Van egy fontos téma, ami lóg a levegőben. Évek óta. És egyre súlyosabb következményei lesznek.
Most nagyon megy ez a propaganda, hogy családok éve, szültél ma már?, satöbbi. A nőket vissza akarják kényszeríteni a konyhába, a kertbe és a gyerekek mellé. Ne legyenek okosak, se törekvőek, se kitartóak, csak szépen csendben engedelmeskedjenek.
Nyilván van, aki boldogan megtenné, ha nem is ebben a formában. Évekkel ezelőtt volt egy beszélgetés közöttünk, csajok között, és egyikünk kijelentette, ő vígan ellenne otthon. Mint Hachi a Nana című animéből. Akkor nagyon megrökönyödtem. Azt gondoltam, lehetetlen, hogy valakinek nem célja érvényesülni, egzisztenciát teremteni. Napokig rágtam a dolgot, míg rájöttem, ezzel semmi baj nincs. Hogy nem kell mindenkinek a csúcsra törni, harcolni, ugyanazt akarni. Hogy az egyéni preferencia sokkal fontosabb annál, minthogy megfeleljünk bárki más elvárásának. Onnantól kezdve tiszteltem azt, hogy ez a lány bevallotta, hogy ha a párja annyit keresne, hogy meg tudnának belőle élni, ő bizony nem tenné tönkre magát egy munkahelyen sem.
Na de kinek a párja keres úgy, hogy megteremtse a fészket, a számlákra valót, az ételre és szórakozásra, vagy tartalékolásra valót, esetleg a gyerekvállalást vagy -vállalásokat is kibírja a büdzsé? Az ismerősi körömből nem tudok ilyen példát állítani...
Szóval visszakényszerülünk dolgozni. Itt jön képbe egy barátnőm, aki egy éve nem talál munkát. Egészségügyi okokból fizikai munkát nem vállalhat, de mindenféle helyen kalapozott már, több interjún volt. És mindegyiken megkérdezték a törvényi tiltás ellenére is, hogy tervez-e gyereket szülni. Erre nincs jó válasz. Anyu szerint lehet hazudni, hogy nem lehet gyereke valakinek, vagy azt mondani, hogy nem akar gyermeket, majd ha mégis sikerül a baba, arra hivatkozni, hogy csoda történt. Hajlom erre, hiszen melyik cég fog beperelni, hogy hazudtál neki egy olyan kérdésre az interjún, amit évek óta meg sem pedzíthet? Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy nem ez a barátnőm az egyetlen, aki csak azért esik el egy munkától, mert fiatal nő. Nem akarnak minket alkalmazni, mert még benne vagyunk a korban, és amíg otthon vagyunk a kicsivel, fenn kell tartania a helyünket, mégis fel kell venniük a helyünkre valakit addig, akinek van bérköltsége és államnak fizetendő költsége.
Ha nincs munkahelyünk, alamizsnát kapunk csak az államtól annak örömére, hogy anyák lettünk, ami nem elég az önfenntartásra sem. Ilyenkor már nem elég, hogy van az embernek párja, aki elfogadhatóan keres, mert rengeteg plusz költség fog keletkezni. Szerencsétlen apák rommá dolgozzák magukat másod-, harmadállásokban, alkalmi munkákban, hogy fenntarthassák a felszínen a gyermeküket és annak anyját, meg persze magukat. Ennek eredményeképp nem csak kiégnek, de sosem tudnak időt tölteni velük. Van ennek így értelme? Rengetegen döntenek anyagi okokból amellett, hogy nem vállalnak gyereket, vagy külföldre költöznek. Nem azért, mert ott kolbászból lenne a kerítés, dehogy, csak a reálkereset mérföldekkel elhagyja az itthonit, és ez a nem mindegy. Akik pedig amellett döntenek, hogy nem lesz gyermekük, szerintem életük végéig kínozni fogja őket a bánat. Lappangva, de azonnal odamarva egy ismerős csemetéjének láttán. Én kétlem, hogy aki igazán vágyott gyerekre, az ettől megszabadul.
És mi van azokkal, akiknek nincs párjuk? Szerezzen egyet, mert hát család csak nő+férfi+gyerek lehet, ismerjük a képletet. Ugye. Csakhogy ha mondjuk egy szélsőséges példánál maradunk, és várandósan elveszíti valaki a párját, elég kicsi a valószínűsége, hogy nekiáll ismerkedni. Meg hát valljuk be, párt az ember nem tud leakasztani a szögről. Egyedül viszont abszolút nem lehet boldogulni.
Nem szeretném kihagyni azon nőtársaimat sem, akik egy másik nővel osztoznának az anyaságon, főleg annak fényében, hogy mint ahogy arra fentebb utaltam, államilag diszkriminálták őket is ebben az országban, amit nagyon szomorúnak tartok. Természetesen ez egy bővebb téma, aminek kifejtése nem kapcsolódik szorosan a fő csapásirányhoz, de szeretném megemlíteni, hogy azok az intézkedések, kerülőutak, konkrét ellehetetlenítések, amiket ellenük (és férfipárok ellen) tettek, megkeserítik és/vagy megnehezítik az életüket.
Végül halmozzuk a hátrányokat, mert rengeteg nőt érint a probléma. Ételintolerancia, autoimmun betegségek, genetikai vagy hormonális probléma, ma még gyógyíthatatlan, maximum féken tartható vagy nem eléggé ismert betegségek... Mind befolyásolhatják, és általában befolyásolják is a gyerekvállalási képességet. Ezeknek a nőknek záros határidejük van gyermeket vállalni és legtöbb esetben finoman szólva kínkeserves az út a sikerhez. Nos, a jelen kornak az egyszerű válasza erre a helyzetre, hogy dugd fel magadnak a
vágyaidat jó mélyre. Senkinek nem kívánom azt a tehetetlen dühöt, mardosó bánatot, ideggyilkos pánikot, amit
éreznek ők, hiszen egy elemi vágyat nem lehet okos megmagyarázásokkal csökkenteni, elmulasztani meg aztán végképp nem.
Az ismeretségi körömben legalább tíz ételintoleranciás lány van, és legalább négy olyan, akinek megmondták az orvosok, hogy mennyi idejük van gyereket szülni, utána game over. El nem tudom mondani, nekem milyen fájdalmas volt velük ezekről beszélni, azt pedig szavakkal le sem lehet írni, ők mit élnek meg. Full stressz, hogy sikerül-e, megmarad-e a baba, hogy a körülményeket is össze tudják-e addigra rendezni...
Napok óta kattogok ezen, ezt a bejegyzést is több lépcsőben írtam meg, belejavítottam, kipótoltam, kihúztam belőle...
Van, akinek jó kilátásai vannak. Van, aki lemondott a gyerekvállalásról. De van, aki ezerrel küzd. És van, aki egyre jobban kétségbe esik. Ez utóbbi aggaszt. Szeretem a barátaimat és borzalmas tudni, látni, ahogy felőrli őket ez az egész.
Aztán persze nyilván én is itt vagyok a sorban. Mindjárt betöltöm a harmincat, főállású tanuló vagyok, reményem van csak arra, hogy egy középfokú angol nyelvvizsgával a kezemben találok olyan munkahelyet, ami elfogadható fizetést ad, meg nem csinálnak ki idegileg és lelkileg fél év után. Sosem magával a munkával volt bajom, még azt is megtaláltam, hogyan csináljam jó szívvel, amit utáltam csinálni. Mindig, ahogy egész életem során, kilógtam a sorból, és mint tudjuk, a kiálló szeget be kell verni, vagy el kell távolítani. De tegyük fel, találok állást. Három évig kell dolgoznom, hogy aztán a fizetésem átlagának x%-át megkapjam, míg otthon vagyok a gyerekkel. Ha véget ér a munkaviszonyom és nem találok megint hónapokig másikat, újraindul a számláló. Nekem is kattog a biológiai óra, én sem leszek fiatalabb...
Huszonnégy-öt évesen úgy éreztem, itt az idő. Hogy ha három gyereket szeretnék, neki kell állni keményen a körülmények megteremtésének és belevágni a projektbe, különben kifutok az időből. Szó szerint hallottam, ahogy kattog a biológiai órám. Stresszeltem, görcsöltem, féltem. Adtam egy ultimátumot az akkori páromnak, hogy vagy elvesz feleségül és belevágunk, vagy koccolok, mert akkor találnom kell egy férfit, akivel közösek a céljaink, működik a kapcsolat, kölcsönös a szerelem, van metszete az érdeklődési körünknek, s meg is kell érlelni azt a kapcsolatot. Nem lett jó vége. Túléltem egy foscunamit, és nem csak a házasság ment gallyra, de elveszítettem a magzatot. A vetélés megrengette az önképem és az önbecsülésem, végül teljesen az ellentét akartam csinálni annak, amit addig csináltam. Semmilyen kötöttséget nem akartam, csak élni bele a nagyvilágba. Aztán jött a kicsi becsült születésének az ideje, és valahogy elkezdték kérdezgetni a kolléganők is, miért nincs gyerekem, mikor akarok szülni. Azt valahogy túléltem, összejöttünk Krisszel, akkor mindenki, de tényleg mindenki azzal jött, mikor jönnek az ikerlányok. Eleinte bizarr volt, mert hát friss kapcsolat, meg miért pont ikrek, majd amikor már a századik ember kérdezte, kezdett para és valahogy mégis vicces lenni. Majd jött a a második karácsony a vetélés után (az első karácsony alatt a lábadozás végén, kicsit utána voltam), amit a kicsivel tölthettem volna, és úgy összeroppantam, mint állat. Pedig talán egy két-két és fél hónappal kérdezhettem korábban meg Kriszt, mi van, ha egyáltalán nem akarok már gyereket, akkor is velem akar-e maradni. Azt mondta, igen. De lehet, hogy jobban tudta, még harcolok ezzel az üggyel magamban. Utóbb én is rájöttem, hogy ez volt a dackorszaka a vetélésem feldolgozási időszakának. Mert bár tudtam, hogy karmikusan így volt helyes, felhasította a lelkem.
Szépen telnek az évek, már több, mint három és fél éve vagyunk együtt, és hol nem akarok (tehát vágyom rá, de a körülmények miatt skippelem), hol pedig elkeseredetten vágyom rá (de nem vállalnám be önszántamból a körülmények miatt).
Szóval nem, nem szültünk még, és amíg így állnak a dolgok, legtöbben nem is fogunk tudni. Nagy volumenű és mielőbbi változásra van szükségünk.
Ez nem csak a mi érdekünk...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: depi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: depi. Összes bejegyzés megjelenítése
Van, hogy kiugróan mínuszban vagy?
Igen. Sokkal többször, mint amennyiszer látszik, mert ösztönösen úgy csinálok, mintha minden rendben lenne. Ezt egyrészt a családtól hozom, a szüleim és nagyszüleim is ilyenek voltak gyerekkoromban, másrészt bennem volt egész fiatal koromtól kezdve az a határozott vágy, hogy falkavezér legyek, amihez elengedhetetlen, hogy minden helyzetben erős, bátor és határozott legyen az ember. Igazából nagyon sokáig tartott levetni azt a masszív páncélt, amit emiatt magamra építettem, sőt, mivel folyamatosan elnyomtam a problémáim, nem beszéltem meg senkivel, mi bajom van, elég durva érzelemkitöréseim voltak, mikor elszakadt a cérna. Nos, ha egy mód van rá, ezt ne csináld, mert nem csak halálra rémíted a környezted és kárt okozol magadnak, hanem esetlegesen olyan kárt csinálsz, amiből nincs visszaút. Például megszakadhat egy barátság. Van egy másik hozadéka annak, hogy az életem nagy részében páncélt viseltem, mégpedig hogy nagyon nehezen beszélek a mai napig arról, ami nyom. Ez viszont teremt egy ördögi kört, levisz nagyon mínuszba.
Alapvetően szoktam szorongani. A maximalizmusom miatt sokszor görcsölök rajta, ha valami nem jut pontosan az eszembe angolon, elfelejtek egy egyszerű szót, tehát olyan helyzetekben, amikben ott akarok lenni a szeren. Továbbá zavar, ha nem stimmel valami a koordinációmban és a lerágott körmeim. Életem során elég sok beszólást kaptam, ezeket többnyire lekezelem a mai napig, noha nem mindig vagyok elégedett, csak hát tudjuk, utólag mindenki okos. A legfőbb mentőövem a humor, mivel a legtöbb esetben, ha zavarban vagyok, kínosan érzem magam, kellemetlen a helyzet, vagy csak átvezetőre van szükség a csendben, elkezdek rengeteget beszélni, amihez erősen gesztikulálok. Igyekszem vicces lenni, önmagam karikatúrája, az valahogy engem is könnyebben lendít tovább és a másik embert is.
A depi nálam állapot, amibe hol belesüllyedek, hol egész jól kijövök belőle. Azt hiszem, aki tényleg depressziós, annak csak vannak jobb szakaszai, de azokat bármikor elronthatják a problémákra emlékeztető dolgok. Nos, ha ez igaz, akkor yes, magamra ismerek. Mivel nehezen beszélek erről, ha mégis sikerül, igazából csak arra van szükségem, hogy meghallgassanak. Eltérően reagálok a biztatásra és a tanácsokra, van, akitől pozitív hatást gyakorol rám, van, hogy ezek sem segítenek, sőt, inkább belenyomnak a mélyére az önutálatnak, mert másokat azzal terhelek, hogy engem próbáljanak felszínre hozni, vagy olyan idióta vagyok, hiszen ezek kézenfekvő megoldások lennének.
A legegyértelműbb jele, ha mínuszban vagyok, hogy folyamatosan játszom. A telefonomon hat darab játék van, amivel aktívan játszom. Ha semleges vagy pozitív a hangulatom, akkor az élvezet kedvéért játszom, vagy letudom a kötelezőket, vagy kimarad egy-két nap, ha viszont befordulok, addig játszok egy játékkal, amíg lehet, aztán lépek is át a következőre. Mellé nonstopra állítom a fórumszerepjátékot, vagy WoWozom. Nekem ez a pozitív energia adó függőségem. Mint másnak az evés vagy a sport. Szerencsére én már csak akkor hagyok fel a táplálkozással, ha bazi ideges vagyok, a pozitív vagy negatív hangulatom nem sarkall zabálásra vagy koplalásra, de régen volt olyan, hogy nem ettem, mert nem volt kedvem.
És hogy mi hoz fel? Nekem nem igazán jutott eszembe a tuti recept, ezért megkérdeztem Kriszt. Azt mondja, a macskák kilószámra, és a veszekedés, mert az felhozza belőlem a dolgokat. Na, nesze nekem befojtós-páncélos problémakezelési politika! XD
Alapvetően szoktam szorongani. A maximalizmusom miatt sokszor görcsölök rajta, ha valami nem jut pontosan az eszembe angolon, elfelejtek egy egyszerű szót, tehát olyan helyzetekben, amikben ott akarok lenni a szeren. Továbbá zavar, ha nem stimmel valami a koordinációmban és a lerágott körmeim. Életem során elég sok beszólást kaptam, ezeket többnyire lekezelem a mai napig, noha nem mindig vagyok elégedett, csak hát tudjuk, utólag mindenki okos. A legfőbb mentőövem a humor, mivel a legtöbb esetben, ha zavarban vagyok, kínosan érzem magam, kellemetlen a helyzet, vagy csak átvezetőre van szükség a csendben, elkezdek rengeteget beszélni, amihez erősen gesztikulálok. Igyekszem vicces lenni, önmagam karikatúrája, az valahogy engem is könnyebben lendít tovább és a másik embert is.
A depi nálam állapot, amibe hol belesüllyedek, hol egész jól kijövök belőle. Azt hiszem, aki tényleg depressziós, annak csak vannak jobb szakaszai, de azokat bármikor elronthatják a problémákra emlékeztető dolgok. Nos, ha ez igaz, akkor yes, magamra ismerek. Mivel nehezen beszélek erről, ha mégis sikerül, igazából csak arra van szükségem, hogy meghallgassanak. Eltérően reagálok a biztatásra és a tanácsokra, van, akitől pozitív hatást gyakorol rám, van, hogy ezek sem segítenek, sőt, inkább belenyomnak a mélyére az önutálatnak, mert másokat azzal terhelek, hogy engem próbáljanak felszínre hozni, vagy olyan idióta vagyok, hiszen ezek kézenfekvő megoldások lennének.
A legegyértelműbb jele, ha mínuszban vagyok, hogy folyamatosan játszom. A telefonomon hat darab játék van, amivel aktívan játszom. Ha semleges vagy pozitív a hangulatom, akkor az élvezet kedvéért játszom, vagy letudom a kötelezőket, vagy kimarad egy-két nap, ha viszont befordulok, addig játszok egy játékkal, amíg lehet, aztán lépek is át a következőre. Mellé nonstopra állítom a fórumszerepjátékot, vagy WoWozom. Nekem ez a pozitív energia adó függőségem. Mint másnak az evés vagy a sport. Szerencsére én már csak akkor hagyok fel a táplálkozással, ha bazi ideges vagyok, a pozitív vagy negatív hangulatom nem sarkall zabálásra vagy koplalásra, de régen volt olyan, hogy nem ettem, mert nem volt kedvem.
És hogy mi hoz fel? Nekem nem igazán jutott eszembe a tuti recept, ezért megkérdeztem Kriszt. Azt mondja, a macskák kilószámra, és a veszekedés, mert az felhozza belőlem a dolgokat. Na, nesze nekem befojtós-páncélos problémakezelési politika! XD
Milyen örökséget akarsz magad után hagyni?
Krisz január elején volt egy vállalkozást és személyiséget fejlesztő tréningen, melyet Pongor-Juhász Attila tartott. A két napot a Férfikéz egy órára nevű cég vezetőjétől kapta karácsonyi ajándékként, hogy ezzel hálálják meg a lekiismeretes munkáját, és hihetetlenül feldobta őt. Pörgött, lelkes volt, tele lett a feje tervekkel. Itthon elmesélve, mivel foglalkoztak, mi történt, megmutatva a kérdéseket és feladatokat megjött nekem is a lelkesedésem, hogy megírjam a sajátom, de ezeddig nem kerítettem rá időt, így most ez lesz a következő "30 napos" kihívásom. =) A posztok csak részben tartalmazzák majd az eredeti anyagot, részben az interneten talált dolgokkal, részben pedig a saját inspirációjú kérdéskörökkel lesz kiegészítve.
Az örökséget szellemi, lelki és fizikális értelemben egyaránt értem, ezért ennek megfogalmazásával szeretném kezdeni a címben szereplő kérdésre a válaszadást. Számomra fontosabb az előbbi kettő, az, hogy milyen emlékeket és inspirációkat hagyok magam után az élőkben. Azt tapasztaltam, hogy nagy hatással vagyok a környezetemre, a legtöbben olyan dolgokat mondtak arról, milyen 16 éves voltam, ami teljesen ledöbbentett. Én magamat egy útkereső, nagy álmokat dédelgető tökfejnek éltem meg, akinek a mindene a baráti társaság és az, hogy jól érezze magát, ezzel pedig elképesztően lelkesítettem másokat. Mármint azon túl, amiket szándékosan csináltam ennek érdekében. És ez nem változott meg. Eleve ezt a blogot is azért írtam a naplózás és féktelen grafomániám kiélése mellett, hogy másoknak erőt adjak, bátorítsak és segítsek. Ezt jól mutatja, hogy mikor úgy tűnt, ártok vele és úgy éreztem, nem tudok már fejlődni, adni, nem írtam többet. Szóval az elsődleges célom, hogy nyomot hagyjak magam után az emberekben.
Igazából elég mélyre kerültem a gödörben, van az életemnek egy másfél éves szakasza, ami sok mindent tönkretett bennem és körülöttem egyaránt. Próbálom stabilizálni magam, újra megtalálni, ki vagyok és mit akarok, ez pedig rengeteg félbehagyott utat eredményez. Effektíve probléma, hogy mindent akarok - boldog családot, összetartó barátokat, írói sikereket, egy fél állatkertet itthonra, normális munkát, ... Minden, amire vágyom, egy egész embert kíván, de ha választok egy területet, egy másik kezd el hiányozni, ezért a választásom mellett nem tudok kitartani, mert elönt az elégedetlenség. Valahogy össze kellene hangolnom a vágyaimat, felállítani egy prioritást, de ezzel még nagyon gyerekcipőben járok. Tudom, hogy emiatt rettenetesen ingatag lábakon állok, és ezzel nem teszek jót senkinek, dolgozom az ügyön. Már amikor nem vagyok betemetve a mindennapi dolgokkal vagy a "depressziómmal". Nos igen, nem szoktam beszélni róla, de van ez a dolog... amikor úgy érzem, kudarcra vagyok ítélve, nincs helyem a világban, nem vagyok sem tehetséges, sem értékes... nincs értelme az életemnek, nem tudok békét kötni, nem tudok szeretni és nem tudom elfogadni mások szeretetét...
Számtalanszor gondoltam rá, hogy fel kéne adni az egészet a picsába. Hogy miért nem tettem, azt nézhetem úgy, hogy túlságosan féltem, és nézhetem úgy is, hogy túlságosan erősen ragaszkodtam annak lehetőségéhez, hogy egyszer igenis jobb lesz. Elsősorban megpróbáltam átrendezni a kötődéseimet - megváltoztattam a viszonyom a munkahelyemhez, a családomhoz, a barátaimhoz és a páromhoz.
Hajdanán nagyon oda akartam tenni magam a munkában. Nem akartam egy hónap vagy év dolgozója címet, de arra vágytam, hogy a főnököm tudja, hogy lehet rám számítani, értékelje a kreativitásomat és a becsületességemet. Büszke akartam lenni a munkámra, még akkor is, ha az nem egy nagy dolog. Nem az tett volna elégedetté, hogy innovációk születnek a közreműködésemmel, hogy megváltom a világot, vagy kisvezető leszek, hanem hogy amit leraktam az asztalra, az teljesen az én munkám, precíz és komplett. Na ez már egyáltalán nem érdekel. Mivel nem volt jó munkahelyem tíz év alatt, már semmi másra nem vágyom, csak letudjam a munkaórákat, nem érdekelnek a munkatársaim, mert gyűlölöm a pletykálkodást és én nem barátkozni megyek oda, illetve azt akarom, hogy a fizetésem kielégítő legyen. Őszintén? Ez nagy baj. Nincs is motivációm dolgozni menni, és ötletem sincs, mit kéne csinálnom, milyen munkát keressek magamnak. Azon segített, hogy már nem szorongok a maximalizmusom miatt annyira, de úgy elmenni egy interjúra, hogy igazából letojod, felvesznek-e, nem gyakorol egyik félre sem pozitív hatást.
A családom mindig is darabokban volt, ezt sosem titkoltam. Bizonyára rengeteget segített, hogy már nem élünk egy fedél alatt, meg persze az eltelt évek sokat tanítottak, de megtanultam elfogadóbb lenni a családtagjaimmal. Régen nagyon mélyen bennem élt egy vágy, hogy számíthassak a családomra, miközben semmi mást nem akartam, csak önálló lenni - igen, tudom, kissé szemben egymással ez a két dolog... -, de mivel azt a szeretetet és törődést a barátaim biztosították, amire szükségem volt, idővel elvesztette jelentőségét számomra a család fogalma. Ezzel, úgy érzem, elég jó szintre kerültem mostanra, mert igyekszem ápolni mindenkivel a kapcsolatot, de már nem támasztok különösebb elvárásokat a családtagjaim felé.
A barátság mindig is a legfontosabb dolog volt az életemben. Én egy életre választottam barátokat, akinek végül egy rövidebb vagy hosszabb megállót jelentettem, amibe alaposan beletört a bicskám. Ebből még nem álltam fel teljesen, megrendült a bizalmam, már nem teszek bele annyit egy kapcsolatba, mint régen. Anno én voltam az, aki sosem némította le a telefonját, hogy ha baj van, fel lehessen hívni, manapság nem tudom, van-e olyan, aki engem hívna fel. Ezzel nem teljesen vagyok kibékülve, mert mindkettő véglet, de előbb magamban kell tudnom rendet tenni. Igazából én sem tudom, kit hívnék fel.
Az exemmel egyfajta álompár voltunk nagyon sokáig. Barátok voltunk, akiknek közös az érdeklődésük, a baráti körük, az ízlésük, a céljuk. Volt olyan srác, aki konkrétan megpróbált minket összeboronálni, miután szakítottunk, hiába mondtuk el neki, hogy vége van ezen és ezen okoknál fogva. Azt mondta, neki mi vagyunk a tökéletes pár és nem tudja elképzelni, hogy mi nem leszünk már együtt, nem csinálunk hármasban programot. Nagyon durva volt. Én imádtam azt a szabadságot, hogy míg az exem a műhelyben volt a csapat egyik felével, én a másik felével szerepjátékoztam, együtt mentünk haza a csapattal, és amíg én írtam, ő elfoglalta magát. Aztán idővel a dolgok meglazultak, a céljaink elkezdtek elválni egymástól. Nyilván voltak egyéb problémák, de ezek most mellékesek. A párkapcsolatban a függetlenséget ismertem és azt is szerettem, aztán az életembe került Krisz, és elkezdett minden megváltozni. Nonstop együtt voltunk - közös munkahely és lakhely... Egy darabig furcsa volt, utána nagyon élveztem, aztán sok lett, majd hiányzott. Most a legtöbb problémánk ezekből fakad, hogy várom haza, de még nem lettek kész a munkával, mire hazajön, már totál befordultam és elfoglaltam magam, ha együtt vagyunk, a fáradtságtól megmozdulni nincs kedvünk, vagy este van. A másik problémaforrás a barátokkal ápolt kapcsolat, mert Krisznek nincs saját barátja, nekem viszont sok van, és szeretek velük időt tölteni, kettesben. Itt még eléggé keressük az egyensúlyt.
Szóval hogy mit szeretnék szellemi és lelki értelemben magam után hagyni...? Leginkább azt az érzést, hogy számíthattak rám, szerettem őket. Inspirációt. Szeretnék gyereket - bár egyelőre nem akarok -, és azt szeretném, ha egy pörgős, színes életet kapna, nyitott lenne és az egyik legfontosabb befektetésnek a kapcsolatokat tekintené. Mert minden, ami fizikai, az megsemmisülhet, elveszhet, de a lelkekben felépített házak nagyon nehezen omlanak össze.
A másik része ennek az írás. Azt akarom, hogy a történeteim fennmaradjanak. Nem leszek egy Andersen vagy Stephen King, de szeretném, ha emlékezetesek lennének a sztorijaim, ha annyira szeretnék őket mások, mint én. Ha megfoghatnám az olvasót, ha inspirációt meríthetne az írásomból. Ha feltöltené és/vagy elgondolkodtatná, amit olvas.
Az anyagiak nekem háttérbe szorul. Én jól akarok élni, nem az utódomnak akarok megteremteni mindent. Persze, amit alapvető feltételnek gondolok, azt igen, de azon felül igenis kaparja ki magának a gesztenyét, mert akkor lesz belőle valaki, nem akkor, ha beteszem a hátsója alá az életet. Kábé ötévente kigondoltam, mi állna a végrendeletemben, és mindig szétosztottam mindenemet azok között, akiket szerettem. Biztos más lenne, ha lenne gyerekem, meg azért a "vagyonom" is eléggé sokat változott, de vannak dolgok, amik így is bizonyára egy barátnál kötnének ki a végakaratom szerint, mert számomra ott a helyük, és kész.
Az örökséget szellemi, lelki és fizikális értelemben egyaránt értem, ezért ennek megfogalmazásával szeretném kezdeni a címben szereplő kérdésre a válaszadást. Számomra fontosabb az előbbi kettő, az, hogy milyen emlékeket és inspirációkat hagyok magam után az élőkben. Azt tapasztaltam, hogy nagy hatással vagyok a környezetemre, a legtöbben olyan dolgokat mondtak arról, milyen 16 éves voltam, ami teljesen ledöbbentett. Én magamat egy útkereső, nagy álmokat dédelgető tökfejnek éltem meg, akinek a mindene a baráti társaság és az, hogy jól érezze magát, ezzel pedig elképesztően lelkesítettem másokat. Mármint azon túl, amiket szándékosan csináltam ennek érdekében. És ez nem változott meg. Eleve ezt a blogot is azért írtam a naplózás és féktelen grafomániám kiélése mellett, hogy másoknak erőt adjak, bátorítsak és segítsek. Ezt jól mutatja, hogy mikor úgy tűnt, ártok vele és úgy éreztem, nem tudok már fejlődni, adni, nem írtam többet. Szóval az elsődleges célom, hogy nyomot hagyjak magam után az emberekben.
Igazából elég mélyre kerültem a gödörben, van az életemnek egy másfél éves szakasza, ami sok mindent tönkretett bennem és körülöttem egyaránt. Próbálom stabilizálni magam, újra megtalálni, ki vagyok és mit akarok, ez pedig rengeteg félbehagyott utat eredményez. Effektíve probléma, hogy mindent akarok - boldog családot, összetartó barátokat, írói sikereket, egy fél állatkertet itthonra, normális munkát, ... Minden, amire vágyom, egy egész embert kíván, de ha választok egy területet, egy másik kezd el hiányozni, ezért a választásom mellett nem tudok kitartani, mert elönt az elégedetlenség. Valahogy össze kellene hangolnom a vágyaimat, felállítani egy prioritást, de ezzel még nagyon gyerekcipőben járok. Tudom, hogy emiatt rettenetesen ingatag lábakon állok, és ezzel nem teszek jót senkinek, dolgozom az ügyön. Már amikor nem vagyok betemetve a mindennapi dolgokkal vagy a "depressziómmal". Nos igen, nem szoktam beszélni róla, de van ez a dolog... amikor úgy érzem, kudarcra vagyok ítélve, nincs helyem a világban, nem vagyok sem tehetséges, sem értékes... nincs értelme az életemnek, nem tudok békét kötni, nem tudok szeretni és nem tudom elfogadni mások szeretetét...
Számtalanszor gondoltam rá, hogy fel kéne adni az egészet a picsába. Hogy miért nem tettem, azt nézhetem úgy, hogy túlságosan féltem, és nézhetem úgy is, hogy túlságosan erősen ragaszkodtam annak lehetőségéhez, hogy egyszer igenis jobb lesz. Elsősorban megpróbáltam átrendezni a kötődéseimet - megváltoztattam a viszonyom a munkahelyemhez, a családomhoz, a barátaimhoz és a páromhoz.
Hajdanán nagyon oda akartam tenni magam a munkában. Nem akartam egy hónap vagy év dolgozója címet, de arra vágytam, hogy a főnököm tudja, hogy lehet rám számítani, értékelje a kreativitásomat és a becsületességemet. Büszke akartam lenni a munkámra, még akkor is, ha az nem egy nagy dolog. Nem az tett volna elégedetté, hogy innovációk születnek a közreműködésemmel, hogy megváltom a világot, vagy kisvezető leszek, hanem hogy amit leraktam az asztalra, az teljesen az én munkám, precíz és komplett. Na ez már egyáltalán nem érdekel. Mivel nem volt jó munkahelyem tíz év alatt, már semmi másra nem vágyom, csak letudjam a munkaórákat, nem érdekelnek a munkatársaim, mert gyűlölöm a pletykálkodást és én nem barátkozni megyek oda, illetve azt akarom, hogy a fizetésem kielégítő legyen. Őszintén? Ez nagy baj. Nincs is motivációm dolgozni menni, és ötletem sincs, mit kéne csinálnom, milyen munkát keressek magamnak. Azon segített, hogy már nem szorongok a maximalizmusom miatt annyira, de úgy elmenni egy interjúra, hogy igazából letojod, felvesznek-e, nem gyakorol egyik félre sem pozitív hatást.
A családom mindig is darabokban volt, ezt sosem titkoltam. Bizonyára rengeteget segített, hogy már nem élünk egy fedél alatt, meg persze az eltelt évek sokat tanítottak, de megtanultam elfogadóbb lenni a családtagjaimmal. Régen nagyon mélyen bennem élt egy vágy, hogy számíthassak a családomra, miközben semmi mást nem akartam, csak önálló lenni - igen, tudom, kissé szemben egymással ez a két dolog... -, de mivel azt a szeretetet és törődést a barátaim biztosították, amire szükségem volt, idővel elvesztette jelentőségét számomra a család fogalma. Ezzel, úgy érzem, elég jó szintre kerültem mostanra, mert igyekszem ápolni mindenkivel a kapcsolatot, de már nem támasztok különösebb elvárásokat a családtagjaim felé.
A barátság mindig is a legfontosabb dolog volt az életemben. Én egy életre választottam barátokat, akinek végül egy rövidebb vagy hosszabb megállót jelentettem, amibe alaposan beletört a bicskám. Ebből még nem álltam fel teljesen, megrendült a bizalmam, már nem teszek bele annyit egy kapcsolatba, mint régen. Anno én voltam az, aki sosem némította le a telefonját, hogy ha baj van, fel lehessen hívni, manapság nem tudom, van-e olyan, aki engem hívna fel. Ezzel nem teljesen vagyok kibékülve, mert mindkettő véglet, de előbb magamban kell tudnom rendet tenni. Igazából én sem tudom, kit hívnék fel.
Az exemmel egyfajta álompár voltunk nagyon sokáig. Barátok voltunk, akiknek közös az érdeklődésük, a baráti körük, az ízlésük, a céljuk. Volt olyan srác, aki konkrétan megpróbált minket összeboronálni, miután szakítottunk, hiába mondtuk el neki, hogy vége van ezen és ezen okoknál fogva. Azt mondta, neki mi vagyunk a tökéletes pár és nem tudja elképzelni, hogy mi nem leszünk már együtt, nem csinálunk hármasban programot. Nagyon durva volt. Én imádtam azt a szabadságot, hogy míg az exem a műhelyben volt a csapat egyik felével, én a másik felével szerepjátékoztam, együtt mentünk haza a csapattal, és amíg én írtam, ő elfoglalta magát. Aztán idővel a dolgok meglazultak, a céljaink elkezdtek elválni egymástól. Nyilván voltak egyéb problémák, de ezek most mellékesek. A párkapcsolatban a függetlenséget ismertem és azt is szerettem, aztán az életembe került Krisz, és elkezdett minden megváltozni. Nonstop együtt voltunk - közös munkahely és lakhely... Egy darabig furcsa volt, utána nagyon élveztem, aztán sok lett, majd hiányzott. Most a legtöbb problémánk ezekből fakad, hogy várom haza, de még nem lettek kész a munkával, mire hazajön, már totál befordultam és elfoglaltam magam, ha együtt vagyunk, a fáradtságtól megmozdulni nincs kedvünk, vagy este van. A másik problémaforrás a barátokkal ápolt kapcsolat, mert Krisznek nincs saját barátja, nekem viszont sok van, és szeretek velük időt tölteni, kettesben. Itt még eléggé keressük az egyensúlyt.
Szóval hogy mit szeretnék szellemi és lelki értelemben magam után hagyni...? Leginkább azt az érzést, hogy számíthattak rám, szerettem őket. Inspirációt. Szeretnék gyereket - bár egyelőre nem akarok -, és azt szeretném, ha egy pörgős, színes életet kapna, nyitott lenne és az egyik legfontosabb befektetésnek a kapcsolatokat tekintené. Mert minden, ami fizikai, az megsemmisülhet, elveszhet, de a lelkekben felépített házak nagyon nehezen omlanak össze.
A másik része ennek az írás. Azt akarom, hogy a történeteim fennmaradjanak. Nem leszek egy Andersen vagy Stephen King, de szeretném, ha emlékezetesek lennének a sztorijaim, ha annyira szeretnék őket mások, mint én. Ha megfoghatnám az olvasót, ha inspirációt meríthetne az írásomból. Ha feltöltené és/vagy elgondolkodtatná, amit olvas.
Az anyagiak nekem háttérbe szorul. Én jól akarok élni, nem az utódomnak akarok megteremteni mindent. Persze, amit alapvető feltételnek gondolok, azt igen, de azon felül igenis kaparja ki magának a gesztenyét, mert akkor lesz belőle valaki, nem akkor, ha beteszem a hátsója alá az életet. Kábé ötévente kigondoltam, mi állna a végrendeletemben, és mindig szétosztottam mindenemet azok között, akiket szerettem. Biztos más lenne, ha lenne gyerekem, meg azért a "vagyonom" is eléggé sokat változott, de vannak dolgok, amik így is bizonyára egy barátnál kötnének ki a végakaratom szerint, mert számomra ott a helyük, és kész.
Kertjeink
Nem jönnék én ezzel a virágos kertes idézetemmel, komolyan, de nem tehetek mást, minthogy végignézek az ágyások romjain a kertemben, mélyet sóhajtok, az arcomon egy fásult mosoly suhan át és csak egyetlen kérdés forog a fejemben: Másnak miért jó ez?
Neki nem lesz jobb, amíg az én munkámon és fejemen ugrál, sehova se fog elérni. De attól miért érzi jobban magát, hogy nekem megnehezíti a mindennapokat?
Lehet, én vagyok naiv, de nem értem...
Tanácstalanság
Sokat gondolkodom a jövőről. Az egy dolog, hogy meguntam a megszokott rutint, hogy elegem van abból, hogy nincs előrelépési lehetőség, hiszen amit az állami szféra biztosít, az annyi, amiből valahogy kihúzza az ember, de mellette nem tudom, hogy él jól valaki, amire bennem megvan az igény. Talán mindenkiben, nem csak bennem, azonban ezt nem látom igazoltnak. Valahogy azt a kort éljük, amikor a biztos rossz jobb a bizonytalanságnál. Lehet, mindig így volt, csak sosem gondolkodtam rajta el igazán. Én meguntam. Nehezen viselem a bizonytalanságot, de ha őszintén akarom végignézni az életem, abban kevés a biztos pont. A munkám még így is egy év, mire biztosnak mondható lesz a törvényi előírás miatt, addig határozott idejű szerződést kaphatok csak, a lakásunkat béreljünk, a klub beázott a hétvégén... A biztos pont az életben a halál, meg magunkban találhatunk talán egyet, s itt ki is fújt, azt hiszem. De akkor hogyan is tovább?
A műhelyt rendbe lehet hozni, le kell bontani egy falat, talán az lesz vele a legtöbb munka, de a srácok lent vannak, hogy dolgozzanak rajta. Lakáson gondolkodtunk, hogy veszünk egyet, a törlesztőrészlet is valszeg van annyi, mint amennyiért béreljük ezt, s akkor már nagyobbat veszünk és egyszer akkor az a miénk lesz. A munka más. Nem igazán tudom, mit csinálnék, mivel leginkább már ott tartanék, hogy gyerekkel vagyok itthon és alkotok, nem pedig ott, hogy még dolgozom. Lenne kedvem lektorálni, szerkesztgetni, meg tanulnék. Utóbbi elég erősen bennem van, mivel meg kell alapozni azt, hogy egyszer előre tudjak lépni, legyen valami komolyabb tudásom. Az egyetem vagy fősuli gondolata mindig körülöttem keringett, de sokáig nem tudtam, mit tanuljak, mihez kezdek a tanultakkal, vagy úgy gondoltam, nem elég jó az érettségim hozzá. Most sem gondolom legutóbbit máshogy, de kitaláltam, hogyan rakhatnám össze, csak hát ezzel az jár, hogy leghamarabb 30 éves koromra lesz diplomám. Az már mondjuk mesterképzéses, amiben benne van egy emelt szintű biosz érettségi, ez az előfeltétele kábé, amit magamnak kitaláltam, utána egy középfokú német nyelvvizsga, a mesterképzés alatt pedig egy angol középfokú nyelvvizsgán gondolkodom. Vagy a két nyelv fordított sorrendben. De ez így nem lenne rossz. Már nem annyira sürgős és fontos, hogy dolgozzak, mint anno, már nem érzem gondnak, hogy későn fogok elkezdeni dolgozni, csupán az a bibi, hogy nincs meg az a hátszelem, ami kellene ehhez. Nincs anyagi vagy szülői támogatás mögöttem, Benével ketten kell megoldjuk az életünket, a barátokkal meg veregetjük egymás vállát, vagy nyújtjuk a sajátunkat egymásnak. Így baromira nehéz...
A műhelyt rendbe lehet hozni, le kell bontani egy falat, talán az lesz vele a legtöbb munka, de a srácok lent vannak, hogy dolgozzanak rajta. Lakáson gondolkodtunk, hogy veszünk egyet, a törlesztőrészlet is valszeg van annyi, mint amennyiért béreljük ezt, s akkor már nagyobbat veszünk és egyszer akkor az a miénk lesz. A munka más. Nem igazán tudom, mit csinálnék, mivel leginkább már ott tartanék, hogy gyerekkel vagyok itthon és alkotok, nem pedig ott, hogy még dolgozom. Lenne kedvem lektorálni, szerkesztgetni, meg tanulnék. Utóbbi elég erősen bennem van, mivel meg kell alapozni azt, hogy egyszer előre tudjak lépni, legyen valami komolyabb tudásom. Az egyetem vagy fősuli gondolata mindig körülöttem keringett, de sokáig nem tudtam, mit tanuljak, mihez kezdek a tanultakkal, vagy úgy gondoltam, nem elég jó az érettségim hozzá. Most sem gondolom legutóbbit máshogy, de kitaláltam, hogyan rakhatnám össze, csak hát ezzel az jár, hogy leghamarabb 30 éves koromra lesz diplomám. Az már mondjuk mesterképzéses, amiben benne van egy emelt szintű biosz érettségi, ez az előfeltétele kábé, amit magamnak kitaláltam, utána egy középfokú német nyelvvizsga, a mesterképzés alatt pedig egy angol középfokú nyelvvizsgán gondolkodom. Vagy a két nyelv fordított sorrendben. De ez így nem lenne rossz. Már nem annyira sürgős és fontos, hogy dolgozzak, mint anno, már nem érzem gondnak, hogy későn fogok elkezdeni dolgozni, csupán az a bibi, hogy nincs meg az a hátszelem, ami kellene ehhez. Nincs anyagi vagy szülői támogatás mögöttem, Benével ketten kell megoldjuk az életünket, a barátokkal meg veregetjük egymás vállát, vagy nyújtjuk a sajátunkat egymásnak. Így baromira nehéz...
Elkeseredés
Olyan, mintha megennék az álmaimat mások. Mindenki törtet előre, mindenki akar valamit, mindenki csak túl akarja élni az aktuális gondjait, de mióta összeraktam, mire vágyom én, elkezdtek megjelenni. Tudom, hogy teljesen és totálisan nem lehetek egyedi, szóval ahogy például a Felhőatlaszra is ráhúzták, hogy innen és innen csórta az ötletet, úgy ha összességében nézem a kis élettervemet, akkor ez rám is mondható, pedig senki élettervét, vágyát, álmát, céljait nem néztem, csak megfogalmaztam magamnak, mi tenne boldoggá, elégedetté és hogyan érhetném el. Végre van út előttem, de úgy érzem, hogy mielőtt megtehetném a lépéseimet, mások ráállnak azokra a kockakövekre, amiket belőttem magamnak. Rettenetesen bosszant és bánt. Én nem akarok senkivel versenyezni, se emberrel, se állattal, se idővel, én csak szépen csendben el akarom érni, amit kitűztem magam elé, azonban egyre jobban úgy érzem, nem megy. Nem feltétlen formabontóak a célkitűzéseim, főleg abban a közegben nem, amelyikben mozgok, de csak a magam életében látom azt, hogy mennyire minden mindennel összefügg, mások úgy látom, csak azért csinálnak meg valamit, mert éppen az az aktuális sláger. Igazából nagy ellenségem az egyneműsödés, a szürke átlag, a tömeghisztéria, a divat, mert arctalan masszává változtatja az embereket és az értékeket beletapossa a sárba.
Miért nem csináljátok azt, amihez értetek? Miért nem hagyjátok másnak, hogy azt csinálja, amihez ért?
Miért nem csináljátok azt, amihez értetek? Miért nem hagyjátok másnak, hogy azt csinálja, amihez ért?
Hullámvasút
Minden azzal kezdődött, hogy fél négykor, vagy mikor, Bene felhívott, hogy látott egy nagyon szép blúzt, ami illene szerinte a lolihoz is, munka után menjek el vele megnézni. Húztam a szám, de végül bele mentem. Abban állapodtunk meg, hogy négykor felhív. Négy előtt tíz perccel beszéltünk, hogy ő most indul, max 25 perc és a bíróságnál van. Jó.
Semmit sem ettem ma, egész nap kábé köhögtem és az orrom fújtam, megjött, úgyhogy azért is meg-megfájdult kicsit a hasam, nap végére elfáradtam, az éhség is bejátszott, szóval már nagyon haza akartam jönni. Utolsó percekben Doll Dreams fórumot olvasgattam, aztán felhívott Dani. Mondtam neki, hogy bocsi, nem tudok most telózni, mert találkozunk Benével és az ő hívását várom, hogy mikor induljak. Gyorsan elköszöntem Timitől, miután Dani letette, összepakoltam, felöltöztem, s azon mérgelődtem, hogy eltelt fél óra és még nem hívott. Jó, akkor hívom én Benét. Nem tudom felhívni. Na ezen már ment fel bennem a pumpa, utálom, hogy nem lehet elérni sose telefonon, vagy csak nekem nem megy. Másodszorra se sikerült másfél perc múlva és mivel nem voltam jól, úgy döntöttem, nem érdekel a blúz se, Bene se, hazamegyek. Leértem a bíróság elé, felhív, kérdezem, hol van, magyaráz, jó, valahol a közelben, hamarosan összefutunk. Persze nekiáll védekezni, hogy a Nagyija hívta és alig bírta lerázni. Érdekes, én le tudtam passzolni Danit, hogy hívjon egy-másfél óra múlva, mert fontos telefont várok és nem érek rá. Mindegy.
Találkozunk, sétáltunk, marha hideg van, én nyafogok, ő a melóhelyi botrányokról mesél. A blúz történetesen nem rossz, csak épp 12.000.- forint, annyit meg nem adunk ki ilyesmire, úgyhogy sétáltunk tovább. Elkezdtem mesélni, hogy milyen karaktert találtam ki, de nagyvonalakban le lettem fitymálva. Nem esett jól, de mondom, elsétálok vele a klubig - ha már oda megy, mert neki beszélnie kell Hacklyval meg Krisztával -, az egy teátrális kerülő nekem, de végülis úgyis 76-ossal fogok hazamenni, mert nem tudok ácsorogni a hidegben és várni egy trolit, vagyis elsétálok a közös megállóig és úgyis a 76-os jön előbb, nem a 73-as. Mint 99%-ban.
Bementünk egy táskaboltba, ott nézett magának táskát, aztán én is néztem volna, de felhívták telefonon és nekiállt dumálni. Dani volt az és egyeztetni kezdtek, hogy mikor jön szombaton, stb., én meg annyira felhúztam magam, hogy otthagytam Benét a boltban. Mondtam Daninak, hogy Benével leszek, nem érek rá, gondoltam, egyértelmű, hogy ne hívja fel, de persze most kell egyeztetnie, meg Bene is ahelyett, hogy kicsit rám figyelne, dumál és magyaráz. Már nem is álltam le vele megbeszélni, mert így is annyira dühös lettem, hogy majdnem nekimentem egy autónak meg elsírtam magam.
Igazából most már csalódottságot és megbántottságot érzek. Elment az étvágyam is.
Azon gondolkodtam hazafele, hogy felhívom IchiGot, aztán rájöttem, hogy elég baja van anélkül is, hogy az én nyafogásomat hallgassa, aztán azon gondolkodtam, hogy felhívom Gergőt, hogy mondja már meg a vőlegényemnek, hogy néha velem is tölthetne időt, méghozzá nem tíz-tizenegy után, meg nem csak azt mondhatná el, hogy mikor kell ügyelni mennem, mennyire szar a munkahelyén, milyen balhék voltak, hanem normálisan beszélgethetnénk is, meg lehetne kicsit pozitívabb felém, értékelhetne kicsit jobban, ha már nekem kérte meg a kezem, esetleg vehetné a fáradtságot, hogy segítsen a házimunkában, ha nem szakad bele, de aztán erről is letettem, mert nem akartam hülyét csinálni magamból.
Timi felajánlotta, hogy bejön hozzám, de úgy gondoltam, inkább menjen haza, egész nap laborban volt, melózott ő is, nem evett ő se, későre ér haza, úgyhogy mondtam neki, hogy inkább ne jöjjön. Amúgy is csak hülyén érezném magam, meg igyekeznék minél precízebben kimanőverezni abból, hogy pátyolgasson. Holnap találkozunk, addigra hatni fog a letojom-tabletta is.
Főzök magamnak egy levest, házit írok, befejezem az új karakterem, írok, ahogy terveztem.
Semmit sem ettem ma, egész nap kábé köhögtem és az orrom fújtam, megjött, úgyhogy azért is meg-megfájdult kicsit a hasam, nap végére elfáradtam, az éhség is bejátszott, szóval már nagyon haza akartam jönni. Utolsó percekben Doll Dreams fórumot olvasgattam, aztán felhívott Dani. Mondtam neki, hogy bocsi, nem tudok most telózni, mert találkozunk Benével és az ő hívását várom, hogy mikor induljak. Gyorsan elköszöntem Timitől, miután Dani letette, összepakoltam, felöltöztem, s azon mérgelődtem, hogy eltelt fél óra és még nem hívott. Jó, akkor hívom én Benét. Nem tudom felhívni. Na ezen már ment fel bennem a pumpa, utálom, hogy nem lehet elérni sose telefonon, vagy csak nekem nem megy. Másodszorra se sikerült másfél perc múlva és mivel nem voltam jól, úgy döntöttem, nem érdekel a blúz se, Bene se, hazamegyek. Leértem a bíróság elé, felhív, kérdezem, hol van, magyaráz, jó, valahol a közelben, hamarosan összefutunk. Persze nekiáll védekezni, hogy a Nagyija hívta és alig bírta lerázni. Érdekes, én le tudtam passzolni Danit, hogy hívjon egy-másfél óra múlva, mert fontos telefont várok és nem érek rá. Mindegy.
Találkozunk, sétáltunk, marha hideg van, én nyafogok, ő a melóhelyi botrányokról mesél. A blúz történetesen nem rossz, csak épp 12.000.- forint, annyit meg nem adunk ki ilyesmire, úgyhogy sétáltunk tovább. Elkezdtem mesélni, hogy milyen karaktert találtam ki, de nagyvonalakban le lettem fitymálva. Nem esett jól, de mondom, elsétálok vele a klubig - ha már oda megy, mert neki beszélnie kell Hacklyval meg Krisztával -, az egy teátrális kerülő nekem, de végülis úgyis 76-ossal fogok hazamenni, mert nem tudok ácsorogni a hidegben és várni egy trolit, vagyis elsétálok a közös megállóig és úgyis a 76-os jön előbb, nem a 73-as. Mint 99%-ban.
Bementünk egy táskaboltba, ott nézett magának táskát, aztán én is néztem volna, de felhívták telefonon és nekiállt dumálni. Dani volt az és egyeztetni kezdtek, hogy mikor jön szombaton, stb., én meg annyira felhúztam magam, hogy otthagytam Benét a boltban. Mondtam Daninak, hogy Benével leszek, nem érek rá, gondoltam, egyértelmű, hogy ne hívja fel, de persze most kell egyeztetnie, meg Bene is ahelyett, hogy kicsit rám figyelne, dumál és magyaráz. Már nem is álltam le vele megbeszélni, mert így is annyira dühös lettem, hogy majdnem nekimentem egy autónak meg elsírtam magam.
Igazából most már csalódottságot és megbántottságot érzek. Elment az étvágyam is.
Azon gondolkodtam hazafele, hogy felhívom IchiGot, aztán rájöttem, hogy elég baja van anélkül is, hogy az én nyafogásomat hallgassa, aztán azon gondolkodtam, hogy felhívom Gergőt, hogy mondja már meg a vőlegényemnek, hogy néha velem is tölthetne időt, méghozzá nem tíz-tizenegy után, meg nem csak azt mondhatná el, hogy mikor kell ügyelni mennem, mennyire szar a munkahelyén, milyen balhék voltak, hanem normálisan beszélgethetnénk is, meg lehetne kicsit pozitívabb felém, értékelhetne kicsit jobban, ha már nekem kérte meg a kezem, esetleg vehetné a fáradtságot, hogy segítsen a házimunkában, ha nem szakad bele, de aztán erről is letettem, mert nem akartam hülyét csinálni magamból.
Timi felajánlotta, hogy bejön hozzám, de úgy gondoltam, inkább menjen haza, egész nap laborban volt, melózott ő is, nem evett ő se, későre ér haza, úgyhogy mondtam neki, hogy inkább ne jöjjön. Amúgy is csak hülyén érezném magam, meg igyekeznék minél precízebben kimanőverezni abból, hogy pátyolgasson. Holnap találkozunk, addigra hatni fog a letojom-tabletta is.
Főzök magamnak egy levest, házit írok, befejezem az új karakterem, írok, ahogy terveztem.
Eléggé nem jött össze
Nem tudom, mióta, de mostanában nem tudok rendesen aludni. Éjszaka és reggel felébredek, nehezen alszom vissza, csak nézem a plafont és gondolkodni se tudok. Sikeresen megfázott az orrnyálkahártyám, megyeget el a hangom, kapar és fáj egy kicsit nyelni, megfájdult a fejem is, meg ma már volt egy nagy kiborulásom. Nem tudtam felhúzni a szamócás JSK-m cipzárját, ezért az OP-t kellett felvennem, de ahhoz meg hülyén nézett ki, amit alá vettem. Aztán megcsináltam egy barnás-vöröses sminket a vörösbarna parókámhoz, amit nem találtam meg. Benét nem tudtam elérni, mert a vodásoknak nincs térereje a helyen, amitől kiállhatatlanul, még magam számára is elviselhetetlenül hisztissé váltam. Az utat a műhely fele végigbőgtem, aztán ott dőlt ki teljesen és véglegesen a bili. Miután elmormoltam Benének, hogy mennyire rossz ez a nap, mennyire utálom a hideget és a havat, nincs kedvem emberek közt lenni, meg minden, ettem, utána elköszöntem tőle és Noétól, felhívtam IchiGot, hogy ha van kedve, jöjjön át, de én hazajövök, mert tré, ahogy vagyok. Megyek is csinálni magamnak egy bödön teát, remélem, cukor van itthon, de ha nincs, emlékeim szerint Dani mézéből még van bőven.
Van egy csomó elmaradásom, meg a tanfolyamon biztatott minket az oktató, hogy naplózzunk/blogoljunk, illetve napi szinten próbáljunk meg verseket írni, mivel a forgatókönyvírás egyben képírás is, ami a verseléssel fejleszthető. Utóbbiban én nem vagyok túl jó, de az elmaradásaimmal hamarosan jövök. =)
No comment
Konkrétan munkaundorom van. Átment abba a dolog, hogy mivel én nem vagyok egy szolgalelkű, bólogatós kutyaféle, megpróbál hatalmat gyakorolni rajtam a bíróm, amit élből pattintok, de közben szétvet az ideg és olyan kemény monológokat tudnék neki mondani, hogy belezöldülne, csak nincs kedvem feleslegesen tépni a szám. Tulajdonképpen inkább nem szállok harcba, mert egy ilyen típusú ember már bizonyította, hogy erőpocsékolás és a bíróm sem jobb sokkal. Nem eléggel, hogy érdekelje, amit mondanék neki, vagy nem venné halálos sértésnek.
Rémes reggelem volt. Hatkor ébresztettem Benét és ahelyett, hogy negyed óra múlvára állítottam volna a következő ébresztőt, sikerült délután háromra. 15-15 mindkettő... Ennél fogva ő elaludt, én pedig nem tudtam korábban kelni, ahogy akartam. Totál nem vagyok képben azóta sem, hülyeségeket csinálok, megakadok a gondolatmenetekben, legszívesebben sírnék egy sort, aztán bebújnék az ágyba aludni. Tök kábának érzem magam és kedvetlennek. Elegem lett.
Bene kijelentette tegnap este, miután kaptunk egy magas összegű fűtésszámlát, vagyis ugrott a jutalmunk, hogy a patkányok az én felelősségem, meg állandóan csak a szája jár, de segíteni semmiben nem segít. Az orra alá dörgölhetném, hogy én is megmondtam anno, hogy mi az, amit neki kéne végeznie a háztartásban, meg hogy otthon sincs, amikor arra kérem, hogy jöjjön haza időben, akkor is kilencnél előbb nem látom, mert neki az a szórakozás, hogy a helyen van, meg dolga akadt, meg tök jól elvolt a srácokkal, vagy épp lelket ápolt. Ilyenkor azt érzem, hogy igenis jobb lenne egyedül lenni...
Rémes reggelem volt. Hatkor ébresztettem Benét és ahelyett, hogy negyed óra múlvára állítottam volna a következő ébresztőt, sikerült délután háromra. 15-15 mindkettő... Ennél fogva ő elaludt, én pedig nem tudtam korábban kelni, ahogy akartam. Totál nem vagyok képben azóta sem, hülyeségeket csinálok, megakadok a gondolatmenetekben, legszívesebben sírnék egy sort, aztán bebújnék az ágyba aludni. Tök kábának érzem magam és kedvetlennek. Elegem lett.
Bene kijelentette tegnap este, miután kaptunk egy magas összegű fűtésszámlát, vagyis ugrott a jutalmunk, hogy a patkányok az én felelősségem, meg állandóan csak a szája jár, de segíteni semmiben nem segít. Az orra alá dörgölhetném, hogy én is megmondtam anno, hogy mi az, amit neki kéne végeznie a háztartásban, meg hogy otthon sincs, amikor arra kérem, hogy jöjjön haza időben, akkor is kilencnél előbb nem látom, mert neki az a szórakozás, hogy a helyen van, meg dolga akadt, meg tök jól elvolt a srácokkal, vagy épp lelket ápolt. Ilyenkor azt érzem, hogy igenis jobb lenne egyedül lenni...
Isteni szikra
Úgy érzem, kimerültem, kiürültem, kifáradtam. Nem vagyok ingerelhető, hidegen hagynak az emberi játszmák, a mások problémái, de a jó dolgok is, egyszerűen képtelen vagyok értékelni, nem tudom befogadni az ingereket, amik jönnek felém. Ez talán a második legrosszabb dolog, ami történhet egy íróval az ihlet elpárolgása mellett, amikor megvakul és érzéketlenné válik, már nem hall és nem képes felfogni, ami körbeveszi. Isteni szikraként fedeztem ma fel, hogy mi bajom van, mert végre már addig jutottam, hogy bírtam sírni és kiönteni annak a masszának egy részét, ami bennem volt. Ez annyira sok, annyira nagy fertőjű dolog volt, hogy majdnem hánytam és a hányinger még most is megvan, köhögök is, de valami groteszk emelkedettségből nézem magam és azt értem: EZ TÖK JÓ! Végre érzek valamit és a saját hülyeségemet, erőtlenségem és gyámoltalanságomat is el tudom fogadni, látom benne, hogy igen, lehet, hogy ez összességében egy eredménytelen, sikertelen, pocsék év volt a részemről, de hirtelen megláttam a zuhanás végét. Tudom, hova juthatok el, igenis látom, hogy ha így folytatom, komolyan megbetegszem és széttördel darabjaimra az Élet, ugyanúgy, ahogy megtette Anyával és Benével, hogy na, akkor most vagy összekapargatod magad kiskanállal, vagy egyszerűen megdöglesz. Anyának sikerült, meglátta az ok-okozat összefüggéseket és néhány pofára esés mellett fantasztikusan teljesített. Én komolyan azt látom és csodálom, hogy zuhant egy rohadt nagyot, aminek a végén belecsapódott teljes erővel a földbe és majdnem meghalt, szenvedett, mint a kivert kutya, elvesztett mindent, kínozta az Élet, ahogy nem szégyellte és bírta, és most elindult felé. Bene dettó ugyanez, olyan embertelen fizikai és lelki fájdalmakat élt meg ebben az évben főként, amibe más beleőrül, ő meg kibírta és még bírja a strapát mellettem, próbál szárnyakat adni ahhoz, hogy én ne jussak erre a sorsra, mert félt, ő is tudja, hogy mind elkerülhetjük, hogy széttördeljék az egónk, a személyiségünk, az életünk, mindenünk és azt is, hogy ezt nem kell megélnünk ahhoz, hogy megleljük a helyes utat.
Ott tartok, hogy minden, de tényleg minden fáraszt.
Egyetemen/fősulin gondolkodom, de úgy látom, felesleges belevágni, mert bár egy magasabb fizetési kategóriába tesz, lesz nyelvvizsgám és elmondhatom magamról, hogy ezt is megcsináltam, nincs hozzá erőm, nem reális most a nyakamba venni ezt, mert belebukom, ugyanúgy nem tudom teljes beleéléssel és odaadással csinálni, ahogy semmit mostanában.
A lakás is fut, ami annak is köszönhető, hogy kevés az elpakolásra alkalmas hely, de annak jobban, hogy elhagytam magam. Erőt vett rajtam az, hogy ha nem tudom minőségire megcsinálni, márpedig nem tudom, mert nincs hozzá türelmem és nem tudok bele annyi energiát fektetni, amennyit megkövetel, akkor nem csinálom sehogy. Ennek eredményeképp néha van egy kis változás, javulás, de alapvetően egyre rosszabb a helyzet, ami amúgy dühít, mert a saját magammal támasztott követelménynek nem tudok megfelelni, a magam számára kitűzött feladatokat nem bírom végrehajtani és nem funkcionál úgy semmi, ahogy kellene neki. De nincs erőm erre.
Keresem azt, amit tanulnom kellene, ám olvasni nem bírok, annyira fáradt vagyok. Tudom, hogy kellene olvasnom, de érdektelenné váltam, még amire kíváncsi vagyok, sem érdekel annyira, hogy komolyan törődjek vele, ez pedig rohadtul ijesztő, hiszen engem legjobban az emberek és az élmények érdekeltek. Imádom a pszichológiát, amíg irodás voltam, különféle feladatokat tűztem magam elé, amivel javíthattam a helyzeteken, csomó kis eredményem volt, de ezek elhalványultak, pedig melyik ember csinálta volna utánam, hogy egy olyan embert kezessé tesz, mint amilyen az a pasi volt, aki másfél hetesen panaszt akart írni ellenem rajtam kívülálló okok miatt. De ugyanez pepitában annak a nőnek a helyre rakása is, aki úgyszintén mumusa volt a bíróságnak, én meg az első alkalommal olyan remekül elbántam vele, hogy utána feljövet a fénymásolóból megdicsérték azt, aki végre helyre tette a fejét. Érzékem van ezekhez és teljesen elfelejtettem igazából értékelni magam. Volt némi büszkeségérzés, meg nekem ez fontos volt, de most jöttem rá, hogy ezek a kicsi sikerek az mutatják számomra, hogy még nem veszett ki belőlem minden és ha valamit akarok, akkor az ég leszakadhat, megcsinálom és minőségire csinálom meg.
Néztem tegnap egy videót Lady Gagáról. Tudni kell, hogy én őt, mint embert nem szerettem és unszimpatikusnak találtam, közönségesnek tartottam, mivel állandóan meztelenkedik, nekem pedig a fizikai dolgok nem bírnak nagy értékkel, nem tudom becsülni azt, aki a testével kereskedve jut előbbre, mivel számomra nem érték az ilyesmi. Ezt a nőt viszont milliók szeretik és valamit jól csinál, mert a dalaira én is rákattantam, a slágerlistákról való lekerülésük után is meg-meghallgatom. A klipjeit nem ismerem, általában rádióban hallok egy számot, ami megtetszik, aztán elindítom a YouTube-on és írok mellette, vagy valami, a munkásságát nagyon nem ismertem, néhány infóm volt róla, de mivel Lady Gaga nekem nem jött be, igazán nem érdekelt. Na, tegnap egy 55 perces, vele készült riportot néztem meg. Ez a konkrét szemléletváltás, ami következett. Azt láttam, hogy ennek a nőnek tehetsége van, amit a világ sokáig nem ismert el és ettől szerencsétlennek látszott, pedig nem volt az. Egy karakán, céltudatos, erős nő, aki azt csinálja, amit én is akartam: mindent a kezében tartva tör előre, kiáll azért, amiben hisz, inspirálja az embereket. De komolyan! Azt hittem róla, azért a melegeket tűzte ki, mert ők egy olyan célközönség, akiket még más nem támadott be, de nem, egyáltalán nem megvezeti ezt a közösséget, ő komolyan gondolja, hogy joguk van teljes értékű, boldog életet élni és ezért tesz. Nem tudom idézni, amit Obamának üzent egy felszólalásában, arra emlékszem, hogy elismerő érzéseket váltott ki belőlem és azt éreztem: ez igen, ezt akarom én is üzenni és csinálni. Kiderült számomra, hogy ez a nő csomó olyasmit csinál, ami nekem fontos, azokat az értékeket képviseli, amik nekem is értékesek és megláttam benne azt, amire én nem voltam hajlandó: a feltűnőségével csak figyelmet akar, hogy képviselhesse mindazt, ami benne van. Én is voltam feltűnő, lázadó, bizarr, groteszk, kipróbáltam és megcsináltam olyan dolgokat, amiket ma nem vállalnék be, mert látom azt, hogy amit csináltam, nem volt teljesen jó, de akkor tökéletesen az volt, aminek lennie kellett, illett az akkori önmagamhoz.
Fejlődtem, méghozzá sokat, csak van bennem egy elégedetlenség, hogy juthattam volna feljebb, tovább, előrébb és emiatt nem értékeltem azt, ami már megvan, amiért megküzdöttem, amit megszereztem. Elvesztettem valamit és pont ezt: magamat. Nem jelentett semmit, nem volt értéke és zsupsz, eltűnt. Nem foglalkoztam vele, a hiánya nem is hatott meg, de mégis bántott, dühített, kerestem a kiutat, a menekülőt, a kapaszkodót, bármit, ami kiránt ebből. Sok idő telt el, mire eljutottam oda, hogy egyre jobban nem bírom és tudom, hogy ez még bőven nem a gödör alja, de most érzem is azt, hogy nem kell a legaljáig süllyednem, hogy végre elinduljon felfele valami.
Ma hazajöttem három megírt ítélet után, úgy, hogy megint egy olyan részt írunk a csajokkal, amit tökre vártam, amihez ihletem van és amiből még jön ihletem - bár ez inkább ötlet az igazi IHLETHEZ képest, ami elhagyott -, úgy, hogy dög fáradt voltam, hogy azt éreztem, a hétvége két naposan is kevés lett volna, de így, hogy csak egy napos volt, mintha nem is lett volna és nem is csináltam semmi jelentőset, aztán másfél-két óra múlva írtam Timinek, hogy nem bírom tovább, lefekszem aludni. És aludtam, mint a bunda, olyan jól, amilyen jól az elmúlt időszakban ritkán. Bene persze felébresztett tíz tájt egy telefonnal, hogy jön haza, ettől pedig megborult bennem a bili, ráadásul rájött, mi az a három életre szóló lecke, amit nekem meg kéne tanulnom, hogy végre legyen valami az álmaimból, és beszélni akart róla. Kiderült, hogy ezt a három leckét én is tudom, hogy tudom azt, hova zuhanhatok, mi várhat rám, konkrétan mindent tudok. Nem a tudás hiánya okozza nekem azt, hogy nem haladok, nem fejlődöm rendes ütemben, nem török előre, hanem az, hogy elfáradtam. Sőt, igazából nem csak ez vagy nem ez.
Beszélni akartam. Beszélni magamról, a bajaimról, a gondolataimról, de a blogot nem akartam teleszemetelni, a barátokat nem akartam leterhelni, nem akartam magamra vonni a figyelmet, nem akartam segítséget kérni. Nem csak büszkeségből, hanem mert tudom, hogy most mindenki azt érzi, hogy ez az egész élet egy nagy kalap szart sem ér, mert ez egy ilyen időszak és emellé nem akartam még én is ráhányni a panaszkodásom. És akkor jön Bene, nem hagyja magát lerázni, csak mondja és mondja és nem törődik azzal, hogy már megint dühít, hogy nem hagy írni, nem törődik azzal, hogy kezdek kiakadni, az se érdekli, hogy fáradt vagyok, nem áll le, csak mondja és mondja... és megtört a jég. Elkezdtem sírni és én is mondani. Nem tudom, mit nem volt fontos, a lényeg a sírás volt és Bene megpróbált azzal foglalkozni, amit mondtam, aztán közöltem vele, hogy fáradt vagyok, felébresztett, most ne azzal törődjön, amit mondtam, hagyja rám, a lényeg csak most jön. És jött. Beszéltem vagy két órát, a végén ő már bealudt, pedig fontos dolgokat mondtam, de nem haragszom rá, nem tudok, amikor újra érzem az Isteni szikrát, az erő csíráját. Annyira hiányzott ez az érzés! Le akartam feküdni aludni, hogy tök jó, kicsit álmodozom még, aztán folytatom a pihenést, de aztán arra jutottam, hogy nem, bakker, végre valami értelmeset, fontosat és lényegeset írhatok le a blogomba és ezt meg kell tennem akkor is, ha éjjel egy van és holnap még meg kell írnom egy ítéletet és fáradt leszek. Ezt meg kell írnom és igenis fontos az, hogy nem mindig vagyok toppon, elfáradok, hisztis tudok lenni, mert ettől vagyok ember, a fenébe is! Lehet, hogy nem valami frankó a nyavalygásomat olvasni, de nekem segít leírni és ami fontosabb: egyszer, ha visszanézem, vagy ha valaki olvassa, az fog remélhetőleg lejönni, hogy bakker, ezen is túlvagyok és ember maradtam. Kibírtam, átvészeltem, túljutottam rajta, a szarból is profitáltam.
Minden mese arról szól, hogy a királyfi vagy szegénylegény milyen megpróbáltatásokon megy keresztül, mire elnyeri méltó jutalmát és a királylány szerelmét. Aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak, pedig az igazi sztori csak ekkor kezdődik! Tudjuk azt, hogy hogyan kell boldogan élni? Egyáltalán azt, hogy mi tesz minket boldoggá? Tudjuk? Tényleg tudjuk? Egy nagy frászt, ábrándjaink vannak róla! Majd ha ez lesz, majd ha az lesz, ha ezt megszerzem... Mindig kötjük valamihez, pedig ez baromság, én most elmondhatatlanul boldog vagyok, pedig tulajdonképpen az életem egy része romokban hever, az álmaim felé konkrétan egész évben ha hármat léptem, lehet, hogy sokat mondtam, és a többi. Mégis élvezem és ez nem valami mazochista élvezet, nem a kínlódást élvezem magát, hanem azt, hogy még ekkor is képes vagyok kívülről rápillantani magam és kis segítséggel rájönni, hogy képes vagyok előre menni.
Elvesztettem a hitem magamban és így nem maradt mit közvetíteni. Elvesztettem azt, ami erőt adott, lendületbe hozott, amitől képes voltam írni. Elvesztettem azt, ami miatt úgy éreztem, hogy jó élni. Elvesztettem azt, ami miatt jó barátnak gondoltam magam és ami miatt annak is éreztek. Nem, bakker, nagyon nem voltam jó barát az elmúlt hónapokban! Láttam, hogy Nana ül a szószban és ugyan tettem neki többször is ajánlást, célzást, hogy beszélgethetnénk, de nem fogadta el, nem lett belőle semmi, mert valószínűleg úgy érezte, nem vagyok elég jó, és ez nem az ő izéje, hanem az én hibám, mert tényleg nem voltam elég jó, elég türelmes, elég erős, eléggé toppon. Most se vagyok, tévedés, ha úgy fest, hogy igen, mert nem, csak végre megpillantottam a kurva nagy ködben, ami elém ült az utat és ez feldobott és most lendületbe vagyok, hogy megkeressem és ha tapogatva is a kavicsait, de menjek rajta kifele ebből a semmilyen és halott világból, amibe a köd sodort, de még ugyanúgy visszaeshetek, ugyanúgy folytatódhat a zuhanás és ugyanúgy ellepheti a köd az agyam, elveszhetek és folytathatom, amit eddig. De legalább tudatosodott bennem, hogy mi a baj, mert eddig erről is csak halvány fogalmaim voltak.
Az a baj, hogy kimerültem. Annyira, hogy nem érdekelt semmi, nem tudtam élvezni túl sok mindent. A szerepjátékot igen, de nagyon kevés dolgot tudnék felsorolni emellett. És ez baj. Nagyon nagy baj, ha már örülni vagy szomorúnak lenni se tudsz.
Persze azért próbálkoztam, elkezdtem olvasni egy magát Noriakinak nevező személy blogját, aki lánynak született, de elindult a másik úton, átváltozik. Elnézést, ha hülyén fogalmazok ezzel kapcsolatban, számomra ez nagyon érdekes dolog, amiről kevés az ismeretem, igyekszem óvatosan fogalmazni, mert nem akarok véletlenül se sértő vagy bántó lenni. Nekem ez egyfajta misztikum, amit meg szeretnék ismerni, főleg, mivel tinédzser koromtól kezdve határozottan arra vágytam, hogy fiú lehessek, nem tudtam azonosulni a nememmel. Tudom, mi lett volna belőle, tudom, hogy én ebben az életemben semmilyen módon nem kaptam volna meg azt, amire vágytam, hiszen nekem attól akkor elvágták az utat, mikor a második kromoszómám X lett. De komolyan. Ugyanaz maradtam volna, ha átszabatom és átalakíttatom magam és az életem, mint aki vagyok és ugyanúgy nem tudtam volna azonosulni a testemmel, ahogy anno. Magammal volt bajom és ez még tíz év után is megvan, csak már nem annyira élesen, durván, állandóan. Most spec nem vagyok kibékülve a frizurámmal és a hajszínemmel, több ruhára vágyom, meg hosszabb körmökre, de mindegy. Megvannak azok a dolgok, amiket utálok és amiket imádok a női létben. Ez az, amit látok Noriakin. Sok dologban magamra ismertem benne, sokban pedig egyáltalán nem. Lady Gaga sem lett sokkal szimpatikusabb számomra, tetszik, amit csinál, elismerem a munkásságát és örülök, hogy van, de hogy jelenleg nem tudnék jó szívvel leülni vele beszélgetni, az tuti. Valszeg még bennem vannak korlátok, de dolgozom rajtuk és le fogom dönteni őket.
Engem most nagyon érdekel a többi nem. Időszakosan van ilyen, hogy van egy téma, ami megfog, elkezd érdekelni és nekiállok olvasni, kutatni, ismereteket szerezni. Az első ilyen a yaoi volt, aztán jöttek sorra a szexusok, szexuális viselkedés, szexuális orientációk, vágyak, formák, szóval eltelt pár év úgy, hogy olvastam, néztem, figyeltem és pakoltam helyre magamban a dolgokat, gondolkodtam, írtam róla, alkottam meg a véleményem, kerestem meg benne magam, azt, hogy tulajdonképpen miért is foglalkoztat ez engem és így szép lassan rájöttem, hogy mindig az ilyen nagy érdeklődésem két okból fontos: 1.) mivel slasher vagyok, azért nem árt bizonyos ismereteket megszereznem, főleg, mivel reál világban szeretek írni, 2.) mindig van valami hiányzó elem az életemből, ami megvan abban, ami épp érdekel. Nos egy ideje a kétnemű, nemváltó emberek érdekelnek.
Én úgy vélem - talán így a leghelyesebb kijelenteni -, hogy minden emberben van férfias és nőies rész. Van, akiben egyik vagy másik több, van, akiben egyenlő, van, akiben az egyik a másiknak az alárendeltje, de mindkét energia megvan egy emberben, enélkül valószínűleg nem tudnánk létezni. Hogy akkor minek a másik ember? Azért, mert félnek születünk. Megteremthetjük magunknak a tökéletest egy álomvilágban, de szükségünk van rá fizikálisan is. Arra, hogy velünk legyen, arra, hogy amikor valamit nem akarunk, is rágja a fülünket és arra, hogy fizikai kapcsolatunk legyen azzal az emberrel, aki kiegészít minket. Csakhogy nagyon kevesen találjuk meg ezt az embert. Ideákat és fellángolásokat kergetünk ahelyett, hogy végiggondolnánk, igazából mire van szükségünk, mit várunk el a másik embertől, mi mit tudunk beleadni egy kapcsolatba. Tök fontos kérdés, de én se gondoltam anno nagyon végig, csak ott nyűglődtem, hogy ez a fiú tök aranyos, valahogy nagyon megszerettem, nem tudom elengedni a kezét és hiába néz ki úgy, mint egy pulikutya, amit kifejezetten nemszeretek, ott a csírája benne mindannak, amire szükségem van, amilyennek én elképzeltem azt a férfit, aki mellett tökéletes lehetek. És ez így is van, öt év után is ő az egyetlen, aki kiegészít, pont annyira férfias és nőies, hogy nekem az jó legyen. Ha hisztis és nyüszög, azt nem bírom, de a saját hisztizésemet se bírom elviselni, szóval ez nem nagy kunszt, ellenben nagyon erős és állhatatos, mégse annyira, hogy azt durvának, soknak érezzem. Sokat harcolok vele, mivel ő egy harcos típus, én meg a békét nem igazán tapasztaltam meg az életem során, de ez nem olyasmi, mint mikor az emberek egymásnak esnek és fú meg hú. Van olyan is, mégis együtt vagyunk, mert szeretjük egymást akkor is, amikor haragszunk épp a másikra.
Évek óta úgy gondolom, beszélnünk kell dolgokról. Hogy probléma az, hogy vannak tabuk, mert bajt csinálnak. A legegyszerűbb példa az, hogy a fiatal lánynak nem beszélünk a szexről, mert az nem való, aztán lecsap rá egy idősebb faszi, megdugja és a lánynak ott marad a trauma, mert nem tudja feldolgozni, ami történt vele. Utólag már hiába beszél vele akárki, egy egy-másfél órás beszélgetés kimaradása évekig tartó önmarcangolós küzdelmet eredményez önmagával, s rohadt nehéz helyre tenni mindent, amikor mindenről megvan, hogy mi jó és mi rossz, mi helyes és mi helytelen, ki vannak alakulva a bélyegformák, a határok és mindjárt rásütik az emberre, ha felmerül a gyanú, hogy.
Nem. Attól, mert valaki nő, attól, mert lolita, attól mert akármilyen jelzőt idetehetünk, még beszélhet nyíltan, őszintén és kell is, méghozzá tabuk nélkül. Minden ember szembe kerül olyasmivel, amiről nem beszéltek vele. Nálunk otthon anno nem volt téma a politika és a pénzügyek, a szexről meg Anyu beszélt, de nem volt felkészülve, hogy mit mondjon és sok olyasmit sikerült, aminek a kijavításán keményen hat-hét-nyolc éve dolgozom több-kevesebb sikerrel. Nem az ő hibája, akkor arra volt képes és én úgy tekintek erre az egészre, hogy az a feladatom, hogy megtanuljam helyén kezelni mindezt, lehántsam az akkori sértett, sebzett, keserű háncsot a tanácsairól és a tiszta szándékot lássam. Csakhogy ezek rám hatottak és megsebeztek. Minden, amiről nem beszélünk, ugyanilyen sebeket okozhat az emberen és okoz is. A tapasztalás jó és rossz is, katarzis. Az új ismeretlen, az ismeretlen pedig félelmetes, és ahhoz, hogy valamitől az ember ne féljen, fel kell rá készülnie. Persze nem lehet mindenre és hiába készül fel valaki, attól az új még új marad, de a tapasztalást legalább helyén tudja kezelni.
Én azt látom, hogy rengeteg a sebzett ember, akik nem beszélnek és nem is beszélhetnek. Hogy a bélyegek miatt nem tudunk egyről a kettőre jutni, mert megtanultuk, hogy mi jó és mi rossz. Legalábbis nekem komoly problémáim vannak ezzel. Én nem tudom függetleníteni magam attól, hogy kaptam egy világképet és ahhoz próbálok alkalmazkodni, idomulni. Nekem rohadtul nehéz nyitni, tapasztalatot szerezni, tele vagyok félelemmel, frusztrációval és gátlásokkal. Lehet, hogy nem szembetűnő, de ügyes szerepjátékos és színész vagyok. Ez az, amit felismertem jóval később, hogy az utam elterelődött a nemváltás felé vezető irányból - hogy tök mindegy, milyen a testem, mi vesz körbe, én ugyanolyan maradok. Hiába vágyom egyetemre az ott átélhető tapasztalatok miatt, pontosan tudom, hogy félnék és az értékrendem sem változna. Nem áltatom magam azzal, hogy ha egyetemre mentem volna, koleszos lettem volna, más lennék, mert nem, kihagytam volna a legtöbb lehetőséget, ami megváltoztat és utólag még jobban bánnám. Meg tulajdonképpen kaptam lehetőségeket és kapok is, hogy számomra elfogadható módon, emészthető intenzitással megkapjam azokat is.
Változom és változtam, keresem a jót, próbálom mindenben megtalálni. Nem vagyok jobb azzal, hogy optimista vagyok, ez csak egy lehetőség a jobb életre, mert ha keresed a jót, megtalálhatod. Nem biztos, hogy megtalálod, de az esélye több, mintha nem keresnéd - realista - vagy elutasítanád - pesszimista.
Le akartam írni ma mindent őszintén, ami jött. Azt, hogy az életnek vannak árnyoldalai, hasalunk el és nyaljuk fel a murvát, szerzünk sebeket a lelkünkre is, de ha elfogy belőlünk az erő, akkor az Élet azért küld kapaszkodókat. És köszönöm, hogy Bene van nekem.
Rengeteget csalódtam az elmúlt másfél évben. A barátságban, a munkában, magamban, az ideáimban... Fájnak és nem tettem magam túl semmin még, de szeretném. Hinni akarok újra, erőt érezni magamban és törni előre. A Lady Gagás videóban megpillantottam azt, amit én is csináltam: nem volt életbevágó, hogy könyvem legyen, de sok éve a terveim közt szerepelt, és ugyanúgy mindent a kezemben akartam tartani, mint Gaga, a könyv külső megjelenésétől kezdve a tördelésen át a pontos szövegig cenzúra nélkül. Ugyanakkor rájöttem, mitől riadtam vissza. Azt tudtam, hogy féltem, csak nem volt teljesen tiszta, hogy mitől. Nem érzem úgy, hogy az tudok lenni, ami amellett, hogy ez az, amire valahogy mégis vágyom, lehetnék. Nem vagyok biztos magamban, nem vagyok biztos abban, hogy képes lennék inspirálni, ösztönözni az embereket. Pedig ez fontos és amikor Nana azt mondta, hogy inspirálom őt, az nekem egy elmondhatatlanul jelentős dolog volt az életemben.
Új kedvenc, hála Timinek és ez most illik is:
Ott tartok, hogy minden, de tényleg minden fáraszt.
Egyetemen/fősulin gondolkodom, de úgy látom, felesleges belevágni, mert bár egy magasabb fizetési kategóriába tesz, lesz nyelvvizsgám és elmondhatom magamról, hogy ezt is megcsináltam, nincs hozzá erőm, nem reális most a nyakamba venni ezt, mert belebukom, ugyanúgy nem tudom teljes beleéléssel és odaadással csinálni, ahogy semmit mostanában.
A lakás is fut, ami annak is köszönhető, hogy kevés az elpakolásra alkalmas hely, de annak jobban, hogy elhagytam magam. Erőt vett rajtam az, hogy ha nem tudom minőségire megcsinálni, márpedig nem tudom, mert nincs hozzá türelmem és nem tudok bele annyi energiát fektetni, amennyit megkövetel, akkor nem csinálom sehogy. Ennek eredményeképp néha van egy kis változás, javulás, de alapvetően egyre rosszabb a helyzet, ami amúgy dühít, mert a saját magammal támasztott követelménynek nem tudok megfelelni, a magam számára kitűzött feladatokat nem bírom végrehajtani és nem funkcionál úgy semmi, ahogy kellene neki. De nincs erőm erre.
Keresem azt, amit tanulnom kellene, ám olvasni nem bírok, annyira fáradt vagyok. Tudom, hogy kellene olvasnom, de érdektelenné váltam, még amire kíváncsi vagyok, sem érdekel annyira, hogy komolyan törődjek vele, ez pedig rohadtul ijesztő, hiszen engem legjobban az emberek és az élmények érdekeltek. Imádom a pszichológiát, amíg irodás voltam, különféle feladatokat tűztem magam elé, amivel javíthattam a helyzeteken, csomó kis eredményem volt, de ezek elhalványultak, pedig melyik ember csinálta volna utánam, hogy egy olyan embert kezessé tesz, mint amilyen az a pasi volt, aki másfél hetesen panaszt akart írni ellenem rajtam kívülálló okok miatt. De ugyanez pepitában annak a nőnek a helyre rakása is, aki úgyszintén mumusa volt a bíróságnak, én meg az első alkalommal olyan remekül elbántam vele, hogy utána feljövet a fénymásolóból megdicsérték azt, aki végre helyre tette a fejét. Érzékem van ezekhez és teljesen elfelejtettem igazából értékelni magam. Volt némi büszkeségérzés, meg nekem ez fontos volt, de most jöttem rá, hogy ezek a kicsi sikerek az mutatják számomra, hogy még nem veszett ki belőlem minden és ha valamit akarok, akkor az ég leszakadhat, megcsinálom és minőségire csinálom meg.
Néztem tegnap egy videót Lady Gagáról. Tudni kell, hogy én őt, mint embert nem szerettem és unszimpatikusnak találtam, közönségesnek tartottam, mivel állandóan meztelenkedik, nekem pedig a fizikai dolgok nem bírnak nagy értékkel, nem tudom becsülni azt, aki a testével kereskedve jut előbbre, mivel számomra nem érték az ilyesmi. Ezt a nőt viszont milliók szeretik és valamit jól csinál, mert a dalaira én is rákattantam, a slágerlistákról való lekerülésük után is meg-meghallgatom. A klipjeit nem ismerem, általában rádióban hallok egy számot, ami megtetszik, aztán elindítom a YouTube-on és írok mellette, vagy valami, a munkásságát nagyon nem ismertem, néhány infóm volt róla, de mivel Lady Gaga nekem nem jött be, igazán nem érdekelt. Na, tegnap egy 55 perces, vele készült riportot néztem meg. Ez a konkrét szemléletváltás, ami következett. Azt láttam, hogy ennek a nőnek tehetsége van, amit a világ sokáig nem ismert el és ettől szerencsétlennek látszott, pedig nem volt az. Egy karakán, céltudatos, erős nő, aki azt csinálja, amit én is akartam: mindent a kezében tartva tör előre, kiáll azért, amiben hisz, inspirálja az embereket. De komolyan! Azt hittem róla, azért a melegeket tűzte ki, mert ők egy olyan célközönség, akiket még más nem támadott be, de nem, egyáltalán nem megvezeti ezt a közösséget, ő komolyan gondolja, hogy joguk van teljes értékű, boldog életet élni és ezért tesz. Nem tudom idézni, amit Obamának üzent egy felszólalásában, arra emlékszem, hogy elismerő érzéseket váltott ki belőlem és azt éreztem: ez igen, ezt akarom én is üzenni és csinálni. Kiderült számomra, hogy ez a nő csomó olyasmit csinál, ami nekem fontos, azokat az értékeket képviseli, amik nekem is értékesek és megláttam benne azt, amire én nem voltam hajlandó: a feltűnőségével csak figyelmet akar, hogy képviselhesse mindazt, ami benne van. Én is voltam feltűnő, lázadó, bizarr, groteszk, kipróbáltam és megcsináltam olyan dolgokat, amiket ma nem vállalnék be, mert látom azt, hogy amit csináltam, nem volt teljesen jó, de akkor tökéletesen az volt, aminek lennie kellett, illett az akkori önmagamhoz.
Fejlődtem, méghozzá sokat, csak van bennem egy elégedetlenség, hogy juthattam volna feljebb, tovább, előrébb és emiatt nem értékeltem azt, ami már megvan, amiért megküzdöttem, amit megszereztem. Elvesztettem valamit és pont ezt: magamat. Nem jelentett semmit, nem volt értéke és zsupsz, eltűnt. Nem foglalkoztam vele, a hiánya nem is hatott meg, de mégis bántott, dühített, kerestem a kiutat, a menekülőt, a kapaszkodót, bármit, ami kiránt ebből. Sok idő telt el, mire eljutottam oda, hogy egyre jobban nem bírom és tudom, hogy ez még bőven nem a gödör alja, de most érzem is azt, hogy nem kell a legaljáig süllyednem, hogy végre elinduljon felfele valami.
Ma hazajöttem három megírt ítélet után, úgy, hogy megint egy olyan részt írunk a csajokkal, amit tökre vártam, amihez ihletem van és amiből még jön ihletem - bár ez inkább ötlet az igazi IHLETHEZ képest, ami elhagyott -, úgy, hogy dög fáradt voltam, hogy azt éreztem, a hétvége két naposan is kevés lett volna, de így, hogy csak egy napos volt, mintha nem is lett volna és nem is csináltam semmi jelentőset, aztán másfél-két óra múlva írtam Timinek, hogy nem bírom tovább, lefekszem aludni. És aludtam, mint a bunda, olyan jól, amilyen jól az elmúlt időszakban ritkán. Bene persze felébresztett tíz tájt egy telefonnal, hogy jön haza, ettől pedig megborult bennem a bili, ráadásul rájött, mi az a három életre szóló lecke, amit nekem meg kéne tanulnom, hogy végre legyen valami az álmaimból, és beszélni akart róla. Kiderült, hogy ezt a három leckét én is tudom, hogy tudom azt, hova zuhanhatok, mi várhat rám, konkrétan mindent tudok. Nem a tudás hiánya okozza nekem azt, hogy nem haladok, nem fejlődöm rendes ütemben, nem török előre, hanem az, hogy elfáradtam. Sőt, igazából nem csak ez vagy nem ez.
Beszélni akartam. Beszélni magamról, a bajaimról, a gondolataimról, de a blogot nem akartam teleszemetelni, a barátokat nem akartam leterhelni, nem akartam magamra vonni a figyelmet, nem akartam segítséget kérni. Nem csak büszkeségből, hanem mert tudom, hogy most mindenki azt érzi, hogy ez az egész élet egy nagy kalap szart sem ér, mert ez egy ilyen időszak és emellé nem akartam még én is ráhányni a panaszkodásom. És akkor jön Bene, nem hagyja magát lerázni, csak mondja és mondja és nem törődik azzal, hogy már megint dühít, hogy nem hagy írni, nem törődik azzal, hogy kezdek kiakadni, az se érdekli, hogy fáradt vagyok, nem áll le, csak mondja és mondja... és megtört a jég. Elkezdtem sírni és én is mondani. Nem tudom, mit nem volt fontos, a lényeg a sírás volt és Bene megpróbált azzal foglalkozni, amit mondtam, aztán közöltem vele, hogy fáradt vagyok, felébresztett, most ne azzal törődjön, amit mondtam, hagyja rám, a lényeg csak most jön. És jött. Beszéltem vagy két órát, a végén ő már bealudt, pedig fontos dolgokat mondtam, de nem haragszom rá, nem tudok, amikor újra érzem az Isteni szikrát, az erő csíráját. Annyira hiányzott ez az érzés! Le akartam feküdni aludni, hogy tök jó, kicsit álmodozom még, aztán folytatom a pihenést, de aztán arra jutottam, hogy nem, bakker, végre valami értelmeset, fontosat és lényegeset írhatok le a blogomba és ezt meg kell tennem akkor is, ha éjjel egy van és holnap még meg kell írnom egy ítéletet és fáradt leszek. Ezt meg kell írnom és igenis fontos az, hogy nem mindig vagyok toppon, elfáradok, hisztis tudok lenni, mert ettől vagyok ember, a fenébe is! Lehet, hogy nem valami frankó a nyavalygásomat olvasni, de nekem segít leírni és ami fontosabb: egyszer, ha visszanézem, vagy ha valaki olvassa, az fog remélhetőleg lejönni, hogy bakker, ezen is túlvagyok és ember maradtam. Kibírtam, átvészeltem, túljutottam rajta, a szarból is profitáltam.
Minden mese arról szól, hogy a királyfi vagy szegénylegény milyen megpróbáltatásokon megy keresztül, mire elnyeri méltó jutalmát és a királylány szerelmét. Aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak, pedig az igazi sztori csak ekkor kezdődik! Tudjuk azt, hogy hogyan kell boldogan élni? Egyáltalán azt, hogy mi tesz minket boldoggá? Tudjuk? Tényleg tudjuk? Egy nagy frászt, ábrándjaink vannak róla! Majd ha ez lesz, majd ha az lesz, ha ezt megszerzem... Mindig kötjük valamihez, pedig ez baromság, én most elmondhatatlanul boldog vagyok, pedig tulajdonképpen az életem egy része romokban hever, az álmaim felé konkrétan egész évben ha hármat léptem, lehet, hogy sokat mondtam, és a többi. Mégis élvezem és ez nem valami mazochista élvezet, nem a kínlódást élvezem magát, hanem azt, hogy még ekkor is képes vagyok kívülről rápillantani magam és kis segítséggel rájönni, hogy képes vagyok előre menni.
Elvesztettem a hitem magamban és így nem maradt mit közvetíteni. Elvesztettem azt, ami erőt adott, lendületbe hozott, amitől képes voltam írni. Elvesztettem azt, ami miatt úgy éreztem, hogy jó élni. Elvesztettem azt, ami miatt jó barátnak gondoltam magam és ami miatt annak is éreztek. Nem, bakker, nagyon nem voltam jó barát az elmúlt hónapokban! Láttam, hogy Nana ül a szószban és ugyan tettem neki többször is ajánlást, célzást, hogy beszélgethetnénk, de nem fogadta el, nem lett belőle semmi, mert valószínűleg úgy érezte, nem vagyok elég jó, és ez nem az ő izéje, hanem az én hibám, mert tényleg nem voltam elég jó, elég türelmes, elég erős, eléggé toppon. Most se vagyok, tévedés, ha úgy fest, hogy igen, mert nem, csak végre megpillantottam a kurva nagy ködben, ami elém ült az utat és ez feldobott és most lendületbe vagyok, hogy megkeressem és ha tapogatva is a kavicsait, de menjek rajta kifele ebből a semmilyen és halott világból, amibe a köd sodort, de még ugyanúgy visszaeshetek, ugyanúgy folytatódhat a zuhanás és ugyanúgy ellepheti a köd az agyam, elveszhetek és folytathatom, amit eddig. De legalább tudatosodott bennem, hogy mi a baj, mert eddig erről is csak halvány fogalmaim voltak.
Az a baj, hogy kimerültem. Annyira, hogy nem érdekelt semmi, nem tudtam élvezni túl sok mindent. A szerepjátékot igen, de nagyon kevés dolgot tudnék felsorolni emellett. És ez baj. Nagyon nagy baj, ha már örülni vagy szomorúnak lenni se tudsz.
Persze azért próbálkoztam, elkezdtem olvasni egy magát Noriakinak nevező személy blogját, aki lánynak született, de elindult a másik úton, átváltozik. Elnézést, ha hülyén fogalmazok ezzel kapcsolatban, számomra ez nagyon érdekes dolog, amiről kevés az ismeretem, igyekszem óvatosan fogalmazni, mert nem akarok véletlenül se sértő vagy bántó lenni. Nekem ez egyfajta misztikum, amit meg szeretnék ismerni, főleg, mivel tinédzser koromtól kezdve határozottan arra vágytam, hogy fiú lehessek, nem tudtam azonosulni a nememmel. Tudom, mi lett volna belőle, tudom, hogy én ebben az életemben semmilyen módon nem kaptam volna meg azt, amire vágytam, hiszen nekem attól akkor elvágták az utat, mikor a második kromoszómám X lett. De komolyan. Ugyanaz maradtam volna, ha átszabatom és átalakíttatom magam és az életem, mint aki vagyok és ugyanúgy nem tudtam volna azonosulni a testemmel, ahogy anno. Magammal volt bajom és ez még tíz év után is megvan, csak már nem annyira élesen, durván, állandóan. Most spec nem vagyok kibékülve a frizurámmal és a hajszínemmel, több ruhára vágyom, meg hosszabb körmökre, de mindegy. Megvannak azok a dolgok, amiket utálok és amiket imádok a női létben. Ez az, amit látok Noriakin. Sok dologban magamra ismertem benne, sokban pedig egyáltalán nem. Lady Gaga sem lett sokkal szimpatikusabb számomra, tetszik, amit csinál, elismerem a munkásságát és örülök, hogy van, de hogy jelenleg nem tudnék jó szívvel leülni vele beszélgetni, az tuti. Valszeg még bennem vannak korlátok, de dolgozom rajtuk és le fogom dönteni őket.
Engem most nagyon érdekel a többi nem. Időszakosan van ilyen, hogy van egy téma, ami megfog, elkezd érdekelni és nekiállok olvasni, kutatni, ismereteket szerezni. Az első ilyen a yaoi volt, aztán jöttek sorra a szexusok, szexuális viselkedés, szexuális orientációk, vágyak, formák, szóval eltelt pár év úgy, hogy olvastam, néztem, figyeltem és pakoltam helyre magamban a dolgokat, gondolkodtam, írtam róla, alkottam meg a véleményem, kerestem meg benne magam, azt, hogy tulajdonképpen miért is foglalkoztat ez engem és így szép lassan rájöttem, hogy mindig az ilyen nagy érdeklődésem két okból fontos: 1.) mivel slasher vagyok, azért nem árt bizonyos ismereteket megszereznem, főleg, mivel reál világban szeretek írni, 2.) mindig van valami hiányzó elem az életemből, ami megvan abban, ami épp érdekel. Nos egy ideje a kétnemű, nemváltó emberek érdekelnek.
Én úgy vélem - talán így a leghelyesebb kijelenteni -, hogy minden emberben van férfias és nőies rész. Van, akiben egyik vagy másik több, van, akiben egyenlő, van, akiben az egyik a másiknak az alárendeltje, de mindkét energia megvan egy emberben, enélkül valószínűleg nem tudnánk létezni. Hogy akkor minek a másik ember? Azért, mert félnek születünk. Megteremthetjük magunknak a tökéletest egy álomvilágban, de szükségünk van rá fizikálisan is. Arra, hogy velünk legyen, arra, hogy amikor valamit nem akarunk, is rágja a fülünket és arra, hogy fizikai kapcsolatunk legyen azzal az emberrel, aki kiegészít minket. Csakhogy nagyon kevesen találjuk meg ezt az embert. Ideákat és fellángolásokat kergetünk ahelyett, hogy végiggondolnánk, igazából mire van szükségünk, mit várunk el a másik embertől, mi mit tudunk beleadni egy kapcsolatba. Tök fontos kérdés, de én se gondoltam anno nagyon végig, csak ott nyűglődtem, hogy ez a fiú tök aranyos, valahogy nagyon megszerettem, nem tudom elengedni a kezét és hiába néz ki úgy, mint egy pulikutya, amit kifejezetten nemszeretek, ott a csírája benne mindannak, amire szükségem van, amilyennek én elképzeltem azt a férfit, aki mellett tökéletes lehetek. És ez így is van, öt év után is ő az egyetlen, aki kiegészít, pont annyira férfias és nőies, hogy nekem az jó legyen. Ha hisztis és nyüszög, azt nem bírom, de a saját hisztizésemet se bírom elviselni, szóval ez nem nagy kunszt, ellenben nagyon erős és állhatatos, mégse annyira, hogy azt durvának, soknak érezzem. Sokat harcolok vele, mivel ő egy harcos típus, én meg a békét nem igazán tapasztaltam meg az életem során, de ez nem olyasmi, mint mikor az emberek egymásnak esnek és fú meg hú. Van olyan is, mégis együtt vagyunk, mert szeretjük egymást akkor is, amikor haragszunk épp a másikra.
Évek óta úgy gondolom, beszélnünk kell dolgokról. Hogy probléma az, hogy vannak tabuk, mert bajt csinálnak. A legegyszerűbb példa az, hogy a fiatal lánynak nem beszélünk a szexről, mert az nem való, aztán lecsap rá egy idősebb faszi, megdugja és a lánynak ott marad a trauma, mert nem tudja feldolgozni, ami történt vele. Utólag már hiába beszél vele akárki, egy egy-másfél órás beszélgetés kimaradása évekig tartó önmarcangolós küzdelmet eredményez önmagával, s rohadt nehéz helyre tenni mindent, amikor mindenről megvan, hogy mi jó és mi rossz, mi helyes és mi helytelen, ki vannak alakulva a bélyegformák, a határok és mindjárt rásütik az emberre, ha felmerül a gyanú, hogy.
Nem. Attól, mert valaki nő, attól, mert lolita, attól mert akármilyen jelzőt idetehetünk, még beszélhet nyíltan, őszintén és kell is, méghozzá tabuk nélkül. Minden ember szembe kerül olyasmivel, amiről nem beszéltek vele. Nálunk otthon anno nem volt téma a politika és a pénzügyek, a szexről meg Anyu beszélt, de nem volt felkészülve, hogy mit mondjon és sok olyasmit sikerült, aminek a kijavításán keményen hat-hét-nyolc éve dolgozom több-kevesebb sikerrel. Nem az ő hibája, akkor arra volt képes és én úgy tekintek erre az egészre, hogy az a feladatom, hogy megtanuljam helyén kezelni mindezt, lehántsam az akkori sértett, sebzett, keserű háncsot a tanácsairól és a tiszta szándékot lássam. Csakhogy ezek rám hatottak és megsebeztek. Minden, amiről nem beszélünk, ugyanilyen sebeket okozhat az emberen és okoz is. A tapasztalás jó és rossz is, katarzis. Az új ismeretlen, az ismeretlen pedig félelmetes, és ahhoz, hogy valamitől az ember ne féljen, fel kell rá készülnie. Persze nem lehet mindenre és hiába készül fel valaki, attól az új még új marad, de a tapasztalást legalább helyén tudja kezelni.
Én azt látom, hogy rengeteg a sebzett ember, akik nem beszélnek és nem is beszélhetnek. Hogy a bélyegek miatt nem tudunk egyről a kettőre jutni, mert megtanultuk, hogy mi jó és mi rossz. Legalábbis nekem komoly problémáim vannak ezzel. Én nem tudom függetleníteni magam attól, hogy kaptam egy világképet és ahhoz próbálok alkalmazkodni, idomulni. Nekem rohadtul nehéz nyitni, tapasztalatot szerezni, tele vagyok félelemmel, frusztrációval és gátlásokkal. Lehet, hogy nem szembetűnő, de ügyes szerepjátékos és színész vagyok. Ez az, amit felismertem jóval később, hogy az utam elterelődött a nemváltás felé vezető irányból - hogy tök mindegy, milyen a testem, mi vesz körbe, én ugyanolyan maradok. Hiába vágyom egyetemre az ott átélhető tapasztalatok miatt, pontosan tudom, hogy félnék és az értékrendem sem változna. Nem áltatom magam azzal, hogy ha egyetemre mentem volna, koleszos lettem volna, más lennék, mert nem, kihagytam volna a legtöbb lehetőséget, ami megváltoztat és utólag még jobban bánnám. Meg tulajdonképpen kaptam lehetőségeket és kapok is, hogy számomra elfogadható módon, emészthető intenzitással megkapjam azokat is.
Változom és változtam, keresem a jót, próbálom mindenben megtalálni. Nem vagyok jobb azzal, hogy optimista vagyok, ez csak egy lehetőség a jobb életre, mert ha keresed a jót, megtalálhatod. Nem biztos, hogy megtalálod, de az esélye több, mintha nem keresnéd - realista - vagy elutasítanád - pesszimista.
Le akartam írni ma mindent őszintén, ami jött. Azt, hogy az életnek vannak árnyoldalai, hasalunk el és nyaljuk fel a murvát, szerzünk sebeket a lelkünkre is, de ha elfogy belőlünk az erő, akkor az Élet azért küld kapaszkodókat. És köszönöm, hogy Bene van nekem.
Rengeteget csalódtam az elmúlt másfél évben. A barátságban, a munkában, magamban, az ideáimban... Fájnak és nem tettem magam túl semmin még, de szeretném. Hinni akarok újra, erőt érezni magamban és törni előre. A Lady Gagás videóban megpillantottam azt, amit én is csináltam: nem volt életbevágó, hogy könyvem legyen, de sok éve a terveim közt szerepelt, és ugyanúgy mindent a kezemben akartam tartani, mint Gaga, a könyv külső megjelenésétől kezdve a tördelésen át a pontos szövegig cenzúra nélkül. Ugyanakkor rájöttem, mitől riadtam vissza. Azt tudtam, hogy féltem, csak nem volt teljesen tiszta, hogy mitől. Nem érzem úgy, hogy az tudok lenni, ami amellett, hogy ez az, amire valahogy mégis vágyom, lehetnék. Nem vagyok biztos magamban, nem vagyok biztos abban, hogy képes lennék inspirálni, ösztönözni az embereket. Pedig ez fontos és amikor Nana azt mondta, hogy inspirálom őt, az nekem egy elmondhatatlanul jelentős dolog volt az életemben.
Új kedvenc, hála Timinek és ez most illik is:
Mégis lekiszemetest csinálok a blogomból
Régen írtam és most is rinyálni jöttem. Semmivel se nagyon jutok egyről a kettőre, ami kezd elég komolyan frusztrálttá és feszültté tenni. Tegnap elfelejtettem, hogy cp megbeszélés van a klubban, otthonról kellett visszabumliznom a helyre. Tudtam, hogy a megbeszélésnek részemről nem sok értelme lesz, de hát elmentem. Volt lent Zöld, ő tartotta gyakorlatilag a megbeszélést, aminek nagyon örültem, bírom a fejét annak a srácnak. =) Volt lent Rajmond is, helyre pakolt pár fejet, amire szüksége volt a csapatnak, mi meg Gergővel átbeszéltünk pár dolgot mind a csapat, mind a klub, mind a magánélet és mind az országgal, világgal kapcsolatos dolgokkal kapcsolatosan. Konkrétan majdnem lekéstük az utolsó hazavivő trolit, annyira belemerültünk, s Bene és Zöld is elvolt. =)
Pink új száma, amit a rádióban nyomnak, tök jóra sikerült, bár először idegennek éreztem őhozzá, de most, kábé harmadik hallásra megszerettem. ^^ Illik is most a hangulatomhoz, bár a szövegét még nem néztem meg, de ami késik... =)
Melóból vagyok, ezért kicsit sietek, nem térek most ki sok mindenre, azt majd később. Mivel nyolc napom van, fogok kivenni szabit, csak most nem tehettem meg, mert ítéleteket kell írnom... Lenyakaz a bíróm, ha nem lesz meg mind a négy záros határidőn belül... ^^;;
Újabban munkahelyen belekötnek, hogy a zártan kezelt vétívet hogy írom meg (most már úgy, ahogy itt szokás, hiába hülyeség így), meg hogy írok a borítékra és vétívre (egy kukac a szó végi i-m és ezt kifogásolták), aztán ami halálosan idegesít, hogy sorállás van a nyomtatóknál, mivel az egész folyosóra van kettő és az egyik időnként bekrepál, a gépek lassúak, az alapprogramok alig működnek, folyton fagy a gép és a rendszer, amivel egyszerűen nem tudok együtt dolgozni, én elvárom, hogy az alapok meglegyenek és a baromkodás idegesít. Két kolléganőm kábé levegőnek néz azóta is, amivel semmi bajom, elvagyok, bár nem szívesen kérdezek tőlük semmit, ráadásul irodára csak úgy tudok lemenni, hogy régi-új kolléganő fontoskodik, meg feltűnési viszketegsége van, amit ha ezt sokáig folytatja, fel fogom hívni a figyelmét és megkérem, hogy változtasson, mert nekem nem pálya, hogy nem tudok megbeszélni senkivel semmit, mert neki szerepelnie kell.
Sok bennem a keserűség, csalódottság aput illetően, meg még mindig a Sango-problémán vagyok ki. Egyik ügyben sem léptem semerre, sem előre, sem hátra, mert nem tudtam magam elhelyezni, nem tudom, mit kéne csinálni. A homokba dugom a fejem is egy megoldás, csak nem tudom, mennyire jó, az meg, hogy a fejükre olvasom a sirámjaimat, megint értelmetlen. Persze valahol el kell kezdeni, s ezt Nicoval kezdtem ma, mikor tett egy megjegyzést Timi karakterével kapcsolatban. Bedurrant a fejem, hogy rivalizál és/vagy féltékenykedik, és megírtam neki, hogy részemről mi merre hány méter. Nekem a barátság osztatlan, én két olyan ember barátja simán tudok lenni, akik szóba sem állnak egymással, nem ismerik akár egymást, anno egy nagy baráti közösséget hoztam így össze, hogy az itt-ott neten megismert embereket egymással összeismertettem és frankó volt, szerettük mind. Szétestünk, mert távolság, suli és munka nem úgy hozta, hogy együtt tudjunk maradni, de 99%-kal ma is bármikor nagyon jó beszélgetéseket tudunk csapni. Nem igazán emlékszem olyanra, hogy egyik féltékeny volt a másikra vagy rivalizált volna, az utóbbi idő terméke ez, részemről Taly és Kiba felé jelent meg, amiből az lett, hogy Kibával nem is beszélünk, mert sztahanovista lett, csak a munkáról tud beszélni, Talyval újra kell építenem magamban dolgokat. Valamit mókoltak ők is ketten, volt egy nagyon együtt levős időszakuk, amiből én kimaradtam és az nekem nagyon nem volt jó, de most kábé mindhárman külön vagyunk.
Nos... én ezt a Nico-Timi-Mao-én négyest úgy látom, hogy elég rosszul sült el. Mindhármukat szeretem, de a kölyökkel x hónapja nem beszélek, mert nem akarok neki segíteni építeni az álomvilágát. Megvan a sajátom, látom a buktatóit, a lányokkal van egy álomvilágfélénk, amiről bőszen írunk immár több, mint egy éve, ez bőven elég nekem. Ők barátnők voltak, jött Mao és nekem halvány lilám sincs, mi történt, de olyan kavarodások voltak, hogy az égbekiáltó, most meg a két lány nem is beszél egymással, ami nekem Nico felől nagyon kellemetlen időnként, mert ugye kapok megjegyzéseket, burkolt mondatokat, az ő érzései erősen kihatnak a karakterei viselkedésére és nehéz összehozni, hogy egy jelenetben, de akár egy docban is eredményesen írni tudjunk, nekem ez meg így nem pálya. Én nem akarok rivalizálást, féltékenykedést sem az életben, sem az írásban, több olyan jelenetet terveztem, ahol mindkét lányra szükségem van és nem tudom megírni, mert Nico úgy áll hozzá, ahogy és nem azt mondom, hogy nem értem meg az álláspontját, csak most már tájékoztatnom kellett, hogy amennyiben megpróbál kisajátítani, a játszmái trófeájává tenni, nem rendezi magában a viszonyunkat, kiöli belőlem az íráskedvet. Gergőtől amúgy is kaptam tegnap éjjel egy nagy lecseszést, mert már három hónapja le kellett volna adnom kéziratot. Tök igaza volt és nem azért éreztem magam rosszul, mert lecseszett, hanem mert még csak egy érvem sem volt arra azon túl, hogy a lányokkal irkáltam, hogy miért nem vagyok kész már vele és írom a következő regényem. Kszasza is ilyen ügyben keresett meg, újra akarja éleszteni a honlapom, ami baromi sok bétamunkát jelent részemről, stb. Gyakorlatilag egyáltalán nem vagyok köteles velük írogatni, csak szeretem ezt csinálni, szeretek közben velük beszélgetni, amit Timivel jobban tudok megtenni, mivel ő beavat dolgokba, mesél, kérdez. Én nem kérdezősködöm, csak ha valamivel célom van. Érdekel a másik ember, de nem akarom a személyes szféráit sérteni, belemászni a lelkébe, letámadni.
Kicsit bedurrant a fejem, mert Niconak is van érzéke az íráshoz és velem lopja a napot kábé, mikor neki is vannak asztalfiókban fekvő regényei, amiket írhatna rendesen és dobhatná piacra, mert ideje szétrobbantanunk néhány betokosodott, közhellyé vált, sablonos trendet, valami újjal előrukkolnunk, átmozgatnunk a piac energiáit. Timivel más a helyzet, jól ír, de őt társszerzőnek tudom elképzelni, mint önálló írónak, az egyetemi tanulmányai és abból következő előrelépései neki fontosabbak az írásnál, ami nagyon jó, én támogatom abszolút abban, hogy ezt csinálja, mert szereti, mert úgy érzem, ő ezzel jó helyen van.
Pfhh... És ez még csak a fele vagy a negyede volt annak, ami bennem van, annak is a finomított, cenzúrázott változata. Oo'
Ez az október egy rettentően ramaty hónap, de komolyan.
Pink új száma, amit a rádióban nyomnak, tök jóra sikerült, bár először idegennek éreztem őhozzá, de most, kábé harmadik hallásra megszerettem. ^^ Illik is most a hangulatomhoz, bár a szövegét még nem néztem meg, de ami késik... =)
Melóból vagyok, ezért kicsit sietek, nem térek most ki sok mindenre, azt majd később. Mivel nyolc napom van, fogok kivenni szabit, csak most nem tehettem meg, mert ítéleteket kell írnom... Lenyakaz a bíróm, ha nem lesz meg mind a négy záros határidőn belül... ^^;;
Újabban munkahelyen belekötnek, hogy a zártan kezelt vétívet hogy írom meg (most már úgy, ahogy itt szokás, hiába hülyeség így), meg hogy írok a borítékra és vétívre (egy kukac a szó végi i-m és ezt kifogásolták), aztán ami halálosan idegesít, hogy sorállás van a nyomtatóknál, mivel az egész folyosóra van kettő és az egyik időnként bekrepál, a gépek lassúak, az alapprogramok alig működnek, folyton fagy a gép és a rendszer, amivel egyszerűen nem tudok együtt dolgozni, én elvárom, hogy az alapok meglegyenek és a baromkodás idegesít. Két kolléganőm kábé levegőnek néz azóta is, amivel semmi bajom, elvagyok, bár nem szívesen kérdezek tőlük semmit, ráadásul irodára csak úgy tudok lemenni, hogy régi-új kolléganő fontoskodik, meg feltűnési viszketegsége van, amit ha ezt sokáig folytatja, fel fogom hívni a figyelmét és megkérem, hogy változtasson, mert nekem nem pálya, hogy nem tudok megbeszélni senkivel semmit, mert neki szerepelnie kell.
Sok bennem a keserűség, csalódottság aput illetően, meg még mindig a Sango-problémán vagyok ki. Egyik ügyben sem léptem semerre, sem előre, sem hátra, mert nem tudtam magam elhelyezni, nem tudom, mit kéne csinálni. A homokba dugom a fejem is egy megoldás, csak nem tudom, mennyire jó, az meg, hogy a fejükre olvasom a sirámjaimat, megint értelmetlen. Persze valahol el kell kezdeni, s ezt Nicoval kezdtem ma, mikor tett egy megjegyzést Timi karakterével kapcsolatban. Bedurrant a fejem, hogy rivalizál és/vagy féltékenykedik, és megírtam neki, hogy részemről mi merre hány méter. Nekem a barátság osztatlan, én két olyan ember barátja simán tudok lenni, akik szóba sem állnak egymással, nem ismerik akár egymást, anno egy nagy baráti közösséget hoztam így össze, hogy az itt-ott neten megismert embereket egymással összeismertettem és frankó volt, szerettük mind. Szétestünk, mert távolság, suli és munka nem úgy hozta, hogy együtt tudjunk maradni, de 99%-kal ma is bármikor nagyon jó beszélgetéseket tudunk csapni. Nem igazán emlékszem olyanra, hogy egyik féltékeny volt a másikra vagy rivalizált volna, az utóbbi idő terméke ez, részemről Taly és Kiba felé jelent meg, amiből az lett, hogy Kibával nem is beszélünk, mert sztahanovista lett, csak a munkáról tud beszélni, Talyval újra kell építenem magamban dolgokat. Valamit mókoltak ők is ketten, volt egy nagyon együtt levős időszakuk, amiből én kimaradtam és az nekem nagyon nem volt jó, de most kábé mindhárman külön vagyunk.
Nos... én ezt a Nico-Timi-Mao-én négyest úgy látom, hogy elég rosszul sült el. Mindhármukat szeretem, de a kölyökkel x hónapja nem beszélek, mert nem akarok neki segíteni építeni az álomvilágát. Megvan a sajátom, látom a buktatóit, a lányokkal van egy álomvilágfélénk, amiről bőszen írunk immár több, mint egy éve, ez bőven elég nekem. Ők barátnők voltak, jött Mao és nekem halvány lilám sincs, mi történt, de olyan kavarodások voltak, hogy az égbekiáltó, most meg a két lány nem is beszél egymással, ami nekem Nico felől nagyon kellemetlen időnként, mert ugye kapok megjegyzéseket, burkolt mondatokat, az ő érzései erősen kihatnak a karakterei viselkedésére és nehéz összehozni, hogy egy jelenetben, de akár egy docban is eredményesen írni tudjunk, nekem ez meg így nem pálya. Én nem akarok rivalizálást, féltékenykedést sem az életben, sem az írásban, több olyan jelenetet terveztem, ahol mindkét lányra szükségem van és nem tudom megírni, mert Nico úgy áll hozzá, ahogy és nem azt mondom, hogy nem értem meg az álláspontját, csak most már tájékoztatnom kellett, hogy amennyiben megpróbál kisajátítani, a játszmái trófeájává tenni, nem rendezi magában a viszonyunkat, kiöli belőlem az íráskedvet. Gergőtől amúgy is kaptam tegnap éjjel egy nagy lecseszést, mert már három hónapja le kellett volna adnom kéziratot. Tök igaza volt és nem azért éreztem magam rosszul, mert lecseszett, hanem mert még csak egy érvem sem volt arra azon túl, hogy a lányokkal irkáltam, hogy miért nem vagyok kész már vele és írom a következő regényem. Kszasza is ilyen ügyben keresett meg, újra akarja éleszteni a honlapom, ami baromi sok bétamunkát jelent részemről, stb. Gyakorlatilag egyáltalán nem vagyok köteles velük írogatni, csak szeretem ezt csinálni, szeretek közben velük beszélgetni, amit Timivel jobban tudok megtenni, mivel ő beavat dolgokba, mesél, kérdez. Én nem kérdezősködöm, csak ha valamivel célom van. Érdekel a másik ember, de nem akarom a személyes szféráit sérteni, belemászni a lelkébe, letámadni.
Kicsit bedurrant a fejem, mert Niconak is van érzéke az íráshoz és velem lopja a napot kábé, mikor neki is vannak asztalfiókban fekvő regényei, amiket írhatna rendesen és dobhatná piacra, mert ideje szétrobbantanunk néhány betokosodott, közhellyé vált, sablonos trendet, valami újjal előrukkolnunk, átmozgatnunk a piac energiáit. Timivel más a helyzet, jól ír, de őt társszerzőnek tudom elképzelni, mint önálló írónak, az egyetemi tanulmányai és abból következő előrelépései neki fontosabbak az írásnál, ami nagyon jó, én támogatom abszolút abban, hogy ezt csinálja, mert szereti, mert úgy érzem, ő ezzel jó helyen van.
Pfhh... És ez még csak a fele vagy a negyede volt annak, ami bennem van, annak is a finomított, cenzúrázott változata. Oo'
Ez az október egy rettentően ramaty hónap, de komolyan.
Őszintén szólva...
Tetszik is és nem is a jegyzői állásom. Egész jó bent ülni a tárgyaláson, a munkát ismerem, de valahogy bizonytalan vagyok azt illetően, hogy én ezt akarom csinálni és abban végképp, hogy innen akarok szülési szabadságra menni (majd! a dolog nem aktuális), ide akarok visszajönni... Szeretem az emberek egy részét, például a volt főnökasszonyom, a Pannit, Évit, Ildikót, az iroda aprócseprő dolgait, jól kijövök a bírómmal, a fiatalabb szobatársnőm érdeklődik, igyekszünk beszélgetni egymással, a főnököt és a jegyzőjét kifejezetten bírom, noha nem sok kapcsolatom van velük, a bíróm szépen ír, reális, amit elvár, egyeznek a bogaraink, szóval a személyi feltételek, amik nekem nagyon fontosak, fennállnak. Viszont a körülmények annyira nem tökéletesek, ami miatt a munkámmal sokkal lassabban tudok haladni, amitől idegbajos tudok lenni. A nyomtatóra szinte mindig várnom kell, mert csak két nagy fénymásoló van az egész folyosóra, ami szerintem finoman szólva is kevés, ha nincs a szobákban nyomtató, márpedig nincs. Vannak dolgok, amik hülyén vannak megoldva. De ezek olyan dolgok, amik nem nagyon érdekelnek, túllépek rajtuk, kitalálok valamit, megoldom. Ami viszont nem tetszik, hogy a fizetésem ilyen kis semmi és úgy érzem, így sose tudok egyről a kettőre jutni. Még másfél év, de lehet, hogy kettő, mire egy-két ezer forinttal emelik, aztán három évig várhatok még egy-két ezer forint növekedésre. És alapból úgy érzem, hogy nem a megfelelő helyen vagyok, hogy jó ott nekem, meg minden, de rohadtul nem itt kéne lennem. Csomó mindent szeretnék és nem tudom megvalósítani az anyagiak miatt, meg bennem van az is, hogy tanulni kéne még valamit. Nem azt mondom, hogy fősuli, de ezen is gondolkodom egy ideje, hogy ha máshogy nem, levelezőn... meg nem ártana nyelvet, meg végre beiratkozni a MÍA egyik áhított tanfolyamára. Bár az is lehet, hogy tulajdonképpen nincs olyan sikerélményem a szakmában, ami miatt hosszútávon fenn akarom az egészet tartani, csak nem tudom, hogyan tovább. Nem egy állandó kihívást szeretnék, mert idővel elfáradok, de azt látom, hogy nincs hova előre, nincs hova fejlődni, továbbjutni, feljebb emelkedni és ez borzasztóan frusztrál. Gyakorlatilag fél év alatt elértem anno a csúcsát ennek az egésznek, itt talán van jutalmazás év végén, de...
Lehet, hogy még mindig bánom, hogy elkerültem Budaörsről. Ottmaradt Sango, aki ma egy hetes keresés után bejelentette, hogy elvesztettük egymást, mint barátnőt. Ennek fényében töltöttem az egész napom, inkább nem válaszoltam a levelére, mert nem akartam a munkahelyemen bőgni. Csináljak úgy, mintha nem vettem volna tudomásul, hogy engem hibáztat és tegyem félre a negatív érzéseimet, hogy megpróbáljam megmenteni a kapcsolatunkat, vagy közöljem vele, hogy az, hogy x ideje nem beszéltünk, nem csak rajtam múlt, ő is felhívhatna néha, mert nem csak neki kerül pénzbe a telefonszámla, hanem nekem is, írhatott volna levelet, vehetné a fáradtságot, hogy elolvassa, amit ide pötyögök, mert másodrészt azért írom, mivel nincs időm huszonöt embernek elmesélni mindig ugyanazt? Hogy nem csak én tudok kimenni Biára - és mint ahogy azt a példa is mutatta, nem tudok -, de ő is be tudna jönni? Budaörsről tíz-húsz perc az Etele, meló után simán találkozhattunk volna beülni valahova, de csak akkor jöttek Demonnal, amikor a spontán parti nem jött össze, mi meg egy rohadt szót nem szóltunk, hogy azért nem tíz-harminc perccel beesés előtt kellene szólniuk, hogy esetleg benéznének hozzánk, mert délig alszunk, össze kéne húznunk a rumlit, hasonlók. Azt írta, elfoglalt volt. Én is. Amellett, hogy dolgoztam, foglalkoznom kellett egy kicsit a hellyel is, amíg készült, addig besegíteni, most meg már kéne tudnom menni nyitni-zárni, de a hely nekem több negatívat hozott, mint amit el tudnék mesélni. Azért hoztuk létre, hogy a baráti társaságnak jó legyen, de valahogy kiskakasok szemétdombja lett, ami miatt esik szét a banda, hol az egyik, hol a másik ember idegességének lehetek tanúja. Számtalanszor mondtam Sangonak, hogy jöhetnek játszani, ahhoz képest, hogy nyáron még alig várták, hogy egyáltalán megnézhető legyen, vagy hívjuk Demont segíteni a munkálatokban, semmi. És sorolhatnám... De minek? Azt írta, beszélhettünk volna meg időpontot, amikor találkozunk vagy beszélgetünk. És beszéltünk? Minden nap négytől ráérek, kivéve játéknapokon, ami most a szerdára áll be apránként, meg a hétvégéim általában foglaltak, mert ha nem programom van, akkor illene lemennem a helyre ügyelni. Én akárhányszor hívtam, hogy találkozunk-e, elfoglalt, fáradt, nem ér rá, Demonozik.
(...)
Lehet, hogy még mindig bánom, hogy elkerültem Budaörsről. Ottmaradt Sango, aki ma egy hetes keresés után bejelentette, hogy elvesztettük egymást, mint barátnőt. Ennek fényében töltöttem az egész napom, inkább nem válaszoltam a levelére, mert nem akartam a munkahelyemen bőgni. Csináljak úgy, mintha nem vettem volna tudomásul, hogy engem hibáztat és tegyem félre a negatív érzéseimet, hogy megpróbáljam megmenteni a kapcsolatunkat, vagy közöljem vele, hogy az, hogy x ideje nem beszéltünk, nem csak rajtam múlt, ő is felhívhatna néha, mert nem csak neki kerül pénzbe a telefonszámla, hanem nekem is, írhatott volna levelet, vehetné a fáradtságot, hogy elolvassa, amit ide pötyögök, mert másodrészt azért írom, mivel nincs időm huszonöt embernek elmesélni mindig ugyanazt? Hogy nem csak én tudok kimenni Biára - és mint ahogy azt a példa is mutatta, nem tudok -, de ő is be tudna jönni? Budaörsről tíz-húsz perc az Etele, meló után simán találkozhattunk volna beülni valahova, de csak akkor jöttek Demonnal, amikor a spontán parti nem jött össze, mi meg egy rohadt szót nem szóltunk, hogy azért nem tíz-harminc perccel beesés előtt kellene szólniuk, hogy esetleg benéznének hozzánk, mert délig alszunk, össze kéne húznunk a rumlit, hasonlók. Azt írta, elfoglalt volt. Én is. Amellett, hogy dolgoztam, foglalkoznom kellett egy kicsit a hellyel is, amíg készült, addig besegíteni, most meg már kéne tudnom menni nyitni-zárni, de a hely nekem több negatívat hozott, mint amit el tudnék mesélni. Azért hoztuk létre, hogy a baráti társaságnak jó legyen, de valahogy kiskakasok szemétdombja lett, ami miatt esik szét a banda, hol az egyik, hol a másik ember idegességének lehetek tanúja. Számtalanszor mondtam Sangonak, hogy jöhetnek játszani, ahhoz képest, hogy nyáron még alig várták, hogy egyáltalán megnézhető legyen, vagy hívjuk Demont segíteni a munkálatokban, semmi. És sorolhatnám... De minek? Azt írta, beszélhettünk volna meg időpontot, amikor találkozunk vagy beszélgetünk. És beszéltünk? Minden nap négytől ráérek, kivéve játéknapokon, ami most a szerdára áll be apránként, meg a hétvégéim általában foglaltak, mert ha nem programom van, akkor illene lemennem a helyre ügyelni. Én akárhányszor hívtam, hogy találkozunk-e, elfoglalt, fáradt, nem ér rá, Demonozik.
(...)
Éjjel
Éjjel nem tudtam elaludni. Az utolsó időpont, amire emlékszem, 02:09. Játék után fél tizenegykor értem haza, Agyar és Robi elkísért, hogy mégse egyedül mászkáljak, aztán volt szabad fél órájuk, úgyhogy bejöttek dumálni. Robit elnyomta az álom, szegény nagyon fáradt és ma reggel vizsgázik, ám ha elment volna haza, négykor kellett volna kelnie, hogy időben beérjen és azt mondta, akkor már jobb, ha nem is alszik. Ez alapjáraton nem lenne gond, ha az alvás számára nem luxus lenne. =S Agyar szépen kivesézte addig, hogy miket gondolt rólam, mikor megismert és a véleménye hogyan változott az idő folyamán. Jókat vigyorogtam. Aztán a srácok negyed órával tizenegy után leléptek, én meg a kölyökkel, Anyuval és Bátyámmal kezdtem beszélgetni. Csak telt az idő, merengtem a nagy semmibe, meg elmondtam nekik, mennyire kiborított a legutóbbi beszélgetésem Benével. Még Anya is elsírta magát és mondta, hogy imádkozik Benéért. Anyukám nem vallásos, neki hite van, ebben is anyja-lánya vagyunk, s ő szokott imádkozni. Én monológokat mondok el, vagy kérdéseket teszek fel, amiket aztán intuíció alapján igyekszek megválaszolni.
Anya elment fél egykor aludni, a tökös úgy fél órával később, Bátyám meg valszeg bealudt a gépnél. Kiesett úgy negyed óra, amit nem tudom, mivel töltöttem. Csak ültem és néztem ki a fejemből? Nem tudom. Elméletileg gépeztem, a gyakorlatban nem emlékszem rá. Utána lefeküdtem aludni, de csak hevertem az ágyban a Benétől kapott színes lepelben, amit itthon nyári ruhaként kötök magamra és telt az idő. Végül levettem, helyette egy trikót húztam, aztán elnyomott a fáradtság.
03:36 - Felriadtam. Kint tombolt a vihar, dörgött, villámlott, a konyhában zúgott a hűtő, a fürdőben a bojler meg a gépem. Feküdtem az ágyon és elkapott valami frász. Próbáltam visszaaludni, de nem ment. Eszembe jutott, hogy becsaphat a villám és akkor annyi a gépemnek. Na, ha eddig nem borultam ki, egy gép nélküli magányban tutira biztosan becsavarodnék rövid úton, úgyhogy miután végiggondoltam, hogy nem vagyunk magasan, a földszinten van a lakásunk, tehát a villám nem a mi házunkba fog belecsapni, de ha igen, nem a mi lakásunkat fogja megkárosítani, pánikszerűen kiugrottam az ágyból és kikapcsoltam, kihúztam a konnektorból a Lapost, mondván, ha eszembe jutott, inkább kilövöm és reggel bekapcsolom, mint nem és vége a nyugalmamnak és a gépemnek. Ezután visszafeküdtem és extra erősen igyekeztem visszaaludni, hiába keltett bennem rengeteg lendületet, ihletet, érzést a vihar. Nem akartam félőrült módjára viselkedni, mert bár a karakterembe teljesen belefér, arra gondoltam, nem bírnám ki a mai melót, ha megtenném. Szóval szépen összekuporodtam és vártam, hogy elnyom a fáradtság.
Arra figyeltem fel, hogy van bennem valami para. Hogy most a vihar valamiféle félelmet generál, amit nem neki kell tulajdonítani, vagyis nem tudom, mitől tartok, de a vihar dob rajta, erősíti. Aztán a kölyökre gondoltam, hogy ő tutira be lenne rezelve, meg Benére, hogy remélem, ott nem volt vihar, de ha igen, átaludta. Na akkor rám jött a sírás, elkezdtek leperegni előttem a mondataim, problémáim az elmúlt fél évvel kapcsolatban, satöbbi-satöbbi-satöbbi, mígnem úgy döntöttem, hogy álomba ébrenálmodom magam. Van egy különös tulajdonságom: ha én félek, de valaki jobban fél nálam, az én félelmem elmúlik, hogy a másikat meg tudjam nyugtatni. Ezt vettem alapul és bejött.
06:30 - Csörög az óra. Kinyomom, visszacsukom a szemem és arra gondolok: Ugye ez csak vicc? Még nem telt el három óra, vagy ha igen, most van óraállítás és még egyet aludhatok. Aztán felültem és a telefont megfogva mentem el vécére, hátha Benét megint fél hat körül verték ki az ágyból és felhívna, de nem, azóta se. Remélem, alszik.
Anya elment fél egykor aludni, a tökös úgy fél órával később, Bátyám meg valszeg bealudt a gépnél. Kiesett úgy negyed óra, amit nem tudom, mivel töltöttem. Csak ültem és néztem ki a fejemből? Nem tudom. Elméletileg gépeztem, a gyakorlatban nem emlékszem rá. Utána lefeküdtem aludni, de csak hevertem az ágyban a Benétől kapott színes lepelben, amit itthon nyári ruhaként kötök magamra és telt az idő. Végül levettem, helyette egy trikót húztam, aztán elnyomott a fáradtság.
03:36 - Felriadtam. Kint tombolt a vihar, dörgött, villámlott, a konyhában zúgott a hűtő, a fürdőben a bojler meg a gépem. Feküdtem az ágyon és elkapott valami frász. Próbáltam visszaaludni, de nem ment. Eszembe jutott, hogy becsaphat a villám és akkor annyi a gépemnek. Na, ha eddig nem borultam ki, egy gép nélküli magányban tutira biztosan becsavarodnék rövid úton, úgyhogy miután végiggondoltam, hogy nem vagyunk magasan, a földszinten van a lakásunk, tehát a villám nem a mi házunkba fog belecsapni, de ha igen, nem a mi lakásunkat fogja megkárosítani, pánikszerűen kiugrottam az ágyból és kikapcsoltam, kihúztam a konnektorból a Lapost, mondván, ha eszembe jutott, inkább kilövöm és reggel bekapcsolom, mint nem és vége a nyugalmamnak és a gépemnek. Ezután visszafeküdtem és extra erősen igyekeztem visszaaludni, hiába keltett bennem rengeteg lendületet, ihletet, érzést a vihar. Nem akartam félőrült módjára viselkedni, mert bár a karakterembe teljesen belefér, arra gondoltam, nem bírnám ki a mai melót, ha megtenném. Szóval szépen összekuporodtam és vártam, hogy elnyom a fáradtság.
Arra figyeltem fel, hogy van bennem valami para. Hogy most a vihar valamiféle félelmet generál, amit nem neki kell tulajdonítani, vagyis nem tudom, mitől tartok, de a vihar dob rajta, erősíti. Aztán a kölyökre gondoltam, hogy ő tutira be lenne rezelve, meg Benére, hogy remélem, ott nem volt vihar, de ha igen, átaludta. Na akkor rám jött a sírás, elkezdtek leperegni előttem a mondataim, problémáim az elmúlt fél évvel kapcsolatban, satöbbi-satöbbi-satöbbi, mígnem úgy döntöttem, hogy álomba ébrenálmodom magam. Van egy különös tulajdonságom: ha én félek, de valaki jobban fél nálam, az én félelmem elmúlik, hogy a másikat meg tudjam nyugtatni. Ezt vettem alapul és bejött.
06:30 - Csörög az óra. Kinyomom, visszacsukom a szemem és arra gondolok: Ugye ez csak vicc? Még nem telt el három óra, vagy ha igen, most van óraállítás és még egyet aludhatok. Aztán felültem és a telefont megfogva mentem el vécére, hátha Benét megint fél hat körül verték ki az ágyból és felhívna, de nem, azóta se. Remélem, alszik.
Most jön a neheze tényleg
Megvolt az első nagy kibukás a részemről. Hívtam ma Benét, míg a srácokkal voltunk. Ma csak Csenge, Agyar, Robi és Gergő ért rá, s Gergő akart beszélni vele, de azonnal hallottam Bene hangján, hogy ebből nem lesz beszélgetés. Először azt hittem, én ébresztettem fel, aztán kisült, hogy épp annyira szenved, hogy nagyon. Nem tudom, mennyit beszéltünk, de egy évezrednek tűnt és egy pokolnak. Utána letettem, összegörnyedtem és elkezdtem zokogni. Levegőt se kaptam, Agyar azonnal ott volt mellettem és a vállamra tette a kezét, a másik két fiú a másik két lehetséges esési oldal felé ült, vett körbe. Éreztem, hogy mind megijedtek és bár én ilyenkor kapcsolatot vesztek a külvilággal, csak jön belőlem fel az érzelmi halmaz, most nagyon erősen éreztem, hogy amikor Kiba megszólított, arra reagálnom kell, szóval megráztam a fejem. Ez volt a szerencsém, később mondta, hogy attól félt, katatón állapotba kerültem és valahogy ki kell mozdítania, amihez csak annyi jutott eszébe, hogy lelök az ülésről, mivel az egyensúlyérzék nem kapcsol ki, elég erős marad, hogy észhez térítse az embert.
Én megvagyok. Igénylem a társaságot és azt, hogy törődjenek velem, de ahogy az lenni szokott, nem tudom elfogadni, mert ha aggódnak értem, automatikusan úgy reagálok, hogy elkezdem azt mutatni, hogy nincs semmi bajom, minden oké.
Tényleg most jön majd a neheze, mert az a nagyfokú fájdalom, amit érez, normális. Eddig egy ciszta nyomta neki szét a gerincét, most meg rendeződnek helyre a dolgok. Megpiszkálták az idegeket, receptorokat, satöbbi, szóval az lenne a baj, ha nem szenvedne, de komolyan. Mivel érzi a bal lábát úgy, mint a jobbat, ami eddig nem volt így és amiket még mondtam, Agyar szerint nagyon biztató, tűrni kell. Azt még hozzátette, hogy a kilátások szerint elkezdhet az izomzata is újraépülni, ha már a szervezete rendezte az idegrendszeri dolgokat, a megerősödött izmok meg helyre húzhatják a testét, vagyis ami évek alatt lassan, fájdalommentesen lezajlott, azt most pikpak csinálhatja vissza a szervezet nagyon kínszenvedősen.
Én megvagyok. Igénylem a társaságot és azt, hogy törődjenek velem, de ahogy az lenni szokott, nem tudom elfogadni, mert ha aggódnak értem, automatikusan úgy reagálok, hogy elkezdem azt mutatni, hogy nincs semmi bajom, minden oké.
Tényleg most jön majd a neheze, mert az a nagyfokú fájdalom, amit érez, normális. Eddig egy ciszta nyomta neki szét a gerincét, most meg rendeződnek helyre a dolgok. Megpiszkálták az idegeket, receptorokat, satöbbi, szóval az lenne a baj, ha nem szenvedne, de komolyan. Mivel érzi a bal lábát úgy, mint a jobbat, ami eddig nem volt így és amiket még mondtam, Agyar szerint nagyon biztató, tűrni kell. Azt még hozzátette, hogy a kilátások szerint elkezdhet az izomzata is újraépülni, ha már a szervezete rendezte az idegrendszeri dolgokat, a megerősödött izmok meg helyre húzhatják a testét, vagyis ami évek alatt lassan, fájdalommentesen lezajlott, azt most pikpak csinálhatja vissza a szervezet nagyon kínszenvedősen.
Zenés elbeszélés
Lifehouse - Halfway gone
Szürkéskék ég, mézsárgára festett fehér híd, e kettő közt sötétzöldnek tűnő Gellért hegyi növényzet és
aranyosbarna-szürke sziklák, mellettem két oldalt meg a csodálatos, mocskosszürke Duna. Nem tudom, tényleg ilyen volt-e, vagy csak én láttam-e ilyennek, de tökéletesen megjelenítette azt a kettősséget, ami bennem volt. A reggeli vidámságét, amit mostanában szoktam érezni, főleg ha loliban vagyok - és ma a kedvenc szamócásomat vettem fel alávéve a szamócás szoknyám, hogy még dúsabbnak és habosabbnak látszódjék - és a sírhatnék mélységes, nyomasztó és szomorú fellegét.
Adam Lambert - Mad world
Azon gondoltam, mennyire bolond vagyok. Még Benének sem beszéltem a tengap éjjelről, ő pedig valami isteni szerencse folytán elfelejtette megkérdezte, mikor feküdtem le, mikor aludtam el, mi volt. Ugyanolyan zokogás lett volna belőle, mint a Dani telefonja után, arra meg nem volt időnk, össze kellett készülnünk a mai útra. És egyébként sem akartam arról beszélni, hogy még mindig nem gyógyultam ki abból az állapotból, amitől menekülök. Miért? Miért kell így éreznem? Miért kell olyan embereket megismernem, akik miatt le akarom vetni a bőröm, ki akarom cserélni az egész életem is akár, hogy nekik megfeleljek? Hiszen már régebben eldöntöttem, hogy senkinek többet, csakis magamnak. Erre tessék...
Avril Lavigne - Complicated
Félek. Rettegek tőle, hogy vakvágányra megyek megint. Az írás, Bene és az álmaim az életemet jelentik. Nem is akarnék úgy élni, hogy nem tudok írni, hogy nincs velem Bene, álmatlanul, érzéstelenül. És mégis... mindet egy pillanat alatt eldobnám, amikor kivételes emberekkel vagyok. Egyet kiírtam az életemből... egyet már muszáj voltam elhagyni, mert bekattantam. Amikor nem volt velem, olyan volt, mintha folyamatosan haldokoltam volna. Megvesztem egyetlen szaváért, az ő álmait láttam és akartam valónak én is.
Adam Lambert - Whataya want from me
Nem tudtam tanulni idefele jövet. Sok csomagom volt és az agyam sem fogott. Csak ültem a buszon, néztem ki a fejemből és jártattam az agyam. A fáradtságtól elkókadtam, s mire észbe kaptam, már egy olyan éberálom közepén voltam, amiben sírtam. És a valóságban is potyogtam a könnyeim. Az egyik kolléganőm meg ott ült majdnem velem szemben. Megijedtem, hogy ha nem szedem össze magam, látni fogja a könnyeim, azt pedig nem akarom. Szerencsére tanult, úgyhogy nem vette észre, mi van velem. Mikor engem kezdett nézni, már újra ura voltam magamnak.
Szürkéskék ég, mézsárgára festett fehér híd, e kettő közt sötétzöldnek tűnő Gellért hegyi növényzet és
aranyosbarna-szürke sziklák, mellettem két oldalt meg a csodálatos, mocskosszürke Duna. Nem tudom, tényleg ilyen volt-e, vagy csak én láttam-e ilyennek, de tökéletesen megjelenítette azt a kettősséget, ami bennem volt. A reggeli vidámságét, amit mostanában szoktam érezni, főleg ha loliban vagyok - és ma a kedvenc szamócásomat vettem fel alávéve a szamócás szoknyám, hogy még dúsabbnak és habosabbnak látszódjék - és a sírhatnék mélységes, nyomasztó és szomorú fellegét.
Adam Lambert - Mad world
Azon gondoltam, mennyire bolond vagyok. Még Benének sem beszéltem a tengap éjjelről, ő pedig valami isteni szerencse folytán elfelejtette megkérdezte, mikor feküdtem le, mikor aludtam el, mi volt. Ugyanolyan zokogás lett volna belőle, mint a Dani telefonja után, arra meg nem volt időnk, össze kellett készülnünk a mai útra. És egyébként sem akartam arról beszélni, hogy még mindig nem gyógyultam ki abból az állapotból, amitől menekülök. Miért? Miért kell így éreznem? Miért kell olyan embereket megismernem, akik miatt le akarom vetni a bőröm, ki akarom cserélni az egész életem is akár, hogy nekik megfeleljek? Hiszen már régebben eldöntöttem, hogy senkinek többet, csakis magamnak. Erre tessék...
Avril Lavigne - Complicated
Félek. Rettegek tőle, hogy vakvágányra megyek megint. Az írás, Bene és az álmaim az életemet jelentik. Nem is akarnék úgy élni, hogy nem tudok írni, hogy nincs velem Bene, álmatlanul, érzéstelenül. És mégis... mindet egy pillanat alatt eldobnám, amikor kivételes emberekkel vagyok. Egyet kiírtam az életemből... egyet már muszáj voltam elhagyni, mert bekattantam. Amikor nem volt velem, olyan volt, mintha folyamatosan haldokoltam volna. Megvesztem egyetlen szaváért, az ő álmait láttam és akartam valónak én is.
Adam Lambert - Whataya want from me
Nem tudtam tanulni idefele jövet. Sok csomagom volt és az agyam sem fogott. Csak ültem a buszon, néztem ki a fejemből és jártattam az agyam. A fáradtságtól elkókadtam, s mire észbe kaptam, már egy olyan éberálom közepén voltam, amiben sírtam. És a valóságban is potyogtam a könnyeim. Az egyik kolléganőm meg ott ült majdnem velem szemben. Megijedtem, hogy ha nem szedem össze magam, látni fogja a könnyeim, azt pedig nem akarom. Szerencsére tanult, úgyhogy nem vette észre, mi van velem. Mikor engem kezdett nézni, már újra ura voltam magamnak.
Egy telefon
Rátaláltam egy olyan Lady Gaga számra, amit még nem hallottam - ami nem nehéz, nem keresem a dalait, csak ezt adta a gép épp. =) The edge of glory címet viseli és egészen jó. Igazából végig sem tudtam hallgatni, mert felhívott a Dani és inkább vele beszélgettem. Nem jutottam végig a kitűzött munkákon sem, mert telefonálás közben nem akartam ezer dolgot csinálni, Danival viszont olyan jó telefonálni. Már hazafele tartottam, ő csak rendületlenül mondta és magyarázkodott. Nem is tudom elmagyarázni ezt az egészet, hogy mi volt. Talán túl ellenségesen nyilvánultam meg a családi kötelékek túl szorossága ellen és ő meg akart békíteni, nem tudom. A lényeg, hogy ahogy mondta-mondta, egyetlen ártalmatlan mondat nagyon mélyre betalált. Nem is tudtam utána megszólalni, inkább a témába nem vágó dolgokat igyekeztem mondani, de mégsem megsérteni azzal, hogy úgy teszek vagy tűnök, mintha nem is figyelnék rá. Körülbelül negyven percig beszélgettünk még, vagy többet, nem tudom, viszont most először alig vártam, hogy letehessem és megadhassam magam. A kombínón aztán ráborultam a táskámra a fáradtságtól és mielőtt elnyomott volna az álom, elpityeredtem magam. Utána alig tíz perc séta következett, míg hazaértem. Villámgyorsan benyomtam a kódot, kulcs, már bent is voltam. Bene pont a konyhában volt, én épp csak bezártam a rácsot, aztán a nyakába borultam és elkezdtem zokogni. Fogalmam sincs, meddig álltunk ott, csak azt tudom, hogy hamar levágta, hogy gáz van, megfordult és magához ölelt. Kérdezgetett, hogy mi baj van, mi történt, és ölelt meg simogatott. Azt hitte, kirúgtak, de ráztam a fejem. Aztán azt, hogy ki fognak, vagy a bíróm csinált valamit, de nem. Végül behúzott a szobába, ahol rögtön rákuporodtam az ágyra és húztam magammal. Az megnyugtat, ha nagykifliként átölel. Megkérdezte, elmondom-e, én meg bólogattam, de ilyenkor egyetlen nyikk sem jön ki belőlem, úgyhogy az ölembe tette a gépét, én meg megpróbáltam neki leírni, mi történt.
Írtam nemrég Kishinek mailt. Most kezdek lassan-lassan jobban lenni.
Írtam nemrég Kishinek mailt. Most kezdek lassan-lassan jobban lenni.
Nem jó sehogy se
Egyébként abból a szempontból lenyugodtam, hogy folyton csak írni és álmodozni akarok. Tegnap valahogy sikerült rákényszerítenem magam, hogy a bennem felgyülemlett hiperaktivitást arra fordítsam, hogy dolgozzak. Két órával többet is ültem bent, aminek az elröppentét épp csak észrevettem. Viszont nem vagyok jól. Most, hogy megint nincs bennem az a lendület, nem érzem, hogy van értelme az életemnek. Pedig van, csak most épp nem azzal kell foglalkoznom, hogy megírjam azokat a kisebb volumenű sztorikat, amik felébrednek bennem, hanem azzal, hogy rendet tegyek az életemben, hogy amikor eljön az a pillanat, hogy majd megszakadok a magamra vállalt tehertől, ép ésszel kibírjam. Igyekszem tudatosan készíteni magam, tudatosabban élni. Kár, hogy az egyetlen ember, aki leföldelhetne, mostanában ugyanolyan hülye, mint én. =(
A 30 napos cuccot meg csinálni akarom és amikor hazamegyek, csak az van bennem, hogy maradjon kikapcsolva a gépem, a munkahelyemen meg nem akarom ezzel tölteni az időm, mert legalább egy-másfél órát szánnék minden blokkra, az meg rengeteg sok. >.<
A 30 napos cuccot meg csinálni akarom és amikor hazamegyek, csak az van bennem, hogy maradjon kikapcsolva a gépem, a munkahelyemen meg nem akarom ezzel tölteni az időm, mert legalább egy-másfél órát szánnék minden blokkra, az meg rengeteg sok. >.<
Méz és lóhere első évadának megtekintése utáni sírás helyetti sírós post
Miközben azon gondolkodtam, Nana blogját olvassam-e el, vagy írjak ide pár sort, mielőtt moziba megyünk Benével, arra jutottam, igazából az írás maradt ki az egész hétvégémből, holott azt terveztem, nagyjából befejezem Telan démonom történetét. Ehelyett lebetegedtem, a hétvége nagy részét kidőlve töltöttem és bevallom, két rohadt sort írtam, azt is egy Nana manga ihletésű érzésről. Persze az a két sor még az eleje sem a sztorinak. Igazából azt akartam érzékeltetni, ahogy egy ember elvesz valamit egy másiktól, mondjuk a szüzességét, mégis arra kell rájönnie, nincs semmije, mert elvenni valakitől valamit nem jelent gyarapodást. Azt akartam valahogy novella-formába önteni, ahogy egy ember egy szerelemtől úgy akar elmenekülni, hogy valakit, aki neki nem jelent semmit, magához karol, megkap és aztán tovább lép. A szíve nem telik meg tartalommal, a fájdalom nem múlik el, ezekről csak egy órácskára megfeledkezhet csupán. Láttam magam előtt a két megtört karaktert. Láttam, ahogy mindent megtesz, hogy elfelejtse a hősöm az ő egyetlen szerelmét, s amikor tovaröppen az orgazmus okozta extázis, üresen fekszik egy jóformán idegen mellett egy hatalmas ágyban. Egyetlen dologgal lett több: becsapott még valakit - magán kívül -, s ezért bűntudatot érez. A végén pedig megmondja neki, hogy sajnálja, csak kihasználta. S továbbáll.
Annyira bennem van ez az érzés... Még most is folyamként indul meg, amint rágondolok. De a szavak valahogy nem jönnek ilyen szép sorrendben, amikor nekiülök, hogy leírjam. Talán azért, mert Nobu őszinte szerelmét nem lehet egyszerűen egy novellával megjeleníteni egy másik történetben. Talán azért, mert én nem vagyok képes ennyire önzetlen és elkeseredett szerelmet érezni.
Ha képes lennék rá, tudnék róla írni, nem?
Van valaki, akit nagyon szeretek. Aki különleges most nekem. Valaki, aki nem Bene. Valaki, aki iránt csak fellobbant egy szalmaláng. Ez egy tény, nem negatív vagy pozitív értelmű dolog. Mindkettő lehet. Bennem túl sok az érzés, a kettősség, nincs földem, talán gyökereim sem, noha akkor nem tudom, honnan jöttem, honnan hajtok, s hova tartok, de jelen pillanatban ez is csak egy buta kis semmiség, amit ide le kellett írnom. Valaki, aki nem tudja, hogy másként érzek iránta, mint korábban. És ezt nem is akarom elmondani neki. Valahogy ennek az egésznek csak ki kell kerülnie belőlem, el kell égnie, hogy megszabaduljak a bűntudattól, a félelemtől és a rajongástól. Szeretném, ha boldog lenne. Ez az én szerelmem, az őszinte kívánságom neki. Szeretném elengedni, de nem tudom, hogy kell. Szeretném, ha többé nem kapaszkodnék így senkibe, mert jobban szenvedek attól, hogy rájön és elmegy, mint amennyire boldoggá tud tenni ez a kis lobogás bennem. Ha fel kellene sorolnom mindenképp egy személyt a jelenemből, akit tisztán szeretek, önzetlenül, minden fizikai jel és érintkezés nélkül, őszintén és szépen, már-már lírain, őt mondanám.
Miért mást? Miért egy olyan embert akarok burokba vonni, megvédeni, szeretni és a boldogságot a lábai elé tenni, aki csak belépett az életembe, majd ki is lép nagy valószínűséggel belőle? Miért nem azt, akit éveken át hívtam, s több, mint három és fél éve van velem? Egyszerűen nem értem, miért kell ennyire... elcseszettnek lennem.
És hogy ez az elcseszettség mégis miért jó nekem.
Nem is erről akartam egyébként írni.
Inkább arról, hogy Benéékhez megint nem vittem egyetlen "normális" ruhát sem. Kényszerítettem magam arra, hogy nőiesen és odafigyelve mindenre, hogy ne egyem le, ne akadjak bele valamibe, a ruháimra vigyázva legyek a nap nagy részében. Mások jobban is féltették a ruháimat, mint én. Nekem valahogy természetes volt és elmúlt az a beteges ragaszkodás irántuk, amit pár hónapja még éreztem. Pár hónappal ezelőtt sosem jutott volna eszembe, hogy kölcsön adjam bármelyiket is valakinek. Most meg öröm Kishin látni. =) Fejlődtem. =)* Már nem félek, hogy valaki ugyanazt hordja, mint én, mert rájöttem, hogy még az én ruháimban is valaki teljesen másképp néz ki, mint én. Megtaláltam Kishi által azt az egyediséget magamban, amit mindig hangoztattam. Tudjátok, arra jöttem rá, ami már közhely szinten forog a világban, de amíg a saját bőrödön nem tapasztalod, nem biztos, hogy megérted: hogy minél hangosabban és határozottabban mond ki valamit magáról gyakran, annál jobban fél attól, hogy nincs úgy. Mint Chizu, akiről határozottan az volt az érzésem, hogy azért mondja, hogy szereti, ha butának nézi, mert bebizonyíthatja, hogy nem az, hogy ezt az egészet azért csinálja, mert fél attól, hogy butának nézik. Magamat láttam benne azon a karácsonyi meeten, amikor ott ült előttem, amikor beszélgettem vele. És most magamban láttam meg magamat. Hogy én vagyok az, aki fennhangon hangoztatta, hogy egyedi, megismételhetetlen, különc és művész, de a felét se hitte el a saját szavának. Hogy csak azt akarta, hogy mások így tekintsenek rá, miközben ő odabent reszketett a félelemtől, hogy ha bármiben is hasonlít valakire, abból nem sül ki semmi jó. Kezdetben minden őrültségem egyfajta elkeseredett harc volt, hogy kitörjek a szürkeségből, az egyhangúságból... na jó, ez már a második volt, elsősorban abból a feledést okozó kalitkából akartam kitörni, amit a családom segítségével magam köré építettem. Olyan dolgokat akartam tenni, amikre ha én nem is, de mások emlékeznek. Mert az emlékektől maradunk fenn, nem? Kis tacskóként be akartam biztosítani, hogy "örökké" fogok élni, mert rettegtem attól, hogy az írásaimmal együtt mindenem eltűnik erről a világról. Féltem a haláltól. Féltem attól, hogy egyszercsak nem leszek többé. Éjjeleket sírtam át, nappalokat agyaltam ezen, hogy hova fogok eltűnni, mi lesz a halál után, ki fog rám emlékezni és mi lesz az, amit érzelmi, emlékképi, fizikai, vagy bármilyen módon magam után hagyok. Őszintén? Még most sem tudom. Fogalmam sincs még arról sem, mi lesz velem holnap. Még olyan lényegtelen kérdéseket sem tudnék megválaszolni, hogy mit fogok felvenni, milyenre állítom be a frizurám, vagy mit eszek a munkahelyemen. Vicces, nem? =)
Csak ironikus.
Tomi... valahogy te jutsz eszembe. Méz és lóherét néztem tegnap és ma. Az első évadot már megnéztem és sokat sírtam rajta. Nari hibája, hogy elindított bennem valamit. Felbosszantott, hogy a Nana manga vége olyan kegyetlen, s nekiálltam elolvasni, ami megvolt belőle, de attól még messze az igazi vége. Aztán úgy döntöttem, mikor fel bírtam kelni a betegségből, hogy ideje valami normális lányos történetet is látnom. Így jött a Méz és lóhere, amit bevallom, már régóta elterveztem, hogy megnézem, mert a karakterek az első pillanattól kezdve a szívemhez nőttek a szinkronjaikkal és jellemükkel együtt.
Tomi... nyugalmat érzek. És fájdalmat. Valamit, amitől sírnom kell és nem tudom, micsodát. Takemoto karaktere ráébresztett, mennyire nem vagyok szabad, mennyire nem tudom, mi felé kellene haladnom. Belegondolva én nem lennék képes felülni egy biciklire és csak tekerni, míg el nem érek az ország határáig. Nem azért, mert nincs biciklim, hanem mert gyáva vagyok hozzá. És ugyanilyen gyáva vagyok végigmenni azon a folyamaton is, amelynek végén tisztán önmagam lehetnék elcseszettség, kipotyogó parázsdarabok és meggyulladó szalmalángok nélkül. Rettegek attól, hogy ha befejezem azokat a történeteimet, amelyeket megálmodok, amelyek bennem megjelennek, megszületnek, vagy megelevenednek, senki sem lesz, akit érdekel majd. Rettegek attól is, hogy csak magamra rántok valamit, amire nem vagyok felkészülve és ami végül eltemet.
Ezért nem fejezem be a történeteimet. Amíg nincs meg a végük, mindig van, aki nyüstöl érte. Aki várja a folytatást. Akárhány rövid történetet, novellát, képet a fejemből, verset, vagy mást írtam, maximum annyi érkezett rá, hogy jó volt, köszi. Nem akarok elégedetlen lenni, de többre vágyom. És ha igazából őszinte akarok lenni, azt is hozzáteszem, hogy már nem is tudom, mi elégíthetné ki ezt a vágyat bennem.
Tomi... én ismerni akarlak. Téged, a világod, a múltad, a gondolataid, az életed, az érzelmeid. Amikor először engedtél közelebb magadhoz, azt éreztem, bár szellem lehetnék és ott lehetnék veled mindenhol. Mert amiket meséltél, néha szinte elképzelhetetlenek, megélhetetlenek és túlságosan varázslatosak voltak a számomra. És hogy miért hozzád szólok? Amiatt a pár sor miatt, amit az msn-emre írtál. Most annyira szeretném szétrúgni a formás segged.
Ezt érzem.
Tudod, Tomi, vágyom arra, hogy legyen egy írás, amit megmutassak neked. És őszintén megmondva van is egy, amire büszke vagyok. Ami annyira negédes, mint az élet. Ami annyira szép, mint egy mese és legalább annyira őszinte és életről tanító is. Szeretném tudni, mit gondolsz róla. Szeretném tudni, Anyu mit gondolna róla, vagy Bene.
Mindig azoknak a véleménye érdekel, akik nem olvasnak engem. Akik engem jobban ismernek, mint azt, hogy én miként látom a slash-világot. És most ezt is annyira hihetetlenül tökéletlen-tökéletesnek látom. T_^
Daninak a szívébe költöznék. Úgy érzem, pár óra is elég lenne ahhoz, hogy betekintést nyerjek abba a csodálatos világba, amit elzárva dédelget magában. Ahogy ír a természetről... ahogy megéli a szerelmet... mindent. Annyira fantasztikus. Mintha nem is ebben a világban élne. Mintha nem is erről a világról beszélne. Pedig az igazság az, hogy én nem figyeltem sosem azokra a dolgokra, amikre ő. Hogy teljesen másmilyen vagyok, mint ő. De szeretnék úgy is érzeni, látni, gondolkodni, ahogy ő. Talán még élni is bizonyos szinten, mint ő. Csodálom Danit.
Kishi. Ha befejezem Telan történetét... elolvasod? Mindig ezt kérdezem magamtól és minél közelebb kerülök a befejezéshez, annál jobban félek, hogy a végén fogom nagyon eltolni az egész sztorit. Vagy ráismerek hibákra, amiket megjelölök a füzetemben, mint kijavítandó dolgok, de néha félek, hogy elfelejtem, mit akartam azon a részen változtatni. Az egésszel kapcsolatban olyan bizonytalanság van bennem. Mert a lelkem egy része, amit odaadok neked, s mivel tudom, hogy felnézel rám, ezért felelősséget érzek aziránt, ahogy vagyok. Hogy ne okozzak csalódást és azt adjam neked, amire szükséged van, amivel több leszel, amivel közelebb jutsz ahhoz, amihez te szeretnél. Én nem akarlak megváltoztatni, mert szerintem tökéletes vagy. Hiszen egymást írtuk példaképnek egyik lolita meeten. Ezen annyit nevettem már. Illetve nem is ezen, hanem magamon. Mert én sok évvel ezelőtt eldöntöttem - igen, eldöntöttem -, hogy nekem nem lesz példaképem. Nem lesz olyan ember megint, akire hasonlítani akarok, mert önmagamnak kell lennem. És a többiek válaszát hallva olyan nevetségesnek éreztem magam. Csak úgy nyíltan odaírtam a neved arra a papírra, mindenki más meg valami hírességet vagy karaktert írt, vagy pedig senkit. És mégis... amikor viszont hallottam a nevemet az utolsó papírról, amelyről akkor is tudtam volna, hogy a tied, ha az első lett volna... valahogy annyira... örültem. Nagyon nagy dolog volt az nekem. És azt hiszem, amit azzal kaptam, még nem köszöntem meg neked. Meg amit azóta.
Köszönöm.
Most mennem kell és azt hiszem, ez így van rendben. Különben még holnap estig is ezt a sírós-nevetős-sírós postot írnám.
A húsvétról meg csak annyit, hogy... még sosem volt ennyire semleges húsvétom. Az egészből hiányzott valami, de erről majd talán később írok. =,)
Annyira bennem van ez az érzés... Még most is folyamként indul meg, amint rágondolok. De a szavak valahogy nem jönnek ilyen szép sorrendben, amikor nekiülök, hogy leírjam. Talán azért, mert Nobu őszinte szerelmét nem lehet egyszerűen egy novellával megjeleníteni egy másik történetben. Talán azért, mert én nem vagyok képes ennyire önzetlen és elkeseredett szerelmet érezni.
Ha képes lennék rá, tudnék róla írni, nem?
Van valaki, akit nagyon szeretek. Aki különleges most nekem. Valaki, aki nem Bene. Valaki, aki iránt csak fellobbant egy szalmaláng. Ez egy tény, nem negatív vagy pozitív értelmű dolog. Mindkettő lehet. Bennem túl sok az érzés, a kettősség, nincs földem, talán gyökereim sem, noha akkor nem tudom, honnan jöttem, honnan hajtok, s hova tartok, de jelen pillanatban ez is csak egy buta kis semmiség, amit ide le kellett írnom. Valaki, aki nem tudja, hogy másként érzek iránta, mint korábban. És ezt nem is akarom elmondani neki. Valahogy ennek az egésznek csak ki kell kerülnie belőlem, el kell égnie, hogy megszabaduljak a bűntudattól, a félelemtől és a rajongástól. Szeretném, ha boldog lenne. Ez az én szerelmem, az őszinte kívánságom neki. Szeretném elengedni, de nem tudom, hogy kell. Szeretném, ha többé nem kapaszkodnék így senkibe, mert jobban szenvedek attól, hogy rájön és elmegy, mint amennyire boldoggá tud tenni ez a kis lobogás bennem. Ha fel kellene sorolnom mindenképp egy személyt a jelenemből, akit tisztán szeretek, önzetlenül, minden fizikai jel és érintkezés nélkül, őszintén és szépen, már-már lírain, őt mondanám.
Miért mást? Miért egy olyan embert akarok burokba vonni, megvédeni, szeretni és a boldogságot a lábai elé tenni, aki csak belépett az életembe, majd ki is lép nagy valószínűséggel belőle? Miért nem azt, akit éveken át hívtam, s több, mint három és fél éve van velem? Egyszerűen nem értem, miért kell ennyire... elcseszettnek lennem.
És hogy ez az elcseszettség mégis miért jó nekem.
Nem is erről akartam egyébként írni.
Inkább arról, hogy Benéékhez megint nem vittem egyetlen "normális" ruhát sem. Kényszerítettem magam arra, hogy nőiesen és odafigyelve mindenre, hogy ne egyem le, ne akadjak bele valamibe, a ruháimra vigyázva legyek a nap nagy részében. Mások jobban is féltették a ruháimat, mint én. Nekem valahogy természetes volt és elmúlt az a beteges ragaszkodás irántuk, amit pár hónapja még éreztem. Pár hónappal ezelőtt sosem jutott volna eszembe, hogy kölcsön adjam bármelyiket is valakinek. Most meg öröm Kishin látni. =) Fejlődtem. =)* Már nem félek, hogy valaki ugyanazt hordja, mint én, mert rájöttem, hogy még az én ruháimban is valaki teljesen másképp néz ki, mint én. Megtaláltam Kishi által azt az egyediséget magamban, amit mindig hangoztattam. Tudjátok, arra jöttem rá, ami már közhely szinten forog a világban, de amíg a saját bőrödön nem tapasztalod, nem biztos, hogy megérted: hogy minél hangosabban és határozottabban mond ki valamit magáról gyakran, annál jobban fél attól, hogy nincs úgy. Mint Chizu, akiről határozottan az volt az érzésem, hogy azért mondja, hogy szereti, ha butának nézi, mert bebizonyíthatja, hogy nem az, hogy ezt az egészet azért csinálja, mert fél attól, hogy butának nézik. Magamat láttam benne azon a karácsonyi meeten, amikor ott ült előttem, amikor beszélgettem vele. És most magamban láttam meg magamat. Hogy én vagyok az, aki fennhangon hangoztatta, hogy egyedi, megismételhetetlen, különc és művész, de a felét se hitte el a saját szavának. Hogy csak azt akarta, hogy mások így tekintsenek rá, miközben ő odabent reszketett a félelemtől, hogy ha bármiben is hasonlít valakire, abból nem sül ki semmi jó. Kezdetben minden őrültségem egyfajta elkeseredett harc volt, hogy kitörjek a szürkeségből, az egyhangúságból... na jó, ez már a második volt, elsősorban abból a feledést okozó kalitkából akartam kitörni, amit a családom segítségével magam köré építettem. Olyan dolgokat akartam tenni, amikre ha én nem is, de mások emlékeznek. Mert az emlékektől maradunk fenn, nem? Kis tacskóként be akartam biztosítani, hogy "örökké" fogok élni, mert rettegtem attól, hogy az írásaimmal együtt mindenem eltűnik erről a világról. Féltem a haláltól. Féltem attól, hogy egyszercsak nem leszek többé. Éjjeleket sírtam át, nappalokat agyaltam ezen, hogy hova fogok eltűnni, mi lesz a halál után, ki fog rám emlékezni és mi lesz az, amit érzelmi, emlékképi, fizikai, vagy bármilyen módon magam után hagyok. Őszintén? Még most sem tudom. Fogalmam sincs még arról sem, mi lesz velem holnap. Még olyan lényegtelen kérdéseket sem tudnék megválaszolni, hogy mit fogok felvenni, milyenre állítom be a frizurám, vagy mit eszek a munkahelyemen. Vicces, nem? =)
Csak ironikus.
Tomi... valahogy te jutsz eszembe. Méz és lóherét néztem tegnap és ma. Az első évadot már megnéztem és sokat sírtam rajta. Nari hibája, hogy elindított bennem valamit. Felbosszantott, hogy a Nana manga vége olyan kegyetlen, s nekiálltam elolvasni, ami megvolt belőle, de attól még messze az igazi vége. Aztán úgy döntöttem, mikor fel bírtam kelni a betegségből, hogy ideje valami normális lányos történetet is látnom. Így jött a Méz és lóhere, amit bevallom, már régóta elterveztem, hogy megnézem, mert a karakterek az első pillanattól kezdve a szívemhez nőttek a szinkronjaikkal és jellemükkel együtt.
Tomi... nyugalmat érzek. És fájdalmat. Valamit, amitől sírnom kell és nem tudom, micsodát. Takemoto karaktere ráébresztett, mennyire nem vagyok szabad, mennyire nem tudom, mi felé kellene haladnom. Belegondolva én nem lennék képes felülni egy biciklire és csak tekerni, míg el nem érek az ország határáig. Nem azért, mert nincs biciklim, hanem mert gyáva vagyok hozzá. És ugyanilyen gyáva vagyok végigmenni azon a folyamaton is, amelynek végén tisztán önmagam lehetnék elcseszettség, kipotyogó parázsdarabok és meggyulladó szalmalángok nélkül. Rettegek attól, hogy ha befejezem azokat a történeteimet, amelyeket megálmodok, amelyek bennem megjelennek, megszületnek, vagy megelevenednek, senki sem lesz, akit érdekel majd. Rettegek attól is, hogy csak magamra rántok valamit, amire nem vagyok felkészülve és ami végül eltemet.
Ezért nem fejezem be a történeteimet. Amíg nincs meg a végük, mindig van, aki nyüstöl érte. Aki várja a folytatást. Akárhány rövid történetet, novellát, képet a fejemből, verset, vagy mást írtam, maximum annyi érkezett rá, hogy jó volt, köszi. Nem akarok elégedetlen lenni, de többre vágyom. És ha igazából őszinte akarok lenni, azt is hozzáteszem, hogy már nem is tudom, mi elégíthetné ki ezt a vágyat bennem.
Tomi... én ismerni akarlak. Téged, a világod, a múltad, a gondolataid, az életed, az érzelmeid. Amikor először engedtél közelebb magadhoz, azt éreztem, bár szellem lehetnék és ott lehetnék veled mindenhol. Mert amiket meséltél, néha szinte elképzelhetetlenek, megélhetetlenek és túlságosan varázslatosak voltak a számomra. És hogy miért hozzád szólok? Amiatt a pár sor miatt, amit az msn-emre írtál. Most annyira szeretném szétrúgni a formás segged.
Ezt érzem.
Tudod, Tomi, vágyom arra, hogy legyen egy írás, amit megmutassak neked. És őszintén megmondva van is egy, amire büszke vagyok. Ami annyira negédes, mint az élet. Ami annyira szép, mint egy mese és legalább annyira őszinte és életről tanító is. Szeretném tudni, mit gondolsz róla. Szeretném tudni, Anyu mit gondolna róla, vagy Bene.
Mindig azoknak a véleménye érdekel, akik nem olvasnak engem. Akik engem jobban ismernek, mint azt, hogy én miként látom a slash-világot. És most ezt is annyira hihetetlenül tökéletlen-tökéletesnek látom. T_^
Daninak a szívébe költöznék. Úgy érzem, pár óra is elég lenne ahhoz, hogy betekintést nyerjek abba a csodálatos világba, amit elzárva dédelget magában. Ahogy ír a természetről... ahogy megéli a szerelmet... mindent. Annyira fantasztikus. Mintha nem is ebben a világban élne. Mintha nem is erről a világról beszélne. Pedig az igazság az, hogy én nem figyeltem sosem azokra a dolgokra, amikre ő. Hogy teljesen másmilyen vagyok, mint ő. De szeretnék úgy is érzeni, látni, gondolkodni, ahogy ő. Talán még élni is bizonyos szinten, mint ő. Csodálom Danit.
Kishi. Ha befejezem Telan történetét... elolvasod? Mindig ezt kérdezem magamtól és minél közelebb kerülök a befejezéshez, annál jobban félek, hogy a végén fogom nagyon eltolni az egész sztorit. Vagy ráismerek hibákra, amiket megjelölök a füzetemben, mint kijavítandó dolgok, de néha félek, hogy elfelejtem, mit akartam azon a részen változtatni. Az egésszel kapcsolatban olyan bizonytalanság van bennem. Mert a lelkem egy része, amit odaadok neked, s mivel tudom, hogy felnézel rám, ezért felelősséget érzek aziránt, ahogy vagyok. Hogy ne okozzak csalódást és azt adjam neked, amire szükséged van, amivel több leszel, amivel közelebb jutsz ahhoz, amihez te szeretnél. Én nem akarlak megváltoztatni, mert szerintem tökéletes vagy. Hiszen egymást írtuk példaképnek egyik lolita meeten. Ezen annyit nevettem már. Illetve nem is ezen, hanem magamon. Mert én sok évvel ezelőtt eldöntöttem - igen, eldöntöttem -, hogy nekem nem lesz példaképem. Nem lesz olyan ember megint, akire hasonlítani akarok, mert önmagamnak kell lennem. És a többiek válaszát hallva olyan nevetségesnek éreztem magam. Csak úgy nyíltan odaírtam a neved arra a papírra, mindenki más meg valami hírességet vagy karaktert írt, vagy pedig senkit. És mégis... amikor viszont hallottam a nevemet az utolsó papírról, amelyről akkor is tudtam volna, hogy a tied, ha az első lett volna... valahogy annyira... örültem. Nagyon nagy dolog volt az nekem. És azt hiszem, amit azzal kaptam, még nem köszöntem meg neked. Meg amit azóta.
Köszönöm.
Most mennem kell és azt hiszem, ez így van rendben. Különben még holnap estig is ezt a sírós-nevetős-sírós postot írnám.
A húsvétról meg csak annyit, hogy... még sosem volt ennyire semleges húsvétom. Az egészből hiányzott valami, de erről majd talán később írok. =,)
Ma - Ma?
A mai nap a cseresznyevirágzásé. A mai nap a két édesjó cicámé, akik az én biai cseresznyefám alatt nyugszanak. A mai nap az újjászületésé és a halálé. A mai nap az örömé, a találkozásé és az emlékezésé.
A mai napnak súlya van. És igazából nem a mai napnak van súlya.
A mai napnak súlya van. És igazából nem a mai napnak van súlya.
Már gondolom, megszoktuk - minden egybe
Velem az a gond, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyok. Mindig eltervezem, hogy hú meg ha, aztán utolsó nap kapok észbe, hogy hoppá. ^^;;;;; Még most sem tudom, melyik ruhámban megyek a meetre. Nagy esélyes a rózsaszín himém, de kedvem lenne például a cseresznyésbe is menni, ám az nyári mind a minta tekintetében, mind pedig az anyagát tekintve. Szóval marad a himém. ^^
Jól kihirdettem a rendelést, aztán a kavarodások miatt úgy döntöttem, egyszerűbb, ha egyedül rendelek. Amúgy is akartam egy csomó mindent, mint utóbb rájöttem. ^^;;; Hétfőn vagy kedden voltunk Anyunál, ahova megérkezett a csomag, s szépen kibontottam. Megérkezett tökéletes állapotban a két kis patácskám, egy fehér és egy fekete, tripla csattos csoda. =) Szerencsére mind a kettőből eltaláltuk a mattot, úgyhogy hálát adtam az égnek. =D Két tornacipő is repült hozzám, egy sárga-fekete-szürke csillagos darab és egy piros-szürke-fekete kockás. Szegény "sárkányos" szatén tornacsukám már nagyon leharcolt volt, lifegett a talpa és már valahogy nem tartom menőnek az efféle viseletet, főleg, hogy munkába is előszeretettel mennék (és most már megyek is) tornacipőben. =D És végül, de nem utolsó sorban rendeltem bugyogót. Illetve azt hittem, hogy az. Még jó, hogy azon gondolkodtam, miután leadtuk a rendelést, hogy nem alsószoknyát kellett volna-e rendelnem előbb. XD Egy tök cuki és remek alsószoknyát rendeltem, ami a képen faintosan bugyogónak néz ki és a bugyogók közt is találtam. XD Szóval alsószoknya lett belőle és nagyon meg vagyok vele elégedve. =D
Munkahelyemen egyik nap megjegyezte a bíróm, hogy ő újragondolná a helyemben, hogy érdemes-e lolitában mennem dolgozni. Mondta, hogy neki tetszik, mert szerinte tökéletesen megfelel a kritériumoknak (nem túl rövid, nem mutat az emberből túl sokat, stb.), de hát mégiscsak feltűnő és sokan kérdezik tőle, hogy miért járok ilyen ruhákban, miért nem néz a körmömre, meg ilyenek. Nehéz volt nem nevetni, azt ígértem neki, hogy újragondolom a dolgot. Már abban a pillanatban újragondoltam. Tisztában vagyok vele, hogy vannak szobák, ahol napi téma vagyok, s nem jóindulatból. Azzal is, hogy van olyan ember, aki azért jön be a szobánkba, hogy megnézze, mit csinálok a gépen és mi van a falamon, mibe jöttem, mit iszom, mi van előttem, mit dolgozom, hogy legyen miről árulkodnia és pletykálnia. Azt is érzem, hogy vannak irigyeseim és nem mindenki nézi jó szemmel a különcködésemet. De nem izgat.
Nagyon tudom sajnálni azokat a lelkileg szegény embereket, akik csak mások rosszindulatú kibeszéléséről tudnak beszélni, pletykálnak és egyébként sincs más témájuk, csak a másik fikázása. Én nem fogok csak azért sablon lenni, hogy ezek az emberek ne koptassák a nevemet. Hidegen hagynak. Sajnálom őket és nem kívánok beszélgetőközösséget vállalni sem velük. Amennyiben beszólnak, majd illedelmesen megköszönöm a véleményüket, vagy elküldöm bájosan őket melegebb éghajlatra, s kész, én ezzel letudtam a dolgot.
Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Nem csak azt értem ezalatt, hogy "De aranyos vagy!", "Milyen szép ruhád van!", "De cuki a fülbevalód!", hanem azt, hogy az emberek, mióta én ott vagyok, egyre látványosabban vállalják fel a véleményüket és a saját személyiségüket. Sok nő közt alap, hogy rosszindulat van. Szóval ez kikerülhetetlen. De egyre többen igyekeznek önmagukat adni. Büszkén viselik a saját maguk készítette ékszereket, elkezdték sminkelni magukat, finom szóval kiállnak az érdekeik mellett, akit eddig nem komáltak, próbálnak más szemmel nézni.
Van egy nő, aki nagyon szigorú, zárkózott és kicsit igyekszik a fontosságát és a hatalmasságát érvényesíteni. Mikor odamentem dolgozni, mindjárt mondták, hogy hú meg ha, ne bízzam el magam, stb, én azonban mindig udvariasan, kedvesen, figyelmesen állok ehhez a nőhöz és velem még mindig olyan, mint az elején. Mindenki másnak beszól, odatesz egy-egy keresetlen mondatot, nekem nem.
Valamit képviselek ott. Valami olyat, aminek a lolita ruha igen kicsi része, de a része. És ezért nem hagyom, hogy az olyan emberek, akik nem értik, hogy én mit képviselek, milyen vagyok és miért vagyok olyan, befolyásoljanak. Egyszerűen nem érdekelnek. Akkor is képviselem ezt a valamit, amikor farmerben és ingben megyek be. Akkor is ízlésesen öltözöm fel, akkor is kedvesen viselek az emberekkel, akkor is vigyorgom (ha el nem rontják a kedvemet).
A ruha nagyon kevés. Hiába néz ki csinosan valaki, ha közben egy orbitális bunkó. Vagy a másik, amin tegnap kibuktam. Bene mutatott tegnap egy párizsi divatbemutatóról videót. Lolita, vagy lolitaszerű ruhákat adtak a lányokra, de hogy azok hogy néztek ki... O.O" Ha a ruhát és/vagy a hajat eltalálták, úgy mozogtak, hogy az valami gyalázat volt. Mondtam is Benének, hogy borzalmasan festenek. Dobálták magukat. Én ezen teljesen kibuktam.
Mit is akartam még belesűríteni ebbe a hozzászólásba? o.O??
Megvan.
Két nap voltam tanulni. Ilyen kötelező fejtágítás. Még kell menni három napra, aztán írásbeli, majd szóbeli. Úgy érzem, ez nagyon fontos vizsga lesz. Valami készül a háttérben, amiről én ELVILEG nem tudok, a gyakorlatban akkora a feszültség, hogy az már stresszel néha, van egy-egy kolléganő, aki próbál engem segíteni és persze vannak elkapott félmondatok, amikből azért kiderülnek dolgok. Vannak olyanok, akik igyekszenek eltiporni a többiek előtt. Ezt elég rosszul viselem, de mivel én elvileg erről nem tudok, ezért nem mutatom. Mosolygok, vidám vagyok, minden oké, szépen dolgozom, mintha nem lenne semmi. Néha elég nehéz. Főleg akkor, amikor új hír jut el hozzám a háttérből. Ilyenkor mindig azzal nyugtatom magam, hogy ez csak egy buktató a számomra, amibe akkor bukom el, ha belefolyok az ügybe. Ha nem hagyom, hogy minden folyjon a maga medrében. Azok, akik megpróbálják eltiporni a becsületem, meg majd szépen belebuknak. Nem adok nekik okot, hogy bebizonyítsák a nemlétező igazságot. Ez van.
Ma rengeteg munka várt. De némi segítséggel minddel végeztem. =) Beszéltünk ma pár szót a srácokkal. Mondtam az egyiknek, hogy kaptam tanácsot, gondoljam újra a lolitaruházás dolgot, mire legyintett és azt mondta, ne foglalkozzak vele, ha elnöki utasítás, hogy tiltólistára kerül ez a stílus, akkor az már valami, addig meg irigykednek az emberek és azzal meg nem kell foglalkozni. =D Mondtam neki, hogy én is így gondoltam, meg hogy nekem még senki nem mondott semmi negatívat, hozzám még senki nem jött úgy, hogy te figyelj, ez és ez van. Én szívesen konfrontálódnék annak ellenére, hogy konfliktuskerülő vagyok.
Azt akarom, hogy az emberek merjenek önmaguk lenni. Merjenek egyediek lenni. Merjék felvállalni a véleményük. Ha ez sikerülne, nem pusztítaná el az emberi kapcsolatokat a pletykálkodás. Sokkal nagyobb lenne a nyugalom és nem úgy jönne több ember dolgozni, hogy "Na már megint ki mit fog mondani rólam...?". Nem az fáj, hogy mindenki ugyanúgy néz ki, ugyanazt nézi, hallgatja és szereti, mert az az ő dolga. Hanem az, hogy olyan divatoknak hódolnak, mint a mások kibeszélése pl.
És igazából még mindig nem mondtam meg egy tőmondatot valakinek, aki azt hiszi, megfélemlítő és megalázó modorral, kétszínűsködéssel bármit is elérhet nálam, hogy: "Csak fiatal vagyok, nem hülye.", de hamarosan azt hiszem, eljön az az idő is. =D
Volt ma fent nálam valaki pár percet, hogy kicsit beszélgessen velem. Annyira jól esett. Tiszta hálás voltam neki. =D Nagyon kedvelem őt is. ^^
Aztán ma volt egy adag üröm az örömben. Bejött a sejtésem. Igazából nem ért váratlanul, ami történt, mert számítottam rá. El is gondolkodtam rajta, hogy mit kéne csinálnom. Vettem az adásokat, csak nem akartam visszapasszolni a labdákat. Nem akartam elintézni ezt egy lemeccseléssel, mert tudom magamról, hogy amiben érzelmileg érintett vagyok, abban nagyon kevésszer tudok normálisan vitatkozni. Főleg úgy nem, hogy ennnyire érintett vagyok. Hogy kiborulok, ha csak a szomorúságáról, a fájdalmáról beszél. Hogy az égbe repülök, amikor a sikereit meséli el, vagy az örömeit. Igazából bánom, hogy eddig fajult ez az egész. Hogy fogalmam sincs, hogyan mutathatnám ki a szeretetemet, hogyan segíthetném őt tovább. Talán túlságosan belebonyolódtam. Talán csak most bonyolítom túl. Már semmiben sem vagyok biztos vele kapcsolatban.
Úgy érzem, most van az a pillanat, amikor el kell engednem a kezét, különben leszakad alattunk a szék és kirepülünk a körhinta forgatagából. Egyszerűen nem akarom újraélni, hogy hiába teszem meg azt a mindent, amit én a legtöbbnek és legjobbnak érzek, az a másiknak nem azt jelenti, amit nekem. Nem akarom újra! Nem akarom megint két évig rehabilitálni a lelkemet, hogy életképes legyen. Sőt. Igazából nem akarok megint belehalni a fájdalomba. Erre jutottam.
Lassan egy éve masszívan dolgozom azon, hogy valaki, aki anno nekem a mindent, a tökéletest, a csodát képviselte, úgy tudjak rá gondolni, mint egy emberre, akit ismertem. De még mindig fáj arra gondolni, hogy...
De nem.
Vége van.
Lejárt a közös időnk.
És már nem akarom a felszínen őrizni az emlékeket. Túl régiek a ma fényéből nézve. És talán nem is volt egy részük igaz. Talán a boldogság, amiben éltem, csak hazugság volt, amit magamnak teremtettem, vagy amit teremtett nekem. Már azt sem hiszem el, amit kérdez és nem akarom ezt.
Érzelmileg kezdem kimeríteni a lehetőségeimet. Túl gyorsan jutottam el erre a szintre. Mert mikor rájöttem, hogy nem jó azzal az előzővel ez az esztelen hullámvasutazás, eldöntöttem, hogy figyelni fogok és nem engedem meg még egyszer senkinek, hogy kifordítson magamból, kihasználjon, bántson. Nem akarok még egyszer olyan elveszett, magányos és hitetlen lenni, mint múlt decemberben voltam. Amikor sírva fakadtam és csak jöttek elő a dolgok és nem is tűnt úgy, hogy abba fogom egyszer hagyni. Amikor Bene csak feküdt mellettem, ölelt és nem is igazán tudott mit mondani. Vagy februárban, amikor ez megismétlődött. Amikor még mindig olyan mélyen voltam.
Néha azt érzem, hiába mesélem el, hogy ez és ez van, egyszerűen aki nem élte meg, nem értheti meg teljesen. Tudatilag érti, de nem érzi. Fogalma sincs, igazából, lényegében, valójában és mélységében mit jelent. És ha át is tudnám adni az érzést, az élményt, nem csak szavakkal mesélném el...
Nincs mindenkinek szüksége arra a sok mindenre, amit megéltem. Amire emlékszem. Amit kaptam.
Ami bennem van.
Jól kihirdettem a rendelést, aztán a kavarodások miatt úgy döntöttem, egyszerűbb, ha egyedül rendelek. Amúgy is akartam egy csomó mindent, mint utóbb rájöttem. ^^;;; Hétfőn vagy kedden voltunk Anyunál, ahova megérkezett a csomag, s szépen kibontottam. Megérkezett tökéletes állapotban a két kis patácskám, egy fehér és egy fekete, tripla csattos csoda. =) Szerencsére mind a kettőből eltaláltuk a mattot, úgyhogy hálát adtam az égnek. =D Két tornacipő is repült hozzám, egy sárga-fekete-szürke csillagos darab és egy piros-szürke-fekete kockás. Szegény "sárkányos" szatén tornacsukám már nagyon leharcolt volt, lifegett a talpa és már valahogy nem tartom menőnek az efféle viseletet, főleg, hogy munkába is előszeretettel mennék (és most már megyek is) tornacipőben. =D És végül, de nem utolsó sorban rendeltem bugyogót. Illetve azt hittem, hogy az. Még jó, hogy azon gondolkodtam, miután leadtuk a rendelést, hogy nem alsószoknyát kellett volna-e rendelnem előbb. XD Egy tök cuki és remek alsószoknyát rendeltem, ami a képen faintosan bugyogónak néz ki és a bugyogók közt is találtam. XD Szóval alsószoknya lett belőle és nagyon meg vagyok vele elégedve. =D
Munkahelyemen egyik nap megjegyezte a bíróm, hogy ő újragondolná a helyemben, hogy érdemes-e lolitában mennem dolgozni. Mondta, hogy neki tetszik, mert szerinte tökéletesen megfelel a kritériumoknak (nem túl rövid, nem mutat az emberből túl sokat, stb.), de hát mégiscsak feltűnő és sokan kérdezik tőle, hogy miért járok ilyen ruhákban, miért nem néz a körmömre, meg ilyenek. Nehéz volt nem nevetni, azt ígértem neki, hogy újragondolom a dolgot. Már abban a pillanatban újragondoltam. Tisztában vagyok vele, hogy vannak szobák, ahol napi téma vagyok, s nem jóindulatból. Azzal is, hogy van olyan ember, aki azért jön be a szobánkba, hogy megnézze, mit csinálok a gépen és mi van a falamon, mibe jöttem, mit iszom, mi van előttem, mit dolgozom, hogy legyen miről árulkodnia és pletykálnia. Azt is érzem, hogy vannak irigyeseim és nem mindenki nézi jó szemmel a különcködésemet. De nem izgat.
Nagyon tudom sajnálni azokat a lelkileg szegény embereket, akik csak mások rosszindulatú kibeszéléséről tudnak beszélni, pletykálnak és egyébként sincs más témájuk, csak a másik fikázása. Én nem fogok csak azért sablon lenni, hogy ezek az emberek ne koptassák a nevemet. Hidegen hagynak. Sajnálom őket és nem kívánok beszélgetőközösséget vállalni sem velük. Amennyiben beszólnak, majd illedelmesen megköszönöm a véleményüket, vagy elküldöm bájosan őket melegebb éghajlatra, s kész, én ezzel letudtam a dolgot.
Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Nem csak azt értem ezalatt, hogy "De aranyos vagy!", "Milyen szép ruhád van!", "De cuki a fülbevalód!", hanem azt, hogy az emberek, mióta én ott vagyok, egyre látványosabban vállalják fel a véleményüket és a saját személyiségüket. Sok nő közt alap, hogy rosszindulat van. Szóval ez kikerülhetetlen. De egyre többen igyekeznek önmagukat adni. Büszkén viselik a saját maguk készítette ékszereket, elkezdték sminkelni magukat, finom szóval kiállnak az érdekeik mellett, akit eddig nem komáltak, próbálnak más szemmel nézni.
Van egy nő, aki nagyon szigorú, zárkózott és kicsit igyekszik a fontosságát és a hatalmasságát érvényesíteni. Mikor odamentem dolgozni, mindjárt mondták, hogy hú meg ha, ne bízzam el magam, stb, én azonban mindig udvariasan, kedvesen, figyelmesen állok ehhez a nőhöz és velem még mindig olyan, mint az elején. Mindenki másnak beszól, odatesz egy-egy keresetlen mondatot, nekem nem.
Valamit képviselek ott. Valami olyat, aminek a lolita ruha igen kicsi része, de a része. És ezért nem hagyom, hogy az olyan emberek, akik nem értik, hogy én mit képviselek, milyen vagyok és miért vagyok olyan, befolyásoljanak. Egyszerűen nem érdekelnek. Akkor is képviselem ezt a valamit, amikor farmerben és ingben megyek be. Akkor is ízlésesen öltözöm fel, akkor is kedvesen viselek az emberekkel, akkor is vigyorgom (ha el nem rontják a kedvemet).
A ruha nagyon kevés. Hiába néz ki csinosan valaki, ha közben egy orbitális bunkó. Vagy a másik, amin tegnap kibuktam. Bene mutatott tegnap egy párizsi divatbemutatóról videót. Lolita, vagy lolitaszerű ruhákat adtak a lányokra, de hogy azok hogy néztek ki... O.O" Ha a ruhát és/vagy a hajat eltalálták, úgy mozogtak, hogy az valami gyalázat volt. Mondtam is Benének, hogy borzalmasan festenek. Dobálták magukat. Én ezen teljesen kibuktam.
Mit is akartam még belesűríteni ebbe a hozzászólásba? o.O??
Megvan.
Két nap voltam tanulni. Ilyen kötelező fejtágítás. Még kell menni három napra, aztán írásbeli, majd szóbeli. Úgy érzem, ez nagyon fontos vizsga lesz. Valami készül a háttérben, amiről én ELVILEG nem tudok, a gyakorlatban akkora a feszültség, hogy az már stresszel néha, van egy-egy kolléganő, aki próbál engem segíteni és persze vannak elkapott félmondatok, amikből azért kiderülnek dolgok. Vannak olyanok, akik igyekszenek eltiporni a többiek előtt. Ezt elég rosszul viselem, de mivel én elvileg erről nem tudok, ezért nem mutatom. Mosolygok, vidám vagyok, minden oké, szépen dolgozom, mintha nem lenne semmi. Néha elég nehéz. Főleg akkor, amikor új hír jut el hozzám a háttérből. Ilyenkor mindig azzal nyugtatom magam, hogy ez csak egy buktató a számomra, amibe akkor bukom el, ha belefolyok az ügybe. Ha nem hagyom, hogy minden folyjon a maga medrében. Azok, akik megpróbálják eltiporni a becsületem, meg majd szépen belebuknak. Nem adok nekik okot, hogy bebizonyítsák a nemlétező igazságot. Ez van.
Ma rengeteg munka várt. De némi segítséggel minddel végeztem. =) Beszéltünk ma pár szót a srácokkal. Mondtam az egyiknek, hogy kaptam tanácsot, gondoljam újra a lolitaruházás dolgot, mire legyintett és azt mondta, ne foglalkozzak vele, ha elnöki utasítás, hogy tiltólistára kerül ez a stílus, akkor az már valami, addig meg irigykednek az emberek és azzal meg nem kell foglalkozni. =D Mondtam neki, hogy én is így gondoltam, meg hogy nekem még senki nem mondott semmi negatívat, hozzám még senki nem jött úgy, hogy te figyelj, ez és ez van. Én szívesen konfrontálódnék annak ellenére, hogy konfliktuskerülő vagyok.
Azt akarom, hogy az emberek merjenek önmaguk lenni. Merjenek egyediek lenni. Merjék felvállalni a véleményük. Ha ez sikerülne, nem pusztítaná el az emberi kapcsolatokat a pletykálkodás. Sokkal nagyobb lenne a nyugalom és nem úgy jönne több ember dolgozni, hogy "Na már megint ki mit fog mondani rólam...?". Nem az fáj, hogy mindenki ugyanúgy néz ki, ugyanazt nézi, hallgatja és szereti, mert az az ő dolga. Hanem az, hogy olyan divatoknak hódolnak, mint a mások kibeszélése pl.
És igazából még mindig nem mondtam meg egy tőmondatot valakinek, aki azt hiszi, megfélemlítő és megalázó modorral, kétszínűsködéssel bármit is elérhet nálam, hogy: "Csak fiatal vagyok, nem hülye.", de hamarosan azt hiszem, eljön az az idő is. =D
Volt ma fent nálam valaki pár percet, hogy kicsit beszélgessen velem. Annyira jól esett. Tiszta hálás voltam neki. =D Nagyon kedvelem őt is. ^^
Aztán ma volt egy adag üröm az örömben. Bejött a sejtésem. Igazából nem ért váratlanul, ami történt, mert számítottam rá. El is gondolkodtam rajta, hogy mit kéne csinálnom. Vettem az adásokat, csak nem akartam visszapasszolni a labdákat. Nem akartam elintézni ezt egy lemeccseléssel, mert tudom magamról, hogy amiben érzelmileg érintett vagyok, abban nagyon kevésszer tudok normálisan vitatkozni. Főleg úgy nem, hogy ennnyire érintett vagyok. Hogy kiborulok, ha csak a szomorúságáról, a fájdalmáról beszél. Hogy az égbe repülök, amikor a sikereit meséli el, vagy az örömeit. Igazából bánom, hogy eddig fajult ez az egész. Hogy fogalmam sincs, hogyan mutathatnám ki a szeretetemet, hogyan segíthetném őt tovább. Talán túlságosan belebonyolódtam. Talán csak most bonyolítom túl. Már semmiben sem vagyok biztos vele kapcsolatban.
Úgy érzem, most van az a pillanat, amikor el kell engednem a kezét, különben leszakad alattunk a szék és kirepülünk a körhinta forgatagából. Egyszerűen nem akarom újraélni, hogy hiába teszem meg azt a mindent, amit én a legtöbbnek és legjobbnak érzek, az a másiknak nem azt jelenti, amit nekem. Nem akarom újra! Nem akarom megint két évig rehabilitálni a lelkemet, hogy életképes legyen. Sőt. Igazából nem akarok megint belehalni a fájdalomba. Erre jutottam.
Lassan egy éve masszívan dolgozom azon, hogy valaki, aki anno nekem a mindent, a tökéletest, a csodát képviselte, úgy tudjak rá gondolni, mint egy emberre, akit ismertem. De még mindig fáj arra gondolni, hogy...
De nem.
Vége van.
Lejárt a közös időnk.
És már nem akarom a felszínen őrizni az emlékeket. Túl régiek a ma fényéből nézve. És talán nem is volt egy részük igaz. Talán a boldogság, amiben éltem, csak hazugság volt, amit magamnak teremtettem, vagy amit teremtett nekem. Már azt sem hiszem el, amit kérdez és nem akarom ezt.
Érzelmileg kezdem kimeríteni a lehetőségeimet. Túl gyorsan jutottam el erre a szintre. Mert mikor rájöttem, hogy nem jó azzal az előzővel ez az esztelen hullámvasutazás, eldöntöttem, hogy figyelni fogok és nem engedem meg még egyszer senkinek, hogy kifordítson magamból, kihasználjon, bántson. Nem akarok még egyszer olyan elveszett, magányos és hitetlen lenni, mint múlt decemberben voltam. Amikor sírva fakadtam és csak jöttek elő a dolgok és nem is tűnt úgy, hogy abba fogom egyszer hagyni. Amikor Bene csak feküdt mellettem, ölelt és nem is igazán tudott mit mondani. Vagy februárban, amikor ez megismétlődött. Amikor még mindig olyan mélyen voltam.
Néha azt érzem, hiába mesélem el, hogy ez és ez van, egyszerűen aki nem élte meg, nem értheti meg teljesen. Tudatilag érti, de nem érzi. Fogalma sincs, igazából, lényegében, valójában és mélységében mit jelent. És ha át is tudnám adni az érzést, az élményt, nem csak szavakkal mesélném el...
Nincs mindenkinek szüksége arra a sok mindenre, amit megéltem. Amire emlékszem. Amit kaptam.
Ami bennem van.