Starfighter Eclipse Gravitationjét hallgatva kezdek neki ennek a posztnak. Sokat hallgatom, jólesik, hogy nincs szövege, főleg egy olyan nap után, mikor a munkahelyemen egyszerre három-négy szám fut egyszerre. Legtöbbször csupán csendre vágyom, de ebben a számban van valami megunhatatlan a számomra. Aztán ha belelendülök az írásba, már úgyis csak a ritmus visz, egyszer csak azt fogom észrevenni, hogy már megint végigpörgött az egész album. Vagy azt se. =D
Még tegnap este befaltam a Fogadj el!-t. Nem tudom, mit írhatnék róla azon túl, amit már lekörmöltem ide. Minden percét szerettem és fel is raktam a kedvenceim közé végül Molyon, mert méltónak ítéltem rá. Rengeteg vidám percet okozott nekem, tegnap, amikor lehuppantam a buszon hazafelé, s addig fészkelődtem olvasás közben, hogy leesett a szatyrom és még ki is borult, csak szégyenlősen kuncogtam rajta, mint egy lökött tinilány, a mellettem ülő nő nem is tudott a dolog felett napirendre térni, noha segített összeszedni a cuccom. Totál dinkává tett, amit nagyon éveztem. Remek a hangulata, s mivel annyira beszippantott, fel is vettem a hangulatát. Nem volt minden tökéletes benne, de kétségkívül jó úgy, ahogy van. Esendő, emberi, érzékeny, az írói eszközök jók benne, dicséretet érdemel a hook (ez egy filmes kifejezés, azt jelenti, hogy a nyitó jelenet azonnal berántja a nézőt - jelen esetben olvasót - a történetbe, ilyen például egy robbanás, egy izgalmas kérdés, vagy a káosz közepén in medias res kezdés), a keretes szerkezet, mert én szeretem, amikor felvillantanak előttem valamennyit a végkifejletből, de csak a végén kerül tiszta víz a pohárba, a képkeret túloldalán világosodik meg, mi is volt pontosan a sztori elején, sőt, érdekelnek az igaz történet alapján készült művek, legyen az néznivaló vagy olvasnivaló.
Nagyon-nagyon meg kell említenem, mert hálás vagyok értük: magyar történet magyar karakterekkel magyar helyszíneken, és az, hogy főleg a negatív szereplők végül kirajzolódnak előttünk jobban, megismerjük a hátterüket, azt, hogy miért váltak olyanokká, amilyenekké. Sajnos a magyar mesék ritkán szólnak arról, miért lett gonosz a farkas, a sárkány, vagy akárki, pedig ha hiszünk abban, hogy alapvetően minden ember jó, akkor kell valami vagy valaki, aki az útja közben "elrontja". És itt mindenkinél megvan, de nem spoilerezek.
Az egész könyv romantikusan bugyuta, de ezt bóknak szánom, s mégis véresen komoly. Én kedvelem az olyan műveket, amikben pofán vágó mélység és mondanivaló van, de úgy csapnak képen, hogy kérem a következőt, mert annyira... jól van tálalva, annyira nem az a cél, hogy nyomot hagyjon az ember arcán, hanem hogy a díszes köntösön ragadjon meg a szeme, miközben tudja, milyen illúzióromboló látvány fogadná, ha levenné azt. Hogy mire gondolok? A halál szele végig fúj, hol erősebben, hol cirógatóan, de könyörtelenül kitartóan, mégis vihogunk a tinik baromságain, a vicces beszólásokon, a bénázáson. Bírom az ilyet, mert anélkül hagy nyomot, hogy az látványos volna, mintha titok lenne a mondanivaló, amit csak azok érthetnek, akik belebújnak a lapok közé.
Totál képi volt számomra a könyv, láttam a szereplőket, a helyszíneket, a mozdulatokat. Szeretem az ilyet is. Elvétve előfordult, hogy bíráltam az író stílusát, szóhasználatát, de azt nem bírtam kifogásolni, ahogy a történettel bánt. Ahogy felépítette, mert fel van építve... Kurvára meg van alapozva a végkifejlet és bár én szentül hittem, hogy kézen fogva elsétálnak a naplementében, miközben valahol tudtam, hogy ez teljes mértékben irreális, s ha Tibi ragaszkodik az eredeti történethez, akkor itt sok vér fog folyni, mégis valahogy sikerült arcul ütnie a végének. De jól, szóval úgy volt megkomponálva, hogy romantikus és reális is legyen. Nem hittem volna, hogy ennyire nyers és nyílt, egyenes és látványos megjelenítése lesz a gyilkolásnak, ezért nem csak kéjes élvezettel olvastam, de meg is voltam lepve és elismerően mosolyogtam közben.
Be kell vallanom, a rabjává tett a könyv, alig tudtam aludni, dolgozni, másra gondolni, míg a végére nem értem, ha pedig mégis sikerült kikerülnöm valamennyire a hatása alól, akkor olyan ihletem támadt, hogy az valami beszarás. Rögtön másfél fejezetet meg is írtam a Pulzus akták harmadik szériájából, s annyira előre haladtam gondolatban a sztorival, hogy fogalmam sincs, hogy írom meg, mert már a negyedik szériáján agyalok. Rémes, de komolyan, mert amikor ennyire előre rohan a képzeletem, nehéz egyben tartani a jelenleg írt részt. Na mindegy, majd megregulázom a múzsámat. =D
Úgy érzem, a Fogadj el! című könyv vége egy nyisszantás volt, de kellett. Nem maradtak fenn nyitott kérdések, hiszen bármennyire is érdekes lett volna azt elemezni, ki hogy áll talpra, miképp folytatódik az élet a Szép Remények Gimiben, az író elmondta a bemutatón, hogy ő nem a következményekkel, hanem magával az eseménnyel akart foglalkozni. És azzal jó munkát végzett, bemutatta a szereplőket, felvezette a robbanást, mindent megtett előkészület címén, a bomba nagyot szólt, vitt mindent, s aztán nem maradt más, csak a sípolás a fülben. És ez így van jól.
Nagy izgalommal vettem reggel kezembe a Szívből, színből igazán című könyvet. Azt a fülest kaptam, hogy jobbra értékelték a másik könyvnél, ezért úgy gondoltam, a fokozatosság elve alapján a jó után jöjjön a jobb, de ezt két dolog is akadályozza. Az egyik, hogy még mindig körülöttem lebeg az a varázslat, amit Tibi hozott létre, a másik, hogy ennek a könyvnek a hangulata valahogy nem ragadt rám.
Három nézőpont van, Patriké, Alexé és Lilláé. Nagyon kavarodva vagyok, melyik rész mikor játszódik, mennyi idő telt el, számomra rohadtul zavaró, hogy hol belső, hol külső szemszög van a szereplők terén, a szerkezete-szerkesztése egyáltalán nem jön be, észrevettem néhány apró hibát is, ami az elégedetlenségem vagy csalódottságom miatt piszkálja a csőröm. Na, ha ez még nem volna elég, akkor jönnek a szereplők. A testvérpár szülei totttál életképtelen sötétek, akik úgy állnak hozzá az élethez, hogy amit nem akarnak tudomásul venni, ami számukra kényelmetlen, az nincs, megszűnik, elmúlik, jelentőségét veszti, a három főhős pedig önző, játszmázó hülye. Valószínűleg az a bajom a trióval, hogy iszonyatosan negatív személyiségűek a szememben, hogy a szeretetet kicsikaró emberektől az idegesség kerülget, s ezért szenvedek az olvasással. Fura nekem az író szó- és szerkesztési készlet, túl sokat ismétli a neveket, kevés a kitöltő szereplő, nem mindig képies, például a helyszín tekintetében lehetne javítani rajta, s nem érzem úgy, hogy a fő szálon túl kitöltötte volna bármivel az időt, a cselekményt az írónő.
Egyelőre, így a 70. oldal után azt mondom, mindenképpen elolvasom, mert kíváncsi vagyok rá, mit hoz ki belőlük az írónő, lesz-e jellemfejlődés, valamelyik tökfej befejezi végre a játszmázást és ha őszintén, nyitott lapokkal nem is kezdi egyből, de megpróbál javulni. Nekem nagyon fontos, hogy fejlődjenek, tanuljanak, érezzenek a szereplők, s ha ez nincs, ha nem tudom átélni a történetet, akkor nem vagyok valami elégedett. Most még ott tartok, hogy kérdések hada röpköd a fejemben, hogy igazából mit is akar Alex, Patrik és Lilla. Durva, mennyire önzőek és valahogy egyiket se szeretem, míg Petra és Dávid közt nehezen tudnék dönteni, melyiküket kedvelem jobban, Áron pedig, mint harmadik fél, nagyon érdekes ízvilágot idézett a számba.
No ez van. Ezek után mindenképp meg kell szereznem az Ethan és Cartert, mert bár amikor beleolvastam egy erotikus jelenetbe, azt gondoltam, ez annyira erotikus, mint az orrtúrás, mégis kíváncsi vagyok, mennyire építette fel, mennyire mutatja be pszichológiai szempontból a karaktereit az író. Ha utóbbi jó, érdekes, nem fogom szerintem nagyon lehúzni. =)
Mai nap szerzeménye egy Wayne Chapman - Karnevál. Ráfeküdtem a MAGUS könyvek gyűjtésére, bár ha marad bennem az a lendület, amit a Fogadj el! idézett, kevés időm lesz olvasni. =D
Erről mindenképp nyálnyomot kell hagynom!
De, mégis kimaradt valami! X"D
Starfighter. Bevallom őszintén, rémesen és elmondhatatlanul utálom az űrben lövöldözős történeteket, mindegy, hogy olvasni, nézni, vagy mit kell vele csinálni. Valahogy a legkevésbé sem vonz, akkor már inkább westernt nézek, de komolyan, pedig az sem a zsánerem. Na ez a képregény... na ez megvett kilóra. Gondolom, ez nem nagy spoiler, úgyhogy elárulhatom, hogy úgy kezdődik, hogy összerakják Caint, a fightert és Abelt, a navigatort. Közös szobát kapnak, melynek ajtaján belépve Cain közli Abellel, hogy a navigator mostantól az ő ribanca, ezután kiharap a szájából egy darabot, hogy megjelölje, sőt, rövidesen istenesen megrépázza.
Kemény, dögös, nyers, egyenes, kellemesen vulgáris, lehengerlően szép ez a képregény, ver egy csomó yaoi mangát, amit olvastam eddig. Furcsa volt eleinte a rajzolása és az olvasási sorrendje, de amint hozzászoktam, nem volt megállj, felfaltam az egészet. Iszonyat, mennyire jó, pedig nem egy nagy történet, noha még csak most írja a negyedik kötetet HamletMachine. Akinek gondja van az angollal - mint nekem -, az szerintem ugyanúgy talál egy ideális tanulási segédanyagot, mint én. A legtöbb mindent megértettem, de amit nem, ahhoz szótárt használtam. Meg szerencsére a környezetem angolul tudó része tudja, elfogadja a boy's love őrületemet és már nem akad ki a legellenállóbb személy sem, ha belövök neki egy mondatot, esetleg egy oldalt, hogy "te figyi, ezt nem értem, segítesz?". =D
Az űrben játszódó részek eddig elhanyagolhatóak voltak, vagy Hamlet megtöltötte olyan részletekkel, amitől vagy könnyesre röhögtem magam, vagy égtem a pornóhoz hasonlóan nyílt ábrázolás miatt (de jó értelemben). Ez nem egy cukros, szégyenlősködős darab, premier plánban tolják a srácok, a szemszögek/képkockák még a yaoifanoknak is szerintem egzotikusak. Immár többször végignyálaztam rajta, elkészült a visual novel, amivel szívesen játszanék, de előbb fel kell políroznom az angoltudásomat, másképp nem látom sok értelmét, viszont a hozzá írt zenék egész jók, a Gravitation a nagy kedvencem, van, hogy egész nap az szól. Mindig is akartam yaoi game-ekkel játszani, de az igazi nagy kísértést a Starfighter Eclipse jelenti. Még egy ok, hogy megtanuljak angolul, komolyan...
Starfighter. Bevallom őszintén, rémesen és elmondhatatlanul utálom az űrben lövöldözős történeteket, mindegy, hogy olvasni, nézni, vagy mit kell vele csinálni. Valahogy a legkevésbé sem vonz, akkor már inkább westernt nézek, de komolyan, pedig az sem a zsánerem. Na ez a képregény... na ez megvett kilóra. Gondolom, ez nem nagy spoiler, úgyhogy elárulhatom, hogy úgy kezdődik, hogy összerakják Caint, a fightert és Abelt, a navigatort. Közös szobát kapnak, melynek ajtaján belépve Cain közli Abellel, hogy a navigator mostantól az ő ribanca, ezután kiharap a szájából egy darabot, hogy megjelölje, sőt, rövidesen istenesen megrépázza.
Kemény, dögös, nyers, egyenes, kellemesen vulgáris, lehengerlően szép ez a képregény, ver egy csomó yaoi mangát, amit olvastam eddig. Furcsa volt eleinte a rajzolása és az olvasási sorrendje, de amint hozzászoktam, nem volt megállj, felfaltam az egészet. Iszonyat, mennyire jó, pedig nem egy nagy történet, noha még csak most írja a negyedik kötetet HamletMachine. Akinek gondja van az angollal - mint nekem -, az szerintem ugyanúgy talál egy ideális tanulási segédanyagot, mint én. A legtöbb mindent megértettem, de amit nem, ahhoz szótárt használtam. Meg szerencsére a környezetem angolul tudó része tudja, elfogadja a boy's love őrületemet és már nem akad ki a legellenállóbb személy sem, ha belövök neki egy mondatot, esetleg egy oldalt, hogy "te figyi, ezt nem értem, segítesz?". =D
Az űrben játszódó részek eddig elhanyagolhatóak voltak, vagy Hamlet megtöltötte olyan részletekkel, amitől vagy könnyesre röhögtem magam, vagy égtem a pornóhoz hasonlóan nyílt ábrázolás miatt (de jó értelemben). Ez nem egy cukros, szégyenlősködős darab, premier plánban tolják a srácok, a szemszögek/képkockák még a yaoifanoknak is szerintem egzotikusak. Immár többször végignyálaztam rajta, elkészült a visual novel, amivel szívesen játszanék, de előbb fel kell políroznom az angoltudásomat, másképp nem látom sok értelmét, viszont a hozzá írt zenék egész jók, a Gravitation a nagy kedvencem, van, hogy egész nap az szól. Mindig is akartam yaoi game-ekkel játszani, de az igazi nagy kísértést a Starfighter Eclipse jelenti. Még egy ok, hogy megtanuljak angolul, komolyan...
Minden más, amiről még írni akartam
Kaptam ajánlatot a Hitman című filmre, meg alapvetően is meg akartam nézni, ezért hárman leültünk elé a hétvégén. Barátunk teljesen ki volt akadva miatta, hogy ez a fandom megszégyenítése, nem is volt ennyire modern, hiányoztak belőle az igazi csavarok, néha hangosan kritikáztuk az események valószínűségét/valóságtartalmát, néha bíráltuk, de nekem tetszett, én elégedett voltam vele. Tény, hogy én a játékkal sosem játszottam és Hitmant szögletesebb arccal képzeltem el, de nem befolyásolt ez a két dolog, élveztem a filmet. Bond nem az én ember, de Hitman abszolút megnyert, bár nem jelölném semmiképp az év durrantásának.
Miután túltette magát a barátunk az őt ért sokkon, betettük a Harcban élve című darabot. Ez már neki is tetszett, meg nekünk is. Színvonalas darab, Jason Stathamet kifejezetten impozáns rosszfiús apa szerepben látni és nagyon kedvelhető színész véleményem szerint. Talán furcsának is tartom, hogy a Feláldozhatókban figyeltem rá fel, de nyilván nem vagyok semmivel sem elkésve, még végignyálazhatom a filmjeit. A szereplők ebben a filmben kidolgozottabbak, az egymásra való hatásuk többnyire szórakoztató, mégis reális, jellemfejlődésük, viselkedésük remek, az ábrázolásuk tetszetős. A sztori nekem nem hagyott kívánnivalót maga után, teljesen felpörögtem a film hatására, úgyhogy érdemes az újranézésre is.
Szombaton nagy vágyam volt kijutni a könyvfesztre és Dani barátunk is többek között ezért utazott fel. Nekem nincs könyvem On Saitól, mert nem szeretek olyan sztoriba kezdeni, aminek még nem elérhető a vége, no meg egyelőre nem voltam elég bátor, hogy sci-fit olvassak, mégis nagyon szerettem volna ott lenni a dedikálásán. Valahogy az egész nap késősre sikeredett, húsz perccel kezdés után estünk be a D. épületbe, ahol egy hatalmas káosz fogadott. Hamar felfedeztem On Sait, az előtte kígyózó, úttorlasznak is tökéletesen jellemezhető sort, gyorsan körbejártunk, mi van az épületben, azzal elmentünk ebédelni, mert az éhségtől rettentően feszült voltam. Mire végeztünk, már indulhattam fagyizni, ami időpontos, előre fizetős történet volt Timivel, így hiába tűnt úgy, hogy ott leszek Burkos Zsolt dedikálásán, ez nem történt meg, amiért később el is kapta a grabancomat az úr. Alaposan meglepődtem. =D Hogy ezt tetézzem, elnéztem az órát, ezért lecsúsztam Róbert Katalin és Rácz-Stefán Tibor dedikálásáról is, szóval én nem tudom, mi ütött az időbe, de valahogy sokkal gyorsabban szaladt aznap, mint amire fel voltam készülve. Mindenesetre nyolc könyvvel gazdagabb lettem, megszereztem a vágyott két szivárvány körös darabot és az Acél és oroszlánt (nyafi része, hogy nem a sárga borítóval, mint szerettem volna, de ez keménykötetes és igazából szép is), úgyhogy nagyon elégedett vagyok, bármennyire is nem volt fényes az a nap bizonyos tekintetben. Úgy voltam vele, lesznek még dedikálások, előadások, majd azokon ott leszek.
Nagy lendülettel belevetettem magam Orwella árnyéka című MAGUS könyvbe, aminek már túl is vagyok az első történetén. Nem volt számomra egyszerű olvasmány, mert semmit sem tudtam az orkokról, folyton kevertem ki hova tartozik, ki kivel van vagy épp kivel áll ellenséges viszonyba, mégis remek történetnek tartom. Megbeszéltem egy barátommal, hogy odaadom neki az Alidax gyöngyeit, miután elolvastuk a nálunk lévő könyvet, cserélünk, aztán leülünk és megbeszéljük a gondolatainkat, élményeinket, kicsit fejtágítást tart nekem. Ez elég izgalmasan hangzik szerintem. Na ehhez képest meglett ez a nyolc könyv, s tegnap este egyből nekiestem a Fogadj el!-nek. Gördülékeny, szórakoztató, rengeteg a kiutalás más könyvekre, méghozzá többségében magyarokra (de lehet, hogy külföldire nem is utal ki, erre nem emlékszem, meg ma rájöttem, hogy én elég sokat olvasok, csak nem könyvet, tehát annyira nem is vagyok tisztában a piaccal), ami nagyon tetszik, s sokszor esik szó zeneszámokról, melyeket én is szeretek. Ez utóbbi eszköz szorosabbá teszi a kötődést a könyvhöz, az olvasó úgy érzi tőle, egyre több közös pontot talál a főhősökkel.
Már a könyv felét befaltam, pedig nem olvasok gyorsan, csakhogy ez a darab egyszerűen lebilincsel. Szeretem az iskolaélet sztorikat, kifejezetten tetszik, hogy két perspektívából látjuk a történet haladását, méghozzá egy belső és egy külső szemszögből. Ilyen megoldással eddig még nem találkoztam. Sokat gondolkodtam, miért van az, hogy a férfi írók női karakter bőrébe bújnak, a női írók pedig férfi karakterébe, érdemes lenne erről tartanom egy hosszabb elmélkedést, esetleg eszmecserét, mert úgy érzem, van potenciál a témában, de egyelőre lefoglal az izgalom, mi lesz Petrával, Dáviddal, Áronnal, Eszterrel, Ákossal és a többiekkel. Nagyon nagy pulszpont nálam, hogy magyar nevek, magyar helyszínek szerepelnek egy magyar alkotó könyvében, el sem tudom mondani, mennyire jó érzés, mennyire "VÉGRE!"-érzés számomra. Anno engem ezért kábé kiröhögtek, nekem mégis jobban kézre esett magyar neveket, magyar helyszíneket, magyar történeteket használni.
Különösen tetszik az eszközhasználat a Fogadj el!-ben. Egy hookkal indít, vagyis berántja az olvasót, ráadásul a történetet olvasva világosodik meg, ki az a lány, aki az elején szerepel. Ez mérhetetlenül izgalommal tölt el, alig várom, hogy kikerekedjen előttem minden. Ott voltam a könyv bemutatóján, ami sokat dobott ahhoz, hogy mindenképp a magamévá akartam tenni a könyvet mind fizikai, mind szellemi értelemben, hiszen Tibi szimpatikus volt, érdekelni kezdtek a gondolatai, s minden, amit bele lehet akarva-akaratlanul írni egy történetbe magunkról. Különösen megfogott amúgy azzal, hogy egy igaz történetet használt fel, a valóságon alapuló sztorik mindig valahogy jobban érdekelnek.
Pertáról, Dávidról és a többiekről az a véleményem, hogy a koruknak megfelelően gyerekesek, szeretem a szellemes hülyeségeiket, a bugyuta bakijaikat, a szégyenlősségüket és az esetlenségüket az ismeretlen helyzetekben. Reálisnak, életszerűnek érzem a sztorijukat, ami számomra nagyon fontos szempont, s bár egyikükbe sem tudok belehelyezkedni, mert túlságosan mások vagyunk, ez abszolút nem ront az élvezhetőségen. Sőt, a váltott nézet és karakter mintha ezt szolgálná, noha nekem így is sikerül eltévedni, majdnem rossz helyen leszállni, gyomorgörccsel várni, mikor olvashatom újra. =D Pedig úgy érzem, ritka, amikor egy olvasmány ennyire kivon a forgalomból. Később jelentkezem az értékelés folytatásával, ha befejeztem a könyvet.
Nemrég írtam a Gravitation animéről. Nem volt egyszerű megszerezni, de másfél nap múlva már nézhettem. És IMÁDOM! Tulajdonképpen egészen jól értettem meg az angol szöveg alapján is, de sokat számított, hogy végre minden szót értettem, így került bennem minden a helyére, s a humorát csak még betegebbnek és viccesebbnek tartom, mint korábban. Megint újra fogom nézni, csak nem tudom egyelőre, hogy mikor, mert most olvasás és írás van porondon. Meg ezer más.
Azt hiszem, más elmaradásom nincsen.
Miután túltette magát a barátunk az őt ért sokkon, betettük a Harcban élve című darabot. Ez már neki is tetszett, meg nekünk is. Színvonalas darab, Jason Stathamet kifejezetten impozáns rosszfiús apa szerepben látni és nagyon kedvelhető színész véleményem szerint. Talán furcsának is tartom, hogy a Feláldozhatókban figyeltem rá fel, de nyilván nem vagyok semmivel sem elkésve, még végignyálazhatom a filmjeit. A szereplők ebben a filmben kidolgozottabbak, az egymásra való hatásuk többnyire szórakoztató, mégis reális, jellemfejlődésük, viselkedésük remek, az ábrázolásuk tetszetős. A sztori nekem nem hagyott kívánnivalót maga után, teljesen felpörögtem a film hatására, úgyhogy érdemes az újranézésre is.
Szombaton nagy vágyam volt kijutni a könyvfesztre és Dani barátunk is többek között ezért utazott fel. Nekem nincs könyvem On Saitól, mert nem szeretek olyan sztoriba kezdeni, aminek még nem elérhető a vége, no meg egyelőre nem voltam elég bátor, hogy sci-fit olvassak, mégis nagyon szerettem volna ott lenni a dedikálásán. Valahogy az egész nap késősre sikeredett, húsz perccel kezdés után estünk be a D. épületbe, ahol egy hatalmas káosz fogadott. Hamar felfedeztem On Sait, az előtte kígyózó, úttorlasznak is tökéletesen jellemezhető sort, gyorsan körbejártunk, mi van az épületben, azzal elmentünk ebédelni, mert az éhségtől rettentően feszült voltam. Mire végeztünk, már indulhattam fagyizni, ami időpontos, előre fizetős történet volt Timivel, így hiába tűnt úgy, hogy ott leszek Burkos Zsolt dedikálásán, ez nem történt meg, amiért később el is kapta a grabancomat az úr. Alaposan meglepődtem. =D Hogy ezt tetézzem, elnéztem az órát, ezért lecsúsztam Róbert Katalin és Rácz-Stefán Tibor dedikálásáról is, szóval én nem tudom, mi ütött az időbe, de valahogy sokkal gyorsabban szaladt aznap, mint amire fel voltam készülve. Mindenesetre nyolc könyvvel gazdagabb lettem, megszereztem a vágyott két szivárvány körös darabot és az Acél és oroszlánt (nyafi része, hogy nem a sárga borítóval, mint szerettem volna, de ez keménykötetes és igazából szép is), úgyhogy nagyon elégedett vagyok, bármennyire is nem volt fényes az a nap bizonyos tekintetben. Úgy voltam vele, lesznek még dedikálások, előadások, majd azokon ott leszek.
Nagy lendülettel belevetettem magam Orwella árnyéka című MAGUS könyvbe, aminek már túl is vagyok az első történetén. Nem volt számomra egyszerű olvasmány, mert semmit sem tudtam az orkokról, folyton kevertem ki hova tartozik, ki kivel van vagy épp kivel áll ellenséges viszonyba, mégis remek történetnek tartom. Megbeszéltem egy barátommal, hogy odaadom neki az Alidax gyöngyeit, miután elolvastuk a nálunk lévő könyvet, cserélünk, aztán leülünk és megbeszéljük a gondolatainkat, élményeinket, kicsit fejtágítást tart nekem. Ez elég izgalmasan hangzik szerintem. Na ehhez képest meglett ez a nyolc könyv, s tegnap este egyből nekiestem a Fogadj el!-nek. Gördülékeny, szórakoztató, rengeteg a kiutalás más könyvekre, méghozzá többségében magyarokra (de lehet, hogy külföldire nem is utal ki, erre nem emlékszem, meg ma rájöttem, hogy én elég sokat olvasok, csak nem könyvet, tehát annyira nem is vagyok tisztában a piaccal), ami nagyon tetszik, s sokszor esik szó zeneszámokról, melyeket én is szeretek. Ez utóbbi eszköz szorosabbá teszi a kötődést a könyvhöz, az olvasó úgy érzi tőle, egyre több közös pontot talál a főhősökkel.
Már a könyv felét befaltam, pedig nem olvasok gyorsan, csakhogy ez a darab egyszerűen lebilincsel. Szeretem az iskolaélet sztorikat, kifejezetten tetszik, hogy két perspektívából látjuk a történet haladását, méghozzá egy belső és egy külső szemszögből. Ilyen megoldással eddig még nem találkoztam. Sokat gondolkodtam, miért van az, hogy a férfi írók női karakter bőrébe bújnak, a női írók pedig férfi karakterébe, érdemes lenne erről tartanom egy hosszabb elmélkedést, esetleg eszmecserét, mert úgy érzem, van potenciál a témában, de egyelőre lefoglal az izgalom, mi lesz Petrával, Dáviddal, Áronnal, Eszterrel, Ákossal és a többiekkel. Nagyon nagy pulszpont nálam, hogy magyar nevek, magyar helyszínek szerepelnek egy magyar alkotó könyvében, el sem tudom mondani, mennyire jó érzés, mennyire "VÉGRE!"-érzés számomra. Anno engem ezért kábé kiröhögtek, nekem mégis jobban kézre esett magyar neveket, magyar helyszíneket, magyar történeteket használni.
Különösen tetszik az eszközhasználat a Fogadj el!-ben. Egy hookkal indít, vagyis berántja az olvasót, ráadásul a történetet olvasva világosodik meg, ki az a lány, aki az elején szerepel. Ez mérhetetlenül izgalommal tölt el, alig várom, hogy kikerekedjen előttem minden. Ott voltam a könyv bemutatóján, ami sokat dobott ahhoz, hogy mindenképp a magamévá akartam tenni a könyvet mind fizikai, mind szellemi értelemben, hiszen Tibi szimpatikus volt, érdekelni kezdtek a gondolatai, s minden, amit bele lehet akarva-akaratlanul írni egy történetbe magunkról. Különösen megfogott amúgy azzal, hogy egy igaz történetet használt fel, a valóságon alapuló sztorik mindig valahogy jobban érdekelnek.
Pertáról, Dávidról és a többiekről az a véleményem, hogy a koruknak megfelelően gyerekesek, szeretem a szellemes hülyeségeiket, a bugyuta bakijaikat, a szégyenlősségüket és az esetlenségüket az ismeretlen helyzetekben. Reálisnak, életszerűnek érzem a sztorijukat, ami számomra nagyon fontos szempont, s bár egyikükbe sem tudok belehelyezkedni, mert túlságosan mások vagyunk, ez abszolút nem ront az élvezhetőségen. Sőt, a váltott nézet és karakter mintha ezt szolgálná, noha nekem így is sikerül eltévedni, majdnem rossz helyen leszállni, gyomorgörccsel várni, mikor olvashatom újra. =D Pedig úgy érzem, ritka, amikor egy olvasmány ennyire kivon a forgalomból. Később jelentkezem az értékelés folytatásával, ha befejeztem a könyvet.
Nemrég írtam a Gravitation animéről. Nem volt egyszerű megszerezni, de másfél nap múlva már nézhettem. És IMÁDOM! Tulajdonképpen egészen jól értettem meg az angol szöveg alapján is, de sokat számított, hogy végre minden szót értettem, így került bennem minden a helyére, s a humorát csak még betegebbnek és viccesebbnek tartom, mint korábban. Megint újra fogom nézni, csak nem tudom egyelőre, hogy mikor, mert most olvasás és írás van porondon. Meg ezer más.
Azt hiszem, más elmaradásom nincsen.