Krisz január elején volt egy vállalkozást és személyiséget fejlesztő tréningen, melyet Pongor-Juhász Attila tartott. A két napot a Férfikéz egy órára nevű cég vezetőjétől kapta karácsonyi ajándékként, hogy ezzel hálálják meg a lekiismeretes munkáját, és hihetetlenül feldobta őt. Pörgött, lelkes volt, tele lett a feje tervekkel. Itthon elmesélve, mivel foglalkoztak, mi történt, megmutatva a kérdéseket és feladatokat megjött nekem is a lelkesedésem, hogy megírjam a sajátom, de ezeddig nem kerítettem rá időt, így most ez lesz a következő "30 napos" kihívásom. =) A posztok csak részben tartalmazzák majd az eredeti anyagot, részben az interneten talált dolgokkal, részben pedig a saját inspirációjú kérdéskörökkel lesz kiegészítve.
Az örökséget szellemi, lelki és fizikális értelemben egyaránt értem, ezért ennek megfogalmazásával szeretném kezdeni a címben szereplő kérdésre a válaszadást. Számomra fontosabb az előbbi kettő, az, hogy milyen emlékeket és inspirációkat hagyok magam után az élőkben. Azt tapasztaltam, hogy nagy hatással vagyok a környezetemre, a legtöbben olyan dolgokat mondtak arról, milyen 16 éves voltam, ami teljesen ledöbbentett. Én magamat egy útkereső, nagy álmokat dédelgető tökfejnek éltem meg, akinek a mindene a baráti társaság és az, hogy jól érezze magát, ezzel pedig elképesztően lelkesítettem másokat. Mármint azon túl, amiket szándékosan csináltam ennek érdekében. És ez nem változott meg. Eleve ezt a blogot is azért írtam a naplózás és féktelen grafomániám kiélése mellett, hogy másoknak erőt adjak, bátorítsak és segítsek. Ezt jól mutatja, hogy mikor úgy tűnt, ártok vele és úgy éreztem, nem tudok már fejlődni, adni, nem írtam többet. Szóval az elsődleges célom, hogy nyomot hagyjak magam után az emberekben.
Igazából elég mélyre kerültem a gödörben, van az életemnek egy másfél éves szakasza, ami sok mindent tönkretett bennem és körülöttem egyaránt. Próbálom stabilizálni magam, újra megtalálni, ki vagyok és mit akarok, ez pedig rengeteg félbehagyott utat eredményez. Effektíve probléma, hogy mindent akarok - boldog családot, összetartó barátokat, írói sikereket, egy fél állatkertet itthonra, normális munkát, ... Minden, amire vágyom, egy egész embert kíván, de ha választok egy területet, egy másik kezd el hiányozni, ezért a választásom mellett nem tudok kitartani, mert elönt az elégedetlenség. Valahogy össze kellene hangolnom a vágyaimat, felállítani egy prioritást, de ezzel még nagyon gyerekcipőben járok. Tudom, hogy emiatt rettenetesen ingatag lábakon állok, és ezzel nem teszek jót senkinek, dolgozom az ügyön. Már amikor nem vagyok betemetve a mindennapi dolgokkal vagy a "depressziómmal". Nos igen, nem szoktam beszélni róla, de van ez a dolog... amikor úgy érzem, kudarcra vagyok ítélve, nincs helyem a világban, nem vagyok sem tehetséges, sem értékes... nincs értelme az életemnek, nem tudok békét kötni, nem tudok szeretni és nem tudom elfogadni mások szeretetét...
Számtalanszor gondoltam rá, hogy fel kéne adni az egészet a picsába. Hogy miért nem tettem, azt nézhetem úgy, hogy túlságosan féltem, és nézhetem úgy is, hogy túlságosan erősen ragaszkodtam annak lehetőségéhez, hogy egyszer igenis jobb lesz. Elsősorban megpróbáltam átrendezni a kötődéseimet - megváltoztattam a viszonyom a munkahelyemhez, a családomhoz, a barátaimhoz és a páromhoz.
Hajdanán nagyon oda akartam tenni magam a munkában. Nem akartam egy hónap vagy év dolgozója címet, de arra vágytam, hogy a főnököm tudja, hogy lehet rám számítani, értékelje a kreativitásomat és a becsületességemet. Büszke akartam lenni a munkámra, még akkor is, ha az nem egy nagy dolog. Nem az tett volna elégedetté, hogy innovációk születnek a közreműködésemmel, hogy megváltom a világot, vagy kisvezető leszek, hanem hogy amit leraktam az asztalra, az teljesen az én munkám, precíz és komplett. Na ez már egyáltalán nem érdekel. Mivel nem volt jó munkahelyem tíz év alatt, már semmi másra nem vágyom, csak letudjam a munkaórákat, nem érdekelnek a munkatársaim, mert gyűlölöm a pletykálkodást és én nem barátkozni megyek oda, illetve azt akarom, hogy a fizetésem kielégítő legyen. Őszintén? Ez nagy baj. Nincs is motivációm dolgozni menni, és ötletem sincs, mit kéne csinálnom, milyen munkát keressek magamnak. Azon segített, hogy már nem szorongok a maximalizmusom miatt annyira, de úgy elmenni egy interjúra, hogy igazából letojod, felvesznek-e, nem gyakorol egyik félre sem pozitív hatást.
A családom mindig is darabokban volt, ezt sosem titkoltam. Bizonyára rengeteget segített, hogy már nem élünk egy fedél alatt, meg persze az eltelt évek sokat tanítottak, de megtanultam elfogadóbb lenni a családtagjaimmal. Régen nagyon mélyen bennem élt egy vágy, hogy számíthassak a családomra, miközben semmi mást nem akartam, csak önálló lenni - igen, tudom, kissé szemben egymással ez a két dolog... -, de mivel azt a szeretetet és törődést a barátaim biztosították, amire szükségem volt, idővel elvesztette jelentőségét számomra a család fogalma. Ezzel, úgy érzem, elég jó szintre kerültem mostanra, mert igyekszem ápolni mindenkivel a kapcsolatot, de már nem támasztok különösebb elvárásokat a családtagjaim felé.
A barátság mindig is a legfontosabb dolog volt az életemben. Én egy életre választottam barátokat, akinek végül egy rövidebb vagy hosszabb megállót jelentettem, amibe alaposan beletört a bicskám. Ebből még nem álltam fel teljesen, megrendült a bizalmam, már nem teszek bele annyit egy kapcsolatba, mint régen. Anno én voltam az, aki sosem némította le a telefonját, hogy ha baj van, fel lehessen hívni, manapság nem tudom, van-e olyan, aki engem hívna fel. Ezzel nem teljesen vagyok kibékülve, mert mindkettő véglet, de előbb magamban kell tudnom rendet tenni. Igazából én sem tudom, kit hívnék fel.
Az exemmel egyfajta álompár voltunk nagyon sokáig. Barátok voltunk, akiknek közös az érdeklődésük, a baráti körük, az ízlésük, a céljuk. Volt olyan srác, aki konkrétan megpróbált minket összeboronálni, miután szakítottunk, hiába mondtuk el neki, hogy vége van ezen és ezen okoknál fogva. Azt mondta, neki mi vagyunk a tökéletes pár és nem tudja elképzelni, hogy mi nem leszünk már együtt, nem csinálunk hármasban programot. Nagyon durva volt. Én imádtam azt a szabadságot, hogy míg az exem a műhelyben volt a csapat egyik felével, én a másik felével szerepjátékoztam, együtt mentünk haza a csapattal, és amíg én írtam, ő elfoglalta magát. Aztán idővel a dolgok meglazultak, a céljaink elkezdtek elválni egymástól. Nyilván voltak egyéb problémák, de ezek most mellékesek. A párkapcsolatban a függetlenséget ismertem és azt is szerettem, aztán az életembe került Krisz, és elkezdett minden megváltozni. Nonstop együtt voltunk - közös munkahely és lakhely... Egy darabig furcsa volt, utána nagyon élveztem, aztán sok lett, majd hiányzott. Most a legtöbb problémánk ezekből fakad, hogy várom haza, de még nem lettek kész a munkával, mire hazajön, már totál befordultam és elfoglaltam magam, ha együtt vagyunk, a fáradtságtól megmozdulni nincs kedvünk, vagy este van. A másik problémaforrás a barátokkal ápolt kapcsolat, mert Krisznek nincs saját barátja, nekem viszont sok van, és szeretek velük időt tölteni, kettesben. Itt még eléggé keressük az egyensúlyt.
Szóval hogy mit szeretnék szellemi és lelki értelemben magam után hagyni...? Leginkább azt az érzést, hogy számíthattak rám, szerettem őket. Inspirációt. Szeretnék gyereket - bár egyelőre nem akarok -, és azt szeretném, ha egy pörgős, színes életet kapna, nyitott lenne és az egyik legfontosabb befektetésnek a kapcsolatokat tekintené. Mert minden, ami fizikai, az megsemmisülhet, elveszhet, de a lelkekben felépített házak nagyon nehezen omlanak össze.
A másik része ennek az írás. Azt akarom, hogy a történeteim fennmaradjanak. Nem leszek egy Andersen vagy Stephen King, de szeretném, ha emlékezetesek lennének a sztorijaim, ha annyira szeretnék őket mások, mint én. Ha megfoghatnám az olvasót, ha inspirációt meríthetne az írásomból. Ha feltöltené és/vagy elgondolkodtatná, amit olvas.
Az anyagiak nekem háttérbe szorul. Én jól akarok élni, nem az utódomnak akarok megteremteni mindent. Persze, amit alapvető feltételnek gondolok, azt igen, de azon felül igenis kaparja ki magának a gesztenyét, mert akkor lesz belőle valaki, nem akkor, ha beteszem a hátsója alá az életet. Kábé ötévente kigondoltam, mi állna a végrendeletemben, és mindig szétosztottam mindenemet azok között, akiket szerettem. Biztos más lenne, ha lenne gyerekem, meg azért a "vagyonom" is eléggé sokat változott, de vannak dolgok, amik így is bizonyára egy barátnál kötnének ki a végakaratom szerint, mert számomra ott a helyük, és kész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése