Évértékelő a hullámvasutazás évéről

Finoman szólva nem volt erős év a blog szempontjából a tavalyi. Ez leginkább annak köszönhető, hogy befuccsolt a Ferivel való kapcsolatom és egy három hónapos ámokfutás vette kezdetét, ami természetesen katasztrófával ért véget, az év nagy részében azért küzdöttem, hogy mentálisan a felszínen maradjak, év végére pedig nem csupán a mentális felszínen maradásom vált kétségessé, ezekről viszont nem akartam mesélni. Tanulságos év volt a tavalyi és olyan szinten rábaszott még egy pontot arra a bizonyos i-re, hogy az idei évnek már úgy indultam neki: csak egy normális munkahelyet hadd találjak, légyszi, ami jól fizet és emberséges. Azt már félve teszem hozzá, hogy: és fejlődési lehetőséget is kínál. Nem akarom leterhelni az Univerzumot, egyelőre szeretnék visszamászni az élhető szintre. 

Nade... Lássuk 2023-at!

Január
Feri elégedetlen volt a munkájával, ezért ficánkolt egy kicsit, volt próbanapon is máshol, ezért belengették neki, hogy kap egy magasabb pozíciót jobb fizuért és elküldik tanulni is. Én nem nagyon hagytam mancsnyomot erről a hónapról, próbáltuk talpra állítani Fülest, aztán a hónap végén megérkezett hozzánk Zola és Hórusz, akikbe egyből beleszerettünk a kereskedésben. Elbúcsúztattam a Tigris évét és a Nyúltól reményt és kedvességet kértem. Timiék elvittek a VAJ-ba, ami nagyon tetszett, Zsikével pedig az Arriba!-ba mentünk, ahol odaadtam neki a második, számára szőtt sálat, aminek nagyon örült, meglátogattam bratyómat, megünnepeltük mama szülinapját családilag. Volt egy állásinterjúm, de azt inkább hagyjuk.

Február
Voltunk salsa-bachata bulin, ami nagyon jól sikerült, voltam megint bátyámnál, aztán Valentin nap és Feri szülinapja előtt jól lebetegedtem, haza is kellett jönnöm a munkahelyemről. Ferinek persze semmi baja nem lett, úgyhogy ő elment hétvégére a családjához, így vasárnap, mikor jobban lettem, csináltam neki pudingtortát.

Március
Nőnapra ajándékoztam némi pihenőt a csajoknak és aznap Zsikével jártuk a várost, este pedig Feritől kaptam egy szép díszrózsát. A hónapban is eljutottunk salsa-bachata bulira és Tündének is megnéztem az énekkari előadását. Attól függetlenül, hogy voltunk randizni Ferivel és betöltötte a kapcsolatunk a 2,5 évet, ebben a hónapban értük el a mélypontot, viszont megkapta a beígért "előléptetést". Abbahagytam a terápiát a pszichológusommal, mert úgy éreztem, nem ad többet, valami progresszívebbre vágyom.

Április
Szabadulószobáztunk a csapattal, Talyval bejártuk a belvárost, a hónap közepén voltam Tündével zouk órán, ami tetszett, de nem fért bele a keretbe, hogy azt is csináljam, találkoztunk Zsikével is, a barátnőmmel pedig shibari alapoktatásra mentünk, ami szuper volt. Ebben a hónapban kaptam életem legjobb könyvét, a Piros, fehér és királykéket, amiért örökké hálás leszek Zsikének, mert ennél szebb, rétegeltebb és valóságosabb szerelmi történetet még nem olvastam. Konkrétan faltam és folyamatosan becsekkoltam Zsikénél, hogy ez a könyv mennyire vicces, zseniális, szívszórító, tökéletes és imádnivaló. A telefonom témája is az új rajongásom tárgyáról beszélt, Henry és Alex a háttérképemre és a képernyőzáramra is ráköltözött. Tánc világnapja alkalmából ismét felléptünk az Oktogonon és a Liszt Ferenc téren, utóbbin sokáig buliztunk és az esemény azért is emlékezetes maradt számomra, mert majdnem csókolóztam valakivel. Az utolsó hétvégét jól megnyomtam, szombaton egy fasza MAGUS verseny volt, ahol szereztünk magunknak egy új mesélőt, Balázst. Vassal, Benedekkel és Istvánnal játszottam egy csapatban, bejött a modul, szuper volt a mesélőnk, tetszett a karakteremmel való játék is. Vasárnap családállításra mentem, ahol kiderült, hogy anyai ágon öröklődött nálunk egy ijesztő gondolat, ami anyunál is és nálam is kiütközött már, úgyhogy örültem, hogy feloldottam.

Május
Az ünnepnapot Ninjánál töltöttük és macskáztunk, a hónap közepén elmentem a Líra raktárvására, ahol szép csokor könyvet vettem magamnak nem is drágán, Ferivel megnyitottuk a jóidőszezont egy fagyizással, majd Zsikével is fagyiztam pár nappal később, utána pedig Dominikhez mentünk Timivel és Robival hárman DnD megbeszélésre. Az volt a terv, hogy a két fiú tart egy-egy mesét az általa jobban ismert rendszerben, kitaláltuk a karaktereket is, de hogy ez mikor fog megvalósulni, azt nem tudom, mert azóta nemigen esett szó erről a dologról - ennek pedig valszeg van egy nyári oka is, amit majd hamarosan felfedek. Kivilágosítottam a hajamat, a hónap utolsó hétvégéjére Feri hazament az anyukájához, én pedig nem tudtam vele tartani, mert Robi utószülinapja oda lett szervezve és nem akartam variálni, cserébe Ninjával elmentünk sushizni és küldtünk egy sajátosan szívélyes képet Ferinek. A szülinapozás jól sikerült, társasoztunk Kishivel négyen. A majdnem csókolózásos sztorit sikerült megbeszélni, aztán csomót flörtöltünk és beszélgettünk, az hozott plusz izgalmat az életembe.

Június
A Hádában jártam és szerencsém volt, két kedvenc ruhám és egy kantáros rövidnacim lett. Kishivel, Belessel, Timivel és Robival életemben először láttam a Dzsungel könyve musicalt, amit gyerekkorom óta énekelgetek, mivel alsósként előadtunk belőle egy részletet. Feszes hétvége volt ez is, az előadás után Robival hárman salsa-bachata buliba mentünk, együtt jöttünk haza, mivel Vas három percre lakik tőlem és Timiék nála aludtak, ugyanis öt óra alvást követően Benedeknél - aki akkor még tíz percre lakott tőlünk - megtartottuk az első Balázs által mesélt szerepjátékunkat. Balázs nagyon jól mesél és olyan sztorit hozott nekünk, amiért egyszerre utálom és szeretem, mivel azt a címet tudtam adni a kalandsorozatunknak, hogy "A lét a tét", tekintve, hogy hoztuk a kedvenc karaktereinket (Garillion, Celessa, Amadis) és azóta is próbáljuk megmenteni őket a létezéstől való kitörlődéstől. Timivel együtt töltöttünk egy teljes napot, bejártuk Szentendrét, este pedig bevállaltuk salsa után még a lady style-t is, úgyhogy alaposan el voltunk fáradva, de megérte, nagyon jó nap volt. Összeült Pletyifalva is Nanánál, hogy elbúcsúztassuk Sugi leánykorát, ami szuper volt, Timivel eljutottunk Lithium nightra, ami nem volt rossz, de reméltük, lehet még jobb is. Másnap elmentünk Balatonszemesre Benedek szülinapi partijára és azért csak ketten, mert Robi Vassal még Stalker táborban volt. Elkezdtem gestaltra járni és a sok cuki, örömteli dolog felszíne alatt szép csendben megszűnt a kapcsolatunk Ferivel. Kiakadtam rajta, hogy a velem közös időt is úgy akarja eltölteni, mint azt, mikor csak hazajövünk fáradtan a melóból - a képernyőt nézve. Alig vártam, hogy randizzunk, vagy legalább minőségi időt töltsünk együtt, ő pedig kitalálta, hogy nézzünk filmet, miközben eddigre már nem beszélgettünk, legfeljebb mindketten beszéltünk a melóhelyi szarságokról, meg egyéb ilyen felszínes dolgokról. Megmakacsolta magát, elment boltba, aztán nem szólt hozzám többet. Mármint úgy konkrétan a köszönésen kívül semmit, se puszi, se "hogy vagy?", semmi... Eleinte szörnyen ijesztő volt a helyzet, együtt éltem valakivel, aki átnéz rajtam, nem tudtam, mit kellene még tennem, hogy fennmaradjon ez a kapcsolat, így is már tövig szakadt a körmöm és sehogy se volt jó, aztán... Aztán rájöttem négy nap után, hogy vége van, letehetem a terhet, nem kell tovább küzdenem. Elkezdtem hozzászokni, hogy ghostingol, úgy tekintettem, szakítottunk, ami egyszerre volt megnyugtató, mert végre vége volt a kínlódásnak és rémisztő, hiszen legfeljebb apámhoz vagy a nagyanyámhoz tudnék innen költözni, ami minden szempontból borzasztó lenne. Újra priváttá tettem az Instagramom, kitöröltem a követőim közül Ferit, Ninját és az olyan profilokat, amik nem mutattak aktivitást, leellenőriztem a legújabb követőimet, és elkezdtem oda kicsit morzsázni. A mindennapokban éltem tovább a nyári feelinget, UV minigolf randiztam a barátnőmmel, eljutottunk az Unikornis Bisztróba, ami nagy vágyam volt és elkezdtünk edzésre járni. A hófordulónk előtti napon Feri elég hülye körülmények között meginvitált egy beszéljük meg alkalomra, ahol maximálisan rám hárítva a felelősséget a kapcsolatunk tönkremeneteléért szakított velem és abban maradtunk, hogy nem kell elköltöznöm. Hülye helyzet együtt aludni az exeddel, akire mocsok mód haragszol, de a szükség nagy úr. A majdnem csókolózós sráccal szabaddá vált a csók, úgyhogy... Hát na, megtörtént. A hónapot pedig egy őrületes Lithium nighttal zártuk, ami előtt csókolóztam egy haverral, a bulira elhívtam Dominikot azzal a szándékkal, hogy hátha megjátsszuk a tétet, ám ő vagy vak, vagy meleg, vagy mégsem jövök be neki, vagy van amúgy valakije és nem nyitott másra, mert minden jelzésem pattant róla. Helyette Vas játszotta meg a tétet. Jah... én is csak pislogtam, hogy mi a fasz van, hogy kerültünk át egy alternatív síkra. Zöld utat adtam a dolognak, mert túlságosan kíváncsivá tett, négyen is mentünk haza Timiékhez, bár olyan fáradtak voltunk, hogy beszélgetés helyett sorban lefürödtünk, aztán eldőltünk aludni.

Július
Komolyan mondom, ha a sztori úgy folytatódott volna, hogy izgi volt, ennyi, elfogadom, de Vas meginvitált egy sétálgatós randira, ahol az összes eszembe jutó, velem kapcsolatos kifogást, amiről úgy gondoltam, nála szóba jöhet, elmondtam és megkérdeztem, hogy mindezek ellenére mit keres nálam. Úgy tűnt, pár dolgot egy kicsit túlgondoltam vele kapcsolatban és abban maradtunk, oké, lássuk meg, mi lesz, de olyan nem elköteleződős, hanem nyitott kapcsolat módon, lazán. Én közben ismerkedtem a neten, de egyik platformot se vettem komolyan. Zsikével eljutottunk Gül Baba Türbéjéhez, aminek nagyon örültem, mert jóval korábban kitűztük ezt a célt, majd a találkozó után átsétáltam a fél várost heppből és találkoztam egy frissen megismert sráccal, Cobbal. Nagy hatást tett rám, tetszett is, ám amit kínálni tudott, az nekem nem volt bevállalható, úgyhogy baráti irányba építettük a kapcsolatot. A szülinapom előtti szokásos szorongás és rosszkedv ült bennem, noha bíztam benne, hogy Timi és Robi valami olyasmit talált ki nekem, ami boldoggá fog tenni. Előtte szerepjátéknapot tartottunk Balázzsal, onnan hozzájuk mentem aludni és éjfélkor megkaptam az első ajándékom, egy gyűrűt. Szétsírtam magam az örömtől. Másnap VR-ozni vittek, majd egy fantasztikus mexikói étterembe, az Iguanaba, végül csatlakozott hozzánk Kishi, Eszti és Beles, hogy együtt derítsük fel dr. Brown eltűnésének esetét a Parlament környékéről indulva. Miután sikerült felgöngyölíteni az ügyet, a Szamosba mentünk sütizni. Imádtam ezt a napot, sikerült életem legboldogabb szülinapjává tenni. Vassal és a haverral felváltva találkozgattam, mindenki tudott mindenről, mindent igyekeztem megbeszélni mindenkivel, ami szépen elkezdett félrecsúszni, mert lavíroztam és nem voltam teljesen őszinte sem magamhoz, sem a többiekhez. Nem hazudtam, csak nem mondtam meg, ha valami rosszul esett, ami nagyjából ugyanannyira káros. Timivel és Robival állatkerteztünk, Zsikével és Timivel eljutottam életem első pride-jára, ahol Steiner Kristóf kocsija mögött haladtunk, lejártuk a lábunk, közben nagyot buliztunk, majd Krisfót is és Nimród is like-olta a képeimet IG-n, aminek nagyon örültem. Timi szülinapja alkalmából élményfestettünk Robival hárman, nekem ez is első volt és elkezdtünk Vassal négyesben randizni, jártunk a Várban és megtaláltuk az egyik kedvenc szobromat, Mátyás kútját. A csapatos Timi szülinapi ünnepén lézerharcoltunk, majd tortáztunk egy teljesen új helyen, a Red and Blackben, ahol társasozni is lehet. Tetszett, adtunk pár építő kritikát akarva-akaratlanul, ami muris volt. Robi eljött velünk zumbázni, ami szerintem fun lett, együtt sütöttünk citromos tarte-ot a barátnőmmel randi címén, végre tudtam kettesben találkozni öcsémmel is, aki folyton dolgozik és végre eljutottam a Szily-kápolnához is, ami régóta nagy vágyam volt, szóval látszólag jól alakult a hónap. Elszántam magam arra, hogy ha kölcsönből is, de megpróbálok tanulni és jelentkeztem java programozás képzésre. Ja, és a srác, akivel júniusban randizgattam, már a szülinapomra sem köszöntött meg, pedig beszélgettünk aznap egy keveset, végül ghostingolni kezdett, ami rendesen odabaszott az önbecsülésemnek, mivel ő volt az, akibe bele is voltam zúgva. Az érzelemvilágomnak is egyfajta kegyelemdöfés volt, végképp a keserűség, valamiféle megvetés és a reményvesztettség uralta a gondolataimat a férfiakkal kapcsolatban.

Augusztus
Timivel elmentünk Lia előadására, ami nagyon jó volt, addig Robi és Vas sétáltak a városban, majd értünk jöttek. Tudtunk találkozni Talyval, fagyiztunk egyet a Zabrakadabrában, mert ott van mindenmentes, mégis finom fagyi. A következő páros randit egy elképesztő vihar zárta, amikor is vízszintesen esett az eső és amennyire én imádtam, Timi legalább annyira rettegett tőle szegény. Nem sokat aludtunk, nekem így is szép emlék. Másnap Anitával lazultunk egyet a Paskalban, szerintem kezd nálunk berögzülni, hogy minden nyáron legalább egyszer elmegyünk valahova pancsolni, pihenni és beszélgetni, aminek nagyon örülök, szeretem ezeket az alkalmakat. Évek óta először találkoztunk Lacival és egy hatalmasat beszélgettünk, az is király volt, ahogy a táncos piknik is, majd másnap Vassal és öcsémmel megmásztuk a Nyakas követ, ami ugyancsak nagy vágyam volt már régóta. Szegény tesóm eltörte az ujját, ám őt ez ugyan nem gátolta meg sem a vezetésben, sem a mászásban, csúszásban. Megtaláltuk a régi présházunkat, szerencsére ő emlékszik rá, hogy kell odajutni és szerencsétlen Vas hallgathatta az anekdotáinkat, sőt, ezután elhívtam Bia református temetőjébe, mert van ott egy templomrom, amit én nagyon szeretek és úgy gondoltam, ő is tudná értékelni. Jól kifáradt, nem kellett altatni este. Másnap Enikővel, a családjával és Anitával megjártuk a Budakeszi Vadasparkot a gráciatalálkozón, következő nap pedig öcsémmel, Timivel és Robival megkezdtük Fonyódon a nyaralásunkat, ami annyira jó volt, mint amilyennek elképzeltem anno. Társasoztunk, kártyáztunk, pancsoltunk, főztünk, tárcsán sütöttünk, kirándultunk, egyszerűen tökéletes volt. A társkeresőkről eltűntem, egyszerre voltam csalódott, reményvesztett, bosszús... Egy srác volt, akinek adtam esélyt, Bávid, vele néztem meg az augusztus húszadikai tüzijátékot. Totál fel voltam pörögve, nem is tudom, hogy bírt velem. Az egész hónapom egy pörgés volt, tali tali után és úgy léptem ki a komfortzónámból, mint egy eszelős, bár nem voltam eszement. Második találkozóm Báviddal a balatoni nyaralójukban volt, ami egyszerre volt őrültség, megfontolt döntés eredménye és mókás is. Timi aggódott értem, úgyhogy minden adatot átadtam neki, amit csak tudtam - és ezt javaslom neked is, ha első egy-két talira mész ismeretlen helyre valakivel, legalább a legjobb barátod tudjon róla, hol vagy, kivel, hogyan lehet megtalálni és csekkolj be óránként, hogy ha gond van, akkor legyen, aki felismeri és segítséget intéz neked. Bávid jó srác, udvarias, kedves, intelligens, még vitorlás szörföni is tanított, szóval jól éreztem magam, megvolt a biztonságérzetem is. Viszont aznap már látszott nagyon, hogy valami iszonyúan nem oké nálam, mert kaptam egy pánikrohamot, úgyhogy vettem jegyet egy esti vonatra és az éjszaka közepén hazajöttem. Nem mondom, hogy Ferivel jól éreztem magam, bár annak ellenére, hogy keveset láttuk egymást, a kapcsolatunk javult. Volt pár gusztustalan húzása, ám nem tudtam az arcába nyomni, mert nagy volt az esélye, hogy béna és szerencsétlen véletlen eredményezte. Elkezdődött a suli és Vasnak meghalt az anyukája viszonylag rövid kórházi kezelést, illetve az azt megelőző agyvérzést követően. Huszadikán elzárták a gázt abban a társasházban, ahol Ferivel lakunk. Akkor még úgy tűnt, egy hónap alatt megoldódik, ami jó is lett volna.

Szeptember
Bratyóval indítottam a hónapot, a komáromi termálfürdőben beszélgettünk egy nagyot, majd elvitt a Vegas Burgerbe, ahol remek hamburgert ettünk, végül megnéztük az éjszakai égboltot a Turul alól, ami szuper volt. A másnapi Timivel eljutottunk a helyre, ahol "mindent a szemnek és mindent a kéznek", láttunk egy isteni show-t és eldöntöttük, ismételni fogjuk, mert kell nekünk ez az extázis. Közben a Ferivel való kapcsolatomat varrtam el magamban. Nem volt könnyű úgy, hogy együtt élünk tovább, egyszerre éreztem haragot, vádoltam mindenfélével, éreztem, hogy egy szerethető emberke, csak megvannak a maga hibái, és furcsa módon elkezdett rólam gondoskodni. Mivel épp csak hazaértem órakezdésre, a sulis napokon nem volt lehetőségem arra felkészülni, hogy vacsorázzak, Feri viszont általában csinált nekem enni, szervírozta, elpakolt... Tök rendes volt, komolyan. És én ezzel nemigen tudtam érzelmileg mit kezdeni, hiszen ugyanez az ember majdnem négy teljes héten keresztül a köszönésen kívül hozzám sem szólt korábban. Emlékszem, rengeteget találgattuk a csajokkal, akar-e még tőlem valamit, vissza akar-e táncolni, vagy mi van, mert annyira nem tűnt logikusnak az egész egyébként rohadtul szürreális helyzet. Vas közben Malmőben járt Dééknél és Ákoséknál, mivel a két pár kiköltözött, majd Timivel és Robival hárman szép titokban elmentünk a reptérre fogadóbizottságnak, mert aggódtunk érte, amire cseppet sem számított és nagyon örült neki. Én akkor jártam életemben először a reptéren, egyszerre tetszett és találtam idegőrlőnek. Vassal eléggé megtaláltuk a számításainkat, jól illeszkedett a Timivel és Robival közös világunkba, ami nem meglepő, tizenéve barátok vagyunk mind. Csak közben az élet cafatokra tépett minket. Szeptemberben durrant ki az a gázlufi is, amit a nem őszinte hozzáállásommal fújtam és meglehetősen pusztítóra sikeredett a dolog, majdnem elveszítettem a barátnőmet miatta, ami annyira megrángatott belülről, hogy négy óra sírás után eljött az a pont, ahol komolyan elgondolkodtam, hogy "ok, most hívok mentőt magamra, mert annyira kikészültem, hogy vagy akarva, vagy akaratlanul, de kicsinálom magam". Hogy mondjam...? Elég kemény lecke volt. Rávilágított arra, hogy masszív önfeláldozással nem tudjuk boldoggá tenni egymást, sőt, a legmélyebb sebeket tudjuk szakítani a másik lelkén. Emellett elkezdtem belezúgni Vasba és elkezdett egyre kevésbé érdekelni a többi srác, bár ezt nem akartam elfogadni, mert nem akartam szerelmes lenni, ragaszkodtam a bohém kötetlenséghez, mert érzelmileg biztonságosabbnak éreztem. Persze a szívem mélyén vágytam rá, hogy csak egy valaki maradjon és az biztos, biztonságos legyen, úgyhogy kísérletet tettem rá, hogy Vassal egy kicsit módosítsunk bizonyos játékszabályokon, ami oltári pofára esést eredményezett számomra és elkezdtem úgy érezni, hogy ami köztünk van, az nem igazi, az egy álomvilág, egy buborék, ami ki fog durranni. Fos volt, Ildi sürgősséggel berendelt magához kineziológiára, mielőtt még több mindent romba döntök magam körül. A kinez segített, kicsit viharosan, mert kiosztottam Ferit, majd még az ajtót is rácsaptam, de sikerült meghúzni egy egészséges határt közénk, és bár pár napig még ült a sokkban a kirohanásom végett, utána azonban egyre barátibb lett a kapcsolatunk. Felszabadult, vagy hogy mondjam - mesél mindenfélét, képeket és videókat mutogat, hülyéskedik, heccel, figyelmesen meghallgat, kicsit érdeklődik, ... Sokkal inkább jó így, mint lavírozva, kétségek közt, dédelgetve a negatív érzéseinket. Lehet, hogy egy kicsit fura, egy kicsit szürreális, de érthető is, hiszen mindig jól kijöttünk és a harag sem fenntartható örökké. Nem sírtam vissza ezt a kapcsolatot, bármennyire is boldoggá tett az elején, beláttam, hogy a fellendüléshez képest viszonylag gyorsan elindultak olyan folyamatok, amik borítékolták a halálát. Én azt gondolom, Feri nem akarta beismerni magának, hogy elmúlt a szerelem részéről, de annyira nem volt oda értem, hogy teperjen a kapcsolat fenntartásáért, illetve nyilván remek háziterrorista lettem, mint minden kibillent Rák - nekiállok verni a dobot, megmondani a frankót, kiosztani a lapokat, baszogatni, mindenen kiakadni, ha azt érzem, a másik nem teszi oda magát a tőle elvárható módon. Egy kapcsolat két emberen múlik és olyan nincs, hogy csak az egyik a hibás. Bávid elhívott minket Timivel és Robival Paddy koncertre, az nagy menőség volt, másnap pedig Kishi szülinapja alkalmából elmentünk a Grassalkoich-kastélyba. Véget ért a suli, megbuktam az egyetlen vizsgalehetőségen, ez eléggé alám vágott, bár a felkészülés és gyakorlás alatt már éreztem, hogy vagy én nem voltam elég, vagy a képzés.

Október
Úgy érkeztem meg ebbe a hónapba, hogy fixen látszott, egy körhintán ülök, ahonnan már nem tudok leszállni, vagy megáll időben, vagy össze fogom hányni magam és kénytelen lesz megállni. Nem voltam jól. Nagyon magasan funkcionálok, túlságosan ügyesen tartom fenn a látszatot, hogy minden happy, időnként én is el tudom ezt hinni, de... Tudjuk, hogy van ez. Ákosék hazajöttek házasságot kötni, az egy jó buli volt. Viszont láttam sok-sok év után Danit, vicceskedve azt mondtam a társaságomnak, hogy "Ne haragudjatok, de most itt kell hagyjalak titeket, mert megláttam azt a férfit, akire évek óta várok.", ami nem biztos, hogy szerencsés volt, bár én ezt tényleg poénnak szántam, Dani nekem sosem került fel a térképre, bármennyire is imádom. Viszonylag kevés olyan barátom van, akibe sosem voltam belezúgva, de azért akad, na. Az esküvő után egy héttel végül beütött a körhinta effekt és összehánytam magam. Szép eset volt, már ha érted a szarkazmust... Összevesztünk Vassal, amit a mai napig nem teljesen tudtam kibogozni, de lehet, annyira nem is próbáltam, mert még ide is kihatott a gázlufi, amit nyáron fújtam. Nem hiszem, hogy ki lehet javítani azokat a hibákat, amiket csináltam, de abban biztos vagyok, hogy más hozzáállással, több és érettebb kommunikációval el lehet kerülni, hogy még egyszer kikatalizálódjon egy ilyen szitu. Én ezen vagyok, mert nem engedhetjük meg magunknak azt a fostornádót, amúgy is van körülöttünk elég szar. Nekem hasznomra vált a következő két hét, magamba szálltam, gondolkodtam, rengeteget beszélgettem Timivel és Robival, akik kívülről láttak engem, ezért le tudták vezetni, mit csesztem el, mit értettem félre, mit pótoltam ki elképzelésekkel, reményekkel, hibás következtetésekkel. Vágtam a hajamból, elkezdtem festeni a körmöm, öcsémmel megnéztük a World press fotókiállítást, bratyómmal tartottunk egy fotós napot, ami nagyon jól sikerült, bár az állomáson kaptam egy pánikrohamot, ami kiválóan jelezte, hogy még mindig szar van a palacsintában, mellesleg rákattantam a LoL meccsekre. Vasról közben kiderült, hogy annyira fáj a feje, hogy rosszul lett tőle, migrénes jellegű, de hirtelen rátörő tünetekkel, ráadásul nem is egyszer, ami beindította mindenkiben a pánikot, hogy mi van, ha örökölte az agyérszűkületet és nála is beüt a krach a stressztől. Gyorsan kapott időpontot vizsgálatra és megkérdeztem tőle, odamenjek-e, szüksége van-e egy barátra, aki támogatja. Igent mondott. Eleinte kényelmetlen volt, mert nem tudtam, mire számítsak, mi marad és mi megy a barátságunk alkotóelemeiből, de nekem ilyenkor elindul a szám és beszélek össze-vissza, meg mintha Vas is így kezelte volna a helyzetet. Eredményt nem mondtak, csak kapott egy lemezt és mehetett isten hírével, úgyhogy sétáltunk egyet egy közeli parkban, majd leültünk folytatni. Mondtam neki, hogy teljesen rá van bízva, mi hogy lesz, mert most az a fontos, hogy ő rendben legyen - ha szeretné, kikísérem a pályaudvarra, ha nem szeretné, akkor nem, maradhatunk dumálni, ráérek, elmehetünk enni, majd éhes leszek... Eltelt szerintem másfél óra, utána beugrottunk a Mammutba enni és megindította a lavinát. Jó lett volna előbb beszélgetni, aztán cselekedni, de nem igazán voltunk a helyzet magaslatán, én fel sem készültem arra az eshetőségre, hogy "más játékszabályokkal, jobb kommunikációval, de folytassuk". Pár fontosabb kérdést megbeszéltünk, aztán másnap reggel tisztázott pár másikat, amiket ha előre megtesz, valszeg megmondtam neki, hogy üljön szépen fel a buszra és menjen haza, úgyhogy hideget és meleget is kaptam. Ő hazament, nekem két napos tortúra következett, a bátyám is beszólt valamit, Beles megsértődött rám, amitől úgy befordultam, hogy nem volt kedvem beszélgetni sem az emberekkel, inkább game-eltem telón és nyomtam mellé a LoL-t. Jól jött, hogy kivettem két nap szabit, fetrengtem az ágyban és elkezdtem újranézni a 13 okom volt című sorozatot, amit nagyon szeretek, bár a negyedik évadot inkább utálom. Hosszú idő után tudtunk találkozni Maricával, elmentünk egy cuki helyre és egy bubble tea felett beszélgettünk, Vasról kiderült, hogy csak arcüreggyulladása van és amilyen ügyes, bevette az antibiotikumot evés nélkül, majd lefeküdt aludni, vagyis a gyógyulási kísérlete sokkal veszélyesebbre sikerült, mint a betegség, ami miatt szüksége van a kúrára. Jellemző... Fogtuk a fejünket, mikor elmesélte. A hónap utolsó napjára kaptam időpontot egy pszichológushoz, aki ötven perc után megdicsért, hogy milyen önreflexív vagyok, mennyire komplexen össze van rakva a sztorim, majd elmondta, hogy valamennyit tud segíteni, de igazából komolyabb tudású szakemberre van szükségem és ha szeretném, akkor házon belül körbekérdez. Kértem, hogy tegye meg. A társasházunkban gázügyben semmi sem történt még... Vas felajánlotta, hogy tart Timinek és nekem java programozás órát, egyet össze is tudtunk szervezni a hónapban, ami baromi jól sikerült.

November
Mindenszenteket Timivel Dörmi kismackó sütéssel töltöttük, két nappal később elmentem Benedekkel vásárlókörútra, ami egyszerre volt fun, cuki és meglepően sikeres. Bachata előtt és szombaton is kettesben kajáltunk Robival, tudtunk beszélgetni mindenféléről, nagyon élveztem, egy héttel később mamánál voltam sütni, mert kipattant a fejemből, hogy úgy ennék meggyes piskótát, ő pedig pont ráért. Terveztük Bogicával, hogy lemegyek hozzájuk, de betaknyosodott a kisfia, ezért sokadjára halasztódott el valami miatt az utazásom. Szerencsére csak egy hetet kellett tolni, végre tudtunk találkozni. Sőt, váratlanul Fischerrel is összehoztunk egy talit, ami remekül sikerült. Ebben a hónapban rengeteg álmom volt, amikre emlékeztem és meg is tudtam a többségét fejteni, viszont hónap közepére eljutottam oda, hogy elkezdtem végiggondolni, mi legyen az értékeimmel, ha valami miatt nem ébrednék fel többet. Meg sem fordult a fejemben önártás, nem arra volt okom, hogy meghaljak, hanem arra nem maradt okom, hogy éljek, és ez nagyon fontos különbség. Kiüresedtem, tehernek érzetem magam mások és magam számára is, elfáradtam, ... Jártam tovább terápiára Ildihez és csodálatos módon az lett ebből, hogy nyílt út előttem a gyógyulásra. A tejködhöz képest ez hatalmas előrelépés! Igaz, elkezdtem emlékezni a zárolt részlegbe tett borzalmakra, amiken keresztülmentem, de olyan erőt merítettem abból, hogy minden fostornádó ellenére itt vagyok, élni akarok, boldog akarok lenni, jót akarok másoknak, nincs semmilyen szeraddikcióm, nem ártottam magamnak vagy másnak szándékosan, ... Szoktam mondani, hogy több életre elegendő traumán mentem keresztül, szóval elkezdtem érezni azt, amiről egy hónappal korábban beszéltünk Vassal: "szeresd azt a kis szart, aki vagy". Büszke vagyok magamra és hálás vagyok azoknak, akik mellettem voltak, segítettek. Végül eljutottam oda is, hogy elfogadjam, szerelmes lettem Vasba. A szeptemberi pofára esést követően dolgoztam rajta, hogy lebontsam ezt az érzést, félek is szeretni, félek is kötődni, félek a csalódástól, de annyira másképp kezdtünk működni együtt, hogy adni akartam egy esélyt ennek a kapcsolatnak. Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy Vas szóbeli és metakommunikációja időnként ellentmondó volt, de úgy döntöttem, ha már belesodródtam ebbe a szituba, akkor kihozom belőle a legtöbbet - legyen ez egy 80%-os demo verzió belőlem, aminek adok egy lejárati határidőt, ezért ha kell, úgy tudok kiszállni a történetből, hogy elégedett lehessek, ha pedig együtt maradunk, akkor jó alapot képezhessen. Eközben igencsak égető kezdett lenni, hogy legyen gáz a társasházunkban, a deguk kicsit megfáztak, mert nap közben nem fűtöttünk, a gatyánk is ráment volna, meg egy ezer éves fűtőtestünk van, tartottunk tőle, hogy a felügyelet nélküli hosszútávú használat lakásleégéshez vezethet. Ki nem mondtuk, de ott volt a levegőben. Feri ébredés után bekapcsolta, én elmenetel előtt kikapcsoltam, majd mikor Feri hazajött, bekapcsolta, lefekvés előtt pedig amelyikünk később feküdt, az lekapcsolta. Két óra eltérés van a munkaidőnkben, szerintem ebben a helyzetben ez jól jött, különben nem tudtuk volna megtartani azt a hőmérsékletet, amiben még épp nem fagynak meg a pockok. A teregetés egy rémálommá tette a lakást, az utcafronti fal rendesen bepenészedett, és még mindig csak ott tartottunk, hogy leszerelték a gázórákat a lakásokban, ment az ígérgetés.

December
Robi mesélésében elkezdtünk Vampire-özni Timivel és Vassal. Nagyon megszerettük a történetet, a karaktereinket, úgyhogy alig várom a folytatást. Szabadulószobáztunk mikulás napon, ám a hely sajnos kicsi volt nekünk, bár tetszett a game mindannyiunknak. Vas folytatta a programozás órákat, a sűrű hetirendünk ellenére kettőt is összeszerveztünk, megtartottuk a szokásos társasozós, ottalvós baráti karácsonyunkat is, majd másnap Kishivel kiegészülve folytattuk a Vampire sztorink. Tervben volt, hogy elmegyünk a Lumina parkba, de olyan cudar idő volt, hogy mind azt mondtuk, bizony el nem hagyjuk a meleg lakást. Ez olyan remekül ment, hogy sokkal tovább játszottunk, mint terveztük. Szegény Vas úgy ment haza vidékre, hogy rendesen feladtam neki a leckét, én a melóban játszottam torkos borzot. Páran Pletyifalváról is összeültünk beszélgetni egy finom étel felett a Byblosban, jó volt látni a csajokat. Az étteremtől sokkal többet vártam, ráadásul szörnyen zavaró volt a hangszeres énekes, hatalmas hangzavar kerekedett, hogy az asztaltársaságok hallják egymást a zene ellenére, úgyhogy némi fejfájással és sietősen hagytuk el a helyet. Csodák csodájára karácsony előtt öt nappal lett gáz a társasházban, de addigra már a HVG cikk lett az ügyből és aznap az RTL klub híradója is interjút készített pár lakóval. Utóbbit nem tudom, leadták-e végül, de meglehetősen nagy botrányok voltak és lesznek is, nem folynék bele. Fantasztikus érzés végre nem fázni itthon! Timivel és Robival kimentünk a karácsonyi vásárra, megfagytuk, láttuk a Szent István téri fényjátékot, végül az Unikornis Bisztróban kötöttünk ki vacsorázni. Annyira cuki az a hely! Kék buciban kaptam a hamburgerem, az nagyon durva, megfogta a körmöm, de ilyen lemoshatatlanul, amit meg később csinált... Egyszer fun volt, de elég is. A huszonegyedikét nagyon vártam, éreztem, hogy valami történik az éterben és hogy fontos, hogy jó kérést fogalmazzak meg, úgyhogy egész nap a Szól egy kívánság című dal járt a fejemben, egy jól fizető, kellemes légkörű munkahelyre gondoltam. Lett új telefonom is, végre nem kell attól rettegnem, hogy ha lemerül a mobilom, nem tudom bekapcsolni, nem kell kínlódnom, hogy képernyőzárat aktiváljak, nem kell aggódnom, hogy lefagy-e. Az új hatalmas, nehéz, szupermenő, több évre tervezem a közös életet. Az év számomra utolsó munkanapján bátyám beugrott egy fél órára hozzám, annak is örültem. A karácsony rémesen magányos volt, game-mel, második körös penészirtással és takarítással ütöttem el a magányt, nem állítottam fát, sem semmilyen díszt nem raktam ki, Feri sem volt itt. Persze készítettem enni, éhen csak nem halhattam, de nem volt jó érzés. A családom leszervezte a karácsonyt és elfelejtett nekem szólni, az rosszul esett, ráadásul keresztbe húzta a Timivel és Robival közös karácsonyt, amit aztán a covid teljesen meg is hiúsított, tekintve, hogy Robi elkapta. Jól sikerült szerencsére a mamánál karácsonyozás, előkerültek régi fotók és most mindet befényképeztem, hogy tutira meglegyenek, megettem három ember adagját, ezért korán kidőltem aludni. Ráparáztam a covidhullámra, így Vassal alig mozdultunk ki a lakásból két ünnep között, Anita betegsége miatt a gráciatalálkozó januárra tolódott, én pedig nem vállaltam be, hogy elmegyek Enikőékkel a Tropikáriumba. A szilvesztert Kishivel öten töltöttük, közösen ebédeltünk, fát állítottunk, társasoztunk, sütiztünk, kicsit iszogattunk, éjfélkor meghallgattuk a himnuszt és koccintottunk, megnéztük a Bodrogi Gyulával készült interjút, majd én kiálltam az erkélyre megnézni a környékbeli tüzijátékot, amiben akadt azért időszakosan társam is, főleg, mert a közeli játszótéren pár fiatal áttolta extrém szintre a petárdázást - bedobták aulába, egymás alá, sőt, kétszer üvegbe is rakták. Figyeltük, kell-e rendőrt és mentőt hívni, ám hála ég előbb fogyott ki a muníciójuk, minthogy kárt okoztak volna.

Úgy érzem, ez egy nagyon szélsőséges év volt, sok jó dolog történt és sok rossz, nagy mélységekbe és magaslatokba jutottam el, kénytelen voltam újraértékelni a hozzáállásomat szinte mindenhez. Nem érzem magam sikeresnek, sőt, de talán egy kicsit kevésbé érzem magam elveszettnek, noha még mindig nem tudom, hova tartok és mikor érek oda.

Évösszefoglaló

Tudom, hogy még a hónap nagy része hátravan, de úgy érzem, most vagyok abban a flow-ban, hogy átnézzem, milyen évem volt. Van egy faja cucc, a Yearcompass, ami segítségemre lesz. 2020-ban és 2021-ben nem csináltam meg, előbbi évemben többet sírtam, mint aludtam és úgy éreztem, az életem annyira menthetetlenül tönkrement, hogy ha feladni nem bírom, márpedig nem bírom, akkor teljesen újra kell építenem, az utóbbi évemben meg javarészt itthon voltam tök egyedül és bár újra visszataláltam magamhoz, szörnyen haszontalannak és tehernek éreztem magam. Történtek jó dolgok, 2020-ban összejöttem a sráccal, akit a szívem mélyén évek óta szerettem és bár jó volt együttlenni, bebizonyosodott számomra, hogy nincs közös jövőnk, aztán összejöttem egy sráccal, aki szép lassan elfeledteti velem életem szerelmét. Szeretném elfedni, letagadni, hogy túlságosan imádtam őt... Mondhatja bárkinek azt, hogy ez nem igaz, ám ha nem lett volna így, nem kínoztam volna annyit magam, hogy megfeleljek neki, hogy beleférjek abba a kisebb tortaszeletbe, amire ő rálátott az életből és belőlem, nem hagytam volna, hogy bántson és nem hagytam volna el részben érte a másik felemet. Feri mellett megtapasztaltam a bizalmat és a szeretetet. Imádja, amikor elmerülök valamiben, legyen az írás, játék, vagy valaminek a magyarázása akár neki, akár másnak. Nem irigy rá, hogy mással is szeretek időt tölteni, mással is jól érzem magam, mindig hazavár és örül, ha elmesélem, milyen élmények értek, még csak nem is elvárja, hogy tudhassa. Ferinek van élete mellettem, majdnem minden nap beszél telefonon az anyjával, dumál a barátaival, játszik, folyamatosan pörög az agya különféle megoldandó dolgokon. Ő bízik bennem, méghozzá annak ellenére, hogy nem csak tudja, hogy poliamor vagyok és evvan, ilyen is maradok, hanem látja is a szememben, mikor mesélek valakiről, hogy mit érzek iránta. Feri szeretné, hogy megtaláljam az utam, elfogadja a karriertervemet és akkor mond kritikát róla, amikor fogadóképes vagyok, nem rögtön, mert tudja, hogy azzal lehozna az életről és megint ott ülnék a sűrű ködben hetekig, mire kitalálom, mihez kezdjek mégis. Szabadságot kaptam arra, hogy olyan legyek, amilyen lenni akarok és tudok, azzal foglalkozzak, amivel csak szeretnék és kábé bármikor, sőt, nem érzi a kapcsolatunk csorbításának ezeket. Nem azt mondom, hogy Feri tökéletes, mert nem az, ő is befordul, ha gondja van, hajlamos játékba menekülni megoldáskeresés helyett, hanem azt mondom, tudja azt, amire mindigis szükségem volt.

"We were a pair
But I saw you there
Too much to bear.
You were my life, but life is far away from fair.
Was I stupid to love you?
Was I reckless to help?
Was it obvious to everybody else
That I'd fallen for a lie?
You were never on my side."

Ahogy arra gondoltam, blogolni kéne, Billie Eilish - No time to die című száma csendült fel a fejemben. Nem is tudom, hallgattam-e önszántamból másik számát, de abban biztos vagyok, hogy ez a legkedvencebb száma számomra.

Jöjjön 2022.

A január elég mélyről indult, több hónapos hiábavaló munkakeresés terhe ült rajtam és annak félelme, hogy végleg tönkremegyünk anyagilag. Szégyelltem magam, hogy olyan szerencsétlen vagyok, hogy sehova se kellek és magammal rántom a páromat is a szarral teli gödörbe. Ő ezt sosem éreztette velem, sőt, amikor ezen kibuktam, mindig azt mondta, hogy fogok találni állást és akkor minden helyre áll, addig meg kibírjuk valahogy. Timinek epeköve lett, ami be is gyulladt, ezért alighogy munkahelyet váltott, kórházba került. Ez egy nagyon nehéz időszak volt a számunkra, egy brancs halódásának középső szakasza, amit ő még ezerrel próbált egyben tartani, én egyre inkább ki akartam kerülni belőle a felém irányuló toxikussága miatt. Volt, aki megfúrta a kapcsolatomat Ferivel, és sok eltusolt, elsminkelt konfliktusunk volt abból, hogy nagyon eltérő az anyagi hátterünk, ezáltal a lehetőségeink is eltérőek. Mi kábé a szakadék szélén sasszéztunk Ferivel, próbáltuk túlélni a heteket, ami nem ment volna anyós és barátok segítsége nélkül, és akkor volt olyan, aki azt mondta nekem, haragszik rám, hogy felmondtam az előző munkahelyemen, mert ha nem teszem, nem kerültünk volna ekkora pácba. Végülis én is kiköthettem volna kórházban az alvás- és evéshiány, vagy egy idegösszeroppanás miatt, végülis... Az a mondat nagyon fájt és belém égetett valamit. Eleinet ráerősített arra, hogy az én hibámból jutottunk mélyre és hogy magammal rántom Ferit, és rettegéssel töltött el, hogy ezt más is így gondolja, de aztán kiderült, mikor elmondtam másnak, mit mondtak a szemembe, hogy ez kegyetlenség és többízű határátlépés, aminek véget kell vetnem.

Amikor az ember nyakig van a szarban, egy segítő kézre van szüksége, nem bírálatra. Teljesen mindegy, mi miatt és milyen szarba került, ha a szereted őt és nyúl a segítségért, csak próbáld meg kihúzni. Ne erődön felül, ne önmagad eláldozásával, de próbáld meg. Nekem rá kellett jönnöm, hogy ahogy a pénztárcámban sem turkálhat senki, úgy ahhoz sincs joga, hogy véleményt mondjon az anyagiakat érintő döntéseimről, ha én kifejezetten nem kérdezek erről. Továbbra is fennáll az a tény, hogy senki se lát teljesen bele az életembe és a fejembe, hát ne okoskodjon nekem arról, mit kellett vagy nem kellett volna tennem, hanem ha kérdezem, a jelenlegi helyezem ismeretében milyen következő lépést javasol, ezzel bővítheti a látóteremet, és ennyi. Nagyon nagy tanulság volt és ahhoz is hozzájárult, hogy egy beszélgetést kezdeményeztem arról, hogy milyen problémákat próbálunk eltusolni. Én nem érzem sikeresnek azt a beszélgetést és lehet, hogy az már februárban volt, de legalább megpróbáltam. Kerestem az utat az előre jutásnak, a boldogulásnak.

Festettem és apu 60. születésnapját is megünnepeltük. Januárban jelent meg az első száma a Létigen magazinnak, benne a novellámmal, amit az anyámmal kapcsolatos gyászomból írtam. Ferivel új ételeket kezdtünk készíteni, mint a quesadilla, és elég sokat LoLoztunk kettesben és a barátaival kiegészülve is.

Februárban megkezdődött az interjúszezon, alig győztem rohangálni mindenfelé, bár elég sok csalódás ért amiatt, hogy itthon nem akarják az embert teljes bérre bejelenteni, szóval nem csak megeszi az életét a munkahely mindenkinek, de gondoskodik róla, hogy ne is legyen élete. Közben végre találkoztam a bratyómmal, megmutatta a holdat és a csillagokat a távcsövén keresztül és sikeresen ott hagytam nála a cuki fülvédőmet a hónap legelején, amit aztán csak ősszel tudott visszaadni. Egy kedves barátném, aki kérte, hogy ne nevezzem meg, Tarot kártyát vett nekem, ami azt mutatta, hogy a legnagyobb akadálya a saját boldogulásomnak és előrejutásomnak, az a magamról alkotott véleményem. Ezzel én szerintem még mindig nem küzdöttem meg teljesen, de úgy érzem, ez valóban egy fontos kulcsa a jövőmnek, úgyhogy tovább dolgozom rajta.

A baráti branccsal voltunk makaront készíteni, az elég vicces volt, de csináltunk Timivel bownie-t, én kistortával köszöntöttem fel Ferit, a Fischerrel közös ünneplésen pedig Timi készített KitKat szélű szivárványesés tortát. Mert amikor felvágtuk, a rajta lévő színes cukor hullani kezdett róla.

Elkezdett terjedni az a szöveg, hogy "Gratulálunk, túlélted a világjárványt, a jutalmad a harmadik világháború.", miután végigjártuk a Jumanji 24 szakaszát. Én nem emlékszem, hogy rám az orosz-ukrán háború érzelmileg annyira nagy hatást tett volna. Nyilván megdöbbentett, megrettentett, sajnáltam az ukránokat és azokat az orosz embereket, akik ezt az egészet nem akarták, bele lettek csak kényszerítve vagy az áldatlan hatása alá kerültek. Mint a művészek, akiket elkezdtek bojkottálni. Valószínűleg azért nem fagyasztott csontig a háború szele, mert a saját nyomorommal voltam elfoglalva. Hogy nem kapok munkát, hogy számolgatnom kell az áruk árának összegét, nehogy a kasszánál kelljen valamit visszamondanom. Hogy a deguim fogai nem akarnak helyre jönni és Max még arról is gondoskodik, hogy kitörje őket, így végeláthatatlan állatorvoshoz járást és plusz kiadásokat termelnek. Volt is barátném, aki szerint le kellett volna mondanom róluk, mert ebben a helyzetben nem tudom felelősen ellátni őket és még rosszabbá teszik a helyzetünket, és én egyet is értettem vele, rettegtem is tőle, hogy milyen fogadtatása lenne, ha feltenném a mentés csoportba a posztom, hogy megszorultam, segítsenek, meg nem is tudtam elképzelni, hogy a full csendben, tök egyedül töltsem a napjaimat otthon. Valóban vitték a pénzt, de ott voltak nekem, el tudtam foglalni magam a velük való játékkal, csipogtak, kaparásztak, kerekeztek, mászkáltak.

Sokat posztoltam IG-n arról, hogy milyen rosszul érint a munkanélküliség és a sikertelen próbálkozások. Nem azért, hogy sajnálatot keltsek, hanem mert ez is egy tabu, hogy aki munkanélkülivé válik, azt mennyire megviseli ez érzelmileg, mentálisan és anyagilag. Nemrég láttam pszichológus fiú TikTok videóját, amiben öt olyan dolgot sorol fel, ami mentális betegséget okozhat és bizony a tartós munkanélküliség köztük volt. Kérlek titeket, olvasóim, foglalkozzatok az álláskereső ismerőseitekkel. Nem kell, hogy pénzt vagy ételt, ruhát adjatok neki, már az is sokat segít, ha embernek érzik továbbra is magukat. Én nem hagytam abba a salsát és igyekeztem részt venni olyan eseményeken, amik közösségi élményt adtak, hogy ne uralkodjon el rajtam teljesen a kudarcérzés, a magány, a depresszió, a bánat, az önutálat, és lehet, hogy ezért volt, aki bírált a hátam mögött, lehet, hogy időnként kölcsönből volt meg a bérletre valóm, de szükségem volt valamire, ami örömet és sikerélményt hoz az életembe.

Márciusban csoda történt és munkát kaptam. Két hely között vacilláltam, az egyik egy kaputechnikával foglalkozó cég volt egy viszonylag messzi helyen, a másik egy jó közlekedéssel rendelkező, lakáskezeléssel foglalkozó cégnél lévő uncsi munka volt. Utóbbit választottam, mert több pénzt és időbeli szabadságot ígért, és akkoriban az volt a tervem, hogy csoportos edző leszek. A bejelentési feltételei rémesek voltak, a legrosszabb, amivel valaha találkoztam, de úgy voltam vele, úgysem akarom sokáig csinálni, amíg elvégzem a tanfolyamot és kiépítem az utam, jó lesz. Ma már tudom, hogy a közeg is rémes volt, toxikus és labilis, méghozzá nem a kollégák miatt. Találkoztam ott egy lánnyal, aki menedzserként abszolút helytállt, tiszteltem és becsültem a hozzáállását, azt, ahogy emberségből vizsgázott. Utóbbi ugyan júniusban volt, de ott már nem fogom megemlíteni ezt a céget.

Márciusban Tündének volt születésnapja, amit vele is töltöttem és nagyon jó volt. Újra beszélgetni kezdtünk R. Danival, órákig nyúló, havi szinten megrendezett értekezéseink szerintem ebben a hónapban vették kezdetét és nagyon sokat kaptunk ezektől. A hónap utolsó napján Timit doktorrá avatták és a brancs is összeült megünnepelni őt. Elég felemásra sikerült az alkalom, egyrészt Timi nem teázásra vágyott, hanem inkább késleltette volna a programot és elment volna valami mozgalmasabbra, másrészt volt, aki végig passzívan a telefonját nyomkodta, de lehet, hogy ez csak engem zavart. A világot Will Smith pofonja rázta meg, ami az Oscar gálán csattant el. Személy szerint a Tanulom magam csatornát ajánlom Atissal, aki remek videót készített a témában.

Ebben a hónapban kezdtem el témázgatni, amit nagyon élveztem. Még van kigyűjtött témaötlet a jegyzeteim között, de mostanában nem volt kedvem posztot írni. És ebben a hónapban kezdtem el foglalkozni a világnapokkal, amivel egyelőre nem állok jó szinten, többet szeretnék majd foglalkozni és témázni ezzel IG-n, ezért egyelőre csak naptárba gyűjtöm a neves napokat.

Az áprilist a nagy választással kezdtük, ahol megint a narancsokat választotta meg a fővároson kívül majdnem mindenki. Az ellenzék nem csak azért bukott el, mert idiótán csinált mindent, elkésett dolgokkal, nem foglalkozott a vidéki emberek félelmeivel és nyomorával, hanem mert alapvetően is széthúzás uralkodott köztük. Szerintem nyilvánvaló, hogy az összes ellenzékit szélnek kéne engedni és új pártokra, új emberekre van szükség. Viccpárt lett mind, önmaga karikatúrája.

Míg a nép sorra adta le a vokság, mi Eberronon kalandoztunk. Nem írtam róla ebbéli szándékom ellenére sem, mert mindigis társultak negatív érzések az üléseinkhez. A mese és a mesélő jó, a világ és a rendszer oké, de Timi karaktere és az én karakterem közt húzódik egy olyan ellentét, amivel nem tudtam leszámolni, főleg, hiszen mutatott valamit, amit sokáig nem akartam észrevenni. Később, más vallomásával súlyosabbá vált a helyzet, de továbbra sem állt össze a kép, inkább... megsemmisült. Mármint nyilván azért nem játszunk, mert a mesélő a munkája és a házuk munkálatai miatt nem ér rá hétvégente, hét közben meg semmi értelme ilyesminek, de azért ezt annyira nem is bánom.

Tündének hála megismertem egy körömépítést, kéz- és lábápolást tanuló fiatal anyukával, és odaadtam neki a kezeimet, hogy gyakoroljon rajtuk. Érdekes élmény volt, az anyukát megkedveltem, és baromira tetszett a műköröm, de túl gyorsan nő a körmöm és túl puha ahhoz, hogy érvágás nélkül lehessen mindig szép a kezem. Annyit elértem, hogy megerősödtek a körmeim és bár továbbra is beszakadósak, végre van tartásuk.

Először fotózkodtam egy Kolodko miniszoborral és először dolgoztam interjún, méghozzá egy általam nagyon csodált írónővel. A projekt megbukott, a Létigen szerkesztősége változtatásokat és bővítéseket kért az interjúba, méghozzá olyan irányba, amibe én nem szerettem volna elvinni és az írónőt sem érintette jól, hogy visszadobták a projektet, úgyhogy hosszú halogatás után megköszöntem a belém feccölt idejét és megírtam neki, hogy nem viszem tovább a dolgot, majd ezt jeleztem a szerkesztőségnek is. Kudarcnak fogtam fel és cikinek éreztem magam az írónővel szemben, de lassacskán elengedtem.

Blanka hatására elkezdtünk a csajokkal aerial yogára járni, ami egy szuper dolog, én abszolút ajánlom. Anno yogáztam, az se volt rossz, de azt a társaság miatt csináltam inkább, az aerial yogában viszont imádtam a feelinget, ahogy nyújtott és felszabadított, és persze azt, hogy a csajokkal befoglaltunk mindig egy órát.

Ebben a hónapban a kettős mérce, az Ezra Miller és Johnny Depp botrány volt, ami foglalkoztatott.
Elkezdtem végre pszichológushoz járni, azt a nőt nagyon imádom, hatalmas forma és nagyon hálás vagyok a segítségért, hogy hozzá keveredhettem.
Ebben a hónapban kezdődtek a rejtélyes telefonálási és internet problémák országszerte.

Megünnepeltük egy jó hónap csúszással Tadeshi születésnapját. Na az elég... tragédia volt. Nem akartam róla frissiben beszélni, túl rizikós lett volna, de akkor már egyértelműen látszott, hogy vagy változtatunk valamit, vagy felrobban az egész szőnyeg alá söpört trágya, vagy szétszéledünk. Volt ott utolsó pillanatbani programváltozás, széthúzás, hiszti, egymás igényeinek félresöprése és rohadt nagy kiadások. Nekünk Ferivel az a születésnap betette a kulcsot és megegyeztünk benne, hogy ezt az évet még letoljuk, jövőre meg biztos nem csináljuk ezt a tortúrát. Faszom fog azon idegeskedni, mi hogy lesz, most akkor ki mit akar, megint min megy a hiszti, miért nem tartja mindenki magát ahhoz, amit megbeszéltünk, lesz-e üvöltözős balhé, vagy megint mindenki magában puffog majd, a következő találkozón mekkora nyoma lesz ennek az eseménynek, stb.

25 éves évfordulója volt a nagybátyám halálának. Ha más nem, Péter halálának a napja minden családtagomat ugyanúgy érint.

Hónap végén, a tánc világnapja alkalmából részt vettem életem első flashmobján. Aki régóta ismer, az tudja, hogy mindigis szerettem volna egyen részt venni, szóval már az ötletet is imádtam, de amúgy remekül is sikerült. Szuper videót is csináltak róla, örömmel néztem vissza újra és újra.

Május elsején Timivel elmentünk salsa bulira. A buli témája Star wars volt és elég jól sikerült. Pár nappal később összefutottam az utcán Zsókával és aztán lebeszéltünk egy találkozót is a közeli pizzázóba. Nagyon jó volt beszélgetni vele, elkapott egy izgatott, romantikus flow, még pár barátom is azt kérdezte, lesz-e következő randi. Nem lett. Valahogy... elült a dolog.

Robi szülinapi bulija nem volt akkora katasztrófa, noha a helyválasztást a résztvevők eléggé megnehezítették, inkább rosszul érintett az, ami a játék alatt történt. Úgy éreztem, túl sok a csapat, túl sok mindent kéne rövid idő alatt megérteni, túl keveset tudok ehhez angolul, ráadásul miután Ferinek mennie kellett, egy olyan társat kaptam, aki ugyanezekkel a problémákkal küzdött és a többiek levegőnek néztek, tekintve, hogy sem ellenfél, sem érdemi szövetséges nem lehettünk számukra.

Ezer év után végre tudtunk találkozni Maricával. Vele és az öccsével lesétáltunk a térképről, közen rengeteget beszélgettünk, szegény Marica végigcipelte a fotós felszerelését és a bjd-jét, úgyhogy az edzést extrém szinten tolta. Feri nem tudott velünk tartani, ő Zilizen volt, segítenie kellett valamit az anyukájának. A túra után kettesben beültünk a Siriusba, ahol összefutottunk Csigusszal és a társaságával. Ez eléggé felkavart bennem dolgokat, hiszen másfél éve nem láttam és mert úgy éreztem, a szakításunkkal kapcsolatban meg kellene beszélnünk dolgokat, noha már ott lógott köztünk a végleges búcsú is.

Júniusban új munkahelyem lett, aminek nagyon örültem. Egy hónapig. Aztán fokozatosan elkezdett kirajzolódni, hogy a főnököm egy iskolapéldás bántalmazó és a pszichomókusommal elég sok időt töltök azzal, hogy megtanuljam kezelni, gyógyítgassam azokat a sérüléseimet, amiket ez a helyzet felhoz bennem. Nyilván fos egy ilyen ember asszisztense lenni, de nem ez az igazán szörnyű benne, hanem az, hogy emlékeket idéz meg, fájó dolgokat emel a felszínre.

Elhívtam Ferit egy koncertre, méghozzá a TK-s Lia és Sütő Fanni közös előadására, ami csodálatos volt. Kicsit tartottam tőle, hogy Ferinek nem fog tetszeni, főleg, mert vannak dalok és versek, irodalmi betétek, részben angolul énekel benne Lia, de Feri nagyon élvezte, azt mondta, ha lesz még koncertje a lányoknak, is szívesen elkísér. Én nagyon szerettem volna menni, szuperek az előadásaik, tetszik ez a kevert műfaj, jók a történetek.

Végre élőben láthattam Feri motorját, Ninja elhozta elénk, ami egyszerűen gyönyörű. Nem értek a motorokhoz, nem is ez a stílus tetszik nekem alapvetően, de beleszerettem a fekete-vörös csodába.
Kishi abbahagyta a salsát.
Öcsikémet újabb gasztronómiai csodában részesítettem egy általam kedvelt helyen és elkísért Feri helyett egy előadásra, amit ukrán cirkuszosok adtak elő és fantasztikus volt.
Ezer év után viszontláttam Vikit, a gyerekkori első barátomat. Király volt a Magna Cum Laude koncert is és rájöttem, hogy ez a csapat nagyon profi, kéne tőlünk dalokat hallgatni.
Margit néni meghívott minket vendégségbe és szuper este volt Feri társaságával.
Elbúcsúztam a hosszú hajtól és rövidre vágtam. A pszichológusom nagyon cuki volt, azt mondta, ha nem mondom, ő aztán nem gondolta volna, hogy nem fodrász csinálta. Később Ákos is elégedettségét fejezte ki, szóval még egész jól megy ez nekem.
Felfedeztünk a közelünkben egy szuper hamburgerezőt Ferivel. Amit aztán magával vitt a gazdasági válság...
Meghalt Enikő nagyija, ami nagyon szíven ütött. A három grácia persze összetart, támogatjuk egymást.
És végleg elbúcsúztunk egymástól Csigával.

A Csigusszal való végső búcsú nyoma ráégett a júliusomra. Furán is alakult, nem is beszéltük meg, amit én szerettem volna, meg sosem tudtam elképzelni az életemet nélküle. Egy ideig haragudtam rá, ám végül szomorúság maradt csak. Belevágam egy öt napos Gretira életmódváltós kihívásba, ami fun volt, de éreztem némi kiábrándultságot is, mikor megláttam, mennyibe kerül az app. Tény, hogy rengeteg tartalom és funkció lett belepakolva, ehhez mérten nem magas az ára, de azért az árért én nem engedhettem meg magamnak.

Másfél éves kihagyás után újra találkoztunk Talyval és csaptunk egy tortázós, sétálós alkalmat, ami szuper volt.
Tünde valóra váltotta még egy bakancslistás vágyamat, a karaokét, de annyira rástresszeltem, hogy rosszul lettem utána és Ferinek értem kellett jönnie, hogy hazakísérjen. Azért nem volt rossz, csak azt bánom, hogy mennyire elfelejtettem énekelni 14 év alatt.
Ninjával kipróbáltuk a mexikói kaját és bejött.

Feri egész napos romantikus, Lia-kedve szerint napot adott nekem szülinapomra, ami tartalmazott két jó kajálást és egy fél napos fürdőzést a közeli gyógyfürdőben. Kár, hogy utána olyan beteg lettem, mert elkaptam a covidot... Még a barátok által szervezett szülinapot is le kellett mondani, ami mondjuk előnyére vált, meg tudták szervezni rendesen.

Olyan meleg volt, hogy elfolytak a deguim.
Megcsináltam életem első brokkoli dubarryját és brokkoli krémlevesét.

Timi szülinapján bowlingoztunk, aminek én nagyon örültem, hiszen mindigis ki akartam próbálni a bowlingot és mert olyan szülinap volt, amire ő vágyott. Nem mintha megúsztuk volna agyfasz nélkül a szervezést és magas költekezés nélkül a bulit, meg Robi is beszervezett egy plusz ajándékot, amit szerintem igenis oda kellett volna adnia Timinek, nem kellett volna bekevernie a szülinapba, mert így elveszett az értelme, de ha Timi így örült neki, akkor lelkük rajta.

Blanka unszolására augusztusban kipróbáltam a gymsticket, méghozzá úgy, hogy aznap igent mondtam rá, foglaltam helyet az órára, melóból hazarongyoltam az edző cuccomért és már suhantam is az órára. Faja volt, ha vágysz egy sokoldalú, kevés eszközös, ellenállásos edzésre, vágj neki, szeretni fogod. Nem volt laza óra, még izomlázam is volt egy kicsi, mikor augusztus első szombatján elmentünk életem első sziklamászására Eszti születésnapjának alkalmából. Csodás volt, nagyon sokat tanultam a saját erőmről és kitartásomról, arról, hogy milyen erős félelem tud lenni az emberben a halálfélelem és hogy hogyan lehet rajta felülemelkedni. És úgy lezúztam a térdem, hogy a mai napig érzem, ha rátámaszkodom. Persze ezzel együtt is abszolút megérte és nem csinálnám vissza, maximum a második kör mászást, ami erőmön felüli volt, és ha ezt időben belátom, akkor semmi baj nem ért volna. A sziklamászás is egy bakancslistás tétel volt, amit idén pipálhattam és így belegondolva nem is valószínű, hogy volt olyan évem, ahol ennyit kipipáltam. Wow, király!

Ez a nap kardinális volt más szempontból is. Két olyan dolgot tudtam meg, ami iszonyatosan rosszul érintett és nem beszélhettem meg azzal, akit legszívesebben nagyon elküldtem volna a picsába mindkettő miatt egyenként. Sőt, az egyikről csak Ferivel és olyan személlyel beszélhettem, aki nem ismeri az érintetteket, ami nagyon feszélyezően hatott rám. Úgy gondolom, az az ember vagyok, aki megmondja őszintén a dolgokat, hiába feszeng rajta, hogy ebből mi lesz. Na, itt úgy éreztem, nem tehetem meg, mert másvalakit sodornék vele rossz színbe, amit nem akartam. Végül persze az élet elkezdte ezt elrendezni, mégpedig úgy, hogy elkezdtek megbomlani kapcsolatok, sőt, nemrég az egyik érintettel nyíltan meg tudtuk beszélni, hogy igen, én erről tudok, mire meglepődött, hogy azt hitte, én ezt a harmadik érintettől tudom. Nos, ha tőle tudtam volna, másképp állok a helyzethez, de így... Ez egy olyan tüske, ami beágyazódott és nagyon lassan fogja kifejteni a hatását, az pedig, hogy megmérgezi-e végleg a kapcsolatot az illetővel, nagyrészt rajta múlik.

Megismerkedtem a Heartstopperrel, ami egy új kedvencem lett. Tök gyorsan megnéztem a sorozatot és rájöttem, hogy azon kevés fandomok egyike, amikből szeretnék valami relikviát. Úgy értem, nem csak a könyveket szeretném magaménak tudni, hanem például egy kulcstartót is. Egyelőre mobilháttér képében van velem, de a Fruits basket valszeg átveszi a helyét, amiből ugyancsak szeretnék relikviákat, méghozzá a 13 állat pici mását. Konkrétan olyat, mint ami Tohrunak van.

Augusztus volt a rég várt, Ferivel közös nyaralás időpontja, a tolcsvai borfesztivál. Nem egy hétköznapi, láblógatós nyaralás volt, de élveztem, kedves emlékek maradtak meg belőle, érdekes tanulságul szolgált és végre megismerhettem a rokonság azon részét. Néha sokkal több évnek tűnik, mióta együtt vagyunk Ferivel, aztán jönnek ilyen apróságok, hogy a családjaink még nem nőttek össze, még van olyan barátom, akit nem ismer, és rájövök, hogy hopp, még csak két éve vagyunk egy pár. Azt mondjuk nem gondoltam, hogy valaha fog velem olyan selfie-t bevállalni, amin megcsókoljuk egymást, erre tessék, még azt is jóváhagyta, hogy az internetre kerüljön. Elkísért Hooligans koncertre, amivel nagyon boldoggá tett, mert én nagyon szeretem ezt a bandát és ott szerettem volna lenni a koncertjükön. Szuper volt, ha visszanézem a felvételt, amin megörökítettem, hogy szalagokat lőttek fölénk, ott érzem magam a melegben, a tömegben, a flow-ban, Feri ölelő biztonságában, kellemesen beterítve.

Augusztusban kezdtük el a Kráni történetet, aminek a rendszerét nagyon nehezen veszi be az agyam, ami nagyon kínos, de majd lesz jobb, maga a játék és a világ annál jobban tetszik. Remélem, jövőre személyesen is össze tudunk ülni, mert neten keresztül rengeteg interakció veszik el, meg szeretek a fiúkkal beszélgetni úgy bármiről, nagyon cukik és okosak. Az külön egy pikantéria számomra, hogy Rege apja Csigusz alternatívja, ami természetesen utólag rajzolódott ki bennem és kapott egyfajta bittersweet nosztalgiát a Csigával való elválásunk miatt. Mindenesetre szeretem a karakteremet, Patkány és Galdan gyorsan belopta magát a szívembe, és néha nehéz megállni, hogy ne fangörcsöljek, mikor a sajátos hülyeségeiket csinálják - Patkánynak a humorral tálalt beszarisága, Galdannak meg az a koravén bölcsessége. Mesélek erről a sztoriról, ígérem. Nem vagyok benne biztos, hogy átment a képernyőn a fiúknak, de igazából imádom és minél többet vagyunk benne, annál jobban.

A havi világprobléma, amivel foglalkoztam, bár nem túl mélyen, az a KATA tönkretétele és a felesleges tüzijáték, meg az akörüli botrányok voltak. A KATA megnyirbálása volt az a momentum, ami betett annak a vágyamnak, hogy edző legyek, mivel azt én ebben az adónemben akartam csinálni, és utólag nem mondom, hogy rossz döntés volt feladni ezt a lehetőséget. Sorra zárnak be helyek, éttermek, és még messze nem vagyunk a gazdasági válság legalján. A helyzet már most rosszabb a legutóbbi világválságnál, csakhogy most elsősorban az ország van válságban és még rontják, rontják és rontják majd a helyzetet. Néha gondolok rá, hogy fel kéne halmozni konzerveket, elálló élelmiszereket, meg mi a fasz lesz még, de próbálok nem pánikba esni.

A hónap végén találkoztam ezer év után Zsikével, elmentünk neki cipőt venni, mert út közben elszakadt a papucsa, aztán sétáltunk, beültünk enni, végül még többet sétáltunk. Kaptam tőle születésnapi ajándékot, a Heartstopper első kötetét, amivel nagyon megdobogtatta a szívemet. Ki is találtam, mivel viszonzom, remélem, örülni fog neki és elfogadja. Közben véletlenül rátaláltunk Ferenc József Kolodko miniszobrára és nagy fangörcsöt kaptam.

A szeptembert a szülinapom megünneplésével nyitottuk, ami nagyon jól sikerült, remekül éreztem magam. Fincsi volt a töltött gofri, azt is ki szerettem volna próbálni, de a nagy vágyam az volt, hogy fotózkodhassak a minikkel és vágytam rá, hogy együtt lehessek közben másokkal, egy buli legyen megkeresni őket és ez teljesült. Miután besétáltuk fél Budapestet, a Margitszigeten összeültünk sütizni, beszéletni, az is szuper volt. Még Kishi szülinapját ugyanígy, brancsban akartuk megünnepelni Ferivel, hogy körbe érjünk és ezután akartunk kiszállni, ám végül úgy szerveződött az a szülinap, hogy mi nem tudtunk menni, az időpontot meg nem akarták elmozdítani aznapról, így megtört a kör és alakult, ahogy. Nana szülinapja viszont epic volt, tartott egy két órás stad upot arról, hogyan nőtt fel és ismerte meg a jelenlévőket, aminek én nagyon örülök, mert arról az időről nagyon keveset tudtam róla, mikor még nem ismertük egymást. Oké, tizenegy-két éve ismerkedtünk meg, szóval több, mint egy évtizede barátok vagyunk, de előtte ott van az élete nagyja, amiről érthető okok miatt nem beszélt. A vele való kapcsolatom sokat mélyült idén, ám beült a lelkembe, amit a születésnapján mondott. "Szerintem ő jobban szeret engem, mint én őt." Még ha így is lenne, akkor is elégedett lennék a kapcsolatunkkal, mert nagyon sok támogatást, figyelmet és jól irányzott löketeket kaptam tőle.

Akivel nagyon sokat mélyült a kapcsolatunk, az Ninja, Ferinek a legjobb barátja. Szerintem kellett egy kicsit szelídíteni a srácot, ami nem egyszerű, kellett hozzá két cicamica is, meg idő, mert ő sem az a könnyen megnyílós, falkámba fogadlak típusú ember. Figyeltem rá, hogy bár mindig szívesen találkozom és beszélek vele, hagyjak alkalmat nekik Ferivel kettesben, hogy megmaradhasson kettejüknek ez a barátság. Meg azért az is hozzátartozik a sztorihoz, hogy Ninjának nincs barátnője, le kellett számolnia azzal, hogy ő kellemetlen harmadik lenne, mikor velünk találkozik. Sőt, kellett nekünk az a szitu, amikor nagyon ügyesen nem vittem magammal lakáskulcsot reggel és a portán húztam meg magam, míg Feri dolgozik, és csomót beszélgettünk. Talán az is, hogy mikor ő nem volt otthon pár napig, addig átjártunk Louie-hoz almot takarítani, megetetni, friss vizet adni neki és szeretgetni, játszani vele, sőt, ezekről bőszen küldtünk neki képeket. Jó srác.

Szeptemberben visszatért a salsás csoport a nyáriszünetről és az oktató becsatolt hozzánk egy másik nagy, középhaladó csoportot, amivel épp csak elfértünk a teremben. Eleinte nagyon nem tetszett a helyzet, még azt is fontolgattam, hogy abbahagyom a salsát, mert kényelmetlenül sokan lettünk, de szép lassan beállt a rendszer és hát az új csoportban is vannak nagyon jó arcok. Az aerial yogát lecseréltem bachatára, mert a két tánc gazdaságosabb volt pénzben és időben, mint a légjóga. Szerettem nagyon az aerial yogát, de a bachata egyszerűen szuper, nagyon élvezem. Sokkal lágyabb, lassabb és másképp szenvedélyes, mint a salsa, ráadásul mostanra kezdenek kihullani azok a fiúk, akik nagyon nem valók oda. Van egy antitálentum is, de ő alapvetően olyan, mintha nem a mi világunkban lenne.

Szerintem még a nyáron kezdtem újra a Duolingót és amíg a timeline rendszerre át nem tért, szerettem vele angolozni. Azóta egy kicsit kevésbé szívesen csinálom, meg engem eléggé feszélyez, hogy minden nap muszáj csinálni, különben leesek a ranglétrát, visszaesek a ligában és nem számolja a napjaimat, mivel nem mindig tudom kisajtolni magamból azt az öt percet. Tudom, hogy ez hiba a mátrixban, de valahogy betegesebb lettem, meg hát a befojtott stressz is dolgozik...

Ákossal is sikerült végre (ezer év után) találkozni, elhívott a Kitsunéba enni és közben egy nagyot beszélgettünk a születésnapom megünneplése apropóján. Ott lett volna a sétán is, de a szeptemberi időpont pont nem volt neki jó. Örültem, hogy kettesben voltunk, így mindig annyira mély dolgok is előkerülnek... Tök érdekes volt, amikor arról mesélt, mennyire nem volt tisztában a saját dadogásával, amíg az első szerepjátékos alkalmunkon rá nem fogtam barátságosan a vállára és nem mondtam neki azt, hogy nyugi, nem kell mindent egyszerre és gyorsan mondanod, meghallgatunk, mondd nyugodtan, amit szeretnél. Nekem is meghatározó pillanat volt, mert éreztem, hogy ezzel vagy szörnyen megbántom őt, vagy elindítom a barátságunkat, de így tíz év után megtudni, ez neki miért jelentett annyira sokat, nagyon különleges volt számomra.

Blanka újabb hobbiba csábította a csapatot, egyre többen kezdtek szőni és volt egy sál, amibe első látásra beleszerettem, akartam magamnak készíteni egy hasonlót. Remélem, a lány, aki az eredetit csinálta, nem vette zokon. Nagyon király volt szőni, bár akárkinek meséltem, úgy értette, szülni. Értem én, hogy manapság a kézi szövés nem egy gyakori dolog, de ahhoz, hogy valaki szüljön, egy pár hónapos, növekvő pocakos felkészülés kell, amit én nyilvánvalóan nem prezentáltam. Na mindegy, én mindig jót röhögtem ezen a félrehalláson, félreértésen. A sálamat imádom, gyönyörű színe lett, szépen lett szimmetrikus és aszimmetrikus, a rojtozást és a mosást viszonylag hamar el is végeztem rajta, azonban a vasaláshoz nekem szükségem van egy vasalódeszkára, én nem tudok asztalon vagy ágyon vasalni, a vasalódeszkát meg a Jézuskától kértem... A csajokkal be is foglaltuk az egész műhelyt december 10-re, azóta megvan, melyik lesz a felvetésem és rendeltem hozzá fonalakat is, szóval nagyon várom.

Októberben nagy zabálással indítottunk, Ninja szülinapja alkalmából elmentünk egy futószalagos japán étterembe és betegre ettük magunkat. Nagyon jó volt, ízlett az étel is, de szerintem mind a személyzet, mind pedig az utánunk következők alig várták, hogy eltakarodjunk, mert sokat ettünk és gyorsan, és voltak fogások, amik nem jutottak rajtunk túl egyáltalán.

Már kezd hagyománnyá válni, hogy Ferivel megnézzük az ARC kiállítást, és idén öcsémnek ígértem oda a World press fotókiállítás megnézését, amit éppen csak össze tudtunk hozni. A tavalyi mindkettőből jobb volt, de nem bántam, hogy megnéztük, sajnáltam volna, ha nem látom őket.

A hónap közepén a várva-várt egerszalóki kirándulásra is felgyógyultam, ami majdnem nem sikerült, pedig kár lett volna kihagyni, az egész rohadt jól alakult, szép és meleg időnk volt, oldott és kellemes volt a hangulat, mindent jól sikerült kifogunk. Sajnos a hazajövetel után Szotyika távozott ebből a világból, ami annyira elszomorított, hogy még a pszichológusom tartózkodó macskája is az ölembe ült. Az nagyon megható volt.

Idén kimaradt a halloweenezés, nem díszítettem, még Nana buliját is lemondtam, mert bármennyire is szerettem volna menni, befordultam. Jót tett a lazulás anyósnál, tudtunk pihenni, ami nagyon ránk fért. Volt néhány rémes interjúm, egy könyvesboltban konkrétan leállítottam a hölgyet, hogy ne is mondja tovább, az általa ajánlott bruttót én nettóban keresem perpill, úgyhogy sorry, de biztos nem jövök ide, ne raboljuk egymás idejét. Megköszönte, hogy nem feszengtük végig a továbbiakat és láttam rajta, hogy szégyelli, hogy ennyire keveset tud felkínálni. Nem mintha ez az ő hibája lenne, csak tudta, hogy ennyi pénzért értelmes embert nem találni.

Eljött a november, az első hétvégén lementünk Győrbe Bogicáékhoz, újabb másfél éves szakasz tört meg. A korábbi pocaklakó már egy egyéves csupalokni, csupamosoly tündérmanó volt, aki tíz-tizenöt perc után már kérte is fel magát Feri karjába, hogy cipelje a zrityóját. Nagyon jó volt látni őket, ott lenni, gyerekezni, kiskutyázni, a kutyulikkal aludni... Remélem, a következő tali januárban vagy februárban lesz. Terveztük a decembert, de nem úgy jött ki a lépés.

Eluralkodott rajtam a Simsezni akarok érzés és mivel ingyenessé vált a Steamen a 4. verzió, hát letöltöttem és bele is öltem pár órát rögtön. Egészen élvezem, bár vannak dolgok, amik hiányoznak - állatok, bizonyos szakmák és a szellem- vagy ufójárás.

A halottak napja és anya szülinapja idén is nyomasztó volt számomra, és miközben Ferinek családjával rendezgettük a sírokat, gondoltam a saját halottaimra. Idén újra előkerült Hiroshe és Loky az emlékeimből, sőt, a hónap végén új összefüggésekre jöttem rá velük kapcsolatban. Van, hogy egy ember többet adhat hozzá valakinek az életéhez a halálával, mint az életével, erre jutottam. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy Loky sem él, nyilván nem a közösségi médiában akart erről írni a nővére, de abból a kevés posztból, amit megtaláltam anno, azt vettem ki, hogy Lokyt baleset érte, és én ezt nagyon sajnálom. Szerettem ezt a két fiút, kedvesek és jószívűek voltak nagyon hasonló, sanyarú környezetben. Gondoltam Milánkára is és nagyon remélem, hogy boldogul az életben.

Novemberben elindítottam egy új IG csatornát, ami majd a Twitteremet hivatott leváltani. A képszerkesztésben nem vagyok jó, szóval az esztétikai értéke egyelőre nem magas a képeimnek, de bízom benne, hogy a tartalom miatt érdemes követni. Igyekszem minden nap egy posztot kitenni, bár hogy mikor sikerül a nap folyamán, az elég változó.

Ebben a hónapban volt életem legviccesebb megismerkedése valakivel. Igen, amikor összebarátkoztunk a vonaton egy lánnyal, két nappal később meg kiderült, hogy amúgy ő és én ugyanabba a kezdő bachata csoportba járunk. Vele azóta is jóban vagyok, szoktunk dumálni és alig várom, hogy felépüljön. És ha már tánc, megvolt az eddigi legjobb salsa-bachata parti is idén novemberben. Nagyon betalált a ruha nekem is és a többieknek is, rengetget táncoltam és dumáltam a többiekkel, élveztem azt az estét.

A hónap végén újra találkoztunk Tündével és elmentünk a Retro Múzuemba, ahol remekül éreztük magunkat, majd kiegészültünk egy barátnéjával és császkáltunk a Deák tér környékén, végül beültünk a Hummusba és megkóstolhattam az ottani ételt. Nem kellett csalódnom, finom is volt és laktató.

Kaptam adventi naptárt Feritől, kicsit idő előtt is, nehogy elfelejtse hazahozni, a teakóstolóimról IG-n írok. Még rengeteg programom van erre a hónapra, szóval a december is pörögni fog, mint egy túlhúzott búgócsiga, de jó így, szeretem a pörgést. Ami már teljesült belőle, hogy átrendeztük a szobánkat és sokkal tágasabb, barátságosabb lett így, rendezettebbnek néz ki, főleg, mert Feri meg tudta szerelni a szekrényt és a könyvek végre nem összezsúfolva hánykódnak egymáson, hanem sorban ülnek a helyükön. Belegondoltam, hogy még mennyi könyvem van, hát bizony nem férne el mind. Már ha nem mennek tönkre mamánál... És ami még nagyon szuper, hogy végre Björn és Atsui nem egy szekrényben bujkálnak, hanem saját helyük lett. El sem tudom mondani, mennyire jólesik látni őket minden nap. A rajongásom értük nem múlt el.

Út önmagamig

Végül nem írtam. Nem írtam semmit. Azok az érzések, gondolatok, történések, amiket le kellett írnom, nem voltak publikálhatóak. Nagyon nehéz másfél-két évem volt, az életem fokozatosan tönkrement, majd gyorsuló ütemben zuhantam a padló felé. Csattantam, széttörtem, de a falka szeretete, kitartása erősebbé és biztosabbá tett dolgokban, mint amilyen addig voltam valaha.

Otthonról hoztam magammal a két legnagyobb félelmemet: hogy akiket szeretek, azok igazából nem szeretnek és hogy engem nem lehet eléggé szeretni, mert sosem lakom jól, a szívem egy lyukas kancsó, amiből kifolyik a beletöltött szeretet, ezért idővel mindenkinek a terhére leszek. Utóbbit anno az első csajom vetette a szememre, valahogy akkor lett formája a félelemnek. Hordoztam magamban és rettegtem, hogy ha nem vagyok elég jó, érdekes, odaadó, figyelmes, ..., akkor beigazolódik és elveszítem azokat, akikre építettem.

Utólag látom, hogy kiszabadultam egy bántalmazó kapcsolatból és belekerültem egy másikba. Nagyon sokáig azt mondtam, Krisz nem rossz ember, csak a démonai és a sérülései irányítják, de több, mint egy évvel a végleges szakításunk után, látva, hol tart most és miket tett, miután különmentünk, nem tudom tovább áltatni magam ezzel a szöveggel. Imádtam őt. Ő úgy gondolja, nem, de ez is csak azt bizonyítja, hogy nem ismert engem eléggé. Meg akartam változni, hogy tökéletes legyek számára. Amikor szerelmes vagyok valakibe és az erőfeszítéseimmel magam ellen megyek, nem érzem, mennyire nagy marhaság, amit csinálok. Hogy ha meg kell változnom valakiért, akkor annak a kapcsolatnak semmi értelme. Hogy képtelen vagyok alapjaiban megváltozni, ahhoz nem elég az elhatározás, arra csak egy letaglózó, súlyos tragédia képes, hogy kicserélje az embert. Így lett a közös öt évünk tánc üvegszilánkokon meztélláb. Amikor nem álltak a talpamba a szilánkok, elvarázsolt a zene és a hangulat, a közös hülyéskedések, a szerelmi flow, a kellemes dolgok. De amikor belém hasított a fájdalom, végtelenül tudtam gyűlölni magam. Néha meg akartam halni, mert úgy éreztem, nincs remény, hogy velem van a baj. Igazából azzal volt a baj, hogy nem fogadtam el magam és nem jelöltem ki, meddig megyek el valaki másért, mi az, amit magamért kell megtennem.

Betöltöttem a 30-at és azt adtam magamnak ajándékba, hogy önmagam leszek. Akkor is, ha ez csak nekem felel meg. Megváltoztattam a polgári nevem. Felvettem a Liát, mert a személyiségem alapkövévé nőtte ki magát a kreatív énem. A barátaim nagy része amúgy is így szólít, mert az írós nevemmel ismert meg. Mert engem ismert meg, az írásaimat, a hobbijaimat, a gondolataimat, az érzéseimet, nem azt a felszínt, aminek a fenntartására rengeteg energiát pazaroltam, mert görcsösen ragaszkodtam hozzá. Elengedtem, nem akartam tovább "normális" lenni. Minek erőltessem, ha nem megy? Előtte csináltam egy társadalmi kísérletet is, a szoftver suliban Liaként mutatkoztam be és teljesen felvállaltam, hogy nem vagyok monogám cisz heteró nő, és nagyon pozitív dolgok értek. Adott volt, hogy ezt magasabb szintre emeljem és a mindennapjaim részévé tegyem. Aztán elég sokat írtam már arról, mennyire visszás a kapcsolatom a családommal... Anyuval rengeteget harcoltunk, bár volt idő, amikor az egyik legjobb barátom is volt. Az öcsémmel remekül kijövünk, abszolút felnézek rá és a legjobbat kívánom neki. Apuval meg lassabban hullámzó a kapcsolatom. Már beletörődtem, hogy új családot választott magának. Nem akartam az ő és a nagyanyám rideg, célorientált, pénzhalmozó karmáját tovább cipelni. Ez nem én vagyok. Meg az is hülyén jött ki, hogy Aranymosáson kikerült Szabó Krisztina regényrészlete és mindenki nekem jött gratulálni. Olyan nevet akartam, ami csak az enyém. Vicces út vitt addig, sokáig gondolkodtam rajta, de meglett. Szeretem a nevem végre. Apu egész jól fogadta, anyu viszont totál kiakadt rajta és ő volt felháborodva, hogy eldobtam a családnevem. Fura volt. Azon aggódott, hogy megbántom ezzel aput, pedig vagy másfél éve tudta, hogy nevet akarok változtatni és meg is értette, támogatta is.

Timitől és Robitól életfás medált kaptam, miután hivatalosan elfogadták az új nevem. Egy új élet kezdete volt. És a változásé is. Markáns vonalat húztam meg annak határán, mit viselek el, elkezdtem megfogalmazni az igényeimet és megkeményítve magam kiadtam azok útját, akik élősködni akartak rajtam. Elkezdtem abbahagyni az öngyűlöletet, mert pánszexuális vagyok. El sem tudom képzelni, mi ezzel a baj. Azzal, hogy bárkiben, nemre, kinézetre való tekintet nélkül meg tudom találni a szerelmet, hogy boldog tudok lenni azzal, aki szeret engem, mindegy, milyen nemű és küllemű. Oké, egy tinédzser vagy egy nálam sokkal idősebb ember nem játszik, valahogy az nem vonz, ezért nem írtam a kort, mint lényegtelen tényezőt. Szerintem az is lejött már rólam, hogy nem barátolom a nemi sztereotípiákat és elutasítom a kliséket, mert a XXI. században a régi felfogás szerint nincs értelmük és létjogosultságuk. Ha még mindig ott tartanánk, hogy a férfi el tudná tartani az egész családot, csak neki lenne joga szavazni és kötelessége lenne megtagadni a gyengéd érzelmeit, a nő feladata lenne az érzelmi háztartás, a gyereknevelés és a háztartásvezetés, oké, de ez egy letűnt kor hála égnek.

Csigusszal kapcsolatban rengeteg feszkó volt a kapcsolatunkban Krisszel. 2019 végefelé rá kellett jönnöm, vagyis lehet, hogy inkább be kellett ismernem magamnak, hogy az érzéseim Csigusszal kapcsolatban csak egy bizonyos spektrumon belül változnak. Én nem tartottam ezt problémának, mert nem csináltam és nem is akartam olyat csinálni, ami sértette volna a Krisszel való kapcsolatomat, de ő nem tudott bízni bennem és máshol is vannak a határai, mi bánt egy kapcsolatot. Meg másképp is gondolkodunk a hűségről szerintem. Tulajdonképpen november végén, december elején mondtuk ki először, hogy vége, de a karácsonyra való tekintettel nem akartuk szétrúgni mindenki életét, úgyhogy azt akartam, hogy még egy hónapig csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne. Egész jól ment.

Valamikor ekkor tájt kezdtem pedzegetni, hogy mi van, ha poliamor vagyok. Ha képes vagyok több ember iránt egyidőben szerelmet érezni. Igazából ez mindigis így volt. Egész életemben úgy alakult az életem, hogy egyszerre jártam egy sráccal és egy lánnyal is, mert mindkettőt szerettem... És ez magyarázná, hogy Csigával hogy nem múlt el végleg az, amit érzek... Krisz persze teljes erőbedobással tiltakozott, úgy érezte, ha elfogadom, hogy ez vagyok én, akkor legalizáljuk, hogy bárkivel kufircoljak, pedig én egyáltalán nem ezt akartam. A poliamóriát én az amória részéről közelítem meg és nem feltétlen érzem szükségét, hogy szexszeljek mindenkivel, akibe szerelmes vagyok. Mégis ez lett igazából a kapcsolatunk kaszája.

Február közepén vége lett, aztán jött a covid és főnök felhívatott, hogy úgy tudja, le fogják zárni a fővárost, szóval ha esetleg nem tudnék jönni dolgozni, akkor vagy fizetés nélküli szabadság, vagy szabadság... Úgy, hogy vissza akartam költözni Budapestre, amit egy albérlet tudott volna megtestesítei, nekem nem fért bele, hogy kiesik a fizum, a szabadságomat meg nem erre akartam pazarolni. Beijedtem és hajthatatlan voltam, Timi és Robi pedig megengedte, hogy odacuccoljak hozzájuk. Életem legharmonikusabb, legteljesebb egy hónapja volt. Nehéz elmagyarázni, mit éltünk át, de fantasztikus volt. Aztán Talyék albérletében megürült egy hely és odaköltöztem április elején.

Csiga március közepén állt elém azzal, hogy öt éve vár rám. Megvolt benne a spiritusz, amit hiányoltam belőle addig. Úgy tűnt, felnőtt a kapcsolatunkhoz. Jól indult a kapcsolatunk és végre megélhettük azt a szerelmet, amit egymás iránt érzünk. Lassan vetkőztem le a görcseimet és nyitott voltam meglátni őt más aspektusból, mint férfi. Rengeteg elfogadást és szeretetet kaptam mind tőle, mind Timitől, Robitól, Bogicától. Meg másoktól. Krisz még odaszúrt párat a következő két hónapban és teljesen padlót fogtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább folytatni, beledöglöm a fájdalomba és a szégyenbe. De a belső kör valósággal túltöltött szeretettel. El tudtam hinni lassan, hogy rendben vagyok olyannak, amilyen vagyok és csak utólag vettem észre, hogy a két legnagyobb félelmem elpárolgott.

Anyu reakciója volt durva. Mikor szakítottam Krisszel, azt kértem tőle, majd együtt mondjuk el a családomnak és csak azután, hogy külön tudtunk költözni, mert elég hülyén jönne le, hogy szakítottunk, de egy ágyban alszunk. Ezt az én családom sem nézte volna jó szemmel. Belement, de míg én távol voltam, elment anyámhoz és elmondta neki. Aztán elmondta az öcsémnek, az apámnak, a gyerekkori legjobb barátnőm apjának... meg még ki tudja, kinek. Azzal a felhanggal, hogy én leléptem a szeretőmmel, meg mekkora szemét vagyok. Kétszer ültem le anyuval megbeszélni a dolgot tavaly. Természetesen a szakításunk az ő tragédiája volt és én értsem meg, hogy ez neki mennyire fáj... Elmondtam, hogy Krisszel nem lehet jövőt tervezni, mert nem fogad el engem, nem bízik bennem, a barátaim egy részét ki nem állhatja, folyton csak kettesben akar lenni velem, egy anyagi csőd, nem akar visszaköltözni Budapestre, mert neki egyszerűbb a nagyanyámmal élni, ahol megvan a temérdek placca a szarjainak, kevesebbet kell fizetni, mint egy albiért, és gyereket se akar, mert már van egy fia. Anya erre azt magyarázta mindkét alkalommal, hogy de Krisz milyen jó parti, meg hát igen, féltékeny, mert annyira szeret, meg furák a barátaim amúgy is és én túl sok időt foglalkozom velük, meg elvagyok a kis világomban. Jó, hát Krisznek vannak hibái, de hát mindenkinek vannak és annyi mindent megtesz értem ez a fiú... Mintha két külön dimenzióban lettünk volna. Megkérdeztem tőle, hogy abba belegondolt-e, hogy 31 évesen talán még szeretnék élni, családot, nem pedig egy olyan faszi mellett leragadni, aki folyton rajtam csüng, elveszi az életterem és a lehetőségeim. Jó, hát ebben igazam van, de hát Krisz olyan jó ember... Zsigerileg felbaszott és bántott ez a hozzáállás. És a pláne, hogy minden egyes alkalommal, mikor beszéltünk, meg kellett jegyeznie, hogy ő nem kedveli sem Csiguszt, sem Timit.

Abban a fél évben, amíg Csigával voltam, alig keresett. Felhívott a születésnapomon és mintha minden szuper lenne, felköszöntött, jaj de jó lenne találkozni, szívesen megvendégelne ő is... Ültünk Csigusszal a Fecskében, ami az egyik kedvenc helyem lett, és valahogy annyira... abszurd volt az a telefonhívás. Anyu azon az állásponton volt, hogy neki nem kell szeretnie azokat, akiket én szeretek, beszélgethetünk bármi másról is, és nem kell elfogadnia olyannak, amilyen vagyok, mert amikor mi találkozunk, akkor elég, ha normális vagyok. Nekem meg ez ilyen "aha... nem" kategória volt. A kaput aztán az tette be, amikor elhívott strandolni nyár végefelé öcsémmel hárman. Egész jó hangulat volt, valamennyire megbeszéltük az elmúlt közel fél évet, aztán elmondta, hogy igazából Krisszel mentek volna, csak Krisz sosem ért rá. Én így ültem és próbáltam felfogni, hogy ez miez, miafasz. Annyira kiakadtam, hogy képtelen voltam mit mondani erre, később elmondtam apunak. Apa nem az az ember, aki kimondja a véleményét, az érzelmeit sem igazán fejezi ki, de ez még őt is felborította. Azt mondta, az ilyet akkor se mondja meg az ember, ha igaz. Nekem ez volt az a momentum, aminél bebizonyosodott, hogy az, hogy anya gyereke vagyok, nem jelent semmit a számára. Legalábbis egy rizsszemmel se többet, mint a Krisszel való jó kapcsolata.

Sosem kértem azt, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot. Sosem kértem azt, hogy legyen róla rossz véleménnyel, ne szeresse. Azt kértem, hogy felém legyen lojális, mert én vagyok a gyereke. Ezt vagy nem értette, vagy nem akart felém lojális lenni, mert mindig azt mondogatta, hogy ő nem tud köztem és Krisz között választani, meg ő nem olyan, aki utcára dobja azt, akivel jóban van. Hát jó, én ezzel lezártnak tekintem a témát. Ha nem tud választani köztünk, akkor még most sem érzi magát az anyámnak, és akkor nekem sem kell úgy viselkednem tovább, mint a gyerekének.

Voltam 2019 végén két Hellinger állításon. Ez egy nagyon jó, de borzasztóan felkavaró módszer valamilyen probléma gyökeréig ásásához. Nekem rávilágított, hogy "anyám elbaszott gyereke vagyok" és addig nem fogok tudni kimászni a gödörből, amíg nem tudok szakítani a rossz családi mintával. Tökre összeállt a kép az elmúlt másfél-két évben. Azt már régóta mondtam, hogy anya életútját csinálom, csak felgyorsítva. Azt is tudtam, hogy a szüleim nem akartak házasodni, építkezni és gyereket. Nem álltak készen, csak belehajszolták őket. Ez tönkretette az életüket és a szerelmüket. Aztán tavaly anya megmondta, hogy nem tudott engem szeretni gyereknek. Én tudom, hogy tinédzsernek is elviselhetetlennek tartott, mert falakat építettem magam köré és kizártam mindenkit és mindent, ami kellemetlen volt, ha meg sarokba szorultam, vagy fel kellett venni a kesztyűt, abban nem volt köszönet.

Zárult a kör: a legnagyobb félelmem az volt, hogy akit szeretek, nem szeret viszont és kiderült, hogy az anyám nem szeret. Lehet, hogy ő úgy gondolja, szeret, de az, amit ő szeretetnek gondol és érez, az nem az, amit én is annak gondolok és érzek. Nincs benne elfogadás, támogatás, bizalom, odaadás.

Ferivel valamikor az első karantén idején kezdtünk beszélgetni. Eleinte egy-egy poénkodós megszólalásunk volt, piszkáltuk kicsit egymást, de ez a cégnél teljesen mindennapi. Aztán elkezdtünk általános dolgokról beszélgetni. Hogy nehéz manapság normális lányt találni a huszonközepi-végi korosztályban, mert a legtöbb aranyásó vagy életképtelen. Hogy mi a gond a világgal. Aztán kezdtünk személyesebb témák felé terelődni. Egyre többet dumálni... Telefonálni... Szimpatikus, jóvágású, szorgalmas, vicces, intelligens srác, ismertük egymást már egy éve, vele beszéltem legelőször telefonon a cégnél, mikor bedobtak a csajok a mélyvízbe. Valamit meg kellett tőle kérdeznem és meg kellett valamire kérnem, de akkor még nem értettem, miről beszélünk, és előttem kezdett egy héttel, szóval ő se nagyon, ezért szétröhögtük azt a telefonhívást. Jókat dumáltunk bármiről magánban, nyáron, míg szabin voltam, megviccelt azzal, hogy szanaszét állította a céges székemet, majdnem ő segített befejezni a degukecót, de túlságosan zavarba hozott az egész helyzet, ezért Robit kértem meg, hogy segítsen. Tetszett nekem. Jött a flörtölés... észrevettem, hogy a nonverbális kommunikációm extrém durván a "figyelj rám!", hogy alig bírom leállítani magam, mikor megjelenik az irodában. És azt is, hogy ő is folyton figyel engem, néha nekem beszél dolgokról, nekem mondja el elsőnek, közben meg igyekszik feltűnésmentes maradni, nem lebuktatni magát vagy azt, hogy milyen jóban lettünk. Vicces volt, izgalmas és egy kicsit veszélyes is.

Timi számára nyilvánvaló volt, hogy belezúgtam. Még beszélték is Robival, hogy vajon megmondja-e nekem, vagy inkább várja meg, amíg én rájövök. Rájöttem. Nem volt nehéz, bár egy ideig igyekeztem távol tartani magamtól ezt a dolgot. Elmondtam Csigának is, aki mindig azt képviselte, hogy bízik bennem, az a fő csapásirány, hogy vigyázzak magamra és érezzem jól magam. Ettől függetlenül sokat sírtam attól félve, hogy ez megváltozik. Tavaly az év középső szakaszában többet sírtam, mint amennyit aludtam. Voltak olyan éjszakáim, ha valaki nem aludt mellettem, amit szinte átvirrasztottam és csak gondolkodtam, agyaltam, felidéztem dolgokat, meg bőgtem. Szeptember elején elhívtam Ferit egy találkozóra. Nem volt elképzelésem, mit csináljunk konkrétan, én sétálni szerettem volna meg egy jót enni. Szegény, nem mondta, hogy a sétát ő már letudta melóban, úgyhogy több, mint 35.000 lépéssel zárta a napot, miután a fél fővárost begyalogoltattam vele. Fokozatosan avattam be őt a dolgaimba és egész jól fogadta. Elfogadta. Valamivel később bevallottam neki, hogy beleestem és hogy bővíteném vele a kapcsolati státuszom. Olyan aranyos volt, lesokkolt és megkérdezte, erre most várok-e választ. Megnyugtattam, hogy nem, szerintem ez olyan dolog, amit alaposan át kell gondolni, és hogy nyugodtan kérdezzen bármit, nyitott könyv vagyok, nincs tabu vagy rossz vagy kínos kérdés. Ő nem olyan, ő magában szokta átgondolni a dolgokat.

A Ferivel való kapcsolatom épült, a Csigával való kapcsolatom, úgy éreztem, megrekedt. A két fiú között egész pontosan 8 nap van korban, vannak hasonlóságok köztük, de baromi nagy kontrasztot is adnak. Gyűltek a jelek, hogy Csigusszal nem teljesen jó minden a kapcsolatunkban, de reflexből bedobozoltam őket. Aztán egyszer csak vége lett a hajtásnak a melóban, rám szakadt a magány és szembe találtam magam a jelekkel megpakolt dobozzal, hát kipakoltam. Eléggé kibuktam, azonban tisztában voltam vele, hogy ennél a pontnál az előző kapcsolataimban mindig elbasztam. Mindig meg akartam menteni a másikat magától, mindig azt akartam, hogy hozzon ki magából többet és elkezdtem az energiáimat arrafelé fordítani, hogy őt építsem. Minden egyes alkalommal katasztrofális vége lett. Egyszerűen... meg kellett törni ezt a rossz sémát. Rohadtul fájt, hogy pont Csigánál, akitől annyit kaptam, akit annyira szeretek... de úgy éreztem, bántanak apróságok és hogy elégedetlen vagyok a haladási irányunkkal, ütemével, ezért nagyjából egy hónap múlva el fogom kezdeni ösztökélni, mint valami marhát, jönnek majd a veszekedések és tönkremegy vele teljesen a kapcsolatom. Átgondoltam, és arra jutottam, a barátságom sokkal fontosabb vele, mint az, hogy megpróbáljunk párkapcsolatban maradni. Nem ugyanott tartunk tapasztalatokban és szerintem nem is tudjuk teljesen lefedni egymás vágyálmát. Tudom, hogy utóbbival ő nem ért egyet, de túl nagy az ízlésünk között a különbség, ami összeköltözés után okozott volna kellemetlenségeket. Meg vannak rossz mechanizmusai, amik zavartak és egy ponton túl nem akart javítani rajtuk, ami engem bosszantott.

Egy huszárvágással szakítottam vele. Ha nyújtottam volna, ha próbálok óvatosabb lenni, akkor csak szétkentem volna a szart. Feri aznap jutott döntésre velem kapcsolatban, ezért arra kértem, akkor találkozzunk másnap. Úgy gondoltam, off, neki ez nem fér bele, szóval nap végén majd egyben jól kisírhatom magam mindkét fiú miatt. Nem így lett, azt írta a cetlijére - mivel azt kértem, hogy utólag foghatatlan legyen a dolog, hogy ne mondja, hanem írja le, mit döntött, én is leírom, előző tali előtt min buktam ki -, hogy ha még mindig rendben van nekünk, akkor próbáljuk meg. Elég... megdöbbentő volt nekem. Éreztem, hogy ez neki is egy erős határfeszegetés lenne. Nem kevésbé volt meglepve, hogy az én cetlimen az állt, szakítottam Csigusszal.

Anyu október közepén hívott fel. Felkészültem rá, hogy nagy esernyőt kell magam elé tartani, mert önteni fogja rám a dolgokat. Hogy nem természetes, hogy anya és lánya nem beszélnek, meg még addig rakjuk rendbe, amíg él, mert hát az egészsége nem a legjobb és a covid... Aztán kitért rá, hogy hallotta, hogy új fiúm van és szívesen megismerné. Mert hát tudom, hogy ő Csigát nem szívleli és nem örült neki, hogy összejöttem vele... Na azon rohadtul felhúztam magam. Rövidesen leráztam és elég sokáig dühöngtem rajta. Mikor Feri hazajött, bocsánatot kértem tőle, hogy nem fogom bemutatni anyámat, mert ez így nekem nagyon nem oké, ő pedig megnyugtatott, hogy ahogy érzem, ő megérti. Abszolút elfogadást és bizalmat kapok tőle a barátkozásunk kezdete óta, ami nagyon jólesik. Így kezdtem el kizárni anyámat az életemből. Nem mentem el a születésnapi összeülésére sem, aztán karácsonyra se, újévre sem. Ő volt időszak, amikor heti többször együtt kávézgatott Krisszel, engem meg arról nem kérdezett meg, hogy fenn tudom-e tartani magam egyedül, van-e segítségre szükségem, hogy érzem magam. Azt persze a szememre vetette, hogy én nem érdeklődtem felőle. Az meg végképp abszurd volt, hogy a legnagyobb vágya az, hogy mi békében meglegyünk Krisszel és majd a jeles eseményeken egy asztalhoz ültessen minket. Nem tudom, neki hogy esett volna, ha az ő anyja mondta volna azt apuval való válásuk után, hogy "majd ha megnyugszanak a kedélyek, karácsonyozzunk együtt a volt férjeddel és az új párjával". Én bedobtam ezt neki, de mintha kínaiul beszéltem volna. Főleg úgy, hogy Krisz iszonyat fostsunamit csinált azzal, hogy a saját szájíze szerint tálalta mindenkinek a szakításunk és párkapcsolatunk történetét, hogy megpróbált konkrétan ellenem fordítani embereket.

Félreértés ne essék, én tisztában vagyok vele, hogy mindenki másképp lát egy adott dolgot és az érzelmi érintettség más szemüveget biggyeszt az orrunkra, nem tudunk objektívek lenni. Tök rendben van, hogy az ember a legjobb barátjának őszintén megmondja, mekkora szar alaknak tartja az exét, mindegy, rászolgált-e erre. De hogy ezt az exem anyjának tegyem... aki még egyet is tud ezzel érteni valamilyen szinten... Nope.

Nyolc hónapja vagyunk együtt Ferivel. Harmónia, béke, öröm, boldogság, szerelem a kapcsolatunk. Elfogad olyannak, amilyen vagyok és ennek ellenére is maximálisan bízni tud bennem. Ha valami cuki vagy vicces történik, fényképet küld Timinek vagy sztorizgat rólam, mindig gondol Timire, Robira. Jókat hülyéskedik Bogicáékkal is, együtt örül a születendő csemetének, elfogadja Fischert is, Kishit és Tadeshit is. Belesimult abba, ahogy kialakult az életem, mielőtt a szerves részévé vált volna. Úgy érzem, valóra vált a dédelgetett álmom és olyan irányba haladunk együtt, ami elégedetté és boldoggá tesz. Mindannyiunkat.

És arra is rájöttem, hogy ő a kívánságpasim. Amikor még Krisszel jártam, időnként azt kívántam, hogy megismerhessek valakit, aki az ő és Csigusz jó tulajdonságaival bír. Köszönöm univerzum, imádom Ferit.

Szültél ma már?

Van egy fontos téma, ami lóg a levegőben. Évek óta. És egyre súlyosabb következményei lesznek.

Most nagyon megy ez a propaganda, hogy családok éve, szültél ma már?, satöbbi. A nőket vissza akarják kényszeríteni a konyhába, a kertbe és a gyerekek mellé. Ne legyenek okosak, se törekvőek, se kitartóak, csak szépen csendben engedelmeskedjenek.

Nyilván van, aki boldogan megtenné, ha nem is ebben a formában. Évekkel ezelőtt volt egy beszélgetés közöttünk, csajok között, és egyikünk kijelentette, ő vígan ellenne otthon. Mint Hachi a Nana című animéből. Akkor nagyon megrökönyödtem. Azt gondoltam, lehetetlen, hogy valakinek nem célja érvényesülni, egzisztenciát teremteni. Napokig rágtam a dolgot, míg rájöttem, ezzel semmi baj nincs. Hogy nem kell mindenkinek a csúcsra törni, harcolni, ugyanazt akarni. Hogy az egyéni preferencia sokkal fontosabb annál, minthogy megfeleljünk bárki más elvárásának. Onnantól kezdve tiszteltem azt, hogy ez a lány bevallotta, hogy ha a párja annyit keresne, hogy meg tudnának belőle élni, ő bizony nem tenné tönkre magát egy munkahelyen sem.

Na de kinek a párja keres úgy, hogy megteremtse a fészket, a számlákra valót, az ételre és szórakozásra, vagy tartalékolásra valót, esetleg a gyerekvállalást vagy -vállalásokat is kibírja a büdzsé? Az ismerősi körömből nem tudok ilyen példát állítani...

Szóval visszakényszerülünk dolgozni. Itt jön képbe egy barátnőm, aki egy éve nem talál munkát. Egészségügyi okokból fizikai munkát nem vállalhat, de mindenféle helyen kalapozott már, több interjún volt. És mindegyiken megkérdezték a törvényi tiltás ellenére is, hogy tervez-e gyereket szülni. Erre nincs jó válasz. Anyu szerint lehet hazudni, hogy nem lehet gyereke valakinek, vagy azt mondani, hogy nem akar gyermeket, majd ha mégis sikerül a baba, arra hivatkozni, hogy csoda történt. Hajlom erre, hiszen melyik cég fog beperelni, hogy hazudtál neki egy olyan kérdésre az interjún, amit évek óta meg sem pedzíthet? Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy nem ez a barátnőm az egyetlen, aki csak azért esik el egy munkától, mert fiatal nő. Nem akarnak minket alkalmazni, mert még benne vagyunk a korban, és amíg otthon vagyunk a kicsivel, fenn kell tartania a helyünket, mégis fel kell venniük a helyünkre valakit addig, akinek van bérköltsége és államnak fizetendő költsége.

Ha nincs munkahelyünk, alamizsnát kapunk csak az államtól annak örömére, hogy anyák lettünk, ami nem elég az önfenntartásra sem. Ilyenkor már nem elég, hogy van az embernek párja, aki elfogadhatóan keres, mert rengeteg plusz költség fog keletkezni. Szerencsétlen apák rommá dolgozzák magukat másod-, harmadállásokban, alkalmi munkákban, hogy fenntarthassák a felszínen a gyermeküket és annak anyját, meg persze magukat. Ennek eredményeképp nem csak kiégnek, de sosem tudnak időt tölteni velük. Van ennek így értelme? Rengetegen döntenek anyagi okokból amellett, hogy nem vállalnak gyereket, vagy külföldre költöznek. Nem azért, mert ott kolbászból lenne a kerítés, dehogy, csak a reálkereset mérföldekkel elhagyja az itthonit, és ez a nem mindegy. Akik pedig amellett döntenek, hogy nem lesz gyermekük, szerintem életük végéig kínozni fogja őket a bánat. Lappangva, de azonnal odamarva egy ismerős csemetéjének láttán. Én kétlem, hogy aki igazán vágyott gyerekre, az ettől megszabadul.

És mi van azokkal, akiknek nincs párjuk? Szerezzen egyet, mert hát család csak nő+férfi+gyerek lehet, ismerjük a képletet. Ugye. Csakhogy ha mondjuk egy szélsőséges példánál maradunk, és várandósan elveszíti valaki a párját, elég kicsi a valószínűsége, hogy nekiáll ismerkedni. Meg hát valljuk be, párt az ember nem tud leakasztani a szögről. Egyedül viszont abszolút nem lehet boldogulni.

Nem szeretném kihagyni azon nőtársaimat sem, akik egy másik nővel osztoznának az anyaságon, főleg annak fényében, hogy mint ahogy arra fentebb utaltam, államilag diszkriminálták őket is ebben az országban, amit nagyon szomorúnak tartok. Természetesen ez egy bővebb téma, aminek kifejtése nem kapcsolódik szorosan a fő csapásirányhoz, de szeretném megemlíteni, hogy azok az intézkedések, kerülőutak, konkrét ellehetetlenítések, amiket ellenük (és férfipárok ellen) tettek, megkeserítik és/vagy megnehezítik az életüket.

Végül halmozzuk a hátrányokat, mert rengeteg nőt érint a probléma. Ételintolerancia, autoimmun betegségek, genetikai vagy hormonális probléma, ma még gyógyíthatatlan, maximum féken tartható vagy nem eléggé ismert betegségek... Mind befolyásolhatják, és általában befolyásolják is a gyerekvállalási képességet. Ezeknek a nőknek záros határidejük van gyermeket vállalni és legtöbb esetben finoman szólva kínkeserves az út a sikerhez. Nos, a jelen kornak az egyszerű válasza erre a helyzetre, hogy dugd fel magadnak a vágyaidat jó mélyre. Senkinek nem kívánom azt a tehetetlen dühöt, mardosó bánatot, ideggyilkos pánikot, amit éreznek ők, hiszen egy elemi vágyat nem lehet okos megmagyarázásokkal csökkenteni, elmulasztani meg aztán végképp nem.

Az ismeretségi körömben legalább tíz ételintoleranciás lány van, és legalább négy olyan, akinek megmondták az orvosok, hogy mennyi idejük van gyereket szülni, utána game over. El nem tudom mondani, nekem milyen fájdalmas volt velük ezekről beszélni, azt pedig szavakkal le sem lehet írni, ők mit élnek meg. Full stressz, hogy sikerül-e, megmarad-e a baba, hogy a körülményeket is össze tudják-e addigra rendezni...

Napok óta kattogok ezen, ezt a bejegyzést is több lépcsőben írtam meg, belejavítottam, kipótoltam, kihúztam belőle...

Van, akinek jó kilátásai vannak. Van, aki lemondott a gyerekvállalásról. De van, aki ezerrel küzd. És van, aki egyre jobban kétségbe esik. Ez utóbbi aggaszt. Szeretem a barátaimat és borzalmas tudni, látni, ahogy felőrli őket ez az egész.

Aztán persze nyilván én is itt vagyok a sorban. Mindjárt betöltöm a harmincat, főállású tanuló vagyok, reményem van csak arra, hogy egy középfokú angol nyelvvizsgával a kezemben találok olyan munkahelyet, ami elfogadható fizetést ad, meg nem csinálnak ki idegileg és lelkileg fél év után. Sosem magával a munkával volt bajom, még azt is megtaláltam, hogyan csináljam jó szívvel, amit utáltam csinálni. Mindig, ahogy egész életem során, kilógtam a sorból, és mint tudjuk, a kiálló szeget be kell verni, vagy el kell távolítani. De tegyük fel, találok állást. Három évig kell dolgoznom, hogy aztán a fizetésem átlagának x%-át megkapjam, míg otthon vagyok a gyerekkel. Ha véget ér a munkaviszonyom és nem találok megint hónapokig másikat, újraindul a számláló. Nekem is kattog a biológiai óra, én sem leszek fiatalabb...

Huszonnégy-öt évesen úgy éreztem, itt az idő. Hogy ha három gyereket szeretnék, neki kell állni keményen a körülmények megteremtésének és belevágni a projektbe, különben kifutok az időből. Szó szerint hallottam, ahogy kattog a biológiai órám. Stresszeltem, görcsöltem, féltem. Adtam egy ultimátumot az akkori páromnak, hogy vagy elvesz feleségül és belevágunk, vagy koccolok, mert akkor találnom kell egy férfit, akivel közösek a céljaink, működik a kapcsolat, kölcsönös a szerelem, van metszete az érdeklődési körünknek, s meg is kell érlelni azt a kapcsolatot. Nem lett jó vége. Túléltem egy foscunamit, és nem csak a házasság ment gallyra, de elveszítettem a magzatot. A vetélés megrengette az önképem és az önbecsülésem, végül teljesen az ellentét akartam csinálni annak, amit addig csináltam. Semmilyen kötöttséget nem akartam, csak élni bele a nagyvilágba. Aztán jött a kicsi becsült születésének az ideje, és valahogy elkezdték kérdezgetni a kolléganők is, miért nincs gyerekem, mikor akarok szülni. Azt valahogy túléltem, összejöttünk Krisszel, akkor mindenki, de tényleg mindenki azzal jött, mikor jönnek az ikerlányok. Eleinte bizarr volt, mert hát friss kapcsolat, meg miért pont ikrek, majd amikor már a századik ember kérdezte, kezdett para és valahogy mégis vicces lenni. Majd jött a a második karácsony a vetélés után (az első karácsony alatt a lábadozás végén, kicsit utána voltam), amit a kicsivel tölthettem volna, és úgy összeroppantam, mint állat. Pedig talán egy két-két és fél hónappal kérdezhettem korábban meg Kriszt, mi van, ha egyáltalán nem akarok már gyereket, akkor is velem akar-e maradni. Azt mondta, igen. De lehet, hogy jobban tudta, még harcolok ezzel az üggyel magamban. Utóbb én is rájöttem, hogy ez volt a dackorszaka a vetélésem feldolgozási időszakának. Mert bár tudtam, hogy karmikusan így volt helyes, felhasította a lelkem.

Szépen telnek az évek, már több, mint három és fél éve vagyunk együtt, és hol nem akarok (tehát vágyom rá, de a körülmények miatt skippelem), hol pedig elkeseredetten vágyom rá (de nem vállalnám be önszántamból a körülmények miatt).

Szóval nem, nem szültünk még, és amíg így állnak a dolgok, legtöbben nem is fogunk tudni. Nagy volumenű és mielőbbi változásra van szükségünk.
Ez nem csak a mi érdekünk...