Évértékelő a hullámvasutazás évéről

Finoman szólva nem volt erős év a blog szempontjából a tavalyi. Ez leginkább annak köszönhető, hogy befuccsolt a Ferivel való kapcsolatom és egy három hónapos ámokfutás vette kezdetét, ami természetesen katasztrófával ért véget, az év nagy részében azért küzdöttem, hogy mentálisan a felszínen maradjak, év végére pedig nem csupán a mentális felszínen maradásom vált kétségessé, ezekről viszont nem akartam mesélni. Tanulságos év volt a tavalyi és olyan szinten rábaszott még egy pontot arra a bizonyos i-re, hogy az idei évnek már úgy indultam neki: csak egy normális munkahelyet hadd találjak, légyszi, ami jól fizet és emberséges. Azt már félve teszem hozzá, hogy: és fejlődési lehetőséget is kínál. Nem akarom leterhelni az Univerzumot, egyelőre szeretnék visszamászni az élhető szintre. 

Nade... Lássuk 2023-at!

Január
Feri elégedetlen volt a munkájával, ezért ficánkolt egy kicsit, volt próbanapon is máshol, ezért belengették neki, hogy kap egy magasabb pozíciót jobb fizuért és elküldik tanulni is. Én nem nagyon hagytam mancsnyomot erről a hónapról, próbáltuk talpra állítani Fülest, aztán a hónap végén megérkezett hozzánk Zola és Hórusz, akikbe egyből beleszerettünk a kereskedésben. Elbúcsúztattam a Tigris évét és a Nyúltól reményt és kedvességet kértem. Timiék elvittek a VAJ-ba, ami nagyon tetszett, Zsikével pedig az Arriba!-ba mentünk, ahol odaadtam neki a második, számára szőtt sálat, aminek nagyon örült, meglátogattam bratyómat, megünnepeltük mama szülinapját családilag. Volt egy állásinterjúm, de azt inkább hagyjuk.

Február
Voltunk salsa-bachata bulin, ami nagyon jól sikerült, voltam megint bátyámnál, aztán Valentin nap és Feri szülinapja előtt jól lebetegedtem, haza is kellett jönnöm a munkahelyemről. Ferinek persze semmi baja nem lett, úgyhogy ő elment hétvégére a családjához, így vasárnap, mikor jobban lettem, csináltam neki pudingtortát.

Március
Nőnapra ajándékoztam némi pihenőt a csajoknak és aznap Zsikével jártuk a várost, este pedig Feritől kaptam egy szép díszrózsát. A hónapban is eljutottunk salsa-bachata bulira és Tündének is megnéztem az énekkari előadását. Attól függetlenül, hogy voltunk randizni Ferivel és betöltötte a kapcsolatunk a 2,5 évet, ebben a hónapban értük el a mélypontot, viszont megkapta a beígért "előléptetést". Abbahagytam a terápiát a pszichológusommal, mert úgy éreztem, nem ad többet, valami progresszívebbre vágyom.

Április
Szabadulószobáztunk a csapattal, Talyval bejártuk a belvárost, a hónap közepén voltam Tündével zouk órán, ami tetszett, de nem fért bele a keretbe, hogy azt is csináljam, találkoztunk Zsikével is, a barátnőmmel pedig shibari alapoktatásra mentünk, ami szuper volt. Ebben a hónapban kaptam életem legjobb könyvét, a Piros, fehér és királykéket, amiért örökké hálás leszek Zsikének, mert ennél szebb, rétegeltebb és valóságosabb szerelmi történetet még nem olvastam. Konkrétan faltam és folyamatosan becsekkoltam Zsikénél, hogy ez a könyv mennyire vicces, zseniális, szívszórító, tökéletes és imádnivaló. A telefonom témája is az új rajongásom tárgyáról beszélt, Henry és Alex a háttérképemre és a képernyőzáramra is ráköltözött. Tánc világnapja alkalmából ismét felléptünk az Oktogonon és a Liszt Ferenc téren, utóbbin sokáig buliztunk és az esemény azért is emlékezetes maradt számomra, mert majdnem csókolóztam valakivel. Az utolsó hétvégét jól megnyomtam, szombaton egy fasza MAGUS verseny volt, ahol szereztünk magunknak egy új mesélőt, Balázst. Vassal, Benedekkel és Istvánnal játszottam egy csapatban, bejött a modul, szuper volt a mesélőnk, tetszett a karakteremmel való játék is. Vasárnap családállításra mentem, ahol kiderült, hogy anyai ágon öröklődött nálunk egy ijesztő gondolat, ami anyunál is és nálam is kiütközött már, úgyhogy örültem, hogy feloldottam.

Május
Az ünnepnapot Ninjánál töltöttük és macskáztunk, a hónap közepén elmentem a Líra raktárvására, ahol szép csokor könyvet vettem magamnak nem is drágán, Ferivel megnyitottuk a jóidőszezont egy fagyizással, majd Zsikével is fagyiztam pár nappal később, utána pedig Dominikhez mentünk Timivel és Robival hárman DnD megbeszélésre. Az volt a terv, hogy a két fiú tart egy-egy mesét az általa jobban ismert rendszerben, kitaláltuk a karaktereket is, de hogy ez mikor fog megvalósulni, azt nem tudom, mert azóta nemigen esett szó erről a dologról - ennek pedig valszeg van egy nyári oka is, amit majd hamarosan felfedek. Kivilágosítottam a hajamat, a hónap utolsó hétvégéjére Feri hazament az anyukájához, én pedig nem tudtam vele tartani, mert Robi utószülinapja oda lett szervezve és nem akartam variálni, cserébe Ninjával elmentünk sushizni és küldtünk egy sajátosan szívélyes képet Ferinek. A szülinapozás jól sikerült, társasoztunk Kishivel négyen. A majdnem csókolózásos sztorit sikerült megbeszélni, aztán csomót flörtöltünk és beszélgettünk, az hozott plusz izgalmat az életembe.

Június
A Hádában jártam és szerencsém volt, két kedvenc ruhám és egy kantáros rövidnacim lett. Kishivel, Belessel, Timivel és Robival életemben először láttam a Dzsungel könyve musicalt, amit gyerekkorom óta énekelgetek, mivel alsósként előadtunk belőle egy részletet. Feszes hétvége volt ez is, az előadás után Robival hárman salsa-bachata buliba mentünk, együtt jöttünk haza, mivel Vas három percre lakik tőlem és Timiék nála aludtak, ugyanis öt óra alvást követően Benedeknél - aki akkor még tíz percre lakott tőlünk - megtartottuk az első Balázs által mesélt szerepjátékunkat. Balázs nagyon jól mesél és olyan sztorit hozott nekünk, amiért egyszerre utálom és szeretem, mivel azt a címet tudtam adni a kalandsorozatunknak, hogy "A lét a tét", tekintve, hogy hoztuk a kedvenc karaktereinket (Garillion, Celessa, Amadis) és azóta is próbáljuk megmenteni őket a létezéstől való kitörlődéstől. Timivel együtt töltöttünk egy teljes napot, bejártuk Szentendrét, este pedig bevállaltuk salsa után még a lady style-t is, úgyhogy alaposan el voltunk fáradva, de megérte, nagyon jó nap volt. Összeült Pletyifalva is Nanánál, hogy elbúcsúztassuk Sugi leánykorát, ami szuper volt, Timivel eljutottunk Lithium nightra, ami nem volt rossz, de reméltük, lehet még jobb is. Másnap elmentünk Balatonszemesre Benedek szülinapi partijára és azért csak ketten, mert Robi Vassal még Stalker táborban volt. Elkezdtem gestaltra járni és a sok cuki, örömteli dolog felszíne alatt szép csendben megszűnt a kapcsolatunk Ferivel. Kiakadtam rajta, hogy a velem közös időt is úgy akarja eltölteni, mint azt, mikor csak hazajövünk fáradtan a melóból - a képernyőt nézve. Alig vártam, hogy randizzunk, vagy legalább minőségi időt töltsünk együtt, ő pedig kitalálta, hogy nézzünk filmet, miközben eddigre már nem beszélgettünk, legfeljebb mindketten beszéltünk a melóhelyi szarságokról, meg egyéb ilyen felszínes dolgokról. Megmakacsolta magát, elment boltba, aztán nem szólt hozzám többet. Mármint úgy konkrétan a köszönésen kívül semmit, se puszi, se "hogy vagy?", semmi... Eleinte szörnyen ijesztő volt a helyzet, együtt éltem valakivel, aki átnéz rajtam, nem tudtam, mit kellene még tennem, hogy fennmaradjon ez a kapcsolat, így is már tövig szakadt a körmöm és sehogy se volt jó, aztán... Aztán rájöttem négy nap után, hogy vége van, letehetem a terhet, nem kell tovább küzdenem. Elkezdtem hozzászokni, hogy ghostingol, úgy tekintettem, szakítottunk, ami egyszerre volt megnyugtató, mert végre vége volt a kínlódásnak és rémisztő, hiszen legfeljebb apámhoz vagy a nagyanyámhoz tudnék innen költözni, ami minden szempontból borzasztó lenne. Újra priváttá tettem az Instagramom, kitöröltem a követőim közül Ferit, Ninját és az olyan profilokat, amik nem mutattak aktivitást, leellenőriztem a legújabb követőimet, és elkezdtem oda kicsit morzsázni. A mindennapokban éltem tovább a nyári feelinget, UV minigolf randiztam a barátnőmmel, eljutottunk az Unikornis Bisztróba, ami nagy vágyam volt és elkezdtünk edzésre járni. A hófordulónk előtti napon Feri elég hülye körülmények között meginvitált egy beszéljük meg alkalomra, ahol maximálisan rám hárítva a felelősséget a kapcsolatunk tönkremeneteléért szakított velem és abban maradtunk, hogy nem kell elköltöznöm. Hülye helyzet együtt aludni az exeddel, akire mocsok mód haragszol, de a szükség nagy úr. A majdnem csókolózós sráccal szabaddá vált a csók, úgyhogy... Hát na, megtörtént. A hónapot pedig egy őrületes Lithium nighttal zártuk, ami előtt csókolóztam egy haverral, a bulira elhívtam Dominikot azzal a szándékkal, hogy hátha megjátsszuk a tétet, ám ő vagy vak, vagy meleg, vagy mégsem jövök be neki, vagy van amúgy valakije és nem nyitott másra, mert minden jelzésem pattant róla. Helyette Vas játszotta meg a tétet. Jah... én is csak pislogtam, hogy mi a fasz van, hogy kerültünk át egy alternatív síkra. Zöld utat adtam a dolognak, mert túlságosan kíváncsivá tett, négyen is mentünk haza Timiékhez, bár olyan fáradtak voltunk, hogy beszélgetés helyett sorban lefürödtünk, aztán eldőltünk aludni.

Július
Komolyan mondom, ha a sztori úgy folytatódott volna, hogy izgi volt, ennyi, elfogadom, de Vas meginvitált egy sétálgatós randira, ahol az összes eszembe jutó, velem kapcsolatos kifogást, amiről úgy gondoltam, nála szóba jöhet, elmondtam és megkérdeztem, hogy mindezek ellenére mit keres nálam. Úgy tűnt, pár dolgot egy kicsit túlgondoltam vele kapcsolatban és abban maradtunk, oké, lássuk meg, mi lesz, de olyan nem elköteleződős, hanem nyitott kapcsolat módon, lazán. Én közben ismerkedtem a neten, de egyik platformot se vettem komolyan. Zsikével eljutottunk Gül Baba Türbéjéhez, aminek nagyon örültem, mert jóval korábban kitűztük ezt a célt, majd a találkozó után átsétáltam a fél várost heppből és találkoztam egy frissen megismert sráccal, Cobbal. Nagy hatást tett rám, tetszett is, ám amit kínálni tudott, az nekem nem volt bevállalható, úgyhogy baráti irányba építettük a kapcsolatot. A szülinapom előtti szokásos szorongás és rosszkedv ült bennem, noha bíztam benne, hogy Timi és Robi valami olyasmit talált ki nekem, ami boldoggá fog tenni. Előtte szerepjátéknapot tartottunk Balázzsal, onnan hozzájuk mentem aludni és éjfélkor megkaptam az első ajándékom, egy gyűrűt. Szétsírtam magam az örömtől. Másnap VR-ozni vittek, majd egy fantasztikus mexikói étterembe, az Iguanaba, végül csatlakozott hozzánk Kishi, Eszti és Beles, hogy együtt derítsük fel dr. Brown eltűnésének esetét a Parlament környékéről indulva. Miután sikerült felgöngyölíteni az ügyet, a Szamosba mentünk sütizni. Imádtam ezt a napot, sikerült életem legboldogabb szülinapjává tenni. Vassal és a haverral felváltva találkozgattam, mindenki tudott mindenről, mindent igyekeztem megbeszélni mindenkivel, ami szépen elkezdett félrecsúszni, mert lavíroztam és nem voltam teljesen őszinte sem magamhoz, sem a többiekhez. Nem hazudtam, csak nem mondtam meg, ha valami rosszul esett, ami nagyjából ugyanannyira káros. Timivel és Robival állatkerteztünk, Zsikével és Timivel eljutottam életem első pride-jára, ahol Steiner Kristóf kocsija mögött haladtunk, lejártuk a lábunk, közben nagyot buliztunk, majd Krisfót is és Nimród is like-olta a képeimet IG-n, aminek nagyon örültem. Timi szülinapja alkalmából élményfestettünk Robival hárman, nekem ez is első volt és elkezdtünk Vassal négyesben randizni, jártunk a Várban és megtaláltuk az egyik kedvenc szobromat, Mátyás kútját. A csapatos Timi szülinapi ünnepén lézerharcoltunk, majd tortáztunk egy teljesen új helyen, a Red and Blackben, ahol társasozni is lehet. Tetszett, adtunk pár építő kritikát akarva-akaratlanul, ami muris volt. Robi eljött velünk zumbázni, ami szerintem fun lett, együtt sütöttünk citromos tarte-ot a barátnőmmel randi címén, végre tudtam kettesben találkozni öcsémmel is, aki folyton dolgozik és végre eljutottam a Szily-kápolnához is, ami régóta nagy vágyam volt, szóval látszólag jól alakult a hónap. Elszántam magam arra, hogy ha kölcsönből is, de megpróbálok tanulni és jelentkeztem java programozás képzésre. Ja, és a srác, akivel júniusban randizgattam, már a szülinapomra sem köszöntött meg, pedig beszélgettünk aznap egy keveset, végül ghostingolni kezdett, ami rendesen odabaszott az önbecsülésemnek, mivel ő volt az, akibe bele is voltam zúgva. Az érzelemvilágomnak is egyfajta kegyelemdöfés volt, végképp a keserűség, valamiféle megvetés és a reményvesztettség uralta a gondolataimat a férfiakkal kapcsolatban.

Augusztus
Timivel elmentünk Lia előadására, ami nagyon jó volt, addig Robi és Vas sétáltak a városban, majd értünk jöttek. Tudtunk találkozni Talyval, fagyiztunk egyet a Zabrakadabrában, mert ott van mindenmentes, mégis finom fagyi. A következő páros randit egy elképesztő vihar zárta, amikor is vízszintesen esett az eső és amennyire én imádtam, Timi legalább annyira rettegett tőle szegény. Nem sokat aludtunk, nekem így is szép emlék. Másnap Anitával lazultunk egyet a Paskalban, szerintem kezd nálunk berögzülni, hogy minden nyáron legalább egyszer elmegyünk valahova pancsolni, pihenni és beszélgetni, aminek nagyon örülök, szeretem ezeket az alkalmakat. Évek óta először találkoztunk Lacival és egy hatalmasat beszélgettünk, az is király volt, ahogy a táncos piknik is, majd másnap Vassal és öcsémmel megmásztuk a Nyakas követ, ami ugyancsak nagy vágyam volt már régóta. Szegény tesóm eltörte az ujját, ám őt ez ugyan nem gátolta meg sem a vezetésben, sem a mászásban, csúszásban. Megtaláltuk a régi présházunkat, szerencsére ő emlékszik rá, hogy kell odajutni és szerencsétlen Vas hallgathatta az anekdotáinkat, sőt, ezután elhívtam Bia református temetőjébe, mert van ott egy templomrom, amit én nagyon szeretek és úgy gondoltam, ő is tudná értékelni. Jól kifáradt, nem kellett altatni este. Másnap Enikővel, a családjával és Anitával megjártuk a Budakeszi Vadasparkot a gráciatalálkozón, következő nap pedig öcsémmel, Timivel és Robival megkezdtük Fonyódon a nyaralásunkat, ami annyira jó volt, mint amilyennek elképzeltem anno. Társasoztunk, kártyáztunk, pancsoltunk, főztünk, tárcsán sütöttünk, kirándultunk, egyszerűen tökéletes volt. A társkeresőkről eltűntem, egyszerre voltam csalódott, reményvesztett, bosszús... Egy srác volt, akinek adtam esélyt, Bávid, vele néztem meg az augusztus húszadikai tüzijátékot. Totál fel voltam pörögve, nem is tudom, hogy bírt velem. Az egész hónapom egy pörgés volt, tali tali után és úgy léptem ki a komfortzónámból, mint egy eszelős, bár nem voltam eszement. Második találkozóm Báviddal a balatoni nyaralójukban volt, ami egyszerre volt őrültség, megfontolt döntés eredménye és mókás is. Timi aggódott értem, úgyhogy minden adatot átadtam neki, amit csak tudtam - és ezt javaslom neked is, ha első egy-két talira mész ismeretlen helyre valakivel, legalább a legjobb barátod tudjon róla, hol vagy, kivel, hogyan lehet megtalálni és csekkolj be óránként, hogy ha gond van, akkor legyen, aki felismeri és segítséget intéz neked. Bávid jó srác, udvarias, kedves, intelligens, még vitorlás szörföni is tanított, szóval jól éreztem magam, megvolt a biztonságérzetem is. Viszont aznap már látszott nagyon, hogy valami iszonyúan nem oké nálam, mert kaptam egy pánikrohamot, úgyhogy vettem jegyet egy esti vonatra és az éjszaka közepén hazajöttem. Nem mondom, hogy Ferivel jól éreztem magam, bár annak ellenére, hogy keveset láttuk egymást, a kapcsolatunk javult. Volt pár gusztustalan húzása, ám nem tudtam az arcába nyomni, mert nagy volt az esélye, hogy béna és szerencsétlen véletlen eredményezte. Elkezdődött a suli és Vasnak meghalt az anyukája viszonylag rövid kórházi kezelést, illetve az azt megelőző agyvérzést követően. Huszadikán elzárták a gázt abban a társasházban, ahol Ferivel lakunk. Akkor még úgy tűnt, egy hónap alatt megoldódik, ami jó is lett volna.

Szeptember
Bratyóval indítottam a hónapot, a komáromi termálfürdőben beszélgettünk egy nagyot, majd elvitt a Vegas Burgerbe, ahol remek hamburgert ettünk, végül megnéztük az éjszakai égboltot a Turul alól, ami szuper volt. A másnapi Timivel eljutottunk a helyre, ahol "mindent a szemnek és mindent a kéznek", láttunk egy isteni show-t és eldöntöttük, ismételni fogjuk, mert kell nekünk ez az extázis. Közben a Ferivel való kapcsolatomat varrtam el magamban. Nem volt könnyű úgy, hogy együtt élünk tovább, egyszerre éreztem haragot, vádoltam mindenfélével, éreztem, hogy egy szerethető emberke, csak megvannak a maga hibái, és furcsa módon elkezdett rólam gondoskodni. Mivel épp csak hazaértem órakezdésre, a sulis napokon nem volt lehetőségem arra felkészülni, hogy vacsorázzak, Feri viszont általában csinált nekem enni, szervírozta, elpakolt... Tök rendes volt, komolyan. És én ezzel nemigen tudtam érzelmileg mit kezdeni, hiszen ugyanez az ember majdnem négy teljes héten keresztül a köszönésen kívül hozzám sem szólt korábban. Emlékszem, rengeteget találgattuk a csajokkal, akar-e még tőlem valamit, vissza akar-e táncolni, vagy mi van, mert annyira nem tűnt logikusnak az egész egyébként rohadtul szürreális helyzet. Vas közben Malmőben járt Dééknél és Ákoséknál, mivel a két pár kiköltözött, majd Timivel és Robival hárman szép titokban elmentünk a reptérre fogadóbizottságnak, mert aggódtunk érte, amire cseppet sem számított és nagyon örült neki. Én akkor jártam életemben először a reptéren, egyszerre tetszett és találtam idegőrlőnek. Vassal eléggé megtaláltuk a számításainkat, jól illeszkedett a Timivel és Robival közös világunkba, ami nem meglepő, tizenéve barátok vagyunk mind. Csak közben az élet cafatokra tépett minket. Szeptemberben durrant ki az a gázlufi is, amit a nem őszinte hozzáállásommal fújtam és meglehetősen pusztítóra sikeredett a dolog, majdnem elveszítettem a barátnőmet miatta, ami annyira megrángatott belülről, hogy négy óra sírás után eljött az a pont, ahol komolyan elgondolkodtam, hogy "ok, most hívok mentőt magamra, mert annyira kikészültem, hogy vagy akarva, vagy akaratlanul, de kicsinálom magam". Hogy mondjam...? Elég kemény lecke volt. Rávilágított arra, hogy masszív önfeláldozással nem tudjuk boldoggá tenni egymást, sőt, a legmélyebb sebeket tudjuk szakítani a másik lelkén. Emellett elkezdtem belezúgni Vasba és elkezdett egyre kevésbé érdekelni a többi srác, bár ezt nem akartam elfogadni, mert nem akartam szerelmes lenni, ragaszkodtam a bohém kötetlenséghez, mert érzelmileg biztonságosabbnak éreztem. Persze a szívem mélyén vágytam rá, hogy csak egy valaki maradjon és az biztos, biztonságos legyen, úgyhogy kísérletet tettem rá, hogy Vassal egy kicsit módosítsunk bizonyos játékszabályokon, ami oltári pofára esést eredményezett számomra és elkezdtem úgy érezni, hogy ami köztünk van, az nem igazi, az egy álomvilág, egy buborék, ami ki fog durranni. Fos volt, Ildi sürgősséggel berendelt magához kineziológiára, mielőtt még több mindent romba döntök magam körül. A kinez segített, kicsit viharosan, mert kiosztottam Ferit, majd még az ajtót is rácsaptam, de sikerült meghúzni egy egészséges határt közénk, és bár pár napig még ült a sokkban a kirohanásom végett, utána azonban egyre barátibb lett a kapcsolatunk. Felszabadult, vagy hogy mondjam - mesél mindenfélét, képeket és videókat mutogat, hülyéskedik, heccel, figyelmesen meghallgat, kicsit érdeklődik, ... Sokkal inkább jó így, mint lavírozva, kétségek közt, dédelgetve a negatív érzéseinket. Lehet, hogy egy kicsit fura, egy kicsit szürreális, de érthető is, hiszen mindig jól kijöttünk és a harag sem fenntartható örökké. Nem sírtam vissza ezt a kapcsolatot, bármennyire is boldoggá tett az elején, beláttam, hogy a fellendüléshez képest viszonylag gyorsan elindultak olyan folyamatok, amik borítékolták a halálát. Én azt gondolom, Feri nem akarta beismerni magának, hogy elmúlt a szerelem részéről, de annyira nem volt oda értem, hogy teperjen a kapcsolat fenntartásáért, illetve nyilván remek háziterrorista lettem, mint minden kibillent Rák - nekiállok verni a dobot, megmondani a frankót, kiosztani a lapokat, baszogatni, mindenen kiakadni, ha azt érzem, a másik nem teszi oda magát a tőle elvárható módon. Egy kapcsolat két emberen múlik és olyan nincs, hogy csak az egyik a hibás. Bávid elhívott minket Timivel és Robival Paddy koncertre, az nagy menőség volt, másnap pedig Kishi szülinapja alkalmából elmentünk a Grassalkoich-kastélyba. Véget ért a suli, megbuktam az egyetlen vizsgalehetőségen, ez eléggé alám vágott, bár a felkészülés és gyakorlás alatt már éreztem, hogy vagy én nem voltam elég, vagy a képzés.

Október
Úgy érkeztem meg ebbe a hónapba, hogy fixen látszott, egy körhintán ülök, ahonnan már nem tudok leszállni, vagy megáll időben, vagy össze fogom hányni magam és kénytelen lesz megállni. Nem voltam jól. Nagyon magasan funkcionálok, túlságosan ügyesen tartom fenn a látszatot, hogy minden happy, időnként én is el tudom ezt hinni, de... Tudjuk, hogy van ez. Ákosék hazajöttek házasságot kötni, az egy jó buli volt. Viszont láttam sok-sok év után Danit, vicceskedve azt mondtam a társaságomnak, hogy "Ne haragudjatok, de most itt kell hagyjalak titeket, mert megláttam azt a férfit, akire évek óta várok.", ami nem biztos, hogy szerencsés volt, bár én ezt tényleg poénnak szántam, Dani nekem sosem került fel a térképre, bármennyire is imádom. Viszonylag kevés olyan barátom van, akibe sosem voltam belezúgva, de azért akad, na. Az esküvő után egy héttel végül beütött a körhinta effekt és összehánytam magam. Szép eset volt, már ha érted a szarkazmust... Összevesztünk Vassal, amit a mai napig nem teljesen tudtam kibogozni, de lehet, annyira nem is próbáltam, mert még ide is kihatott a gázlufi, amit nyáron fújtam. Nem hiszem, hogy ki lehet javítani azokat a hibákat, amiket csináltam, de abban biztos vagyok, hogy más hozzáállással, több és érettebb kommunikációval el lehet kerülni, hogy még egyszer kikatalizálódjon egy ilyen szitu. Én ezen vagyok, mert nem engedhetjük meg magunknak azt a fostornádót, amúgy is van körülöttünk elég szar. Nekem hasznomra vált a következő két hét, magamba szálltam, gondolkodtam, rengeteget beszélgettem Timivel és Robival, akik kívülről láttak engem, ezért le tudták vezetni, mit csesztem el, mit értettem félre, mit pótoltam ki elképzelésekkel, reményekkel, hibás következtetésekkel. Vágtam a hajamból, elkezdtem festeni a körmöm, öcsémmel megnéztük a World press fotókiállítást, bratyómmal tartottunk egy fotós napot, ami nagyon jól sikerült, bár az állomáson kaptam egy pánikrohamot, ami kiválóan jelezte, hogy még mindig szar van a palacsintában, mellesleg rákattantam a LoL meccsekre. Vasról közben kiderült, hogy annyira fáj a feje, hogy rosszul lett tőle, migrénes jellegű, de hirtelen rátörő tünetekkel, ráadásul nem is egyszer, ami beindította mindenkiben a pánikot, hogy mi van, ha örökölte az agyérszűkületet és nála is beüt a krach a stressztől. Gyorsan kapott időpontot vizsgálatra és megkérdeztem tőle, odamenjek-e, szüksége van-e egy barátra, aki támogatja. Igent mondott. Eleinte kényelmetlen volt, mert nem tudtam, mire számítsak, mi marad és mi megy a barátságunk alkotóelemeiből, de nekem ilyenkor elindul a szám és beszélek össze-vissza, meg mintha Vas is így kezelte volna a helyzetet. Eredményt nem mondtak, csak kapott egy lemezt és mehetett isten hírével, úgyhogy sétáltunk egyet egy közeli parkban, majd leültünk folytatni. Mondtam neki, hogy teljesen rá van bízva, mi hogy lesz, mert most az a fontos, hogy ő rendben legyen - ha szeretné, kikísérem a pályaudvarra, ha nem szeretné, akkor nem, maradhatunk dumálni, ráérek, elmehetünk enni, majd éhes leszek... Eltelt szerintem másfél óra, utána beugrottunk a Mammutba enni és megindította a lavinát. Jó lett volna előbb beszélgetni, aztán cselekedni, de nem igazán voltunk a helyzet magaslatán, én fel sem készültem arra az eshetőségre, hogy "más játékszabályokkal, jobb kommunikációval, de folytassuk". Pár fontosabb kérdést megbeszéltünk, aztán másnap reggel tisztázott pár másikat, amiket ha előre megtesz, valszeg megmondtam neki, hogy üljön szépen fel a buszra és menjen haza, úgyhogy hideget és meleget is kaptam. Ő hazament, nekem két napos tortúra következett, a bátyám is beszólt valamit, Beles megsértődött rám, amitől úgy befordultam, hogy nem volt kedvem beszélgetni sem az emberekkel, inkább game-eltem telón és nyomtam mellé a LoL-t. Jól jött, hogy kivettem két nap szabit, fetrengtem az ágyban és elkezdtem újranézni a 13 okom volt című sorozatot, amit nagyon szeretek, bár a negyedik évadot inkább utálom. Hosszú idő után tudtunk találkozni Maricával, elmentünk egy cuki helyre és egy bubble tea felett beszélgettünk, Vasról kiderült, hogy csak arcüreggyulladása van és amilyen ügyes, bevette az antibiotikumot evés nélkül, majd lefeküdt aludni, vagyis a gyógyulási kísérlete sokkal veszélyesebbre sikerült, mint a betegség, ami miatt szüksége van a kúrára. Jellemző... Fogtuk a fejünket, mikor elmesélte. A hónap utolsó napjára kaptam időpontot egy pszichológushoz, aki ötven perc után megdicsért, hogy milyen önreflexív vagyok, mennyire komplexen össze van rakva a sztorim, majd elmondta, hogy valamennyit tud segíteni, de igazából komolyabb tudású szakemberre van szükségem és ha szeretném, akkor házon belül körbekérdez. Kértem, hogy tegye meg. A társasházunkban gázügyben semmi sem történt még... Vas felajánlotta, hogy tart Timinek és nekem java programozás órát, egyet össze is tudtunk szervezni a hónapban, ami baromi jól sikerült.

November
Mindenszenteket Timivel Dörmi kismackó sütéssel töltöttük, két nappal később elmentem Benedekkel vásárlókörútra, ami egyszerre volt fun, cuki és meglepően sikeres. Bachata előtt és szombaton is kettesben kajáltunk Robival, tudtunk beszélgetni mindenféléről, nagyon élveztem, egy héttel később mamánál voltam sütni, mert kipattant a fejemből, hogy úgy ennék meggyes piskótát, ő pedig pont ráért. Terveztük Bogicával, hogy lemegyek hozzájuk, de betaknyosodott a kisfia, ezért sokadjára halasztódott el valami miatt az utazásom. Szerencsére csak egy hetet kellett tolni, végre tudtunk találkozni. Sőt, váratlanul Fischerrel is összehoztunk egy talit, ami remekül sikerült. Ebben a hónapban rengeteg álmom volt, amikre emlékeztem és meg is tudtam a többségét fejteni, viszont hónap közepére eljutottam oda, hogy elkezdtem végiggondolni, mi legyen az értékeimmel, ha valami miatt nem ébrednék fel többet. Meg sem fordult a fejemben önártás, nem arra volt okom, hogy meghaljak, hanem arra nem maradt okom, hogy éljek, és ez nagyon fontos különbség. Kiüresedtem, tehernek érzetem magam mások és magam számára is, elfáradtam, ... Jártam tovább terápiára Ildihez és csodálatos módon az lett ebből, hogy nyílt út előttem a gyógyulásra. A tejködhöz képest ez hatalmas előrelépés! Igaz, elkezdtem emlékezni a zárolt részlegbe tett borzalmakra, amiken keresztülmentem, de olyan erőt merítettem abból, hogy minden fostornádó ellenére itt vagyok, élni akarok, boldog akarok lenni, jót akarok másoknak, nincs semmilyen szeraddikcióm, nem ártottam magamnak vagy másnak szándékosan, ... Szoktam mondani, hogy több életre elegendő traumán mentem keresztül, szóval elkezdtem érezni azt, amiről egy hónappal korábban beszéltünk Vassal: "szeresd azt a kis szart, aki vagy". Büszke vagyok magamra és hálás vagyok azoknak, akik mellettem voltak, segítettek. Végül eljutottam oda is, hogy elfogadjam, szerelmes lettem Vasba. A szeptemberi pofára esést követően dolgoztam rajta, hogy lebontsam ezt az érzést, félek is szeretni, félek is kötődni, félek a csalódástól, de annyira másképp kezdtünk működni együtt, hogy adni akartam egy esélyt ennek a kapcsolatnak. Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy Vas szóbeli és metakommunikációja időnként ellentmondó volt, de úgy döntöttem, ha már belesodródtam ebbe a szituba, akkor kihozom belőle a legtöbbet - legyen ez egy 80%-os demo verzió belőlem, aminek adok egy lejárati határidőt, ezért ha kell, úgy tudok kiszállni a történetből, hogy elégedett lehessek, ha pedig együtt maradunk, akkor jó alapot képezhessen. Eközben igencsak égető kezdett lenni, hogy legyen gáz a társasházunkban, a deguk kicsit megfáztak, mert nap közben nem fűtöttünk, a gatyánk is ráment volna, meg egy ezer éves fűtőtestünk van, tartottunk tőle, hogy a felügyelet nélküli hosszútávú használat lakásleégéshez vezethet. Ki nem mondtuk, de ott volt a levegőben. Feri ébredés után bekapcsolta, én elmenetel előtt kikapcsoltam, majd mikor Feri hazajött, bekapcsolta, lefekvés előtt pedig amelyikünk később feküdt, az lekapcsolta. Két óra eltérés van a munkaidőnkben, szerintem ebben a helyzetben ez jól jött, különben nem tudtuk volna megtartani azt a hőmérsékletet, amiben még épp nem fagynak meg a pockok. A teregetés egy rémálommá tette a lakást, az utcafronti fal rendesen bepenészedett, és még mindig csak ott tartottunk, hogy leszerelték a gázórákat a lakásokban, ment az ígérgetés.

December
Robi mesélésében elkezdtünk Vampire-özni Timivel és Vassal. Nagyon megszerettük a történetet, a karaktereinket, úgyhogy alig várom a folytatást. Szabadulószobáztunk mikulás napon, ám a hely sajnos kicsi volt nekünk, bár tetszett a game mindannyiunknak. Vas folytatta a programozás órákat, a sűrű hetirendünk ellenére kettőt is összeszerveztünk, megtartottuk a szokásos társasozós, ottalvós baráti karácsonyunkat is, majd másnap Kishivel kiegészülve folytattuk a Vampire sztorink. Tervben volt, hogy elmegyünk a Lumina parkba, de olyan cudar idő volt, hogy mind azt mondtuk, bizony el nem hagyjuk a meleg lakást. Ez olyan remekül ment, hogy sokkal tovább játszottunk, mint terveztük. Szegény Vas úgy ment haza vidékre, hogy rendesen feladtam neki a leckét, én a melóban játszottam torkos borzot. Páran Pletyifalváról is összeültünk beszélgetni egy finom étel felett a Byblosban, jó volt látni a csajokat. Az étteremtől sokkal többet vártam, ráadásul szörnyen zavaró volt a hangszeres énekes, hatalmas hangzavar kerekedett, hogy az asztaltársaságok hallják egymást a zene ellenére, úgyhogy némi fejfájással és sietősen hagytuk el a helyet. Csodák csodájára karácsony előtt öt nappal lett gáz a társasházban, de addigra már a HVG cikk lett az ügyből és aznap az RTL klub híradója is interjút készített pár lakóval. Utóbbit nem tudom, leadták-e végül, de meglehetősen nagy botrányok voltak és lesznek is, nem folynék bele. Fantasztikus érzés végre nem fázni itthon! Timivel és Robival kimentünk a karácsonyi vásárra, megfagytuk, láttuk a Szent István téri fényjátékot, végül az Unikornis Bisztróban kötöttünk ki vacsorázni. Annyira cuki az a hely! Kék buciban kaptam a hamburgerem, az nagyon durva, megfogta a körmöm, de ilyen lemoshatatlanul, amit meg később csinált... Egyszer fun volt, de elég is. A huszonegyedikét nagyon vártam, éreztem, hogy valami történik az éterben és hogy fontos, hogy jó kérést fogalmazzak meg, úgyhogy egész nap a Szól egy kívánság című dal járt a fejemben, egy jól fizető, kellemes légkörű munkahelyre gondoltam. Lett új telefonom is, végre nem kell attól rettegnem, hogy ha lemerül a mobilom, nem tudom bekapcsolni, nem kell kínlódnom, hogy képernyőzárat aktiváljak, nem kell aggódnom, hogy lefagy-e. Az új hatalmas, nehéz, szupermenő, több évre tervezem a közös életet. Az év számomra utolsó munkanapján bátyám beugrott egy fél órára hozzám, annak is örültem. A karácsony rémesen magányos volt, game-mel, második körös penészirtással és takarítással ütöttem el a magányt, nem állítottam fát, sem semmilyen díszt nem raktam ki, Feri sem volt itt. Persze készítettem enni, éhen csak nem halhattam, de nem volt jó érzés. A családom leszervezte a karácsonyt és elfelejtett nekem szólni, az rosszul esett, ráadásul keresztbe húzta a Timivel és Robival közös karácsonyt, amit aztán a covid teljesen meg is hiúsított, tekintve, hogy Robi elkapta. Jól sikerült szerencsére a mamánál karácsonyozás, előkerültek régi fotók és most mindet befényképeztem, hogy tutira meglegyenek, megettem három ember adagját, ezért korán kidőltem aludni. Ráparáztam a covidhullámra, így Vassal alig mozdultunk ki a lakásból két ünnep között, Anita betegsége miatt a gráciatalálkozó januárra tolódott, én pedig nem vállaltam be, hogy elmegyek Enikőékkel a Tropikáriumba. A szilvesztert Kishivel öten töltöttük, közösen ebédeltünk, fát állítottunk, társasoztunk, sütiztünk, kicsit iszogattunk, éjfélkor meghallgattuk a himnuszt és koccintottunk, megnéztük a Bodrogi Gyulával készült interjút, majd én kiálltam az erkélyre megnézni a környékbeli tüzijátékot, amiben akadt azért időszakosan társam is, főleg, mert a közeli játszótéren pár fiatal áttolta extrém szintre a petárdázást - bedobták aulába, egymás alá, sőt, kétszer üvegbe is rakták. Figyeltük, kell-e rendőrt és mentőt hívni, ám hála ég előbb fogyott ki a muníciójuk, minthogy kárt okoztak volna.

Úgy érzem, ez egy nagyon szélsőséges év volt, sok jó dolog történt és sok rossz, nagy mélységekbe és magaslatokba jutottam el, kénytelen voltam újraértékelni a hozzáállásomat szinte mindenhez. Nem érzem magam sikeresnek, sőt, de talán egy kicsit kevésbé érzem magam elveszettnek, noha még mindig nem tudom, hova tartok és mikor érek oda.

Buktatók a párkapcsolatban

Tegnap hallgattam egy podcastet Spotifyon és azt gondoltam, erről kéne írni egy új témázgatós posztot, így amikor Bociga is meghallgatta és neki is ez volt a véleménye, úgy voltam vele, erre időt KELL kerítenem. =) A podcast a Ma is tanultam valamit címet viseli, Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó csinálja, ezúttal pedig Almási Kitti volt a vendégük. Én ajánlom meghallgatni, ezen a linken el is érhető, ha esetleg nem lenne Spotifyod.

Én nem igazán a monogámiáról szeretnék itt értekezni, hiszen én soha nem voltam monogám beállítottságú, legfeljebb volt, aki mellett nem voltam együtt mással, vagy volt pár év, amíg csak egyvalakivel voltam együtt. Azt gondolom, mindenki érzi, neki mi a megfelelő, az új linken, a Poliponton utána tudsz olvasni, milyen lehetőségek vannak, amennyiben a monogámia túl szűk keretet ad számodra, de szerintem az is teljesen rendben van, ha neked ez a megfelelő kapcsolati forma. Mások vagyunk és akkor leszünk boldogok, elégedettek, ha önazonosak maradunk. Bennem próbálták azt erősíteni srácok nagyon sokáig, hogy ahogy én szeretnék élni, úgy nem lehet, nem fogok hozzá társat találni, nem fognak elfogadni az emberek, végül magányos leszek, azonban idővel rájöttem, hogy inkább lennék csak a barátnőmmel, aki teljesen rendben van velem, az elképzeléseimmel, a szabályaimmal, a működésemmel, minthogy egy olyan sráccal kínlódjak, aki nem fogad el, fúrja a barátnőmmel közös kapcsolatomat és időmet, folyamatosan megkérdőjelez a saját bizonytalanságai miatt, büntet, ha nem nyomorítom bele magam a csak neki kényelmes keretek közé, ignorál, hogy azt próbálja megtanítani nekem, mekkora szükségem van rá, és kontrasztba tehesse ezt az állapotot meg a közös örömöt, így növelve utóbbi jelentőségét és mértékét "optikailag". Rengeteget metszettek le belőlem ezek a kapcsolatok, iszonyú sérüléseket temettem el abból adódóan, mert mások nem tudtak engem olyannak elfogadni, amilyen vagyok, pedig az ő elfogadásuk nem rólam szól, nem mutatja azt, hogy én mennyire vagyok elfogadható és szerethető. Ez egy nagyon komoly tanulsága ennek a nyárnak számomra.

A podcastben beszélnek a rivalizálásról nemeken belül. Nem volt számomra ennél a résznél új információ, inkább azon gondolkodtam el, vajon az én életemben ez a dolog hogyan jelent meg. Azt tapasztaltam, hogy srácok lehúzták a többieket nekem, mekkora csövesbánat, a haja is milyen, satöbbi, amit én nem is rivalizálásnak fogtam fel, hanem azon gondolkodtam, miért érzi fontosnak, hogy negatív véleményt formáljon egy idegenről. Vicces, de én nem gondoltam, hogy ezzel próbál számomra imponálni, inkább azt kerestem, miért fókuszál a negatív dolgokra, milyen önmagára irányuló kritikát csendít meg benne a másik. A féltékenységet és az irigységet amúgy is rosszul kezelem, próbálom kihúzni magam abból a kapcsolatból, amiben felmerül, mert szerintem egyik sem oké. Nem egy megszerezhető tárgy vagyok, hanem egy érző, gondolkodó, önálló ember, nem lehet elvenni, odaadni. Döntések vannak és minden döntésnek megvan a maga következménye, ezzel kell számolni. A féltékenykedés mellé általában társul a féltékeny fél kisebbségi komplexusa, önértékelési problémája és addig nyomorgatja a másikat, amíg annak az önbecsülése el nem kezd leépülni. Szerintem ez borzasztó és tapasztalatból tudom, hogy nem könnyű visszaépíteni a lerombolt önbecsülést. Irigységből is rengeteg ért, a legtöbb esetben utálattal párosult, a suliban még bullyinggal is. Volt egy csaj a középiskolás osztályomban, aki egy blogon másokat ócsárolt, persze nem a nevük használatával. Engem Mataharinak hívott. Először, amikor megtudtam, hogy előkelő helyen szerepelek az általa gyűlölt emberek között, rosszul éreztem magam, nem gondoltam, hogy bármivel is rászolgáltam volna a gyűlöletére, aztán kiderült, hogy Matahari egy gyönyörű kémnő volt és eléggé más megvilágításba került számomra az egész történet. Tény, hogy velem szemét volt ez a lány, de az is tény, hogy rettenetesen irigyelhetett.

Na de én rivalizálok-e? Szerintem igen, de én nem kezdem el megpróbálni lenyomni azt, akit valamiben jobbnak ítélek magamnál, hanem elkezdek hátrálni. Ha hátrál velem a párom, akkor megnyugszom, vagy ha megbeszéljük, hogy ő egyáltalán látja-e azokat az előnyöket, jó tulajdonságokat, amiket én észrevettem és ez rá hogy hat, akkor is megnyugszom. Erre pont közeli a példám és hálás vagyok, hogy meg tudjuk beszélni, mert így gyógyulnak a sérüléseim. Én alapvetően rendben vagyok magammal. Nem azt mondom, hogy nincs min javítani, de nem tennék komoly erőfeszítéseket azért, hogy például edzettebb legyek, nem akartam sosem kés alá feküdni, hogy megváltoztassam valamimet, és azt gondolom, a személyiségem is kedvelhető, összefér másokkal, hiszen rengeteg barátom van. Nem vagyok irigy vagy féltékeny, ez nem is volt sosem jellemző rám. Voltak, akik próbáltak féltékennyé tenni, az masszív hátrálást és szánalmat vált ki belőlem, mindegy, hogy még benne vagyunk a párkapcsolatban, már vége van, vagy még előtte vagyunk. Szeretem a versenyhelyzetet, de nem így, nem rivalizálásban. Érdekel, mennyire tudok megugrani léceket és öröm átlendülni egy-egy magasabb felett, de ugyanúgy tudok örülni annak, ha másnak is sikerül. Annak nem látom értelmét, hogy összehasonlítsam magam mással, hiszen mindannyian egyedi hópelyhek vagyunk, az ízlés ugyancsak egyéni dolog. Nemrég volt egy vicces beszélgetésem is egy sráccal a második "randin". Arról beszéltünk, kinek milyen nők jönnek be és azt mondta, neki a teltebbek tetszenek nagy mellekkel és fenékkel, majd gyorsan hozzátette, hogy de ne aggódjak, én is nagyon tetszem neki, erre ránevettem, majd azt mondtam, "Én ezt a kérdést nem bonyolítom túl. Itt vagyok, nem?". Ha nem tetszenék neki, nem hívott volna el egy második találkozóra.

A podcastben beszélnek róla, hogy a párkapcsolatok másfél-két év után azért tudnak kiégni, mert elmúlik a hormonális rózsaszín köd és elkezdik a felek meglátni egymást tényleg, illetve azt, hogy ők maguk hogy vannak jelen a kapcsolatban, a másik tükrében. Kitti szerint a monotóniatűrésünk csökkent amiatt, mert rengeteg lehetőségünk nyílt a szüleinkhez képest, könnyen utazhatunk külföldre, bármilyen konyha ételeit oda tudjuk tenni az asztalunkra, sokkal könnyebben cserélhetjük le a használati tárgyainkat, ezáltal folyton új ingerekre vágyunk és hamar ráununk most már egymásra is. Én ezt nem tudom átérezni, mert bár hajlamos vagyok rózsaszín felhőbe kerülni a másiktól, de mikor az elpárolog, én nem unalmat érzek, hanem azt akarom, hogy olyan jól érezzük továbbra is magunkat, mint addig és ezért elkezdek többet tenni a kapcsolatért. Az sokkal nagyobb baj, amit tapasztaltam a másik oldalról, hogy elkezdtem azokra a dolgokra kapni a kritikát, ami addig pont, hogy az alapja volt a rózsaszín felhőnek. Valszeg a miért témánál van a kutya elásva, de a rám gyakorolt hatása elég durva volt. Sőt, ami nekem érdekes volt Kitti elmondásából, az az álomkép a másikról, amit szerintem rólam sok expasim alakított ki és mikor kiderült számukra, hogy nem az vagyok, nem férek bele, nem illeszkedem az elképzeléseikhez, akkor a többség még erősebben próbált meg beleszuszakolni. Volt, aki belerottyant és magába fordult, volt, aki makacsul ragaszkodott az álomképhez és rám húzta azt, valahogy ellavírozott, de szerintem ezek ugyanolyan ártalmasak mind.

Ami állba vágott, hogy Kitti szerint az értelmiségi nők 30-40%-a egyedül marad. Ezt anno Nana is mondta, és igazából most is látható, hogy okos, intelligens, magas elvárásokkal rendelkező nőként sokkal nehezebb olyan férfit találni, aki képes lépést tartani, sem rivalizálni nem kezd, sem papucs szerepet nem húz, sem az egoját nem roppantja össze rövid idő alatt egy erős nő. 

Szerintem a legérdekesebb kérdés fél óra után kerül elő a podcastben, legalábbis engem ez fogott meg a legjobban. Az a felvetés, hogy ha valakit megcsalnak vagy elhagynak, akkor jut arra az elhatározásra, hogy na most kipattintja magát, és Kitti megkérdezi, hogy "Miért most?". Ki is fejti, hogy sok-sok évig együtt élnek a felek, hagyják ellaposodni a kapcsolatot, eltunyulnak, aztán kvázi bosszúból a legjobb formájukba akarnak kerülni az emberek, hogy a másik lássa, mit dobott el. Ez egyrészt azért gáz szerintem, mert vetítés - vetít az ember magáról egy képet, hogy ő milyen jól néz ki, milyen menő, stb., aztán amikor megtalálja a következő partnerét, akkor ugyanúgy vissza fog nagy valószínűséggel állni a korábbi normál kerékvágásba, tehát ezzel becsapja a másikat. Másrészt azért gáz, mert az illető hagyott egy párkapcsolatot tönkremenni. Miért nem volt fontos az a kapcsolat annyira, hogy tegyen érte? Miért hagyta, hogy a párja unalmasnak találja és elhagyja vagy megcsalja? Sőt, továbbmegyek. Miért haragszik a másikra, hogy ha elhanyagolta, elhagyta magát, akkor az továbblép? Ki akarna együtt lenni valakivel, aki kanapékrumpli szintjére süllyedt? Kinek jó ez az állapot? Mert szerintem annak se, aki eltespedt.

Kitti arról beszél a podcastben, hogy régen arra kellett ráfordítani a legnagyobb energiát, hogy megfogják egymást a felek, aztán mivel nem volt opció a válás, ezzel le is volt tudva a kapcsolat, kénytelen volt megtartani magát, most viszont az emberek könnyen cuppannak össze, ellenben kialakítani egy kapcsolatot, megtartani egy párkapcsolatot baromi nehéz. Ki is mondja, hogy nem a szakítás után kell elkezdeni mindenféle újba belevágni, hanem bele kéne vinni a meglévő kapcsolatba az újdonságokat, mert valószínűleg ez tartja majd meg azt. Szerintem ez nagyon fontos mondanivaló és mélyen egyetértek vele. Nekem például a salsa és a bachata rengeteget ad, mindig tele vagyok energiával utána, hazamegyek és csak mesélek, milyen jól éreztem magam, megmutatom az új figurákat. Imádtam együtt game-elni Ferivel és a baráti társaságával, rengeteget hülyéskedtünk és sokat fejlődtem mellettük. Szóval igazából bármi lehetne ez a plusz, új dolog, szerintem az is jó, ha egyedül csinálja az ember és csak az élményeit osztja meg a párjával, az meg aztán fantasztikus, amikor együtt tudtok valamit csinálni.

Megint az került megerősítésre bennem, hogy nagyon nehéz párt találni manapság. Nem csak az ismerkedési terep hiánya miatt, hanem mert felőröl minket a munka, a rengeteg nehézség és csapás, ami ér, és bejátszik az a tényező is, hogy kevesen ismerik jól magukat és nagyon sokan folyamatos ingerekre vágynak, ami ellehetetleníti a hosszútávú együttlétet. Nekem van egy olyan hozzáállásom, hogy szeretném a másikat minél mélyebb rétegeiben megismerni és arra vágyom, hogy ezzel ő is így legyen engem illetően, de mintha manapság az emberek az instant élményekre vágynak, nem akarnak mélyre menni, mert akkor nekik is mélyre kell engedni a másikat. Szerintem ez elég szomorú és nem sok jó felé vezet.

Siker

Korábban már érintettem ezt a témát, azonban hallgattam az Örömvilág podcast 118. adását, aminek a címe A sikerhez vezető utak, és arra gondoltam, a feltett kérdésekre nagyon érdemes lenne kifejtősen, maradandóan válaszolni. Tomek Noémi hangja amúgy is nagyon kellemes a számomra, szépen beszél, a munkássága értékes, én nagyon javaslom az említett podcast beillesztését heti szinten, mert lélekemelő, önfejlesztésre és gondolkodásra késztető. YouTube-on és Spotifyon is tudod őt hallgatni ugyanezen a néven, ha felkeltettem az érdeklődésed.

Vágjunk is bele a sikerrel kapcsolatos posztba!

1.) Mit jelent számodra a siker?
Örömöt, elégedettséget. Nem feltétlen népszerűséget vagy pénzbeli eredményt, de jó, ha ilyesmit is hoz. Számomra a siker inkább érzés, mint eredmény, mégpedig azért, mert enélkül a hozzáállás nélkül kudarcélményre ítélném magam. Igen, a 2010-es években újradefiniáltam ezt a fogalmat, mert amikor elkezdtem tőle félni, totál lecövekeltem érzelmileg és az alkotásban is, amit mielőbb fel kellett oldani. Nyilván nem az a célom, hogy a fióknak írjak és annak az egy-két embernek okozzak csak örömöt, akiknek megmutatom a művem, viszont úgy gondoltam, ha ez már számomra sikerélményt jelent, akkor az esetleges népszerűsége egy publikált dolognak bónusz. Ez a mechanizmus csökkentette a sikertől való rettegésem és folytattam az alkotást, a sikerélmények motiváltak és nem csapott annyira arcon, amikor mondjuk egy pályázaton nem értem el a vágyott eredményt.

2.) Vágysz a sikerre, szeretnéd megélni a sikert?
Igen. Jó érzés és imádok alkotni, így a kettő indukálja egymást.

3.) Hogy tudod elképzelni a saját sikeredhez vezető utat?
Ezzel egyre jobban állok. Valamikor a 2010-es években volt egy feneketlen mélypontom, amikor úgy éreztem, nem vagyok elég jó, az engem foglalkoztató témák nem érdekelnek elég embert, sosem leszek képes megalkotni azokat a fasza regényeket, amiket megálmodtam, nem fogok tudni eljutni hivatalos megjelenésig, az emberek nagy része nem érti, mit akarok kifejezni, ... és teljesen elnyelte a sikerhez vezető utamat ez a fekete köd. Manapság már vannak elképzeléseim arról, hogy miket kellene tennem ahhoz, hogy sikeres legyek. Első és legfontosabb egy tartható rendszer kialakítása - legyenek fix időpontok, amikor leülök írni, ütemezve legyen, mikor melyik projekttel haladok. Mivel Feri két műszakban dolgozik és már nekem is van munkám, a délutános hetén azzal töltöm az itthonlétem, hogy valamit írok. Nekem is fontos, hogy haladjak a projektjeimmel és nektek is az lesz a jó, ha tudjátok, mikor mire számíthattok, mi fog frissülni, mennyit kell a következő részig várni. Aztán fontos a kapcsolatépítés veletek. Mivel be voltam szarva, hogy milyen kritikák érnek majd, vagy hogy megint lesz jóakaróm, aki félreinformálja a családtagjaimat, illetve nem akartam egy kiszolgáló platformmá válni, tökre bezárkóztam. Ez nem jó irány, szeretnék közösséget építeni és a visszajelzések nélkül sem fejlődni nem tudok, sem olyan tartalmat gyártani, ami érdekelne, csak nem jut eszembe.

4.) Mit gondolsz, mik befolyásolták a sikerhez való hozzáállásodat?
Például az, mennyire láttam perspektívákat, távolra vezető utakat. Nem szeretek olyasmivel foglalkozni, ami nem mutat előre, amivel nem lehet haladni, aminek nincs értelme. Kevésbé basz fel, ha mondjuk közepesen flegma seggfej velem valaki telefonon, mint két óra várakozás, hogy felvegyék végre azt a kurva telefont. Ha valaki flegma seggfej velem, azt tudom neki mondani, bocsi, de én nem így beszélek a problémáim ellenére sem veled, ezért kérlek, tisztelj meg azzal, hogy viszonzod azt a színvonalat, amit én nyújtok, ellenkező esetben rád teszem a telefont és pukkadj meg magadnak, ha pedig olyan dologban akadályozol, amit meg kell oldanom, de a hozzáállásod miatt nem tudok, a felettesedhez fordulok. Volt már, hogy azonnal kértem a telefon túlvégén lévő, rögzített vonalon az illető felettesét, szerintem nem köszönte meg magának, és olyan is volt, hogy az egész irodánknak megadtam annak az illetőnek a nevét és telefonszámát, hogy mostantól csak írásban kommunikálhat velünk, mert azt a stílust nem kell eltűrnünk, amit megenged magának. Nyilván utóbbi az én felettesemhez fordult, aki viszont miután megtudta, miért tettem rá a telefont, azt mondta az ügyfélnek, nem fog azért engem felelősségre vonni, mert megvédtem az emberi méltóságomat.
Szerintem mások sikere is befolyásol engem. Van egy-két író, aki ugyancsak rétegműfajban ír és azt éri el, amire én is vágyom, ez pedig motivál engem.
Negatívan befolyásolt viszont a szüleim életpályája. Apu nem egy karrierista alkat szerintem, ő az állandóságra és a kiszámíthatóságra törekszik, nem kockáztat, nem veti bele magát az újdonságokba. Anyu gyerek és munka mellett tett le érettségit, szerintem ez elég szép teljesítmény, aztán nekirugaszkodott egy főiskolának, amit már nem bírt teljesíteni, viszont ő időről időre képzi magát a szakmájában, amire egyrészt szüksége van, másrészt igénye is. Ő sem egy olyan alkat, aki könnyen vált, még ha szar is a hely, ahol dolgozik, ő is a végletekig kitart, amit én már megtanultam, hogy nem éri meg. Neki mondjuk lehet, hogy megéri, ezt csak ő tudja, én nem akarom emiatt bírálni, hiszen nem látom a döntési képletét, nem tudom igazából, hogy mivel jár ott dolgozni, ahol ő dolgozik. Ami fontos, hogy ők nem érzik magukat sikeresnek tudomásom szerint, ami szerintem szomorú.
A saját hitem is negatívan befolyásolt. Még a Tarot kártya is arra mutatott rá nekem, hogy a legnagyobb ellenségem én vagyok saját magamnak, hogy a magamról alkotott véleményem, kishitűségem szabotálják a sikerhez vezető utam és ha meg tudom változtatni a gondolataimat, meg tudom végre teremteni a vágyaimat.
Sajnos az általános iskolás, általam nagyon szeretett osztályfőnököm egyszer azt mondta anyunak egy szülői értekezleten, hogy belőlem sosem lesz semmi, amit én a kamasz éveim alatt megtudtam. Azon kívül, hogy nagyon rosszul esett és csalódtam a volt ofőmben, nyomott rám egy bélyeget. Valahogy úgy éreztem, hogy azelőtt lemondtak rólam, hogy elkezdhettem volna teljesen kibontakozni, ami azért is volt nagyon fájó, mert imádtam kézműves osztályba járni, nagyon elememben voltam abban a négy évben és meghatározó volt, sőt, a mai napig hatással bír az életemre, az önmagamról alkotott véleményemre, méghozzá pozitív hatással. Úgy hiszem, már feldolgoztam, de amikor eszembe jut ez a nő, azért még elmondok magamban egy "baszódj meg"-et, mert aki ilyet mond egy gyereknek vagy az anyjának, az szemét. Nem tudok rá mást mondani, ez szemétség.

5.) Mit gondolsz azokról, akik nagyon könnyen vagy gyorsan értek el sikereket?
Egy kicsit irigylem őket. Sokszor nem is a formabontó, eredeti ötleteket kapják fel, hanem azt, ami jól van marketingelve. Sokszor nem is értem, bizonyos dolgok vagy emberek hogy lehetnek népszerűek, például a trash, amire nem tudom megérteni, emberek miért pazarolnak időt. Természetesen elfogadom, mondjuk, hogy elhiszem, hogy szórakoztató, de nem tudom átélni. Egyébként nincs bajom ezzel a jelenséggel, a világ folyamatos változásban van és én nem akarom senki sikerét elgáncsolni, mindenkinek ugyanolyan létjogosultsága van a piacon, aki nem ártó dologgal foglalkozik.

6.) Mennyire engeded meg magadnak, hogy amikor valamiben sikeres vagy, valamilyen célt elérsz, azt kellőképp meg tudd ünnepelni?
Legtöbbször az eredményeimet önmagukban sikernek érzem, ezért nem jut el az agyamig, hogy külön meg kéne ünnepelni. Ilyenkor általában Timi az, aki meglep valamilyen ajándékkal. <3 De néha van olyan eset, amikor úgy érzem, megérdemlem a jutalmat.

7.) Mások kimutathatják feléd az elismerésüket? Hogyan kezeled ezt?
Belegondolva rengeteg pozitív visszajelzést kapok a barátaimtól, ami egyrészt jólesik, másrészt javít az önképemen. Én sokáig nem tartottam magam talpraesettnek, de mikor több helyről ezt mondták, be kellett látnom, hogy ha többen gondolják ezt rólam, annak nyilván oka van. Ugyanez a helyzet azzal, amit manapság egyre többet hallok magamról, hogy nem bírom a stagnálást, nem bírok toporogni az élet útján. Szerencsére tisztában vagyok azzal, hogy mindenki valamilyen formában tükröt tart elém, amit nem szabad sem figyelmen kívül hagyni, sem túlértékelni. Úgy érzem, helyén tudom kezelni, ha több pozitív visszajelzés ér, azt igyekszem beépíteni, elhinni magamról, ha több negatív, akkor igyekszem javítani rajta, ha tudok.

8.) Milyen elismeréseket kaptál eddig?
Sokan büszkék rám, mert nem adom fel a kudarc és a rossz élethelyzet miatt sem, elismerőek az állhatatosságom és a fejlődési igényem, talpraesettségem miatt. Több visszajelzést kaptam, mikor legyőztem a saját korlátaimat, például amikor elkezdtem angolt tanulni, majd letettem a B2-t belőle. Támogatóak velem, bíznak abban, hogy amibe belevágok, az menni fog és inspiratívnak tartják, hogy kipróbálok dolgokat, megvalósítom, amit kigondolok. Én meg baromi hálás vagyok azért, hogy mindig hisznek bennem és kimutatják felém a jót is, de megmondják a kedvezőtlen véleményüket, ha úgy van.
Sokszor kapok elismerést a külsőm miatt - olyanért is, amiről tehetek és olyanért is, amiért nem.
Szoktam elismerést kapni a munkáimra - írás és festés terén is, főzés terén is, illetve most olyan helyen dolgozom, ahol egészen sokat dicsérnek az elvégzett feladataim és a személyes tulajdonságaim miatt is.
Vendégül láttam egyszer anyut és öcsémet karácsonykor, dubarryt és tiramisut csináltunk Chrisszel, és anya nagyon megdicsért, hogy nagyon finom volt minden, tetszett neki a hangulat és a díszítés.
Iszonyú büszke vagyok arra, hogy Björnnek mekkora rajongótábora volt anno. Volt olyan lány, aki odajött hozzám és bevallotta, hogy azért jött el a meetre, hogy élőben lássa őt. Azért ezt milyen cuki már?! <3
Hajdanán egy külföldi lolita beválasztott engem a kilenc leginspirálóbb loli közé. Teljesen el voltam ámulva rajta, hogy én itt litániákat írtam egy olyan nyelven, amit ő valószínűleg nem is ért (és a litániák, szóhasználat, nyelvtani központozás időnkénti teljes hiánya miatt a translate is kiszenvedi a lelkét szerintem), szinte csak saját készítésű ruháim voltak, a stílusom is egy kicsit szembe ment az akkor elfogadott szabályokkal, nem beszéltem külföldiül és egy kis országban élek, és mégis tudom őt inspirálni.
Az MD ugye olvasói pontozás alapján rangsorolja a versenyre küldött írásokat, a szervezők csak véleményt írhatnak, de általában jól szerepeltek a ficeim.
Fairy a mai napig imádja az első publikált történetemet - nem felejtettem el a feltöltést, csak nagyon nem úgy alakult, bocsiiiii! -, a két legsikeresebb kisregényemre pedig folyamatosan érkeznek csillagok, néha kommentek Watpadon.
Időről időre néhány barátom olyan dolgokban mondja, hogy jó lennék, amire én vagy nem gondolok, vagy nem gondolom, hogy tényleg jó lennék benne.
A három megjelenésemet is elismerésnek élem meg.
Ákos fodrásznak tanult, de mindig megdicsért, amikor magam vágtam a hajamat. Nem mondta sosem, hogy hibátlan, de ismerve a szakértelmem és a térlátásom hiányát abszolút jónak tartotta a végeredményt.
Amíg Conra jártam, nagyon lelkes voltam a para para iránt, imádtam és volt egy lány az előadók közül, aki vagy odajött hozzám és elmondta, vagy leírta nekem, erre már nem emlékszem, hogy mennyire jólesik neki, hogy mindig ott vagyok táncolni. Nem gondoltam, hogy pont engem jegyezne meg bárki, de az eset pikantériája nem ez volt, hanem az, hogy korábbi dolgok miatt meg voltam róla győződve, hogy ez a lány engem lenéz. Tök örülök, hogy ott elindult valami és azóta is jóban vagyunk.

9.) Milyen sikerrel kapcsolatos szólás-mondások jutnak eszedbe?
A sikernek ára van.
Ki mint vet, úgy arat.
Azoktól a dolgoktól leszel valaki, amit mások hülyeségnek tartanak.
Van, hogy összedől a kártyavár, de a lapok attól még megmaradnak.
Kockázat nélkül nincs siker.
Aki mer, az nyer.
Jó munkához idő kell, rosszhoz még több.

10.) Tudod támogatni jó szívvel a másikat a sikerhez vezető útján?
Igen. Mind lelkileg odateszem azt az energiát, mind szavakkal, vagy ha tudom, akkor tényleges segítséggel odateszem magam, hogy más sikerélményhez juthasson.

11.) Tudsz őszintén örülni más sikerének?
Persze. Kifejezetten örülök neki, ha egy szerettemnek sikerül valami, szívesen ünnepelem meg vele, dicsérem.

12.) A sikernek milyen ára volt a családodban?
A legsikeresebb családtagomnak apukám öccsét tartom, aki zoknikötő vállalkozást indított, a család nagy részének munkát adott (az anyai nagymamám és a keresztszüleim, a szüleim és apu barátainak is egy része ennek a vállalkozásnak dolgozott), nagyon optimista, energikus és inspiráló ember volt, és meghalt egy autóbalesetben vétlenként, amikor én nyolc éves voltam, ami iszonyatosan megtörte a családot. Az ő felesége továbbvitte a vállalkozást, de a kínai, olcsó áruk egyre növekvő népszerűsége végül kinyiffantotta. Pedig évekig az apu és általam tervezett mintájú zoknikat hordtuk, ami visszagondolva tök menőség.
A sikerről egyáltalán nem emlékszem, hogy beszélgettünk volna, meg valahogy az maradt meg bennem, hogy a szüleim inkább kudarcként élték meg az életük azon részét, amit szorosan velük töltöttem.
Arra még emlékszem, hogy a keresztanyám szeretett volna egy negyedik gyereket már 40+-osan, ami aggodalommal töltötte el a nagymamámat, de egyetlen unokahugim rendben megszületett.

13.) Képzeld el, hogy eléred azt a sikert, amire vágysz.. Mi a legnagyobb probléma, amit ez okoz?
Ez egy nagyon fura kérdés és nálam már az elképzelés szakaszban problémák merülnek fel, ami valószínűleg determinálja, hogy meg tudjam teremteni szellemi szinten és a valóságban is ezt a sikert. Dolgozom rajta.

Az lett belőled, aki lenni szerettél volna?

Újabb izgalmas feldobás a #BloggerKépző palettáján, újabb elgondolkodnivaló, újabb aktuális kérdés. A rövid válasz: Nem., de természetesen ezzel nem sokat mondanék, nem jönne le belőle, hogy mennyiben jó és mennyiben szomorú, hogy nem az lettem, aki szerettem volna lenni az életem különböző szakaszain.

Gyerekként teljesen meg voltam bolondulva Jackie Chanért és kaszkadőr akartam lenni. Akkoriban még semmi fogalmam nem volt a felnőtt létről, de ez nem zavart, én a jelenben éltem és mindent megtettem, hogy ügyes, fürge, hajlékony, bátor tanítvány legyek. Később, talán a tinikoromban körvonalazódott, hogy nincs olyan iskola, amibe ha felvesznek, akkor majd én is kaszkadőr leszek, annak valami speciális módja van, meg hát... inkább állatorvos szeretnék lenni. Ekkor már megfogalmaztam, hogy nem akarok olyan lenni, mint valamelyik családtagom, én a magam útját akarom járni. Nagyjából 15 éves koromig nagyon be voltam zárkózva, nem igazán érdekelt sem a jövő, sem a legtöbb ember, sem az, hogy ami nem érdekel, esetleg fontos lenne mégis. Aztán jött a váltás. Talán az internetnek köszönhetően nyíltam rá a világra, meg jött a középsuli a fővárosban, ami teljesen másmilyen volt, mint az általános iskola egy faluban, ahol mindenki ismer mindenkit pereputtytól kezdve a főbb eseményekig. Két gyerekkori barátnőmmel osztálytársak lettünk szerencsére, ám nekem nagyon megtetszett egy alacsony, telt, szőke, szemüveges művészlány, aki bedugott füllel zenét hallgatott és rajzolgatott. A barátja akartam lenni és bizony annyira be akartam vágódni, hogy olyan dolgokat kezdtem el csinálni, ami addig nem volt jellemző - történeteket írni, újra rajzolni, musicaleket és a házi zenetáron kívüli zeneszámokat hallgatni. Ekkor lettem Mozart musical fanatikus, ekkor alkottam meg a művésznevem (ami eredetileg egy karakterem neve volt egy bepuccsolt kalandregényben), ekkor lettem kábé egy csapásra jó nyelvtanból és kezdett érdekelni az irodalom...

Az álmaimat, úgy éreztem, elvették tőlem, mert sem kaszkadőr, sem állatorvos nem leszek, viszont az első évben utáltam a közgazdaságtant, amit tanultam. Persze ráállt az agyam, rájöttem, hogy ebben tök jó vagyok és nagyon megszerettem. Három szakma versengett bennem a jövőre nézve, a magyar nyelv és irodalomtanár, a könyvelő és a pszichológus. Mindet elbuktam valamiért szép lassan. A pszichóhoz nagyon szorgalmasnak és jó tanulónak kellett volna lennem, ráadásul meghatározott óraszámban kellett volna tanulnom biológiát, már akkor emelt szintű érettségi volt a beugró, és bár belekezdtem a plusz órákba és a tanulásba, pár hét után mindketten nagyon kimerültünk a tanárnővel, úgyhogy mondtam, hogy szerintem ez off, ebben az állapotban egyikünk se húzza sokáig. A tanárságról akkor tettem le, amikor lementem tizenkettedikesként a kilencedikesekhez, akik úgy viselkedtek, mint egy megvadult majomház, és ott rájöttem, hogy mások elbaszott gyerekei miatt nem akarom telesírni felnőttként a párnám. A könyvelő iránnyal egy kicsit tovább jutottam, elmentem pénzügyi-számviteli ügyintéző OKJ-ra, majd egy könyvelőirodában gyakornokoskodtam, méghozzá egy hónappal többet, mint kellett volna, mert szerettem ott dolgozni és a főnök is fel akart venni a vizsgáim letétele után. Ott az kaszált el, hogy két órát kellett csak oda utaznom, ami már önmagában nagyon megterhelő volt, azonban el kellett volna végeznem estin a könyvelői tanulmányokat (nem volt más forma erre a szakmára), ez pedig végképp vállalhatatlan volt számomra.

Nyolc hónapnyi álláskeresés alatt eléggé elhalványultak az elképzeléseim arról, hogy mi és ki akarok lenni. Utóbbi kérdésre nem volt igazán válaszom, önmagamat akartam adni, azt a bohókás, szeleburdi, álmodozó, idealista valakit, aki voltam. Ebben az időben indult ez a blog. =)

Mióta csak karaktert váltottam - ahogy jellemeztem a 15 éves koromban bekövetkező totális fordulatot -, művész életet akartam élni. Visszatekintve erre volt is lehetőségem, csak... szétforgácsoltam a figyelmem, nem az ennek megfelelő dolgokkal töltöttem a legtöbb időt, és bizony az a kapcsolat is rengeteget elvett tőlem. Elkezdtem félni a sikertől. Fura, mert még mindig bennem van, bár már nem olyan erősen; vágyni arra, hogy dedikáljam a saját regényeimet, mégis rettegni tőle, hogy ott fogok ülni és fölém tornyosulnak az olvasóim. Sőt, elkezdtem kételkedni magamban. Tök jó visszacsatolásokat kaptam, a csapatom az én alapötletemet fogadta el FicBl@steren és meg is nyertük azt, az első Mindenízű Drazsé Kihíváson, amin indultam, rommá szedtek, de a következőn már dicsértek és a 2016-osat meg is nyertem. Ebben az időszakban írtam a két (mai napig) legnépszerűbb kisregényemet. A Kettőből egy népszerű volt, egy páran rajongtak érte és mi is fejbúbig voltunk a flow-ban, a Nők című novellám szerepelt az ezo sulim honlapján, ha jól emlékszem, a TK-s írószobás szösszeneteim is egész jól szerepeltek, van olyan, amire a mai napig büszke vagyok (olvasható is a hetero részlegben), elkezdtem erotikus hetero történeteket írni és akinek mutattam, odavolt érte, mennyire hatásos, több sorozatba írásába is belekezdtem, amikben nagyon támogattak - vagy az alapötlet, vagy az elolvasott részek miatt. Szóval... a kimutatható sikerek ellenére is sokszor kételkedtem magamban, hogy valóban jól írok-e, a témáim és ötleteim tetszenek-e másoknak is.

Igazából... már nem emlékszem, ki akartam lenni. És hogy ki akarok lenni? Önmagam. Sikerült olyan barátságot kötnöm magammal az elmúlt két évben, amilyenre vágytam volna, ha lett volna fogalmam arról, hogy hova akarok eljutni ebben a kérdésben.

Véleményem a függőségről

Kicsit szeretnék több posztot a blogra, de nem is nagyon van időm írni, meg sokszor a gondolataimat IG-re írom ki, vagy ha túl kifejtős lenne, mire géphez kerülök, már nyoma sincs. Ezen kívül van bennem egy csomó megfogalmazatlan téma, kérdés, és régen is a fejlődésemre koncentrált ez a felület, hát próbálok kitalálni valamit, hogy ezek a levegőben lógó valamik formát öltsenek, ezért szemezgetek a #BloggerKépző témáiból, mert nagyon tetszenek.

Rögtön egy nagyon izgalmas és valószínűleg megosztó témát választottam, de a függőség valamilyen formában mindig kíséri az életemet. Először gyerekként találkoztam vele, a szüleim láncdohányosok voltak és egyedül a hálószobákban nem cigarettáztak, így minden holmink beitta ennek szagát, a falak és a függönyök megsárgultak viszonylag rövid idő után tőle. Ez nekem, aki folyton házon kívül vagy a szoba mélyén töltöttem az időt, kisebb problémát jelentett, az osztálytársaim azonban elkerültek a dohányszagom miatt, a kabátomat nem tehettem a fogasra, mert piszkáltak érte a többiek. Nagyon kellemetlen volt, főleg azért, mert ez abszolút független volt tőlem. Valószínűleg annyira bántott, hogy ilyen atrocitások értek vagy annyira szégyelltem, hogy senkinek sem szóltam róla, ennek ellenére meghatározta a dohányzáshoz és a függőséghez való hozzáállásomat. Tinédzserként mélyen elítéltem azokat a korombelieket, akik füstöltek, és miután a szüleim végre felhagytak a lakáson belüli cigizéssel, messze kerültem a dohányfellegeket, fintorogtam, ha megcsapott a szaga. Úgy gondoltam, én aztán soha, de tényleg soha nem próbálom ki, aztán megismertem Milánt. Ő néha apparátus mozdulatokkal pöfékelt, meg hozott nekem egy doboz szegfűszeges Djarumot, hogy ez nagyon finom és ki KELL próbálnom. Igyekeztem lerázni, morogtam vele, hogy nálam jobban senki se tudja, milyen, de kötötte az ebet a karóhoz, hogy az aktív dohányzás mennyivel másabb a passzívnál. Jó, egyszer beleszívok, de soha többet és ha még egyszer ezzel jössz, mehetsz is haza, vissza se nézz. Nem találtam élvezetesnek. Fincsi volt a szegfűszeg íz az ajkamon, kellemes volt az illata, maga a dohányzás, a füst a számban, lenyelve viszont egyáltalán nem hozott lázba. És ő, ígéretéhez híven nem kínált sosem mással. Ezután egyre több karakterem kezdett dohányozni, volt, akinek csak pótcselekvés volt, akadt, akinek ez a stíluselemét képezte... Közben megismertem korombelieket, akik ízesített cigit szívtak, megszületett Deon, aki rituálisan gyújt rá, kiélvezi az első slukkot, mert az más, mint az összes többi, gyűjti a különleges keverékű szálakat az ismerősi köréből, és bizony én is bele-belekóstoltam mások cigijébe. Egy isteni volt, egy áfonyás, vékony szálú, pattintós, még Kishitől kértem egy slukkot. A mentolos egyértelműen nem az én világom, Csiga cherry-vaníliása pedig csak passzívan finom. Kipróbáltam szivarkákat, egyszer szivart is, és mivel bene után egyetlen nemdohányzó fiút se tudtam összeszedni, nagyon ritkán becsatlakozom a dohányzásba. Feri szív Heetset, azok egész izgalmasak, mégsem érzem úgy, hogy rendszeresíteni akarnám, költenék erre a szenvedélyre. Jobban élvezem, ha valamelyik dohányos karakteremmel élhetem ki ezt a függőséget. És... belegondolva még egyikük sem szokott le. XD

Hajdanán megmondták nekem, hogy hajlamos vagyok a függőségre, lehetőleg ne próbáljak ki semmilyen drogot, ne fogyasszak rendszeresen alkoholt. Kábítószerrel a mai napig nem volt dolgom, amit egyáltalán nem bánok, én nem gondolom, hogy mindent ki kéne próbálni. A fű érdekel, ám ha kimarad az életemből, nem fog hiányozni. Az alkohol meg ugyanúgy nem vonz, mint a cigi. Oké, a koktélkészítést nagyon élveztem és imádok koktélt inni, de egy-egy görbe este után akár évek is el tudnak telni tök simán. Az én függőségem az írás volt. Kamaszként erősen grafomán lettem és amikor a történet gyorsabban pörgött a fejemben, mint le bírtam volna jegyezni, abbahagytam a lepötyögését, csak éltem, éltem, éltem és éltem a sztorit. Közben nem ettem, nem ittam, nem aludtam rendesen, nem tartottam a kapcsolatot a barátaimmal, a programokon félig voltam jelen... Na abból kemény volt kiszállni. Két olyan nyarat nyomtam le középsuliban, amiben minden lényegtelenné vált a történet mellett és tulajdonképpen bene hozott ki ebből a helyzetből. Valamivel később meghívást kaptam a FicBl@sterre, amibe minden szabadidőmet beleöltem, majd mikor annak vége lett, írtuk Nicoval és Timivel a A falka munkacímű folytatást, mígnem beláttam, hogy ez így nem oké. Nem vezetett sehova a történet, önmagában nem állt helyt, az előzmény azonban eltűnt a netről a Töviskapuval együtt. Kiszálltam, vége lett. Egy ideig szörnyű érzés volt, aztán Nico elpanaszolta, hogy a fórumsztori, amibe becsatlakozott, annyira rossz, hogy nem tudja kibontani se a karakterét. Érdekelt a karaktere, az volt Asame. Így indult el 2011. október 11-én a Kettőből egy, megálmodtam Deont, mert annyira tetszett a felvetés, megírtuk az első posztokat. Akkoriban még a TK ficblogjában futott a sztori, ahonnan emiatt kiutáltak minket és egy nagy balhét követően átléptünk Drive-ra, májusban pedig csatlakozott hozzánk Timi Jeremyvel. Ez volt az igazi, mindent elsöprő őrület. Imádtuk. Ezzel keltünk, ez járt az agyunkban egész nap, ha volt öt perc szünetünk, már írtunk is valamelyik, futó doksinkba pár mondatot. Általában három-hat doksit futtattunk, aminek most van meg a böjtje, mivel az idővonalat nem állítottuk össze, így mióta dolgozom a sztori összerakásán, nagyjából vért izzadok rajta. Szóval... ez volt a mindenem. Tudtam, hogy kiadásra nem lesz alkalmas sosem, sőt, a lányok is tudták, mégis lehetetlenül imádtuk. Nem is tudom, hány év után iktattam be először szünetet. Kellett, nem bírtam mást írni. A Kettőből egy mellett a szerepjáték volt még a szenvedélyem, közben loliztam, volt egy kis cp, benével állandóan rendezvényekre jártunk... Kellett a szünet. Immár kisebb gőzzel írjuk, én inkább összerakni próbálom a meglévő részeket - ami amellett, hogy nagyon nehéz, iszonyat sok anyagot jelent, sztoriidőben kábé húsz év -, azonban bármikor rá tudunk függeni egy-egy részre. Én legutóbb múlt héten nem bírtam letenni, a fél éjszakát olvasással töltöttem, és ezzel a csajok is így vannak.

Miután a teljes függés már nem fenyegetett a Kettőből eggyel, jött egy másik. Ennek már nem az élvezet volt a célja és oka, hanem a problémákból, szar helyzetből való kiszakadás. A játékfüggőség. Az okostelefonok megjelenésével kezdődött, én elég hamar rákattantam a valóságban sétálgatós, de virtuális világban való szörnykeresésre (már nem is emlékszem a nevére, pedig hogy szerettem...), az állatszimulációk közül is volt egy, ami beszippantott, majd kijött a Pokemon Go, imádtam a CSI: Hidden crimes-t, rengeteg escape roomot pörgettem ki, Travian, mobilos Sims, Cut the rope, Bubble witch saga, Candy crush, alkimistás játékok, Alien hive, ... Tök sok évig nem volt tudatos, hogy amikor teljesen ráfüggök egy játékra, akkor valójában be vagyok fordulva és odázom a problémáim kezelését. Mióta ezt helyre raktam a fejemben, jobban tudok uralkodni ezen az állapoton. Az a mozgatórugó, hogy a játékokban meg tudom oldani a feladatokat, tovább tudok lépni a pillanatnyi ponton, jutalmakat kapok, építkezni tudok vagy gyűjteni valamit. Néha még is így belecsúszom abba, hogy "jó, ezt még megcsinálom, oww, basszus, még az is van, jaj, a másik játékban is most van event", de már sokkal könnyebb ezt helyén kezelni, illetve vannak napok, amikor egyszerűen nincs kedvem, indíttatásom játszani.

A függőség megjelent valamikor a húszas éveimben egy másik formában is. Elkezdtem egyre jobban attól a helyzettől félni, hogy függésben vagyok egy másik emberrel. Nem kapcsolatfüggőségre gondolok, hanem arra, hogy amikor együtt élsz valakivel, igenis össze vagytok kapcsolódva, függtök valamilyen szinten egymástól. Évekig nem volt tudatos ennek a félelemnek az oka, utólag teljesen nyilvánvaló, hogy egy bántalmazó kapcsolatban éltem, ami tudjuk, hogy szép lassan lesz pokol. Apránként szeparál el a másik a baráti köröd nem kívánatos tagjaitól, építi le az önbizalmad, hited, ambícióid, terveid, vágyaid, hogy ne legyen ok és út kiszállni a kalitkából. Fokozatosan veszti el a bántalmazott fél a kontrollt a saját élete felett, így válik egyre inkább kiszolgáltatottá. Na, én ettől rettegtem. Amúgy is egy borzasztóan öntudatos, önállóságra vágyó tini és fiatal felnőtt voltam, ezért annak a gondolata, hogy nem én döntök a saját dolgaimról, iszonyú félelmetes volt számomra. Az más kérdés, hogy mennyire lett ez, a lényeg, hogy kiszálltam a cirkuszból, tanultam belőle. Nem eleget, mert egy újabb vakvágányra és egy lelkileg bántalmazó kapcsolatba léptem, de ez a lecke már elegendőnek bizonyult. Én úgy érzem, megvan az az egyensúly a Ferivel való kapcsolatomban, amiben jól érzem magam, mindkettőnknek megvan a saját baráti köre, de kedveljük egymás barátait, mindkettőnknek megvan az énideje, bármennyire is igényeljük a közös időt, megbeszéljük a döntéseinket, terveinket. Mivel megbízhatok benne, nem ijesztő a függőség gondolata, sőt, tavaly majdnem egy fél évre ágyba kényszerültem a kezeim miatt, akkor ő látta el a háztartást, ő dolgozott. Nem mondom, hogy könnyű volt, sokszor éreztem koloncnak vagy itthon hagyott háziállatnak magam, de szerintem ő nagyon jól kezelte az egészet.

Van azonban egy ennél sokkal-sokkal nagyobb félelmem függés témában. A gyógyszerfüggőség. Zsigerileg rettegek tőle. 2020. februárjában elmentem egy pszichológushoz, mert nagyon rosszul éreztem magam lelkileg. Eleve ott volt egy bántalmazó kapcsolat, vetélés, válás, egyéb fincsi lelki traumák a hátam mögött, de dagonyáztam az öngyűlöletben a lelki bántalmazás miatt és pont pár nappal korábban szakítottam krisszel. Összefoglalva: össze voltam törve és rohadtul sebezhető voltam. A pszichológus felismerte, hogy mennyire rossz a helyzet, ezért azt a javaslatot tette, hogy vegyem fel a kapcsolatot egy pszichiáterrel és azt bizonygatta, hogy valószínűleg valamilyen gyógyszerrel kell majd stabilizálni a hangulatomat. Na ez olyan volt számomra, mintha egy lángoló kemencébe próbáltak belegyömöszölni, minden erőmmel azon voltam, hogy megőrizzem a nyugalmam, ne lássa a halálos pánikot rajtam, nehogy akaratom ellenére olyan helyzetbe kerüljek, amire egyébként semmi szükségem nem volt. Elmondtam a nőnek, hogy az életemet hiba nélkül vezetem, dolgozom, eszem és alszom, ahogy tudok, sportolni járok, minden nap beszélek a barátaimmal, tehát annak ellenére, hogy ramatyul vagyok, valszeg depressziós tüneteim is vannak, élem az életemet, ahogy kell. Ő meg erősködött. Valahogy letudtam azt a maradék fél órát, aztán krisz jött értem, komolyan mondom: hála égnek!, mert úgy kiborultam... Pánikroham tört rám, ami hullámzott a következő két hétben még. Be voltam rezelve teljesen, hogy igazából nem is vagyok szinten, csak bebeszélem magamnak, mert így nem zárnak pszichiátriára, nem tömnek gyógyszerekkel... Folyamatosan szükségem volt megnyugtatásra, pozitív visszajelzésekre, hogy nem, nem, nem annyira rossz a helyzet, csak az a pszichológus nem volt elég képzett, hogy foglalkozhasson velem. Szabályosan rettegtem tőle, hogy ha másik szakemberhez fordulok, felír valami szart, ami aztán átveszi az életem felett a kontrollt és amikor le akarom tenni, úgy fogok járni, mint a Rekviem egy álomért valamelyik szereplője. Iszonyatos volt. Két év telt el azóta a traumatikus alkalom óta és ez az első, hogy úgy tudok róla mesélni, hogy nem tör rám az akkori rettegés, nem kezdek el bőgni. Ez alatt a két év alatt többekkel beszélgettünk gyógyszeres kezelésről, nem egy embert ismerek, aki így állt talpra, vagy gyógyszer segítségével tudták stabilizálni a betegségét, és sokat javult a saját esetleges gyógyszeres kezelésemhez való hozzáállásom, de ha lehet, inkább életmódváltással, sporttal, feladatok megoldásával, vagy valami mással próbálkozzunk.

Vannak emlékeim arról, hogy mindigis féltem függeni mástól és attól, hogy elveszítem a kontrollt, az irányítást. Azt hiszem, a függőségtől ezek tartottak távol, kivéve a játékokkal kapcsolatban, mert azt nem tartottam veszélyesnek. Nyilván ha pénzem is ráment volna, más lett volna a helyzet, de nem vagyok az a költekezős fajta, így ez a veszély nem fenyeget.

Fun fact a Szeretet ez - Vágás című fejezetéhez és... anya

Ma ezt a fejezetet teszem fel Nuuvellára. Nem spoilerezek, hátha még van, aki nem olvasta, de azt elmondhatom róla, hogy egy karácsonyi rész, amiben nagyon sok emléket és saját gondolatot, érzést írtam bele. Íróként elkerülhetetlen, hogy beleírd magad, az emlékeid egy-egy sztoriba, és nekem újra visszaköszönt pár dolog. Páromnak mondtam, hogy idővel a szomorú emlékek is megfakulnak, amolyan keserédes nosztalgiával gondolok rájuk. Na, Csaba karácsonyi készülődése anyáé. Anyunál szokott bordó terítő lenni, az aranyszegélyű tányérok, úgy emlékszem, anyu anyukájánál voltak. Nála van kis méretű műfenyő kicsit feldíszítve és azt hiszem, egyszer Enya zenével várt minket. Anya készít a hagyományostól eltérő menüt, általában brokkoli krémlevest, méghozzá cérnametélttel, ami nem túl nagy bánatára valamennyire összeáll, mivel nekem ez a kedvencem, mindig én kérem el az összes összetapadt köteget. Csaba második fogása nem anya konyhájából való, én szoktam ilyen összesütött, rakott cuccokat készíteni, a tiramisu azonban abszolút anyuhoz köthető édesség karácsonyra. Meg a kókuszgolyó, amit általában mi segítünk neki befejezni.

A tavalyi volt az első karácsony, amikor nem találkoztam anyával. Nemet mondtam a meghívására, mert úgy éreztem, le kell zárnunk egy időszakot, hogy tele vagyok haraggal és megbántottsággal, ami egy óvatlan megjegyzés, egy rossz szó, egy kritika, és elemi erővel tört volna ki belőlem. Meg nem akartam, hogy azt higgye, túlvagyunk a nehezén, el van felejtve, hogy elfordult tőlem Krisz javára és hogy még tőle is azokat a logikátlan és lélekkínzó faszságokat hallgathattam, amiket Krisz évekig tolt. Meg nem akartam egyelőre bemutatni neki Ferit. Nem akartam, hogy "rátehesse a kezét". Szarul hangzik, de elegem lett abból, hogy milyen bensőséges kapcsolatot alakított ki mindig a férfi párommal. Főleg, hogy általában az én káromra. Meg nem bocsátottam meg, hogy Csigával kapcsolatban mennyire elutasító volt.

Ha a dolgok úgy mennek tovább, ahogy mennek, az idei karácsonyt már teljesen egymás nélkül fogjuk tölteni. Hisz a születésnapomkor fel sem köszöntött...

Út önmagamig

Végül nem írtam. Nem írtam semmit. Azok az érzések, gondolatok, történések, amiket le kellett írnom, nem voltak publikálhatóak. Nagyon nehéz másfél-két évem volt, az életem fokozatosan tönkrement, majd gyorsuló ütemben zuhantam a padló felé. Csattantam, széttörtem, de a falka szeretete, kitartása erősebbé és biztosabbá tett dolgokban, mint amilyen addig voltam valaha.

Otthonról hoztam magammal a két legnagyobb félelmemet: hogy akiket szeretek, azok igazából nem szeretnek és hogy engem nem lehet eléggé szeretni, mert sosem lakom jól, a szívem egy lyukas kancsó, amiből kifolyik a beletöltött szeretet, ezért idővel mindenkinek a terhére leszek. Utóbbit anno az első csajom vetette a szememre, valahogy akkor lett formája a félelemnek. Hordoztam magamban és rettegtem, hogy ha nem vagyok elég jó, érdekes, odaadó, figyelmes, ..., akkor beigazolódik és elveszítem azokat, akikre építettem.

Utólag látom, hogy kiszabadultam egy bántalmazó kapcsolatból és belekerültem egy másikba. Nagyon sokáig azt mondtam, Krisz nem rossz ember, csak a démonai és a sérülései irányítják, de több, mint egy évvel a végleges szakításunk után, látva, hol tart most és miket tett, miután különmentünk, nem tudom tovább áltatni magam ezzel a szöveggel. Imádtam őt. Ő úgy gondolja, nem, de ez is csak azt bizonyítja, hogy nem ismert engem eléggé. Meg akartam változni, hogy tökéletes legyek számára. Amikor szerelmes vagyok valakibe és az erőfeszítéseimmel magam ellen megyek, nem érzem, mennyire nagy marhaság, amit csinálok. Hogy ha meg kell változnom valakiért, akkor annak a kapcsolatnak semmi értelme. Hogy képtelen vagyok alapjaiban megváltozni, ahhoz nem elég az elhatározás, arra csak egy letaglózó, súlyos tragédia képes, hogy kicserélje az embert. Így lett a közös öt évünk tánc üvegszilánkokon meztélláb. Amikor nem álltak a talpamba a szilánkok, elvarázsolt a zene és a hangulat, a közös hülyéskedések, a szerelmi flow, a kellemes dolgok. De amikor belém hasított a fájdalom, végtelenül tudtam gyűlölni magam. Néha meg akartam halni, mert úgy éreztem, nincs remény, hogy velem van a baj. Igazából azzal volt a baj, hogy nem fogadtam el magam és nem jelöltem ki, meddig megyek el valaki másért, mi az, amit magamért kell megtennem.

Betöltöttem a 30-at és azt adtam magamnak ajándékba, hogy önmagam leszek. Akkor is, ha ez csak nekem felel meg. Megváltoztattam a polgári nevem. Felvettem a Liát, mert a személyiségem alapkövévé nőtte ki magát a kreatív énem. A barátaim nagy része amúgy is így szólít, mert az írós nevemmel ismert meg. Mert engem ismert meg, az írásaimat, a hobbijaimat, a gondolataimat, az érzéseimet, nem azt a felszínt, aminek a fenntartására rengeteg energiát pazaroltam, mert görcsösen ragaszkodtam hozzá. Elengedtem, nem akartam tovább "normális" lenni. Minek erőltessem, ha nem megy? Előtte csináltam egy társadalmi kísérletet is, a szoftver suliban Liaként mutatkoztam be és teljesen felvállaltam, hogy nem vagyok monogám cisz heteró nő, és nagyon pozitív dolgok értek. Adott volt, hogy ezt magasabb szintre emeljem és a mindennapjaim részévé tegyem. Aztán elég sokat írtam már arról, mennyire visszás a kapcsolatom a családommal... Anyuval rengeteget harcoltunk, bár volt idő, amikor az egyik legjobb barátom is volt. Az öcsémmel remekül kijövünk, abszolút felnézek rá és a legjobbat kívánom neki. Apuval meg lassabban hullámzó a kapcsolatom. Már beletörődtem, hogy új családot választott magának. Nem akartam az ő és a nagyanyám rideg, célorientált, pénzhalmozó karmáját tovább cipelni. Ez nem én vagyok. Meg az is hülyén jött ki, hogy Aranymosáson kikerült Szabó Krisztina regényrészlete és mindenki nekem jött gratulálni. Olyan nevet akartam, ami csak az enyém. Vicces út vitt addig, sokáig gondolkodtam rajta, de meglett. Szeretem a nevem végre. Apu egész jól fogadta, anyu viszont totál kiakadt rajta és ő volt felháborodva, hogy eldobtam a családnevem. Fura volt. Azon aggódott, hogy megbántom ezzel aput, pedig vagy másfél éve tudta, hogy nevet akarok változtatni és meg is értette, támogatta is.

Timitől és Robitól életfás medált kaptam, miután hivatalosan elfogadták az új nevem. Egy új élet kezdete volt. És a változásé is. Markáns vonalat húztam meg annak határán, mit viselek el, elkezdtem megfogalmazni az igényeimet és megkeményítve magam kiadtam azok útját, akik élősködni akartak rajtam. Elkezdtem abbahagyni az öngyűlöletet, mert pánszexuális vagyok. El sem tudom képzelni, mi ezzel a baj. Azzal, hogy bárkiben, nemre, kinézetre való tekintet nélkül meg tudom találni a szerelmet, hogy boldog tudok lenni azzal, aki szeret engem, mindegy, milyen nemű és küllemű. Oké, egy tinédzser vagy egy nálam sokkal idősebb ember nem játszik, valahogy az nem vonz, ezért nem írtam a kort, mint lényegtelen tényezőt. Szerintem az is lejött már rólam, hogy nem barátolom a nemi sztereotípiákat és elutasítom a kliséket, mert a XXI. században a régi felfogás szerint nincs értelmük és létjogosultságuk. Ha még mindig ott tartanánk, hogy a férfi el tudná tartani az egész családot, csak neki lenne joga szavazni és kötelessége lenne megtagadni a gyengéd érzelmeit, a nő feladata lenne az érzelmi háztartás, a gyereknevelés és a háztartásvezetés, oké, de ez egy letűnt kor hála égnek.

Csigusszal kapcsolatban rengeteg feszkó volt a kapcsolatunkban Krisszel. 2019 végefelé rá kellett jönnöm, vagyis lehet, hogy inkább be kellett ismernem magamnak, hogy az érzéseim Csigusszal kapcsolatban csak egy bizonyos spektrumon belül változnak. Én nem tartottam ezt problémának, mert nem csináltam és nem is akartam olyat csinálni, ami sértette volna a Krisszel való kapcsolatomat, de ő nem tudott bízni bennem és máshol is vannak a határai, mi bánt egy kapcsolatot. Meg másképp is gondolkodunk a hűségről szerintem. Tulajdonképpen november végén, december elején mondtuk ki először, hogy vége, de a karácsonyra való tekintettel nem akartuk szétrúgni mindenki életét, úgyhogy azt akartam, hogy még egy hónapig csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne. Egész jól ment.

Valamikor ekkor tájt kezdtem pedzegetni, hogy mi van, ha poliamor vagyok. Ha képes vagyok több ember iránt egyidőben szerelmet érezni. Igazából ez mindigis így volt. Egész életemben úgy alakult az életem, hogy egyszerre jártam egy sráccal és egy lánnyal is, mert mindkettőt szerettem... És ez magyarázná, hogy Csigával hogy nem múlt el végleg az, amit érzek... Krisz persze teljes erőbedobással tiltakozott, úgy érezte, ha elfogadom, hogy ez vagyok én, akkor legalizáljuk, hogy bárkivel kufircoljak, pedig én egyáltalán nem ezt akartam. A poliamóriát én az amória részéről közelítem meg és nem feltétlen érzem szükségét, hogy szexszeljek mindenkivel, akibe szerelmes vagyok. Mégis ez lett igazából a kapcsolatunk kaszája.

Február közepén vége lett, aztán jött a covid és főnök felhívatott, hogy úgy tudja, le fogják zárni a fővárost, szóval ha esetleg nem tudnék jönni dolgozni, akkor vagy fizetés nélküli szabadság, vagy szabadság... Úgy, hogy vissza akartam költözni Budapestre, amit egy albérlet tudott volna megtestesítei, nekem nem fért bele, hogy kiesik a fizum, a szabadságomat meg nem erre akartam pazarolni. Beijedtem és hajthatatlan voltam, Timi és Robi pedig megengedte, hogy odacuccoljak hozzájuk. Életem legharmonikusabb, legteljesebb egy hónapja volt. Nehéz elmagyarázni, mit éltünk át, de fantasztikus volt. Aztán Talyék albérletében megürült egy hely és odaköltöztem április elején.

Csiga március közepén állt elém azzal, hogy öt éve vár rám. Megvolt benne a spiritusz, amit hiányoltam belőle addig. Úgy tűnt, felnőtt a kapcsolatunkhoz. Jól indult a kapcsolatunk és végre megélhettük azt a szerelmet, amit egymás iránt érzünk. Lassan vetkőztem le a görcseimet és nyitott voltam meglátni őt más aspektusból, mint férfi. Rengeteg elfogadást és szeretetet kaptam mind tőle, mind Timitől, Robitól, Bogicától. Meg másoktól. Krisz még odaszúrt párat a következő két hónapban és teljesen padlót fogtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább folytatni, beledöglöm a fájdalomba és a szégyenbe. De a belső kör valósággal túltöltött szeretettel. El tudtam hinni lassan, hogy rendben vagyok olyannak, amilyen vagyok és csak utólag vettem észre, hogy a két legnagyobb félelmem elpárolgott.

Anyu reakciója volt durva. Mikor szakítottam Krisszel, azt kértem tőle, majd együtt mondjuk el a családomnak és csak azután, hogy külön tudtunk költözni, mert elég hülyén jönne le, hogy szakítottunk, de egy ágyban alszunk. Ezt az én családom sem nézte volna jó szemmel. Belement, de míg én távol voltam, elment anyámhoz és elmondta neki. Aztán elmondta az öcsémnek, az apámnak, a gyerekkori legjobb barátnőm apjának... meg még ki tudja, kinek. Azzal a felhanggal, hogy én leléptem a szeretőmmel, meg mekkora szemét vagyok. Kétszer ültem le anyuval megbeszélni a dolgot tavaly. Természetesen a szakításunk az ő tragédiája volt és én értsem meg, hogy ez neki mennyire fáj... Elmondtam, hogy Krisszel nem lehet jövőt tervezni, mert nem fogad el engem, nem bízik bennem, a barátaim egy részét ki nem állhatja, folyton csak kettesben akar lenni velem, egy anyagi csőd, nem akar visszaköltözni Budapestre, mert neki egyszerűbb a nagyanyámmal élni, ahol megvan a temérdek placca a szarjainak, kevesebbet kell fizetni, mint egy albiért, és gyereket se akar, mert már van egy fia. Anya erre azt magyarázta mindkét alkalommal, hogy de Krisz milyen jó parti, meg hát igen, féltékeny, mert annyira szeret, meg furák a barátaim amúgy is és én túl sok időt foglalkozom velük, meg elvagyok a kis világomban. Jó, hát Krisznek vannak hibái, de hát mindenkinek vannak és annyi mindent megtesz értem ez a fiú... Mintha két külön dimenzióban lettünk volna. Megkérdeztem tőle, hogy abba belegondolt-e, hogy 31 évesen talán még szeretnék élni, családot, nem pedig egy olyan faszi mellett leragadni, aki folyton rajtam csüng, elveszi az életterem és a lehetőségeim. Jó, hát ebben igazam van, de hát Krisz olyan jó ember... Zsigerileg felbaszott és bántott ez a hozzáállás. És a pláne, hogy minden egyes alkalommal, mikor beszéltünk, meg kellett jegyeznie, hogy ő nem kedveli sem Csiguszt, sem Timit.

Abban a fél évben, amíg Csigával voltam, alig keresett. Felhívott a születésnapomon és mintha minden szuper lenne, felköszöntött, jaj de jó lenne találkozni, szívesen megvendégelne ő is... Ültünk Csigusszal a Fecskében, ami az egyik kedvenc helyem lett, és valahogy annyira... abszurd volt az a telefonhívás. Anyu azon az állásponton volt, hogy neki nem kell szeretnie azokat, akiket én szeretek, beszélgethetünk bármi másról is, és nem kell elfogadnia olyannak, amilyen vagyok, mert amikor mi találkozunk, akkor elég, ha normális vagyok. Nekem meg ez ilyen "aha... nem" kategória volt. A kaput aztán az tette be, amikor elhívott strandolni nyár végefelé öcsémmel hárman. Egész jó hangulat volt, valamennyire megbeszéltük az elmúlt közel fél évet, aztán elmondta, hogy igazából Krisszel mentek volna, csak Krisz sosem ért rá. Én így ültem és próbáltam felfogni, hogy ez miez, miafasz. Annyira kiakadtam, hogy képtelen voltam mit mondani erre, később elmondtam apunak. Apa nem az az ember, aki kimondja a véleményét, az érzelmeit sem igazán fejezi ki, de ez még őt is felborította. Azt mondta, az ilyet akkor se mondja meg az ember, ha igaz. Nekem ez volt az a momentum, aminél bebizonyosodott, hogy az, hogy anya gyereke vagyok, nem jelent semmit a számára. Legalábbis egy rizsszemmel se többet, mint a Krisszel való jó kapcsolata.

Sosem kértem azt, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot. Sosem kértem azt, hogy legyen róla rossz véleménnyel, ne szeresse. Azt kértem, hogy felém legyen lojális, mert én vagyok a gyereke. Ezt vagy nem értette, vagy nem akart felém lojális lenni, mert mindig azt mondogatta, hogy ő nem tud köztem és Krisz között választani, meg ő nem olyan, aki utcára dobja azt, akivel jóban van. Hát jó, én ezzel lezártnak tekintem a témát. Ha nem tud választani köztünk, akkor még most sem érzi magát az anyámnak, és akkor nekem sem kell úgy viselkednem tovább, mint a gyerekének.

Voltam 2019 végén két Hellinger állításon. Ez egy nagyon jó, de borzasztóan felkavaró módszer valamilyen probléma gyökeréig ásásához. Nekem rávilágított, hogy "anyám elbaszott gyereke vagyok" és addig nem fogok tudni kimászni a gödörből, amíg nem tudok szakítani a rossz családi mintával. Tökre összeállt a kép az elmúlt másfél-két évben. Azt már régóta mondtam, hogy anya életútját csinálom, csak felgyorsítva. Azt is tudtam, hogy a szüleim nem akartak házasodni, építkezni és gyereket. Nem álltak készen, csak belehajszolták őket. Ez tönkretette az életüket és a szerelmüket. Aztán tavaly anya megmondta, hogy nem tudott engem szeretni gyereknek. Én tudom, hogy tinédzsernek is elviselhetetlennek tartott, mert falakat építettem magam köré és kizártam mindenkit és mindent, ami kellemetlen volt, ha meg sarokba szorultam, vagy fel kellett venni a kesztyűt, abban nem volt köszönet.

Zárult a kör: a legnagyobb félelmem az volt, hogy akit szeretek, nem szeret viszont és kiderült, hogy az anyám nem szeret. Lehet, hogy ő úgy gondolja, szeret, de az, amit ő szeretetnek gondol és érez, az nem az, amit én is annak gondolok és érzek. Nincs benne elfogadás, támogatás, bizalom, odaadás.

Ferivel valamikor az első karantén idején kezdtünk beszélgetni. Eleinte egy-egy poénkodós megszólalásunk volt, piszkáltuk kicsit egymást, de ez a cégnél teljesen mindennapi. Aztán elkezdtünk általános dolgokról beszélgetni. Hogy nehéz manapság normális lányt találni a huszonközepi-végi korosztályban, mert a legtöbb aranyásó vagy életképtelen. Hogy mi a gond a világgal. Aztán kezdtünk személyesebb témák felé terelődni. Egyre többet dumálni... Telefonálni... Szimpatikus, jóvágású, szorgalmas, vicces, intelligens srác, ismertük egymást már egy éve, vele beszéltem legelőször telefonon a cégnél, mikor bedobtak a csajok a mélyvízbe. Valamit meg kellett tőle kérdeznem és meg kellett valamire kérnem, de akkor még nem értettem, miről beszélünk, és előttem kezdett egy héttel, szóval ő se nagyon, ezért szétröhögtük azt a telefonhívást. Jókat dumáltunk bármiről magánban, nyáron, míg szabin voltam, megviccelt azzal, hogy szanaszét állította a céges székemet, majdnem ő segített befejezni a degukecót, de túlságosan zavarba hozott az egész helyzet, ezért Robit kértem meg, hogy segítsen. Tetszett nekem. Jött a flörtölés... észrevettem, hogy a nonverbális kommunikációm extrém durván a "figyelj rám!", hogy alig bírom leállítani magam, mikor megjelenik az irodában. És azt is, hogy ő is folyton figyel engem, néha nekem beszél dolgokról, nekem mondja el elsőnek, közben meg igyekszik feltűnésmentes maradni, nem lebuktatni magát vagy azt, hogy milyen jóban lettünk. Vicces volt, izgalmas és egy kicsit veszélyes is.

Timi számára nyilvánvaló volt, hogy belezúgtam. Még beszélték is Robival, hogy vajon megmondja-e nekem, vagy inkább várja meg, amíg én rájövök. Rájöttem. Nem volt nehéz, bár egy ideig igyekeztem távol tartani magamtól ezt a dolgot. Elmondtam Csigának is, aki mindig azt képviselte, hogy bízik bennem, az a fő csapásirány, hogy vigyázzak magamra és érezzem jól magam. Ettől függetlenül sokat sírtam attól félve, hogy ez megváltozik. Tavaly az év középső szakaszában többet sírtam, mint amennyit aludtam. Voltak olyan éjszakáim, ha valaki nem aludt mellettem, amit szinte átvirrasztottam és csak gondolkodtam, agyaltam, felidéztem dolgokat, meg bőgtem. Szeptember elején elhívtam Ferit egy találkozóra. Nem volt elképzelésem, mit csináljunk konkrétan, én sétálni szerettem volna meg egy jót enni. Szegény, nem mondta, hogy a sétát ő már letudta melóban, úgyhogy több, mint 35.000 lépéssel zárta a napot, miután a fél fővárost begyalogoltattam vele. Fokozatosan avattam be őt a dolgaimba és egész jól fogadta. Elfogadta. Valamivel később bevallottam neki, hogy beleestem és hogy bővíteném vele a kapcsolati státuszom. Olyan aranyos volt, lesokkolt és megkérdezte, erre most várok-e választ. Megnyugtattam, hogy nem, szerintem ez olyan dolog, amit alaposan át kell gondolni, és hogy nyugodtan kérdezzen bármit, nyitott könyv vagyok, nincs tabu vagy rossz vagy kínos kérdés. Ő nem olyan, ő magában szokta átgondolni a dolgokat.

A Ferivel való kapcsolatom épült, a Csigával való kapcsolatom, úgy éreztem, megrekedt. A két fiú között egész pontosan 8 nap van korban, vannak hasonlóságok köztük, de baromi nagy kontrasztot is adnak. Gyűltek a jelek, hogy Csigusszal nem teljesen jó minden a kapcsolatunkban, de reflexből bedobozoltam őket. Aztán egyszer csak vége lett a hajtásnak a melóban, rám szakadt a magány és szembe találtam magam a jelekkel megpakolt dobozzal, hát kipakoltam. Eléggé kibuktam, azonban tisztában voltam vele, hogy ennél a pontnál az előző kapcsolataimban mindig elbasztam. Mindig meg akartam menteni a másikat magától, mindig azt akartam, hogy hozzon ki magából többet és elkezdtem az energiáimat arrafelé fordítani, hogy őt építsem. Minden egyes alkalommal katasztrofális vége lett. Egyszerűen... meg kellett törni ezt a rossz sémát. Rohadtul fájt, hogy pont Csigánál, akitől annyit kaptam, akit annyira szeretek... de úgy éreztem, bántanak apróságok és hogy elégedetlen vagyok a haladási irányunkkal, ütemével, ezért nagyjából egy hónap múlva el fogom kezdeni ösztökélni, mint valami marhát, jönnek majd a veszekedések és tönkremegy vele teljesen a kapcsolatom. Átgondoltam, és arra jutottam, a barátságom sokkal fontosabb vele, mint az, hogy megpróbáljunk párkapcsolatban maradni. Nem ugyanott tartunk tapasztalatokban és szerintem nem is tudjuk teljesen lefedni egymás vágyálmát. Tudom, hogy utóbbival ő nem ért egyet, de túl nagy az ízlésünk között a különbség, ami összeköltözés után okozott volna kellemetlenségeket. Meg vannak rossz mechanizmusai, amik zavartak és egy ponton túl nem akart javítani rajtuk, ami engem bosszantott.

Egy huszárvágással szakítottam vele. Ha nyújtottam volna, ha próbálok óvatosabb lenni, akkor csak szétkentem volna a szart. Feri aznap jutott döntésre velem kapcsolatban, ezért arra kértem, akkor találkozzunk másnap. Úgy gondoltam, off, neki ez nem fér bele, szóval nap végén majd egyben jól kisírhatom magam mindkét fiú miatt. Nem így lett, azt írta a cetlijére - mivel azt kértem, hogy utólag foghatatlan legyen a dolog, hogy ne mondja, hanem írja le, mit döntött, én is leírom, előző tali előtt min buktam ki -, hogy ha még mindig rendben van nekünk, akkor próbáljuk meg. Elég... megdöbbentő volt nekem. Éreztem, hogy ez neki is egy erős határfeszegetés lenne. Nem kevésbé volt meglepve, hogy az én cetlimen az állt, szakítottam Csigusszal.

Anyu október közepén hívott fel. Felkészültem rá, hogy nagy esernyőt kell magam elé tartani, mert önteni fogja rám a dolgokat. Hogy nem természetes, hogy anya és lánya nem beszélnek, meg még addig rakjuk rendbe, amíg él, mert hát az egészsége nem a legjobb és a covid... Aztán kitért rá, hogy hallotta, hogy új fiúm van és szívesen megismerné. Mert hát tudom, hogy ő Csigát nem szívleli és nem örült neki, hogy összejöttem vele... Na azon rohadtul felhúztam magam. Rövidesen leráztam és elég sokáig dühöngtem rajta. Mikor Feri hazajött, bocsánatot kértem tőle, hogy nem fogom bemutatni anyámat, mert ez így nekem nagyon nem oké, ő pedig megnyugtatott, hogy ahogy érzem, ő megérti. Abszolút elfogadást és bizalmat kapok tőle a barátkozásunk kezdete óta, ami nagyon jólesik. Így kezdtem el kizárni anyámat az életemből. Nem mentem el a születésnapi összeülésére sem, aztán karácsonyra se, újévre sem. Ő volt időszak, amikor heti többször együtt kávézgatott Krisszel, engem meg arról nem kérdezett meg, hogy fenn tudom-e tartani magam egyedül, van-e segítségre szükségem, hogy érzem magam. Azt persze a szememre vetette, hogy én nem érdeklődtem felőle. Az meg végképp abszurd volt, hogy a legnagyobb vágya az, hogy mi békében meglegyünk Krisszel és majd a jeles eseményeken egy asztalhoz ültessen minket. Nem tudom, neki hogy esett volna, ha az ő anyja mondta volna azt apuval való válásuk után, hogy "majd ha megnyugszanak a kedélyek, karácsonyozzunk együtt a volt férjeddel és az új párjával". Én bedobtam ezt neki, de mintha kínaiul beszéltem volna. Főleg úgy, hogy Krisz iszonyat fostsunamit csinált azzal, hogy a saját szájíze szerint tálalta mindenkinek a szakításunk és párkapcsolatunk történetét, hogy megpróbált konkrétan ellenem fordítani embereket.

Félreértés ne essék, én tisztában vagyok vele, hogy mindenki másképp lát egy adott dolgot és az érzelmi érintettség más szemüveget biggyeszt az orrunkra, nem tudunk objektívek lenni. Tök rendben van, hogy az ember a legjobb barátjának őszintén megmondja, mekkora szar alaknak tartja az exét, mindegy, rászolgált-e erre. De hogy ezt az exem anyjának tegyem... aki még egyet is tud ezzel érteni valamilyen szinten... Nope.

Nyolc hónapja vagyunk együtt Ferivel. Harmónia, béke, öröm, boldogság, szerelem a kapcsolatunk. Elfogad olyannak, amilyen vagyok és ennek ellenére is maximálisan bízni tud bennem. Ha valami cuki vagy vicces történik, fényképet küld Timinek vagy sztorizgat rólam, mindig gondol Timire, Robira. Jókat hülyéskedik Bogicáékkal is, együtt örül a születendő csemetének, elfogadja Fischert is, Kishit és Tadeshit is. Belesimult abba, ahogy kialakult az életem, mielőtt a szerves részévé vált volna. Úgy érzem, valóra vált a dédelgetett álmom és olyan irányba haladunk együtt, ami elégedetté és boldoggá tesz. Mindannyiunkat.

És arra is rájöttem, hogy ő a kívánságpasim. Amikor még Krisszel jártam, időnként azt kívántam, hogy megismerhessek valakit, aki az ő és Csigusz jó tulajdonságaival bír. Köszönöm univerzum, imádom Ferit.

Évösszefoglaló és értékelő

Nanánál láttam egy szuper évértékelő, összefoglaló bejegyzést, és kedvet kaptam áttekinteni a saját 2018-amat.

• Január:
   - Úgy indult az év, hogy nem volt fűtésünk az albérletben, ami nem kevés melót termelt, majd egy gyors utolsó találkozót ejtettünk meg a bálványosi kiskutyaszerelmemmel, akit pár nappal később megmérgeztek, elütöttek, vagy elloptak, erre már nem emlékszem.
   - A hónap közepén túlestem a rettegett orrműtétemen, ami kezdetben úgy tűnt, hogy használ, de mára ugyanolyan a helyzet, mint előtte. Nem mondom, hogy nem profitáltam belőle, de az előzmények fényében és a sikeresség esélyének tudatában így marad, majd valami csoda megoldja a helyzetet, mert én még egyszer nem műttetem meg.
   - Nagyanyám betöltötte a 80. életévét és tartottunk egy nagy összejövetelt Budaörsön, ami elég jól sikerült.
   - Újra elkezdtem WoWozni.
   - Csak hogy jól záródjon a hónap, a végére beérett a bojlercsere is, ami végtelenül undorító koszt okádott a fürdőbe. De legalább utána nem akartam lenyúzni a hátamon a bőrt a viszketéstől. Még hogy nincs minden rosszban valami jó, nem? =D
• Február:
   - A szerepjátékra igencsak kevés időnk maradt, tekintve, hogy Ákosnak és Yamamotonak új munkahelyük lett, de legalább havi legalább egyszer még össze tudtunk ülni társasozni.
   - Elkezdtem játszani az Otogival.
   - Végül közös megegyezéssel vége lett a munkaviszonyomnak alig három év után a cégnél, ahová Nico vitt és ahol megismerkedtünk Krisszel, ahol erősen demoralizáltak a kollégák, és ahol rengeteg csalódás ért a sok vicces szitun kívül.
   - Ume eltűnt.
• Március:
   - Megkaptam életem első orchideáját, és jelentem, nem csak hogy él, de virul is. A tavalyi virágmennyisége sem volt semmi, de most még több van rajta, három tő nőtt belőle!
   - Krisz elvitt a Cat Caféba, én elvittem őt a Hanamiba. - Remélem, idén ismétlünk. ^^
   - Nem emlékszem, anya mikor látta be, hogy a hozzá járogató fekete macska igenis cuki, de elkezdte végül megszelídíteni és megkapta a Negró nevet is. Márciusban már az ölembe tudtam venni, és elmondhatatlanul jó érzés volt újra egy fekete macskát szeretgetni.
   - Kipróbáltuk az aldis bbq csirkét és a kedvencünk lett, életemben először sütöttem bundás hagymát és banános zabkekszet.
• Április:
   - Jártunk a Conon, noha csak a kapujában, mert elbúcsúztunk Talytól, aki vasárnap este robogott is Németországba, hogy összeszedje magát, átgondolja az életét, és rebootolhasson.
   - Elkezdtem Eldaryázni.
   - Voltam szavazni, veszekedtek velem a narancs zászló követői pofakönyvön, aztán voltam tüntetni is.
   - Elkezdtem angolt tanulni.
   - Kipróbáltuk a Flour Style-t és egyből a kedvenc helyünk lett. Szerintem ott a legfinomabb a ramen az általam ismert helyek közül.
   - Voltunk Robi előadásán. A darab nagyon jó volt, mindenki nagyon ügyesen játszott. Élveztük.
   - Sosem voltam tavasszal már strandolós, de annyira jó idő volt, hogy öcsémékkel elmentünk a Csiszta Fürdőbe. Kellett egy kis idő Krisz nélkül, de aztán bazira hiányozni kezdett.
• Május:
   - Apuékkal és öcsémékkel megmásztuk a Badacsonyt. Remek program volt az a hétvége, jól éreztük magunkat.
   - Újra részt vehettem MAGUS szerepjáték-versenyen, amit irtózatos módon élveztem. A mai napig megmaradt, hogy még a mesélőnk, aki azért szokva volt, közölte velem, hogy vadorzó vagyok. XD Ráadásul annyira izgatta a fantáziám a modul, hogy gyorsan írtam is egy elképzelt sztorit hozzá. Végső soron imádom Amadist, és biztos vagyok benne, hogy valamilyen úton-módon találkozni fogunk még vele.
   - Beérett, hogy elhagyjuk első közös otthonunkat, mert teli a hócipellőnk, és úgy volt, hogy Ócsára költözünk, de nagymamám közbeszólt.
   - Krisz is otthagyta a céget.
   - Megvolt életem első anyák napja az oviban. x)
   - Jött Marica Budapestre, így nálunk aludt, éjszakai sétát tartottunk és majdnem megfürödtünk a Margit szigeten itt-ott. XD
   - Osztálytalálkozóm volt, a középiskolás 10 éves és meglepően jól sikerült.
   - Befejeztem az MD-re írt Harry Potter és a Varázslóvilág Alkonya című slashemet, amit a Tél szelleme után legjobban szerettem írni, bár talán nagyobb kihívást jelentett annál.
• Június:
   - Elkezdtük rendbe rakni a biai lakhelyünket, ment a fúrás-faragás, bontás, építés, vakolás, még Bence is segített.
   - Úgy volt, hogy lesz kiscicánk, kivételesen kettő, de végül Csufi kutya miatt, aki nem bírja a macskákat, némi gondolkodás után elvetettük az ötletet. Utóbb beláttam, hogy valszeg nagyanyámmal is csak ütközőpont lett volna, mert más elveket vall az állattartásról, mint mi és nem hagyta volna szó nélkül, ha a kanapén döglik a macska pölö. Ugyanezen ok miatt Pötyi cicát sem loptam el az albérletünk utcájából.
   - Újra iskolapadba ültem, hogy angolt tanuljak, immár egy hosszabb, komolyabb tanfolyamra.
   - Old punk style-os lett a hajam, jobb oldalt egészen rövidre lett nyírva és borvörös színt öltött, amit nagyon élveztem, csak nem tartott sajnos sokáig.
   - Nagymamám a születésnapjára tabletet kapott, ennek örömére lett mail címe, fb oldala, és persze a bűnös, aki csinálta neki az utóbbit, rám hagyta, hogy segítsek beállítani, frissíteni, mindenfélét elmagyarázni mamának a közösségi oldal rejtelmeit. x) Az ismerősi öröm nem sokáig tartott, nem egyezik ugyanis a politikai nézetünk és mivel nagyanyám leveszekedte a hajam, hogy védje a kedvencét, letiltottam, talán novemberben. XD
   - Eljutottunk Krisszel Zanzibár és Hooligans koncertre.
   - Beköltöztünk Biára, noha az elején nagyon tábori körülmények uralkodtak, és búcsút vettünk Umétól, aki még egy utolsó látogatót tett nálunk.
   - Krisz egyik nagyija is betöltötte a 80-at, ráadásul egy meglepetés összejövetellel készült neki a család, ami ugyancsak jó parti volt.
   - És a hónap végére nagyjából formát öltött a szobánk sárga falakkal, a tinikori bútoraimmal és a túl nagy, sehova sem jó kanapéval.
   - Remekül zártam az első évemet a szoftverfejlesztő OKJ-n.
   - Lezártam a Timivel való barátságot, és neki is megírtam, mikor találkozni szeretett volna velem, hogy offolnám a dolgot és maradjunk csak haverok, ami nálam a "ha nem muszáj, ne csevegjünk, de nincs veled bajom".
• Július:
   - A dolgok egyáltalán nem mentek zökkenőmentesen, mamának és nekünk tök más az életritmusunk, ráadásul ő világ életében dolgozott, illetve munkából is haza tudott járni főzni, satöbbi.
   - Rájöttem, hogy ezt a blogot szeretem, itt érzem otthonosan magam, itt a múltam is, úgyhogy szépen átgondoltam, hogyan teszem be és mely posztjaimat a szeparált blogjaimról, majd itt folytattam a naplózást. Sok időm nincs rá, mindig akkor jutnak eszembe a témaötletek, mikor lejegyzetelni se tudom, de szeretem ezt a blogot.
   - Születésnapoztunk.
   - Lett új növénykém, kettő is.
   - Voltunk strandolni anyuval.
   - Remekül sikerült Nami meglepetés-lánybúcsúja.
   - Találkoztunk Vikivel.
  - Újra elkezdtem Pokemon Gozni két év kihagyás után. Persze ugyanazok a bugok jöttek elő, még mindig zabálja az erőforrásokat, és egy idő után még annak ellenére sem találtam izgalmasnak, hogy sorra jöttek be a generációk.
   - Egy éves évfordulója volt Chester halálának.
• Augusztus:
   - Felnyírattam a hajam és ezzel egy újabb, kamaszkoromból visszamaradt vágyamat teljesítettem be. Hó végén pedig egy újabbat pipálhattam, a hennáztatást, amitől imádnivalóan élénk, rókavörös lett a hajam.
   - Taly visszaköltözött Budapestre. Ideiglenesen IchiGoéknál lakott, majd szeptember elején albérletbe költözött, mert felvették augusztusban abban az oviba, ahová nagyon szeretett volna menni. Az első találkozónkkor megismertem Kikkit, és kipróbáltuk az Anjunát.
   - Namiék esküvője nagyon jól sikerült, hangulatos volt, és ők már szeretnének a miénkre jönni, azt is megkaptuk. =D
   - Elmentünk nyaralni Katával és Dominikkal Fonyódra, ráadásnak apuék is lejöttek pár napra. Soha többet! Az a cirkusz, te jó ég...!
   - Újra elkezdtem játszani Csábításból jelesen. XD
   - Megadta magát a hajszárítónk, ezért mama retro szárítójával kellett beérnünk egy darabig.
   - Együtt születésnapoztunk Enikővel és Anitával.
   - Elkezdtem megírni Hetény és Zsombor kalandját az Univerzum pályázatára, de félbe kellett hagynom a terjedelmi korlát túllépése miatt, hogy gyorsan írhassak egy másikat. A történetet azóta sem fejeztem be, mert a drágák elkezdték összevissza elmesélni, mi történt, úgy meg nem lehet, na. XD
• Szeptember:
   - Elkezdődött a suli, immár szaktanárok nélkül, full káoszban, és kétséges lett, van-e esélyünk elvégezni így, van-e értelme.
   - Újabb találkozás Vikivel, és kipróbálhattam a vietnámi levest is, ami nagyon bejött.
   - Olyan hideg szeptemberünk volt, hogy a végén be kellett izzítanunk a kandallót, ami bár kissé melós (fát behordani, figyelni a tüzet, a hamut kilapátolni és kivinni, stb.), kissé koszos, de azért hangulatos is. És nem utolsó sorban jó meleg!
   - Mentettem mamától két orchideát a halál széléről. Azóta szépen összeszedték magukat, az egyik virágzik is két tőről. =)
   - Megírtam életem első Marvel fanficét. Nagyon élveztem, bár rájöttem, hogy óriási hézagok vannak számomra a karakterek storyline-jában, ami egyrészt jó, mert kitölthető, másrészt nem jó, mert hiányzik időnként néhány plusz részlet róluk. Egyébként van egy félbehagyottam is, de még nem tudom, mi lesz a sorsa.
• Október:
   - Krisz csinált egy faja polcot, ahová felkerültek a bjd-im és az emlékeim.
   - Blankától kaptam egy csomó kis kövirózsát.
   - Lett minitamagotchim, ezzel újrakezdődött a tamaőrületem.
   - Kipróbáltuk Dodi cukrászdáját, és egyből a kedvencünk lett.
   - Levizsgáztam angol alapfokból, 75% és 80%-os eredményt értem el.
   - Kiderült, hogy beválogatták a kutyafuttában írt novellámat az Univerzum kötetébe.
   - Ezt az évet sem úsztuk meg lerobbanás nélkül.
   - Életem első gyúrt és kelesztett tésztáit is elkészítettem a hónapban, előbbi húsos derelye, utóbbi darázsfészek formájában került a közönség elé, s az utolsó falatig elfogyott. =)
   - Próbálkoztam a tűnemezeléssel, de folyton megzavartak, illetve kevés volt hozzá a türelmem is, úgyhogy azóta el van rakva szegény kis félig megcsinált patkány.
   - Voltunk a gyerekkel a Holnemvolt Parkba, amit bizonyára mi jobban élveztünk.
   - Beküldtem egy novellámat a Trivium fantasy pályázatára. Egy regényt szerettem volna még rá írni NaNoWriMo keretein belül, de elszállt az ihlet, mielőtt beérett volna, úgyhogy ezt a kört buktam.
   - Ezen kívül írtam egy novellát Nanának, amit aztán nem mertem elküldeni neki. És még a blogon sem szerepel, á-há-há-há! Na, ezt hamarosan orvosolni fogom!
   - Rám írt ex-Bátyám és ezúttal válaszoltam is neki, mert egy nagyon szép számot mutatott azzal a videóval. Igaz, hogy ő a képi világ miatt küldte... XD Mondjuk úgy, hogy rövid beszélgetés volt, és bár örülök, hogy megismerkedhettem azzal a cd-vel, de ettől függetlenül nem hiányzott.
   - Anyuval raktárvásáron voltunk a Geopennél, ahol megtetszett egy trilógia, de csak a második és harmadik kötetét tudtam beszerezni, így elkezdtem kutatni az elsőt, ugyanis kábé beszerezhetetlennek bizonyult.
   - Hosszú idő után először kaptam pánikrohamot.
• November:
   - Első közös WoWozás Talyval nála, amit aztán követett még egy pár.
   - A NaNoWriMot 35.000 szóval zártam, ami egészen szép eredmény, a saját rekordomat abszolút megdöntöttem.
   - Újra elkezdtünk játszani Talyval KT-n.
   - Voltunk a Bory-várban a gyerekkel. Kár, hogy végigrohanta az egészet, és nem igazán érdekelte semmi.
   - Anyu születésnapját élményekkel ünnepeltük. Elvittük Agárdra strandolni, megismertettük a Belfrittel, tesómék meg Lancelotba hívták velünk együtt.
   - Talytól ajándékba kaptam gyerekkorom nagy kedvencét, azt a bizonyos kutyusos tamagotchit. Időm mondjuk nem volt rá, de elmondhatatlanul örülök neki, hogy megvan. Bakancslistás tétel volt beszerezni, csak külföldről is 6-8e, annyit meg azért nem ér véleményem szerint.
   - Kalandjaim a sütisütéssel folytatódtak, s méterest csináltunk mamával.
   - Elkezdtem olvasni az Engelsfors-trilógiát, és egyből kedvenc lett.
   - Lett új autónk, egy metálzöld Fiat Ulysse, amit Piszének nevezett el Krisz, de mivel az elhozása után kijött valami baja, két hétig nem újságoltuk el a meglétét igazán, nehogy pofára esés legyen. A hiba nem jelentős, csupán zavaró és úgy fest egyelőre, hogy random produkálja, úgyhogy még idő, mire végleg megoldódik az ügy, de használjuk és szeretjük a kocsit.
   - Átvehettem a nyelvvizsga bizim és egyúttal találkoztunk Tündével is.
   - Öcsémmel és mamával közösen sütöttünk-főztünk a konyhában az első unokatestvér-találkozónkra, amire végül Robi el se jött, Peti meg szerintem nem sok vizet zavart. De együtt főzni jó buli volt, hiszen a nagyi és a szakács rakta össze az ételeket, melyek mind isteniek voltak.
   - Úgy tűnt, Norbi végre komolyan veszi a vállalását, és elkezdte intézni az e-book megjelenést, amit beígért nekünk.
   - Rám írt Robi, talán a májusi verseny óta nem beszéltünk, és elkapott a nosztalgia Thenezát illetően. A dwoon hercegkisasszonyom a házassága előtt állt, csak még a férj kiléte volt nagyon kérdéses, és persze egy kalandmodul teljes közepén maradt félbe a játék is. Tavalyelőtt Timi miatt akartam kiszállni, másfél év elteltével úgy érzem, sima ügy, letettem annyira az ügyet.
• December:
   - Az egész hónapot skippelni akartam, de persze győzött a másoknak való örömszerzés vágya, úgyhogy ajándékokat kajtattunk, próbáltunk egy programot szervezni, hogy minden beleférjen.
   - Voltunk munkaügyi központ által meghirdetett, kötelező részvételű állásbörzén, ahol összetalálkoztam egy nővel, aki egy menő alapítvány képviseletében jött, és tanácsadással, munkahely-keresés segítésével foglalkozik. Voltam is nála, de egyelőre csak teszteket töltöttem, mivel az angol miatt nincs értelme munkahelyet keresni nekem.
   - Április óta először találkoztam Csigusszal és megismerkedtem a BarCraft Budával, ahol csillámos koktélt ittam.
   - Újra összeült a régi csapat (Tocsó, Benedek, Ákos, Fischer, Robi, Timi, Krisz - Dávid valamiért nem jött, Zöld passz), a BarCraftban dumáltunk egy jót, kivel mi történt, merre tart az élete.
   - Tartottunk Krisszel egy olyan napot, mikor a kedvenc vietnámi éttermébe mentünk enni, utána pedig bevetettük magunkat a Társasjáték Bárba.
   - Megdöntöttem az Engelsfors-trilógiával az olvasási rekordomat, 8 nap alatt olvastam el cirka 850 oldalt. Totál beszívott a könyv, fanficen is gondolkodtam, de annyira elsodort a karácsonyi készülődés, meg akkora űrt képezett az olvasás utáni "mihez kezdjek most magammal?" érzés, hogy végül nem írtam meg.
   - Hála a Praktiker ments virágot akciójának lett három korall virágocskám.
   - Újra egy konyhába terelődtünk öcsémmel, ezúttal Krisz egy kis krumplipucolás erejéig csatlakozott hozzánk, Bianka pedig végig, illetve ő közben hájast sütött mamával.
   - A karácsony most sem volt zökkenőmentes, de a szokásoson túl semmi extra, csak némi kiakadás a stressztől, amit a maximalizmus és a belső kényszerek eredményeztek. De jövőre ettől függetlenül szeretnék elutazni karácsonyi időszakra.
   - Nanánál összeültünk meetelni, ahol életem első házi készítésű gyozáját fogyaszthattam némi segítség fejében. A hangulat remek volt, jól éreztem magam. Blanka megint lelkesített a programozás terén, ami nagyon rám fér, tekintve, hogy erőteljesen felgyorsulva a lejtőn haladok a sulival az ottani helyzet miatt.
   - Voltam Tündénél vendégeskedni.
   - Egy majdnem egész napot együtt töltöttem Talyval, bár többnyire orvosnál, de nem számít.
   - Együtt szilvesztereztünk mamával és öcsémékkel. Társasoztunk, piázgattunk, hamburgereztünk és lencsefőzeléket ettünk sült virslivel. Még mama is beszállt két kör Dixitre, aztán Catanoztunk, végül felraktuk a Rizikó táblát, mindenki elhelyezkedett, lenyomtuk az első kört, vagy hogy, de tesómék folyton összekaptak, meg jött az éjfél, és még menni akartunk ki tüzijátékozni előtte. A kutya bent feküdt a lakásban a szőnyegen, mi kint szivaroztunk és durrogtattunk, majd bementünk koccintani. Jó volt. Ha öcsémék be tudnák fejezni a folytonos civakodást társasozáskor, annak viszont nagyon örülnék.
   - Kiírták a várva várt angol középfokú képzést és felvételt is nyertem, noha nem sokon múlt, annyira besokkoltam. De mi írók tartsunk össze, ugye? =D

Mint azt összeszedtem, elég sok minden történt velem az évben. Basszus, elég kevés jutott volna eszembe spontán, de szerencsére IG-n sokszor teszek közzé, és időnként ide is firkantok. =) Nyilván sok szívás áll mögöttem, rohadtul letargiába estem például a Timivel való kapcsolat miatt, de az egy hosszadalmas folyamat utolsó akkordjai voltak, nyomaszt a suliban beállt posvány, illetve a nagyanyámmal sem felhőtlen mindig az együttélés. Talán nyáron és ősszel vesztünk össze, szerintem mindkettő hozott előnyöket (is), de ettől függetlenül nem szeretnék ismételni, ha nem muszáj. Mindezek ellenére egészen eredményesnek érzem magam - megszabadultam a mérgező munkahelyemtől, elértem az első nyomtatott publikációmig, lett egy nyelvvizsgám, találtam egy remek barátot és az Otogi miatt egy jó kis játékos bandának is a tagja lettem. Már egy alapfokú nyelvvizsgám van angolból és a képzés nem áll meg, ki van találva, milyen szakdolgozat témán szeretnék dolgozni, még ha szakdolgozat nem is lesz belőle, max beugró a jövőbeni munkahelyemre. Javultak a családi kapcsolataim, egyúttal talán sikerült realizálnom a baráti kapcsolataimat is, két rekordomat is megdöntöttem, és kipróbáltam új dolgokat írás, étkezés és egyéb téren.

A jövő évi... He? Mármint az ezévi terveimet, vágyaimat majd egy másik posztban szedem össze, ez már így is túl hosszú. =D Köszönöm, ha elolvastad.