Elmaradásaim pótlása

Paranoia
Érdemes volt megnézni, impozáns jelenetekben csodálhattam Liam Hemsworth testét, Amber Heard szépségét, és villoghattam Gary Oldman és Harrison Ford látványától, de őszintén szólva mély nyomot nem hagyott bennem a film, bármennyire is imádtam. A konfliktusok jók voltak, tetszett, ahogy a két milliárdos egymásnak feszült, a színészi játékuk príma, nagyon szeretem őket, a sztori alapötlete jó, a kivitelezése látványos. Elképzelhetőnek tartom, hogy újra megnézném és nem, nem csak Liam testét bámulni.

Amúgy is jön a Magic Mike 2! Már szóltam a barátnőmnek, hogy ezt is moziban nézzük meg, mint az elsőt. Van néhány kedvenc mozis élményem, na ez az egyik, ahogy nem túl nagy társaságban ott ülünk és nyálazunk az egykori chippendale chippendale-filmjére. Mennyei... Na ezt a filmet is újranézem, mielőtt beülök a folytatására.

Vérmesék
Zseniális! Minden fő karakterét imádtam! Nagyon vicces, magyar szinkronnal néztük, mert én azt szeretem és nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen filmet felirattal nézzek, de nem bántuk meg, a szöveg valami fantasztikus, a színészi játékról nem is beszélve. A család minden tagja kedves a szívemnek, mind elmebeteg. Nem tudok korrekt, elfogulatlan véleményt írni, szétröhögtem magam filmnézés alatt, a sztori alapvetően nem egy nagy durranás, de a tálalás... Úristen! Testhezálló volt ez a szerep mindenkinek, én úgy érzem, a zene pedig... "Im feeling good...~" Imádom, na. És a trailert nézve kedvem támadt újra megnézni.

A másik ilyen szupervicces, zseniális, amúgy nem akartam megnézni film A kiütés. Nem tudom, írtam-e már róla, de ha nem, ha igen, basszus, nézzétek meg! Egyszerűen imádom, ahogy az öregek szenvednek és hol fel akarják adni, hol nem hagyják magukat lebeszélni, remek karaktereket raktak egy filmbe és a színészek is jól alakítanak. Szellemes humor, néhány utalás, és a zene... igen, a zene, bár igaz, hogy a feldolgozásait (Schneider-testvérek és Pentatonix) jobban szeretem, attól még vigyorogtam, amint felcsendült. Érdemes megnézni, ennek is kedvet kaptam az ismétléséhez.

A háború császára
Meglepően jó, bár nem túl nagy cselekményű film. Aki szerette A király beszéde című filmet, az ezt is kajálni fogja, ha még nem látta. Nehéz róla beszélni, én elszorult torokkal és kimeredt pillantásokkal néztem. Szerintem szépen hozták a formalitásokat, a szövevényes ügyet és az érzelmeket egy helyre, remek választás volt főszerepre Matthew Fox, Tommy Lee Jonest igazán szerettem MacArthurként. Minden szereplő él, az egész történet lebilincselt, de a részeit, összetevőit is szerettem. Szép a látvány, vagy indokoltan komor, a zene nagyon passzol, a dialógusok is tetszettek, a feszültségkeltés is remek, a végről meg csak annyit mondok: tökéletes.
"Sosem találkoztam még császárral, főleg nem egy istennel. Mi a fenét mondhatsz egy istennek?"

És akkor... Bár ezt nem terveztem ebben a posztban, de számomra adja magát...

Hybrid Child
Iszonyatos ellenérzés volt bennem ezzel az animével kapcsolatban, ugyanis úgy érzem, a mangaka igazán folytathatná rendesen a Junjou Romanticát, ha már belekezdett, akkor a Sekaiichi Hatsukoit, főleg, hogy gyarapítja a fandomot a külön történetekkel (Chiakié és Yokozawáé). JR-ből kint van 2 széria, SiH-ből 2 széria, megcsinálták Yokozawáét, aztán ahelyett, hogy folytatta volna az elkezdetteket, kihozott egy olyan sztorit, ami totál eltér a fandomtól. Nem mintha baj lenne, én is érzem úgy néha, hogy ki kell kapcsolnom, amit régóta írok, de...

Na jó, kezdjük újra. Valamivel több, mint két éve vettem komolyan azt az elhatározásomat, hogy csatlakozom a BJD közösséghez. Volt egy tervem, amiben egy félig élő, egyébként gyártott faj és a tulajdonosaik kapcsolata lett volna kidomborítva, s ehhez meg akartam vizsgálni, milyenek a BJD-sek testközelből. Persze ebből az lett, hogy beszippantott a hobbi, megláttam a norvég lovagomat IH Theoban, majd belebolondultam Migidoll Jinájába, végül, de nem utolsó sorban pedig megtaláltam Deont IH Noeljében, amit vagy George Boleynről mintáztak, vagy én nem tudom, hogy sikerült az a hasonlóság, ami a baba és a fodrászfiú közt van, de az biztos, hogy ez a három dolog pecsételte meg a sorsomat. Nekiálltam BJD-zni, viszont a sztorimat nem raktam össze, egy darabig a fejemben voltak részletek, aztán valahogy... nem jött meg rá az ihlet.

Miről szól a Hybrid Child? Szinte ugyanarról, amin én két és fél évvel ezelőtt gondolkodtam. Nem tudom, mikor pattant ki a mangaka fejéből, mikor került közönség elé, nincs is összefüggés az anime és az én világom közt, mégis megkeserítette a számban az ízeket, mikor találkoztam vele. Nem volt könnyű leküzdeni a két komponensű ellenérzésemet, ráadásul elnagyoltnak éreztem a HC-t mondjuk a JR-hez képest, ami nagyon bántotta a csőrömet. Az első történet egész aranyos, a másodikat inkább untam, de a harmadik... Fogalmam sincs, mikor bőgtem utoljára ennyit animén, de komolyan. Sokáig a hatása alatt voltam és képtelen voltam rágondolni sírás nélkül. Szeretem a történelmi jellegű yaoikat, mert valahogy vonz a társadalmi szeparáció, feszültség, de annnyira tud fájni...

A négy történet tulajdonképpen kerek egészet alkot, teljesen más megvilágításba helyezi Kurodát a róla szóló utolsó két rész, és bár én őt annyira nem kedvelem, a karaktere mégis nagyon nekem szól. Kezdem úgy érezni, hogy a japán dráma nem az én világom, mert bizonyos dolgok túlhangsúlyozása szerintem gáz, mintsem sajnálatot érdemlő vagy szomorú (sérülten, kimerülve, kipurcanva végigrohanni az utcákon, hogy az animénél maradjak), meg a harmadik részben a szerelmesek párbeszédei nem teljesen letisztultak, van egy konkrét, amit többször is megnéztem, de nem, egyszerűen nem értem, nem logikus, fogalmam sincs, mit akart kifejezni, mire mondta, miért azt...

Végülis megszerettem, de nagyon szeretném, ha a JR-t folytatná a manga és az anime, mert az a kedvencem. Nem emlékszem, hogy írtam-e már összehasonlítást, viszont azt feltétlen meg kell jegyezzem (talán újra), hogy veszettül sajnálom, hogy a mangabéli Yoshino és Tori totál barom, az animében ők a szívem csücskei.