Történt velem a minap, hogy csatlakoztam egy írói csoporthoz a pofakönyvön, de életem talán legrövidebb tagsága volt. Szeretnék erről mesélni, mert tanulságosnak tartom, ami történt. Nincs időm teljesen kifejteni, mert rengeteg gondolatom támadt a témában, ezért később tervezem kisebb egységekre szedve pótolni mindezt.
A szabályzatban szerepel, hogy tilos a gyűlöletkeltés, és nem lehet ilyen témákról beszélni, a csoportvezető ki is részletezett párat: politika, rasszizmus, vallás, homoszexualitás. Ezzel semmi baj, nyilván aki erről szeretne beszélgetni, az tematikus csoportba megy. Kötelező belépés után bemutatkozni, ezt meg is tettem, és beleírtam a posztomba, hogy LMBTQI témákkal szeretek foglalkozni, hiszen mióta írni kezdtem, ez a fő vonalam, a nevem összeforrt a melegirodalommal, és én ebben nem látok problémát. Volt, aki ráharapott, hogy őt is érdekli ez, ő is ír ilyet, s volt egy hölgy, aki megkérdezte, mi ez a betűszó. Természetesen leírtam neki, mire egy férfi azt írta alá, hogy "gyűjtőneve a degeneráltaknak". Nos, én ezt nem hagyhattam szó nélkül, ezért tájékoztattam, hogy a véleménye nem egyezik a kérdésre adott válasszal, majd megkértem őt, hogy a nevem alatt ne írjon többet hasonlót se, mert ez gyűlöletkeltés. Pár perc múlva írt nekem az admin, hogy tulajdonképpen szabályt sértettem, ezért arra kér, ne is említsem meg újra ezt a szót, dolgot, fogalmat a csoportban. Mondanom sem kell, gúvadtak a szemeim a csodálkozástól, meg bennem volt a hév, úgyhogy válaszoltam:
"Nem ez az első és jelenleg sem az egyetlen csoport, amiben benne vagyok, de itt tilos egyedül még csak említést tenni róla, máshol tök normálisan tudják kezelni. Szerintem full kulturált voltam, ő cseppet sem, nem a véleményét kérdeztem, hanem magamhoz hasonló hozzáállású emberekkel ismerkednék, akik egyből jelentkeztek is, tehát igény lenne a témára. Azzal, hogy tabusítunk valamit, csak a hülyéknek adunk teret ahelyett, hogy felnőttként kezelnénk egy helyzetet. Nem célom beszélni róla, ez egy írói közösség, nem itt van ennek a helye, csupán nem hagyhattam ki, ha ezzel foglalkozom több, mint egy évtizede, ennyi."
Erre megkért, hogy módosítsam a posztom és töröljem ki "ezt a leszbi izét", én pedig rögtön kiléptem a csoportból.
Az első válaszom híven tükrözi, hogy mit gondolok az ügyről, nem ismételném magam, de hozzátenném, hogy csak azért ne maradj benne egy közösségben, mert látszólag csak ez az egy van, hanem keress tovább olyat, amelynek egyetértesz a szellemiségével. Én tisztában vagyok vele, hogy aki "leszbi izé"-nek aposztrofál egy tizenkét éves, hitvallássá növekedett munkásságot, azzal nem fogok kijönni még akkor sem, ha én a legmoderáltabb oldalamat veszem elő. Szerintem fontos beszélni mindenfajta másságról, mert túl sokan vannak, akik nem kategorizálhatók be a nagy halmazokba, és az ő kirekesztésük nem csak az ő problémájuk, hanem mindenkié. Ha utálsz valakit, attól te is szenvedsz, vizsgáld csak meg magad jobban, hogy észrevedd! És ezeket a feszkókat úgy tudjuk feloldani, ha beszélgetünk, ha nyitottak vagyunk a másik ember megismerésére, gondolkodunk, elemzünk, következtetünk, és megpróbáljuk elfogadni, hogy csakis saját magunk felett van jogunk kontrollt gyakorolni.
Fontos, hogy olyan emberekkel vedd magad körbe, akik hasonlóan gondolkodnak számodra karmikus, kardinális kérdésekben, mert így fogsz tudni jókat beszélgetni, fesztelenül viselkedni, és ha úgy adódik, hogy szükséged van segítségre, azokhoz az emberekhez fogsz tudni fordulni. Ne hagyd magad, állj ki magadért, de sose felejtsd el: "Hülyékkel nem vitatkozom, mert lehúznak a szintjükre, és legyőznek a rutinjukkal!".
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idézet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idézet. Összes bejegyzés megjelenítése
Konfliktusok
Bármennyire is kedvesek, udvariasak és szerények vagyunk, előbb vagy utóbb beleütközünk majd konfliktusokba. Ez természetes és elkerülhetetlen, s nem is baj, mert tanulunk általa. Viszont megtanulni kezelni nem könnyű, ezért sokan kerülik a lehetőséget, hogy konfrontálódjanak másokkal, inkább elhallgatják a problémáikat, elfogadják a másik akaratát, ezek azonban még több gondot okoznak majd hosszútávon.
Én azt tanultam meg, hogy ha nem mondom meg a másiknak, hogy valamivel megbántott, akkor emésztem magam és nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ha megbántanak, beszélni kell róla, mert azzal nem okozol fájdalmat a másik embernek, ha elmondod neki, hogy valamivel megbántott. Legtöbbször nem is szándékosan teszi, viszont ha nem értesül róla, hogy rosszul esett az, amit csinált vagy mondott, könnyen újra előfordulhat, és kár lenne ilyesmi miatt hagyni elromlani egy jó kapcsolatot. Másfelől ami bánt, az ott nyomja az ember szívét. Ki akar törni, de ha meggátoljuk, könnyen negatív érzéseket generál bennünk, és vagy a legváratlanabb pillanatban veszítjük el a fejünket, vagy pedig megfontoltan kezdjük aláásni valahogy a másik embert. Azt szoktam mondani, az ilyesmi rohad belül és fertőz, ezért mielőbb tiszta vizet kell önteni a pohárba.
Persze nem könnyű. Megesik, hogy jelezzük a problémát, de a másik nem érti meg. Lehet, hogy csak különböző nyelven beszéltek, de az is lehet, hogy egy olyan dologról van szó, amit ő nem érez problémának, ezért nem tulajdonít neki akkora jelentőséget. Nos, az ilyenekből idővel nézeteltérés lesz tapasztalatom szerint, mert senki sem bírja örökké a megbántottságot. Amikor ez bekövetkezik, elkezd gyűlni az emberben a feszültség, és minél több idő telik el anélkül, hogy közös nevezőre jutna a két fél, annál nagyobb az esélye a veszekedésnek.
Én is jártam nem egyszer úgy, hogy odacsaptam a másiknak. Többnyire szoktam jelezni a gondomat, de van, hogy lappang bennem, mint egy vírus és csak a megfelelő környezetre vár, hogy odategye magát. Na ez borzasztó. A másik személyt legvalószínűbb, hogy úgy fogja érni, mint egy derült égből jött villámcsapás. Nem érti, de vagy megsértődik rajta, vagy sikerül alaposan megbántani, mindenesetre csúnya éket verhet a kapcsolatba. Hogy ezt elkerüld, próbálj figyelni, mikor érzed kellemetlenül magad, mi az, ami rossz érzést vált ki belőled, és próbálj beszélni róla. Abból még nem lett világégés, hogy valaki elmondta, hogy valami rosszul esik neki, abból viszont nem kevés, hogy odamondta a másiknak a magáét dühében.
A kommunikációban nagyon fontos, hogy ne a másikat okold, és a tettét vagy szavát minősítsd, ne őt! Ha például a figyelmetlenségével megbántott, ne azt mondd neki, hogy ő egy figyelmetlen ember, hanem azt, hogy fájdalmat okozott neked. Ez azért nem mindegy, mert az előbbivel ösztönös védekezésre készteted, a lényeg nem fog eljutni hozzá, hanem mindenképp be akarja bizonyítani az állításod ellenkezőjét, vagy visszavág, így nemhogy előrébb nem juttok, hanem még jól össze is vesztek. A szavak falak vagy ablakok, nem mindegy. Van egy hasonló című könyv is, rengeteg remekséget lehet tanulni belőle. És ugye említettem, hogy ne okold a másikat. Ha egy mondatot úgy kezdesz, hogy a te hibád, még ha ez így is van, vagy súlyosabbnak fogja érezni a helyzetet és jobban fogja bánni a történteket, vagy megint előlép az ösztönös védelmi rendszer.
Nekem a konfliktuskezelés mostanában vált egy nagyon fontos sarokpontjává az életemnek. Egyrészt régebben sok mindent ráhagytam a másikra, ha nem volt muszáj, nem bonyolódtam bele, hogy megértessem magam, másrészt olyan személlyel sodort össze a sors, aki másképp állt nagyon rosszul ezen a téren. Vagyis én meghúzódtam, ő meg totál felhúzta magát. Mivel nagyon szeretem ezt az embert, vettem egy mély lélegzetet, és azt mondtam magamnak: kettőnk közt én vagyok az, akinek vannak eszközei a konfliktus megoldásához, s mivel én nem vagyok hajlandó veszekedni, kezdjünk el leásni a gyökerekig, bontsuk fel a betokosodott sérelmeket, még ha nem is miattam alakultak ki azok, és tegyünk szépen mindent tisztába két felnőtthöz méltó módon. Néha nagyon nehéz ez a módszer, de megéri.
Adott egy konfliktus. Figyeld meg a másikat, próbáld megérteni, mi miatt alakult ki a helyzet, és mi játszódhat le benne. És kezdj el kérdezni. "Miért érzed így? Miért ezt mondtad? Mi ezzel a bajod? Miért igen/miért nem...? Mi lenne jobb megoldás? Mi lenne, ha...?" Nyilván van olyan szituáció, amikor a partner nem kommunikációkész és csak tovább ontja az áldást, akkor meg kell neki mondani, hogy ha megnyugodott, akkor szeretnéd megbeszélni vele az ügyet. Az is előfordul, hogy elsőre, vagy az első néhány alkalommal besül a kísérlet, de hidd el, ha jó kérdéseket teszel fel és az a szándékod, hogy megértsd a másik személyt, megoldd a problémát, a kitartásod eredményt hoz. Nagyon fontos, hogy törekedj az én-beszédre (nekem rosszul esett, nekem fáj, megijedtem, szeretném, ha..., szerintem), mert ezáltal ő is megtudja, benned mi játszódott le. Nagyon fontos még, hogy ne sértegesd a másikat, ne légy cinikus, és legyél türelmes. Ez a kombináció erősíti benne a szándékot, hogy elkezdjen beszélni, és minél őszintébben, minél nyugodtabban tudjátok rendezni a soraitokat, annál nagyobb az esélye, hogy utána együtt fogtok nevetni valami teljesen máson, vagy közösen kitalálni, hogyan legyetek túl a krízisen, ami kiváltotta belőletek a veszekedést.
Személy szerint utálom, ha valaki besértődik. Benyomja a durcát, mint a gyerekek, fül becsuk, őneki van igaza, te meg fejen is állhatsz. Na ilyenkor szoktam azt mondani, hogy ha kisértődtél, megtalálsz, s otthagyom a fenébe. Lehet, hogy nem viszi előrébb az ügyet, de ha a vitapartnerem megsértődik, amúgy sem fogunk előrébb lépni szerintem. Nálam bevált, mert lehet, hogy nem aznap, de megkeresett a másik, és megoldódott az ügy. Én úgy tekintek a besértődésre, hogy az marha gyerekes dolog, s én ugyan nem fogom engesztelni, nem fogok magyarázkodni semmiért. Nem kell foglalkozni valakivel, aki nem akar foglalkozni veled, azt vallom.
Van még két dolog, amiért fontossá vált számomra a konfliktuskezelés. A berohadás és a szükségtelen odamondás. A berohadásról már írtam, hogy a szőnyeg alá söpört, vagy elhallgatott problémák miképp mérgezik meg a kapcsolatokat, így ezt már nem akarom ragozni. A szükségtelen odamondás amúgy is egy érdekes téma még így a végére. Ez alatt azt értem, hogy kerítünk alkalmat a másik arcába vágni, hogy milyennek tartjuk, természetes negatív jelzővel illetve. "Te egy buta liba vagy. Szerencsétlen és béna vagy. Nem tetszel, csúnya vagy. Túl nagy az orrod." Mind-mind olyan dolog, amivel velősen bele lehet gázolni az emberbe. Szükséged van arra, hogy belerúgj valakibe? Nem, hidd el, hogy nem leszel több tőle, és nem fogod hosszútávon jól érezni magad ettől. Lehet, hogy egy adott személyről rossz véleménnyel vagyunk, amire akár rá is szolgált, de szükségtelenül, főleg nyilvánosan ne toljuk a szeme közé! Gondold végig, mit érsz el egy ilyen kijelentéssel! Megbántod. Oké, ez neked miért jó? Megalázod. Ugyanazt kérdezem: Miért jó neked megalázni valakit?
Ja, hogy van köztetek egy konfliktus! Áh! És erre ez a megoldás? Biztos nem. Nyilván én is találkoztam olyan emberrel, akit ostobának vagy otrombának találtam, ami egyaránt érthető viselkedésbeli otrombaságra, vagy kinézetbelire. De igazán ki kellett hozni a sodromból, hogy ezt odamondjam neki. Én mindig ésszel akarok harcolni, ám mindig a szívem vezérel. Megesett, persze, hogy megmondtam a másiknak, hogy te egy idióta vagy, nem lehet veled beszélni, úgyhogy elmehetsz melegedni valami messzi égtájra, azonban akivel ilyet közöltem, az nem volt számomra fontos. Vagy pont azért tudott annyira felhúzni, hogy ezt válaszoljam neki, mert túl fontos volt számomra. Mindenesetre fontold meg, feltétlen a tudtára akarod-e adni a róla alkotott negatív véleményed, amivel megbélyegezheted és megbánthatod/megsértheted, s pörgesd le magadban, mi értelme van ennek. Engem nemrég veszettül megbántottak egy beszélgetésben azzal, hogy buta libának neveztek. Alapvetően kicsit sem hat meg az ilyesmi, mert tisztában vagyok azzal az alapszabállyal, hogy ha másmilyen vagy, mint a tömeg, sokan fognak utálni, megvetni, kinézni maguk közül, satöbbi, hanem azért vágott annyira mellbe, mert olyan személy mondta, akitől váratlan pofonként ért. Kellett néhány óra, hogy megnyugodjak, tisztázzam magamban, mit jelent számomra az illető és mennyit ér a véleménye, végül vállat vontam és válasz nélkül hagytam. Mikor helyére került bennem, hogy ez az ember nekem senki, már nem foglalkoztatott, minek tart, vagy hogy miért gondolja ezt rólam. És hogy mit ért el? Azt, hogy legalább tudom, hányadán állunk. Semmi baj, én ettől még tudok kultúr ember lenni, csak ha ingerel, lehet, előveszem a kedvességbe/udvariassába csomagolt menjanyádba! kiokítást. Nagyon kekec tudok lenni ilyen esetben és visszafordítok mindent a másik felé, mert mindenkivel a saját fegyverével elbánni maradandó nyomot hagy.
Tévedés azt gondolni, hogy mindenkivel jóban kell lenni. Nem, sőt, nem szabad hagyni, hogy valaki elnyomjon vagy azt higgye, alacsonyabb rendű vagy nála, ő bármit megtehet veled. Légy pajzs, ami mindent visszaver, légy fal, amin semmi se hatol át, vagy légy vándor, aki továbbáll, ha hülyével kell vitatkozni. Ez méltóság-kérdés, és te döntöd el, milyen módot választasz éppen. Mérd föl, a másik mekkora intelligenciával rendelkezik, s ne szégyelld faképnél hagyni, ha túl kicsivel. Tudod, hülyékkel nem vitatkozunk, mert lehúznak a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal!
Másfelől: a vélemény olyan, mint a segglyuk - mindenkinek van, de a másikéra (kéretlenül) senki sem kíváncsi.
Én azt tanultam meg, hogy ha nem mondom meg a másiknak, hogy valamivel megbántott, akkor emésztem magam és nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ha megbántanak, beszélni kell róla, mert azzal nem okozol fájdalmat a másik embernek, ha elmondod neki, hogy valamivel megbántott. Legtöbbször nem is szándékosan teszi, viszont ha nem értesül róla, hogy rosszul esett az, amit csinált vagy mondott, könnyen újra előfordulhat, és kár lenne ilyesmi miatt hagyni elromlani egy jó kapcsolatot. Másfelől ami bánt, az ott nyomja az ember szívét. Ki akar törni, de ha meggátoljuk, könnyen negatív érzéseket generál bennünk, és vagy a legváratlanabb pillanatban veszítjük el a fejünket, vagy pedig megfontoltan kezdjük aláásni valahogy a másik embert. Azt szoktam mondani, az ilyesmi rohad belül és fertőz, ezért mielőbb tiszta vizet kell önteni a pohárba.
Persze nem könnyű. Megesik, hogy jelezzük a problémát, de a másik nem érti meg. Lehet, hogy csak különböző nyelven beszéltek, de az is lehet, hogy egy olyan dologról van szó, amit ő nem érez problémának, ezért nem tulajdonít neki akkora jelentőséget. Nos, az ilyenekből idővel nézeteltérés lesz tapasztalatom szerint, mert senki sem bírja örökké a megbántottságot. Amikor ez bekövetkezik, elkezd gyűlni az emberben a feszültség, és minél több idő telik el anélkül, hogy közös nevezőre jutna a két fél, annál nagyobb az esélye a veszekedésnek.
Én is jártam nem egyszer úgy, hogy odacsaptam a másiknak. Többnyire szoktam jelezni a gondomat, de van, hogy lappang bennem, mint egy vírus és csak a megfelelő környezetre vár, hogy odategye magát. Na ez borzasztó. A másik személyt legvalószínűbb, hogy úgy fogja érni, mint egy derült égből jött villámcsapás. Nem érti, de vagy megsértődik rajta, vagy sikerül alaposan megbántani, mindenesetre csúnya éket verhet a kapcsolatba. Hogy ezt elkerüld, próbálj figyelni, mikor érzed kellemetlenül magad, mi az, ami rossz érzést vált ki belőled, és próbálj beszélni róla. Abból még nem lett világégés, hogy valaki elmondta, hogy valami rosszul esik neki, abból viszont nem kevés, hogy odamondta a másiknak a magáét dühében.
A kommunikációban nagyon fontos, hogy ne a másikat okold, és a tettét vagy szavát minősítsd, ne őt! Ha például a figyelmetlenségével megbántott, ne azt mondd neki, hogy ő egy figyelmetlen ember, hanem azt, hogy fájdalmat okozott neked. Ez azért nem mindegy, mert az előbbivel ösztönös védekezésre készteted, a lényeg nem fog eljutni hozzá, hanem mindenképp be akarja bizonyítani az állításod ellenkezőjét, vagy visszavág, így nemhogy előrébb nem juttok, hanem még jól össze is vesztek. A szavak falak vagy ablakok, nem mindegy. Van egy hasonló című könyv is, rengeteg remekséget lehet tanulni belőle. És ugye említettem, hogy ne okold a másikat. Ha egy mondatot úgy kezdesz, hogy a te hibád, még ha ez így is van, vagy súlyosabbnak fogja érezni a helyzetet és jobban fogja bánni a történteket, vagy megint előlép az ösztönös védelmi rendszer.
Nekem a konfliktuskezelés mostanában vált egy nagyon fontos sarokpontjává az életemnek. Egyrészt régebben sok mindent ráhagytam a másikra, ha nem volt muszáj, nem bonyolódtam bele, hogy megértessem magam, másrészt olyan személlyel sodort össze a sors, aki másképp állt nagyon rosszul ezen a téren. Vagyis én meghúzódtam, ő meg totál felhúzta magát. Mivel nagyon szeretem ezt az embert, vettem egy mély lélegzetet, és azt mondtam magamnak: kettőnk közt én vagyok az, akinek vannak eszközei a konfliktus megoldásához, s mivel én nem vagyok hajlandó veszekedni, kezdjünk el leásni a gyökerekig, bontsuk fel a betokosodott sérelmeket, még ha nem is miattam alakultak ki azok, és tegyünk szépen mindent tisztába két felnőtthöz méltó módon. Néha nagyon nehéz ez a módszer, de megéri.
Adott egy konfliktus. Figyeld meg a másikat, próbáld megérteni, mi miatt alakult ki a helyzet, és mi játszódhat le benne. És kezdj el kérdezni. "Miért érzed így? Miért ezt mondtad? Mi ezzel a bajod? Miért igen/miért nem...? Mi lenne jobb megoldás? Mi lenne, ha...?" Nyilván van olyan szituáció, amikor a partner nem kommunikációkész és csak tovább ontja az áldást, akkor meg kell neki mondani, hogy ha megnyugodott, akkor szeretnéd megbeszélni vele az ügyet. Az is előfordul, hogy elsőre, vagy az első néhány alkalommal besül a kísérlet, de hidd el, ha jó kérdéseket teszel fel és az a szándékod, hogy megértsd a másik személyt, megoldd a problémát, a kitartásod eredményt hoz. Nagyon fontos, hogy törekedj az én-beszédre (nekem rosszul esett, nekem fáj, megijedtem, szeretném, ha..., szerintem), mert ezáltal ő is megtudja, benned mi játszódott le. Nagyon fontos még, hogy ne sértegesd a másikat, ne légy cinikus, és legyél türelmes. Ez a kombináció erősíti benne a szándékot, hogy elkezdjen beszélni, és minél őszintébben, minél nyugodtabban tudjátok rendezni a soraitokat, annál nagyobb az esélye, hogy utána együtt fogtok nevetni valami teljesen máson, vagy közösen kitalálni, hogyan legyetek túl a krízisen, ami kiváltotta belőletek a veszekedést.
Személy szerint utálom, ha valaki besértődik. Benyomja a durcát, mint a gyerekek, fül becsuk, őneki van igaza, te meg fejen is állhatsz. Na ilyenkor szoktam azt mondani, hogy ha kisértődtél, megtalálsz, s otthagyom a fenébe. Lehet, hogy nem viszi előrébb az ügyet, de ha a vitapartnerem megsértődik, amúgy sem fogunk előrébb lépni szerintem. Nálam bevált, mert lehet, hogy nem aznap, de megkeresett a másik, és megoldódott az ügy. Én úgy tekintek a besértődésre, hogy az marha gyerekes dolog, s én ugyan nem fogom engesztelni, nem fogok magyarázkodni semmiért. Nem kell foglalkozni valakivel, aki nem akar foglalkozni veled, azt vallom.
Van még két dolog, amiért fontossá vált számomra a konfliktuskezelés. A berohadás és a szükségtelen odamondás. A berohadásról már írtam, hogy a szőnyeg alá söpört, vagy elhallgatott problémák miképp mérgezik meg a kapcsolatokat, így ezt már nem akarom ragozni. A szükségtelen odamondás amúgy is egy érdekes téma még így a végére. Ez alatt azt értem, hogy kerítünk alkalmat a másik arcába vágni, hogy milyennek tartjuk, természetes negatív jelzővel illetve. "Te egy buta liba vagy. Szerencsétlen és béna vagy. Nem tetszel, csúnya vagy. Túl nagy az orrod." Mind-mind olyan dolog, amivel velősen bele lehet gázolni az emberbe. Szükséged van arra, hogy belerúgj valakibe? Nem, hidd el, hogy nem leszel több tőle, és nem fogod hosszútávon jól érezni magad ettől. Lehet, hogy egy adott személyről rossz véleménnyel vagyunk, amire akár rá is szolgált, de szükségtelenül, főleg nyilvánosan ne toljuk a szeme közé! Gondold végig, mit érsz el egy ilyen kijelentéssel! Megbántod. Oké, ez neked miért jó? Megalázod. Ugyanazt kérdezem: Miért jó neked megalázni valakit?
Ja, hogy van köztetek egy konfliktus! Áh! És erre ez a megoldás? Biztos nem. Nyilván én is találkoztam olyan emberrel, akit ostobának vagy otrombának találtam, ami egyaránt érthető viselkedésbeli otrombaságra, vagy kinézetbelire. De igazán ki kellett hozni a sodromból, hogy ezt odamondjam neki. Én mindig ésszel akarok harcolni, ám mindig a szívem vezérel. Megesett, persze, hogy megmondtam a másiknak, hogy te egy idióta vagy, nem lehet veled beszélni, úgyhogy elmehetsz melegedni valami messzi égtájra, azonban akivel ilyet közöltem, az nem volt számomra fontos. Vagy pont azért tudott annyira felhúzni, hogy ezt válaszoljam neki, mert túl fontos volt számomra. Mindenesetre fontold meg, feltétlen a tudtára akarod-e adni a róla alkotott negatív véleményed, amivel megbélyegezheted és megbánthatod/megsértheted, s pörgesd le magadban, mi értelme van ennek. Engem nemrég veszettül megbántottak egy beszélgetésben azzal, hogy buta libának neveztek. Alapvetően kicsit sem hat meg az ilyesmi, mert tisztában vagyok azzal az alapszabállyal, hogy ha másmilyen vagy, mint a tömeg, sokan fognak utálni, megvetni, kinézni maguk közül, satöbbi, hanem azért vágott annyira mellbe, mert olyan személy mondta, akitől váratlan pofonként ért. Kellett néhány óra, hogy megnyugodjak, tisztázzam magamban, mit jelent számomra az illető és mennyit ér a véleménye, végül vállat vontam és válasz nélkül hagytam. Mikor helyére került bennem, hogy ez az ember nekem senki, már nem foglalkoztatott, minek tart, vagy hogy miért gondolja ezt rólam. És hogy mit ért el? Azt, hogy legalább tudom, hányadán állunk. Semmi baj, én ettől még tudok kultúr ember lenni, csak ha ingerel, lehet, előveszem a kedvességbe/udvariassába csomagolt menjanyádba! kiokítást. Nagyon kekec tudok lenni ilyen esetben és visszafordítok mindent a másik felé, mert mindenkivel a saját fegyverével elbánni maradandó nyomot hagy.
Tévedés azt gondolni, hogy mindenkivel jóban kell lenni. Nem, sőt, nem szabad hagyni, hogy valaki elnyomjon vagy azt higgye, alacsonyabb rendű vagy nála, ő bármit megtehet veled. Légy pajzs, ami mindent visszaver, légy fal, amin semmi se hatol át, vagy légy vándor, aki továbbáll, ha hülyével kell vitatkozni. Ez méltóság-kérdés, és te döntöd el, milyen módot választasz éppen. Mérd föl, a másik mekkora intelligenciával rendelkezik, s ne szégyelld faképnél hagyni, ha túl kicsivel. Tudod, hülyékkel nem vitatkozunk, mert lehúznak a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal!
Másfelől: a vélemény olyan, mint a segglyuk - mindenkinek van, de a másikéra (kéretlenül) senki sem kíváncsi.
Kicsit durván
Rákaptam a Twitterre. Van pár közösségi oldal, ami taszított, s ez is ilyen volt, aztán egyszer hallottam, hogy valamelyik író elkezdte rajta publikálni a sztoriját és regisztráltam. Egyből unszimpatikussá vált az egész, sok időre el is felejtettem, aztán valahogy... talán HamletMachine miatt kerültem rá vissza. És rákaptam. Ott kezdtem el szidni agyba-főbe a Szívből, színből igazán-t. Utólag gondolkodtam ezen, de végül arra jutottam, hogy nem csak a rajongás fontos egy-egy munkánkért, hanem a kritikák is.
Még nem végeztem vele, nagyjából a kétharmadát olvastam el, de amennyi jót írtam a Fogadj el!-ről, szerintem annyi lehúzót fogalmaztam meg erről a könyvről. Miért? Utálom az összes karakterét. Patrik idegesít a legjobban, a játszmái, szeretetkicsikaró viselkedése és igazából gonosznak is joggal nevezhető húzásai sokszor pattintják el nálam a cérnát, pedig nem közönséges cérnám van. Persze alá van támasztva egy szeretetre képtelen apával, egy halott anyával, de ez még nem feltétlen ok, hogy totálisan fasz legyen valaki, ráadásul olyan emberekkel, akik őszintén, odaadóan, nagyon szeretik. Lilla a második, akit megfojtanék egy kanál vízben. Önző, elkényeztetett és még büszke is rá. Valahol érthető, hogy a gyerekkori szerelemről nehezen mond le az ember, nehezen lép tovább, de Patrik, bakker, egyáltalán nem az a tökéletes fiú, akire megéri éveket pazarolni, álmodozni róla és tönkrevágni a testvéri kapcsolatot. Sőt, Patrikot az első alkalommal rendesen arcon kéne vágni, amikor tudom, hogy a bátyámat szereti és csak azért nyomul épp rám, hogy neki okozzon fájdalmat, aztán ha ennyiből nem ért, úgy tökön rúgni, hogy megtanulja egy életre a leckét. Én olyan testvér voltam anno, aki lehet, hogy nem bánt kesztyűs kézzel a testvérével, de elvertem azt, aki bántotta és kiálltam érte a tanáraival szemben is. Nem tudom, tanítottak-e rá, mástól tanultam, vagy csak így éreztem helyesnek, de sziklaszilárd meggyőződésem volt, hogy ezt így kell csinálni, s a mai napig is ezt tartom javarészt normálisnak, csupán a viszonyunk változott abszolút pozitív irányba. Azt hiszem, pont abban a korban kezdtük egymást értékelni a testvéremmel, mint amiben a könyv szereplői járnak. Ha huzamosabb ideig nem voltam otthon, a tesóm hiányolt, órákat ültünk egy kávé vagy tea, esetleg az üres bögréjük felett, míg beszélgettünk, érdekelt, mi van a másikkal, s eszünkbe sem jutott volna keresztbe tenni egymásnak. Akkor lett értéke a testvérünknek. Na ehhez mérve Lillát... Őszintén megvetem, s nem csak azért, mert szándékosan belemászik Patrik és Alex kapcsolatába, hiába tudja, hogy szeretik egymást, azért is megvetem, mert bár tisztában van vele, mit tesz, még magát is hitegeti, mentőöveket dobál saját magának a hülyeségeire és hibáira.
Alex... Hadilábon állok vele, mert egészen szerethető karakter lehetne, csak beszáll Patrik játszmáiba és a húgának se adja le a drótot, hogy "figyelj, örülnék neki, ha lepattannál a pasimról". És nem csak Patrik játszmáit fogadja el, a szüleiét, az osztálytársaiét, a társadalomét... Nem azt mondom, hogy tetováljon szivárvány zászlót a fejére, vagy hordjon "Meleg vagyok!" feliratos pólót, de hogy meghunyászkodó legyen, azt nem fogadom el. Néha tökösen viselkedik, máskor olyan anyámasszonykatonája. És a legrosszabb benne, hogy ő is éveket pazarol egy olyan sunyi, selejtes alakra, mint Patrik. Persze romanticizálhatnánk, de tapasztalatból beszélek. Volt nagy-nagy-nagy szerelmem, akivel egy évig volt happy a világ, aztán két év ráadás nemhivatalosan, időszakosan, s a következő három év olyan pokolira sikerült, hogy végül én mondtam ki a végét, holott őhozzá mindenkinél jobban ragaszkodtam. Pont ezért haragszom Alexre, hogy mennek a játszmák és a nyomorgatás, a szenvedés évek óta, s nem unja meg, mindig elhiszi vagy elhiteti magával, hogy valahogy rendben lesznek/vannak a dolgok, mindig megbocsát, mindig visszakúszik. Miért? Annyi sok jó pasi van a világon... Miért kell leragadni Patriknál? Főleg, amikor egyre több árulással csapja képen.
Na de most kicsit térjünk ki az írói stílusra. Nagyon fura! Három szemszög, méghozzá kétféle kivitelben. A belső monológok nagyon tetszenek, a megfogalmazásuk, az ívelésük, az összetételük remek. Szeretem azt, hogy tudatosságot tükröz, mert amikor egy belső szemszöges részt elolvasok, látom, hogy kitűzte az írónő, hogy el akar jutni A-ból Z-be, de ez nem egy nyílegyenes linea, hanem ízekkel tűzdelt, került bele B, C, D és a többi. Ezek a részek általában olvastatják magukat, attól szoktam kibukni, amikor a szereplők jellemhibái, viselkedése, vágya számomra nem elfogadható, nem logikus. Számtalanszor gondoltam azt, hogy dobom az olvasást, de mindig ott volt bennem a belső hang, hogy Rácz-Stefán Tibor az egekig dicsérte, s három ilyen lehetetlen, szenvedésszerető, ellenszenves gyökér karakterrel mire lehet menni. Hajtott a kíváncsiság és dac. Igen, a dac, hogy bármennyire is felidegesít, el fogom olvasni. Tudni akarom a végét, de nem úgy, hogy odalapozok, benyalom és kész, le van tudva. Szeretném látni, hogyan juttatja el Róbert Katalin a szereplőit a happy endig. Tudtommal az lesz.
Vannak mondatszerkezetek, amik tetszenek, amik miatt úgy érzem, megéri olvasni. Vannak a könyvben szerkesztési hibák, amik miatt a hajam téptem. És a tagolás is eleinte idegesített. Valahogy nem érzem azt, hogy a könyv első fele bármiről is szólt volna. Nem tudnám visszaidézni a jeleneteket, azt tudom, hogy rengeteg szó volt arról, hogy mindenki szerelmes és mindenki baromságokat művel. Mert Patriknak kellenek a győzelmek mások felett, a szexben, mert Lillánk kellenek az elismerések és minden, ami megtetszik neki, s mert Alexnek kellenek a barom elhatározások és a dacos kitartás. Viszont a jó hír, hogy a könyv közepén elindul a cselekmény. Van benne, de nem hangsúlyos, legalábbis én a nyomorgást éreztem addig, ám miután végre megszakad az állandóság és a megszokott se vele, se nélküle hullámzása, beindul a sztori. Elkezd érdekes lenni. Belevitt az írónő egy olyan csavart, ami egészen jól felhozta a lehúzó véleményemet. Nem a váratlansága vagy a fantasztikussága tehet róla, inkább a tálalása. Az elég jó, tényleg. Vagy legalábbis nekem bejön. Azt érzem, hogy végre nem csak szenvedünk, hanem tapasztalunk és haladunk is valamerre. Persze a történések miatt még jobban utálom Patrikot és Lillát, de az mellékes, Alexban azért bízom, hogy megjön az esze.
Mellékszereplők? Jesszus Úristen! Lilla, Alex és Ákos szülei sötét igásállatok, akik úgy élnek, hogy ami számukra kényelmetlen, nem tetsző, az nincs. Igen, az megszűnik, jelentőségét veszti. Kivagyok tőle. Felnőtt emberek lehetnek ilyen buták??? Amúgy tudom, hogy igen, sőt, a főszereplőket is reálisnak tartom, pontosan ezért szidom őket annyit. Miért akarna az ember arról olvasni, ami nap mint nap körülveszi? Komolyan azt várom, hogy végre lesz fény az alagút végén, fejlődik a karakterek jelleme, megtanulnak valamit, előrébb jutnak a szellemi és érzelmi evolúcióban. A szülőket hagyjuk is, mert élve elásnám őket, az a mondata Alexnek mindent elmond róluk, mikor közli a húgával, hogy "Apa mást sem tesz, csak arról papol nekem, hogy segítsem a testvéremet, ne sajnáljam tőle a boldogságot. Kár, hogy neked soha nem beszélt ilyesmikről.". Agyonüt, olyan igaza van. Amúgy meg nem valami kidolgozottak, anyuka főz-mos-takarít, kritizálja Ákos barátnőit és süteményt süt, apuka agyonajnározza a pici lányát és folyton alulértékeli Alexet. Noémi viszont meglepően kidolgozott, kapott figyelmet és egészen kedvelem is. Bár eddig úgy hittem, Ákos a legszerethetőbb a könyvben, aki mindenből kihúzza magát, csak annyiban enged a szüleinek, amennyivel elkerülhető a ribillió, amúgy saját életet él.
Az elmúlt másfél-két hét a mozgolódásról szólt számomra, az olvasás mellett csak barátokra és kettő, nagyobb, országon belüli útra volt időm. Nem mintha baj lenne, csak már szeretnék leülni rendesen írni, amikor nem az villog a fejem felett, hogy x órám van, utána le kell feküdnöm, különben esélytelen, hogy ne agyhalottként végezzem a munka után, stb. Emellett persze szeretnék néhány emberrel találkozni, vannak fixált napok fixált dologra, mint a csütörtöki szerepjáték, amiről nagyon sajnálom, de nincs kapacitásom írni, pedig az újpyarrszentesi parti játékidőben már megélte a tizenötödik évet és lenne mit megosztanom erről. És beígértem magam - szerintem egy éve húzom lassan, hogy tényleg meg is jelenjek - egy idegen bandába játszani is, s úgy terveztem, május közepétől ráérős leszek. Hát nem, nem leszek. XD Ennek egyik oka a kötelességek, a másik oka, hogy több pályázatra is szeretnék írni és ahhoz bizony idő kell.
Az ügyészes pályázatról szerintem már tettem itt említést. Na azzal bajban voltam egészen a mai napig, mivel több jó ötletalap jött velem szembe, de a fő témát valahogy nem tudtam belőle kihozni. Viszont ma beugrott, hogy a Pulzus akták című sorozatomhoz tudok írni egy részt ezzel a témával. Kicsit röhögök már magamon, hiszen az első részt befejeztem, a másodikba belekezdtem tavaly novemberben, de a referenciaszemélyem miatti törés következtében nem folytattam még, a harmadikat nemrég kezdtem el, csak nem jutottam géphez másfél hétig, azóta meg már a negyedik kötetet is levázlatoltam, befejeztem, s az ötödik negyedénél járok fejben. Ez pedig a hatodik része lesz a sorozatnak.
Elég sokat gondolkodtam az aktákkal kapcsolatban. Tavaly novemberben még azt is kilátásba helyeztem, hogy dobom az egészet, de mindig ott motoszkált a fejemben, hogy engem eléggé szórakoztat és számomra kihívás egy misztikus sorozatfüzér megalkotása. Egy-egy részhez kell kutatómunkáznom, mert szeretnék mitológiákra, megtörtént vagy valós esetekre alapozni. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez életem fő műve, ám ez nem gond egyelőre, érdekesnek tartom, mint munkát és erősen vacillálok rajta, hogy publikáljam-e, hogy visszajelzéseket kapjak, vagy ne, próbáljam valamilyen módon kiadni. Az első kötet ugye már elérhető ASF-en, a másodiknak talán két fejezete, s az első aktát elkezdtem feltölteni TöBire. Megvan bennem a vágy, hogy véleményeket kapjak, mert ez egy teljesen új vonal tőlem és érdekel, hogy teljesítek, de egyik oldalon sem aratott túl nagy sikert a dolog. ASF-en egyszerűen azért, mert nem fanfiction, a TöBit meg nagyon kevesen ismerik. Pedig jó oldal, csak a fórum hiányzik.
Annyi mindent mesélnék róla, de spoiler lenne szerintem... Már korábban is láttam, hogy ez egy elég nagy volumenű történet több kis szeletre bontva, de ahogy világít rá a fejem mellett felizzó körte az egyes aktákra, úgy látom át, mibe is vágtam a fejszém. Csak tudjam megírni, komolyan!
Még nem végeztem vele, nagyjából a kétharmadát olvastam el, de amennyi jót írtam a Fogadj el!-ről, szerintem annyi lehúzót fogalmaztam meg erről a könyvről. Miért? Utálom az összes karakterét. Patrik idegesít a legjobban, a játszmái, szeretetkicsikaró viselkedése és igazából gonosznak is joggal nevezhető húzásai sokszor pattintják el nálam a cérnát, pedig nem közönséges cérnám van. Persze alá van támasztva egy szeretetre képtelen apával, egy halott anyával, de ez még nem feltétlen ok, hogy totálisan fasz legyen valaki, ráadásul olyan emberekkel, akik őszintén, odaadóan, nagyon szeretik. Lilla a második, akit megfojtanék egy kanál vízben. Önző, elkényeztetett és még büszke is rá. Valahol érthető, hogy a gyerekkori szerelemről nehezen mond le az ember, nehezen lép tovább, de Patrik, bakker, egyáltalán nem az a tökéletes fiú, akire megéri éveket pazarolni, álmodozni róla és tönkrevágni a testvéri kapcsolatot. Sőt, Patrikot az első alkalommal rendesen arcon kéne vágni, amikor tudom, hogy a bátyámat szereti és csak azért nyomul épp rám, hogy neki okozzon fájdalmat, aztán ha ennyiből nem ért, úgy tökön rúgni, hogy megtanulja egy életre a leckét. Én olyan testvér voltam anno, aki lehet, hogy nem bánt kesztyűs kézzel a testvérével, de elvertem azt, aki bántotta és kiálltam érte a tanáraival szemben is. Nem tudom, tanítottak-e rá, mástól tanultam, vagy csak így éreztem helyesnek, de sziklaszilárd meggyőződésem volt, hogy ezt így kell csinálni, s a mai napig is ezt tartom javarészt normálisnak, csupán a viszonyunk változott abszolút pozitív irányba. Azt hiszem, pont abban a korban kezdtük egymást értékelni a testvéremmel, mint amiben a könyv szereplői járnak. Ha huzamosabb ideig nem voltam otthon, a tesóm hiányolt, órákat ültünk egy kávé vagy tea, esetleg az üres bögréjük felett, míg beszélgettünk, érdekelt, mi van a másikkal, s eszünkbe sem jutott volna keresztbe tenni egymásnak. Akkor lett értéke a testvérünknek. Na ehhez mérve Lillát... Őszintén megvetem, s nem csak azért, mert szándékosan belemászik Patrik és Alex kapcsolatába, hiába tudja, hogy szeretik egymást, azért is megvetem, mert bár tisztában van vele, mit tesz, még magát is hitegeti, mentőöveket dobál saját magának a hülyeségeire és hibáira.
Alex... Hadilábon állok vele, mert egészen szerethető karakter lehetne, csak beszáll Patrik játszmáiba és a húgának se adja le a drótot, hogy "figyelj, örülnék neki, ha lepattannál a pasimról". És nem csak Patrik játszmáit fogadja el, a szüleiét, az osztálytársaiét, a társadalomét... Nem azt mondom, hogy tetováljon szivárvány zászlót a fejére, vagy hordjon "Meleg vagyok!" feliratos pólót, de hogy meghunyászkodó legyen, azt nem fogadom el. Néha tökösen viselkedik, máskor olyan anyámasszonykatonája. És a legrosszabb benne, hogy ő is éveket pazarol egy olyan sunyi, selejtes alakra, mint Patrik. Persze romanticizálhatnánk, de tapasztalatból beszélek. Volt nagy-nagy-nagy szerelmem, akivel egy évig volt happy a világ, aztán két év ráadás nemhivatalosan, időszakosan, s a következő három év olyan pokolira sikerült, hogy végül én mondtam ki a végét, holott őhozzá mindenkinél jobban ragaszkodtam. Pont ezért haragszom Alexre, hogy mennek a játszmák és a nyomorgatás, a szenvedés évek óta, s nem unja meg, mindig elhiszi vagy elhiteti magával, hogy valahogy rendben lesznek/vannak a dolgok, mindig megbocsát, mindig visszakúszik. Miért? Annyi sok jó pasi van a világon... Miért kell leragadni Patriknál? Főleg, amikor egyre több árulással csapja képen.
Na de most kicsit térjünk ki az írói stílusra. Nagyon fura! Három szemszög, méghozzá kétféle kivitelben. A belső monológok nagyon tetszenek, a megfogalmazásuk, az ívelésük, az összetételük remek. Szeretem azt, hogy tudatosságot tükröz, mert amikor egy belső szemszöges részt elolvasok, látom, hogy kitűzte az írónő, hogy el akar jutni A-ból Z-be, de ez nem egy nyílegyenes linea, hanem ízekkel tűzdelt, került bele B, C, D és a többi. Ezek a részek általában olvastatják magukat, attól szoktam kibukni, amikor a szereplők jellemhibái, viselkedése, vágya számomra nem elfogadható, nem logikus. Számtalanszor gondoltam azt, hogy dobom az olvasást, de mindig ott volt bennem a belső hang, hogy Rácz-Stefán Tibor az egekig dicsérte, s három ilyen lehetetlen, szenvedésszerető, ellenszenves gyökér karakterrel mire lehet menni. Hajtott a kíváncsiság és dac. Igen, a dac, hogy bármennyire is felidegesít, el fogom olvasni. Tudni akarom a végét, de nem úgy, hogy odalapozok, benyalom és kész, le van tudva. Szeretném látni, hogyan juttatja el Róbert Katalin a szereplőit a happy endig. Tudtommal az lesz.
Vannak mondatszerkezetek, amik tetszenek, amik miatt úgy érzem, megéri olvasni. Vannak a könyvben szerkesztési hibák, amik miatt a hajam téptem. És a tagolás is eleinte idegesített. Valahogy nem érzem azt, hogy a könyv első fele bármiről is szólt volna. Nem tudnám visszaidézni a jeleneteket, azt tudom, hogy rengeteg szó volt arról, hogy mindenki szerelmes és mindenki baromságokat művel. Mert Patriknak kellenek a győzelmek mások felett, a szexben, mert Lillánk kellenek az elismerések és minden, ami megtetszik neki, s mert Alexnek kellenek a barom elhatározások és a dacos kitartás. Viszont a jó hír, hogy a könyv közepén elindul a cselekmény. Van benne, de nem hangsúlyos, legalábbis én a nyomorgást éreztem addig, ám miután végre megszakad az állandóság és a megszokott se vele, se nélküle hullámzása, beindul a sztori. Elkezd érdekes lenni. Belevitt az írónő egy olyan csavart, ami egészen jól felhozta a lehúzó véleményemet. Nem a váratlansága vagy a fantasztikussága tehet róla, inkább a tálalása. Az elég jó, tényleg. Vagy legalábbis nekem bejön. Azt érzem, hogy végre nem csak szenvedünk, hanem tapasztalunk és haladunk is valamerre. Persze a történések miatt még jobban utálom Patrikot és Lillát, de az mellékes, Alexban azért bízom, hogy megjön az esze.
Mellékszereplők? Jesszus Úristen! Lilla, Alex és Ákos szülei sötét igásállatok, akik úgy élnek, hogy ami számukra kényelmetlen, nem tetsző, az nincs. Igen, az megszűnik, jelentőségét veszti. Kivagyok tőle. Felnőtt emberek lehetnek ilyen buták??? Amúgy tudom, hogy igen, sőt, a főszereplőket is reálisnak tartom, pontosan ezért szidom őket annyit. Miért akarna az ember arról olvasni, ami nap mint nap körülveszi? Komolyan azt várom, hogy végre lesz fény az alagút végén, fejlődik a karakterek jelleme, megtanulnak valamit, előrébb jutnak a szellemi és érzelmi evolúcióban. A szülőket hagyjuk is, mert élve elásnám őket, az a mondata Alexnek mindent elmond róluk, mikor közli a húgával, hogy "Apa mást sem tesz, csak arról papol nekem, hogy segítsem a testvéremet, ne sajnáljam tőle a boldogságot. Kár, hogy neked soha nem beszélt ilyesmikről.". Agyonüt, olyan igaza van. Amúgy meg nem valami kidolgozottak, anyuka főz-mos-takarít, kritizálja Ákos barátnőit és süteményt süt, apuka agyonajnározza a pici lányát és folyton alulértékeli Alexet. Noémi viszont meglepően kidolgozott, kapott figyelmet és egészen kedvelem is. Bár eddig úgy hittem, Ákos a legszerethetőbb a könyvben, aki mindenből kihúzza magát, csak annyiban enged a szüleinek, amennyivel elkerülhető a ribillió, amúgy saját életet él.
Az elmúlt másfél-két hét a mozgolódásról szólt számomra, az olvasás mellett csak barátokra és kettő, nagyobb, országon belüli útra volt időm. Nem mintha baj lenne, csak már szeretnék leülni rendesen írni, amikor nem az villog a fejem felett, hogy x órám van, utána le kell feküdnöm, különben esélytelen, hogy ne agyhalottként végezzem a munka után, stb. Emellett persze szeretnék néhány emberrel találkozni, vannak fixált napok fixált dologra, mint a csütörtöki szerepjáték, amiről nagyon sajnálom, de nincs kapacitásom írni, pedig az újpyarrszentesi parti játékidőben már megélte a tizenötödik évet és lenne mit megosztanom erről. És beígértem magam - szerintem egy éve húzom lassan, hogy tényleg meg is jelenjek - egy idegen bandába játszani is, s úgy terveztem, május közepétől ráérős leszek. Hát nem, nem leszek. XD Ennek egyik oka a kötelességek, a másik oka, hogy több pályázatra is szeretnék írni és ahhoz bizony idő kell.
Az ügyészes pályázatról szerintem már tettem itt említést. Na azzal bajban voltam egészen a mai napig, mivel több jó ötletalap jött velem szembe, de a fő témát valahogy nem tudtam belőle kihozni. Viszont ma beugrott, hogy a Pulzus akták című sorozatomhoz tudok írni egy részt ezzel a témával. Kicsit röhögök már magamon, hiszen az első részt befejeztem, a másodikba belekezdtem tavaly novemberben, de a referenciaszemélyem miatti törés következtében nem folytattam még, a harmadikat nemrég kezdtem el, csak nem jutottam géphez másfél hétig, azóta meg már a negyedik kötetet is levázlatoltam, befejeztem, s az ötödik negyedénél járok fejben. Ez pedig a hatodik része lesz a sorozatnak.
Elég sokat gondolkodtam az aktákkal kapcsolatban. Tavaly novemberben még azt is kilátásba helyeztem, hogy dobom az egészet, de mindig ott motoszkált a fejemben, hogy engem eléggé szórakoztat és számomra kihívás egy misztikus sorozatfüzér megalkotása. Egy-egy részhez kell kutatómunkáznom, mert szeretnék mitológiákra, megtörtént vagy valós esetekre alapozni. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez életem fő műve, ám ez nem gond egyelőre, érdekesnek tartom, mint munkát és erősen vacillálok rajta, hogy publikáljam-e, hogy visszajelzéseket kapjak, vagy ne, próbáljam valamilyen módon kiadni. Az első kötet ugye már elérhető ASF-en, a másodiknak talán két fejezete, s az első aktát elkezdtem feltölteni TöBire. Megvan bennem a vágy, hogy véleményeket kapjak, mert ez egy teljesen új vonal tőlem és érdekel, hogy teljesítek, de egyik oldalon sem aratott túl nagy sikert a dolog. ASF-en egyszerűen azért, mert nem fanfiction, a TöBit meg nagyon kevesen ismerik. Pedig jó oldal, csak a fórum hiányzik.
Annyi mindent mesélnék róla, de spoiler lenne szerintem... Már korábban is láttam, hogy ez egy elég nagy volumenű történet több kis szeletre bontva, de ahogy világít rá a fejem mellett felizzó körte az egyes aktákra, úgy látom át, mibe is vágtam a fejszém. Csak tudjam megírni, komolyan!
Elmaradásaim pótlása
Paranoia
Érdemes volt megnézni, impozáns jelenetekben csodálhattam Liam Hemsworth testét, Amber Heard szépségét, és villoghattam Gary Oldman és Harrison Ford látványától, de őszintén szólva mély nyomot nem hagyott bennem a film, bármennyire is imádtam. A konfliktusok jók voltak, tetszett, ahogy a két milliárdos egymásnak feszült, a színészi játékuk príma, nagyon szeretem őket, a sztori alapötlete jó, a kivitelezése látványos. Elképzelhetőnek tartom, hogy újra megnézném és nem, nem csak Liam testét bámulni.
Amúgy is jön a Magic Mike 2! Már szóltam a barátnőmnek, hogy ezt is moziban nézzük meg, mint az elsőt. Van néhány kedvenc mozis élményem, na ez az egyik, ahogy nem túl nagy társaságban ott ülünk és nyálazunk az egykori chippendale chippendale-filmjére. Mennyei... Na ezt a filmet is újranézem, mielőtt beülök a folytatására.
Vérmesék
Zseniális! Minden fő karakterét imádtam! Nagyon vicces, magyar szinkronnal néztük, mert én azt szeretem és nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen filmet felirattal nézzek, de nem bántuk meg, a szöveg valami fantasztikus, a színészi játékról nem is beszélve. A család minden tagja kedves a szívemnek, mind elmebeteg. Nem tudok korrekt, elfogulatlan véleményt írni, szétröhögtem magam filmnézés alatt, a sztori alapvetően nem egy nagy durranás, de a tálalás... Úristen! Testhezálló volt ez a szerep mindenkinek, én úgy érzem, a zene pedig... "Im feeling good...~" Imádom, na. És a trailert nézve kedvem támadt újra megnézni.
A másik ilyen szupervicces, zseniális, amúgy nem akartam megnézni film A kiütés. Nem tudom, írtam-e már róla, de ha nem, ha igen, basszus, nézzétek meg! Egyszerűen imádom, ahogy az öregek szenvednek és hol fel akarják adni, hol nem hagyják magukat lebeszélni, remek karaktereket raktak egy filmbe és a színészek is jól alakítanak. Szellemes humor, néhány utalás, és a zene... igen, a zene, bár igaz, hogy a feldolgozásait (Schneider-testvérek és Pentatonix) jobban szeretem, attól még vigyorogtam, amint felcsendült. Érdemes megnézni, ennek is kedvet kaptam az ismétléséhez.
A háború császára
Meglepően jó, bár nem túl nagy cselekményű film. Aki szerette A király beszéde című filmet, az ezt is kajálni fogja, ha még nem látta. Nehéz róla beszélni, én elszorult torokkal és kimeredt pillantásokkal néztem. Szerintem szépen hozták a formalitásokat, a szövevényes ügyet és az érzelmeket egy helyre, remek választás volt főszerepre Matthew Fox, Tommy Lee Jonest igazán szerettem MacArthurként. Minden szereplő él, az egész történet lebilincselt, de a részeit, összetevőit is szerettem. Szép a látvány, vagy indokoltan komor, a zene nagyon passzol, a dialógusok is tetszettek, a feszültségkeltés is remek, a végről meg csak annyit mondok: tökéletes.
"Sosem találkoztam még császárral, főleg nem egy istennel. Mi a fenét mondhatsz egy istennek?"
És akkor... Bár ezt nem terveztem ebben a posztban, de számomra adja magát...
Hybrid Child
Iszonyatos ellenérzés volt bennem ezzel az animével kapcsolatban, ugyanis úgy érzem, a mangaka igazán folytathatná rendesen a Junjou Romanticát, ha már belekezdett, akkor a Sekaiichi Hatsukoit, főleg, hogy gyarapítja a fandomot a külön történetekkel (Chiakié és Yokozawáé). JR-ből kint van 2 széria, SiH-ből 2 széria, megcsinálták Yokozawáét, aztán ahelyett, hogy folytatta volna az elkezdetteket, kihozott egy olyan sztorit, ami totál eltér a fandomtól. Nem mintha baj lenne, én is érzem úgy néha, hogy ki kell kapcsolnom, amit régóta írok, de...
Na jó, kezdjük újra. Valamivel több, mint két éve vettem komolyan azt az elhatározásomat, hogy csatlakozom a BJD közösséghez. Volt egy tervem, amiben egy félig élő, egyébként gyártott faj és a tulajdonosaik kapcsolata lett volna kidomborítva, s ehhez meg akartam vizsgálni, milyenek a BJD-sek testközelből. Persze ebből az lett, hogy beszippantott a hobbi, megláttam a norvég lovagomat IH Theoban, majd belebolondultam Migidoll Jinájába, végül, de nem utolsó sorban pedig megtaláltam Deont IH Noeljében, amit vagy George Boleynről mintáztak, vagy én nem tudom, hogy sikerült az a hasonlóság, ami a baba és a fodrászfiú közt van, de az biztos, hogy ez a három dolog pecsételte meg a sorsomat. Nekiálltam BJD-zni, viszont a sztorimat nem raktam össze, egy darabig a fejemben voltak részletek, aztán valahogy... nem jött meg rá az ihlet.
Miről szól a Hybrid Child? Szinte ugyanarról, amin én két és fél évvel ezelőtt gondolkodtam. Nem tudom, mikor pattant ki a mangaka fejéből, mikor került közönség elé, nincs is összefüggés az anime és az én világom közt, mégis megkeserítette a számban az ízeket, mikor találkoztam vele. Nem volt könnyű leküzdeni a két komponensű ellenérzésemet, ráadásul elnagyoltnak éreztem a HC-t mondjuk a JR-hez képest, ami nagyon bántotta a csőrömet. Az első történet egész aranyos, a másodikat inkább untam, de a harmadik... Fogalmam sincs, mikor bőgtem utoljára ennyit animén, de komolyan. Sokáig a hatása alatt voltam és képtelen voltam rágondolni sírás nélkül. Szeretem a történelmi jellegű yaoikat, mert valahogy vonz a társadalmi szeparáció, feszültség, de annnyira tud fájni...
A négy történet tulajdonképpen kerek egészet alkot, teljesen más megvilágításba helyezi Kurodát a róla szóló utolsó két rész, és bár én őt annyira nem kedvelem, a karaktere mégis nagyon nekem szól. Kezdem úgy érezni, hogy a japán dráma nem az én világom, mert bizonyos dolgok túlhangsúlyozása szerintem gáz, mintsem sajnálatot érdemlő vagy szomorú (sérülten, kimerülve, kipurcanva végigrohanni az utcákon, hogy az animénél maradjak), meg a harmadik részben a szerelmesek párbeszédei nem teljesen letisztultak, van egy konkrét, amit többször is megnéztem, de nem, egyszerűen nem értem, nem logikus, fogalmam sincs, mit akart kifejezni, mire mondta, miért azt...
Végülis megszerettem, de nagyon szeretném, ha a JR-t folytatná a manga és az anime, mert az a kedvencem. Nem emlékszem, hogy írtam-e már összehasonlítást, viszont azt feltétlen meg kell jegyezzem (talán újra), hogy veszettül sajnálom, hogy a mangabéli Yoshino és Tori totál barom, az animében ők a szívem csücskei.
Érdemes volt megnézni, impozáns jelenetekben csodálhattam Liam Hemsworth testét, Amber Heard szépségét, és villoghattam Gary Oldman és Harrison Ford látványától, de őszintén szólva mély nyomot nem hagyott bennem a film, bármennyire is imádtam. A konfliktusok jók voltak, tetszett, ahogy a két milliárdos egymásnak feszült, a színészi játékuk príma, nagyon szeretem őket, a sztori alapötlete jó, a kivitelezése látványos. Elképzelhetőnek tartom, hogy újra megnézném és nem, nem csak Liam testét bámulni.
Amúgy is jön a Magic Mike 2! Már szóltam a barátnőmnek, hogy ezt is moziban nézzük meg, mint az elsőt. Van néhány kedvenc mozis élményem, na ez az egyik, ahogy nem túl nagy társaságban ott ülünk és nyálazunk az egykori chippendale chippendale-filmjére. Mennyei... Na ezt a filmet is újranézem, mielőtt beülök a folytatására.
Vérmesék
Zseniális! Minden fő karakterét imádtam! Nagyon vicces, magyar szinkronnal néztük, mert én azt szeretem és nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen filmet felirattal nézzek, de nem bántuk meg, a szöveg valami fantasztikus, a színészi játékról nem is beszélve. A család minden tagja kedves a szívemnek, mind elmebeteg. Nem tudok korrekt, elfogulatlan véleményt írni, szétröhögtem magam filmnézés alatt, a sztori alapvetően nem egy nagy durranás, de a tálalás... Úristen! Testhezálló volt ez a szerep mindenkinek, én úgy érzem, a zene pedig... "Im feeling good...~" Imádom, na. És a trailert nézve kedvem támadt újra megnézni.
A másik ilyen szupervicces, zseniális, amúgy nem akartam megnézni film A kiütés. Nem tudom, írtam-e már róla, de ha nem, ha igen, basszus, nézzétek meg! Egyszerűen imádom, ahogy az öregek szenvednek és hol fel akarják adni, hol nem hagyják magukat lebeszélni, remek karaktereket raktak egy filmbe és a színészek is jól alakítanak. Szellemes humor, néhány utalás, és a zene... igen, a zene, bár igaz, hogy a feldolgozásait (Schneider-testvérek és Pentatonix) jobban szeretem, attól még vigyorogtam, amint felcsendült. Érdemes megnézni, ennek is kedvet kaptam az ismétléséhez.
A háború császára
Meglepően jó, bár nem túl nagy cselekményű film. Aki szerette A király beszéde című filmet, az ezt is kajálni fogja, ha még nem látta. Nehéz róla beszélni, én elszorult torokkal és kimeredt pillantásokkal néztem. Szerintem szépen hozták a formalitásokat, a szövevényes ügyet és az érzelmeket egy helyre, remek választás volt főszerepre Matthew Fox, Tommy Lee Jonest igazán szerettem MacArthurként. Minden szereplő él, az egész történet lebilincselt, de a részeit, összetevőit is szerettem. Szép a látvány, vagy indokoltan komor, a zene nagyon passzol, a dialógusok is tetszettek, a feszültségkeltés is remek, a végről meg csak annyit mondok: tökéletes.
"Sosem találkoztam még császárral, főleg nem egy istennel. Mi a fenét mondhatsz egy istennek?"
És akkor... Bár ezt nem terveztem ebben a posztban, de számomra adja magát...
Hybrid Child
Iszonyatos ellenérzés volt bennem ezzel az animével kapcsolatban, ugyanis úgy érzem, a mangaka igazán folytathatná rendesen a Junjou Romanticát, ha már belekezdett, akkor a Sekaiichi Hatsukoit, főleg, hogy gyarapítja a fandomot a külön történetekkel (Chiakié és Yokozawáé). JR-ből kint van 2 széria, SiH-ből 2 széria, megcsinálták Yokozawáét, aztán ahelyett, hogy folytatta volna az elkezdetteket, kihozott egy olyan sztorit, ami totál eltér a fandomtól. Nem mintha baj lenne, én is érzem úgy néha, hogy ki kell kapcsolnom, amit régóta írok, de...
Na jó, kezdjük újra. Valamivel több, mint két éve vettem komolyan azt az elhatározásomat, hogy csatlakozom a BJD közösséghez. Volt egy tervem, amiben egy félig élő, egyébként gyártott faj és a tulajdonosaik kapcsolata lett volna kidomborítva, s ehhez meg akartam vizsgálni, milyenek a BJD-sek testközelből. Persze ebből az lett, hogy beszippantott a hobbi, megláttam a norvég lovagomat IH Theoban, majd belebolondultam Migidoll Jinájába, végül, de nem utolsó sorban pedig megtaláltam Deont IH Noeljében, amit vagy George Boleynről mintáztak, vagy én nem tudom, hogy sikerült az a hasonlóság, ami a baba és a fodrászfiú közt van, de az biztos, hogy ez a három dolog pecsételte meg a sorsomat. Nekiálltam BJD-zni, viszont a sztorimat nem raktam össze, egy darabig a fejemben voltak részletek, aztán valahogy... nem jött meg rá az ihlet.
Miről szól a Hybrid Child? Szinte ugyanarról, amin én két és fél évvel ezelőtt gondolkodtam. Nem tudom, mikor pattant ki a mangaka fejéből, mikor került közönség elé, nincs is összefüggés az anime és az én világom közt, mégis megkeserítette a számban az ízeket, mikor találkoztam vele. Nem volt könnyű leküzdeni a két komponensű ellenérzésemet, ráadásul elnagyoltnak éreztem a HC-t mondjuk a JR-hez képest, ami nagyon bántotta a csőrömet. Az első történet egész aranyos, a másodikat inkább untam, de a harmadik... Fogalmam sincs, mikor bőgtem utoljára ennyit animén, de komolyan. Sokáig a hatása alatt voltam és képtelen voltam rágondolni sírás nélkül. Szeretem a történelmi jellegű yaoikat, mert valahogy vonz a társadalmi szeparáció, feszültség, de annnyira tud fájni...
A négy történet tulajdonképpen kerek egészet alkot, teljesen más megvilágításba helyezi Kurodát a róla szóló utolsó két rész, és bár én őt annyira nem kedvelem, a karaktere mégis nagyon nekem szól. Kezdem úgy érezni, hogy a japán dráma nem az én világom, mert bizonyos dolgok túlhangsúlyozása szerintem gáz, mintsem sajnálatot érdemlő vagy szomorú (sérülten, kimerülve, kipurcanva végigrohanni az utcákon, hogy az animénél maradjak), meg a harmadik részben a szerelmesek párbeszédei nem teljesen letisztultak, van egy konkrét, amit többször is megnéztem, de nem, egyszerűen nem értem, nem logikus, fogalmam sincs, mit akart kifejezni, mire mondta, miért azt...
Végülis megszerettem, de nagyon szeretném, ha a JR-t folytatná a manga és az anime, mert az a kedvencem. Nem emlékszem, hogy írtam-e már összehasonlítást, viszont azt feltétlen meg kell jegyezzem (talán újra), hogy veszettül sajnálom, hogy a mangabéli Yoshino és Tori totál barom, az animében ők a szívem csücskei.
Enders game
Ismét egy megfilmesített könyvről fogok írni. A meglepő benne az, hogy sci-fi, mivel én nem szeretem ezt a műfajt és nagyon nehéz rávenni, hogy megnézzek ilyesmit, főleg, ha az űrben játszódik, olvasni meg aztán végképp nem, engem kifejezetten taszít a világűr ilyen szempontból. A párom nagy vágya volt megnézni a Végjátékot, amire az Ender játéka cím is tökéletes lett volna, remekül kifejezi több ízben a történetet.
Eleinte nem voltam meggyőződve róla, hogy le fog kötni a dolog, mivel a kezdő jelenetek közt űrben repülő hajók voltak, én meg belül fintorogtam, hogy a fenébe is, én nem akarok lövöldözést és szakszöveggel való dobálózást nézni, de ilyenről szó sincs, a fő karaktereken van a hangsúly, Enderen, a családi körülményein, a kiképzőin, a srácot körülvevő világon és egy háborún egy idegen fajjal.
Tetszett. Izgalmas, látványos, Ender remekül kidolgozott, Harrison Ford játszotta karakter nagyon tetszett, a közte és másokkal való összeütközése Endernek lenyűgözött, élvezetesek a párbeszédek és a konfliktusok, emberi az egész sztori és nagyon tetszik az alapelv: "Amikor megértem annyira az ellenfelemet, hogy le tudom győzni, abban a pillanatban meg is szeretem őt.". Zseniális! Az egész film ráépül erre az ellentétre, miközben briliáns elme és hidegvérű hadúr a kölyök, aki valamilyen módon a környezetét és a nézőt is lehengereli. Jellemek, karakterek, érzelmek, eszmék, elvek ütköznek, ami nagyon élvezetes még egy olyan ember számára is, aki az űrköntöst kifejezetten elutasítja. Mint én.
Élveztem a filmet, ha lesz folytatása, megnézem.
Eleinte nem voltam meggyőződve róla, hogy le fog kötni a dolog, mivel a kezdő jelenetek közt űrben repülő hajók voltak, én meg belül fintorogtam, hogy a fenébe is, én nem akarok lövöldözést és szakszöveggel való dobálózást nézni, de ilyenről szó sincs, a fő karaktereken van a hangsúly, Enderen, a családi körülményein, a kiképzőin, a srácot körülvevő világon és egy háborún egy idegen fajjal.
Tetszett. Izgalmas, látványos, Ender remekül kidolgozott, Harrison Ford játszotta karakter nagyon tetszett, a közte és másokkal való összeütközése Endernek lenyűgözött, élvezetesek a párbeszédek és a konfliktusok, emberi az egész sztori és nagyon tetszik az alapelv: "Amikor megértem annyira az ellenfelemet, hogy le tudom győzni, abban a pillanatban meg is szeretem őt.". Zseniális! Az egész film ráépül erre az ellentétre, miközben briliáns elme és hidegvérű hadúr a kölyök, aki valamilyen módon a környezetét és a nézőt is lehengereli. Jellemek, karakterek, érzelmek, eszmék, elvek ütköznek, ami nagyon élvezetes még egy olyan ember számára is, aki az űrköntöst kifejezetten elutasítja. Mint én.
Élveztem a filmet, ha lesz folytatása, megnézem.
Az első testékszer története
Sikerült rendbe tenni az utazás három napjának eseményét, amit a szerepjátékban átugrottunk. Első este Hariana hazament, mert nem hagyta nyugodni a lelkét, hogy bajba sodorhatja a szeretteit, leleplezhetik a csalásait, megtudhatják a titkait. Beszélt Nizzel, aki szerint a vajákos és Thalis nem igényel különösebb védelmet, a boszorkányom ezért Blegronttal kapcsolatban kezdte el törni a fejét. Következő éjjel meg is jelent nála, hogy egyeztessen vele, amit úgy döntött, kicsit másnak állít be, nem mondja el a férfinek az igazi okot. Ákossal leleveztük, hogyan is zajlott a beszélgetés.
Hariana háttal nekidőlt és felszegve játékosan a fejét nekiszegte a kérdést:
- Gondoltál már arra, mennyire vonzó lenne egy olyan ékszert viselni, amit a bőrbe szúrnak?
- Néhány rablón láttam olyat. Mélyen beléjük volt szúrva, és pont úgy nézett ki, mint a kardom markolata.
- Ezek szerint rossz jelentést kapcsolsz hozzá?
- Dehogy, a rablók kapcsolnak hozzá rossz jelentést. *röhög* Amíg jól néz ki, addig bármit viselek, akár Adarimot is a nyakamba veszem.
- Megnézném azt a mutatványt és szegény farkas fancsali képét. *nevet* Milyen ékszert választanál?
- Olyat, ami látszik, élvezze a város, hogy milyen jól nézek ki. Nézzen ki dögösen a lányoknak, és megbotránkoztatóan mindenki másnak!
- Fülbevaló? Nyelvékszer?
*nyelvékszerre felkapja a fejét* Nyelvbe? Remekül hangzik. Piacon végignyalni valaki fülcimpáját, miközben megcsillan rajta a nap fénye... Valerius lehet, el is ájulna!
Hariana háttal nekidőlt és felszegve játékosan a fejét nekiszegte a kérdést:
- Gondoltál már arra, mennyire vonzó lenne egy olyan ékszert viselni, amit a bőrbe szúrnak?
- Néhány rablón láttam olyat. Mélyen beléjük volt szúrva, és pont úgy nézett ki, mint a kardom markolata.
- Ezek szerint rossz jelentést kapcsolsz hozzá?
- Dehogy, a rablók kapcsolnak hozzá rossz jelentést. *röhög* Amíg jól néz ki, addig bármit viselek, akár Adarimot is a nyakamba veszem.
- Megnézném azt a mutatványt és szegény farkas fancsali képét. *nevet* Milyen ékszert választanál?
- Olyat, ami látszik, élvezze a város, hogy milyen jól nézek ki. Nézzen ki dögösen a lányoknak, és megbotránkoztatóan mindenki másnak!
- Fülbevaló? Nyelvékszer?
*nyelvékszerre felkapja a fejét* Nyelvbe? Remekül hangzik. Piacon végignyalni valaki fülcimpáját, miközben megcsillan rajta a nap fénye... Valerius lehet, el is ájulna!
- Akkor olívazöld követ teszek a felső részébe, a vörösest az aljába. És ha valaha kiveszed, miután beszúrtam, sose kapsz tőlem semmit. *hátrapillant rá a válla felett és bár mosolyog, Blegront tudja, hogy komolyan beszélt*
- Gond van? Esetleg ennek segítségével mindig tudni fogod, hogy hol vagyok?
- Azt anélkül is tudom, a női megérzésem veled kapcsolatban egészen jól működik. *kuncog*
- Rendben, nem veszem ki. Épp elég kellemetlen a berakása ahhoz, hogy ki-be szedegessem. *mosolyog, és tudod, hogy még ha meg is próbálják kivágni a nyelvét, ő meg fogja próbálni elharapni a kést, csakhogy a köveket védje*
- Bíztam benned. *jutalompuszit ad az arcára* Neki is állok. *menni készül*
- Mi az, ennyire sürgős? Gondoltam, az öreg Bemo malacát becsempészhetnénk Valerius szobájába.
- Ihletem van az alkotáshoz, máskülönben aludnom kéne.
- Ez nem alkotás? Ha gondolod, akkor kifestheted a röfit. *Vigyorog, mint egy ötéves*
*jót nevet* Tudod, hogy imádlak? *persze, hogy tudja, Hariana nem titkolja* Mindenképp megejtjük és ki lesz festve a röfi. *ígéri meg*
- Rendben, számítok rád. *kacag, majd felkap, és megölel* Na, utadra engedlek, látom, hogy fontos dolgod van. *nem tett le*
- Néhány óra múlva újra találkozunk, addig búcsúzz el attól az érzéstől, hogy nincs a nyelvedben semmi. *felcsillan a szeme*
*letesz, és kihúzza magát, mint akinek eddig is át volt már szúrva a nyelve, csak valami nagyobbal*
*megsimogatja a mellkasát, aztán otthagyja*
Harianára jellemző, hogy csak úgy befut, aztán elmegy, és amint kész van az ékszerrel, meg is keresi Blegrontot, hogy betegye a nyelvébe azt. Minden simán megy, aztán a boszorkám magának akarja az első csókot és a hév is elkapja, úgyhogy leteríti Blegrontot. A férfi alaposan meglepődik, hiszen nagyjából két éve báty-húg kapcsolat van köztük szigorúan, úgyhogy el is utasítja Harianat, aki tulajdonképpen örül ennek a fordulatnak, jól megölelgeti Blegrontot, aztán otthagyja és elkapja Ahmertint, hogy vissza tudjanak menni oda, ahol lenniük kéne. Később lesz böjtje annak, amit a bátyusával tett Hariana, mivel a következő éjszaka nem megy vissza Újpyarrszentesre, hogy ki tudja magát pihenni, ám az úton végig a lelkiismeretével beszélget, ugyanis azért ő is rájön, hogy ez hülyeség volt és összezavarhatta akár Blegrontot, ami megronthatja a kapcsolatukat. Ettől nagyon fél, úgyhogy szembe néz azokkal a dolgokkal, amiket nem ismerne el, hiszen megmaradt benne az, mikor Niz először mutatkozott előtte a saját alakjában, amiből megtanulta, hogy ha nem néz tükörbe, elfelejtheti, ő kicsoda. Arra készült, hogy negyedik éjszaka hazamegy beszélni Blegronttal, ám ugye beértek Tarinba és egy olyan szobája van, amiben nem lehet árnyajtót nyitni. =)
Megállapítás
Tegnap őrültekháza volt, alig fértek el az irodában az emberek, s ha ez még nem lett volna elég, volt, akitől mikor megkérdeztem, hogy miben segíthetek, azt válaszolta: "Nem tudom, csak bejöttem az ajtón.", majd valami papírt mutogatott és teljesen számomra érthetetlen dolgokról magyarázott, hogy mit akar elintézni és ahhoz adjunk valami papírt... Egy kicsikét elképedtem és szívem szerint azt mondtam volna neki, hogy akár ki is mehet azon az ajtón, hiszen ha fogalma sincs, mit akar, mi nem adhatjuk a szájába, miért kell fizetnie, inkább találja ki, de végül csak kitotóztuk és majd a jövőben eldől, hogy azt kapta-e, amire szüksége volt, vagy sem. Nem mondom, én sem vagyok mindig talpraesett hivatalos ügyekben, de olyat azért nem mondanék a rajtam segíteni próbálónak, hogy "csak bejöttem az ajtón"... Ez neveltetés/modor kérdése és szerintem hozzáállásé is, hiszen ha nekem kell valami, akkor az nekem legyen fontos, nem?
Ilyen az egész világ, fejetlenség, káosz és felnőttnek látszó, de valójában bömbölő gyermekek hada. És ez baromira ijesztő.
Ilyen az egész világ, fejetlenség, káosz és felnőttnek látszó, de valójában bömbölő gyermekek hada. És ez baromira ijesztő.
Kellemes hétvége
Tegnap negyed tizenkettőkor ébredtünk fel. Kicsit fáradtak voltunk... Dani mindig nyolc körül kukorékol, ha nálunk alszik, de most ő is kifeküdt teljesen, amihez hozzájárult az is, hogy éjjel még megnézettem a fiúkkal Az öt legendát, mert szeretem. Minden karaktere zseniális, az orosz mikulás, az ausztrál nyúl, a néma álommanó, a kicsit hibbant fogtündér... és a kedvencem Dér Jankó. ^^ Totál odavagyok azért a srácért, a szarkazmus nagyon jól áll neki, Norbi is pont egy nagyon frappáns részt lőtt be fb-n, mikor szóba került a film:
Északi: - Remélem, a jetik rendesen bántak veled.
Dér Jankó: - Persze, imádom, ha zsákba dugnak és áthajítanak egy mágikus portálon.
Északi: - Ó remek, az az én ötletem volt!
Tele van ilyen szófordulatokkal, imádom az egész film humorát. A jetik is jópofák, Daninak az lett a kedvence, akivel mindig átfestetik, amivel épp kész lett. =D Bene a manókért van oda, akik úgy hiszik, hogy ők készítik az ajándékokat, de csak idiótaságokra képesek leginkább, Álommanó/Sandman - akit sajnos Homokembernek fordítottak, pedig sokkal frappánsabb lett volna az Álommanó, mert arról legalább a gyerekek tudják, hogy kicsoda - meg csengőnek használja, hogy végre felfigyeljenek rá, mert hiába jelel a társainak. =D Az egész szimbolikája jól van összerakva, jó a mondanivalója és tetszik, hogy kreatívan használták fel a mikulást, húsvéti nyulat, álommanót, fogtündért. =) Remélem, lesz második rész, de ha az nem is, megmaradnak a készítők azon a vonalon, amire azt hiszem, tavaly álltak rá, mert egyre jobb beülni egy animációs filmre azóta. Én nagyon szeretem az animációs filmeket, de sokkal az volt számomra a helyzet, hogy leültünk, megnéztük, tök jó volt, össze volt rakva, látványra is megfelelt, de nem adott hozzá túl sokat az életünkhöz, de végre azért akadnak olyanok is, amiket érdemes megnézni újra. =)
Tegnap baromira fájt a hasam, fel sem igazán bírtam kelni az ágyból, úgy görcsölt, szóval szegény srácok túl sokra nem mentek velem. Kiderült, hogy a Painkiller nem az a játék, amit keresek, de Bene és Dani elvannak vele, én meg egy kicsit megint haladtam a The longes journey-vel. Kicsit elakadtam, lehet, megkérdezem a kedves jóbarátomat az ügyben, de az is lehet, hogy szenvedgetek vele még, hátha rájövök, hogy kell megoldani. =) Aludtam is egy órát, míg a fiúk ételbeszerző körúton voltak, majd úgy egy fél óra-óra múlva, hogy megjöttek, Daninak mennie kellett haza. Bene elkísérte, én maradtam itthon pihenni. Nem mondom, hogy elmúltak a görcsök, de remélhetőleg túlélem a mai napot. Tegnap sok mindent átbeszéltünk, készítettünk egy tervet a jövő évre, mivel rengeteg a terv és a vágy, de össze kellett most már időben is rendezni, hogy mikor mivel kéne meglenni, hogyan épüljön fel az életünk, hogy ne legyen fejetlenség. =) Elég jól sikerült, szerintem remek esténk volt.
Ma van az utolsó munkanapom az évben, aminek nagyon örülök, legközelebb csak harmadikán kell majd mennem. Úgy néz ki, most már csak elsejére nincs programom, 31-én napközben találkozom Milánnal. =D Az év vége kapcsolatok terén elég jól alakul, úgy érzem, aminek örülök nagyon. Gondolkodtam is éjjel, ezért kettő után sikerült csak elaludni. Remélem, egyszer tényleg meg tudom az illetővel beszélni mindazt, amit elmondanék neki és meg is ért.
Imádom ezt a kis dögöt, de amikor felugrál rám, meg a hasamon viháncol, nem hagy írni, ilyesmi, mindig az jut eszembe, hogy bezzeg, ha macskánk lenne, lefeküdne az ölembe, melegítené a hasamat és órákig nyugi lenne, míg a kutyánál összetehetjük a két kezünket, ha hagy minket este aludni és nap közben néhány órára kidől. XD
Mostanában nem szárítom meg a hajam és ilyen lesz, ha magától szárad. =D
Fiúk...
Pofakönyvön csoportos üzenetben boncolgatják a fiúk Ahmertin és Hariana kapcsolatát azon apropóból, hogy a sztoriba beletettem figyelmeztetésnek a zoofíliát és a nyílt szexet, erre Dani írta, hogy már valami komolyat várt, erre lelombozódott, hogy csak ennyi. XD Ehhez képest le se bírta tenni, hajnal egyig olvasta és azt mondta, nagyon jó, a fáradtsága pedig az én hibám. =D Hát én büszke voltam magamra, főleg, mert Norbi is megdicsért, Ákos is nagyon élvezte az olvasást és Fischer is belekezdett. =D
Na szóval megy a duma a fiúk közt, Ahmertin mi, mennyire reális a zoofília... XD Ezt azért hoztam fel, mert Norbi olyanokat ír be... XD
"mondjuk elég könnyű belekötni egy ork emberré tételébe, főleg akkor, ha még farkas is... Félig farkas-félig ork-félig ember
Mint a medvedisznóember. Bocsi, nem bírtam... "
és a mai:
"Minden boszORKányban van egy kis ork."
Erre már csak annyit írtam, hogy néha nagyon utálom. =D
Na szóval megy a duma a fiúk közt, Ahmertin mi, mennyire reális a zoofília... XD Ezt azért hoztam fel, mert Norbi olyanokat ír be... XD
"mondjuk elég könnyű belekötni egy ork emberré tételébe, főleg akkor, ha még farkas is... Félig farkas-félig ork-félig ember
Mint a medvedisznóember. Bocsi, nem bírtam... "
és a mai:
"Minden boszORKányban van egy kis ork."
Erre már csak annyit írtam, hogy néha nagyon utálom. =D
Reggeli mosolyfakasztó
Megyek dolgozni, rohannék, erre szembe találom magam a szomszéd bácsival, mire azt mondja nekem: "Azt hallottam, terhes. Igaz ez?"... Hát majdnem dobtam egy hátast... XD Szobabiciglit ajánlott volna fél áron, hogy tudjak tornázni, de mondtam neki, hogy nem várok babát, miközben persze azon gondolkodtam: "Te jó Isten, mit beszélnek ezek rólunk?! Ezt meg mégis honnan szedték???".
Egyre közelebb a célhoz
A múlt héten Hariana és Nizen a grófavató dombnál lévő őrtoronyhoz ment. Lentről az volt látható, hogy az őrök peckesen állnak, azonban nincs járőrözés, ami gyanús volt. Út közben Nizen betért egy házba, hogy megnézzen valamit, ám végül Harianara bízta az ellenőrzést, nem egy tükörre. Nizen igazi átalakuló, azonban azt mondta, megeshet, hogy Noir megtréfálja és elfelejti az igazi alakját. Születési nevén Niz Zenerin jóképű fickó, vállig érő, hullámos, fekete haja van, testalkatilag Hastin és Nizen között van. Tulajdonképpen minden karaktere örökölt valamit eredeti alakjából, a vörös bögyös például fehér bőrét. ^^ Hariana csak abban volt biztos, hogy jól fest az előtte álló férfi. ^^ Ők ketten egyre többet tudnak meg egymásról, mindkettő elkezdte a másikat beavatni a saját mestersége praktikáiba, ami Nizennél ugye érthető, hiszen utódjának akarja a boszorkányt, a nő pedig egyrészt szimpatizál vele, másfelől tanítja. Jó pap is holtáig tanul... =D Természetesen dolgozik rajta, hogy ennek a papnak sokára legyen a holta. =) Egyébként Hariana rákérdezett, hogyan vált hihetővé minden alakja Niznek, van-e múltjuk, mire kiderült, hogy éppenséggel van, nagyon jól felépítette az álcáit és mivel sokféle, elég széles a lehetőségeinek palettája.
A toronyban halott volt mindenki. Aki ténylegesen, azt csak lefektették a földre, akinek csupán meg kellett volna halnia, azt kimerevítették. Hariana és Nilen (a lovászfiút így hívják) beszélgettek, s a boszorkány valami olyasmit mondott, hogy úgy érzi, mintha ők az egész csapattal együtt a kör közepét jelentenék, minden felfedezésük pedig a körvonalt, melyhez egy-egy sugarat húznak folyton, azonban így legfeljebb kisebb körcikkelyeket nyernek, a körvonalat még nem tudják összekötni. Tetszett, ahogy Ákosnak felvillanyozódott az arca, meg utána írta fb-n, hogy "Imádom a játékodat! Annyira jól kijátszod, hogy egyes dolgokat még nem tudsz, hogy időnként tényleg megfordul a fejembe, hogy játékosként elfeledkeztél róla. :D Puszta szerepjátékos párbeszédekkel elérted, hogy közelebb legyél az igazsághoz, mint bármely másik karakter. :)", ami nagyon jólesett. Azt válaszoltam, hogy nem kizárt, hogy én, mint játékos, elfelejtek dolgokat. XD Tényleg nem kizárt. XD
A tegnapi kalandban lejöttünk a toronyból és a grófavató dombra mentünk. Két pap gondozza a helyet, azonban a kutyák és Nilen szörnyen kezdték érezni magukat. Szerencsére van egy beszélő farkas is a csapatban, aki el tudja mondani, hogy mi bajuk, Nilen szerint meg szörnyű dolog történt ott. Hát igen, némi kutakodás után rá is jöttek, mi az a szörnyű dolog: egy orwellánus pap végzi itt a rituáléját vélhetően minden este három személy védelmében. Szegény Niz ezen szörnyen kiakadt, de csak a hangsúlyából és beszédéből látszott, Hariana meg is jegyezte neki, hogy még nem látott fapofával dühöngeni senkit. XD A másik dombos beszólás az volt, amikor megjegyezte Ahmertinnek, hogy szükség lesz a szolgálataira, erre az ork farkas azt felelte, hogy Nilen szerinte nem örülne neki, ha előtte végeznénk a dolgot. XD Ráadás volt, hogy Nilen nem pirult el, de a mozdulatai zavarról árulkodtak, melyet Hariana meglehetősen élvezettel vett tudomásul. ^^
Ahogy a közeli ház felé indultak, belefutottak a templomból kijövő Adarisba, Rogulba és Erinbe, meg az utánuk kajtató Meridusba. Mindenki tett valami megjegyzést a viszontlátás, együtt levés örömére, Hariana csak annyit mondott: "Jé, ti még éltek!", melyet inkább némi meglepődéssel vett tudomásul, ugyanis gyorsan halnak itt az emberek és amekkora szellemi képességről ez a négy fickó tanbizonyságot tett... na arra nem kéne, hogy büszkék legyenek. XD Mindenesetre a két varázsló, az íjász és a barbár értesítve lett róla, hogy egy Orwella pap is ténykedik a városban. Erinnél volt egy sisakban három medál, én elvétettem az intelligenciámat (asszem, 14 az értéke Hariananak, én 0-0-t, vagyis 20-at dobtam XD ), így Nilen kapta ki az íjász kezéből a sisakot, hogy megvizsgálja. Kígyószív, Orwella szent szimbóluma. Olyan beszólások voltak itt... Hogy egy lovászfiú mit ért ehhez, meg aztán el kellett látni Adarist, akit egy belezővel vállba szúrtak. Nilen ellátta, aztán amikor továbbálltunk, adott Hariananak egy kis fiolányi bőrirritáló olajat, s hozzátette: "Valamivel el kell hitetnie, hogy lassabban fog gyógyulni.", pláne, hogy ugye megkérte a varázslót, hogy ne szedje le a kötést. XD A boszorkám jót röhögött, én meg felírtam a listámra, hogy már ez is van.
Külön váltak útjaik, miután Nizenné változott a lovászfiú, beszélt a vérebei egy részével, hogy a grófavató dombhoz kisebb figyelőbrigád kell, ő visszament a fogadóba, Hariana pedig a farkasa társaságában a házhoz ment. Vicces volt, mert ráfogott a kilincsre és Ahmertin mondta neki, hogy ezt nem kéne, mire nagyon lassan elengedte, aztán azonnal a mérgezés vagy ehhez hasonló ártalmak nyomait kereste a tenyerén. Nem volt. Megbeszélték, hogy a férfi berúgja az ajtót, a nő meg támad. Jól sikerült, mivel elegánsan térden becsúszva érkezett a boszorkány, majd tíz ujjából villám csapott ki. Kit érdekelt, hogy a feje felett elzúgott egy nyílvessző, a bent tartózkodó fickó jobban meglepődött, mikor benyelt tíz villámcsapást egyazon pillanatban. Mivel hátratántorodott, Ahmertin elvétette a ráugrást, helyette felrohant az idegen mögött lévő lépcsőre. Addig a boszorkány leadott még egy villámcsapásos támadást, végül a farkas kihasználta, hogy kezei és rettentő ereje van, felkapott egy komódot és beleépítette a támadónkba. XD Sok nem maradt a fejéből... A harmadik villámcsapás a padlónak ment, utána körbenéztek a házban. Azok maradványai voltak ott, akik lakták, egy Orwella gyorstákolt szentély, pokrócok és a hely arról árulkodott, többen lakják a házat, mint amennyit találtunk. Volt egy fekete bábú is, melyben a szíve helyén volt egy luk, mire Hariana: "Azért kíváncsi lennék, hogy szerezték meg az áldozat fekáliáját...". Ahmertin szerint ha a csatornában bujkálnak, nem nehéz, azonban a boszorkám felhívta rá a figyelmét, hogy az emberek nem tudják kiválogatni, melyik darab kihez tartozik, s a farkasnak is egyet kellett értenie benne, megjegyezte, hogy "Igaz, az emberi orr...". Szegény sokat panaszkodik rá, hogy mennyit vesztett a farkasorrához képest. =)
A bábú amúgy a helytartót jelképezi. Szépen lenyúlta Hariana, aztán visszamentek a fogadóba, ahol Adaris és Erin kiselőadást tartott a papoknak, hogyan védjék meg magukat, Rogul lefeküdt pihenni, mert a csaták kimerítették, Meridus pedig miután rendbe hozta az Adron papnőt, akit amúgy fejetlenül, zsákban cipeltek ketten Adarisszal a fogadóba (talán miattuk vált le rólam Nizen, Hariana csak röhögött, mikor a két erőtlen kis varázsló szenvedett a cipeléssel), lepihent, ezért Hariana visszavonult a szobájába és jelzett Nizennek, hogy érkezése van oda. Vele megtárgyalták a dolgot evés közben. A boszorkám vicces kedvében volt, előszedte a bábút, majd megkérdezte Nizent, aki nagyon óvatosan, odafigyelve, nehogy a viasztesthez érjen, átdugta a lukon az ujját, kié. Hát Hariana arra kérte, találja ki. Ő a helytartó írnokára gondolt, amivel megindította a gondolatot a nőben, miszerint a tanácsnok nem mindegy, miért tudja, mi van a felettesével, mert benne van a buliban, vagy mert nincs, amúgy meg az őrség legalább egy része nem a mi oldalunkon áll, amelyik meg igen, az eddigre már leginkább halott.
A nagy kupaktanács után Nizen javasolta, hogy osszuk meg mindezt a csapatom többi tagjával, így az szobafiúval üzent Hariana, hogy várja a szobájában a társait. Nem tudja, de a hülye Adaris azon parázott, vajon mit akar velük tenni a boszorka. XD Egy varázslót is sokba kerülne legyőzni, kettőt és egy íjászt... Na mindegy. :D Összedugták végül a fejüket a karakterek, majd Nizen kutyái olvadt fémszagot éreztek, majd az ablak kinyitása után az egyik elaludt és a repülősó hatású növény sem ébresztette fel, vagyis mágikus erejű altató. Mindenki ment a szomszédos szobába, Hariana pedig bejelentette Ahmertinnek, hogy most lenne szükség a szolgálataira. XD Azt hiszem, szeret veszélyesen élni és mostanság folyton Theziának nevezem. Vajon miért...? XD
Míg ők gyorsan lezavartak egy menetet, addig a varázslók és az íjász rajtaütöttek két orwellánus fickón, akik a Gilron pap szájába öntöttek olvadt fémet. Nagy csetepaté alakult, Nizen is bevetette magát, de itt zárnunk kellett az időre való tekintettel. Izgalmas lesz a folytatás, mert a grófavató dombon is akció van és lehet, hogy a boszim maga megy Ahmertinnel. :D Sőt... biztos.
Mindig annyira várom a folytatást...
A toronyban halott volt mindenki. Aki ténylegesen, azt csak lefektették a földre, akinek csupán meg kellett volna halnia, azt kimerevítették. Hariana és Nilen (a lovászfiút így hívják) beszélgettek, s a boszorkány valami olyasmit mondott, hogy úgy érzi, mintha ők az egész csapattal együtt a kör közepét jelentenék, minden felfedezésük pedig a körvonalt, melyhez egy-egy sugarat húznak folyton, azonban így legfeljebb kisebb körcikkelyeket nyernek, a körvonalat még nem tudják összekötni. Tetszett, ahogy Ákosnak felvillanyozódott az arca, meg utána írta fb-n, hogy "Imádom a játékodat! Annyira jól kijátszod, hogy egyes dolgokat még nem tudsz, hogy időnként tényleg megfordul a fejembe, hogy játékosként elfeledkeztél róla. :D Puszta szerepjátékos párbeszédekkel elérted, hogy közelebb legyél az igazsághoz, mint bármely másik karakter. :)", ami nagyon jólesett. Azt válaszoltam, hogy nem kizárt, hogy én, mint játékos, elfelejtek dolgokat. XD Tényleg nem kizárt. XD
A tegnapi kalandban lejöttünk a toronyból és a grófavató dombra mentünk. Két pap gondozza a helyet, azonban a kutyák és Nilen szörnyen kezdték érezni magukat. Szerencsére van egy beszélő farkas is a csapatban, aki el tudja mondani, hogy mi bajuk, Nilen szerint meg szörnyű dolog történt ott. Hát igen, némi kutakodás után rá is jöttek, mi az a szörnyű dolog: egy orwellánus pap végzi itt a rituáléját vélhetően minden este három személy védelmében. Szegény Niz ezen szörnyen kiakadt, de csak a hangsúlyából és beszédéből látszott, Hariana meg is jegyezte neki, hogy még nem látott fapofával dühöngeni senkit. XD A másik dombos beszólás az volt, amikor megjegyezte Ahmertinnek, hogy szükség lesz a szolgálataira, erre az ork farkas azt felelte, hogy Nilen szerinte nem örülne neki, ha előtte végeznénk a dolgot. XD Ráadás volt, hogy Nilen nem pirult el, de a mozdulatai zavarról árulkodtak, melyet Hariana meglehetősen élvezettel vett tudomásul. ^^
Ahogy a közeli ház felé indultak, belefutottak a templomból kijövő Adarisba, Rogulba és Erinbe, meg az utánuk kajtató Meridusba. Mindenki tett valami megjegyzést a viszontlátás, együtt levés örömére, Hariana csak annyit mondott: "Jé, ti még éltek!", melyet inkább némi meglepődéssel vett tudomásul, ugyanis gyorsan halnak itt az emberek és amekkora szellemi képességről ez a négy fickó tanbizonyságot tett... na arra nem kéne, hogy büszkék legyenek. XD Mindenesetre a két varázsló, az íjász és a barbár értesítve lett róla, hogy egy Orwella pap is ténykedik a városban. Erinnél volt egy sisakban három medál, én elvétettem az intelligenciámat (asszem, 14 az értéke Hariananak, én 0-0-t, vagyis 20-at dobtam XD ), így Nilen kapta ki az íjász kezéből a sisakot, hogy megvizsgálja. Kígyószív, Orwella szent szimbóluma. Olyan beszólások voltak itt... Hogy egy lovászfiú mit ért ehhez, meg aztán el kellett látni Adarist, akit egy belezővel vállba szúrtak. Nilen ellátta, aztán amikor továbbálltunk, adott Hariananak egy kis fiolányi bőrirritáló olajat, s hozzátette: "Valamivel el kell hitetnie, hogy lassabban fog gyógyulni.", pláne, hogy ugye megkérte a varázslót, hogy ne szedje le a kötést. XD A boszorkám jót röhögött, én meg felírtam a listámra, hogy már ez is van.
Külön váltak útjaik, miután Nizenné változott a lovászfiú, beszélt a vérebei egy részével, hogy a grófavató dombhoz kisebb figyelőbrigád kell, ő visszament a fogadóba, Hariana pedig a farkasa társaságában a házhoz ment. Vicces volt, mert ráfogott a kilincsre és Ahmertin mondta neki, hogy ezt nem kéne, mire nagyon lassan elengedte, aztán azonnal a mérgezés vagy ehhez hasonló ártalmak nyomait kereste a tenyerén. Nem volt. Megbeszélték, hogy a férfi berúgja az ajtót, a nő meg támad. Jól sikerült, mivel elegánsan térden becsúszva érkezett a boszorkány, majd tíz ujjából villám csapott ki. Kit érdekelt, hogy a feje felett elzúgott egy nyílvessző, a bent tartózkodó fickó jobban meglepődött, mikor benyelt tíz villámcsapást egyazon pillanatban. Mivel hátratántorodott, Ahmertin elvétette a ráugrást, helyette felrohant az idegen mögött lévő lépcsőre. Addig a boszorkány leadott még egy villámcsapásos támadást, végül a farkas kihasználta, hogy kezei és rettentő ereje van, felkapott egy komódot és beleépítette a támadónkba. XD Sok nem maradt a fejéből... A harmadik villámcsapás a padlónak ment, utána körbenéztek a házban. Azok maradványai voltak ott, akik lakták, egy Orwella gyorstákolt szentély, pokrócok és a hely arról árulkodott, többen lakják a házat, mint amennyit találtunk. Volt egy fekete bábú is, melyben a szíve helyén volt egy luk, mire Hariana: "Azért kíváncsi lennék, hogy szerezték meg az áldozat fekáliáját...". Ahmertin szerint ha a csatornában bujkálnak, nem nehéz, azonban a boszorkám felhívta rá a figyelmét, hogy az emberek nem tudják kiválogatni, melyik darab kihez tartozik, s a farkasnak is egyet kellett értenie benne, megjegyezte, hogy "Igaz, az emberi orr...". Szegény sokat panaszkodik rá, hogy mennyit vesztett a farkasorrához képest. =)
A bábú amúgy a helytartót jelképezi. Szépen lenyúlta Hariana, aztán visszamentek a fogadóba, ahol Adaris és Erin kiselőadást tartott a papoknak, hogyan védjék meg magukat, Rogul lefeküdt pihenni, mert a csaták kimerítették, Meridus pedig miután rendbe hozta az Adron papnőt, akit amúgy fejetlenül, zsákban cipeltek ketten Adarisszal a fogadóba (talán miattuk vált le rólam Nizen, Hariana csak röhögött, mikor a két erőtlen kis varázsló szenvedett a cipeléssel), lepihent, ezért Hariana visszavonult a szobájába és jelzett Nizennek, hogy érkezése van oda. Vele megtárgyalták a dolgot evés közben. A boszorkám vicces kedvében volt, előszedte a bábút, majd megkérdezte Nizent, aki nagyon óvatosan, odafigyelve, nehogy a viasztesthez érjen, átdugta a lukon az ujját, kié. Hát Hariana arra kérte, találja ki. Ő a helytartó írnokára gondolt, amivel megindította a gondolatot a nőben, miszerint a tanácsnok nem mindegy, miért tudja, mi van a felettesével, mert benne van a buliban, vagy mert nincs, amúgy meg az őrség legalább egy része nem a mi oldalunkon áll, amelyik meg igen, az eddigre már leginkább halott.
A nagy kupaktanács után Nizen javasolta, hogy osszuk meg mindezt a csapatom többi tagjával, így az szobafiúval üzent Hariana, hogy várja a szobájában a társait. Nem tudja, de a hülye Adaris azon parázott, vajon mit akar velük tenni a boszorka. XD Egy varázslót is sokba kerülne legyőzni, kettőt és egy íjászt... Na mindegy. :D Összedugták végül a fejüket a karakterek, majd Nizen kutyái olvadt fémszagot éreztek, majd az ablak kinyitása után az egyik elaludt és a repülősó hatású növény sem ébresztette fel, vagyis mágikus erejű altató. Mindenki ment a szomszédos szobába, Hariana pedig bejelentette Ahmertinnek, hogy most lenne szükség a szolgálataira. XD Azt hiszem, szeret veszélyesen élni és mostanság folyton Theziának nevezem. Vajon miért...? XD
Míg ők gyorsan lezavartak egy menetet, addig a varázslók és az íjász rajtaütöttek két orwellánus fickón, akik a Gilron pap szájába öntöttek olvadt fémet. Nagy csetepaté alakult, Nizen is bevetette magát, de itt zárnunk kellett az időre való tekintettel. Izgalmas lesz a folytatás, mert a grófavató dombon is akció van és lehet, hogy a boszim maga megy Ahmertinnel. :D Sőt... biztos.
Mindig annyira várom a folytatást...
Két idézet A tökéletes trükk című filmből
Minden bűvésztrükk három részből, más szóval mozzanatból áll. Az első rész neve: ígéret. A bűvész mutat egy közönséges tárgyat, egy pakli kártyát, egy madarat, esetleg egy embert. Megmutatja a tárgyat, talán kéri, hogy vizsgálják meg, győződjenek meg róla, hogy valódi, egyszerű, hétköznapi tárgy, de persze többnyire nem az. A második részt úgy hívják: fordulat. A bűvész fogja a közönséges tárgyat, és valami rendkívülit tesz vele. Keressük a titkot, de nem találjuk. De nem is vagyunk igazán kíváncsiak rá, mert nem a valóságot akarjuk, hanem az illúziót. De még nem tapsolunk, mert az nem elég, ha valami eltűnik. Elő is kell kerülnie. Ezért minden bűvésztrükknek van egy harmadik mozzanata is, a legnehezebb. Úgy hívják: jutalom.
A közönség tudja az igazságot. A világ sivár, nyomorúságos és olyan kiszámítható, de ha az embereket becsapod, akár egy percre is, megtörténik a csoda, és akkor te is láthatsz valami csodálatosat. Még most se tudod? Azt a kifejezést az arcukon...
A közönség tudja az igazságot. A világ sivár, nyomorúságos és olyan kiszámítható, de ha az embereket becsapod, akár egy percre is, megtörténik a csoda, és akkor te is láthatsz valami csodálatosat. Még most se tudod? Azt a kifejezést az arcukon...
Hétvége
Szombaton jó volt a program. =) Bene kijött elém és beszélgettünk, aztán menet közben találkoztunk Bálinttal, aki meg Agyarral és Csengével akart találkozni, meg akik mellett amúgy lazán elmentünk Benével. =D Végül mi mentünk Benével Árkádba, Bálint haza, Csenge és Agyar harmadik irányba. ^^ Sétáltunk, ettünk, beszélgettünk, aztán jött IchiGo és Gergő, végül megérkezett Bálint és így öten mentünk. Jól éreztem magam és bár nem értek ahhoz, amit csináltunk, feeling volt, ezért mondtam Bálintnak, hogy részemről szeretnék a következőre is jönni. =) A program után Benével megbeszéltük, hogy együtt csinálunk kaját, aztán későn végeztünk vele, de finom volt. =) Ma jöttem Biára, mert apu hívott családi ebédre és találkozóm volt gyerekkori barátnémmal.
Az ebédre koppanóra értem be, pont osztották szét a kaját, csak lepakoltam és már ültettek is asztalhoz. Apa nekem azt mondta, később lesz étel, mivel bográcsoznak, ezért aggódtam, hogy pont nem lesz kész, mire indulnom kell, de szerencsém volt. Pörkölt volt vele főtt krumpival, nagyon jó ízű lett, rendesen belaktam vele. =) Még volt torta is, az mennyeire sikerült, feltétlen fel kell kutatni az új cukrászdát, meg a házi cherry is itatta magát. =D Beszélgettünk, röhögcséltünk, szóval jó volt.
Még szombaton a buszon találkoztunk Sangoval, a gyerekkori barátnémmal. Utána mondtam Benének, hogy néha még mindig fáj az ujjam, amit a táborban Hackly véletlenül kirántott, vagy mit csinált. Azt gondoltam, majd rendbe jön, de bizonyos mozdulatoktól újra fájt, ezért megkértem, hogy nézze meg, aztán visszaugrasztotta a helyére, majd megbeszéltük, hogy este befáslizza. Így most jó, azóta fásliban van, bal kézzel kajálok - mert tudok -, hogy pihentessem a kezem és jókat nevetek magamon időnként. =D
Kis kavarodás miatt én háromra jöttem fel a Fő térre, de Sango négyre emlékezett, ezért volt időm hazajönni és lecuccolni. Kivittem Kusamit, amivel egyből a gyerekek kedvence lettem, jöttek nagy lelkesen és kíváncsian, hogy ez mi, meg lehet-e simogatni, megfoghatják-e, mit eszik... =) Imádom ezt csinálni, már a tengerimalac megvételekor is írtam szerintem, hogy nagyon fontosnak tartom a gyerekeket megtanítani bánni az állatokkal, mert nagyon sok múlik ezen véleményem szerint. Sango is jókat mosolygott, ő is megdögönyözte a kishölgyet, jót beszélgettünk, aztán mivel elkezdett csöpögni az eső, mondtam neki, hogy "pályára állítalak, nehogy megázz". =D Kicsit a pöttyös esernyőm alatt ballagtunk, aztán különváltunk. Itthon kicsit Anyuval is beszélgettem, aztán két órát telóztunk Benével. =) Jó nap volt mindkettő. =)
Az ebédre koppanóra értem be, pont osztották szét a kaját, csak lepakoltam és már ültettek is asztalhoz. Apa nekem azt mondta, később lesz étel, mivel bográcsoznak, ezért aggódtam, hogy pont nem lesz kész, mire indulnom kell, de szerencsém volt. Pörkölt volt vele főtt krumpival, nagyon jó ízű lett, rendesen belaktam vele. =) Még volt torta is, az mennyeire sikerült, feltétlen fel kell kutatni az új cukrászdát, meg a házi cherry is itatta magát. =D Beszélgettünk, röhögcséltünk, szóval jó volt.
Még szombaton a buszon találkoztunk Sangoval, a gyerekkori barátnémmal. Utána mondtam Benének, hogy néha még mindig fáj az ujjam, amit a táborban Hackly véletlenül kirántott, vagy mit csinált. Azt gondoltam, majd rendbe jön, de bizonyos mozdulatoktól újra fájt, ezért megkértem, hogy nézze meg, aztán visszaugrasztotta a helyére, majd megbeszéltük, hogy este befáslizza. Így most jó, azóta fásliban van, bal kézzel kajálok - mert tudok -, hogy pihentessem a kezem és jókat nevetek magamon időnként. =D
Kis kavarodás miatt én háromra jöttem fel a Fő térre, de Sango négyre emlékezett, ezért volt időm hazajönni és lecuccolni. Kivittem Kusamit, amivel egyből a gyerekek kedvence lettem, jöttek nagy lelkesen és kíváncsian, hogy ez mi, meg lehet-e simogatni, megfoghatják-e, mit eszik... =) Imádom ezt csinálni, már a tengerimalac megvételekor is írtam szerintem, hogy nagyon fontosnak tartom a gyerekeket megtanítani bánni az állatokkal, mert nagyon sok múlik ezen véleményem szerint. Sango is jókat mosolygott, ő is megdögönyözte a kishölgyet, jót beszélgettünk, aztán mivel elkezdett csöpögni az eső, mondtam neki, hogy "pályára állítalak, nehogy megázz". =D Kicsit a pöttyös esernyőm alatt ballagtunk, aztán különváltunk. Itthon kicsit Anyuval is beszélgettem, aztán két órát telóztunk Benével. =) Jó nap volt mindkettő. =)
Hit és félelem, no meg a fejlődés
Túléltem. Megnéztem a Mirrorst. Már tudom, miért utáltam. =) Zseniális egy kicsit, lenyűgöz. Végre megértettem a sztorit, nem ragadtak el az érzelmeim, a szörnyűségek, amiket levetítettek, úgyhogy aki nem akar sem spoilert, sem horrort olvasni, lehet, hogy jobb, ha nem folytatja a mostani bejegyzésem. Bár igyekszem azért nem mindent ellőni és szétoffolni a blogomat. XD Igaz, ha jobban belegondolok, az elmúlt néhány hónapban megszaporodtak a filmes élményeim... =)
Szóval a film alapgondolata, hogy született egyszer régen egy gyerek, akiben démon lakozott. Ezt egy pszichiáter téves elképzelése folytán egy kezeléskúra alatt a tükörbe zárták, s a démon addig lelkeket gyűjt, míg vissza nem kerül a néhai kislány testébe. Ez az alap... Kurvajó, nekem az ilyenek bejönnek. Persze ezt csak a film utolsó szekvenciáiban tudjuk meg, addig a hullákat, a halált látjuk a tükrökben, féltjük a karaktereket, a jelenben megy a történet, s a régmúlt ügyei fokozatosan kerülnek elő. Igen, most már forgatókönyvírói szemmel is néztem a sztorit, a megvalósítást. Amikor először láttam ezt a horrort, azért rémített halálra, mert el tudtam hinni. Mert mindigis úgy hittem, a tükrök átjárók. Hogy hova vezetnek, nem tudom, de mindig úgy gondoltam, abból ki lehet lépni és bele lehet menni. Félni nem féltem tőlük, csak miután láttam ezt a filmet, aztán elmúlt, még amikor kiderült, hogy nem oké, hogy két szembe fordított tükör van a lakásban, sem féltem igazán, bár ehhez hozzátartozik, hogy hiszem, a lakás megvéd engem, itt teljes mértékben biztonságban érzem magam. Ahogy meséltem Timinek, felmerült bennem egy magvas gondolat. Ismerek egy-egy olyan embert, főként lányokat, akik nem félnek a horrortól. Semelyiktől és semmilyentől. Van egy barátném, akivel voltunk interaktív horrorszínházban, s míg mindenki más végigfélte és -sikoltozta az egészet, s rohadtul élveztük is valahol, addig ő meg se rezzent, a másik csaj azon volt kiakadva, hogy egyetlen egyszer nem rándult össze, pedig végig fogta a kezét. Kicsit megértettem és átéreztem, miért jó horrort csinálni, mi értelme és miért szeretik az emberek az extrémsportokat... Van benne valami... ahogy összeszorul belül minden, de mégis valahogy egy kicsit eufórikus..
Timi válaszolt egy nagyon jót, mikor azt írtam neki, hogy nem értem, mitől van több abban az emberben, vagy mi hiányzik abból az emberből, aki nem fél a horrortól: "a hit Lia, ilyen egyszerű, ha nem hiszel egy kicsit sem abban, amit látsz, akkor nem fogsz tőle megijedni, ha csak a szikrája is megvan benned, hogy nem is teljesen így, de ez igaz is lehet, akkor onnantól kezdve jön a félelem". És valóban... mindig attól félünk, amiről elhisszük, hogy akár igaz is lehet... De ez csak ráerősített az alapkérdésemre: akik nem félnek, a hit teljes hiányában vannak, vagy hisznek valami olyanban, amely elűzi a félelmet? És az a szörnyű, hogy én az utóbbit keresem, s ma meg is találtam a "lakás megvéd, itt nem eshet semmi bajom"-ban, de nem látom, hogy azok, akiket ismerek és nem félnek, megtalálták volna a kapaszkodót.
Mostanság van kedvem filmet nézni, sőt, sok olyan filmet akarok megnézni, amik úgynevezett alapművek. Heti rendszerességgel találkozom Edinával és szinte mindig előkerül valami filmes téma. Legutóbb két órát simán eltraccsoltunk és angoloztunk is, s rengeteg filmet vettünk lencsevégre, az pedig elég ramaty érzés, hogy tudnod kéne, miről van szó, de nem tudod. Jó, idősebb egy kicsit nálam, sokat tapasztalt, élt, próbált, látott, amit én nem, de azt is érzem, hogy azokat a dolgokat én is láthattam, tapasztalhattam, megélhettem és kipróbálhattam volna. Vagyis egy részüket mindenképp. De volt, amihez nyuszi voltam, volt, ami nem is érdekelt, azonban ha jó író akarok lenni és komolyan akarom venni filmes vágyaimat is, akkor bizony el kell mélyednem a nagy durranásokban, meg kell néznem néhány alapfilmet, amit bármelyik filmes társaságban mozgó személy ismer, nem beszélve arról, hogy érzésekről már tudok írni, emberi karaktereket már tudok teremteni, de látványt még nem tudok szövegben olyan jól megjeleníteni. Még látnom kell... sokat és sokfélét.
Most pedig ugrok bele a Mirrors 2-be. Tegnap megnéztem a Tetovált lány 3. részét, s nagyon tetszett, tényleg remek volt. =) Természetesen csak a svéd verziót ajánlom, az ütős, a főhősnőt alakító csaj nekem nagyon passzol a karakterhez, szval nekem kerek az egész. =)
Szóval a film alapgondolata, hogy született egyszer régen egy gyerek, akiben démon lakozott. Ezt egy pszichiáter téves elképzelése folytán egy kezeléskúra alatt a tükörbe zárták, s a démon addig lelkeket gyűjt, míg vissza nem kerül a néhai kislány testébe. Ez az alap... Kurvajó, nekem az ilyenek bejönnek. Persze ezt csak a film utolsó szekvenciáiban tudjuk meg, addig a hullákat, a halált látjuk a tükrökben, féltjük a karaktereket, a jelenben megy a történet, s a régmúlt ügyei fokozatosan kerülnek elő. Igen, most már forgatókönyvírói szemmel is néztem a sztorit, a megvalósítást. Amikor először láttam ezt a horrort, azért rémített halálra, mert el tudtam hinni. Mert mindigis úgy hittem, a tükrök átjárók. Hogy hova vezetnek, nem tudom, de mindig úgy gondoltam, abból ki lehet lépni és bele lehet menni. Félni nem féltem tőlük, csak miután láttam ezt a filmet, aztán elmúlt, még amikor kiderült, hogy nem oké, hogy két szembe fordított tükör van a lakásban, sem féltem igazán, bár ehhez hozzátartozik, hogy hiszem, a lakás megvéd engem, itt teljes mértékben biztonságban érzem magam. Ahogy meséltem Timinek, felmerült bennem egy magvas gondolat. Ismerek egy-egy olyan embert, főként lányokat, akik nem félnek a horrortól. Semelyiktől és semmilyentől. Van egy barátném, akivel voltunk interaktív horrorszínházban, s míg mindenki más végigfélte és -sikoltozta az egészet, s rohadtul élveztük is valahol, addig ő meg se rezzent, a másik csaj azon volt kiakadva, hogy egyetlen egyszer nem rándult össze, pedig végig fogta a kezét. Kicsit megértettem és átéreztem, miért jó horrort csinálni, mi értelme és miért szeretik az emberek az extrémsportokat... Van benne valami... ahogy összeszorul belül minden, de mégis valahogy egy kicsit eufórikus..
Timi válaszolt egy nagyon jót, mikor azt írtam neki, hogy nem értem, mitől van több abban az emberben, vagy mi hiányzik abból az emberből, aki nem fél a horrortól: "a hit Lia, ilyen egyszerű, ha nem hiszel egy kicsit sem abban, amit látsz, akkor nem fogsz tőle megijedni, ha csak a szikrája is megvan benned, hogy nem is teljesen így, de ez igaz is lehet, akkor onnantól kezdve jön a félelem". És valóban... mindig attól félünk, amiről elhisszük, hogy akár igaz is lehet... De ez csak ráerősített az alapkérdésemre: akik nem félnek, a hit teljes hiányában vannak, vagy hisznek valami olyanban, amely elűzi a félelmet? És az a szörnyű, hogy én az utóbbit keresem, s ma meg is találtam a "lakás megvéd, itt nem eshet semmi bajom"-ban, de nem látom, hogy azok, akiket ismerek és nem félnek, megtalálták volna a kapaszkodót.
Mostanság van kedvem filmet nézni, sőt, sok olyan filmet akarok megnézni, amik úgynevezett alapművek. Heti rendszerességgel találkozom Edinával és szinte mindig előkerül valami filmes téma. Legutóbb két órát simán eltraccsoltunk és angoloztunk is, s rengeteg filmet vettünk lencsevégre, az pedig elég ramaty érzés, hogy tudnod kéne, miről van szó, de nem tudod. Jó, idősebb egy kicsit nálam, sokat tapasztalt, élt, próbált, látott, amit én nem, de azt is érzem, hogy azokat a dolgokat én is láthattam, tapasztalhattam, megélhettem és kipróbálhattam volna. Vagyis egy részüket mindenképp. De volt, amihez nyuszi voltam, volt, ami nem is érdekelt, azonban ha jó író akarok lenni és komolyan akarom venni filmes vágyaimat is, akkor bizony el kell mélyednem a nagy durranásokban, meg kell néznem néhány alapfilmet, amit bármelyik filmes társaságban mozgó személy ismer, nem beszélve arról, hogy érzésekről már tudok írni, emberi karaktereket már tudok teremteni, de látványt még nem tudok szövegben olyan jól megjeleníteni. Még látnom kell... sokat és sokfélét.
Most pedig ugrok bele a Mirrors 2-be. Tegnap megnéztem a Tetovált lány 3. részét, s nagyon tetszett, tényleg remek volt. =) Természetesen csak a svéd verziót ajánlom, az ütős, a főhősnőt alakító csaj nekem nagyon passzol a karakterhez, szval nekem kerek az egész. =)
Mindennapi élményeim és csalódásaim
Szombaton Krisztánál voltam, csináltam ott palacsintát, amibe a tölteléket ő készítette el, macskáztam, beszélgettünk, csinált carbonarat, majd elfeküdtünk és cseresznyézés, nassolás közben filmet néztünk. Az első film a Boszorkányvadászok című remek volt, ami nem volt rossz film, megnézve sokkal jobban tetszett, mint mikor Bene mesélt róla és megállapítottam, hogy ez egy hülyeség. XD Méghogy ágakon repülő boszorkányok... Jancsiból János, Juliskából Júlia... De egyszer meg lehet nézni és egészen élvezhető is. =D Utána a Tetovált lányról megtudtam, hogy trilógia, van is belőle második és harmadik rész. A másodiknak rögtön neki is ugrottunk, a harmadikat pedig megkaptam pendrive-on. ^^ Egyelőre nem volt időm megnézni, sose úgy érünk haza. Este fél órára kaptam egy Csiguszt is, akit jól megszeretgettem, Benére meg morci voltam. XD
Vasárnap Pokémon nap volt a klubban, de nem mentem, írtam helyette, este viszont elmentünk Tulok utolsó előtti előadására az idényben. Vicces volt... =D Sajnos nem tudom elmesélni, azt látni kellett volna. XD A bevezető szöveg zseniálisra lett kitalálva. Én őszintén mondom, nem szeretem a hülyeségeket, de az... az még nekem is bejött. =D Bár az a műtős rész... azon behaltam, egyszerre voltam sokkos, elképedt és tudtam volna nagyon röhögni, ha nem taglózott volna le, ami ott ment. XD Valszeg ezt a hatást akarták elérni amúgy. XD Mindenesetre megállapítottuk, hogy az interaktív színház tök feelinges cucc, Tulok pedig miután visszatértünk hozzá a DunaPlázából és átadtuk neki a narancslevét, mint egy Oscart, azt mondta, nem akarja azt a szót hallani hónapokig, hogy UFO. XD
A klubba visszatérve ráírtam Dascora, hogy mizu vele, nagyon eltűnt. Kicsit beszélgettünk, végül elköszönt, én pedig a motoros Zolival beszélgettem, míg a csapat egységesen úgy nem döntött, hogy ideje tábort bontani. =) Másnap délben találkoztunk Krisztáékkal, a srácok mentek a műhelybe, mi pedig csajok a Lukács gyógyfürdőbe. Órákat áztunk, úsztunk, bugyborogtattuk magunkat... *___* Fenséges volt. Én a forró vízben szívesen elüdültem volna, de Krisztának a sérvére nem volt a legjobb, úgyhogy ő átült egy kellemesebb melegbe, én pedig bementem a gőzbe. Hát... nem voltam hosszú létű odabent. XD Jól szórakoztunk, megbeszéltük, hogy havonta simán megéri rászánni, a hely kulturált, vannak is benne, de nincs tumultus, a személyzettel is elégedett voltam, egy fél napot simán el lehet ott tölteni, aztán megéhezik az ember, el tud menni rendesen megfürdeni, hajat mosni, meg is tudja szárítani.
Beugrottunk egy ruhaboltba, próbáltunk, Krisztának jó is lett a piros póló, amit kinézett, nekem egyik ruha se, ami tetszett, de nem bánkódtam, izgatott voltam, mivel Timi és Enikő elhívtak moziba, úgyhogy miután vettünk kínait és be is faltuk a helyen, körbeköszöntünk, én mentem is. =) Ott volt Nóri is, Timi húga, úgyhogy négyen traccsoltuk végig a napot. ^^ A filmen szerintem mi voltunk a leghangosabbak, nem fogtuk vissza magunkat ott a hátsó sorban. XD Amúgy a Gyakornokok című rettenetet néztük meg. X"D Enikő választotta, én nem is tudtam róla semmit, úgyhogy gyanútlanul beültem egy oltári hülyeségre, amin hol azért, mert vicces volt, hol pedig azért röhögtem, mert vicces voltam, ahogy szenvedtem rajta. XD Film után betámadtuk a női mosdót, majd a szökőkutaknál kint találtunk ülőhelyre. Enikő nyomta a szöveget a cikis helyzeteitől a remek meglátásain át egészen Timi lelkének polírozásáig. Többnyire hallgattam. És figyeltem őket. A nap mondata számomra az volt, "Tudod, Timi az ekkora - mutatott körülbelül két centit az ujjaival - virág és az ekkora - mutatott közben úgy fél métert - virág is virág, csak a második egy kicsit nagyobb.". Nagyon odarakta, basszus és nem biztos, hogy jól idéztem, mert akkorát ütött a mondanivalója, hogy mindegy, milyen virág és mekkora vagy, lehetsz boldog, rád talál majd a méh, hogy a pontos szövegre nem is emlékszem, de zseniális volt.
Ahogy néztem a három csajt hátradőlve, valahogy... Nem is tudom. Elkezdtem kicsit kívülállónak érezni magam, ami egyszerre volt teljesen rendben, másfelől legszívesebben utánakaptam volna az egésznek. Néha meg is tettem, aztán megostoroztam a butaságomat, hiszen talán végre elindul mindenki azon az úton, amelyen mennie kell és megtalálja mindenki, amit keres, vége lesz annak, ami bennem van. Ez az egész nagyon elgondolkodtatott, nem is beszéltem igazán a srácokkal, ami utólag megtudtam, hogy kissé aggodalommal töltötte el a többieket. Egyedül sétáltam haza, nem volt kedvem hallgatni a srácokat, úgy tenni, mintha tudnék rájuk figyelni, tele volt a fejem és a lelkem, s arra volt szükségem, hogy viszonylag nagyot sétálva kiszellőztessem őket. Közben felhívtam Sasát, vele meg is osztottam, ami bennem volt, aztán a trolimegállóban találkoztunk Krisztával, Tulokkal, Zölddel és Benével.
Zöld átjött hozzánk, megszabadult a hajától, ami szerintem max csak akkor áll neki jól, ha szemüveg van rajta, de hát mindegy, az ő haja. =) Én a sajátomat még rövidebbre szeretném, ráálltam egy kicsit arra, amilyennek régen mondtam magam és ki akarom teljesíteni, rendbe akarom tenni magamban a dolgokat. Nem hiszek abban, hogy úgy kell nővé válnom, ahogy azt kijelölték nekem. Túl büszke és túl önfejű vagyok, túl heves újra bennem a harc, túlságosan ragaszkodom ahhoz, hogy megküzdhessek a sikerért, erősödjek, elbukjak és győzzek, túlságosan akaratos vagyok és túlzó módon ragaszkodom ahhoz, amit magamnak mondok. Lehet, hogy ez nem helyes így, lehet, hogy buta vagyok, mert a saját csalódásaim árán akarok fellépdelni ahhoz a tiszta valóhoz, amivé válhatok, de magammal kapcsolatban máshogy akarok tapasztalatokat szerezni, mint az emberekről. Hiszek abban, hogy nem véletlenül alakult úgy az életem, ahogy, hiszek abban, hogy teljesen rendben van a kettősség bennem és nem kell megszüntetni, csupán a burok hiányzik, ami összefogja az egészet eggyé. Másképp nem lehet összegyúrni, nem akarom, hogy összemosódjanak, harcolok ellene, én azt akarom, hogy külön maradjanak, de egésszé váljanak, mint a jelkép a csuklómon:
A yin és jang nem csak azt jelenti, minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami jó, hanem azt is, hogy minden férfiben van valamennyi nőiesség, minden nőben van valamennyi férfiasság, hogy megérthessék egymást, s mivel megvan bennük a közös és mégis ellentétei egymásnak, kiegészítik egymást. Én ezt akarom, de úgy látom, az eddig alkalmazott módszer kezdi elveszíteni az idejét, változtatni kell rajta. Megerősödött bennem a női öntudat - még nem tökéletes, tudom! -, alakul ki az önképem és kapom is a buktatókat, kapom azokat az embereket sorra, akik el akarnak tántorítani, le akarnak beszélni, el akarnak bizonytalanítani... és elbizonytalanodom, megijedek, de hátra már nem fordulhatok. Nem tudom visszapörgetni az idő kerekét, nem tudok visszamenni a múltba és elölről kezdeni. Előre kell mennem és nekem az előre arra van, amerre megyek, ezért lehet, hogy sokan nem értenek meg, de nem is kell, mindigis hadban álltam a világgal, más voltam és be tudnék illeszkedni a társadalomba, a tömegbe, de nem akarok. Erről szólt az elmúlt két hetem, hogy rájöjjek, mit akarok és hogy akarom. Még teljes a kép, csak érzem, hogy ez a helyes, meg fogom találni, ha lassan is, amit keresek.
Talytól és Mónitól kaptam a dobókockás karkötőt. Megláttam Móni kezén és rákiáltottam, hogy KELL! Mai élményem ezzel kapcsolatos. Számomra a szivárvány az örülni tudás szimbóluma, az elfogadásé. Kedvenc HarmoNetes félmondatom, "s akkor felragyog életed egén a szivárvány". Mikor van szivárvány? Amikor esik az eső és kisüt a nap... amikor a borúból derű lesz... Az embereknek szükségük van szeretetre. Mindenkinek, mert ez velünk született természetünk, társas lények vagyunk. Ma egyszer csak belecsöppentem a buszon egy egységélménybe. Csak ültem ott Bene mellett nekidőlve, nyomkodtam a telefonomat - olvastam a Fiúk melegítőben 2-t, közben cseteltem Timivel, s felhívott a Dani -, s egyszer csak megéreztem, hogy egy vagyok a sokból, szükségem van szeretetre és minden teljesen rendben van, hiába nincs munkám, hiába nem látom a jövőm, hiába nem tudom, hogyan fogom elérni az álmaimat, szeretem Budapestet, szeretem a nyelvet, amit beszélek, szeretem az életérzést, ami itt van és engem is szeretnek. Erről nem hiszem, hogy jól lehet beszélni, de fantasztikus volt az a pillanat.
Ma Benével az Asia Centerben voltunk, vásárolgattunk, lesátáltuk a lábunkat és beszélgettünk. Azt nem igazán kaptunk, amiért mentünk, bár a fehérnemű egy része nekem sikerült, vettünk egy új törölközőt, három konyharuhát, a helyre füstölőt, kajáltunk kínait - bár egy srác megfőzött a magyar életeknél és nem mertem megmondani neki, hogyismerős nekem az egyik lapról, meg imádnivaló mindenféle szexuális vonzat nélkül, szívesen ennék egyszer a vendégeként, ahol nincs választék, ami elbizonytalanítson, a körítést csak annak egy ételnek elég szövegelnie -, mert megkívántam a fafülegombát - és az ott felszolgáló srác is istenien édes volt... -, Bene meg azt az elvet vallja, hogy ha már az Asia Centerben vagyunk, illene ehhez megfelelő ételt választani. =D Ez a szajré egy része:
Övtáska, mert már nagyon vágytam egyre. Egy cuki oldaltáska, mert már arra is vágytam. A zoknikba beleszerettem, a pillákra már szükség volt, a régi telótokom pedig köddé vált a klubban, ezért kellett egy új. Nem tetszik ez a szín, de nem volt más ilyen fajta azért az árért, amiért ehhez hozzájutottam, úgyhogy békét kötöttem vele, mert a táskámba nem merem eltenni a mobilom egy rendes tok nélkül. XD
És a mai csalódásom így végszónak, mert mennem kell angolra: már a Nestea is édesítőszert tesz a teájába. T_T Fúúúúj! És nem igaz, hogy hülyíteni kell az embereket, bakker... Na mindegy, ezek szerint még egy termék, amit nem veszek többet. De azért elmehet sót nyalni, amiért csupán azt írja rá, hogy 30%-kal kevesebb cukor, azt már csak az apróbetűs részben találja meg az ember, hogy édesítőszereket tartalmaz.
Ennyi voltam mára. ^^
Mocsi macska, aki fiú és beszédes, és imádom. ^^
A specialitásom. XD
Vasárnap Pokémon nap volt a klubban, de nem mentem, írtam helyette, este viszont elmentünk Tulok utolsó előtti előadására az idényben. Vicces volt... =D Sajnos nem tudom elmesélni, azt látni kellett volna. XD A bevezető szöveg zseniálisra lett kitalálva. Én őszintén mondom, nem szeretem a hülyeségeket, de az... az még nekem is bejött. =D Bár az a műtős rész... azon behaltam, egyszerre voltam sokkos, elképedt és tudtam volna nagyon röhögni, ha nem taglózott volna le, ami ott ment. XD Valszeg ezt a hatást akarták elérni amúgy. XD Mindenesetre megállapítottuk, hogy az interaktív színház tök feelinges cucc, Tulok pedig miután visszatértünk hozzá a DunaPlázából és átadtuk neki a narancslevét, mint egy Oscart, azt mondta, nem akarja azt a szót hallani hónapokig, hogy UFO. XD
A klubba visszatérve ráírtam Dascora, hogy mizu vele, nagyon eltűnt. Kicsit beszélgettünk, végül elköszönt, én pedig a motoros Zolival beszélgettem, míg a csapat egységesen úgy nem döntött, hogy ideje tábort bontani. =) Másnap délben találkoztunk Krisztáékkal, a srácok mentek a műhelybe, mi pedig csajok a Lukács gyógyfürdőbe. Órákat áztunk, úsztunk, bugyborogtattuk magunkat... *___* Fenséges volt. Én a forró vízben szívesen elüdültem volna, de Krisztának a sérvére nem volt a legjobb, úgyhogy ő átült egy kellemesebb melegbe, én pedig bementem a gőzbe. Hát... nem voltam hosszú létű odabent. XD Jól szórakoztunk, megbeszéltük, hogy havonta simán megéri rászánni, a hely kulturált, vannak is benne, de nincs tumultus, a személyzettel is elégedett voltam, egy fél napot simán el lehet ott tölteni, aztán megéhezik az ember, el tud menni rendesen megfürdeni, hajat mosni, meg is tudja szárítani.
Beugrottunk egy ruhaboltba, próbáltunk, Krisztának jó is lett a piros póló, amit kinézett, nekem egyik ruha se, ami tetszett, de nem bánkódtam, izgatott voltam, mivel Timi és Enikő elhívtak moziba, úgyhogy miután vettünk kínait és be is faltuk a helyen, körbeköszöntünk, én mentem is. =) Ott volt Nóri is, Timi húga, úgyhogy négyen traccsoltuk végig a napot. ^^ A filmen szerintem mi voltunk a leghangosabbak, nem fogtuk vissza magunkat ott a hátsó sorban. XD Amúgy a Gyakornokok című rettenetet néztük meg. X"D Enikő választotta, én nem is tudtam róla semmit, úgyhogy gyanútlanul beültem egy oltári hülyeségre, amin hol azért, mert vicces volt, hol pedig azért röhögtem, mert vicces voltam, ahogy szenvedtem rajta. XD Film után betámadtuk a női mosdót, majd a szökőkutaknál kint találtunk ülőhelyre. Enikő nyomta a szöveget a cikis helyzeteitől a remek meglátásain át egészen Timi lelkének polírozásáig. Többnyire hallgattam. És figyeltem őket. A nap mondata számomra az volt, "Tudod, Timi az ekkora - mutatott körülbelül két centit az ujjaival - virág és az ekkora - mutatott közben úgy fél métert - virág is virág, csak a második egy kicsit nagyobb.". Nagyon odarakta, basszus és nem biztos, hogy jól idéztem, mert akkorát ütött a mondanivalója, hogy mindegy, milyen virág és mekkora vagy, lehetsz boldog, rád talál majd a méh, hogy a pontos szövegre nem is emlékszem, de zseniális volt.
Ahogy néztem a három csajt hátradőlve, valahogy... Nem is tudom. Elkezdtem kicsit kívülállónak érezni magam, ami egyszerre volt teljesen rendben, másfelől legszívesebben utánakaptam volna az egésznek. Néha meg is tettem, aztán megostoroztam a butaságomat, hiszen talán végre elindul mindenki azon az úton, amelyen mennie kell és megtalálja mindenki, amit keres, vége lesz annak, ami bennem van. Ez az egész nagyon elgondolkodtatott, nem is beszéltem igazán a srácokkal, ami utólag megtudtam, hogy kissé aggodalommal töltötte el a többieket. Egyedül sétáltam haza, nem volt kedvem hallgatni a srácokat, úgy tenni, mintha tudnék rájuk figyelni, tele volt a fejem és a lelkem, s arra volt szükségem, hogy viszonylag nagyot sétálva kiszellőztessem őket. Közben felhívtam Sasát, vele meg is osztottam, ami bennem volt, aztán a trolimegállóban találkoztunk Krisztával, Tulokkal, Zölddel és Benével.
Zöld átjött hozzánk, megszabadult a hajától, ami szerintem max csak akkor áll neki jól, ha szemüveg van rajta, de hát mindegy, az ő haja. =) Én a sajátomat még rövidebbre szeretném, ráálltam egy kicsit arra, amilyennek régen mondtam magam és ki akarom teljesíteni, rendbe akarom tenni magamban a dolgokat. Nem hiszek abban, hogy úgy kell nővé válnom, ahogy azt kijelölték nekem. Túl büszke és túl önfejű vagyok, túl heves újra bennem a harc, túlságosan ragaszkodom ahhoz, hogy megküzdhessek a sikerért, erősödjek, elbukjak és győzzek, túlságosan akaratos vagyok és túlzó módon ragaszkodom ahhoz, amit magamnak mondok. Lehet, hogy ez nem helyes így, lehet, hogy buta vagyok, mert a saját csalódásaim árán akarok fellépdelni ahhoz a tiszta valóhoz, amivé válhatok, de magammal kapcsolatban máshogy akarok tapasztalatokat szerezni, mint az emberekről. Hiszek abban, hogy nem véletlenül alakult úgy az életem, ahogy, hiszek abban, hogy teljesen rendben van a kettősség bennem és nem kell megszüntetni, csupán a burok hiányzik, ami összefogja az egészet eggyé. Másképp nem lehet összegyúrni, nem akarom, hogy összemosódjanak, harcolok ellene, én azt akarom, hogy külön maradjanak, de egésszé váljanak, mint a jelkép a csuklómon:
A yin és jang nem csak azt jelenti, minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami jó, hanem azt is, hogy minden férfiben van valamennyi nőiesség, minden nőben van valamennyi férfiasság, hogy megérthessék egymást, s mivel megvan bennük a közös és mégis ellentétei egymásnak, kiegészítik egymást. Én ezt akarom, de úgy látom, az eddig alkalmazott módszer kezdi elveszíteni az idejét, változtatni kell rajta. Megerősödött bennem a női öntudat - még nem tökéletes, tudom! -, alakul ki az önképem és kapom is a buktatókat, kapom azokat az embereket sorra, akik el akarnak tántorítani, le akarnak beszélni, el akarnak bizonytalanítani... és elbizonytalanodom, megijedek, de hátra már nem fordulhatok. Nem tudom visszapörgetni az idő kerekét, nem tudok visszamenni a múltba és elölről kezdeni. Előre kell mennem és nekem az előre arra van, amerre megyek, ezért lehet, hogy sokan nem értenek meg, de nem is kell, mindigis hadban álltam a világgal, más voltam és be tudnék illeszkedni a társadalomba, a tömegbe, de nem akarok. Erről szólt az elmúlt két hetem, hogy rájöjjek, mit akarok és hogy akarom. Még teljes a kép, csak érzem, hogy ez a helyes, meg fogom találni, ha lassan is, amit keresek.
Talytól és Mónitól kaptam a dobókockás karkötőt. Megláttam Móni kezén és rákiáltottam, hogy KELL! Mai élményem ezzel kapcsolatos. Számomra a szivárvány az örülni tudás szimbóluma, az elfogadásé. Kedvenc HarmoNetes félmondatom, "s akkor felragyog életed egén a szivárvány". Mikor van szivárvány? Amikor esik az eső és kisüt a nap... amikor a borúból derű lesz... Az embereknek szükségük van szeretetre. Mindenkinek, mert ez velünk született természetünk, társas lények vagyunk. Ma egyszer csak belecsöppentem a buszon egy egységélménybe. Csak ültem ott Bene mellett nekidőlve, nyomkodtam a telefonomat - olvastam a Fiúk melegítőben 2-t, közben cseteltem Timivel, s felhívott a Dani -, s egyszer csak megéreztem, hogy egy vagyok a sokból, szükségem van szeretetre és minden teljesen rendben van, hiába nincs munkám, hiába nem látom a jövőm, hiába nem tudom, hogyan fogom elérni az álmaimat, szeretem Budapestet, szeretem a nyelvet, amit beszélek, szeretem az életérzést, ami itt van és engem is szeretnek. Erről nem hiszem, hogy jól lehet beszélni, de fantasztikus volt az a pillanat.
Ma Benével az Asia Centerben voltunk, vásárolgattunk, lesátáltuk a lábunkat és beszélgettünk. Azt nem igazán kaptunk, amiért mentünk, bár a fehérnemű egy része nekem sikerült, vettünk egy új törölközőt, három konyharuhát, a helyre füstölőt, kajáltunk kínait - bár egy srác megfőzött a magyar életeknél és nem mertem megmondani neki, hogy
És a mai csalódásom így végszónak, mert mennem kell angolra: már a Nestea is édesítőszert tesz a teájába. T_T Fúúúúj! És nem igaz, hogy hülyíteni kell az embereket, bakker... Na mindegy, ezek szerint még egy termék, amit nem veszek többet. De azért elmehet sót nyalni, amiért csupán azt írja rá, hogy 30%-kal kevesebb cukor, azt már csak az apróbetűs részben találja meg az ember, hogy édesítőszereket tartalmaz.
Ennyi voltam mára. ^^
ButterFile-től
"Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok."
Nem azt mondom, hogy teljesen egyetértek vele, mert nekem a "szeretlek" nagyon sokat jelent, főleg, hogy ha szerelemmel telve mondom, noha ritkán mondom, de mégis nagyon tetszik.
Újabb idézet
Szerintem ez epic, én jót mulattam rajta, meg valahol igaza is van, azért gondoltam, hogy kiposztolom. Ezt egy férfi tette ki a facebook-on:
"Ma 10 percet TV-ztem (ez nagy dolog, párhavonta szoktam ennyit összehozni) és persze mi más ment volna mint reklám. Mit is tudtam meg ebből a pár reklámból:
- A nők erősek, magabiztosak, erősek, önállóak, erősek, sportosak... ezért izzadnak és mocskosul büdösek... kivéve ha egy bizonyos nagyon márkás dezodort használnak, mert ha azt használják, akkor azonnal feltűnik mellettük két kigyúrt szépfiú (biztosan az erős és magabiztos szag vonzotta őket... )
- A nők ha a megfelelő előregyártott rizst/öntetet/pudingot használják, akkor azonnal mesterszakácsok lesznek és a topmodell férjük puccbavágva és reklámmosollyal ül a reggelihez, a vigyori gyerekkel és élvezettel tömi az arcába az anyu tasakos kajáját
- A nők haja csak akkor lesz hosszú, dús és korpamentes ha a nagyon márkás sampont használják, amihez persze jár a szokásos díszpasi is, aki azonnal megfordul a lobogó hajkorona után.
- A nők minden fontos információt megkapnak az aktuális női magazintól, pl. ki kit csalt meg, ki kivel jött össze stb... ezek nélkül nem NŐ a nő!
Nehéz lehet NŐnek lenni... ._." - by Venom
"Ma 10 percet TV-ztem (ez nagy dolog, párhavonta szoktam ennyit összehozni) és persze mi más ment volna mint reklám. Mit is tudtam meg ebből a pár reklámból:
- A nők erősek, magabiztosak, erősek, önállóak, erősek, sportosak... ezért izzadnak és mocskosul büdösek... kivéve ha egy bizonyos nagyon márkás dezodort használnak, mert ha azt használják, akkor azonnal feltűnik mellettük két kigyúrt szépfiú (biztosan az erős és magabiztos szag vonzotta őket... )
- A nők ha a megfelelő előregyártott rizst/öntetet/pudingot használják, akkor azonnal mesterszakácsok lesznek és a topmodell férjük puccbavágva és reklámmosollyal ül a reggelihez, a vigyori gyerekkel és élvezettel tömi az arcába az anyu tasakos kajáját
- A nők haja csak akkor lesz hosszú, dús és korpamentes ha a nagyon márkás sampont használják, amihez persze jár a szokásos díszpasi is, aki azonnal megfordul a lobogó hajkorona után.
- A nők minden fontos információt megkapnak az aktuális női magazintól, pl. ki kit csalt meg, ki kivel jött össze stb... ezek nélkül nem NŐ a nő!
Nehéz lehet NŐnek lenni... ._." - by Venom
A végére értem az első könyvnek
Szeretném idézni Ken Hobey - Fiúk melegítőben című könyvének utóhangját, ami nagyon tetszik és megkoronázza a sztorit, amit örömmel olvastam és hamarosan folytatom is. Megihletett, Timinek már el is küldtem az első fejezetet, ami fél nap motoszkált a fejemben foszlányosan, aztán egyszer csak végre írni kezdtem és elkezdte összerámolni magát. ^^
"Hazudik, aki azt állítja, sosem volt előítéletes senkivel. Aki mindenkit feltétel nélkül, azonnal képes elfogadni. Lehetetlen is volna, de törekedni lehet rá. Szeretni nem kötelező, csak békét hagyni. Bárki élhesse az életét, a törvényes kereteken belül. A szabályok, és értékek egyetemesek, minden emberre azonosak, legyen fehér vagy fekete, kövér vagy sovány, szőke vagy barna, szemüveges vagy éles látású, meleg vagy hetero. Ezek csak címkék. Buta, szükségtelen, negatív bélyegek. Képessé kell válni, hogy ne címkézzünk fel másokat, ne ítéljünk a külső vagy a származás, és a bármilyen hovatartozás alapján.
Jogunk van a boldogsághoz, a magánélethez, a szeretethez. Hisz bárki mondjon bármit, ez mindennek a mozgatója, létünk értelme, az emberi kapcsolatok igazi csodája, a SZERETET. Te, aki olvasod ezt a könyvet, talán már elindultál az úton, talán csak most lépsz rá, lehetsz ilyen, olyan, bármilyen. Ember vagy, egy lélek a testedben, akit naponta százan látnak, hallanak, megítélnek, elítélnek. Elfogadnak, szeretnek, gyűlölnek, megmosolyognak, veled nevetnek vagy kiröhögnek. Rajonganak érted, kihasználnak, ha hagyod, tisztelnek, ha kiérdemelted. És te is ezt teszed nap, mint nap. A szerepek minden helyzetben változnak. Te vagy a tanár, máskor a diák, te vagy a vevő, máskor az eladó, egyszer a támadó, máskor az áldozat. Fontos felfedezned, meglátnod a kettősséget és tisztában lenni azzal, hogy mi a másik fél helyében, hogyan éreznéd magad.
Ha minden nap csak egy kicsit háttérbe szorítod negatív késztetéseid, ha egy mosollyal többet adsz a körülötted lévőknek, ha képes vagy irigység nélkül elfogadni barátaid sikerét, ha önzetlenül le tudsz mondani dolgokról, ha csak megfogannak benned ezeknek a csírái, máris tettél valamit a jövőért, a jövődért, mindannyiunk életéért. Te sem vagy jobb, vagy rosszabb másoknál. Adott életedben, testedben, egzisztenciádban eltérsz másoktól, de rajtad áll, hogyan használod saját személyiséged, rejtett képességeidet, vagy átlagos tulajdonságaidat. Ott rejlik benned, és bennem is. Ha valóban értékessé akarsz válni, azért tenned kell. Vállalnod a küzdést, a változást, a harcot, a könnyeket, a hullámzó helyzeteket. Ám mindig lesz ember, aki melletted áll, és szeret. Sosem vagy egyedül."
Ahol a könyv olvasható: http://khobey.webnode.hu
"Hazudik, aki azt állítja, sosem volt előítéletes senkivel. Aki mindenkit feltétel nélkül, azonnal képes elfogadni. Lehetetlen is volna, de törekedni lehet rá. Szeretni nem kötelező, csak békét hagyni. Bárki élhesse az életét, a törvényes kereteken belül. A szabályok, és értékek egyetemesek, minden emberre azonosak, legyen fehér vagy fekete, kövér vagy sovány, szőke vagy barna, szemüveges vagy éles látású, meleg vagy hetero. Ezek csak címkék. Buta, szükségtelen, negatív bélyegek. Képessé kell válni, hogy ne címkézzünk fel másokat, ne ítéljünk a külső vagy a származás, és a bármilyen hovatartozás alapján.
Jogunk van a boldogsághoz, a magánélethez, a szeretethez. Hisz bárki mondjon bármit, ez mindennek a mozgatója, létünk értelme, az emberi kapcsolatok igazi csodája, a SZERETET. Te, aki olvasod ezt a könyvet, talán már elindultál az úton, talán csak most lépsz rá, lehetsz ilyen, olyan, bármilyen. Ember vagy, egy lélek a testedben, akit naponta százan látnak, hallanak, megítélnek, elítélnek. Elfogadnak, szeretnek, gyűlölnek, megmosolyognak, veled nevetnek vagy kiröhögnek. Rajonganak érted, kihasználnak, ha hagyod, tisztelnek, ha kiérdemelted. És te is ezt teszed nap, mint nap. A szerepek minden helyzetben változnak. Te vagy a tanár, máskor a diák, te vagy a vevő, máskor az eladó, egyszer a támadó, máskor az áldozat. Fontos felfedezned, meglátnod a kettősséget és tisztában lenni azzal, hogy mi a másik fél helyében, hogyan éreznéd magad.
Ha minden nap csak egy kicsit háttérbe szorítod negatív késztetéseid, ha egy mosollyal többet adsz a körülötted lévőknek, ha képes vagy irigység nélkül elfogadni barátaid sikerét, ha önzetlenül le tudsz mondani dolgokról, ha csak megfogannak benned ezeknek a csírái, máris tettél valamit a jövőért, a jövődért, mindannyiunk életéért. Te sem vagy jobb, vagy rosszabb másoknál. Adott életedben, testedben, egzisztenciádban eltérsz másoktól, de rajtad áll, hogyan használod saját személyiséged, rejtett képességeidet, vagy átlagos tulajdonságaidat. Ott rejlik benned, és bennem is. Ha valóban értékessé akarsz válni, azért tenned kell. Vállalnod a küzdést, a változást, a harcot, a könnyeket, a hullámzó helyzeteket. Ám mindig lesz ember, aki melletted áll, és szeret. Sosem vagy egyedül."
Ahol a könyv olvasható: http://khobey.webnode.hu
"Ezt érzem egy nő iránt, mikor szerelmes vagyok."
Ákos - Óda
A szélkarcolta felhők alatt
A város felragyog,
Tócsák tükre mélyén
Szikrázó csillagok,
Ha tőled jövök, hozzád megyek,
Mindig új vagyok.
Sokat ígér az éjjel ,
De tőle több itt nem kell már,
Semmi nem hiányzik,
Minden hatalmamban áll.
Ha tőled jövök, hozzád megyek,
Örök váratlanság vár.
Minden lépésed tánc ,
Minden hangod egy dallam,
Dolgozik bennem a hajlam,
Hogy mindig birtokoljam
Azt, aki vagy,
Csak ilyen maradj!
Én keményen élek,
De szelíden cselekszem,
Síromban párnám vagy,
Vess ágyat,
Lefekszem!
Meztelen és hevült szavakban
Feszülő hatalom,
Egymásra zárt karok között
Szenvedni szabadon,
Ha tőled jövök, hozzád megyek,
Te vagy az otthonom.
Minden lépésed tánc ,
Minden hangod egy dallam,
Dolgozik bennem a hajlam,
Hogy mindig birtokoljam
Azt, aki vagy,
Csak ilyen maradj!
Én keményen élek,
De szelíden cselekszem,
Síromban párnám vagy,
Vess ágyat,
Lefekszem!
Ez egy óda a nőhöz ,
Az örök jelen időhöz,
Ez egy óda hozzád,
Te legszebb földi ország.
A város felragyog,
Tócsák tükre mélyén
Szikrázó csillagok,
Ha tőled jövök, hozzád megyek,
Mindig új vagyok.
Sokat ígér az éjjel ,
De tőle több itt nem kell már,
Semmi nem hiányzik,
Minden hatalmamban áll.
Ha tőled jövök, hozzád megyek,
Örök váratlanság vár.
Minden lépésed tánc ,
Minden hangod egy dallam,
Dolgozik bennem a hajlam,
Hogy mindig birtokoljam
Azt, aki vagy,
Csak ilyen maradj!
Én keményen élek,
De szelíden cselekszem,
Síromban párnám vagy,
Vess ágyat,
Lefekszem!
Meztelen és hevült szavakban
Feszülő hatalom,
Egymásra zárt karok között
Szenvedni szabadon,
Ha tőled jövök, hozzád megyek,
Te vagy az otthonom.
Minden lépésed tánc ,
Minden hangod egy dallam,
Dolgozik bennem a hajlam,
Hogy mindig birtokoljam
Azt, aki vagy,
Csak ilyen maradj!
Én keményen élek,
De szelíden cselekszem,
Síromban párnám vagy,
Vess ágyat,
Lefekszem!
Ez egy óda a nőhöz ,
Az örök jelen időhöz,
Ez egy óda hozzád,
Te legszebb földi ország.
Annyira letaglóztak az érzései, a tekintete, az előttem megjelenő képek, ahogy Noémyre gondol... Olyasmiket láttam, amit soha nem láthattam, csak ő, olyasmiket éreztem, amiket ő érzett és képtelen voltam levegőt venni, annyira magával ragadott. Most tudnék csak rajta sírni, most, mikor visszhangzik a fülemben ez a dal, amit tegnap éjjel hallottam először, s amit ő is énekelt. Mindig lazának akar tűnni, olyannak, akinek bár van lelke, sebezhetetlen, erős, olyannak, aki magabiztos és minden helyzetet kezelni tud, de nagyon-nagyon képes szeretni. Talán csak én látom így, talán másoknak ennyit sem mutat meg, vagy én látok túl a tigris ragadozópillantásán, nem tudom, de sok jót és érdekeset kaptam tegnap tőle, amiért hálás vagyok, ugyanakkor érzem, hogy össze van zavarodva és én is kezdem elveszíteni a fonalat.
Találtam és megtetszett
"A szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket." - by Rea67