Új lendület

Starfighter Eclipse Gravitationjét hallgatva kezdek neki ennek a posztnak. Sokat hallgatom, jólesik, hogy nincs szövege, főleg egy olyan nap után, mikor a munkahelyemen egyszerre három-négy szám fut egyszerre. Legtöbbször csupán csendre vágyom, de ebben a számban van valami megunhatatlan a számomra. Aztán ha belelendülök az írásba, már úgyis csak a ritmus visz, egyszer csak azt fogom észrevenni, hogy már megint végigpörgött az egész album. Vagy azt se. =D

Még tegnap este befaltam a Fogadj el!-t. Nem tudom, mit írhatnék róla azon túl, amit már lekörmöltem ide. Minden percét szerettem és fel is raktam a kedvenceim közé végül Molyon, mert méltónak ítéltem rá. Rengeteg vidám percet okozott nekem, tegnap, amikor lehuppantam a buszon hazafelé, s addig fészkelődtem olvasás közben, hogy leesett a szatyrom és még ki is borult, csak szégyenlősen kuncogtam rajta, mint egy lökött tinilány, a mellettem ülő nő nem is tudott a dolog felett napirendre térni, noha segített összeszedni a cuccom. Totál dinkává tett, amit nagyon éveztem. Remek a hangulata, s mivel annyira beszippantott, fel is vettem a hangulatát. Nem volt minden tökéletes benne, de kétségkívül jó úgy, ahogy van. Esendő, emberi, érzékeny, az írói eszközök jók benne, dicséretet érdemel a hook (ez egy filmes kifejezés, azt jelenti, hogy a nyitó jelenet azonnal berántja a nézőt - jelen esetben olvasót - a történetbe, ilyen például egy robbanás, egy izgalmas kérdés, vagy a káosz közepén in medias res kezdés), a keretes szerkezet, mert én szeretem, amikor felvillantanak előttem valamennyit a végkifejletből, de csak a végén kerül tiszta víz a pohárba, a képkeret túloldalán világosodik meg, mi is volt pontosan a sztori elején, sőt, érdekelnek az igaz történet alapján készült művek, legyen az néznivaló vagy olvasnivaló.

Nagyon-nagyon meg kell említenem, mert hálás vagyok értük: magyar történet magyar karakterekkel magyar helyszíneken, és az, hogy főleg a negatív szereplők végül kirajzolódnak előttünk jobban, megismerjük a hátterüket, azt, hogy miért váltak olyanokká, amilyenekké. Sajnos a magyar mesék ritkán szólnak arról, miért lett gonosz a farkas, a sárkány, vagy akárki, pedig ha hiszünk abban, hogy alapvetően minden ember jó, akkor kell valami vagy valaki, aki az útja közben "elrontja". És itt mindenkinél megvan, de nem spoilerezek.

Az egész könyv romantikusan bugyuta, de ezt bóknak szánom, s mégis véresen komoly. Én kedvelem az olyan műveket, amikben pofán vágó mélység és mondanivaló van, de úgy csapnak képen, hogy kérem a következőt, mert annyira... jól van tálalva, annyira nem az a cél, hogy nyomot hagyjon az ember arcán, hanem hogy a díszes köntösön ragadjon meg a szeme, miközben tudja, milyen illúzióromboló látvány fogadná, ha levenné azt. Hogy mire gondolok? A halál szele végig fúj, hol erősebben, hol cirógatóan, de könyörtelenül kitartóan, mégis vihogunk a tinik baromságain, a vicces beszólásokon, a bénázáson. Bírom az ilyet, mert anélkül hagy nyomot, hogy az látványos volna, mintha titok lenne a mondanivaló, amit csak azok érthetnek, akik belebújnak a lapok közé.

Totál képi volt számomra a könyv, láttam a szereplőket, a helyszíneket, a mozdulatokat. Szeretem az ilyet is. Elvétve előfordult, hogy bíráltam az író stílusát, szóhasználatát, de azt nem bírtam kifogásolni, ahogy a történettel bánt. Ahogy felépítette, mert fel van építve... Kurvára meg van alapozva a végkifejlet és bár én szentül hittem, hogy kézen fogva elsétálnak a naplementében, miközben valahol tudtam, hogy ez teljes mértékben irreális, s ha Tibi ragaszkodik az eredeti történethez, akkor itt sok vér fog folyni, mégis valahogy sikerült arcul ütnie a végének. De jól, szóval úgy volt megkomponálva, hogy romantikus és reális is legyen. Nem hittem volna, hogy ennyire nyers és nyílt, egyenes és látványos megjelenítése lesz a gyilkolásnak, ezért nem csak kéjes élvezettel olvastam, de meg is voltam lepve és elismerően mosolyogtam közben.

Be kell vallanom, a rabjává tett a könyv, alig tudtam aludni, dolgozni, másra gondolni, míg a végére nem értem, ha pedig mégis sikerült kikerülnöm valamennyire a hatása alól, akkor olyan ihletem támadt, hogy az valami beszarás. Rögtön másfél fejezetet meg is írtam a Pulzus akták harmadik szériájából, s annyira előre haladtam gondolatban a sztorival, hogy fogalmam sincs, hogy írom meg, mert már a negyedik szériáján agyalok. Rémes, de komolyan, mert amikor ennyire előre rohan a képzeletem, nehéz egyben tartani a jelenleg írt részt. Na mindegy, majd megregulázom a múzsámat. =D

Úgy érzem, a Fogadj el! című könyv vége egy nyisszantás volt, de kellett. Nem maradtak fenn nyitott kérdések, hiszen bármennyire is érdekes lett volna azt elemezni, ki hogy áll talpra, miképp folytatódik az élet a Szép Remények Gimiben, az író elmondta a bemutatón, hogy ő nem a következményekkel, hanem magával az eseménnyel akart foglalkozni. És azzal jó munkát végzett, bemutatta a szereplőket, felvezette a robbanást, mindent megtett előkészület címén, a bomba nagyot szólt, vitt mindent, s aztán nem maradt más, csak a sípolás a fülben. És ez így van jól.

Nagy izgalommal vettem reggel kezembe a Szívből, színből igazán című könyvet. Azt a fülest kaptam, hogy jobbra értékelték a másik könyvnél, ezért úgy gondoltam, a fokozatosság elve alapján a jó után jöjjön a jobb, de ezt két dolog is akadályozza. Az egyik, hogy még mindig körülöttem lebeg az a varázslat, amit Tibi hozott létre, a másik, hogy ennek a könyvnek a hangulata valahogy nem ragadt rám.

Három nézőpont van, Patriké, Alexé és Lilláé. Nagyon kavarodva vagyok, melyik rész mikor játszódik, mennyi idő telt el, számomra rohadtul zavaró, hogy hol belső, hol külső szemszög van a szereplők terén, a szerkezete-szerkesztése egyáltalán nem jön be, észrevettem néhány apró hibát is, ami az elégedetlenségem vagy csalódottságom miatt piszkálja a csőröm. Na, ha ez még nem volna elég, akkor jönnek a szereplők. A testvérpár szülei totttál életképtelen sötétek, akik úgy állnak hozzá az élethez, hogy amit nem akarnak tudomásul venni, ami számukra kényelmetlen, az nincs, megszűnik, elmúlik, jelentőségét veszti, a három főhős pedig önző, játszmázó hülye. Valószínűleg az a bajom a trióval, hogy iszonyatosan negatív személyiségűek a szememben, hogy a szeretetet kicsikaró emberektől az idegesség kerülget, s ezért szenvedek az olvasással. Fura nekem az író szó- és szerkesztési készlet, túl sokat ismétli a neveket, kevés a kitöltő szereplő, nem mindig képies, például a helyszín tekintetében lehetne javítani rajta, s nem érzem úgy, hogy a fő szálon túl kitöltötte volna bármivel az időt, a cselekményt az írónő.

Egyelőre, így a 70. oldal után azt mondom, mindenképpen elolvasom, mert kíváncsi vagyok rá, mit hoz ki belőlük az írónő, lesz-e jellemfejlődés, valamelyik tökfej befejezi végre a játszmázást és ha őszintén, nyitott lapokkal nem is kezdi egyből, de megpróbál javulni. Nekem nagyon fontos, hogy fejlődjenek, tanuljanak, érezzenek a szereplők, s ha ez nincs, ha nem tudom átélni a történetet, akkor nem vagyok valami elégedett. Most még ott tartok, hogy kérdések hada röpköd a fejemben, hogy igazából mit is akar Alex, Patrik és Lilla. Durva, mennyire önzőek és valahogy egyiket se szeretem, míg Petra és Dávid közt nehezen tudnék dönteni, melyiküket kedvelem jobban, Áron pedig, mint harmadik fél, nagyon érdekes ízvilágot idézett a számba.

No ez van. Ezek után mindenképp meg kell szereznem az Ethan és Cartert, mert bár amikor beleolvastam egy erotikus jelenetbe, azt gondoltam, ez annyira erotikus, mint az orrtúrás, mégis kíváncsi vagyok, mennyire építette fel, mennyire mutatja be pszichológiai szempontból a karaktereit az író. Ha utóbbi jó, érdekes, nem fogom szerintem nagyon lehúzni. =)

Mai nap szerzeménye egy Wayne Chapman - Karnevál. Ráfeküdtem a MAGUS könyvek gyűjtésére, bár ha marad bennem az a lendület, amit a Fogadj el! idézett, kevés időm lesz olvasni. =D