleményét, mindig önmagát adja.

Bogica
Végtelenül kedves, vidám és támogató természet, igazi dalolászó Disney-hercegnő, szorgalmas, kreatív és nagyon cuki, ez már önmagában nagyon inspiráló. Amit imádok benne, hogy kocsisokat megszégyenítően trágár tud lenni, mégis nőies marad és a legempatikusabb ember, akit ismerek. Szerintem sokat tanultam tőle az érzelmek kifejezéséről és ha rosszul érzem magam a bőrömben, arra gondolok, ő mennyire hisz bennem.

Blanka
Ő az egyik a pletyifalvás baráti körben, aki olyan dolgokat mond rólam, amire én nem gondoltam előtte. Hogy simán menne nekem a programozás, hogy tök ügyes lennék angolból, hogy azt szereti bennem, hogy ... Ez elmondhatatlanul inspirál, mivel Blanka mérföldekkel előttem jár és ha ő lát bennem ilyen lehetőségeket, akkor azt komolyan kell venni.

Nana
Ő a másik a pletyifalvás baráti körben, aki stabilan hisz bennem. Mindig érzi, mire van szükségem, támogatásra, hajcsárolásra, megmondani a tutit, elmesélni a saját élményeit és tapasztalatait, vagy egy lépést hátrább lépni tőlem, vagy pont, hogy elém, mert ezek is motiválnak. Nana is olyan dolgokat szokott javasolni, hogy miben lennék/vagyok jó, amire én nem gondoltam előtte vagy kishitű vagyok magammal, ami arra késztet, hogy kipróbáljam magam.

Noémy
Bár már tizenéve nem tartjuk a kapcsolatot, ismerősöm maradt pofakönyvön és IG-n is, így periférián figyelemmel kísérhettem az életét, a sport világában való fejlődését. Elmondhatatlanul inspirál, milyen izmosra dolgozta a testét, isteni jókat eszik, szabad és önazonos életet él, ráadásul egy csodálatos helyen. Az edzéseken való szenvedéskor gyakran gondolok rá, mert inspirál a teljesítménye és a kitartása, elkötelezettsége.

Gabriella Eld
Nem ismerjük egymást, igazából nem is emlékszem rá, hogyan került a látóterembe, valószínűleg az IG ajánlotta, de ő abszolút azt a vágyálmot éli, amit én megfogalmaztam anno magamban. Sikeres író, méghozzá részben LMBTQ témában, már hét kötete jelent meg és gőzerővel dolgozik a nyolcadikon, emellett jófej, stílusos, rendszeresen jelennek meg rajzai és mercsei, ügyesen épít közösséget, már TikTokon is aktív és a videóit nagyon ötletesnek találom.

Feri
Az élő példa arra, hogy elfogadható a csomagom és a személyiségem a mindennapokban, együttélve is. Mindenben támogat, nagyon igyekszik nekem megfelelni, rajong értem, ezért a lelkem szép lassan megnyugodott és az, hogy térek vissza azokhoz a dolgokhoz, amik engem igazán érdekelnek, nem akarok megfelelni a társadalmi elvárásoknak, részben neki is köszönhető. Egyébként remek tükröt tart elém azzal, hogy ugyanazok a rossz tulajdonságai, gyengeségei, hibái, mint nekem, ezáltal fejlődni is tudok és segíteni neki is ezen az úton.

Siker

Korábban már érintettem ezt a témát, azonban hallgattam az Örömvilág podcast 118. adását, aminek a címe A sikerhez vezető utak, és arra gondoltam, a feltett kérdésekre nagyon érdemes lenne kifejtősen, maradandóan válaszolni. Tomek Noémi hangja amúgy is nagyon kellemes a számomra, szépen beszél, a munkássága értékes, én nagyon javaslom az említett podcast beillesztését heti szinten, mert lélekemelő, önfejlesztésre és gondolkodásra késztető. YouTube-on és Spotifyon is tudod őt hallgatni ugyanezen a néven, ha felkeltettem az érdeklődésed.

Vágjunk is bele a sikerrel kapcsolatos posztba!

1.) Mit jelent számodra a siker?
Örömöt, elégedettséget. Nem feltétlen népszerűséget vagy pénzbeli eredményt, de jó, ha ilyesmit is hoz. Számomra a siker inkább érzés, mint eredmény, mégpedig azért, mert enélkül a hozzáállás nélkül kudarcélményre ítélném magam. Igen, a 2010-es években újradefiniáltam ezt a fogalmat, mert amikor elkezdtem tőle félni, totál lecövekeltem érzelmileg és az alkotásban is, amit mielőbb fel kellett oldani. Nyilván nem az a célom, hogy a fióknak írjak és annak az egy-két embernek okozzak csak örömöt, akiknek megmutatom a művem, viszont úgy gondoltam, ha ez már számomra sikerélményt jelent, akkor az esetleges népszerűsége egy publikált dolognak bónusz. Ez a mechanizmus csökkentette a sikertől való rettegésem és folytattam az alkotást, a sikerélmények motiváltak és nem csapott annyira arcon, amikor mondjuk egy pályázaton nem értem el a vágyott eredményt.

2.) Vágysz a sikerre, szeretnéd megélni a sikert?
Igen. Jó érzés és imádok alkotni, így a kettő indukálja egymást.

3.) Hogy tudod elképzelni a saját sikeredhez vezető utat?
Ezzel egyre jobban állok. Valamikor a 2010-es években volt egy feneketlen mélypontom, amikor úgy éreztem, nem vagyok elég jó, az engem foglalkoztató témák nem érdekelnek elég embert, sosem leszek képes megalkotni azokat a fasza regényeket, amiket megálmodtam, nem fogok tudni eljutni hivatalos megjelenésig, az emberek nagy része nem érti, mit akarok kifejezni, ... és teljesen elnyelte a sikerhez vezető utamat ez a fekete köd. Manapság már vannak elképzeléseim arról, hogy miket kellene tennem ahhoz, hogy sikeres legyek. Első és legfontosabb egy tartható rendszer kialakítása - legyenek fix időpontok, amikor leülök írni, ütemezve legyen, mikor melyik projekttel haladok. Mivel Feri két műszakban dolgozik és már nekem is van munkám, a délutános hetén azzal töltöm az itthonlétem, hogy valamit írok. Nekem is fontos, hogy haladjak a projektjeimmel és nektek is az lesz a jó, ha tudjátok, mikor mire számíthattok, mi fog frissülni, mennyit kell a következő részig várni. Aztán fontos a kapcsolatépítés veletek. Mivel be voltam szarva, hogy milyen kritikák érnek majd, vagy hogy megint lesz jóakaróm, aki félreinformálja a családtagjaimat, illetve nem akartam egy kiszolgáló platformmá válni, tökre bezárkóztam. Ez nem jó irány, szeretnék közösséget építeni és a visszajelzések nélkül sem fejlődni nem tudok, sem olyan tartalmat gyártani, ami érdekelne, csak nem jut eszembe.

4.) Mit gondolsz, mik befolyásolták a sikerhez való hozzáállásodat?
Például az, mennyire láttam perspektívákat, távolra vezető utakat. Nem szeretek olyasmivel foglalkozni, ami nem mutat előre, amivel nem lehet haladni, aminek nincs értelme. Kevésbé basz fel, ha mondjuk közepesen flegma seggfej velem valaki telefonon, mint két óra várakozás, hogy felvegyék végre azt a kurva telefont. Ha valaki flegma seggfej velem, azt tudom neki mondani, bocsi, de én nem így beszélek a problémáim ellenére sem veled, ezért kérlek, tisztelj meg azzal, hogy viszonzod azt a színvonalat, amit én nyújtok, ellenkező esetben rád teszem a telefont és pukkadj meg magadnak, ha pedig olyan dologban akadályozol, amit meg kell oldanom, de a hozzáállásod miatt nem tudok, a felettesedhez fordulok. Volt már, hogy azonnal kértem a telefon túlvégén lévő, rögzített vonalon az illető felettesét, szerintem nem köszönte meg magának, és olyan is volt, hogy az egész irodánknak megadtam annak az illetőnek a nevét és telefonszámát, hogy mostantól csak írásban kommunikálhat velünk, mert azt a stílust nem kell eltűrnünk, amit megenged magának. Nyilván utóbbi az én felettesemhez fordult, aki viszont miután megtudta, miért tettem rá a telefont, azt mondta az ügyfélnek, nem fog azért engem felelősségre vonni, mert megvédtem az emberi méltóságomat.
Szerintem mások sikere is befolyásol engem. Van egy-két író, aki ugyancsak rétegműfajban ír és azt éri el, amire én is vágyom, ez pedig motivál engem.
Negatívan befolyásolt viszont a szüleim életpályája. Apu nem egy karrierista alkat szerintem, ő az állandóságra és a kiszámíthatóságra törekszik, nem kockáztat, nem veti bele magát az újdonságokba. Anyu gyerek és munka mellett tett le érettségit, szerintem ez elég szép teljesítmény, aztán nekirugaszkodott egy főiskolának, amit már nem bírt teljesíteni, viszont ő időről időre képzi magát a szakmájában, amire egyrészt szüksége van, másrészt igénye is. Ő sem egy olyan alkat, aki könnyen vált, még ha szar is a hely, ahol dolgozik, ő is a végletekig kitart, amit én már megtanultam, hogy nem éri meg. Neki mondjuk lehet, hogy megéri, ezt csak ő tudja, én nem akarom emiatt bírálni, hiszen nem látom a döntési képletét, nem tudom igazából, hogy mivel jár ott dolgozni, ahol ő dolgozik. Ami fontos, hogy ők nem érzik magukat sikeresnek tudomásom szerint, ami szerintem szomorú.
A saját hitem is negatívan befolyásolt. Még a Tarot kártya is arra mutatott rá nekem, hogy a legnagyobb ellenségem én vagyok saját magamnak, hogy a magamról alkotott véleményem, kishitűségem szabotálják a sikerhez vezető utam és ha meg tudom változtatni a gondolataimat, meg tudom végre teremteni a vágyaimat.
Sajnos az általános iskolás, általam nagyon szeretett osztályfőnököm egyszer azt mondta anyunak egy szülői értekezleten, hogy belőlem sosem lesz semmi, amit én a kamasz éveim alatt megtudtam. Azon kívül, hogy nagyon rosszul esett és csalódtam a volt ofőmben, nyomott rám egy bélyeget. Valahogy úgy éreztem, hogy azelőtt lemondtak rólam, hogy elkezdhettem volna teljesen kibontakozni, ami azért is volt nagyon fájó, mert imádtam kézműves osztályba járni, nagyon elememben voltam abban a négy évben és meghatározó volt, sőt, a mai napig hatással bír az életemre, az önmagamról alkotott véleményemre, méghozzá pozitív hatással. Úgy hiszem, már feldolgoztam, de amikor eszembe jut ez a nő, azért még elmondok magamban egy "baszódj meg"-et, mert aki ilyet mond egy gyereknek vagy az anyjának, az szemét. Nem tudok rá mást mondani, ez szemétség.

5.) Mit gondolsz azokról, akik nagyon könnyen vagy gyorsan értek el sikereket?
Egy kicsit irigylem őket. Sokszor nem is a formabontó, eredeti ötleteket kapják fel, hanem azt, ami jól van marketingelve. Sokszor nem is értem, bizonyos dolgok vagy emberek hogy lehetnek népszerűek, például a trash, amire nem tudom megérteni, emberek miért pazarolnak időt. Természetesen elfogadom, mondjuk, hogy elhiszem, hogy szórakoztató, de nem tudom átélni. Egyébként nincs bajom ezzel a jelenséggel, a világ folyamatos változásban van és én nem akarom senki sikerét elgáncsolni, mindenkinek ugyanolyan létjogosultsága van a piacon, aki nem ártó dologgal foglalkozik.

6.) Mennyire engeded meg magadnak, hogy amikor valamiben sikeres vagy, valamilyen célt elérsz, azt kellőképp meg tudd ünnepelni?
Legtöbbször az eredményeimet önmagukban sikernek érzem, ezért nem jut el az agyamig, hogy külön meg kéne ünnepelni. Ilyenkor általában Timi az, aki meglep valamilyen ajándékkal. <3 De néha van olyan eset, amikor úgy érzem, megérdemlem a jutalmat.

7.) Mások kimutathatják feléd az elismerésüket? Hogyan kezeled ezt?
Belegondolva rengeteg pozitív visszajelzést kapok a barátaimtól, ami egyrészt jólesik, másrészt javít az önképemen. Én sokáig nem tartottam magam talpraesettnek, de mikor több helyről ezt mondták, be kellett látnom, hogy ha többen gondolják ezt rólam, annak nyilván oka van. Ugyanez a helyzet azzal, amit manapság egyre többet hallok magamról, hogy nem bírom a stagnálást, nem bírok toporogni az élet útján. Szerencsére tisztában vagyok azzal, hogy mindenki valamilyen formában tükröt tart elém, amit nem szabad sem figyelmen kívül hagyni, sem túlértékelni. Úgy érzem, helyén tudom kezelni, ha több pozitív visszajelzés ér, azt igyekszem beépíteni, elhinni magamról, ha több negatív, akkor igyekszem javítani rajta, ha tudok.

8.) Milyen elismeréseket kaptál eddig?
Sokan büszkék rám, mert nem adom fel a kudarc és a rossz élethelyzet miatt sem, elismerőek az állhatatosságom és a fejlődési igényem, talpraesettségem miatt. Több visszajelzést kaptam, mikor legyőztem a saját korlátaimat, például amikor elkezdtem angolt tanulni, majd letettem a B2-t belőle. Támogatóak velem, bíznak abban, hogy amibe belevágok, az menni fog és inspiratívnak tartják, hogy kipróbálok dolgokat, megvalósítom, amit kigondolok. Én meg baromi hálás vagyok azért, hogy mindig hisznek bennem és kimutatják felém a jót is, de megmondják a kedvezőtlen véleményüket, ha úgy van.
Sokszor kapok elismerést a külsőm miatt - olyanért is, amiről tehetek és olyanért is, amiért nem.
Szoktam elismerést kapni a munkáimra - írás és festés terén is, főzés terén is, illetve most olyan helyen dolgozom, ahol egészen sokat dicsérnek az elvégzett feladataim és a személyes tulajdonságaim miatt is.
Vendégül láttam egyszer anyut és öcsémet karácsonykor, dubarryt és tiramisut csináltunk Chrisszel, és anya nagyon megdicsért, hogy nagyon finom volt minden, tetszett neki a hangulat és a díszítés.
Iszonyú büszke vagyok arra, hogy Björnnek mekkora rajongótábora volt anno. Volt olyan lány, aki odajött hozzám és bevallotta, hogy azért jött el a meetre, hogy élőben lássa őt. Azért ezt milyen cuki már?! <3
Hajdanán egy külföldi lolita beválasztott engem a kilenc leginspirálóbb loli közé. Teljesen el voltam ámulva rajta, hogy én itt litániákat írtam egy olyan nyelven, amit ő valószínűleg nem is ért (és a litániák, szóhasználat, nyelvtani központozás időnkénti teljes hiánya miatt a translate is kiszenvedi a lelkét szerintem), szinte csak saját készítésű ruháim voltak, a stílusom is egy kicsit szembe ment az akkor elfogadott szabályokkal, nem beszéltem külföldiül és egy kis országban élek, és mégis tudom őt inspirálni.
Az MD ugye olvasói pontozás alapján rangsorolja a versenyre küldött írásokat, a szervezők csak véleményt írhatnak, de általában jól szerepeltek a ficeim.
Fairy a mai napig imádja az első publikált történetemet - nem felejtettem el a feltöltést, csak nagyon nem úgy alakult, bocsiiiii! -, a két legsikeresebb kisregényemre pedig folyamatosan érkeznek csillagok, néha kommentek Watpadon.
Időről időre néhány barátom olyan dolgokban mondja, hogy jó lennék, amire én vagy nem gondolok, vagy nem gondolom, hogy tényleg jó lennék benne.
A három megjelenésemet is elismerésnek élem meg.
Ákos fodrásznak tanult, de mindig megdicsért, amikor magam vágtam a hajamat. Nem mondta sosem, hogy hibátlan, de ismerve a szakértelmem és a térlátásom hiányát abszolút jónak tartotta a végeredményt.
Amíg Conra jártam, nagyon lelkes voltam a para para iránt, imádtam és volt egy lány az előadók közül, aki vagy odajött hozzám és elmondta, vagy leírta nekem, erre már nem emlékszem, hogy mennyire jólesik neki, hogy mindig ott vagyok táncolni. Nem gondoltam, hogy pont engem jegyezne meg bárki, de az eset pikantériája nem ez volt, hanem az, hogy korábbi dolgok miatt meg voltam róla győződve, hogy ez a lány engem lenéz. Tök örülök, hogy ott elindult valami és azóta is jóban vagyunk.

9.) Milyen sikerrel kapcsolatos szólás-mondások jutnak eszedbe?
A sikernek ára van.
Ki mint vet, úgy arat.
Azoktól a dolgoktól leszel valaki, amit mások hülyeségnek tartanak.
Van, hogy összedől a kártyavár, de a lapok attól még megmaradnak.
Kockázat nélkül nincs siker.
Aki mer, az nyer.
Jó munkához idő kell, rosszhoz még több.

10.) Tudod támogatni jó szívvel a másikat a sikerhez vezető útján?
Igen. Mind lelkileg odateszem azt az energiát, mind szavakkal, vagy ha tudom, akkor tényleges segítséggel odateszem magam, hogy más sikerélményhez juthasson.

11.) Tudsz őszintén örülni más sikerének?
Persze. Kifejezetten örülök neki, ha egy szerettemnek sikerül valami, szívesen ünnepelem meg vele, dicsérem.

12.) A sikernek milyen ára volt a családodban?
A legsikeresebb családtagomnak apukám öccsét tartom, aki zoknikötő vállalkozást indított, a család nagy részének munkát adott (az anyai nagymamám és a keresztszüleim, a szüleim és apu barátainak is egy része ennek a vállalkozásnak dolgozott), nagyon optimista, energikus és inspiráló ember volt, és meghalt egy autóbalesetben vétlenként, amikor én nyolc éves voltam, ami iszonyatosan megtörte a családot. Az ő felesége továbbvitte a vállalkozást, de a kínai, olcsó áruk egyre növekvő népszerűsége végül kinyiffantotta. Pedig évekig az apu és általam tervezett mintájú zoknikat hordtuk, ami visszagondolva tök menőség.
A sikerről egyáltalán nem emlékszem, hogy beszélgettünk volna, meg valahogy az maradt meg bennem, hogy a szüleim inkább kudarcként élték meg az életük azon részét, amit szorosan velük töltöttem.
Arra még emlékszem, hogy a keresztanyám szeretett volna egy negyedik gyereket már 40+-osan, ami aggodalommal töltötte el a nagymamámat, de egyetlen unokahugim rendben megszületett.

13.) Képzeld el, hogy eléred azt a sikert, amire vágysz.. Mi a legnagyobb probléma, amit ez okoz?
Ez egy nagyon fura kérdés és nálam már az elképzelés szakaszban problémák merülnek fel, ami valószínűleg determinálja, hogy meg tudjam teremteni szellemi szinten és a valóságban is ezt a sikert. Dolgozom rajta.

Az lett belőled, aki lenni szerettél volna?

Újabb izgalmas feldobás a #BloggerKépző palettáján, újabb elgondolkodnivaló, újabb aktuális kérdés. A rövid válasz: Nem., de természetesen ezzel nem sokat mondanék, nem jönne le belőle, hogy mennyiben jó és mennyiben szomorú, hogy nem az lettem, aki szerettem volna lenni az életem különböző szakaszain.

Gyerekként teljesen meg voltam bolondulva Jackie Chanért és kaszkadőr akartam lenni. Akkoriban még semmi fogalmam nem volt a felnőtt létről, de ez nem zavart, én a jelenben éltem és mindent megtettem, hogy ügyes, fürge, hajlékony, bátor tanítvány legyek. Később, talán a tinikoromban körvonalazódott, hogy nincs olyan iskola, amibe ha felvesznek, akkor majd én is kaszkadőr leszek, annak valami speciális módja van, meg hát... inkább állatorvos szeretnék lenni. Ekkor már megfogalmaztam, hogy nem akarok olyan lenni, mint valamelyik családtagom, én a magam útját akarom járni. Nagyjából 15 éves koromig nagyon be voltam zárkózva, nem igazán érdekelt sem a jövő, sem a legtöbb ember, sem az, hogy ami nem érdekel, esetleg fontos lenne mégis. Aztán jött a váltás. Talán az internetnek köszönhetően nyíltam rá a világra, meg jött a középsuli a fővárosban, ami teljesen másmilyen volt, mint az általános iskola egy faluban, ahol mindenki ismer mindenkit pereputtytól kezdve a főbb eseményekig. Két gyerekkori barátnőmmel osztálytársak lettünk szerencsére, ám nekem nagyon megtetszett egy alacsony, telt, szőke, szemüveges művészlány, aki bedugott füllel zenét hallgatott és rajzolgatott. A barátja akartam lenni és bizony annyira be akartam vágódni, hogy olyan dolgokat kezdtem el csinálni, ami addig nem volt jellemző - történeteket írni, újra rajzolni, musicaleket és a házi zenetáron kívüli zeneszámokat hallgatni. Ekkor lettem Mozart musical fanatikus, ekkor alkottam meg a művésznevem (ami eredetileg egy karakterem neve volt egy bepuccsolt kalandregényben), ekkor lettem kábé egy csapásra jó nyelvtanból és kezdett érdekelni az irodalom...

Az álmaimat, úgy éreztem, elvették tőlem, mert sem kaszkadőr, sem állatorvos nem leszek, viszont az első évben utáltam a közgazdaságtant, amit tanultam. Persze ráállt az agyam, rájöttem, hogy ebben tök jó vagyok és nagyon megszerettem. Három szakma versengett bennem a jövőre nézve, a magyar nyelv és irodalomtanár, a könyvelő és a pszichológus. Mindet elbuktam valamiért szép lassan. A pszichóhoz nagyon szorgalmasnak és jó tanulónak kellett volna lennem, ráadásul meghatározott óraszámban kellett volna tanulnom biológiát, már akkor emelt szintű érettségi volt a beugró, és bár belekezdtem a plusz órákba és a tanulásba, pár hét után mindketten nagyon kimerültünk a tanárnővel, úgyhogy mondtam, hogy szerintem ez off, ebben az állapotban egyikünk se húzza sokáig. A tanárságról akkor tettem le, amikor lementem tizenkettedikesként a kilencedikesekhez, akik úgy viselkedtek, mint egy megvadult majomház, és ott rájöttem, hogy mások elbaszott gyerekei miatt nem akarom telesírni felnőttként a párnám. A könyvelő iránnyal egy kicsit tovább jutottam, elmentem pénzügyi-számviteli ügyintéző OKJ-ra, majd egy könyvelőirodában gyakornokoskodtam, méghozzá egy hónappal többet, mint kellett volna, mert szerettem ott dolgozni és a főnök is fel akart venni a vizsgáim letétele után. Ott az kaszált el, hogy két órát kellett csak oda utaznom, ami már önmagában nagyon megterhelő volt, azonban el kellett volna végeznem estin a könyvelői tanulmányokat (nem volt más forma erre a szakmára), ez pedig végképp vállalhatatlan volt számomra.

Nyolc hónapnyi álláskeresés alatt eléggé elhalványultak az elképzeléseim arról, hogy mi és ki akarok lenni. Utóbbi kérdésre nem volt igazán válaszom, önmagamat akartam adni, azt a bohókás, szeleburdi, álmodozó, idealista valakit, aki voltam. Ebben az időben indult ez a blog. =)

Mióta csak karaktert váltottam - ahogy jellemeztem a 15 éves koromban bekövetkező totális fordulatot -, művész életet akartam élni. Visszatekintve erre volt is lehetőségem, csak... szétforgácsoltam a figyelmem, nem az ennek megfelelő dolgokkal töltöttem a legtöbb időt, és bizony az a kapcsolat is rengeteget elvett tőlem. Elkezdtem félni a sikertől. Fura, mert még mindig bennem van, bár már nem olyan erősen; vágyni arra, hogy dedikáljam a saját regényeimet, mégis rettegni tőle, hogy ott fogok ülni és fölém tornyosulnak az olvasóim. Sőt, elkezdtem kételkedni magamban. Tök jó visszacsatolásokat kaptam, a csapatom az én alapötletemet fogadta el FicBl@steren és meg is nyertük azt, az első Mindenízű Drazsé Kihíváson, amin indultam, rommá szedtek, de a következőn már dicsértek és a 2016-osat meg is nyertem. Ebben az időszakban írtam a két (mai napig) legnépszerűbb kisregényemet. A Kettőből egy népszerű volt, egy páran rajongtak érte és mi is fejbúbig voltunk a flow-ban, a Nők című novellám szerepelt az ezo sulim honlapján, ha jól emlékszem, a TK-s írószobás szösszeneteim is egész jól szerepeltek, van olyan, amire a mai napig büszke vagyok (olvasható is a hetero részlegben), elkezdtem erotikus hetero történeteket írni és akinek mutattam, odavolt érte, mennyire hatásos, több sorozatba írásába is belekezdtem, amikben nagyon támogattak - vagy az alapötlet, vagy az elolvasott részek miatt. Szóval... a kimutatható sikerek ellenére is sokszor kételkedtem magamban, hogy valóban jól írok-e, a témáim és ötleteim tetszenek-e másoknak is.

Igazából... már nem emlékszem, ki akartam lenni. És hogy ki akarok lenni? Önmagam. Sikerült olyan barátságot kötnöm magammal az elmúlt két évben, amilyenre vágytam volna, ha lett volna fogalmam arról, hogy hova akarok eljutni ebben a kérdésben.