7. másodszülinap

Halloween van és a hetedik másodszülinapom.

Hét évvel ezelőtt, a születésnapomon döntöttem el, hogy kilépek a családi karmából és sajátot alkotok, aztán 2019. halloweenján érkezett meg a határozat róla, hogy megkaptam a választott nevet. Hét évvel ezelőtt fogadtam el, hogy kérlelhetetlenül másmilyen vagyok, mint a többiek, de ez nem baj, és ehhez mérten két dolgot kapásból elértem: olyan névkombinációt választottam, amiből tudtommal nincs még egy a világon és megteremtettem magamnak a mesélő energiákat (3-6-9, a mesélő ív a számmisztikában), amit egyébként - fun fact - az írói nevem is magában hordoz.

Úgy érzem, ezzel a döntésemmel elindítottam egy folyamatot az életemben.

• Timitől és Robitól új szimbólumot kaptam, egy életfát, amit azóta is boldogan a nyakamban hordok, sőt, teljesen idegen emberek rögtön kapcsolódnak azon keresztül hozzám.
• Eldöntöttem, hogy levetem a családom negatív mintáit, hiedelmeit, a hagyományai közül pedig megválasztom, mit viszek tovább és kiegészítem őket olyanokkal, amik illenek hozzám. Előbbivel főleg az elmúlt 3-4 évben haladtam nagyot.
• Én úgy gondolom, azzal, hogy nevet változtattam, a képviselt energiákat is megváltoztattam, szóval egy kicsit más ember lettem. 30 évig a 8-2-1 energia képviselt, egy belül harcos, kívül együttműködő, összességében egy lobbanékony és mégis bizonytalan vezetői típus, amivel sehova se jutottam. Szerintem nem tudtam jól kihasználni ezeket az energiákat, a negatív oldalukat érvényesítettem jobban. Lecseréltem egy Merkúr belsőre (kíváncsiság, kommunikáció, összeköttetés, önkifejezés), Vénusz megjelenésre (nőiesség, harmónia, alkotás, termékenység) és összességében Neptunusz önképviseletre (intuíció, érzékenység, szellemi kapcsolódás, művészi és gyógyítói tehetség, álmodozás). Ezt sokkal inkább magaménak érzem, az sem véletlen, hogy miután elkezdtem a Liani Hikawát használni, egyre szélesebb körben Liának szólítottak és ma már a gyerekkori barátnéim is, akik az első keresztnevemen ismertek és hívtak anno, is átszoktak a Liára.
• Azzal, hogy más ember lettem és gyakorlatilag "egyik napról a másikra", radikálisan elkezdett megváltozni a környezetem. Az akkori pasim egyre kevésbé tudott velem együttműködni, tulajdonképpen a névváltás után 2-3 héttel szakítottunk, csak a közelgő karácsony és az anyagi helyzetünk miatt nem költöztünk szét, emiatt pedig nem is mondtuk meg, hogy már nem alkotunk egy párt, mert hülyén festett volna. A következő négy hónapot jóformán végigveszekedtük, én elkezdtem tudatosan a poliamória felé fordulni és azt vizsgálni, miért nem működött jól eddig az életemben, holott tinédzserkorom óta ezt az életformát kívántam magamnak. Már 15 éves korom magasságában megfogalmaztam, hogy az álomotthonom egy ikerház - az egyik felében a barátnőm él a férjével, a másik felében én élek a férjemmel, a két otthon közt átjáró van és van egy saját szobánk a barátnőmmel.
• Persze idő volt nekem is megszokni ezt a változást, eléggé kerestem a helyem és finoman fogalmazva nem segített benne az expasim önsajnáltatása és mesterkedése, ami megvágta a családtagjaimmal való kapcsolatomat, és annyira mélyre nyomott, hogy az öngyilkosságon gondolkodtam 2020. tavasz derekán.
• Rengeteget gondolkodtam a családomról, a kapcsolatrendszerünkről és aztán egyre szélesebb körben kezdtem foglalkozni vele. A megértés azért szükséges, mert minden családban lecsorog valami szar minden tagra, amivel akkor lehet szerintem eredményesen megküzdeni, ha folyamatában, ok-okozat összefüggésekben látja az ember az egészet. Ez nekem segít enyhíteni a haragomat is.
• Fokozatosan alakult át a munkához, a párkapcsolathoz és a magamhoz való hozzáállásom. Már nem a munkahelyemen akarom érvényesíteni az ambícióimat, nem ott akarok fontos lenni, a párkapcsolatban nem adom fel a vágyaimat és a mindennapokban sokkal többször választom önmagam.

A névváltásom persze nem maradt reakció nélkül anno. Apu beletörődött, nekem úgy tűnt, megértette, miért szeretném, mamának nem mertem elmondani, hat év után derült ki, aztán csak meglepődött, de nem szólt semmit, testvéremnek jó darabig nem sikerült megszokni az új nevem, anyu viszont, aki öt-hat éve tudta, hogy erre készülök és addig támogatott, tök kiakadt, amit nem sikerült megértenem. A vér, bármit csinálunk, összeköt minket. Mindenki örököl jót is, rosszat is, és ha szülő lesz, ő is fog örökíteni mindkettőt. Viszont azzal, hogy megléptem a névváltoztatást, egyértelműen arra az útra léptem, ami az önazonossághoz vezet. A vállalkozásom is erre a szimbólumra épül, egy almafa a fenyvesben. Az, hogy más vagy, csak addig rossz, amíg rá nem jössz, mire tudod használni. Trueself Móni általam már nagyon sokszor emlegetett videója nekem felnyitotta a szemem - a másság azt jelenti, máshogy látok, érzek és máshogy akarom csinálni, ami lehetőség a változásra, a gyógyulásra. Nekem ez nagyon fontos.

Szokásos kis helyzetjelentés

Érdekes ennyi idő után visszaolvasni a blogot. Év elején még bennem volt, hogy idén is megcsinálom a Yearcompasst, aztán annyira sok volt a teendő és az érzelmi tényező, hogy örültem, hogy aludni tudok.

Ildivel - én úgy érzem - nem váltunk el olyan szépen, mint szerettem volna. Folyamatosan azt az érzést próbálta kelteni bennem, hogy egy pszichológus nem tud annyit segíteni, mint ő, ... Nem gondolok jó szívvel bizonyos megnyilvánulásaira. A traumafókuszú pszichológussal, Klárával azóta is együtt dolgozunk, a zárolt részleg ajtaját kinyitottuk és szedegetjük elő az odasuvasztott szörnyűségeket. Meglepő, de arról a másfél éves vakfoltról, ami miatt őt választottam, még mindig érintőlegesen esett csak szó, igazából a jelenem és a régmúltam kerete megelőzte.

Húsvétkor megismerkedtem egy remek sráccal, már az első találkozón legszívesebben a nyakába ugrottam volna, annyira tetszett és cukinak találtam, úgyhogy szépen behúztam magamnak a kéziféket, neki is minden lehetséges alkalommal elmondtam, hogy nem randizunk, csak ismerkedünk, hogy kiderítsem, nem-e valami séma aktiválódott be. Szépen alakult, minden találkozót azzal zárt, mikor találkozunk újra, én pedig megbizonyosodtam róla, hogy nem sémakémia húz hozzá, hanem igazi vonzalom. A munkahelyváltás is összejött ezzel párhuzamosan, ám nem alakult jól az ottani helyzetem, a közvetlen felettesem kicsinált idegileg. Ennek következménye volt többek között, hogy Feri kitett az albérletből. Hogy haragból-e vagy félelemből, vagy mert úgy gondolta, most már tényleg itt az ideje, nem tudom, már nem is számít. Teljes káosz és pánik következett, aput hívtam fel sírva, hogy visszaköltözhetek-e a gyerekkori szobámba. Csodával határos módon Marci, az új lovag, teljes mértékben támogatott, mellettem állt. A megingathatatlan szeretete, szerelme olyasmi volt, amit sráctól én még nem tapasztaltam. 

A java órákat nem folytattuk, sőt, teljesen el is távolodtam ettől a területtől, de az angollal sem vagyok sokkal előrébb. Talán egy kicsit többet használom, főleg, mert Marci baráti körében van egy lány, aki magabiztosabb angolul és az egész csapat emiatt sokszor angolul dumál. Gyakorlásnak tetszik.

Az írással magamban dolgozok. Van egy nagy volumenű ötletem, amit elkezdtem kidolgozni, de úgy fest, az élet megint mást hoz előtérbe. Még mindig annál a cégnél vagyok, ahová tavasszal felvettek, csak másik csapatban, volt egy jó évem, aztán egy hete úgy hátba szúrt egy kolléganőm a főnököm támogatásával, hogy az nem igaz. Klára úgyis hónapok óta nyüstöl, hogy kezdjek már el végre tanulni, úgyhogy jelentkeztem egy képzésre. A fejemben rögtön láncolatként indult meg minden, IG tervezés, honlaptervezés, miről fogok posztolni... Pedig még az első képzési órán sem voltam ott.

Terveztem tavaly Kolodko miniket vadászni, amit Marci prezentált számomra. Másfél év alatt alig maradt olyan figura, amivel nem készítettem közös szobrot a jóvoltából és ő is nagyon megszerette ezeket a jópofa apróságokat.

Terveztem több mozgást és kevesebb nassolást... Öhm, fordítva sikerült.
Rengeteget dolgoztam 2025-ben, a csapatomban folyton előjön valami feszkó, amitől nem tudom teljesen mentesíteni magam, mert ha nem is hallgatom egyik vagy másik nő panaszkodását a másikra, stb., akkor is érzem és durva mennyiséget stresszeszem tőle. Az sem segít, hogy jókat főzünk, ha főzünk és hogy Marci szorgalmasan hordta nekem haza a különféle nyalánkságokat, szóval elég szarul mutat a mérleg alattam. Jó, nyilván nem lettem kövér, de szemmel látható és ruhával mérhető a különbség. Jah, mert amúgy Timi elment egyetemre és abbahagytuk a táncokat, egyedül meg nem volt motivációm sehova menni, se otthon nyuvasztani magam.

2024-ben egyetlen könyvet olvastam el, Az ecsedi boszorkányt, ami egyszerre tetszett és borzasztott el. Elkezdtem hasonló könyveket keresni, aztán ezer más közbejött. Ezzel szemben idén már egész jó vagyok, elolvastam az Angyalok és démonokat Dan Brown-tól és már a második kötetét olvasom az Aristotle és Dante kétrészes sorozatnak. Nem sok, de örülök, hogy végre van türelmem olvasni.

Aki nem követ Instagramon:

Marcival hivatalosan is összeköltöztünk egy saját kéglibe, amit csak tisztaságifestenünk és berendeznünk kellett kábé. Még van munka az otthonunkon, hogy rend legyen benne teljesen, de haladunk. Rákattantam a Vintedre, iszonyú sok dolgot vettem ott - ruhát, könyvet főleg - és adtam is el. A születésnapom fantasztikus volt, szuper élményeket kaptam, eljött Bogica és Marica is, öcsémék is. Idén újra elkezdtünk összeülni a pletyifalvás csajokkal, volt némi szerepjáték, újra game-elek - immár saját switch-en és Marcival közösen a PS-én is. Zsikével tavaly is és idén is pride-oltunk, és szerintem jövőre is megyünk, meg amíg csak tudunk. Az időjárás megfúrta a fonyódi négyesnyaralásunkat, mi Marcival elmentünk és a szakadó esőben érkeztünk meg, de két nap múlva hajókáztunk Badacsonyba, kirándultunk Szigligeten, ott is begyűjtöttük a Kolodko-szobrot, Pécsen meg bevettük az állatkertet.

Igazából egész jól vagyok, azt hiszem. Néha eszembe jut egy-egy téma, amin többet merengnék itt, de aztán vagy nincs időm leírni, vagy kínkeserves fájdalom előszedni Hajnaut. Lassan nyugdíjazom terv szerint, mert már fél órát kell rá várni az indítástól, hogy betöltse a böngészőt, ami egy kicsit... kicsit túl sok, na.

Nézd meg a Fruits basket három évados remake-jét

Megint beteg vagyok és annyi érzés, gondolat áramlik bennem, hogy muszáj volt ideülnöm a blog elé. Instagramon már újságoltam, hogy megnéztem a Fruits basket három évados remake-jét, nos, itt ki kell jelentenem, látni kell ezt a darabot. Sokkal részletesebb, mélyebb, széleskörűbb, mint a 2001-es verzió és rengeteget hozzátesz sztoriban, hitvilágban a fandomhoz. Furcsa, mert amióta csak először hallottam erről, érzem a rezgést. Tudom, hogy el kellett volna olvasnom a mangát, de az valahogy nem vonzott, én mozgóképként akartam látni és hálás vagyok, hogy megtehettem. Szétsírtam. Nem hittem, hogy van anime, ami lekörözi a Nana 47 részének szétbőgöttségét, de lett, a Fruits basket 63 részéből igen kevésnél nem sírtam el magam legalább egyszer. Ehhez nyilván hozzátartozik, hogy a Nanával pont abban az időszakban találkoztam, amikor az én életemről is szólt, amikor én is találkoztam egy tőlem annyira különböző, de ugyanolyan korú és keresztnevű lánnyal, akitől nem tudtam elszakadni, akit csodáltam és imádtam, aki rengeteg fájdalmat okozott akarva-akaratlanul, akivel ennek ellenére is jóban akartam lenni és a boldogságát akartam. Azóta se néztem újra a Nanát, nem tudom, mit éreznék, főleg, mivel a mangát elkezdtem olvasni és gyűjteni, majd mikor kiderült, hogy meddig jutott vele a mangaka, Ren halála, valahogy úgy éreztem, elvesztettem a fonalat, nem értem az üzenetét, és hogy ez már nem szól rólam, sőt, nem szól hozzám. Persze azóta is várom a folytatást és ha egyszer megvalósul, hát ott leszek a lelkes fogyasztói között, újra fogom olvasni az egészet, hogy mindennel tökéletesen képben legyek és méltó módon folytathassam a történetet.

És ha már Fruits basket, akkor szülő - gyermek, családon belüli kapcsolatok, illetve önmagunk és mások korlátozása, mint téma. Nekem egyrészt ezért ütött be annyira, főleg decemberben, a karácsony és az évbúcsúztató hónapjában, hiszen megint nem beszéltünk egy évet anyával és nem leszünk együtt karácsonykor. Öcsém néha rám kérdez, szerintem rám pirít, mikor békülök már ki vele, de szerintem ő nem érti, hogy ez részemről nem dac vagy harag, hanem önvédelem. Hogy nincs értelme jobbost nyújtani egy olyan embernek, aki nem dolgozik azon, hogy a tüskéit behúzza, úgy akar magához vonni, hogy elvárja a feltétlen megadást. Nyilván ez így nagyon képies és nagyon tág... Én azt gondolom, hogy minden kapcsolathoz kell a két ember és az, hogy egyenlően pakoljanak a közös mérlegük maguk felöli oldalát. Amint valaki többet vagy kevesebbet tesz, mint a másik, a mérleg nyelve elbillen, ami idővel a felboruláshoz és a két fél kapcsolatának elszakadásához vezet. Nekem szükségem van rá, hogy az anyám feltegye a mérlegre a felelősségvállalást a maga oldalán. Az elmúlt 33 év elmúlt, amit elbasztunk, az már úgy marad, de részemről meg tudjuk beszélni, be tudjuk gyógyítani a sebeket. De ehhez kell az, hogy felelősséget érezzen a szavai és a tettei iránt. Hogy meggondolatlanul ne mondjon ki azonnal mindent, ami csak eszébe jut, mert egyrészt felszántja a lelkemet vele, másrészt ha aztán átgondolja, rájön, hogy nem is azt akarta közölni, amit sikerült. Hogy belássa, a folyamatos kritizálás, elégedetlenség és az elvárásai csak oda vezethetnek, hogy nem kérek a kapcsolatból egyáltalán. Hogy belássa, nem velem elégedetlen, hanem a saját életével és saját magával, amit rám vetít és engem kritizál, bánt, próbál irányítani, így nem csak én nem leszek boldog, de ő sem. Ha a felelősségvállalást végre sikerülnie kinevelnie magában, akkor rájönne, hogy miért érzem magam elárulva és elhagyva, hogy soha nem lett volna szabad elmondania, hogy képtelen volt engem szeretni gyerekként és hogy a saját osztályfőnököm is azt mondta rólam, sosem lesz belőlem senki, mert ostoba vagyok. Jó lenne, ha bocsánatot kérne, de nincs rá szükségem. Ha felnőtt emberként tudna mellém állni, az már elég jó szint lenne, főleg, ha nem a barátjaként tekintene rám, hanem a gyerekeként. Egyelőre viszont ott tartunk a jelek szerint, fingja sincs, miért lenne erre szükség és az öcsémnek sem.

Belső munka

Nem hiszem, hogy a posztok kezdtek hatni, de az is lehet, hogy közük van hozzá. Emellett persze elkezdtem május közepén pszichológushoz is járni. A hölgy a Rogers-féle módszert követi, ami azt jelenti, hogy az egész olyan, mint egy baráti beszélgetés, amiben a páciens mesél, a szakember pedig hallgatja, majd összefoglalja, kérdést teszt fel, a saját benyomását mondja el. Sokáig kételkedtem benne, hogy ez nekem elég, hogy mélyre mutató kérdések nélkül bele tudok menni a dolgok sűrűjébe, hogy ha én irányítom a beszélgetéseket, az elég hasznos lesz, de úgy tűnik, működik.

Elkezdtem felgöngyölíteni a szüleimmel közös és tőlük kapott múltamat. Nagyon sok mindent tudtam meg az évek során, illetve sok mindenre kaptam idővel rálátást, de ennyire komplexen talán korábban még nem összegeztem. Konklúziókat vontam le és az, hogy a pszichomókus szerint most jutottam el oda, hogy ezzel az üggyel ennyire foglalkozzak, azt jelenti, hogy a jelenemben helyet és lehetőséget kaptam rá. Úgy tudnám ezt megmagyarázni, hogy végre nem a létfenntartás foglalja le az időm és az erőm, hanem újra fejleszthetem magam. Ez azért elég biztató.

Nem tudom, lesz-e olyan kapcsolatom a szüleimmel, mint amilyenre vágyom, méghozzá azért, mert ehhez ők is kellenek. Ferivel nagyon jó időszakát éljük a kapcsolatunknak, ezért óhatatlanul belegondolok, milyen lenne az esküvőnk például. Szeretnék egy igazi esküvőt, amiben nem csak egy batyus kis fogadást tartunk, hanem vicces feladatok vannak, egy remek vacsora, majd hajnalig bulizás, amit a mi táncunk nyit meg, de van később menyasszonytánc, éjféli gyertyafény keringő, satöbbi. Furcsa lenne, ha hiányozna onnan anya, vagy ha apa barátnője fontoskodna, mintha ő lenne az örömanya. De furcsa lenne köszönetet mondani nekik, mert úgy érzem, mindigis félgőzzel tettek bele az életembe. És ha már esküvő, szeretnék gyereket. Mostanában még nem, talán végre meg tudjuk alapozni anyagilag azt az életszakaszt, de azért amikor találkozom a gyerekkori barátnőimmel és Enikő gyerekeivel vagyunk, úgy érzem, hogy bazmeg, már annyira itt tartok én is... Közben nyilván félek tőle, ott van a kétely, tényleg itt tartok-e, bírni fogom-e. Hogy lesz-e mellettem a családomból valaki, akire számíthatok majd?

Feri családjában mindenki besegít. Az egyik lány egyedül maradt, elhagyta a férjét, mert az nem bírt kiszállni a szülei seggéből. Ennek a lánynak van egy kislánya, és korábban folyamatosan kritika érte őt a férje szüleitől, hogy miért nem hagyja ott a hivatását és választ egy olyan munkát, ha már dolgozni akar, ami fix időben van, nincs túlóra, nincs csúszás, satöbbi. A család meg ott áll a lány mellett, hogy ha ő ezt a munkát akarja csinálni, hát tegye, majd mennek a gyerekért az oviba ők, segítenek. Anno nálunk is működött ez, anya letette az érettségit, nekifutott egy főiskolának munka és gyerek mellett, apa három műszakban dolgozott, így a mamák indítottak minket suliba, a nagyszülőkhöz mentünk, ha betegek voltunk. Nem volt rossz. Viszont mivel anya már a chrisszel való kapcsolatom alatt is folyton azt mondogatta, hogy ő nem akar nagymama lenni, nem akar vigyázni a gyerekre, apa meg csak a választott családjával törődik, nekem valószínűleg nem fog megadatni az, amiben én felnőttem. Mama valszeg szívesen dédunokázna, ami jó. Csúnya ilyet mondani, de ha halottak lennének a szüleim, könnyebben el tudnám fogadni, hogy nem az életem részei. Akkor "önhibájukon kívül" nem tudnának foglalkozni az unokáikkal, nem egy döntés/választás kérdése lenne. Persze próbálok vele megbékélni, hogy ez a helyzet.

Amit 2021-ben tanultam

Ha már a múlt évről írtam egy összesítőt és tanulság összefoglalót, nem maradhat ki a tavalyi év. Fogok még foglalkozni más formában 2021-gyel, mert azt hiszem, ennyire szemét évem még nem volt, pedig az élet sosem kímélt...

Az eleje egészen jól indult, Valentin napon közösen készítettünk túrós süteményt, Feri ajándékával iszonyat betaláltam, sikerült hazalátogatni anyukájához, ahol ugyan a nagy ünnepség elmaradt, de jól érezte magát és a baráti kör is szuper bulit csinált neki és Fischernek. Ugye írtam az előző posztomban, hogy az anyuval és a családommal kapcsolatos érzelmeket dobozoltam folyamatosan, nos, ennek meglett a böjtje. Iszonyúan haragudtam, de mélyen magamban. Nyilván kihatott, a végén egy iszonytató kézfájdalomban jelentkezett, ami hónapokra ágyhoz kötött, meg orvosokhoz járhattam. Nagyjából fájdalomcsillapítón éltem, kábé csak sorozatokat és filmeket volt lehetőségem nézni, Feri munka után bevásárolt, főzött, takarított és még engem is próbált felkaparni érzelmileg. Merthogy én az idő múlásával egyre pocsékabbul éreztem magam. Próbálkoztam érzelmileg a felszínen maradni, ám két olyan rémálom vezetett rá, mit is érzek legbelül, ami nagyon megrázó volt. Lényegében úgy éreztem, a családom kivetett magából és befogadta a helyemre christ, és én ezzel egyszerűen nem tudtam, mit kezdeni. Számomra ez nonszensz volt, elfogadhatatlan, vérlázító. És nem tehettem semmit. A tesómmal való beszélgetéskor derült ki számomra, hogy chris úgy állította be a történteket, mintha én ukmukfuk március elején összepakoltam volna és leléptem volna a szeretőmhöz. Az öcsém volt az egyetlen családtag, akit érdekelt, az én oldalamról hogy szól a sztori. Apuval is beszéltem erről, egyetértett abban, hogy chris egy vakvágány, mert nyeli a pénzt és alkalmatlan normális párkapcsolatra, azonban ő továbbra is jó kapcsolatot ápolt vele. Lehet, én vagyok rosszul bekötve, de ha a gyerekem szakítana a párjával, én biztosan a gyerekemtől akarnám hallani, mi történt, mi vezetett ide, mennyire végleges ez az állapot, hogyan gondolja a továbbiakat, és maximum egy hónap után megmondanám a nálam élő félnek, akármennyire is jóban vagyunk, hogy legyen kedves nézni magának egy másik helyet, ahol lakhat, mert ez így oké. Hát az én nagyanyám és apám ezt nem tette meg, chris egészen december közepéig ott héderelt.

A családom okozta szomorúság mellé a volt főnököm megajándékozott a nyomor érzésével, mivel hiába küldtem be Ferivel a papírjaimat, azokat nem továbbította a megfelelő helyre, így egy forintot nem kaptam táppénzt. Több órányi telefon volt kideríteni, mi történt, mit tehetek, azt hogy csináljam pontosan, aztán újra be kellett szereznem a papírjaimat és kérvényt kellett írnom. Mivel nem tudtam bizonyítani, hogy én időben leadtam a táppénzes papírjaimat, mert jóhiszeműségből nem írattam átvételi elismervényt, beszoptam. Ilyen körülmények között kifejezetten nehéz döntés volt, hogy kifizessek egy magánorvost - mivel a TB-s reumatológus egy gyökér volt és gyakorlatilag nem látott el -, majd elmenjek Hellinger családállításra, mert csak abban bíztam már, hogy segít. És segített is. Végül persze megkaptam az OEP-től azt a pénzt, ami járt, azt azonban el kell ismerni, hogy anyós hathatós segítsége nélkül valószínűleg éhen haltunk volna.

2021-ben kezdődött nagy tételben, törvénybe iktatva az LMBTQIA+ emberek ellenségképpé formálása, gyalázása, alázása, támadása, ami engem abszolút érintett és félelemmel töltött el. Előző évben végre szabadon megélhettem az érzelmeimet, erre jött ez a szégyenletes szar... Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy nincs a hátamra és a homlokomra írva, hogy szeretem a női igent, hogy genderfluidnak érzem magam és a monogámiát sem nekem találták ki, mégis valahol jogos volt az az érv is, hogy évek óta arccal, névvel vállalom magam, a véleményem, az érdeklődésem művészi téren...

Nyáron elvesztettem az állásomat, de viszonylag gyorsan sikerült elhelyezkedni egy fogászati magánklinikán. Ez egy újabb gyomorszájba rúgás volt, már a harmadik napomon negyven percet bőgtem a mosdóban, és bár miután elment az elődöm, az első hét jól telt, onnantól kezdve mélyrepülésbe váltottunk. Alig bírtam enni és aludni, az egész napomat gyomorgörccsel, feszített háttal ültem végig, a kollégáim közül nem egyet ki nem állhattam, mert úgy bántak velem, mint a kapcaronggyal, ezért azt a döntést hoztam meg, hogy a próbaidő végén felállok, lesz, ami lesz. Folyamatosan jelentkezgettem állásokra, ezért abban bíztam, hogy hamar el tudok helyezkedni. Nem így lett, egészen 2022. február elejéig nem hívtak fel, egy-két elutasító emailt kaptam és ennyi. Ez végképp összetört lelkileg, méghozzá mindkettőnket Ferivel, aki nyár végén otthagyta végre a th kezelőt, ám a biciklis futárkodást nem bírta a térde és nem hozott úgy, ahogy tervezte. Ha ez nem lett volna elég, anya nem köszöntött fel a születésnapomon és három degumból kettő tartós beteggé vált, az orvosi kezelésük pedig elég borsos.

Amikor elkezdtük 2021-et, örültem és reménykedtem, mert ötös év, juhú... de pokoli év volt, nagyjából minden tönkrement, amit addig építgettünk. Történtek jó dolgok, jóban lettem Ninjával, Esztivel és Belessel, elkezdtünk DnD-zni, amiről hozok majd posztot, jóban lettem Hollódombival, elkezdtük Timivel és Kishivel salsázni, amit nagyon szeretünk, sikerélményeket értem el LoL-ban, három művem kiadásra került, szuper volt a barátokkal közös karácsony, végre tudtam találkozni bratyóval sok-sok év után, érzelmileg azonban egy nagyon negatívban mozgó év volt. Még az is többször megfordult a fejemben, hogy örökbe adom a pockokat, mindig Feri beszélt le róla, mondván, abba végképp beleroppannék, ha még tőlük is meg kéne válni.

És hogy mit tanultam belőle?
Hogy a barátaimra nagyon durván lehet számítani a bajban.
Hogy ha nem tartom meg a felépített rendszert, nemcsak nem haladok a dolgaimmal, de minden elbaszódik és megesz a depresszió.

Siker

Korábban már érintettem ezt a témát, azonban hallgattam az Örömvilág podcast 118. adását, aminek a címe A sikerhez vezető utak, és arra gondoltam, a feltett kérdésekre nagyon érdemes lenne kifejtősen, maradandóan válaszolni. Tomek Noémi hangja amúgy is nagyon kellemes a számomra, szépen beszél, a munkássága értékes, én nagyon javaslom az említett podcast beillesztését heti szinten, mert lélekemelő, önfejlesztésre és gondolkodásra késztető. YouTube-on és Spotifyon is tudod őt hallgatni ugyanezen a néven, ha felkeltettem az érdeklődésed.

Vágjunk is bele a sikerrel kapcsolatos posztba!

1.) Mit jelent számodra a siker?
Örömöt, elégedettséget. Nem feltétlen népszerűséget vagy pénzbeli eredményt, de jó, ha ilyesmit is hoz. Számomra a siker inkább érzés, mint eredmény, mégpedig azért, mert enélkül a hozzáállás nélkül kudarcélményre ítélném magam. Igen, a 2010-es években újradefiniáltam ezt a fogalmat, mert amikor elkezdtem tőle félni, totál lecövekeltem érzelmileg és az alkotásban is, amit mielőbb fel kellett oldani. Nyilván nem az a célom, hogy a fióknak írjak és annak az egy-két embernek okozzak csak örömöt, akiknek megmutatom a művem, viszont úgy gondoltam, ha ez már számomra sikerélményt jelent, akkor az esetleges népszerűsége egy publikált dolognak bónusz. Ez a mechanizmus csökkentette a sikertől való rettegésem és folytattam az alkotást, a sikerélmények motiváltak és nem csapott annyira arcon, amikor mondjuk egy pályázaton nem értem el a vágyott eredményt.

2.) Vágysz a sikerre, szeretnéd megélni a sikert?
Igen. Jó érzés és imádok alkotni, így a kettő indukálja egymást.

3.) Hogy tudod elképzelni a saját sikeredhez vezető utat?
Ezzel egyre jobban állok. Valamikor a 2010-es években volt egy feneketlen mélypontom, amikor úgy éreztem, nem vagyok elég jó, az engem foglalkoztató témák nem érdekelnek elég embert, sosem leszek képes megalkotni azokat a fasza regényeket, amiket megálmodtam, nem fogok tudni eljutni hivatalos megjelenésig, az emberek nagy része nem érti, mit akarok kifejezni, ... és teljesen elnyelte a sikerhez vezető utamat ez a fekete köd. Manapság már vannak elképzeléseim arról, hogy miket kellene tennem ahhoz, hogy sikeres legyek. Első és legfontosabb egy tartható rendszer kialakítása - legyenek fix időpontok, amikor leülök írni, ütemezve legyen, mikor melyik projekttel haladok. Mivel Feri két műszakban dolgozik és már nekem is van munkám, a délutános hetén azzal töltöm az itthonlétem, hogy valamit írok. Nekem is fontos, hogy haladjak a projektjeimmel és nektek is az lesz a jó, ha tudjátok, mikor mire számíthattok, mi fog frissülni, mennyit kell a következő részig várni. Aztán fontos a kapcsolatépítés veletek. Mivel be voltam szarva, hogy milyen kritikák érnek majd, vagy hogy megint lesz jóakaróm, aki félreinformálja a családtagjaimat, illetve nem akartam egy kiszolgáló platformmá válni, tökre bezárkóztam. Ez nem jó irány, szeretnék közösséget építeni és a visszajelzések nélkül sem fejlődni nem tudok, sem olyan tartalmat gyártani, ami érdekelne, csak nem jut eszembe.

4.) Mit gondolsz, mik befolyásolták a sikerhez való hozzáállásodat?
Például az, mennyire láttam perspektívákat, távolra vezető utakat. Nem szeretek olyasmivel foglalkozni, ami nem mutat előre, amivel nem lehet haladni, aminek nincs értelme. Kevésbé basz fel, ha mondjuk közepesen flegma seggfej velem valaki telefonon, mint két óra várakozás, hogy felvegyék végre azt a kurva telefont. Ha valaki flegma seggfej velem, azt tudom neki mondani, bocsi, de én nem így beszélek a problémáim ellenére sem veled, ezért kérlek, tisztelj meg azzal, hogy viszonzod azt a színvonalat, amit én nyújtok, ellenkező esetben rád teszem a telefont és pukkadj meg magadnak, ha pedig olyan dologban akadályozol, amit meg kell oldanom, de a hozzáállásod miatt nem tudok, a felettesedhez fordulok. Volt már, hogy azonnal kértem a telefon túlvégén lévő, rögzített vonalon az illető felettesét, szerintem nem köszönte meg magának, és olyan is volt, hogy az egész irodánknak megadtam annak az illetőnek a nevét és telefonszámát, hogy mostantól csak írásban kommunikálhat velünk, mert azt a stílust nem kell eltűrnünk, amit megenged magának. Nyilván utóbbi az én felettesemhez fordult, aki viszont miután megtudta, miért tettem rá a telefont, azt mondta az ügyfélnek, nem fog azért engem felelősségre vonni, mert megvédtem az emberi méltóságomat.
Szerintem mások sikere is befolyásol engem. Van egy-két író, aki ugyancsak rétegműfajban ír és azt éri el, amire én is vágyom, ez pedig motivál engem.
Negatívan befolyásolt viszont a szüleim életpályája. Apu nem egy karrierista alkat szerintem, ő az állandóságra és a kiszámíthatóságra törekszik, nem kockáztat, nem veti bele magát az újdonságokba. Anyu gyerek és munka mellett tett le érettségit, szerintem ez elég szép teljesítmény, aztán nekirugaszkodott egy főiskolának, amit már nem bírt teljesíteni, viszont ő időről időre képzi magát a szakmájában, amire egyrészt szüksége van, másrészt igénye is. Ő sem egy olyan alkat, aki könnyen vált, még ha szar is a hely, ahol dolgozik, ő is a végletekig kitart, amit én már megtanultam, hogy nem éri meg. Neki mondjuk lehet, hogy megéri, ezt csak ő tudja, én nem akarom emiatt bírálni, hiszen nem látom a döntési képletét, nem tudom igazából, hogy mivel jár ott dolgozni, ahol ő dolgozik. Ami fontos, hogy ők nem érzik magukat sikeresnek tudomásom szerint, ami szerintem szomorú.
A saját hitem is negatívan befolyásolt. Még a Tarot kártya is arra mutatott rá nekem, hogy a legnagyobb ellenségem én vagyok saját magamnak, hogy a magamról alkotott véleményem, kishitűségem szabotálják a sikerhez vezető utam és ha meg tudom változtatni a gondolataimat, meg tudom végre teremteni a vágyaimat.
Sajnos az általános iskolás, általam nagyon szeretett osztályfőnököm egyszer azt mondta anyunak egy szülői értekezleten, hogy belőlem sosem lesz semmi, amit én a kamasz éveim alatt megtudtam. Azon kívül, hogy nagyon rosszul esett és csalódtam a volt ofőmben, nyomott rám egy bélyeget. Valahogy úgy éreztem, hogy azelőtt lemondtak rólam, hogy elkezdhettem volna teljesen kibontakozni, ami azért is volt nagyon fájó, mert imádtam kézműves osztályba járni, nagyon elememben voltam abban a négy évben és meghatározó volt, sőt, a mai napig hatással bír az életemre, az önmagamról alkotott véleményemre, méghozzá pozitív hatással. Úgy hiszem, már feldolgoztam, de amikor eszembe jut ez a nő, azért még elmondok magamban egy "baszódj meg"-et, mert aki ilyet mond egy gyereknek vagy az anyjának, az szemét. Nem tudok rá mást mondani, ez szemétség.

5.) Mit gondolsz azokról, akik nagyon könnyen vagy gyorsan értek el sikereket?
Egy kicsit irigylem őket. Sokszor nem is a formabontó, eredeti ötleteket kapják fel, hanem azt, ami jól van marketingelve. Sokszor nem is értem, bizonyos dolgok vagy emberek hogy lehetnek népszerűek, például a trash, amire nem tudom megérteni, emberek miért pazarolnak időt. Természetesen elfogadom, mondjuk, hogy elhiszem, hogy szórakoztató, de nem tudom átélni. Egyébként nincs bajom ezzel a jelenséggel, a világ folyamatos változásban van és én nem akarom senki sikerét elgáncsolni, mindenkinek ugyanolyan létjogosultsága van a piacon, aki nem ártó dologgal foglalkozik.

6.) Mennyire engeded meg magadnak, hogy amikor valamiben sikeres vagy, valamilyen célt elérsz, azt kellőképp meg tudd ünnepelni?
Legtöbbször az eredményeimet önmagukban sikernek érzem, ezért nem jut el az agyamig, hogy külön meg kéne ünnepelni. Ilyenkor általában Timi az, aki meglep valamilyen ajándékkal. <3 De néha van olyan eset, amikor úgy érzem, megérdemlem a jutalmat.

7.) Mások kimutathatják feléd az elismerésüket? Hogyan kezeled ezt?
Belegondolva rengeteg pozitív visszajelzést kapok a barátaimtól, ami egyrészt jólesik, másrészt javít az önképemen. Én sokáig nem tartottam magam talpraesettnek, de mikor több helyről ezt mondták, be kellett látnom, hogy ha többen gondolják ezt rólam, annak nyilván oka van. Ugyanez a helyzet azzal, amit manapság egyre többet hallok magamról, hogy nem bírom a stagnálást, nem bírok toporogni az élet útján. Szerencsére tisztában vagyok azzal, hogy mindenki valamilyen formában tükröt tart elém, amit nem szabad sem figyelmen kívül hagyni, sem túlértékelni. Úgy érzem, helyén tudom kezelni, ha több pozitív visszajelzés ér, azt igyekszem beépíteni, elhinni magamról, ha több negatív, akkor igyekszem javítani rajta, ha tudok.

8.) Milyen elismeréseket kaptál eddig?
Sokan büszkék rám, mert nem adom fel a kudarc és a rossz élethelyzet miatt sem, elismerőek az állhatatosságom és a fejlődési igényem, talpraesettségem miatt. Több visszajelzést kaptam, mikor legyőztem a saját korlátaimat, például amikor elkezdtem angolt tanulni, majd letettem a B2-t belőle. Támogatóak velem, bíznak abban, hogy amibe belevágok, az menni fog és inspiratívnak tartják, hogy kipróbálok dolgokat, megvalósítom, amit kigondolok. Én meg baromi hálás vagyok azért, hogy mindig hisznek bennem és kimutatják felém a jót is, de megmondják a kedvezőtlen véleményüket, ha úgy van.
Sokszor kapok elismerést a külsőm miatt - olyanért is, amiről tehetek és olyanért is, amiért nem.
Szoktam elismerést kapni a munkáimra - írás és festés terén is, főzés terén is, illetve most olyan helyen dolgozom, ahol egészen sokat dicsérnek az elvégzett feladataim és a személyes tulajdonságaim miatt is.
Vendégül láttam egyszer anyut és öcsémet karácsonykor, dubarryt és tiramisut csináltunk Chrisszel, és anya nagyon megdicsért, hogy nagyon finom volt minden, tetszett neki a hangulat és a díszítés.
Iszonyú büszke vagyok arra, hogy Björnnek mekkora rajongótábora volt anno. Volt olyan lány, aki odajött hozzám és bevallotta, hogy azért jött el a meetre, hogy élőben lássa őt. Azért ezt milyen cuki már?! <3
Hajdanán egy külföldi lolita beválasztott engem a kilenc leginspirálóbb loli közé. Teljesen el voltam ámulva rajta, hogy én itt litániákat írtam egy olyan nyelven, amit ő valószínűleg nem is ért (és a litániák, szóhasználat, nyelvtani központozás időnkénti teljes hiánya miatt a translate is kiszenvedi a lelkét szerintem), szinte csak saját készítésű ruháim voltak, a stílusom is egy kicsit szembe ment az akkor elfogadott szabályokkal, nem beszéltem külföldiül és egy kis országban élek, és mégis tudom őt inspirálni.
Az MD ugye olvasói pontozás alapján rangsorolja a versenyre küldött írásokat, a szervezők csak véleményt írhatnak, de általában jól szerepeltek a ficeim.
Fairy a mai napig imádja az első publikált történetemet - nem felejtettem el a feltöltést, csak nagyon nem úgy alakult, bocsiiiii! -, a két legsikeresebb kisregényemre pedig folyamatosan érkeznek csillagok, néha kommentek Watpadon.
Időről időre néhány barátom olyan dolgokban mondja, hogy jó lennék, amire én vagy nem gondolok, vagy nem gondolom, hogy tényleg jó lennék benne.
A három megjelenésemet is elismerésnek élem meg.
Ákos fodrásznak tanult, de mindig megdicsért, amikor magam vágtam a hajamat. Nem mondta sosem, hogy hibátlan, de ismerve a szakértelmem és a térlátásom hiányát abszolút jónak tartotta a végeredményt.
Amíg Conra jártam, nagyon lelkes voltam a para para iránt, imádtam és volt egy lány az előadók közül, aki vagy odajött hozzám és elmondta, vagy leírta nekem, erre már nem emlékszem, hogy mennyire jólesik neki, hogy mindig ott vagyok táncolni. Nem gondoltam, hogy pont engem jegyezne meg bárki, de az eset pikantériája nem ez volt, hanem az, hogy korábbi dolgok miatt meg voltam róla győződve, hogy ez a lány engem lenéz. Tök örülök, hogy ott elindult valami és azóta is jóban vagyunk.

9.) Milyen sikerrel kapcsolatos szólás-mondások jutnak eszedbe?
A sikernek ára van.
Ki mint vet, úgy arat.
Azoktól a dolgoktól leszel valaki, amit mások hülyeségnek tartanak.
Van, hogy összedől a kártyavár, de a lapok attól még megmaradnak.
Kockázat nélkül nincs siker.
Aki mer, az nyer.
Jó munkához idő kell, rosszhoz még több.

10.) Tudod támogatni jó szívvel a másikat a sikerhez vezető útján?
Igen. Mind lelkileg odateszem azt az energiát, mind szavakkal, vagy ha tudom, akkor tényleges segítséggel odateszem magam, hogy más sikerélményhez juthasson.

11.) Tudsz őszintén örülni más sikerének?
Persze. Kifejezetten örülök neki, ha egy szerettemnek sikerül valami, szívesen ünnepelem meg vele, dicsérem.

12.) A sikernek milyen ára volt a családodban?
A legsikeresebb családtagomnak apukám öccsét tartom, aki zoknikötő vállalkozást indított, a család nagy részének munkát adott (az anyai nagymamám és a keresztszüleim, a szüleim és apu barátainak is egy része ennek a vállalkozásnak dolgozott), nagyon optimista, energikus és inspiráló ember volt, és meghalt egy autóbalesetben vétlenként, amikor én nyolc éves voltam, ami iszonyatosan megtörte a családot. Az ő felesége továbbvitte a vállalkozást, de a kínai, olcsó áruk egyre növekvő népszerűsége végül kinyiffantotta. Pedig évekig az apu és általam tervezett mintájú zoknikat hordtuk, ami visszagondolva tök menőség.
A sikerről egyáltalán nem emlékszem, hogy beszélgettünk volna, meg valahogy az maradt meg bennem, hogy a szüleim inkább kudarcként élték meg az életük azon részét, amit szorosan velük töltöttem.
Arra még emlékszem, hogy a keresztanyám szeretett volna egy negyedik gyereket már 40+-osan, ami aggodalommal töltötte el a nagymamámat, de egyetlen unokahugim rendben megszületett.

13.) Képzeld el, hogy eléred azt a sikert, amire vágysz.. Mi a legnagyobb probléma, amit ez okoz?
Ez egy nagyon fura kérdés és nálam már az elképzelés szakaszban problémák merülnek fel, ami valószínűleg determinálja, hogy meg tudjam teremteni szellemi szinten és a valóságban is ezt a sikert. Dolgozom rajta.

Mit csinálsz másképp, mint a szüleid

Ismét egy komolyabb hangvételű téma a #BloggerKépző oldaláról, de valahogy ennek is megvan a maga aktualitása. Tiniként talán anyu szemébe is mondtam, hogy nem akarok olyan lenni, mint ő. Nyilván ez a lázadó, heves kor és egyáltalán nem arról szól, hogy észrevedd az ok-okozat összefüggéseket, hogy megértsd a dolgok működését, bennem azonban a kamaszkor lecsengése után is sokáig élt azt a vágy, hogy különbözzek anyámtól. Nem sikerült. Évek óta tudom, hogy az én sorsvonalam az övéhez hasonlít a legjobban a családból, tőle örököltem a habitusom, az eszem, a kreativitásomat, szerintem az érzékenységemet is. Annak ellenére, hogy nem beszélek vele, szeretem őt és hálás vagyok egy csomó mindenért, amit tőle tanultam és örököltem. Anya egy tök jó fej ember, csevegős, kacér, szenvedélyes, tájékozott, nyitott, szellemes, röviden egy olyan nő, akit simán bemutatsz a barátaidnak is. Apu ezzel szemben csendes, visszafogott, nehezen fejezi ki az érzelmeit és a gondolatait, viszont nagyon kitartó, racionális, sajátos a humora, és ha valaki otthon van azokban a témákban, ami őt érdekli, meglepően ki tud nyílni és rengeteget tud beszélgetni vele. Apa nagyon ritkán mondja meg a véleményét, mert nem akar befolyásolni, nem akar beleszólni senki életébe. Szerintem sokkal többet tud például rólam, mint amennyinek hangot adna. Talán úgy érzi, ha én nem beszélek róla, akkor jobb nem feszegetni. Nem hiszem, hogy nem érdekli, inkább túl tapintatos.

Én a kettejük egyvelege vagyok: általában csendes, de ha a közegemben és elememben vagyok, akkor szélvész tudok lenni és imádom. Van bennem egy csomó kétely, bizonytalanság, mégis a legtöbb dolgot folytatom, mert vagy hiszek benne, vagy szeretem csinálni. Viszont ha elvesztem a hitem, vége. Anyutól hozom a karakánságot, igazságbajnokságot, talpraesettséget, aputól meg a kitartást, a problémák elhallgatását. A humorom szerintem a kettejük egyvelege, imádom a rossz szóvicceket, a helyzetvicceket, imádok szócsatázni. Rosszul viselem a meglepetéseket, legutóbb is elbőgtem magam, amikor Timi átadta a Robival közös ajándékát, ezek inkább aputól jönnek, szerintem ő inkább kötött, mint rugalmas és a reakciói sem feltétlen átlagosak. Ez nem baj, aki ismer, aki szeret, az tudja ezeket és átlát a rövidzárlaton, vagy kérdez. Timi például megkérdezte, miután abba bírtam hagyni a sírást, hogy azért örülök-e. Persze, azért sírtam. Meg mert meghatódtam, meg szomorú lettem, meg mert meglepetés... Evvan, ilyen vagyok. =)

Amit szerintem nagyon másképp csinálok, mint a szüleim, az az életmódom. A párom mellett a legtöbb időt a barátaimra szánom, nagyon szoros kapcsolataim vannak és elég nagy társasági életet élek: társasozunk, szerepjátszunk, közösen megyünk ide-oda. Én élvezni akarom az életem, egyre kevésbé maradok meg egy olyan munkahelyen, ahol rosszul érzem magam és ha próbálkozom is túllépni ezen, akkor pszichoszomatikus tünetekben, betegségekben reprezentálja magát a váltási vágyam. Mivel élvezni akarom az életem, a prioritásaim is eltérőek, számomra fontosabb a minőségi közös idő, folyjon az akár interneten keresztül, mint mondjuk az, hogy időben lefeküdjek aludni. Kialvatlan és fáradt leszek, és? Majd kipihenem később, nem tragédia. Viszont egy jó beszélgetést, ha félbehagyok, sosem lehet pótolni.

Szerintem rengeteg időt fordítottam a saját személyiségem és lenyomatom fejlesztésére. Nem az a fontos, mit gondolnak rólam mások, az jóformán hidegen hagy, hanem hogy nyomot hagyjak az emberekben, emlékezzenek rám. Nem baj, ha utálnak, az két dolgot jelent, vagy irigyelnek valamiért, vagy baromira triggelek bennük egy lelki sérülést, de ezek rendben vannak, nem szerethet mindenki és én sem szerethetek mindenkit. Viszont az az Ikrek aszcendens dolgozik, akármit csinálok. Kommunikálok minden szinten, az öltözködésemtől kezdve a hangszínemen át a pontosan megválasztott szavaimig. Úgy érzem, ebben én sosem vagyok meggondolatlan és az örökös célom a megértés-megértetés. A szüleimmel ellentétben én szeretem a közösségi médiát - nem a pofakönyvet, azt pont nem szeretem, hanem az IG-t, most már a TikTokot -, nyilvántartok egy csomó mindent (Snitt, Moly, jegyzetben a feladatokat, a naptárba az eseményeket pl).

Szerintem én formabontó vagyok a szüleimhez képest - pirszingem lett, festem a hajam, megváltoztattam a családnevem, az álmaimat akarom követni, érdekel egy csomó extrém/réteg dolog, ki akarok tűnni a tömegből, tetoválást szeretnék, újragondoltam pár fogalmat, több nemzetiség ételét/italát/nasiját szeretem. Több dolgot csinálok azért, mert szeretném, mint azért, mert kell. Kicsit ide tartozik, hogy jogosítványt szeretnék, mivel anyunak sincs, a nagymamáimnak sem volt és eléggé megleptem ezzel a felmenőimet. Vagy hogy nyelvvizsgám lett, kedvtelésből megcsináltam három szakmát is (bármixer, forgatókönyvírás és svédmasszázs, noha utóbbiból nem szereztem vizsgát), és belekezdtem a szoftverfejlesztésbe, ami még mindig érdekel, csak nem tudom, lesz-e belőle valami.

Elvárom, hogy az, akivel együtt élek, függetlenül a nemétől, vegye ki a részét a háztartásban. A szüleim a klasszikus szerepekben érzik jól magukat. Ez nem azt jelenti, hogy apunak leszáradt a keze, mikor ő csinált hurkát és tört krumplit, vagy anyu sírva fakadt, mikor neki kellett felraknia egy képet, de amíg együtt éltek, jól el volt osztva, hogy kinek mi a dolga. Én ezzel szemben jobban szeretem azt, hogy mindenki csinál mindent és megbeszéljük, mikor ki mit tud az idejébe beilleszteni, így tehát Feri is főz, mos, takarít. Én nem szerelek, rakok fel polcot vagy képet, két éve abszolút bizonyítottam, hogy jobb, ha ezt másra hagyom. XD

Most ennyi jutott eszembe, de biztos lenne még.

Fun fact a Szeretet ez - Vágás című fejezetéhez és... anya

Ma ezt a fejezetet teszem fel Nuuvellára. Nem spoilerezek, hátha még van, aki nem olvasta, de azt elmondhatom róla, hogy egy karácsonyi rész, amiben nagyon sok emléket és saját gondolatot, érzést írtam bele. Íróként elkerülhetetlen, hogy beleírd magad, az emlékeid egy-egy sztoriba, és nekem újra visszaköszönt pár dolog. Páromnak mondtam, hogy idővel a szomorú emlékek is megfakulnak, amolyan keserédes nosztalgiával gondolok rájuk. Na, Csaba karácsonyi készülődése anyáé. Anyunál szokott bordó terítő lenni, az aranyszegélyű tányérok, úgy emlékszem, anyu anyukájánál voltak. Nála van kis méretű műfenyő kicsit feldíszítve és azt hiszem, egyszer Enya zenével várt minket. Anya készít a hagyományostól eltérő menüt, általában brokkoli krémlevest, méghozzá cérnametélttel, ami nem túl nagy bánatára valamennyire összeáll, mivel nekem ez a kedvencem, mindig én kérem el az összes összetapadt köteget. Csaba második fogása nem anya konyhájából való, én szoktam ilyen összesütött, rakott cuccokat készíteni, a tiramisu azonban abszolút anyuhoz köthető édesség karácsonyra. Meg a kókuszgolyó, amit általában mi segítünk neki befejezni.

A tavalyi volt az első karácsony, amikor nem találkoztam anyával. Nemet mondtam a meghívására, mert úgy éreztem, le kell zárnunk egy időszakot, hogy tele vagyok haraggal és megbántottsággal, ami egy óvatlan megjegyzés, egy rossz szó, egy kritika, és elemi erővel tört volna ki belőlem. Meg nem akartam, hogy azt higgye, túlvagyunk a nehezén, el van felejtve, hogy elfordult tőlem Krisz javára és hogy még tőle is azokat a logikátlan és lélekkínzó faszságokat hallgathattam, amiket Krisz évekig tolt. Meg nem akartam egyelőre bemutatni neki Ferit. Nem akartam, hogy "rátehesse a kezét". Szarul hangzik, de elegem lett abból, hogy milyen bensőséges kapcsolatot alakított ki mindig a férfi párommal. Főleg, hogy általában az én káromra. Meg nem bocsátottam meg, hogy Csigával kapcsolatban mennyire elutasító volt.

Ha a dolgok úgy mennek tovább, ahogy mennek, az idei karácsonyt már teljesen egymás nélkül fogjuk tölteni. Hisz a születésnapomkor fel sem köszöntött...

Út önmagamig

Végül nem írtam. Nem írtam semmit. Azok az érzések, gondolatok, történések, amiket le kellett írnom, nem voltak publikálhatóak. Nagyon nehéz másfél-két évem volt, az életem fokozatosan tönkrement, majd gyorsuló ütemben zuhantam a padló felé. Csattantam, széttörtem, de a falka szeretete, kitartása erősebbé és biztosabbá tett dolgokban, mint amilyen addig voltam valaha.

Otthonról hoztam magammal a két legnagyobb félelmemet: hogy akiket szeretek, azok igazából nem szeretnek és hogy engem nem lehet eléggé szeretni, mert sosem lakom jól, a szívem egy lyukas kancsó, amiből kifolyik a beletöltött szeretet, ezért idővel mindenkinek a terhére leszek. Utóbbit anno az első csajom vetette a szememre, valahogy akkor lett formája a félelemnek. Hordoztam magamban és rettegtem, hogy ha nem vagyok elég jó, érdekes, odaadó, figyelmes, ..., akkor beigazolódik és elveszítem azokat, akikre építettem.

Utólag látom, hogy kiszabadultam egy bántalmazó kapcsolatból és belekerültem egy másikba. Nagyon sokáig azt mondtam, Krisz nem rossz ember, csak a démonai és a sérülései irányítják, de több, mint egy évvel a végleges szakításunk után, látva, hol tart most és miket tett, miután különmentünk, nem tudom tovább áltatni magam ezzel a szöveggel. Imádtam őt. Ő úgy gondolja, nem, de ez is csak azt bizonyítja, hogy nem ismert engem eléggé. Meg akartam változni, hogy tökéletes legyek számára. Amikor szerelmes vagyok valakibe és az erőfeszítéseimmel magam ellen megyek, nem érzem, mennyire nagy marhaság, amit csinálok. Hogy ha meg kell változnom valakiért, akkor annak a kapcsolatnak semmi értelme. Hogy képtelen vagyok alapjaiban megváltozni, ahhoz nem elég az elhatározás, arra csak egy letaglózó, súlyos tragédia képes, hogy kicserélje az embert. Így lett a közös öt évünk tánc üvegszilánkokon meztélláb. Amikor nem álltak a talpamba a szilánkok, elvarázsolt a zene és a hangulat, a közös hülyéskedések, a szerelmi flow, a kellemes dolgok. De amikor belém hasított a fájdalom, végtelenül tudtam gyűlölni magam. Néha meg akartam halni, mert úgy éreztem, nincs remény, hogy velem van a baj. Igazából azzal volt a baj, hogy nem fogadtam el magam és nem jelöltem ki, meddig megyek el valaki másért, mi az, amit magamért kell megtennem.

Betöltöttem a 30-at és azt adtam magamnak ajándékba, hogy önmagam leszek. Akkor is, ha ez csak nekem felel meg. Megváltoztattam a polgári nevem. Felvettem a Liát, mert a személyiségem alapkövévé nőtte ki magát a kreatív énem. A barátaim nagy része amúgy is így szólít, mert az írós nevemmel ismert meg. Mert engem ismert meg, az írásaimat, a hobbijaimat, a gondolataimat, az érzéseimet, nem azt a felszínt, aminek a fenntartására rengeteg energiát pazaroltam, mert görcsösen ragaszkodtam hozzá. Elengedtem, nem akartam tovább "normális" lenni. Minek erőltessem, ha nem megy? Előtte csináltam egy társadalmi kísérletet is, a szoftver suliban Liaként mutatkoztam be és teljesen felvállaltam, hogy nem vagyok monogám cisz heteró nő, és nagyon pozitív dolgok értek. Adott volt, hogy ezt magasabb szintre emeljem és a mindennapjaim részévé tegyem. Aztán elég sokat írtam már arról, mennyire visszás a kapcsolatom a családommal... Anyuval rengeteget harcoltunk, bár volt idő, amikor az egyik legjobb barátom is volt. Az öcsémmel remekül kijövünk, abszolút felnézek rá és a legjobbat kívánom neki. Apuval meg lassabban hullámzó a kapcsolatom. Már beletörődtem, hogy új családot választott magának. Nem akartam az ő és a nagyanyám rideg, célorientált, pénzhalmozó karmáját tovább cipelni. Ez nem én vagyok. Meg az is hülyén jött ki, hogy Aranymosáson kikerült Szabó Krisztina regényrészlete és mindenki nekem jött gratulálni. Olyan nevet akartam, ami csak az enyém. Vicces út vitt addig, sokáig gondolkodtam rajta, de meglett. Szeretem a nevem végre. Apu egész jól fogadta, anyu viszont totál kiakadt rajta és ő volt felháborodva, hogy eldobtam a családnevem. Fura volt. Azon aggódott, hogy megbántom ezzel aput, pedig vagy másfél éve tudta, hogy nevet akarok változtatni és meg is értette, támogatta is.

Timitől és Robitól életfás medált kaptam, miután hivatalosan elfogadták az új nevem. Egy új élet kezdete volt. És a változásé is. Markáns vonalat húztam meg annak határán, mit viselek el, elkezdtem megfogalmazni az igényeimet és megkeményítve magam kiadtam azok útját, akik élősködni akartak rajtam. Elkezdtem abbahagyni az öngyűlöletet, mert pánszexuális vagyok. El sem tudom képzelni, mi ezzel a baj. Azzal, hogy bárkiben, nemre, kinézetre való tekintet nélkül meg tudom találni a szerelmet, hogy boldog tudok lenni azzal, aki szeret engem, mindegy, milyen nemű és küllemű. Oké, egy tinédzser vagy egy nálam sokkal idősebb ember nem játszik, valahogy az nem vonz, ezért nem írtam a kort, mint lényegtelen tényezőt. Szerintem az is lejött már rólam, hogy nem barátolom a nemi sztereotípiákat és elutasítom a kliséket, mert a XXI. században a régi felfogás szerint nincs értelmük és létjogosultságuk. Ha még mindig ott tartanánk, hogy a férfi el tudná tartani az egész családot, csak neki lenne joga szavazni és kötelessége lenne megtagadni a gyengéd érzelmeit, a nő feladata lenne az érzelmi háztartás, a gyereknevelés és a háztartásvezetés, oké, de ez egy letűnt kor hála égnek.

Csigusszal kapcsolatban rengeteg feszkó volt a kapcsolatunkban Krisszel. 2019 végefelé rá kellett jönnöm, vagyis lehet, hogy inkább be kellett ismernem magamnak, hogy az érzéseim Csigusszal kapcsolatban csak egy bizonyos spektrumon belül változnak. Én nem tartottam ezt problémának, mert nem csináltam és nem is akartam olyat csinálni, ami sértette volna a Krisszel való kapcsolatomat, de ő nem tudott bízni bennem és máshol is vannak a határai, mi bánt egy kapcsolatot. Meg másképp is gondolkodunk a hűségről szerintem. Tulajdonképpen november végén, december elején mondtuk ki először, hogy vége, de a karácsonyra való tekintettel nem akartuk szétrúgni mindenki életét, úgyhogy azt akartam, hogy még egy hónapig csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne. Egész jól ment.

Valamikor ekkor tájt kezdtem pedzegetni, hogy mi van, ha poliamor vagyok. Ha képes vagyok több ember iránt egyidőben szerelmet érezni. Igazából ez mindigis így volt. Egész életemben úgy alakult az életem, hogy egyszerre jártam egy sráccal és egy lánnyal is, mert mindkettőt szerettem... És ez magyarázná, hogy Csigával hogy nem múlt el végleg az, amit érzek... Krisz persze teljes erőbedobással tiltakozott, úgy érezte, ha elfogadom, hogy ez vagyok én, akkor legalizáljuk, hogy bárkivel kufircoljak, pedig én egyáltalán nem ezt akartam. A poliamóriát én az amória részéről közelítem meg és nem feltétlen érzem szükségét, hogy szexszeljek mindenkivel, akibe szerelmes vagyok. Mégis ez lett igazából a kapcsolatunk kaszája.

Február közepén vége lett, aztán jött a covid és főnök felhívatott, hogy úgy tudja, le fogják zárni a fővárost, szóval ha esetleg nem tudnék jönni dolgozni, akkor vagy fizetés nélküli szabadság, vagy szabadság... Úgy, hogy vissza akartam költözni Budapestre, amit egy albérlet tudott volna megtestesítei, nekem nem fért bele, hogy kiesik a fizum, a szabadságomat meg nem erre akartam pazarolni. Beijedtem és hajthatatlan voltam, Timi és Robi pedig megengedte, hogy odacuccoljak hozzájuk. Életem legharmonikusabb, legteljesebb egy hónapja volt. Nehéz elmagyarázni, mit éltünk át, de fantasztikus volt. Aztán Talyék albérletében megürült egy hely és odaköltöztem április elején.

Csiga március közepén állt elém azzal, hogy öt éve vár rám. Megvolt benne a spiritusz, amit hiányoltam belőle addig. Úgy tűnt, felnőtt a kapcsolatunkhoz. Jól indult a kapcsolatunk és végre megélhettük azt a szerelmet, amit egymás iránt érzünk. Lassan vetkőztem le a görcseimet és nyitott voltam meglátni őt más aspektusból, mint férfi. Rengeteg elfogadást és szeretetet kaptam mind tőle, mind Timitől, Robitól, Bogicától. Meg másoktól. Krisz még odaszúrt párat a következő két hónapban és teljesen padlót fogtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább folytatni, beledöglöm a fájdalomba és a szégyenbe. De a belső kör valósággal túltöltött szeretettel. El tudtam hinni lassan, hogy rendben vagyok olyannak, amilyen vagyok és csak utólag vettem észre, hogy a két legnagyobb félelmem elpárolgott.

Anyu reakciója volt durva. Mikor szakítottam Krisszel, azt kértem tőle, majd együtt mondjuk el a családomnak és csak azután, hogy külön tudtunk költözni, mert elég hülyén jönne le, hogy szakítottunk, de egy ágyban alszunk. Ezt az én családom sem nézte volna jó szemmel. Belement, de míg én távol voltam, elment anyámhoz és elmondta neki. Aztán elmondta az öcsémnek, az apámnak, a gyerekkori legjobb barátnőm apjának... meg még ki tudja, kinek. Azzal a felhanggal, hogy én leléptem a szeretőmmel, meg mekkora szemét vagyok. Kétszer ültem le anyuval megbeszélni a dolgot tavaly. Természetesen a szakításunk az ő tragédiája volt és én értsem meg, hogy ez neki mennyire fáj... Elmondtam, hogy Krisszel nem lehet jövőt tervezni, mert nem fogad el engem, nem bízik bennem, a barátaim egy részét ki nem állhatja, folyton csak kettesben akar lenni velem, egy anyagi csőd, nem akar visszaköltözni Budapestre, mert neki egyszerűbb a nagyanyámmal élni, ahol megvan a temérdek placca a szarjainak, kevesebbet kell fizetni, mint egy albiért, és gyereket se akar, mert már van egy fia. Anya erre azt magyarázta mindkét alkalommal, hogy de Krisz milyen jó parti, meg hát igen, féltékeny, mert annyira szeret, meg furák a barátaim amúgy is és én túl sok időt foglalkozom velük, meg elvagyok a kis világomban. Jó, hát Krisznek vannak hibái, de hát mindenkinek vannak és annyi mindent megtesz értem ez a fiú... Mintha két külön dimenzióban lettünk volna. Megkérdeztem tőle, hogy abba belegondolt-e, hogy 31 évesen talán még szeretnék élni, családot, nem pedig egy olyan faszi mellett leragadni, aki folyton rajtam csüng, elveszi az életterem és a lehetőségeim. Jó, hát ebben igazam van, de hát Krisz olyan jó ember... Zsigerileg felbaszott és bántott ez a hozzáállás. És a pláne, hogy minden egyes alkalommal, mikor beszéltünk, meg kellett jegyeznie, hogy ő nem kedveli sem Csiguszt, sem Timit.

Abban a fél évben, amíg Csigával voltam, alig keresett. Felhívott a születésnapomon és mintha minden szuper lenne, felköszöntött, jaj de jó lenne találkozni, szívesen megvendégelne ő is... Ültünk Csigusszal a Fecskében, ami az egyik kedvenc helyem lett, és valahogy annyira... abszurd volt az a telefonhívás. Anyu azon az állásponton volt, hogy neki nem kell szeretnie azokat, akiket én szeretek, beszélgethetünk bármi másról is, és nem kell elfogadnia olyannak, amilyen vagyok, mert amikor mi találkozunk, akkor elég, ha normális vagyok. Nekem meg ez ilyen "aha... nem" kategória volt. A kaput aztán az tette be, amikor elhívott strandolni nyár végefelé öcsémmel hárman. Egész jó hangulat volt, valamennyire megbeszéltük az elmúlt közel fél évet, aztán elmondta, hogy igazából Krisszel mentek volna, csak Krisz sosem ért rá. Én így ültem és próbáltam felfogni, hogy ez miez, miafasz. Annyira kiakadtam, hogy képtelen voltam mit mondani erre, később elmondtam apunak. Apa nem az az ember, aki kimondja a véleményét, az érzelmeit sem igazán fejezi ki, de ez még őt is felborította. Azt mondta, az ilyet akkor se mondja meg az ember, ha igaz. Nekem ez volt az a momentum, aminél bebizonyosodott, hogy az, hogy anya gyereke vagyok, nem jelent semmit a számára. Legalábbis egy rizsszemmel se többet, mint a Krisszel való jó kapcsolata.

Sosem kértem azt, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot. Sosem kértem azt, hogy legyen róla rossz véleménnyel, ne szeresse. Azt kértem, hogy felém legyen lojális, mert én vagyok a gyereke. Ezt vagy nem értette, vagy nem akart felém lojális lenni, mert mindig azt mondogatta, hogy ő nem tud köztem és Krisz között választani, meg ő nem olyan, aki utcára dobja azt, akivel jóban van. Hát jó, én ezzel lezártnak tekintem a témát. Ha nem tud választani köztünk, akkor még most sem érzi magát az anyámnak, és akkor nekem sem kell úgy viselkednem tovább, mint a gyerekének.

Voltam 2019 végén két Hellinger állításon. Ez egy nagyon jó, de borzasztóan felkavaró módszer valamilyen probléma gyökeréig ásásához. Nekem rávilágított, hogy "anyám elbaszott gyereke vagyok" és addig nem fogok tudni kimászni a gödörből, amíg nem tudok szakítani a rossz családi mintával. Tökre összeállt a kép az elmúlt másfél-két évben. Azt már régóta mondtam, hogy anya életútját csinálom, csak felgyorsítva. Azt is tudtam, hogy a szüleim nem akartak házasodni, építkezni és gyereket. Nem álltak készen, csak belehajszolták őket. Ez tönkretette az életüket és a szerelmüket. Aztán tavaly anya megmondta, hogy nem tudott engem szeretni gyereknek. Én tudom, hogy tinédzsernek is elviselhetetlennek tartott, mert falakat építettem magam köré és kizártam mindenkit és mindent, ami kellemetlen volt, ha meg sarokba szorultam, vagy fel kellett venni a kesztyűt, abban nem volt köszönet.

Zárult a kör: a legnagyobb félelmem az volt, hogy akit szeretek, nem szeret viszont és kiderült, hogy az anyám nem szeret. Lehet, hogy ő úgy gondolja, szeret, de az, amit ő szeretetnek gondol és érez, az nem az, amit én is annak gondolok és érzek. Nincs benne elfogadás, támogatás, bizalom, odaadás.

Ferivel valamikor az első karantén idején kezdtünk beszélgetni. Eleinte egy-egy poénkodós megszólalásunk volt, piszkáltuk kicsit egymást, de ez a cégnél teljesen mindennapi. Aztán elkezdtünk általános dolgokról beszélgetni. Hogy nehéz manapság normális lányt találni a huszonközepi-végi korosztályban, mert a legtöbb aranyásó vagy életképtelen. Hogy mi a gond a világgal. Aztán kezdtünk személyesebb témák felé terelődni. Egyre többet dumálni... Telefonálni... Szimpatikus, jóvágású, szorgalmas, vicces, intelligens srác, ismertük egymást már egy éve, vele beszéltem legelőször telefonon a cégnél, mikor bedobtak a csajok a mélyvízbe. Valamit meg kellett tőle kérdeznem és meg kellett valamire kérnem, de akkor még nem értettem, miről beszélünk, és előttem kezdett egy héttel, szóval ő se nagyon, ezért szétröhögtük azt a telefonhívást. Jókat dumáltunk bármiről magánban, nyáron, míg szabin voltam, megviccelt azzal, hogy szanaszét állította a céges székemet, majdnem ő segített befejezni a degukecót, de túlságosan zavarba hozott az egész helyzet, ezért Robit kértem meg, hogy segítsen. Tetszett nekem. Jött a flörtölés... észrevettem, hogy a nonverbális kommunikációm extrém durván a "figyelj rám!", hogy alig bírom leállítani magam, mikor megjelenik az irodában. És azt is, hogy ő is folyton figyel engem, néha nekem beszél dolgokról, nekem mondja el elsőnek, közben meg igyekszik feltűnésmentes maradni, nem lebuktatni magát vagy azt, hogy milyen jóban lettünk. Vicces volt, izgalmas és egy kicsit veszélyes is.

Timi számára nyilvánvaló volt, hogy belezúgtam. Még beszélték is Robival, hogy vajon megmondja-e nekem, vagy inkább várja meg, amíg én rájövök. Rájöttem. Nem volt nehéz, bár egy ideig igyekeztem távol tartani magamtól ezt a dolgot. Elmondtam Csigának is, aki mindig azt képviselte, hogy bízik bennem, az a fő csapásirány, hogy vigyázzak magamra és érezzem jól magam. Ettől függetlenül sokat sírtam attól félve, hogy ez megváltozik. Tavaly az év középső szakaszában többet sírtam, mint amennyit aludtam. Voltak olyan éjszakáim, ha valaki nem aludt mellettem, amit szinte átvirrasztottam és csak gondolkodtam, agyaltam, felidéztem dolgokat, meg bőgtem. Szeptember elején elhívtam Ferit egy találkozóra. Nem volt elképzelésem, mit csináljunk konkrétan, én sétálni szerettem volna meg egy jót enni. Szegény, nem mondta, hogy a sétát ő már letudta melóban, úgyhogy több, mint 35.000 lépéssel zárta a napot, miután a fél fővárost begyalogoltattam vele. Fokozatosan avattam be őt a dolgaimba és egész jól fogadta. Elfogadta. Valamivel később bevallottam neki, hogy beleestem és hogy bővíteném vele a kapcsolati státuszom. Olyan aranyos volt, lesokkolt és megkérdezte, erre most várok-e választ. Megnyugtattam, hogy nem, szerintem ez olyan dolog, amit alaposan át kell gondolni, és hogy nyugodtan kérdezzen bármit, nyitott könyv vagyok, nincs tabu vagy rossz vagy kínos kérdés. Ő nem olyan, ő magában szokta átgondolni a dolgokat.

A Ferivel való kapcsolatom épült, a Csigával való kapcsolatom, úgy éreztem, megrekedt. A két fiú között egész pontosan 8 nap van korban, vannak hasonlóságok köztük, de baromi nagy kontrasztot is adnak. Gyűltek a jelek, hogy Csigusszal nem teljesen jó minden a kapcsolatunkban, de reflexből bedobozoltam őket. Aztán egyszer csak vége lett a hajtásnak a melóban, rám szakadt a magány és szembe találtam magam a jelekkel megpakolt dobozzal, hát kipakoltam. Eléggé kibuktam, azonban tisztában voltam vele, hogy ennél a pontnál az előző kapcsolataimban mindig elbasztam. Mindig meg akartam menteni a másikat magától, mindig azt akartam, hogy hozzon ki magából többet és elkezdtem az energiáimat arrafelé fordítani, hogy őt építsem. Minden egyes alkalommal katasztrofális vége lett. Egyszerűen... meg kellett törni ezt a rossz sémát. Rohadtul fájt, hogy pont Csigánál, akitől annyit kaptam, akit annyira szeretek... de úgy éreztem, bántanak apróságok és hogy elégedetlen vagyok a haladási irányunkkal, ütemével, ezért nagyjából egy hónap múlva el fogom kezdeni ösztökélni, mint valami marhát, jönnek majd a veszekedések és tönkremegy vele teljesen a kapcsolatom. Átgondoltam, és arra jutottam, a barátságom sokkal fontosabb vele, mint az, hogy megpróbáljunk párkapcsolatban maradni. Nem ugyanott tartunk tapasztalatokban és szerintem nem is tudjuk teljesen lefedni egymás vágyálmát. Tudom, hogy utóbbival ő nem ért egyet, de túl nagy az ízlésünk között a különbség, ami összeköltözés után okozott volna kellemetlenségeket. Meg vannak rossz mechanizmusai, amik zavartak és egy ponton túl nem akart javítani rajtuk, ami engem bosszantott.

Egy huszárvágással szakítottam vele. Ha nyújtottam volna, ha próbálok óvatosabb lenni, akkor csak szétkentem volna a szart. Feri aznap jutott döntésre velem kapcsolatban, ezért arra kértem, akkor találkozzunk másnap. Úgy gondoltam, off, neki ez nem fér bele, szóval nap végén majd egyben jól kisírhatom magam mindkét fiú miatt. Nem így lett, azt írta a cetlijére - mivel azt kértem, hogy utólag foghatatlan legyen a dolog, hogy ne mondja, hanem írja le, mit döntött, én is leírom, előző tali előtt min buktam ki -, hogy ha még mindig rendben van nekünk, akkor próbáljuk meg. Elég... megdöbbentő volt nekem. Éreztem, hogy ez neki is egy erős határfeszegetés lenne. Nem kevésbé volt meglepve, hogy az én cetlimen az állt, szakítottam Csigusszal.

Anyu október közepén hívott fel. Felkészültem rá, hogy nagy esernyőt kell magam elé tartani, mert önteni fogja rám a dolgokat. Hogy nem természetes, hogy anya és lánya nem beszélnek, meg még addig rakjuk rendbe, amíg él, mert hát az egészsége nem a legjobb és a covid... Aztán kitért rá, hogy hallotta, hogy új fiúm van és szívesen megismerné. Mert hát tudom, hogy ő Csigát nem szívleli és nem örült neki, hogy összejöttem vele... Na azon rohadtul felhúztam magam. Rövidesen leráztam és elég sokáig dühöngtem rajta. Mikor Feri hazajött, bocsánatot kértem tőle, hogy nem fogom bemutatni anyámat, mert ez így nekem nagyon nem oké, ő pedig megnyugtatott, hogy ahogy érzem, ő megérti. Abszolút elfogadást és bizalmat kapok tőle a barátkozásunk kezdete óta, ami nagyon jólesik. Így kezdtem el kizárni anyámat az életemből. Nem mentem el a születésnapi összeülésére sem, aztán karácsonyra se, újévre sem. Ő volt időszak, amikor heti többször együtt kávézgatott Krisszel, engem meg arról nem kérdezett meg, hogy fenn tudom-e tartani magam egyedül, van-e segítségre szükségem, hogy érzem magam. Azt persze a szememre vetette, hogy én nem érdeklődtem felőle. Az meg végképp abszurd volt, hogy a legnagyobb vágya az, hogy mi békében meglegyünk Krisszel és majd a jeles eseményeken egy asztalhoz ültessen minket. Nem tudom, neki hogy esett volna, ha az ő anyja mondta volna azt apuval való válásuk után, hogy "majd ha megnyugszanak a kedélyek, karácsonyozzunk együtt a volt férjeddel és az új párjával". Én bedobtam ezt neki, de mintha kínaiul beszéltem volna. Főleg úgy, hogy Krisz iszonyat fostsunamit csinált azzal, hogy a saját szájíze szerint tálalta mindenkinek a szakításunk és párkapcsolatunk történetét, hogy megpróbált konkrétan ellenem fordítani embereket.

Félreértés ne essék, én tisztában vagyok vele, hogy mindenki másképp lát egy adott dolgot és az érzelmi érintettség más szemüveget biggyeszt az orrunkra, nem tudunk objektívek lenni. Tök rendben van, hogy az ember a legjobb barátjának őszintén megmondja, mekkora szar alaknak tartja az exét, mindegy, rászolgált-e erre. De hogy ezt az exem anyjának tegyem... aki még egyet is tud ezzel érteni valamilyen szinten... Nope.

Nyolc hónapja vagyunk együtt Ferivel. Harmónia, béke, öröm, boldogság, szerelem a kapcsolatunk. Elfogad olyannak, amilyen vagyok és ennek ellenére is maximálisan bízni tud bennem. Ha valami cuki vagy vicces történik, fényképet küld Timinek vagy sztorizgat rólam, mindig gondol Timire, Robira. Jókat hülyéskedik Bogicáékkal is, együtt örül a születendő csemetének, elfogadja Fischert is, Kishit és Tadeshit is. Belesimult abba, ahogy kialakult az életem, mielőtt a szerves részévé vált volna. Úgy érzem, valóra vált a dédelgetett álmom és olyan irányba haladunk együtt, ami elégedetté és boldoggá tesz. Mindannyiunkat.

És arra is rájöttem, hogy ő a kívánságpasim. Amikor még Krisszel jártam, időnként azt kívántam, hogy megismerhessek valakit, aki az ő és Csigusz jó tulajdonságaival bír. Köszönöm univerzum, imádom Ferit.

Megyek, ahogy sodor az ár

Megvolt az unokatestvér találkozó tegnap. Felkeltem, kipakoltam a mosogatóból a cuccokat, utána zöldséget hámoztam mamának, apróságokban segítettem, mert természetesen a munka nagy részét már megcsinálta, mire felébredtem - odatette a húslevest és a póréhagymás húst jénaiba. Tíz után kicsivel jött tesóm, előkészítette a kacsamellet, közben beszélgettünk. Nem is maradt igazán dolga neki se, mama váltotta a póréhagymás husit a sütőben a kacsacombokra, gyorsan megcsinálta a rizst. Titokban felvettem anyunak, ahogy öcsém letisztítja a húst, bekockázza a bőrt, mert anyának nagy szívfájdalma, hogy nem láthatja tesómat akció közben, és megkért, hogy videózzam le. Anya azt gondolja, majd akkor fog minket rendesen főzni látni, ha ő már "kripli" lesz, de mondtam neki, hogy szerintem bármelyikünk szívesen megy ételeket készíteni hozzá, ha ez a vágya. Persze tudom, hogy igazából az, hogy vendégeskedhessen nálunk, csak öcsém most apuéknál lakik, én a nagyanyámnál... Szar dolog a válás, na.

Idősebb unokaöcsém érkezett meg előbb. Sajnos pont időre, de még benne voltunk a leves leszűrésében, a köretek szép tálakra helyezésében, úgyhogy nem tudtam átöltözni. Szerettem volna, de már nem szaladtam el, úgy voltam vele, már tök mindegy. A fiatalabbik unokatesóm késett, már megettük a levest, mire befutott. Annak azért örültem, hogy nem kell az üres tányérokat nézni, míg ő is megérkezik, mama elrendelte, hogy kezdünk és kész. Az ételek nagyon finomak voltak, nagyanyám azon csodálkozott, hogy a fiúk előnyben részesítik a rántott húst még mindig, hogy még mindig nem untak rá. =D Miután ettünk némi süteményt is, előkerültek régi fotók, albumok, beszélgettünk. Szerencsére nem volt annyira jó idő, hogy kimenjünk a temetőbe körbejárni, mert egyikünknek sem füllött hozzá a foga. Unokaöcséimet szerintem egyáltalán nem is érdekelte a dolog, tesóm már unja, én meg rengeteget kísértem mamát, mikor gyerek voltam. Az album nézegetés, sztorizgatás tartott vagy két órát, én Krisznek meséltem. Az előző napi eső miatt nem tudott menni fáért, úgyhogy ő nyomta szét a krumplit és keverte pürévé. =D Szegény nagyanyám kérdezgette, kivel mi újság, mit jelent számunkra a barátság, tudjuk-e, kik az őseink, de nem sok választ kapott. Tartok tőle, hogy előbb-utóbb történik valami, ami nagy csalódást fog neki okozni, mert bár nem szeretem ezt az unokatestvér találkozó-dolgot, azt a részét viszont nagyon is szeretem, hogy öcsémmel ott vagyunk a konyhában.

Késő délután eltörölgettem, amit mama elmosogatott, majd elmosogattam a másik felét a cuccoknak, utána filmet kerestem anyuval való telózás közben. Úgy volt, hogy a A tiltott királyságot nézzük meg, de ráakadtam véletlenül néhány részre a Discovery channel - Szexualitás című sorozatából. Remélem, megtalálom a többi részét is a sorozatnak, mert érdekes dolgokkal foglalkozik. A részek között beszélgettünk, szóval tök jó volt.

Pénteken elég dolgosan indult a nap, takarítottam egy kicsit, mostam és az udvarra teregettem, meg fát vágtunk. Mama felajánlott nekünk némi húslevest, mert mondta, hogy másnap fog főzni, ezt meg nem akarja lefagyasztani, szóval megettük azt. Csináltam - életemben először - mézes-mustáros tarját, és fincsi lett. Több sót és mustárt kell legközelebb beletenni a masszába, talán jót tenne neki, ha még többet pihentetném, de nem panaszkodhatunk. Hozzá kukoricás rizs volt. =D Hódoltam ebéd után a kávé istenének, és telefonon beszéltem egyik osztálytársammal angolról, mert van egy közös ügyünk az önkormányzattal. Nagyon durva, ami itthon megy. December huszadikán akarták elindítani az angol csoportot, de nem jött rá össze elég ember, ezért kitolták a kezdést január hetedikére. Január negyedikén szerződtünk, majd kiderült egy jó hónap múlva, hogy van, aki több pénzt kap az önkormányzattól, van, aki kevesebbet. Utánajártunk, miért van. Azért, mert megváltozott a juttatás alapja. Igenám, csakhogy a mi szerződésünk vissza van dátumozva december 28-ra. Ez nyilván okirat hamisítás, de egyelőre nem ezzel érvelünk, hanem azt próbáljuk elérni, hogy egyáltalán felfogják, hogy nem aszerint kell dátumozni, ők mikor döntötték el, hogy mehetünk a képzésre, hanem azt, hogy mikor szerződtünk. Blőd hülyeségekkel érvelnek, már két kört leveleztünk velük. És közben van, aki kétszer annyit kap, mint mi.... Mert ha ilyen tízezer forintról lenne szó, kepedjenek meg, de így azért eléggé bosszant. Főleg, hogy váratlanul megszűnt a szállítós munkánk. Nem mondom, jó itthon lenni vasárnaponként, de elég nagy anyagi kiesést jelent.

Miután megebédeltünk pénteken, bevittük a ruhákat, mert eléggé lógott az eső lába, majd elmentünk Dodihoz. Dodi a tesóm évfolyamtársa volt általánosban, és nyitott egy cukrászdát cirka két sarokra tőlünk. Isteni süteményei vannak, nem használ semmilyen adalékanyagot vagy színezéket, viszont készít cukormentes, időnként glutén- és laktózmentes finomságokat is. Gyönyörűek a tortái, ízlésesek a díszítései, szóval szeretjük. Előző este derült ki, hogy nyertünk egy fagyikelyhet nála. =D Fenséges volt! Félbevágott egy banánt, közé egy gombóc csoki, két gombóc vanília fagyi került, meglocsolta csokoládé és banán öntettel, jó sok tejszínhabot tett a tetejére, majd arra sült mandula reszeléket szórt. Kétszer, merthogy nem egy nagyot kaptunk, hanem egyet-egyet. XD Direkt keveset ettünk és vártunk is kicsit, hogy leülepedjen, de nekem Krisz be kellett segítsen. ^^ Aztán vettünk hat szelet tortát, mert anyuhoz voltunk hivatalosak névnapozni. Nem sokat töltöttünk itthon, miután hazaértünk, felvettük öcsémet, aztán anyunál teleettük magunkat frankfurti levessel és sült csirkecombbal. Szóval a hétvége igencsak nem volt diétás. =D

Angolon átment másik csoportba az a lány, akivel jóban vagyok. Ő volt az egyik legjobb nálunk és a tanár is látta rajta, hogy nem csupán szenved, hanem érezhetően visszafejlődik, úgyhogy átkerülhetett az erősebb csoportba. Nekem nemet mondott, ami elég rosszul esett, de aztán abban a pár órában, ami alatt leckét csináltam, beláttam, hogy több időre és szorgalomra van szükségem ahhoz a szinthez, hogy ne vérezzek el egy olyan csoportban, ahol két olyan személy is van, akik felsőfokú tanfolyamon kellene legyenek. Viszont így marad a falkaparás, mert kapásból három olyan ember van angolon, akiket kihajítanék. Nem tanul, nem igazán csinál leckét, nem is érdekli talán az egész... Faszér' van itt?! De ahogy összefogott az osztály tanárokkal együtt a titokban hangfelvételt gyártás ellen, úgy azt remélem, valahogy legyőzzük ezt a problémát is. Én azért vagyok ott, hogy megtanuljak rendesen angolul, nem azért, mert itthon nincs fűtés.

Az infóval kapcsolatban viszont nem akarok erőlködni. Megmondom, miért nem. Effektíve volt egy viszonylag erős első évünk, amiből szarra se emlékszem - de konkrétan, meg kellett kérdeznem, melyik programot indítsam el -, és volt egy második évünk, ami lehúzható a slozin. Most meg ugrálnak a fejemen, hogy írjak szakdolgozatot és menjek vizsgázni. Szóval pótoljam be szépen itthon azt, amit ők nem adtak le, szenvedjek egy új programnyelv megtanulásával a nulláról a szabadidőmben, miközben taníthatták is volna, ha a tanárunknak lenne tanári kvalifikáltsága, és nem olyan értelmetlen faszságokkal telt volna az idő, minthogy tizenkét darab alapszintű Word dokumentumot készítettünk el érettségi vizsgákból, és - részemről - hat Excelt. Nem elég, hogy fel kéne áldoznom a maradék szabadidőm és az idegeimet, de szereznék egy olyan papírt, ami részlegesen takarja a szakmát és pont azok a tételek hiányoznak belőle, amik kifejezetten érdekeltek. Na erre azt tudom mondani, hogy szarjon sünt mindegyik. Nyilván nem azt vártam, hogy profit faragnak belőlem a suliban, nem is azt, hogy mindent megtanítsanak az órákon és semmivel se kelljen foglalkozni itthon, de azt felháborítónak tartom, hogy most azért ugrálnak a fejemen, hogy a sulinak jobb legyen a sikerrátája. Mert mi másért?!

Igazából elég nagy rápacsálás ez így, mert nem elég, hogy eltelt két év az életemből ezzel, de cirkusz van a vizsgajelentkezésem körül. Mikor jelentkezni kellett, nem tudtam bemenni, de megadtam minden adatom, hogy jelentkezni tudjanak. Most nem tudom, végül aláírták-e helyettem, de ha igen, akkor okiratot hamisítottunk, ha nem, akkor meg érvénytelen a jelentkezésem. Ha érvényes és szeretném visszavonni, kiderülhet, mi módon jelentkeztem, de lehet, hogy vissza se lehet vonni, fene tudja, mert ofő összebalhézott azzal, aki kezébe vette az osztály ügyét, ofő meg semmit se tud. Kérdeztem szerdán, mifaszvan, erre full kiakadt, és nem elég, hogy választ nem kaptam, még játszotta ott a hattyú halálát. Kedvelem őt, de elhagyta magát, kicsit elszállt, és totál kikészítették a suliban. Elvileg úgy van, hogy ha sikertelen a vizsgám - tehát vagy elmegyek megbukni, vagy el se megyek -, akkor nem végezhetek ingyen több OKJ-t, de ezt se tudom, mert ofő erre se tud válaszolni, a jogszabályból meg nem tudtam kibogózni. Kénytelen leszek bemenni az irodába és felvállalni, hogy tüzes vassal csiklandoznak meg.

Most megint mi a francot csináljak?!

Kicsit eltűntem, mert elfáradtam. Valószínűleg sikerült elkapnom három hete az influenzát is, mert volt lázam, mindenem fájt, aztán egy hét múlva megint rottyon voltam, még az ínyem is elkezdett fájni. Ami viszont jó hír, hogy harmadikán leadtam a javításomat. Még lesz biztosan egy kör, mert a végén már nem láttam át, mi maradt benne, mit húztunk ki, mit írtam át. ^^;; A Lumina verseny regisztrációját még ugyan nem nyitották meg, de igyekszem leszervezni, hogy addigra fixen tudjuk, merre hány méter. Nagyon várom, ideális ünneplés vagy vigaszdíj lesz az angol vizsgák után. xD

Bár szerdán kiderült számomra, hogy az infó suliban február elején egy férfi kezébe vette az osztály ügyét, elkezdett segíteni a szakdolgozatok terén, mindenkit hajt ostorral. Vicces volt, mert megállt előttem, majd mondta, hogy mi még nem találkoztunk, erre bemutatkoztam, majd: "Á! Szóval te vagy az! Már sokat hallottam rólad.". Nem is tudom, örüljek-e, hogy a hírem megelőzött. XD Mindenesetre most erőteljesen bajban vagyok, mert bár kitaláltam én még valamikor novemberben, mi lehetne a témám, programom, de azóta egy millimétert se haladtam vele, mert hát minek. Gondoltam, szerzek vizsgarutint, elbukom, aztán vagy egy másik suliban újra csinálom az oktatást, vagy valami más szakot választok később, szóval jelentkeztem vizsgára. Nos, hiba volt, ugyanis ha megbukom, akkor buktam a másik OKJ-n való ingyenes részvételt. Őszintén szólva legszívesebben visszavonnám a jelentkezésem, mert az angolt akarom nyomatni, és mivel annak és ennek egy időben van a vizsgaidőszaka, oltári szívás lesz. Viszont ha meg mindkettőt tudnám teljesíteni, nyár végén akár tudnék jelentkezni pótfelvételi keretében arra a szakra, ami miatt az angolba belevágtam.

Most megint úgy érzem, hogy el van cseszve minden. Szépen túltettem magam rajta, hogy nem lesz meg az infó, kitaláltam, hogy akkor angol ezerrel, és utána olyan munkahelyet szeretnék, ahol napi szinten szükségem van rá, erre jön ez. Nem mellesleg kicsit neheztelek a többiekre, hogy csesztek szólni, hogy ez történt, mert egy hónappal ezelőtt belekezdeni még lett is volna értelme. Azon agonizálok, megér nekem három hónap szívást ez az egész, van-e értelme, vagy sem.

Ha ez nem volna elég, nagyanyám kitalálta, hogy tartsunk hó közepén megint unokatestvér találkozót. Múltkor is szar volt, miután megjöttek a fiúk. Öcsémmel remekül elvagyunk, én szeretek vele főzni, dumálni, de azt kicsit túlzásnak érzem, hogy fél délelőtt a konyhában vagyunk mamával hárman, hogy elkészítsünk egy két-három fogásos menüt, aztán a nagy unokatestvér találkozóra jövő unokaöcséink beverjék a kaját, majd lelépjenek. Megértem, hogy mama egybe akar minket kovácsolni, de ég és föld vagyunk mi és ők minden téren. Nincs közös témánk, én irtózom is az egyik fiú stílusától, amit ráadásul már a másik is kezd egyre jobban átvenni. Meg nekem szúrja a szemem, mennyire tiszteletlen, neveletlen és nemtörődöm mindkettő, hogy a saját nagyanyjukkal alig voltak képesek csinálni egy közös fotót karácsonykor. Mindegy, azt a két órát majd kibírom valahogy...

Évösszefoglaló és értékelő

Nanánál láttam egy szuper évértékelő, összefoglaló bejegyzést, és kedvet kaptam áttekinteni a saját 2018-amat.

• Január:
   - Úgy indult az év, hogy nem volt fűtésünk az albérletben, ami nem kevés melót termelt, majd egy gyors utolsó találkozót ejtettünk meg a bálványosi kiskutyaszerelmemmel, akit pár nappal később megmérgeztek, elütöttek, vagy elloptak, erre már nem emlékszem.
   - A hónap közepén túlestem a rettegett orrműtétemen, ami kezdetben úgy tűnt, hogy használ, de mára ugyanolyan a helyzet, mint előtte. Nem mondom, hogy nem profitáltam belőle, de az előzmények fényében és a sikeresség esélyének tudatában így marad, majd valami csoda megoldja a helyzetet, mert én még egyszer nem műttetem meg.
   - Nagyanyám betöltötte a 80. életévét és tartottunk egy nagy összejövetelt Budaörsön, ami elég jól sikerült.
   - Újra elkezdtem WoWozni.
   - Csak hogy jól záródjon a hónap, a végére beérett a bojlercsere is, ami végtelenül undorító koszt okádott a fürdőbe. De legalább utána nem akartam lenyúzni a hátamon a bőrt a viszketéstől. Még hogy nincs minden rosszban valami jó, nem? =D
• Február:
   - A szerepjátékra igencsak kevés időnk maradt, tekintve, hogy Ákosnak és Yamamotonak új munkahelyük lett, de legalább havi legalább egyszer még össze tudtunk ülni társasozni.
   - Elkezdtem játszani az Otogival.
   - Végül közös megegyezéssel vége lett a munkaviszonyomnak alig három év után a cégnél, ahová Nico vitt és ahol megismerkedtünk Krisszel, ahol erősen demoralizáltak a kollégák, és ahol rengeteg csalódás ért a sok vicces szitun kívül.
   - Ume eltűnt.
• Március:
   - Megkaptam életem első orchideáját, és jelentem, nem csak hogy él, de virul is. A tavalyi virágmennyisége sem volt semmi, de most még több van rajta, három tő nőtt belőle!
   - Krisz elvitt a Cat Caféba, én elvittem őt a Hanamiba. - Remélem, idén ismétlünk. ^^
   - Nem emlékszem, anya mikor látta be, hogy a hozzá járogató fekete macska igenis cuki, de elkezdte végül megszelídíteni és megkapta a Negró nevet is. Márciusban már az ölembe tudtam venni, és elmondhatatlanul jó érzés volt újra egy fekete macskát szeretgetni.
   - Kipróbáltuk az aldis bbq csirkét és a kedvencünk lett, életemben először sütöttem bundás hagymát és banános zabkekszet.
• Április:
   - Jártunk a Conon, noha csak a kapujában, mert elbúcsúztunk Talytól, aki vasárnap este robogott is Németországba, hogy összeszedje magát, átgondolja az életét, és rebootolhasson.
   - Elkezdtem Eldaryázni.
   - Voltam szavazni, veszekedtek velem a narancs zászló követői pofakönyvön, aztán voltam tüntetni is.
   - Elkezdtem angolt tanulni.
   - Kipróbáltuk a Flour Style-t és egyből a kedvenc helyünk lett. Szerintem ott a legfinomabb a ramen az általam ismert helyek közül.
   - Voltunk Robi előadásán. A darab nagyon jó volt, mindenki nagyon ügyesen játszott. Élveztük.
   - Sosem voltam tavasszal már strandolós, de annyira jó idő volt, hogy öcsémékkel elmentünk a Csiszta Fürdőbe. Kellett egy kis idő Krisz nélkül, de aztán bazira hiányozni kezdett.
• Május:
   - Apuékkal és öcsémékkel megmásztuk a Badacsonyt. Remek program volt az a hétvége, jól éreztük magunkat.
   - Újra részt vehettem MAGUS szerepjáték-versenyen, amit irtózatos módon élveztem. A mai napig megmaradt, hogy még a mesélőnk, aki azért szokva volt, közölte velem, hogy vadorzó vagyok. XD Ráadásul annyira izgatta a fantáziám a modul, hogy gyorsan írtam is egy elképzelt sztorit hozzá. Végső soron imádom Amadist, és biztos vagyok benne, hogy valamilyen úton-módon találkozni fogunk még vele.
   - Beérett, hogy elhagyjuk első közös otthonunkat, mert teli a hócipellőnk, és úgy volt, hogy Ócsára költözünk, de nagymamám közbeszólt.
   - Krisz is otthagyta a céget.
   - Megvolt életem első anyák napja az oviban. x)
   - Jött Marica Budapestre, így nálunk aludt, éjszakai sétát tartottunk és majdnem megfürödtünk a Margit szigeten itt-ott. XD
   - Osztálytalálkozóm volt, a középiskolás 10 éves és meglepően jól sikerült.
   - Befejeztem az MD-re írt Harry Potter és a Varázslóvilág Alkonya című slashemet, amit a Tél szelleme után legjobban szerettem írni, bár talán nagyobb kihívást jelentett annál.
• Június:
   - Elkezdtük rendbe rakni a biai lakhelyünket, ment a fúrás-faragás, bontás, építés, vakolás, még Bence is segített.
   - Úgy volt, hogy lesz kiscicánk, kivételesen kettő, de végül Csufi kutya miatt, aki nem bírja a macskákat, némi gondolkodás után elvetettük az ötletet. Utóbb beláttam, hogy valszeg nagyanyámmal is csak ütközőpont lett volna, mert más elveket vall az állattartásról, mint mi és nem hagyta volna szó nélkül, ha a kanapén döglik a macska pölö. Ugyanezen ok miatt Pötyi cicát sem loptam el az albérletünk utcájából.
   - Újra iskolapadba ültem, hogy angolt tanuljak, immár egy hosszabb, komolyabb tanfolyamra.
   - Old punk style-os lett a hajam, jobb oldalt egészen rövidre lett nyírva és borvörös színt öltött, amit nagyon élveztem, csak nem tartott sajnos sokáig.
   - Nagymamám a születésnapjára tabletet kapott, ennek örömére lett mail címe, fb oldala, és persze a bűnös, aki csinálta neki az utóbbit, rám hagyta, hogy segítsek beállítani, frissíteni, mindenfélét elmagyarázni mamának a közösségi oldal rejtelmeit. x) Az ismerősi öröm nem sokáig tartott, nem egyezik ugyanis a politikai nézetünk és mivel nagyanyám leveszekedte a hajam, hogy védje a kedvencét, letiltottam, talán novemberben. XD
   - Eljutottunk Krisszel Zanzibár és Hooligans koncertre.
   - Beköltöztünk Biára, noha az elején nagyon tábori körülmények uralkodtak, és búcsút vettünk Umétól, aki még egy utolsó látogatót tett nálunk.
   - Krisz egyik nagyija is betöltötte a 80-at, ráadásul egy meglepetés összejövetellel készült neki a család, ami ugyancsak jó parti volt.
   - És a hónap végére nagyjából formát öltött a szobánk sárga falakkal, a tinikori bútoraimmal és a túl nagy, sehova sem jó kanapéval.
   - Remekül zártam az első évemet a szoftverfejlesztő OKJ-n.
   - Lezártam a Timivel való barátságot, és neki is megírtam, mikor találkozni szeretett volna velem, hogy offolnám a dolgot és maradjunk csak haverok, ami nálam a "ha nem muszáj, ne csevegjünk, de nincs veled bajom".
• Július:
   - A dolgok egyáltalán nem mentek zökkenőmentesen, mamának és nekünk tök más az életritmusunk, ráadásul ő világ életében dolgozott, illetve munkából is haza tudott járni főzni, satöbbi.
   - Rájöttem, hogy ezt a blogot szeretem, itt érzem otthonosan magam, itt a múltam is, úgyhogy szépen átgondoltam, hogyan teszem be és mely posztjaimat a szeparált blogjaimról, majd itt folytattam a naplózást. Sok időm nincs rá, mindig akkor jutnak eszembe a témaötletek, mikor lejegyzetelni se tudom, de szeretem ezt a blogot.
   - Születésnapoztunk.
   - Lett új növénykém, kettő is.
   - Voltunk strandolni anyuval.
   - Remekül sikerült Nami meglepetés-lánybúcsúja.
   - Találkoztunk Vikivel.
  - Újra elkezdtem Pokemon Gozni két év kihagyás után. Persze ugyanazok a bugok jöttek elő, még mindig zabálja az erőforrásokat, és egy idő után még annak ellenére sem találtam izgalmasnak, hogy sorra jöttek be a generációk.
   - Egy éves évfordulója volt Chester halálának.
• Augusztus:
   - Felnyírattam a hajam és ezzel egy újabb, kamaszkoromból visszamaradt vágyamat teljesítettem be. Hó végén pedig egy újabbat pipálhattam, a hennáztatást, amitől imádnivalóan élénk, rókavörös lett a hajam.
   - Taly visszaköltözött Budapestre. Ideiglenesen IchiGoéknál lakott, majd szeptember elején albérletbe költözött, mert felvették augusztusban abban az oviba, ahová nagyon szeretett volna menni. Az első találkozónkkor megismertem Kikkit, és kipróbáltuk az Anjunát.
   - Namiék esküvője nagyon jól sikerült, hangulatos volt, és ők már szeretnének a miénkre jönni, azt is megkaptuk. =D
   - Elmentünk nyaralni Katával és Dominikkal Fonyódra, ráadásnak apuék is lejöttek pár napra. Soha többet! Az a cirkusz, te jó ég...!
   - Újra elkezdtem játszani Csábításból jelesen. XD
   - Megadta magát a hajszárítónk, ezért mama retro szárítójával kellett beérnünk egy darabig.
   - Együtt születésnapoztunk Enikővel és Anitával.
   - Elkezdtem megírni Hetény és Zsombor kalandját az Univerzum pályázatára, de félbe kellett hagynom a terjedelmi korlát túllépése miatt, hogy gyorsan írhassak egy másikat. A történetet azóta sem fejeztem be, mert a drágák elkezdték összevissza elmesélni, mi történt, úgy meg nem lehet, na. XD
• Szeptember:
   - Elkezdődött a suli, immár szaktanárok nélkül, full káoszban, és kétséges lett, van-e esélyünk elvégezni így, van-e értelme.
   - Újabb találkozás Vikivel, és kipróbálhattam a vietnámi levest is, ami nagyon bejött.
   - Olyan hideg szeptemberünk volt, hogy a végén be kellett izzítanunk a kandallót, ami bár kissé melós (fát behordani, figyelni a tüzet, a hamut kilapátolni és kivinni, stb.), kissé koszos, de azért hangulatos is. És nem utolsó sorban jó meleg!
   - Mentettem mamától két orchideát a halál széléről. Azóta szépen összeszedték magukat, az egyik virágzik is két tőről. =)
   - Megírtam életem első Marvel fanficét. Nagyon élveztem, bár rájöttem, hogy óriási hézagok vannak számomra a karakterek storyline-jában, ami egyrészt jó, mert kitölthető, másrészt nem jó, mert hiányzik időnként néhány plusz részlet róluk. Egyébként van egy félbehagyottam is, de még nem tudom, mi lesz a sorsa.
• Október:
   - Krisz csinált egy faja polcot, ahová felkerültek a bjd-im és az emlékeim.
   - Blankától kaptam egy csomó kis kövirózsát.
   - Lett minitamagotchim, ezzel újrakezdődött a tamaőrületem.
   - Kipróbáltuk Dodi cukrászdáját, és egyből a kedvencünk lett.
   - Levizsgáztam angol alapfokból, 75% és 80%-os eredményt értem el.
   - Kiderült, hogy beválogatták a kutyafuttában írt novellámat az Univerzum kötetébe.
   - Ezt az évet sem úsztuk meg lerobbanás nélkül.
   - Életem első gyúrt és kelesztett tésztáit is elkészítettem a hónapban, előbbi húsos derelye, utóbbi darázsfészek formájában került a közönség elé, s az utolsó falatig elfogyott. =)
   - Próbálkoztam a tűnemezeléssel, de folyton megzavartak, illetve kevés volt hozzá a türelmem is, úgyhogy azóta el van rakva szegény kis félig megcsinált patkány.
   - Voltunk a gyerekkel a Holnemvolt Parkba, amit bizonyára mi jobban élveztünk.
   - Beküldtem egy novellámat a Trivium fantasy pályázatára. Egy regényt szerettem volna még rá írni NaNoWriMo keretein belül, de elszállt az ihlet, mielőtt beérett volna, úgyhogy ezt a kört buktam.
   - Ezen kívül írtam egy novellát Nanának, amit aztán nem mertem elküldeni neki. És még a blogon sem szerepel, á-há-há-há! Na, ezt hamarosan orvosolni fogom!
   - Rám írt ex-Bátyám és ezúttal válaszoltam is neki, mert egy nagyon szép számot mutatott azzal a videóval. Igaz, hogy ő a képi világ miatt küldte... XD Mondjuk úgy, hogy rövid beszélgetés volt, és bár örülök, hogy megismerkedhettem azzal a cd-vel, de ettől függetlenül nem hiányzott.
   - Anyuval raktárvásáron voltunk a Geopennél, ahol megtetszett egy trilógia, de csak a második és harmadik kötetét tudtam beszerezni, így elkezdtem kutatni az elsőt, ugyanis kábé beszerezhetetlennek bizonyult.
   - Hosszú idő után először kaptam pánikrohamot.
• November:
   - Első közös WoWozás Talyval nála, amit aztán követett még egy pár.
   - A NaNoWriMot 35.000 szóval zártam, ami egészen szép eredmény, a saját rekordomat abszolút megdöntöttem.
   - Újra elkezdtünk játszani Talyval KT-n.
   - Voltunk a Bory-várban a gyerekkel. Kár, hogy végigrohanta az egészet, és nem igazán érdekelte semmi.
   - Anyu születésnapját élményekkel ünnepeltük. Elvittük Agárdra strandolni, megismertettük a Belfrittel, tesómék meg Lancelotba hívták velünk együtt.
   - Talytól ajándékba kaptam gyerekkorom nagy kedvencét, azt a bizonyos kutyusos tamagotchit. Időm mondjuk nem volt rá, de elmondhatatlanul örülök neki, hogy megvan. Bakancslistás tétel volt beszerezni, csak külföldről is 6-8e, annyit meg azért nem ér véleményem szerint.
   - Kalandjaim a sütisütéssel folytatódtak, s méterest csináltunk mamával.
   - Elkezdtem olvasni az Engelsfors-trilógiát, és egyből kedvenc lett.
   - Lett új autónk, egy metálzöld Fiat Ulysse, amit Piszének nevezett el Krisz, de mivel az elhozása után kijött valami baja, két hétig nem újságoltuk el a meglétét igazán, nehogy pofára esés legyen. A hiba nem jelentős, csupán zavaró és úgy fest egyelőre, hogy random produkálja, úgyhogy még idő, mire végleg megoldódik az ügy, de használjuk és szeretjük a kocsit.
   - Átvehettem a nyelvvizsga bizim és egyúttal találkoztunk Tündével is.
   - Öcsémmel és mamával közösen sütöttünk-főztünk a konyhában az első unokatestvér-találkozónkra, amire végül Robi el se jött, Peti meg szerintem nem sok vizet zavart. De együtt főzni jó buli volt, hiszen a nagyi és a szakács rakta össze az ételeket, melyek mind isteniek voltak.
   - Úgy tűnt, Norbi végre komolyan veszi a vállalását, és elkezdte intézni az e-book megjelenést, amit beígért nekünk.
   - Rám írt Robi, talán a májusi verseny óta nem beszéltünk, és elkapott a nosztalgia Thenezát illetően. A dwoon hercegkisasszonyom a házassága előtt állt, csak még a férj kiléte volt nagyon kérdéses, és persze egy kalandmodul teljes közepén maradt félbe a játék is. Tavalyelőtt Timi miatt akartam kiszállni, másfél év elteltével úgy érzem, sima ügy, letettem annyira az ügyet.
• December:
   - Az egész hónapot skippelni akartam, de persze győzött a másoknak való örömszerzés vágya, úgyhogy ajándékokat kajtattunk, próbáltunk egy programot szervezni, hogy minden beleférjen.
   - Voltunk munkaügyi központ által meghirdetett, kötelező részvételű állásbörzén, ahol összetalálkoztam egy nővel, aki egy menő alapítvány képviseletében jött, és tanácsadással, munkahely-keresés segítésével foglalkozik. Voltam is nála, de egyelőre csak teszteket töltöttem, mivel az angol miatt nincs értelme munkahelyet keresni nekem.
   - Április óta először találkoztam Csigusszal és megismerkedtem a BarCraft Budával, ahol csillámos koktélt ittam.
   - Újra összeült a régi csapat (Tocsó, Benedek, Ákos, Fischer, Robi, Timi, Krisz - Dávid valamiért nem jött, Zöld passz), a BarCraftban dumáltunk egy jót, kivel mi történt, merre tart az élete.
   - Tartottunk Krisszel egy olyan napot, mikor a kedvenc vietnámi éttermébe mentünk enni, utána pedig bevetettük magunkat a Társasjáték Bárba.
   - Megdöntöttem az Engelsfors-trilógiával az olvasási rekordomat, 8 nap alatt olvastam el cirka 850 oldalt. Totál beszívott a könyv, fanficen is gondolkodtam, de annyira elsodort a karácsonyi készülődés, meg akkora űrt képezett az olvasás utáni "mihez kezdjek most magammal?" érzés, hogy végül nem írtam meg.
   - Hála a Praktiker ments virágot akciójának lett három korall virágocskám.
   - Újra egy konyhába terelődtünk öcsémmel, ezúttal Krisz egy kis krumplipucolás erejéig csatlakozott hozzánk, Bianka pedig végig, illetve ő közben hájast sütött mamával.
   - A karácsony most sem volt zökkenőmentes, de a szokásoson túl semmi extra, csak némi kiakadás a stressztől, amit a maximalizmus és a belső kényszerek eredményeztek. De jövőre ettől függetlenül szeretnék elutazni karácsonyi időszakra.
   - Nanánál összeültünk meetelni, ahol életem első házi készítésű gyozáját fogyaszthattam némi segítség fejében. A hangulat remek volt, jól éreztem magam. Blanka megint lelkesített a programozás terén, ami nagyon rám fér, tekintve, hogy erőteljesen felgyorsulva a lejtőn haladok a sulival az ottani helyzet miatt.
   - Voltam Tündénél vendégeskedni.
   - Egy majdnem egész napot együtt töltöttem Talyval, bár többnyire orvosnál, de nem számít.
   - Együtt szilvesztereztünk mamával és öcsémékkel. Társasoztunk, piázgattunk, hamburgereztünk és lencsefőzeléket ettünk sült virslivel. Még mama is beszállt két kör Dixitre, aztán Catanoztunk, végül felraktuk a Rizikó táblát, mindenki elhelyezkedett, lenyomtuk az első kört, vagy hogy, de tesómék folyton összekaptak, meg jött az éjfél, és még menni akartunk ki tüzijátékozni előtte. A kutya bent feküdt a lakásban a szőnyegen, mi kint szivaroztunk és durrogtattunk, majd bementünk koccintani. Jó volt. Ha öcsémék be tudnák fejezni a folytonos civakodást társasozáskor, annak viszont nagyon örülnék.
   - Kiírták a várva várt angol középfokú képzést és felvételt is nyertem, noha nem sokon múlt, annyira besokkoltam. De mi írók tartsunk össze, ugye? =D

Mint azt összeszedtem, elég sok minden történt velem az évben. Basszus, elég kevés jutott volna eszembe spontán, de szerencsére IG-n sokszor teszek közzé, és időnként ide is firkantok. =) Nyilván sok szívás áll mögöttem, rohadtul letargiába estem például a Timivel való kapcsolat miatt, de az egy hosszadalmas folyamat utolsó akkordjai voltak, nyomaszt a suliban beállt posvány, illetve a nagyanyámmal sem felhőtlen mindig az együttélés. Talán nyáron és ősszel vesztünk össze, szerintem mindkettő hozott előnyöket (is), de ettől függetlenül nem szeretnék ismételni, ha nem muszáj. Mindezek ellenére egészen eredményesnek érzem magam - megszabadultam a mérgező munkahelyemtől, elértem az első nyomtatott publikációmig, lett egy nyelvvizsgám, találtam egy remek barátot és az Otogi miatt egy jó kis játékos bandának is a tagja lettem. Már egy alapfokú nyelvvizsgám van angolból és a képzés nem áll meg, ki van találva, milyen szakdolgozat témán szeretnék dolgozni, még ha szakdolgozat nem is lesz belőle, max beugró a jövőbeni munkahelyemre. Javultak a családi kapcsolataim, egyúttal talán sikerült realizálnom a baráti kapcsolataimat is, két rekordomat is megdöntöttem, és kipróbáltam új dolgokat írás, étkezés és egyéb téren.

A jövő évi... He? Mármint az ezévi terveimet, vágyaimat majd egy másik posztban szedem össze, ez már így is túl hosszú. =D Köszönöm, ha elolvastad.

Reboot vagy nemreboot?

Sikerült jó késve megtalálni a nekem hagyott hozzászólásokat, emiatt elnézést kérek!

Többször kérdezték már tőlem az évek folyamán, hogy a régi írásaim visszakerülnek-e, én meg mindig függőben hagyom a jövőt, mert egyrészt javítás nélkül nem szeretem kitenni a történeteimet, viszont ha javítani kezdem, akkor már a mostani tudásommal és stílusommal teszem, úgy meg keletkezik a sztorikban egy diszharmónia. Ez itt egy saját magammal vívott harc, mindegy. Másfelől ugye kevés sztorit fejeztem be, a Zűrös kamaszkornak is hiányzik a Két hét múlvából vagy három fejezet, pedig ez az első írásom, amit így tizenhárom év távlatából nagyon nehéz azzal a készlettel megírni. Mindenesetre igyekszem rávenni magam, hogy csak a legszükségesebb dolgokat javítsam (elgépelés, rossz mondatszerkesztés), és visszateszem a kért történeteket, még ha nem is lesz befejezve, hogy legalább ti tudjátok olvasni. Sőt. Őszintén szólva gondolkodom egy-egy regényem rebootján. Szóval hagyni a régit, ahogy van, és az alapötletre, a karaktervázakra egy új tematikával történetet írni. Elvetemült ötlet? Hülyeség? Nem tudom.

A NaNoWriMo már látom, hogy ebben az évben sem fog sikerülni, de legalább már rálátok a problémára. A kezdeti motiváló mivoltát átveszi a kényszerítés, és minden, ami kényszer, az kínos és egyszerűen képtelen vagyok bennemaradni. Szóval csak azért írni - bármit -, hogy növekedjen a szószámom, valahogy nem bírok. Hetényék sztorija szépen ment, voltak napok, mikor majdnem négyezer szót klimpíroztam bele, viszont kellenek szünetek, amíg átgondolom, mi történt eddig, mi folyik a háttérben, annak milyen kihatása van, hol kell javítani, belepótolni, mi következik ezután. Tehát a történet nem alkalmas nanózáshoz. Vagyis... igazából én alapvetően így írok egyes történeteket, így lehet, hogy én nem vagyok alkalmas. És ez nem bánt, ez egy tény. Ettől függetlenül a határaimat továbbra is fogom feszegetni, jövőre is nekiugrom, ha nem felejtem el a NaNoWriMot, lehet, hogy év közben is hónapról hónapra fogom számolni vagy számoltatni, mennyit írok.

A leltáramat nézve nem sikerült rosszul ez az évem az előző háromhoz mérve, márpedig az tagadhatatlan, hogy volt néhány törésem 2015-ben és 2016-ban. Ahhoz képest egészen jó vagyok, sőt, az új mód, ahogy írok, is tetszik. Más, az eredmény is másmilyen, de tud olyan átható, áradó és nem evilági lenni, mint az előző módszer. Talán eredményesebb is így.

Talyval újra elkezdtünk szerepezni KT-n. Őszintén szólva nagyon hiányzik a szerepjáték, és mivel a csapat szétszéledt, újat pedig nem szeretnék már keresni, hát marad ez. Aztán lehet, hogy néhány hónap múlva megint eltűnik az összes karakterem évekre. ^^;; Bár akkor valószínűleg Taly kitekeri a nyakam. XD Tegnap kipróbáltam a Switchét, illetve azon az új pokémonos játék Eevvee-s verzióját. Cuki. Mondtam Talynak, hogy nem vennék magamnak, de ha néha megengedi, hogy folytassam az accomon a játékot, hálás lennék. =D Tegnap ő tudott festeni, végre a sárkányok formát öltöttek, IG-n meg is osztotta az eredményt. Jó látni, mennyire ügyes lett, és ad egyfajta biztonságérzetet, hogy elvállalta az ikereket, ha egyszer valahára Samui is megérkezik. Mondjuk az nem mostanában lesz sajnos, jobban szeretnék jövőre jogsit csinálni.

Anyu születésnapjának utolsó felvonása szombaton a Sir Lancelotban zajlott. Nagyon hangulatos hely, páncélok, zászlók, régi fegyverek és festmények mindenütt, a dolgozók korabeli ruhába öltözve állnak a vendégek szolgálatára. Az étlap gyönyörű, a fantázianevek jópofák, az ételek leírása zseniális, a tálalás gusztusos, az ételek ízesek. Tizenéve szerettem volna eljutni a "kézzel evős étterembe", és szinte csalódás volt, hogy kaptunk kést és kanalat. XD Mondjuk öcsém nem hazudtolta meg magát, szegény szörnyen utálja megfogni az ételt, úgyhogy a kanalat villaként használva fogyasztotta el az étkét. Anya isteni csülköt választott, ami ráadásul alsó hangon három adag étel, én viszont belenyúltam, és olyasmit választottam, ami nem jött be túlzottan. Tudom ajánlani a helyet, nálam 5/4 pontot ért el.

Enikő megint hazajött egy kis időre, voltunk nála babanézőben. Sajnos Hugi nem tudott eljönni, ráadásul a szokásos titokzatossággal kezelte a dolgot, úgyhogy nem tudtuk meg, mi van vele. A kisasszony gyorsan nő és kezd kijönni belőle az a bizonyos Kos. =D Imádnivaló kis akaratos hisztérika, lesz ott harc rendesen. Jó látni, hogy Eni milyen boldog a sok nehézség ellenére is. Én nagyon hadilábon állok a gyerek-kérdéssel. Néha nagyon szeretnék, néha úgy gondolom, sosem lesznek meg hozzá azok az alapok, amikre azt mondanám, na kész vagyunk rá, néha pedig úgy érzem, egyáltalán nem vágyom gyerekre. És mindig kínos, amikor megkérdezik tőlünk, nálunk mikor jön a baba. Nincs rá jó válasz a "majd egyszer talán"-on túl.

Most az olvasásra vagyok teljesen rákattanva. Elkezdtem a A kör című könyvet, az első nap majdnem 200 oldalt olvastam el belőle. Anya meg is lepődött, mikor meséltem neki, mennyire jó választás volt a trilógia, azt kérdezte, megtanultam-e a gyorsolvasást, én meg visszakérdeztem, hogy tényleg gyorsan olvasok-e. ^^;; Imádom. Sok benne a tőmondat és furcsa a jelen idejű, szűk E/3, de a történet lebilincsel, szeretem a főhősnőket is, nagyon érdekesek a háttereik és a motivációik. Kicsit várom azt is, hogy befejezzem az első kötetet, mert ha nem történik meg benne, amit én belelátok, muszáj lesz megírnom fanficnek. XD Meg jó végére egy olyan kötetet olvasni, ami ennyire sodor, ami ennyire bejön. Annyi könyvet dobtam legkésőbb a feléig jutva, és annyinál éreztem azt, hogy "bakker, ennél én sokkal jobbat és jobban írok!", ami íróként, kiadatlan íróként nagyon demoralizáló tud lenni. Pont ellenkezőleg kéne hasson, látom én, mert ha egy úgymond "ilyen rossz" kötetet kiadnak, akkor ha az enyém tényleg jobb, az sima ügy lesz, de nem, sajnos azt látom, hogy a magyaroktól nagyon sokat követelnek a kiadók, míg ami kint befut, mindegy, magyar szemmel mennyire jó, nyomják is ki. Na mindegy, ezen nem kesergek. Az egyetlen kiút: írni, írni, írni. =) Mindenesetre bátran ajánlom az Engelsfors-trilógiát, izgalmas, lebilincselő, nem mindennapi.