Hogy vége van. Elmondhatatlanul sok vágyam és álmom van a leglehetetlenebbtől a legátlagosabbig, és úgy hiszem, ez sosem változik meg, főleg, mert a világ fejlődik, mindig van valami új a nap alatt. Érdekel minden íz, szín, illat, érzés, élmény, és azt sajnálnám a legjobban, hogy nem habzsolhatnám őket tovább. Szerintem teljesen mindegy, mikor halnék meg, most vagy nyolcvan év múlva, mindig lenne befejezetlen ügyem és írásom, mindig lenne legalább egy valami, amire azt mondanám, hogy ezt még halálom előtt akarom.
Azt is bánnám, hogy nem lehetnék többet együtt a szeretteimmel. Amin frankón el szoktam bőgni magam, hogy nem tudom bemutatni a halott nagyszüleimet Krisznek, egyszerűen ez a legrosszabb számomra. Nem a hiányuk, persze az is rossz, hanem az, hogy nem oszthatom meg a párommal, milyen csodálatos emberek voltak.
Igazából ugyanez fáj azokkal a művészekkel, akik meghaltak, hogy a bennük lévő fantasztikus világ nem lesz része a jövőnek. Hogy Chester már sosem fog új dalokban énekelni, hogy nem tudjuk meg, milyen slágereket írt volna Christina Grimmie, Alan Rickman nem lépdel tovább a szívünkön egy Piton professzorhoz hasonló szerepben, amiben egyszerre utáljuk és szeretjük, s így tovább...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése