Amit 2020-ban tanultam

Még mindig #BloggerKépzős téma, és bár korábban egész sokat beszéltem/írtam IG-n arról, hogy mit tanultam 2020-ban, mit kaptam attól az évtől, egy év távlatából szeretném összefoglalni, meg itt is.

Előző évben szembe találtam magam azzal, hogy igenis többszerelmű vagyok és a párkapcsolat, amiben élek, korlátoz, jövőtlen és minél jobban önmagammá akarok újra válni, annál jobban igyekszik összetörni. Szörnyű érzés volt erre rájönni, arra viszont nagyon felszabadító, hogy nem csak tudok több embert szeretni, de szerethetek. Miért ne tehetném? Mindigis ilyen voltam, csak megpróbáltam bekorlátozni magam, hogy elfogadhatóbb legyek mások számára, illetve úgy gondoltam, ez a dolog lehetetlenné teszi egy egészséges, normális, jövőbe mutató párkapcsolat kialakítását. Utólag látom, hogy a saját mechanizmusom gátolt abban, hogy sokkal előbb kilépjek ebből a kapcsolatból és hogy olyan emberrel kössem össze magam, aki rendelkezik egészséges önbizalommal, igénye van énidőre, van saját baráti köre, szorongás nélkül meg tudok vele jelenni bárhol és szorongás nélkül el tudok menni bárhová nélküle. 2020 ennek az útnak a kezdete volt.

 

A cég, ahol dolgoztam, átköltözött a város másik végébe, másfél órás utazótávra tőlem. Az új iroda kényelmetlen volt számomra, valahogy olyan mentális változás vette kezdetét, ami demoralizáló és romboló volt, aztán beütött a covid, egy akkor még ismeretlen járvány, ami pánikreakciókat váltott ki az emberekből, az egyik kolléganő elment szülési szabadságra (félreértés ne essék, nagyon örülök, hogy összejött nekik a gyerek és egészségesek, boldogok)... Minden nagyon gyorsan, koncentráltan történt, három hónap alatt gyakorlatilag a lábam alól kihúzott szőnyegként tűnt el a stabil, megszokott közegem. Február 20-án végleg szakítottam chrisszel (november végén is szakítottam vele egyébként, csak a karácsonyi időszakot nem akartam felrúgni és ezzel ellehetetleníteni a magunk és a családjaink életét), négy nappal később jártam azon a korábban említett, szörnyű pszichológusi kezelésen, majd alighogy csillapodott a pánik bennem, mindenféle korlátozást kezdtek bevezetni az országban a járvány miatt és felhívatott a főnököm, hogy úgy értesült, le fogják zárni Budapestet és ha nem tudok bejárni dolgozni, vagy szabira ír ki, vagy fizetés nélküli szabira. Ezt én nem engedhettem meg magamnak, ezért másnap bőröndbe raktam a legszükségesebb holmim és odaköltöztem Timiékhez. Az az egy hónap, amíg velük laktam, életem egyik legharmonikusabb és legbékésebb időszaka volt, olyan dolgokat hozott elő belőlem, amik meghatározták, hogyan akarom folytatni az életem, mit akarok elérni. Mentőöv volt egy olyan párkapcsolat vége után, amibe nagyon sokat fektettem, amiben túl sokáig hittem, ami teljesen behálózott és kissé elvakított. Eközben chris óriási cirkuszt csinált a hátam mögött, amiről egyedül Bogica szólt azok közül, akik tudtak a dolgokról, és amikor felhívtam christ, hogy mégis hogy képzeli, hogy olyanokat mond az egyik legjobb barátnőmnek, még neki állt feljebb, majd később valahogy mégis békültünk egy kicsit. Undorító gerinctelenségnek tartom, amit művelt, elásott, akinél csak tudott, kihasznált engem és a családomat is, végül amikor azt mondtam, nincs szükségem rá, én aztán nem fogok bizonygatni semmit és nem nekem kéne tepernem, megalázott és elviharzott. Elvárta volna, hogy a porban csússzak utána és mivel nem tettem, mélységesen sértve érezte magát. Nagyon durva... Közben március közepén Csigusz elém állt, hogy öt éve vár rám és egy olyan kapcsolat vette kezdetét, ami nagyon meg volt érzelmileg alapozva, de mindkettőnktől sok munkát és nyitottságot kívánt. Jó kapcsolat volt, szeretettem benne lenni. Ő kezdte megnyugtatni a lelkem, támogatott férfi párként, hogy önazonosan intézzem a dolgaimat, maradéktalanul megbízott bennem.

 

Iszonyatosan sokat bőgtem 2020-ban, sokkal többet, mint amennyit aludtam. Április elején odaköltöztem albérletbe Talyhoz és Kikkihez, elkezdtem rendszert kialakítani, és rengeteg időm volt magammal, főleg, hogy a munkahelyem is átállt home office-ra. Szóval az első félévben azt köszönhettem ennek az évnek, hogy elkezdhettem önmagam lenni, rendszert kiépíteni, megtapasztalni olyan dolgokat, amikre vágytam, mérhetetlen sok bizalmat és bennem való hitet kaptam a barátaimtól, és elkezdhettem feldolgozni mind chris, mind bene által hátrahagyott sérüléseket. Nyilván a családom hozzám-állása rettenetesen fájt és érthetetlen volt számomra, anyuval is egyre rosszabb lett a kapcsolatom, mert nem akarta belátni, hogy igazam van és az én helyemben valószínűleg ő is, de bármelyik értelmes nő ugyanúgy útilaput kötött volna chris talpára, hogy olyan embert vett a pártfogásába, aki velem nagyon rohadék módon elbánt, mintha soha nem is szeretett volna, és hogy ennek ellenére én nem azt kértem, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot, hanem hogy engem helyezzen az első helyre a fontossági, érzelmi közelségi, lojalitási sorban. A fájdalom és a konfliktusok csak rakódtak rám, én dobozoltam be őket, mert már túl sok volt számomra ahhoz, hogy még azt is próbáljam feldolgozni. A túlélésért küzdöttem, de szó szerint. Még írni sem írtam, még bele sem kezdtem egy történetbe sem.

 

2020-ban nagyon sok új dologban próbáltam ki magam. Sütöttem cipót, elkezdtem kommersz ételeket készíteni, mint a rakott krumpli, újrakezdtem a festést, otthon edzettem, ring fiteztem és just dance-eltem Talyval, kaptam egy csomó holmit barátoktól, így a ruhatáram is lecserélődött, akkor kerültek hozzám a deguk, és valamikor áprilisban rendszeresedett be a Ferivel való traccspartizás. Nyáron végre buliztunk egy nagyot és anya is felhívott a szülinapomon, ami azért volt nagyon fura, mert úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, megjöttek a várva várt Poli Hero Dice kockáim, levágtam rövidre a hajam és gyönyörűek voltak a növényeim, már alig tudtam őket hova tenni. Életemben először összetört egy telefonom és megvolt életem leggyorsabb partnerváltása, majd összeköltözése valakivel.

Összefoglalva, amit ez az év adott nekem: tükröket, kapaszkodókat, teret, időt magammal és rengeteg lehetőséget, hogy önmagammá váljak és szeressem magam. Nem azt mondom, hogy leszámoltam minden kétellyel és fájdalommal, de úgy érzem, annyira mélyre már nem tudnak lökni ezek a múltbéli dolgok, mint addig, és ez már nagyon jó állapot.

Út önmagamig

Végül nem írtam. Nem írtam semmit. Azok az érzések, gondolatok, történések, amiket le kellett írnom, nem voltak publikálhatóak. Nagyon nehéz másfél-két évem volt, az életem fokozatosan tönkrement, majd gyorsuló ütemben zuhantam a padló felé. Csattantam, széttörtem, de a falka szeretete, kitartása erősebbé és biztosabbá tett dolgokban, mint amilyen addig voltam valaha.

Otthonról hoztam magammal a két legnagyobb félelmemet: hogy akiket szeretek, azok igazából nem szeretnek és hogy engem nem lehet eléggé szeretni, mert sosem lakom jól, a szívem egy lyukas kancsó, amiből kifolyik a beletöltött szeretet, ezért idővel mindenkinek a terhére leszek. Utóbbit anno az első csajom vetette a szememre, valahogy akkor lett formája a félelemnek. Hordoztam magamban és rettegtem, hogy ha nem vagyok elég jó, érdekes, odaadó, figyelmes, ..., akkor beigazolódik és elveszítem azokat, akikre építettem.

Utólag látom, hogy kiszabadultam egy bántalmazó kapcsolatból és belekerültem egy másikba. Nagyon sokáig azt mondtam, Krisz nem rossz ember, csak a démonai és a sérülései irányítják, de több, mint egy évvel a végleges szakításunk után, látva, hol tart most és miket tett, miután különmentünk, nem tudom tovább áltatni magam ezzel a szöveggel. Imádtam őt. Ő úgy gondolja, nem, de ez is csak azt bizonyítja, hogy nem ismert engem eléggé. Meg akartam változni, hogy tökéletes legyek számára. Amikor szerelmes vagyok valakibe és az erőfeszítéseimmel magam ellen megyek, nem érzem, mennyire nagy marhaság, amit csinálok. Hogy ha meg kell változnom valakiért, akkor annak a kapcsolatnak semmi értelme. Hogy képtelen vagyok alapjaiban megváltozni, ahhoz nem elég az elhatározás, arra csak egy letaglózó, súlyos tragédia képes, hogy kicserélje az embert. Így lett a közös öt évünk tánc üvegszilánkokon meztélláb. Amikor nem álltak a talpamba a szilánkok, elvarázsolt a zene és a hangulat, a közös hülyéskedések, a szerelmi flow, a kellemes dolgok. De amikor belém hasított a fájdalom, végtelenül tudtam gyűlölni magam. Néha meg akartam halni, mert úgy éreztem, nincs remény, hogy velem van a baj. Igazából azzal volt a baj, hogy nem fogadtam el magam és nem jelöltem ki, meddig megyek el valaki másért, mi az, amit magamért kell megtennem.

Betöltöttem a 30-at és azt adtam magamnak ajándékba, hogy önmagam leszek. Akkor is, ha ez csak nekem felel meg. Megváltoztattam a polgári nevem. Felvettem a Liát, mert a személyiségem alapkövévé nőtte ki magát a kreatív énem. A barátaim nagy része amúgy is így szólít, mert az írós nevemmel ismert meg. Mert engem ismert meg, az írásaimat, a hobbijaimat, a gondolataimat, az érzéseimet, nem azt a felszínt, aminek a fenntartására rengeteg energiát pazaroltam, mert görcsösen ragaszkodtam hozzá. Elengedtem, nem akartam tovább "normális" lenni. Minek erőltessem, ha nem megy? Előtte csináltam egy társadalmi kísérletet is, a szoftver suliban Liaként mutatkoztam be és teljesen felvállaltam, hogy nem vagyok monogám cisz heteró nő, és nagyon pozitív dolgok értek. Adott volt, hogy ezt magasabb szintre emeljem és a mindennapjaim részévé tegyem. Aztán elég sokat írtam már arról, mennyire visszás a kapcsolatom a családommal... Anyuval rengeteget harcoltunk, bár volt idő, amikor az egyik legjobb barátom is volt. Az öcsémmel remekül kijövünk, abszolút felnézek rá és a legjobbat kívánom neki. Apuval meg lassabban hullámzó a kapcsolatom. Már beletörődtem, hogy új családot választott magának. Nem akartam az ő és a nagyanyám rideg, célorientált, pénzhalmozó karmáját tovább cipelni. Ez nem én vagyok. Meg az is hülyén jött ki, hogy Aranymosáson kikerült Szabó Krisztina regényrészlete és mindenki nekem jött gratulálni. Olyan nevet akartam, ami csak az enyém. Vicces út vitt addig, sokáig gondolkodtam rajta, de meglett. Szeretem a nevem végre. Apu egész jól fogadta, anyu viszont totál kiakadt rajta és ő volt felháborodva, hogy eldobtam a családnevem. Fura volt. Azon aggódott, hogy megbántom ezzel aput, pedig vagy másfél éve tudta, hogy nevet akarok változtatni és meg is értette, támogatta is.

Timitől és Robitól életfás medált kaptam, miután hivatalosan elfogadták az új nevem. Egy új élet kezdete volt. És a változásé is. Markáns vonalat húztam meg annak határán, mit viselek el, elkezdtem megfogalmazni az igényeimet és megkeményítve magam kiadtam azok útját, akik élősködni akartak rajtam. Elkezdtem abbahagyni az öngyűlöletet, mert pánszexuális vagyok. El sem tudom képzelni, mi ezzel a baj. Azzal, hogy bárkiben, nemre, kinézetre való tekintet nélkül meg tudom találni a szerelmet, hogy boldog tudok lenni azzal, aki szeret engem, mindegy, milyen nemű és küllemű. Oké, egy tinédzser vagy egy nálam sokkal idősebb ember nem játszik, valahogy az nem vonz, ezért nem írtam a kort, mint lényegtelen tényezőt. Szerintem az is lejött már rólam, hogy nem barátolom a nemi sztereotípiákat és elutasítom a kliséket, mert a XXI. században a régi felfogás szerint nincs értelmük és létjogosultságuk. Ha még mindig ott tartanánk, hogy a férfi el tudná tartani az egész családot, csak neki lenne joga szavazni és kötelessége lenne megtagadni a gyengéd érzelmeit, a nő feladata lenne az érzelmi háztartás, a gyereknevelés és a háztartásvezetés, oké, de ez egy letűnt kor hála égnek.

Csigusszal kapcsolatban rengeteg feszkó volt a kapcsolatunkban Krisszel. 2019 végefelé rá kellett jönnöm, vagyis lehet, hogy inkább be kellett ismernem magamnak, hogy az érzéseim Csigusszal kapcsolatban csak egy bizonyos spektrumon belül változnak. Én nem tartottam ezt problémának, mert nem csináltam és nem is akartam olyat csinálni, ami sértette volna a Krisszel való kapcsolatomat, de ő nem tudott bízni bennem és máshol is vannak a határai, mi bánt egy kapcsolatot. Meg másképp is gondolkodunk a hűségről szerintem. Tulajdonképpen november végén, december elején mondtuk ki először, hogy vége, de a karácsonyra való tekintettel nem akartuk szétrúgni mindenki életét, úgyhogy azt akartam, hogy még egy hónapig csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne. Egész jól ment.

Valamikor ekkor tájt kezdtem pedzegetni, hogy mi van, ha poliamor vagyok. Ha képes vagyok több ember iránt egyidőben szerelmet érezni. Igazából ez mindigis így volt. Egész életemben úgy alakult az életem, hogy egyszerre jártam egy sráccal és egy lánnyal is, mert mindkettőt szerettem... És ez magyarázná, hogy Csigával hogy nem múlt el végleg az, amit érzek... Krisz persze teljes erőbedobással tiltakozott, úgy érezte, ha elfogadom, hogy ez vagyok én, akkor legalizáljuk, hogy bárkivel kufircoljak, pedig én egyáltalán nem ezt akartam. A poliamóriát én az amória részéről közelítem meg és nem feltétlen érzem szükségét, hogy szexszeljek mindenkivel, akibe szerelmes vagyok. Mégis ez lett igazából a kapcsolatunk kaszája.

Február közepén vége lett, aztán jött a covid és főnök felhívatott, hogy úgy tudja, le fogják zárni a fővárost, szóval ha esetleg nem tudnék jönni dolgozni, akkor vagy fizetés nélküli szabadság, vagy szabadság... Úgy, hogy vissza akartam költözni Budapestre, amit egy albérlet tudott volna megtestesítei, nekem nem fért bele, hogy kiesik a fizum, a szabadságomat meg nem erre akartam pazarolni. Beijedtem és hajthatatlan voltam, Timi és Robi pedig megengedte, hogy odacuccoljak hozzájuk. Életem legharmonikusabb, legteljesebb egy hónapja volt. Nehéz elmagyarázni, mit éltünk át, de fantasztikus volt. Aztán Talyék albérletében megürült egy hely és odaköltöztem április elején.

Csiga március közepén állt elém azzal, hogy öt éve vár rám. Megvolt benne a spiritusz, amit hiányoltam belőle addig. Úgy tűnt, felnőtt a kapcsolatunkhoz. Jól indult a kapcsolatunk és végre megélhettük azt a szerelmet, amit egymás iránt érzünk. Lassan vetkőztem le a görcseimet és nyitott voltam meglátni őt más aspektusból, mint férfi. Rengeteg elfogadást és szeretetet kaptam mind tőle, mind Timitől, Robitól, Bogicától. Meg másoktól. Krisz még odaszúrt párat a következő két hónapban és teljesen padlót fogtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább folytatni, beledöglöm a fájdalomba és a szégyenbe. De a belső kör valósággal túltöltött szeretettel. El tudtam hinni lassan, hogy rendben vagyok olyannak, amilyen vagyok és csak utólag vettem észre, hogy a két legnagyobb félelmem elpárolgott.

Anyu reakciója volt durva. Mikor szakítottam Krisszel, azt kértem tőle, majd együtt mondjuk el a családomnak és csak azután, hogy külön tudtunk költözni, mert elég hülyén jönne le, hogy szakítottunk, de egy ágyban alszunk. Ezt az én családom sem nézte volna jó szemmel. Belement, de míg én távol voltam, elment anyámhoz és elmondta neki. Aztán elmondta az öcsémnek, az apámnak, a gyerekkori legjobb barátnőm apjának... meg még ki tudja, kinek. Azzal a felhanggal, hogy én leléptem a szeretőmmel, meg mekkora szemét vagyok. Kétszer ültem le anyuval megbeszélni a dolgot tavaly. Természetesen a szakításunk az ő tragédiája volt és én értsem meg, hogy ez neki mennyire fáj... Elmondtam, hogy Krisszel nem lehet jövőt tervezni, mert nem fogad el engem, nem bízik bennem, a barátaim egy részét ki nem állhatja, folyton csak kettesben akar lenni velem, egy anyagi csőd, nem akar visszaköltözni Budapestre, mert neki egyszerűbb a nagyanyámmal élni, ahol megvan a temérdek placca a szarjainak, kevesebbet kell fizetni, mint egy albiért, és gyereket se akar, mert már van egy fia. Anya erre azt magyarázta mindkét alkalommal, hogy de Krisz milyen jó parti, meg hát igen, féltékeny, mert annyira szeret, meg furák a barátaim amúgy is és én túl sok időt foglalkozom velük, meg elvagyok a kis világomban. Jó, hát Krisznek vannak hibái, de hát mindenkinek vannak és annyi mindent megtesz értem ez a fiú... Mintha két külön dimenzióban lettünk volna. Megkérdeztem tőle, hogy abba belegondolt-e, hogy 31 évesen talán még szeretnék élni, családot, nem pedig egy olyan faszi mellett leragadni, aki folyton rajtam csüng, elveszi az életterem és a lehetőségeim. Jó, hát ebben igazam van, de hát Krisz olyan jó ember... Zsigerileg felbaszott és bántott ez a hozzáállás. És a pláne, hogy minden egyes alkalommal, mikor beszéltünk, meg kellett jegyeznie, hogy ő nem kedveli sem Csiguszt, sem Timit.

Abban a fél évben, amíg Csigával voltam, alig keresett. Felhívott a születésnapomon és mintha minden szuper lenne, felköszöntött, jaj de jó lenne találkozni, szívesen megvendégelne ő is... Ültünk Csigusszal a Fecskében, ami az egyik kedvenc helyem lett, és valahogy annyira... abszurd volt az a telefonhívás. Anyu azon az állásponton volt, hogy neki nem kell szeretnie azokat, akiket én szeretek, beszélgethetünk bármi másról is, és nem kell elfogadnia olyannak, amilyen vagyok, mert amikor mi találkozunk, akkor elég, ha normális vagyok. Nekem meg ez ilyen "aha... nem" kategória volt. A kaput aztán az tette be, amikor elhívott strandolni nyár végefelé öcsémmel hárman. Egész jó hangulat volt, valamennyire megbeszéltük az elmúlt közel fél évet, aztán elmondta, hogy igazából Krisszel mentek volna, csak Krisz sosem ért rá. Én így ültem és próbáltam felfogni, hogy ez miez, miafasz. Annyira kiakadtam, hogy képtelen voltam mit mondani erre, később elmondtam apunak. Apa nem az az ember, aki kimondja a véleményét, az érzelmeit sem igazán fejezi ki, de ez még őt is felborította. Azt mondta, az ilyet akkor se mondja meg az ember, ha igaz. Nekem ez volt az a momentum, aminél bebizonyosodott, hogy az, hogy anya gyereke vagyok, nem jelent semmit a számára. Legalábbis egy rizsszemmel se többet, mint a Krisszel való jó kapcsolata.

Sosem kértem azt, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot. Sosem kértem azt, hogy legyen róla rossz véleménnyel, ne szeresse. Azt kértem, hogy felém legyen lojális, mert én vagyok a gyereke. Ezt vagy nem értette, vagy nem akart felém lojális lenni, mert mindig azt mondogatta, hogy ő nem tud köztem és Krisz között választani, meg ő nem olyan, aki utcára dobja azt, akivel jóban van. Hát jó, én ezzel lezártnak tekintem a témát. Ha nem tud választani köztünk, akkor még most sem érzi magát az anyámnak, és akkor nekem sem kell úgy viselkednem tovább, mint a gyerekének.

Voltam 2019 végén két Hellinger állításon. Ez egy nagyon jó, de borzasztóan felkavaró módszer valamilyen probléma gyökeréig ásásához. Nekem rávilágított, hogy "anyám elbaszott gyereke vagyok" és addig nem fogok tudni kimászni a gödörből, amíg nem tudok szakítani a rossz családi mintával. Tökre összeállt a kép az elmúlt másfél-két évben. Azt már régóta mondtam, hogy anya életútját csinálom, csak felgyorsítva. Azt is tudtam, hogy a szüleim nem akartak házasodni, építkezni és gyereket. Nem álltak készen, csak belehajszolták őket. Ez tönkretette az életüket és a szerelmüket. Aztán tavaly anya megmondta, hogy nem tudott engem szeretni gyereknek. Én tudom, hogy tinédzsernek is elviselhetetlennek tartott, mert falakat építettem magam köré és kizártam mindenkit és mindent, ami kellemetlen volt, ha meg sarokba szorultam, vagy fel kellett venni a kesztyűt, abban nem volt köszönet.

Zárult a kör: a legnagyobb félelmem az volt, hogy akit szeretek, nem szeret viszont és kiderült, hogy az anyám nem szeret. Lehet, hogy ő úgy gondolja, szeret, de az, amit ő szeretetnek gondol és érez, az nem az, amit én is annak gondolok és érzek. Nincs benne elfogadás, támogatás, bizalom, odaadás.

Ferivel valamikor az első karantén idején kezdtünk beszélgetni. Eleinte egy-egy poénkodós megszólalásunk volt, piszkáltuk kicsit egymást, de ez a cégnél teljesen mindennapi. Aztán elkezdtünk általános dolgokról beszélgetni. Hogy nehéz manapság normális lányt találni a huszonközepi-végi korosztályban, mert a legtöbb aranyásó vagy életképtelen. Hogy mi a gond a világgal. Aztán kezdtünk személyesebb témák felé terelődni. Egyre többet dumálni... Telefonálni... Szimpatikus, jóvágású, szorgalmas, vicces, intelligens srác, ismertük egymást már egy éve, vele beszéltem legelőször telefonon a cégnél, mikor bedobtak a csajok a mélyvízbe. Valamit meg kellett tőle kérdeznem és meg kellett valamire kérnem, de akkor még nem értettem, miről beszélünk, és előttem kezdett egy héttel, szóval ő se nagyon, ezért szétröhögtük azt a telefonhívást. Jókat dumáltunk bármiről magánban, nyáron, míg szabin voltam, megviccelt azzal, hogy szanaszét állította a céges székemet, majdnem ő segített befejezni a degukecót, de túlságosan zavarba hozott az egész helyzet, ezért Robit kértem meg, hogy segítsen. Tetszett nekem. Jött a flörtölés... észrevettem, hogy a nonverbális kommunikációm extrém durván a "figyelj rám!", hogy alig bírom leállítani magam, mikor megjelenik az irodában. És azt is, hogy ő is folyton figyel engem, néha nekem beszél dolgokról, nekem mondja el elsőnek, közben meg igyekszik feltűnésmentes maradni, nem lebuktatni magát vagy azt, hogy milyen jóban lettünk. Vicces volt, izgalmas és egy kicsit veszélyes is.

Timi számára nyilvánvaló volt, hogy belezúgtam. Még beszélték is Robival, hogy vajon megmondja-e nekem, vagy inkább várja meg, amíg én rájövök. Rájöttem. Nem volt nehéz, bár egy ideig igyekeztem távol tartani magamtól ezt a dolgot. Elmondtam Csigának is, aki mindig azt képviselte, hogy bízik bennem, az a fő csapásirány, hogy vigyázzak magamra és érezzem jól magam. Ettől függetlenül sokat sírtam attól félve, hogy ez megváltozik. Tavaly az év középső szakaszában többet sírtam, mint amennyit aludtam. Voltak olyan éjszakáim, ha valaki nem aludt mellettem, amit szinte átvirrasztottam és csak gondolkodtam, agyaltam, felidéztem dolgokat, meg bőgtem. Szeptember elején elhívtam Ferit egy találkozóra. Nem volt elképzelésem, mit csináljunk konkrétan, én sétálni szerettem volna meg egy jót enni. Szegény, nem mondta, hogy a sétát ő már letudta melóban, úgyhogy több, mint 35.000 lépéssel zárta a napot, miután a fél fővárost begyalogoltattam vele. Fokozatosan avattam be őt a dolgaimba és egész jól fogadta. Elfogadta. Valamivel később bevallottam neki, hogy beleestem és hogy bővíteném vele a kapcsolati státuszom. Olyan aranyos volt, lesokkolt és megkérdezte, erre most várok-e választ. Megnyugtattam, hogy nem, szerintem ez olyan dolog, amit alaposan át kell gondolni, és hogy nyugodtan kérdezzen bármit, nyitott könyv vagyok, nincs tabu vagy rossz vagy kínos kérdés. Ő nem olyan, ő magában szokta átgondolni a dolgokat.

A Ferivel való kapcsolatom épült, a Csigával való kapcsolatom, úgy éreztem, megrekedt. A két fiú között egész pontosan 8 nap van korban, vannak hasonlóságok köztük, de baromi nagy kontrasztot is adnak. Gyűltek a jelek, hogy Csigusszal nem teljesen jó minden a kapcsolatunkban, de reflexből bedobozoltam őket. Aztán egyszer csak vége lett a hajtásnak a melóban, rám szakadt a magány és szembe találtam magam a jelekkel megpakolt dobozzal, hát kipakoltam. Eléggé kibuktam, azonban tisztában voltam vele, hogy ennél a pontnál az előző kapcsolataimban mindig elbasztam. Mindig meg akartam menteni a másikat magától, mindig azt akartam, hogy hozzon ki magából többet és elkezdtem az energiáimat arrafelé fordítani, hogy őt építsem. Minden egyes alkalommal katasztrofális vége lett. Egyszerűen... meg kellett törni ezt a rossz sémát. Rohadtul fájt, hogy pont Csigánál, akitől annyit kaptam, akit annyira szeretek... de úgy éreztem, bántanak apróságok és hogy elégedetlen vagyok a haladási irányunkkal, ütemével, ezért nagyjából egy hónap múlva el fogom kezdeni ösztökélni, mint valami marhát, jönnek majd a veszekedések és tönkremegy vele teljesen a kapcsolatom. Átgondoltam, és arra jutottam, a barátságom sokkal fontosabb vele, mint az, hogy megpróbáljunk párkapcsolatban maradni. Nem ugyanott tartunk tapasztalatokban és szerintem nem is tudjuk teljesen lefedni egymás vágyálmát. Tudom, hogy utóbbival ő nem ért egyet, de túl nagy az ízlésünk között a különbség, ami összeköltözés után okozott volna kellemetlenségeket. Meg vannak rossz mechanizmusai, amik zavartak és egy ponton túl nem akart javítani rajtuk, ami engem bosszantott.

Egy huszárvágással szakítottam vele. Ha nyújtottam volna, ha próbálok óvatosabb lenni, akkor csak szétkentem volna a szart. Feri aznap jutott döntésre velem kapcsolatban, ezért arra kértem, akkor találkozzunk másnap. Úgy gondoltam, off, neki ez nem fér bele, szóval nap végén majd egyben jól kisírhatom magam mindkét fiú miatt. Nem így lett, azt írta a cetlijére - mivel azt kértem, hogy utólag foghatatlan legyen a dolog, hogy ne mondja, hanem írja le, mit döntött, én is leírom, előző tali előtt min buktam ki -, hogy ha még mindig rendben van nekünk, akkor próbáljuk meg. Elég... megdöbbentő volt nekem. Éreztem, hogy ez neki is egy erős határfeszegetés lenne. Nem kevésbé volt meglepve, hogy az én cetlimen az állt, szakítottam Csigusszal.

Anyu október közepén hívott fel. Felkészültem rá, hogy nagy esernyőt kell magam elé tartani, mert önteni fogja rám a dolgokat. Hogy nem természetes, hogy anya és lánya nem beszélnek, meg még addig rakjuk rendbe, amíg él, mert hát az egészsége nem a legjobb és a covid... Aztán kitért rá, hogy hallotta, hogy új fiúm van és szívesen megismerné. Mert hát tudom, hogy ő Csigát nem szívleli és nem örült neki, hogy összejöttem vele... Na azon rohadtul felhúztam magam. Rövidesen leráztam és elég sokáig dühöngtem rajta. Mikor Feri hazajött, bocsánatot kértem tőle, hogy nem fogom bemutatni anyámat, mert ez így nekem nagyon nem oké, ő pedig megnyugtatott, hogy ahogy érzem, ő megérti. Abszolút elfogadást és bizalmat kapok tőle a barátkozásunk kezdete óta, ami nagyon jólesik. Így kezdtem el kizárni anyámat az életemből. Nem mentem el a születésnapi összeülésére sem, aztán karácsonyra se, újévre sem. Ő volt időszak, amikor heti többször együtt kávézgatott Krisszel, engem meg arról nem kérdezett meg, hogy fenn tudom-e tartani magam egyedül, van-e segítségre szükségem, hogy érzem magam. Azt persze a szememre vetette, hogy én nem érdeklődtem felőle. Az meg végképp abszurd volt, hogy a legnagyobb vágya az, hogy mi békében meglegyünk Krisszel és majd a jeles eseményeken egy asztalhoz ültessen minket. Nem tudom, neki hogy esett volna, ha az ő anyja mondta volna azt apuval való válásuk után, hogy "majd ha megnyugszanak a kedélyek, karácsonyozzunk együtt a volt férjeddel és az új párjával". Én bedobtam ezt neki, de mintha kínaiul beszéltem volna. Főleg úgy, hogy Krisz iszonyat fostsunamit csinált azzal, hogy a saját szájíze szerint tálalta mindenkinek a szakításunk és párkapcsolatunk történetét, hogy megpróbált konkrétan ellenem fordítani embereket.

Félreértés ne essék, én tisztában vagyok vele, hogy mindenki másképp lát egy adott dolgot és az érzelmi érintettség más szemüveget biggyeszt az orrunkra, nem tudunk objektívek lenni. Tök rendben van, hogy az ember a legjobb barátjának őszintén megmondja, mekkora szar alaknak tartja az exét, mindegy, rászolgált-e erre. De hogy ezt az exem anyjának tegyem... aki még egyet is tud ezzel érteni valamilyen szinten... Nope.

Nyolc hónapja vagyunk együtt Ferivel. Harmónia, béke, öröm, boldogság, szerelem a kapcsolatunk. Elfogad olyannak, amilyen vagyok és ennek ellenére is maximálisan bízni tud bennem. Ha valami cuki vagy vicces történik, fényképet küld Timinek vagy sztorizgat rólam, mindig gondol Timire, Robira. Jókat hülyéskedik Bogicáékkal is, együtt örül a születendő csemetének, elfogadja Fischert is, Kishit és Tadeshit is. Belesimult abba, ahogy kialakult az életem, mielőtt a szerves részévé vált volna. Úgy érzem, valóra vált a dédelgetett álmom és olyan irányba haladunk együtt, ami elégedetté és boldoggá tesz. Mindannyiunkat.

És arra is rájöttem, hogy ő a kívánságpasim. Amikor még Krisszel jártam, időnként azt kívántam, hogy megismerhessek valakit, aki az ő és Csigusz jó tulajdonságaival bír. Köszönöm univerzum, imádom Ferit.