Kicsit szeretnék több posztot a blogra, de nem is nagyon van időm írni, meg sokszor a gondolataimat IG-re írom ki, vagy ha túl kifejtős lenne, mire géphez kerülök, már nyoma sincs. Ezen kívül van bennem egy csomó megfogalmazatlan téma, kérdés, és régen is a fejlődésemre koncentrált ez a felület, hát próbálok kitalálni valamit, hogy ezek a levegőben lógó valamik formát öltsenek, ezért szemezgetek a #BloggerKépző témáiból, mert nagyon tetszenek.
Rögtön egy nagyon izgalmas és valószínűleg megosztó témát választottam, de a függőség valamilyen formában mindig kíséri az életemet. Először gyerekként találkoztam vele, a szüleim láncdohányosok voltak és egyedül a hálószobákban nem cigarettáztak, így minden holmink beitta ennek szagát, a falak és a függönyök megsárgultak viszonylag rövid idő után tőle. Ez nekem, aki folyton házon kívül vagy a szoba mélyén töltöttem az időt, kisebb problémát jelentett, az osztálytársaim azonban elkerültek a dohányszagom miatt, a kabátomat nem tehettem a fogasra, mert piszkáltak érte a többiek. Nagyon kellemetlen volt, főleg azért, mert ez abszolút független volt tőlem. Valószínűleg annyira bántott, hogy ilyen atrocitások értek vagy annyira szégyelltem, hogy senkinek sem szóltam róla, ennek ellenére meghatározta a dohányzáshoz és a függőséghez való hozzáállásomat. Tinédzserként mélyen elítéltem azokat a korombelieket, akik füstöltek, és miután a szüleim végre felhagytak a lakáson belüli cigizéssel, messze kerültem a dohányfellegeket, fintorogtam, ha megcsapott a szaga. Úgy gondoltam, én aztán soha, de tényleg soha nem próbálom ki, aztán megismertem Milánt. Ő néha apparátus mozdulatokkal pöfékelt, meg hozott nekem egy doboz szegfűszeges Djarumot, hogy ez nagyon finom és ki KELL próbálnom. Igyekeztem lerázni, morogtam vele, hogy nálam jobban senki se tudja, milyen, de kötötte az ebet a karóhoz, hogy az aktív dohányzás mennyivel másabb a passzívnál. Jó, egyszer beleszívok, de soha többet és ha még egyszer ezzel jössz, mehetsz is haza, vissza se nézz. Nem találtam élvezetesnek. Fincsi volt a szegfűszeg íz az ajkamon, kellemes volt az illata, maga a dohányzás, a füst a számban, lenyelve viszont egyáltalán nem hozott lázba. És ő, ígéretéhez híven nem kínált sosem mással. Ezután egyre több karakterem kezdett dohányozni, volt, akinek csak pótcselekvés volt, akadt, akinek ez a stíluselemét képezte... Közben megismertem korombelieket, akik ízesített cigit szívtak, megszületett Deon, aki rituálisan gyújt rá, kiélvezi az első slukkot, mert az más, mint az összes többi, gyűjti a különleges keverékű szálakat az ismerősi köréből, és bizony én is bele-belekóstoltam mások cigijébe. Egy isteni volt, egy áfonyás, vékony szálú, pattintós, még Kishitől kértem egy slukkot. A mentolos egyértelműen nem az én világom, Csiga cherry-vaníliása pedig csak passzívan finom. Kipróbáltam szivarkákat, egyszer szivart is, és mivel bene után egyetlen nemdohányzó fiút se tudtam összeszedni, nagyon ritkán becsatlakozom a dohányzásba. Feri szív Heetset, azok egész izgalmasak, mégsem érzem úgy, hogy rendszeresíteni akarnám, költenék erre a szenvedélyre. Jobban élvezem, ha valamelyik dohányos karakteremmel élhetem ki ezt a függőséget. És... belegondolva még egyikük sem szokott le. XD
Hajdanán megmondták nekem, hogy hajlamos vagyok a függőségre, lehetőleg ne próbáljak ki semmilyen drogot, ne fogyasszak rendszeresen alkoholt. Kábítószerrel a mai napig nem volt dolgom, amit egyáltalán nem bánok, én nem gondolom, hogy mindent ki kéne próbálni. A fű érdekel, ám ha kimarad az életemből, nem fog hiányozni. Az alkohol meg ugyanúgy nem vonz, mint a cigi. Oké, a koktélkészítést nagyon élveztem és imádok koktélt inni, de egy-egy görbe este után akár évek is el tudnak telni tök simán. Az én függőségem az írás volt. Kamaszként erősen grafomán lettem és amikor a történet gyorsabban pörgött a fejemben, mint le bírtam volna jegyezni, abbahagytam a lepötyögését, csak éltem, éltem, éltem és éltem a sztorit. Közben nem ettem, nem ittam, nem aludtam rendesen, nem tartottam a kapcsolatot a barátaimmal, a programokon félig voltam jelen... Na abból kemény volt kiszállni. Két olyan nyarat nyomtam le középsuliban, amiben minden lényegtelenné vált a történet mellett és tulajdonképpen bene hozott ki ebből a helyzetből. Valamivel később meghívást kaptam a FicBl@sterre, amibe minden szabadidőmet beleöltem, majd mikor annak vége lett, írtuk Nicoval és Timivel a A falka munkacímű folytatást, mígnem beláttam, hogy ez így nem oké. Nem vezetett sehova a történet, önmagában nem állt helyt, az előzmény azonban eltűnt a netről a Töviskapuval együtt. Kiszálltam, vége lett. Egy ideig szörnyű érzés volt, aztán Nico elpanaszolta, hogy a fórumsztori, amibe becsatlakozott, annyira rossz, hogy nem tudja kibontani se a karakterét. Érdekelt a karaktere, az volt Asame. Így indult el 2011. október 11-én a Kettőből egy, megálmodtam Deont, mert annyira tetszett a felvetés, megírtuk az első posztokat. Akkoriban még a TK ficblogjában futott a sztori, ahonnan emiatt kiutáltak minket és egy nagy balhét követően átléptünk Drive-ra, májusban pedig csatlakozott hozzánk Timi Jeremyvel. Ez volt az igazi, mindent elsöprő őrület. Imádtuk. Ezzel keltünk, ez járt az agyunkban egész nap, ha volt öt perc szünetünk, már írtunk is valamelyik, futó doksinkba pár mondatot. Általában három-hat doksit futtattunk, aminek most van meg a böjtje, mivel az idővonalat nem állítottuk össze, így mióta dolgozom a sztori összerakásán, nagyjából vért izzadok rajta. Szóval... ez volt a mindenem. Tudtam, hogy kiadásra nem lesz alkalmas sosem, sőt, a lányok is tudták, mégis lehetetlenül imádtuk. Nem is tudom, hány év után iktattam be először szünetet. Kellett, nem bírtam mást írni. A Kettőből egy mellett a szerepjáték volt még a szenvedélyem, közben loliztam, volt egy kis cp, benével állandóan rendezvényekre jártunk... Kellett a szünet. Immár kisebb gőzzel írjuk, én inkább összerakni próbálom a meglévő részeket - ami amellett, hogy nagyon nehéz, iszonyat sok anyagot jelent, sztoriidőben kábé húsz év -, azonban bármikor rá tudunk függeni egy-egy részre. Én legutóbb múlt héten nem bírtam letenni, a fél éjszakát olvasással töltöttem, és ezzel a csajok is így vannak.
Miután a teljes függés már nem fenyegetett a Kettőből eggyel, jött egy másik. Ennek már nem az élvezet volt a célja és oka, hanem a problémákból, szar helyzetből való kiszakadás. A játékfüggőség. Az okostelefonok megjelenésével kezdődött, én elég hamar rákattantam a valóságban sétálgatós, de virtuális világban való szörnykeresésre (már nem is emlékszem a nevére, pedig hogy szerettem...), az állatszimulációk közül is volt egy, ami beszippantott, majd kijött a Pokemon Go, imádtam a CSI: Hidden crimes-t, rengeteg escape roomot pörgettem ki, Travian, mobilos Sims, Cut the rope, Bubble witch saga, Candy crush, alkimistás játékok, Alien hive, ... Tök sok évig nem volt tudatos, hogy amikor teljesen ráfüggök egy játékra, akkor valójában be vagyok fordulva és odázom a problémáim kezelését. Mióta ezt helyre raktam a fejemben, jobban tudok uralkodni ezen az állapoton. Az a mozgatórugó, hogy a játékokban meg tudom oldani a feladatokat, tovább tudok lépni a pillanatnyi ponton, jutalmakat kapok, építkezni tudok vagy gyűjteni valamit. Néha még is így belecsúszom abba, hogy "jó, ezt még megcsinálom, oww, basszus, még az is van, jaj, a másik játékban is most van event", de már sokkal könnyebb ezt helyén kezelni, illetve vannak napok, amikor egyszerűen nincs kedvem, indíttatásom játszani.
A függőség megjelent valamikor a húszas éveimben egy másik formában is. Elkezdtem egyre jobban attól a helyzettől félni, hogy függésben vagyok egy másik emberrel. Nem kapcsolatfüggőségre gondolok, hanem arra, hogy amikor együtt élsz valakivel, igenis össze vagytok kapcsolódva, függtök valamilyen szinten egymástól. Évekig nem volt tudatos ennek a félelemnek az oka, utólag teljesen nyilvánvaló, hogy egy bántalmazó kapcsolatban éltem, ami tudjuk, hogy szép lassan lesz pokol. Apránként szeparál el a másik a baráti köröd nem kívánatos tagjaitól, építi le az önbizalmad, hited, ambícióid, terveid, vágyaid, hogy ne legyen ok és út kiszállni a kalitkából. Fokozatosan veszti el a bántalmazott fél a kontrollt a saját élete felett, így válik egyre inkább kiszolgáltatottá. Na, én ettől rettegtem. Amúgy is egy borzasztóan öntudatos, önállóságra vágyó tini és fiatal felnőtt voltam, ezért annak a gondolata, hogy nem én döntök a saját dolgaimról, iszonyú félelmetes volt számomra. Az más kérdés, hogy mennyire lett ez, a lényeg, hogy kiszálltam a cirkuszból, tanultam belőle. Nem eleget, mert egy újabb vakvágányra és egy lelkileg bántalmazó kapcsolatba léptem, de ez a lecke már elegendőnek bizonyult. Én úgy érzem, megvan az az egyensúly a Ferivel való kapcsolatomban, amiben jól érzem magam, mindkettőnknek megvan a saját baráti köre, de kedveljük egymás barátait, mindkettőnknek megvan az énideje, bármennyire is igényeljük a közös időt, megbeszéljük a döntéseinket, terveinket. Mivel megbízhatok benne, nem ijesztő a függőség gondolata, sőt, tavaly majdnem egy fél évre ágyba kényszerültem a kezeim miatt, akkor ő látta el a háztartást, ő dolgozott. Nem mondom, hogy könnyű volt, sokszor éreztem koloncnak vagy itthon hagyott háziállatnak magam, de szerintem ő nagyon jól kezelte az egészet.
Van azonban egy ennél sokkal-sokkal nagyobb félelmem függés témában. A gyógyszerfüggőség. Zsigerileg rettegek tőle. 2020. februárjában elmentem egy pszichológushoz, mert nagyon rosszul éreztem magam lelkileg. Eleve ott volt egy bántalmazó kapcsolat, vetélés, válás, egyéb fincsi lelki traumák a hátam mögött, de dagonyáztam az öngyűlöletben a lelki bántalmazás miatt és pont pár nappal korábban szakítottam krisszel. Összefoglalva: össze voltam törve és rohadtul sebezhető voltam. A pszichológus felismerte, hogy mennyire rossz a helyzet, ezért azt a javaslatot tette, hogy vegyem fel a kapcsolatot egy pszichiáterrel és azt bizonygatta, hogy valószínűleg valamilyen gyógyszerrel kell majd stabilizálni a hangulatomat. Na ez olyan volt számomra, mintha egy lángoló kemencébe próbáltak belegyömöszölni, minden erőmmel azon voltam, hogy megőrizzem a nyugalmam, ne lássa a halálos pánikot rajtam, nehogy akaratom ellenére olyan helyzetbe kerüljek, amire egyébként semmi szükségem nem volt. Elmondtam a nőnek, hogy az életemet hiba nélkül vezetem, dolgozom, eszem és alszom, ahogy tudok, sportolni járok, minden nap beszélek a barátaimmal, tehát annak ellenére, hogy ramatyul vagyok, valszeg depressziós tüneteim is vannak, élem az életemet, ahogy kell. Ő meg erősködött. Valahogy letudtam azt a maradék fél órát, aztán krisz jött értem, komolyan mondom: hála égnek!, mert úgy kiborultam... Pánikroham tört rám, ami hullámzott a következő két hétben még. Be voltam rezelve teljesen, hogy igazából nem is vagyok szinten, csak bebeszélem magamnak, mert így nem zárnak pszichiátriára, nem tömnek gyógyszerekkel... Folyamatosan szükségem volt megnyugtatásra, pozitív visszajelzésekre, hogy nem, nem, nem annyira rossz a helyzet, csak az a pszichológus nem volt elég képzett, hogy foglalkozhasson velem. Szabályosan rettegtem tőle, hogy ha másik szakemberhez fordulok, felír valami szart, ami aztán átveszi az életem felett a kontrollt és amikor le akarom tenni, úgy fogok járni, mint a Rekviem egy álomért valamelyik szereplője. Iszonyatos volt. Két év telt el azóta a traumatikus alkalom óta és ez az első, hogy úgy tudok róla mesélni, hogy nem tör rám az akkori rettegés, nem kezdek el bőgni. Ez alatt a két év alatt többekkel beszélgettünk gyógyszeres kezelésről, nem egy embert ismerek, aki így állt talpra, vagy gyógyszer segítségével tudták stabilizálni a betegségét, és sokat javult a saját esetleges gyógyszeres kezelésemhez való hozzáállásom, de ha lehet, inkább életmódváltással, sporttal, feladatok megoldásával, vagy valami mással próbálkozzunk.
Vannak emlékeim arról, hogy mindigis féltem függeni mástól és attól, hogy elveszítem a kontrollt, az irányítást. Azt hiszem, a függőségtől ezek tartottak távol, kivéve a játékokkal kapcsolatban, mert azt nem tartottam veszélyesnek. Nyilván ha pénzem is ráment volna, más lett volna a helyzet, de nem vagyok az a költekezős fajta, így ez a veszély nem fenyeget.
