Az lett belőled, aki lenni szerettél volna?

Újabb izgalmas feldobás a #BloggerKépző palettáján, újabb elgondolkodnivaló, újabb aktuális kérdés. A rövid válasz: Nem., de természetesen ezzel nem sokat mondanék, nem jönne le belőle, hogy mennyiben jó és mennyiben szomorú, hogy nem az lettem, aki szerettem volna lenni az életem különböző szakaszain.

Gyerekként teljesen meg voltam bolondulva Jackie Chanért és kaszkadőr akartam lenni. Akkoriban még semmi fogalmam nem volt a felnőtt létről, de ez nem zavart, én a jelenben éltem és mindent megtettem, hogy ügyes, fürge, hajlékony, bátor tanítvány legyek. Később, talán a tinikoromban körvonalazódott, hogy nincs olyan iskola, amibe ha felvesznek, akkor majd én is kaszkadőr leszek, annak valami speciális módja van, meg hát... inkább állatorvos szeretnék lenni. Ekkor már megfogalmaztam, hogy nem akarok olyan lenni, mint valamelyik családtagom, én a magam útját akarom járni. Nagyjából 15 éves koromig nagyon be voltam zárkózva, nem igazán érdekelt sem a jövő, sem a legtöbb ember, sem az, hogy ami nem érdekel, esetleg fontos lenne mégis. Aztán jött a váltás. Talán az internetnek köszönhetően nyíltam rá a világra, meg jött a középsuli a fővárosban, ami teljesen másmilyen volt, mint az általános iskola egy faluban, ahol mindenki ismer mindenkit pereputtytól kezdve a főbb eseményekig. Két gyerekkori barátnőmmel osztálytársak lettünk szerencsére, ám nekem nagyon megtetszett egy alacsony, telt, szőke, szemüveges művészlány, aki bedugott füllel zenét hallgatott és rajzolgatott. A barátja akartam lenni és bizony annyira be akartam vágódni, hogy olyan dolgokat kezdtem el csinálni, ami addig nem volt jellemző - történeteket írni, újra rajzolni, musicaleket és a házi zenetáron kívüli zeneszámokat hallgatni. Ekkor lettem Mozart musical fanatikus, ekkor alkottam meg a művésznevem (ami eredetileg egy karakterem neve volt egy bepuccsolt kalandregényben), ekkor lettem kábé egy csapásra jó nyelvtanból és kezdett érdekelni az irodalom...

Az álmaimat, úgy éreztem, elvették tőlem, mert sem kaszkadőr, sem állatorvos nem leszek, viszont az első évben utáltam a közgazdaságtant, amit tanultam. Persze ráállt az agyam, rájöttem, hogy ebben tök jó vagyok és nagyon megszerettem. Három szakma versengett bennem a jövőre nézve, a magyar nyelv és irodalomtanár, a könyvelő és a pszichológus. Mindet elbuktam valamiért szép lassan. A pszichóhoz nagyon szorgalmasnak és jó tanulónak kellett volna lennem, ráadásul meghatározott óraszámban kellett volna tanulnom biológiát, már akkor emelt szintű érettségi volt a beugró, és bár belekezdtem a plusz órákba és a tanulásba, pár hét után mindketten nagyon kimerültünk a tanárnővel, úgyhogy mondtam, hogy szerintem ez off, ebben az állapotban egyikünk se húzza sokáig. A tanárságról akkor tettem le, amikor lementem tizenkettedikesként a kilencedikesekhez, akik úgy viselkedtek, mint egy megvadult majomház, és ott rájöttem, hogy mások elbaszott gyerekei miatt nem akarom telesírni felnőttként a párnám. A könyvelő iránnyal egy kicsit tovább jutottam, elmentem pénzügyi-számviteli ügyintéző OKJ-ra, majd egy könyvelőirodában gyakornokoskodtam, méghozzá egy hónappal többet, mint kellett volna, mert szerettem ott dolgozni és a főnök is fel akart venni a vizsgáim letétele után. Ott az kaszált el, hogy két órát kellett csak oda utaznom, ami már önmagában nagyon megterhelő volt, azonban el kellett volna végeznem estin a könyvelői tanulmányokat (nem volt más forma erre a szakmára), ez pedig végképp vállalhatatlan volt számomra.

Nyolc hónapnyi álláskeresés alatt eléggé elhalványultak az elképzeléseim arról, hogy mi és ki akarok lenni. Utóbbi kérdésre nem volt igazán válaszom, önmagamat akartam adni, azt a bohókás, szeleburdi, álmodozó, idealista valakit, aki voltam. Ebben az időben indult ez a blog. =)

Mióta csak karaktert váltottam - ahogy jellemeztem a 15 éves koromban bekövetkező totális fordulatot -, művész életet akartam élni. Visszatekintve erre volt is lehetőségem, csak... szétforgácsoltam a figyelmem, nem az ennek megfelelő dolgokkal töltöttem a legtöbb időt, és bizony az a kapcsolat is rengeteget elvett tőlem. Elkezdtem félni a sikertől. Fura, mert még mindig bennem van, bár már nem olyan erősen; vágyni arra, hogy dedikáljam a saját regényeimet, mégis rettegni tőle, hogy ott fogok ülni és fölém tornyosulnak az olvasóim. Sőt, elkezdtem kételkedni magamban. Tök jó visszacsatolásokat kaptam, a csapatom az én alapötletemet fogadta el FicBl@steren és meg is nyertük azt, az első Mindenízű Drazsé Kihíváson, amin indultam, rommá szedtek, de a következőn már dicsértek és a 2016-osat meg is nyertem. Ebben az időszakban írtam a két (mai napig) legnépszerűbb kisregényemet. A Kettőből egy népszerű volt, egy páran rajongtak érte és mi is fejbúbig voltunk a flow-ban, a Nők című novellám szerepelt az ezo sulim honlapján, ha jól emlékszem, a TK-s írószobás szösszeneteim is egész jól szerepeltek, van olyan, amire a mai napig büszke vagyok (olvasható is a hetero részlegben), elkezdtem erotikus hetero történeteket írni és akinek mutattam, odavolt érte, mennyire hatásos, több sorozatba írásába is belekezdtem, amikben nagyon támogattak - vagy az alapötlet, vagy az elolvasott részek miatt. Szóval... a kimutatható sikerek ellenére is sokszor kételkedtem magamban, hogy valóban jól írok-e, a témáim és ötleteim tetszenek-e másoknak is.

Igazából... már nem emlékszem, ki akartam lenni. És hogy ki akarok lenni? Önmagam. Sikerült olyan barátságot kötnöm magammal az elmúlt két évben, amilyenre vágytam volna, ha lett volna fogalmam arról, hogy hova akarok eljutni ebben a kérdésben.

Írási fejlemények

Augusztus elején ihletet kaptam. Nem akartam leírni, aztán le akartam írni, de azt gondoltam, egy fejezetnyi lesz, az se túl hosszú egy mocskosszájú suhancról és egy birkatürelmű, mellette álló tanárról, egy nevetséges félreértésről és az őszinte szeretetről, csak nem akart befejeződni a sztori. Írtam, éjt nappallá téve, ha csak egy órám is volt, írtam. Hatalmas lendületem volt, ontottam a mondatokat, ráadásul én belülről láttam, mi történik. Úgy értem, írástechnikailag, velem.

A Szeretet ez címet kapta a darab, méghozzá a lendületet megadó This is love című szám és a hozzá készített Talyblood Drachen amv miatt. Úgy éreztem, a történet Talyhoz, Stumpyhoz és Narihoz szól, ezért nekik ajánlottam. Taly adta a lendületet, a legutóbbi videóival a hangulatot, Stumpyról simán csak tudtam, hogy nagyon szeretné a két fő karakteremet, Narit pedig azért jelöltem meg ajánlottnak, mert a tanár-diák viszony a nagy kedvence, ÉS mert a stílus erősen az első sztorim stílusát, a Zűrös kamaszkorét idézi. Nem hagytam üres sorokat, tömör a szerkezet, hangsúlyosak a párbeszédek, mellettük alig van cselekmény, viszont amiben eltér a Zk-tól, hogy minden fejezethez hangulatdalszöveg van csatolva, múlt időben, elmeséléssel kezdődik, majd belecsöppen az olvasó a jelenbe, in medias res stílusban egyszer csak történik a történés, folytatódik a párbeszéd. Vannak olyan részek, amiket csak a későbbiek magyaráznak meg, ráadásul így a tizennégy fejezetre ránézve azzal is fene mód elégedett vagyok, hogy az első, hetedik és tizennegyedik fejezet kétszavas címet kapott, míg a többi egyszavasat. Tudtam magam tartani a szerkezethez és a stílushoz, elhatárolt fejezeteim lettek, ami elég nagy eredmény.

A következő ilyen örömre okot adó tényező, hogy publikáltam. Körülbelül négy éve tűnt el az internet éterében a honlapom, azóta csak a Ficbl@steren vettem részt a Töviskapu (TK) megrendezésében, egy-két pályázatot és kihívást megpróbáltam, mint Mindenízű Drazsé (MD), Játék a színekkel (JASZ), amiken több-kevesebb sikert el is értem, aztán Nicoval és Stumpyval közös sztorinkat írtuk, azt kezdtem el összerakni és átbétázni, szóval a Kettőből egy című végeláthatatlan, még nem befejezett sztori került ki a kezeim közül, s azt hiszem, semmi más. Néha írtam, de csak a csajokkal, esetleg a párommal osztottam meg, ezenkívül elkezdtem átnézni és kicsit bővíteni, javítani a A szerelem csapdájában (Aszcs) című kisregényemet. Az elég nagy meló a különszálával és a másfél meg nem írt kötetével, eredetileg azt ígértem be Narinak, de az élet és a Szeretet ez közbeszólt. Nem bánom, mert ezzel az új darabbal tényleg elégedett vagyok, megszerettem a karaktereimet, úgy érzem, fejlődött mind, ráadásul lesz egy tizenötödik, extra fejezet.

Kaptam kommenteket, amik nagyon jólestek, mert bár magamnak írok tulajdonképpen, azért ha közzéteszem a sztorim, nagyon is várom a visszajelzéseket. Jó ötletet is adtak a hozzászólóim, s rábírtak arra akaratlanul, hogy ha lesz mit, újra publikáljak az AFS-en. Őszintén szólva az adminnal néha elég necces harcokat vívtam, aminek az értelmes vita része nagyon is kedvemre való volt, de a másik része alaposan elvette a kedvem attól, hogy feltegyem az összes fejezetet, illetve a későbbiekben újabb sztorit vigyek az oldalra. Tulajdonképpen amolyan TK-pótlék volt számomra, s szándékomban áll oda is felpakol majd a Szeretet ez-t.

A megírási sebessége ahhoz képest, amik ebben a két hónapban történtek velem, elég jó volt, összehoztam 47.000 szót (körülbelüli érték, a dalszövegek, címek, fejezetekhez tartozó keltezések és a fejléc le van belőle vonva), amit szép teljesítménynek tartok. Már majdnem megvan a minimum szószám egy regényhez, ami azért elég durva. Nekem ez egyfajta teszt is volt, hogy mire vagyok képes, de nem kellett szíjjal csapkodnom a hátam, hogy befejezzem, hiába nem láttam a végét egy darabig, adta magát a történet. Sok mindent másképp írtam le, mint az első verzióban, Ricsi jobban kifordult, Csaba sokkal több szerepet kapott, Dórával is nagyobbat csavartam, kicsit kiterebélyesítettem őt, mint ahogy eredetileg megálmodtam a sztorit, de részletgazdagabbnak és teljesebbnek érzem tőle a történetemet. Az extra még nem állt össze, csak azt tudom, hogy szemszögváltás lesz, s az írás közben át kell olvasnom részeket, hogy nehogy eltérjek az eredeti történettől, de majdcsak megírom.

Most egy másik történetet írok, egyelőre az Antihős születik címet kapta, de ezt meg fogom változtatni, mert nem tetszik. Ezt ihlette a A csodálatos Pókember, és nagyon sokáig vacilláltam, leírjam-e, milyen stílusban, szerkezetben írjam le, de aztán valahogy meg kellett szabadulnom attól a feszültségtől, amit hordoztam magamban. Most a harmadik fejezetet írom, megtartottam a tömör szerkezetet, próbálom fejezetekre bontani a történetet, egyelőre még a múlt elmesélésénél tartok, ötleteim vannak, milyenné akarom varázsolni a jelenre a főhősömet, és elég kegyetlenül elbánok vele, hogy azzá váljon, akinek elképzeltem. Szeretném ezt a sztorit is publikálni, ám azt kötöttem ki magamnak, hogy amíg legalább a fele nincs meg, addig nem kezdem el, mert ha félbehagyom, lefejeznek az esetleges olvasók vagy elégedetlen leszek.

Van egy sztorim, az is ideiglenes címet visel, Shéden és a wendigo, azt baromi rég kezdtem el, elég sokat megírtam belőle, nagyon tetszik az alapötlet, szeretem a karaktereimet, látom a viszonyaikat, kivel mi lesz, miért az és pontosan hogyan, de van egy rész, ahol totál elakadtam. No meg írás közben alaposan megrángattak szellemileg, lelkileg, talán még fizikálisan is, úgyhogy még vissza kell zökkennem hozzá. Azt szeretném előszedni, ha befejeztem az előző kettőt.

Erőteljesen ráálltam a misztikus vonalra, ráadásul dark misztikumban utazom a jelek szerint, kezdek a krimi és thriller felé nyúlni, bár az még hosszú tanulóút lesz, de nem baj, meg imádok fantasy elemeket belevinni az egyébként hétköznapi történeteimbe, s nem kizárt, hogy előállok néhány dark fantasy darabbal is a későbbiekben. Sok-sok-sok ötletem és ötletkezdeményem van, csak időm nincs elég sajnos.