Egy projekt bukása

A KIC-es pályafutásomnak lőttek, történt ugyanis tegnap egy oltári balhé a pofakönyv csoportban. Nehéz visszakövetni az egészet, mert kommentek lettek törölve, de amit le tudtam szűrni, hogy valaki gondosan összeírta, az életbe lépő LMBTQ+ ellenes törvény milyen hatással lesz a művészvilágra, így a megjelent és megjelenés előtt álló művekre, amiből kirobbant egy politikai vita. Csak azt nem értem, miért nem lehet felnőtt módjára vitázni, miért kell acsarogni, meg megpróbálni megtéríteni a másikat, de mindegy... Valszeg kell egy bizonyos mértékű IQ ehhez.

Ez lett volna a kisebbik probléma, azonban az egyik admin belekötött egy hozzászólóba, miszerint gusztustalanok és gyereklelket megrontóak a képei. Felszólította, hogy cserélje le a profilképét és a háttérképét, amit a lány nem tett meg, erre kitiltotta. Nos, én megnéztem a lány profilját, és semmi kifogásolnivalót nem találtam benne. Intelligens, kedves, a képei ízlésesek és szexik. A profilképén a vállai és a dekoltázsának a teteje látszik, a háttérképén pedig ugyan szétnyitott fürdőköntösben fekszik, de semmi extra nem látszik a testéből. És egészen addig annak az adminnak sem volt gondja egy képével sem, míg a lány fel nem vállalta, hogy transznemű. Milyen érdekes fordulat, hogy egyből mennie kellett... Szerintem ez rohadtul nincs rendben, aztán ahogy kezelte a dolgot ez az admin... Nonszensz. Amúgy sem szeretem, ha valamit úgy próbálnak lezárni, hogy "jó, hát bocsi, megtettem, mert nem tetszett, megtörtént, most már lépjünk rajta túl", de úgy érzem, nekem, mint LMBTQ+ témában írónak és mint LMBTQ+ személynek, "kötelességem" elzárkózni egy ilyen diszkriminatív és primitív bagázstól.

Arról nem is beszélve, hogy a Fátyolszakadás univerzumát kitaláló admin is azt írta, ő ezzel nem ért egyet, sem a diszkriminációval, sem a kommentek és tagok adminmegbeszélés nélküli törlésével, úgyhogy visszavonja az univerzumának használati jogát, és kilépett a csoportból. Később nagyon úgy tűnt nekem, hogy ennek az adminnak az ízlése, heppje és morálja képezi a csoport működésének alapját, korábban is megesett, hogy önbíráskodott és megszegte a többi adminnal való egyezségét a moderálással kapcsolatban, egy ilyen csoportban pedig borítékolható, hogy lesz következő balhé, hát kiléptem.

Én nem azt sajnálom több íróval ellentétben (ami ugyancsak nonszensz), hogy dolgoztam egy novellán és most nincs hova kirakni vagy beküldeni, mert huszadrangú kérdés. Ha igazán jónak érzem azt a novellát, majd átírom és vagy közzéteszem a saját platformomon, vagy beküldöm egy fantasy pályázatra. Nekem az a bajom, hogy már az írós csoportokba is beférkőzött és mérgez az aktuálpolitika.

Egyébként visszatértem a Kettőből egy világába, pakolom fel a folytatást.

Ajánlók és mozgás barát fronton

Mostanság eléggé ingadozik a hangulatom, amit jól megmutat számomra az új appom, ami egy olyan napló, amibe nem kell irni, hanem hangulatokat lehet beállitani és különféle piktogramokkal lehet jelölni, mi történt veled aznap, s mellé, ha van kedved, irhatsz egy rövid megjegyzést. Élvezem, mert gyorsan és egyszerűen tudom rögziteni, mi történt velem, méghozzá kábé bárhol, bármikor. Ami még nagy előnye, hogy vissza lehet dátumozni, szerkeszteni lehet a felvitt tartalmat. A neve Daylio, a Play Áruházban elérhető.

Gondolom, észrevehető, hogy helytelenül irok szavakat, melyekben hosszú i-nek kellene szerepelnie. Nos, ez azért van, mert Hajnau, a laptopom tegnap elkékhalálozott, ezért Kriszéről pötyögök, aminek nem ismerem a billentyűzetét. Lehet, hogy van rajta hosszú i, de hogy hol...? XD Hajnau menthető, és egyelőre úgy néz ki, minden rajta lévő holmim is átmásolódott a szerverünkre. Hajnau rendbetétele után vagy közben - amire egyébként már amúgy is szükség volt, csak mindig halogattuk - megcsináljuk a tükörszerverét is, hogy a következő hasonló esetnél - mert hát lesz, na, Winfosnál ez nem megúszható - ne kapjak sirógörcsöt, hogy oda tizenöt évnyi munkám.

Tavaly év végén nem tudtunk találkozni Talyval, de múlt kedden pótoltuk. Úgy volt, hogy WoWozunk, csak annyira belemerültünk a beszélgetésbe és a tervezésbe, hogy végül nem barangoltunk a vérfarkasainkkal. x) Felélesztettük KT-t, már új tagjai is vannak, Taly remekjó munkát végzett a megrendszabályozással és a dizájnnal, hamarosan kiteszem a linket is. Egyelőre kilátásban van DH részleges felébresztése és MJ-n is folytatódnak macskáink kalandjai. Most csak Keitorut promózom, mert ott vagyunk aktivak, nem tudunk három oldalt működtetni, főleg nem úgy, ahogy régen. Pedig azok milyen szép idők voltak...

Irás tekintetében egész jó hetem volt. Deon újra felbukkant és a tavaly előtt évvégén elindult sztorit erőlteti, amiért eléggé hálás vagyok. Akkor amiatt akadtam el, mert több szemszögben láttam a sztorit, de egyben akartam megirni, és valahogy sehogy sem volt jó, úgyhogy idén azzal kezdtem, hogy meginterjuvoltam SzabóZ-t, mi a véleménye. Elmondta az objektiv meglátását a kérdéskört illetően, majd hozzátette a személyes preferenciáját, bennem pedig gyorsan összeállt, hogy az egész koncepciómat újra kell értelmezni, igy kötöttem ki annál a megoldásnál, hogy több szemszögben fogom bemutatni, mi történik. Amint elkezdtem átvarriálni a megirt darabokat egy első fejezetté, a két segitő karakter elkezdett mesélni, úgyhogy rengeteg információval bővültem, bár megint ugrálunk az időben. Szép munka lesz ezt valahogy eggyé kovácsolni. XD

Univerzumon hamarosan kiderül, kik jutottak be a második körben az antológiába. Izgulok egy kicsit. =) Egy másik irós csoportban pedig, talán a FIOK-ban láttam egy NYUSZI nevű irós csoport reklámját a héten, ahova be is csatlakoztam. Tök jó, napi szinten nézem, mit posztolnak, miről értekeznek. Szellemesek, segitik egymást, tetszik a hangulat, és pont most kezdik feléleszteni az irószobás kihivásaikat, ami eléggé inspirál. A másik nagyon jó csoport arckönyvön a Wattpad mentorprogram, ahol a helyesirási tesztektől kezdve a heti kibeszélőn át egyéb kreativ feladatokig minden van, és mint ahogy azt a neve is taglalja, néhányan foglalkoznak mentorálással. Szerintem remek lehetőség kezdőknek, és haladóként sem elvetendő.

Az angol tök jó. Természetesen vannak napok, amikor a hangulatom a "ma sem kellett volna felkelnem"-mel kezdődik, de az órákon támasztott kihivások motiválnak és jobb kedvre deritenek. Kezdem érezni a saját hiányosságaimat, ami nem elkedvetlenit vagy megijeszt, hanem arra késztet, hogy jobb legyek, ez pedig egy nagyon pozitiv dolog. Megirtuk az első dolgozatunkat tegnap. Pocsék lett. Egy komplett feladatot buktam azzal, hogy figyelmetlen voltam és ahelyett, hogy angolul elmagyaráztam volna a megadott szavakat, a magyar megfelelőjüket irtam melléjük, illetve annyira kellett sietni, hogy a kifejtős kérdéseknél egyszerűen leblockoltam, mit is kéne irnom oda. A szótanulás nem az erősségem, most erre keresek valami faja szótanitó appot keresni, illetve nagy lelkesen elővettem a három évvel ezelőtt rendelt, túl pici, de cuki filofax lapjaimat, hogy arra kiirom téma szerint a megtanuladnó szavakat. Hála Isten új játékkal is játszom, a Love Nikkivel, ahol kell érteni, mit kér, milyen szettet állitsak össze, úgyhogy el fog kezdeni ragadni rám onnan is az angol. Remélem. XD

Végre tudtunk találkozni Ákossal. Szombatra lebeszélték Krisszel, hogy megy hozzájuk egy kapcsolót megszerelni, és vitt engem is, hogy tudjunk beszélgetni. Hiányzott nagyon. Anyukája is ott volt, eleinte vele beszélgettünk, majd miután a kapcsoló megjavult, négyesben folytattuk. Remélem, idén többet tudunk találkozni, jobban tudjuk tartani a kapcsolatot, sőt, szerepjátékozni AKAROK vele, úgyhogy vagy ir egy új modult, vagy kénytelen leszek én megirni végre a sajátomat. XD Angolon meg, azt hiszem, szert tettem egy új barátra. =) Az ő felbukkanását egyfajta jelnek érzem a Deon ciklus tekintetében, mivel tanult japánt, vannak japán barátai, töltött kint nem kevés időt, és mindig szivesen segit, válaszol a kérdéseimre. Egyébként egy nagyon zárkózott srác, őszintén meglepődtem, hogy keresi a társaságom, sőt, nem riasztottam el az ódáimmal Deonról. XD Belátom, könnyen túltolom a témát és még igy 7,5 év után is rajongok ezért az elvetemült idiótáért. Krisz is néha már csak elnézően mosolyog, olyan cukker, hogy nem állit le, hanem figyelmesen meghallgat, néha még akkor is, amikor másodjára vagy sokadjára is elmesélek neki egy részt. XD És nem utolsó sorban irtam Mollynak, meg hamarosan találkozunk Tündével is. Wiiiiii!

Gondolatébresztő konfliktus

Történt velem a minap, hogy csatlakoztam egy írói csoporthoz a pofakönyvön, de életem talán legrövidebb tagsága volt. Szeretnék erről mesélni, mert tanulságosnak tartom, ami történt. Nincs időm teljesen kifejteni, mert rengeteg gondolatom támadt a témában, ezért később tervezem kisebb egységekre szedve pótolni mindezt.

A szabályzatban szerepel, hogy tilos a gyűlöletkeltés, és nem lehet ilyen témákról beszélni, a csoportvezető ki is részletezett párat: politika, rasszizmus, vallás, homoszexualitás. Ezzel semmi baj, nyilván aki erről szeretne beszélgetni, az tematikus csoportba megy. Kötelező belépés után bemutatkozni, ezt meg is tettem, és beleírtam a posztomba, hogy LMBTQI témákkal szeretek foglalkozni, hiszen mióta írni kezdtem, ez a fő vonalam, a nevem összeforrt a melegirodalommal, és én ebben nem látok problémát. Volt, aki ráharapott, hogy őt is érdekli ez, ő is ír ilyet, s volt egy hölgy, aki megkérdezte, mi ez a betűszó. Természetesen leírtam neki, mire egy férfi azt írta alá, hogy "gyűjtőneve a degeneráltaknak". Nos, én ezt nem hagyhattam szó nélkül, ezért tájékoztattam, hogy a véleménye nem egyezik a kérdésre adott válasszal, majd megkértem őt, hogy a nevem alatt ne írjon többet hasonlót se, mert ez gyűlöletkeltés. Pár perc múlva írt nekem az admin, hogy tulajdonképpen szabályt sértettem, ezért arra kér, ne is említsem meg újra ezt a szót, dolgot, fogalmat a csoportban. Mondanom sem kell, gúvadtak a szemeim a csodálkozástól, meg bennem volt a hév, úgyhogy válaszoltam:
"Nem ez az első és jelenleg sem az egyetlen csoport, amiben benne vagyok, de itt tilos egyedül még csak említést tenni róla, máshol tök normálisan tudják kezelni. Szerintem full kulturált voltam, ő cseppet sem, nem a véleményét kérdeztem, hanem magamhoz hasonló hozzáállású emberekkel ismerkednék, akik egyből jelentkeztek is, tehát igény lenne a témára. Azzal, hogy tabusítunk valamit, csak a hülyéknek adunk teret ahelyett, hogy felnőttként kezelnénk egy helyzetet. Nem célom beszélni róla, ez egy írói közösség, nem itt van ennek a helye, csupán nem hagyhattam ki, ha ezzel foglalkozom több, mint egy évtizede, ennyi."
Erre megkért, hogy módosítsam a posztom és töröljem ki "ezt a leszbi izét", én pedig rögtön kiléptem a csoportból.

Az első válaszom híven tükrözi, hogy mit gondolok az ügyről, nem ismételném magam, de hozzátenném, hogy csak azért ne maradj benne egy közösségben, mert látszólag csak ez az egy van, hanem keress tovább olyat, amelynek egyetértesz a szellemiségével. Én tisztában vagyok vele, hogy aki "leszbi izé"-nek aposztrofál egy tizenkét éves, hitvallássá növekedett munkásságot, azzal nem fogok kijönni még akkor sem, ha én a legmoderáltabb oldalamat veszem elő. Szerintem fontos beszélni mindenfajta másságról, mert túl sokan vannak, akik nem kategorizálhatók be a nagy halmazokba, és az ő kirekesztésük nem csak az ő problémájuk, hanem mindenkié. Ha utálsz valakit, attól te is szenvedsz, vizsgáld csak meg magad jobban, hogy észrevedd! És ezeket a feszkókat úgy tudjuk feloldani, ha beszélgetünk, ha nyitottak vagyunk a másik ember megismerésére, gondolkodunk, elemzünk, következtetünk, és megpróbáljuk elfogadni, hogy csakis saját magunk felett van jogunk kontrollt gyakorolni.

Fontos, hogy olyan emberekkel vedd magad körbe, akik hasonlóan gondolkodnak számodra karmikus, kardinális kérdésekben, mert így fogsz tudni jókat beszélgetni, fesztelenül viselkedni, és ha úgy adódik, hogy szükséged van segítségre, azokhoz az emberekhez fogsz tudni fordulni. Ne hagyd magad, állj ki magadért, de sose felejtsd el: "Hülyékkel nem vitatkozom, mert lehúznak a szintjükre, és legyőznek a rutinjukkal!".

Az ihletről

Amikor írni kezdtem, csak az ihlet volt a fontos, s mivel folyton volt ihletem, nagyjából akkor nem írtam, amikor aludtam, meg amikor muszáj volt jegyzetelni az órán. Németkönyvem is volt olyan, aminek oldalain az aktuális novella töltötte ki a megmaradt férőhelyet, mivel a tanárnő nem nézte jó szemmel, ha egy elkülönített füzetbe körmölök valamit, így meg úgy tűnt, mintha az órai anyaggal foglalkoznék. Nem állítom, hogy jobban járt bármelyikünk ezzel a megoldással, de mivel évekkel később visszaolvastam az említett irományt... nos, jobb is, hogy sosem került begépelésre.

Rengeteg történetem született az első néhány évemben, méghozzá többnyire regények. Zűrös kamaszkor, Lassan felnőtté érek, Igazi örök szerelem, Problémák hegyén-hátán, Daren emlékeinek nyomában, Az én naplóm, ... Manapság zavarba jövök, ha előkerül valaki, aki emlékszik ezekre, pedig hajdanán nagyon büszke voltam ezekre a sztorikra. Szerettem őket és lendületből írtam. Nem kellett tervezni semmit, hiszen a karaktereim megelevenedtek számomra, csinálták a történetet, konfrontálódtak, megszerették vagy megutálták egymást, új emberekkel ismerkedtek meg. Akkoriban tökéletesen láttam minden fontos karakteremnek az életvonalát, ismertem a születése utántól kezdve, és gyakran azt is tudtam, hogyan hal meg, hiába nem tartozott a történetéhez. Így volt kerek, ez adta az ihletet. Egyszerűen nem bírtam velük olyat tenni, amire ne tudtam volna, hogyan reagálnának, miképp befolyásolná az életüket. És imádtam ezt az érzést.

Persze hamar rájöttem, hogy a kisfilm a fejemben sokkal gyorsabb, mint az ujjaim a billentyűzeten, vagy a tollam a füzeten. Így maradtak félbe a regényeim. A Zűrös kamaszkorból konkrétan néhány oldal hiányzott, amiben elvarrom a szálakat, a Lassan felnőtté érekben volt egy konfliktus, amit én megálmodtam, de mivel fejben továbbmentem, már nem bírtam leírni, és ettől bebukott az egész sztori, Az én naplóm vesztét pedig az okozta, hogy elfogyott a film a fejemben. Elkezdtem érezni annak hátrányát, ha csak az ihletre támaszkodom, ám akkoriban nem foglalkoztam ezzel, még csak írástechnikai cikkeket sem olvastam, mert úgy gondoltam, nekem az felesleges, engem csak eltérítene egy olyan útról, amin imádok lépdelni. Sajnos a regényeim sorra megakadtak emiatt a hozzáállás miatt, és én ahelyett, hogy mindenáron nekigyürkőztem volna a befejezésükbe, repültem tovább az ihlettel, és újabbakba kezdtem. Bevallom, a lezárás azóta se történt meg egyiknél sem, mert egyszerűen az az ihlet nincs már. Meg... lássuk tisztán, tíz évvel korábbi önmagam merőben másképp írt, mint a jelenkori, s ahhoz, hogy folytathassam a történeteimet, az elejétől el kell olvasnom, át kell javítanom, és hozzá kell pótolnom mindazt, amit akkor még nem tudtam, ez meg őrületes munka, és egyelőre nem láttam meg benne a rációt, azt, amitől ez megérné nekem.

A kisfilmes ihlettel nekem akadt még egy nagyon komoly gondom, amire a Problémák hegyén-hátán írásakor jöttem rá. Nem tudom, ki emlékszik rá, de ez egy cirka háromszáz oldalas, több, mint száz részes történet. Ennél a pontnál ciki rájönni, hogy vétettél benne egy akkora hibát, amit ha ki is tudsz javítani, nagyjából a felét újra kell írnod. Sőt, a legjobb az, hogy én ezt a hibát vagy negyedszeri olvasásra fedeztem fel benne, pedig ordít. A főhős húga tizenkét-tizenöt hónapig várja a kisbabáját, viszont jelentősége van annak, hogy mióta állapotos, és annak is, hogy azután szüljön, hogy a főhős felébred az egy évig tartó kómájából. Ugye? Ezért nem olvasható már sehol ez a regényem sem. Meg azért sem, mert befejezetlen, és nem akartam senkit kínozni a reménnyel, hogy egyszer boldog beteljesedésben élhetnek a szerelmesek. Így lenne, ezt azért megsúgom. Tehát a konklúzióm a kisfilmes ihlettel az, hogy vagy jegyzetelj le minden fontos mozdulatot, mondatot, vagy el fogod hagyni a regényed felét az éterben.

Ezután áttértem a feelingre. Nem írtam, csak végigálmodtam és végiggondoltam a történeteket. Vágytam persze arra, hogy megosszam, mit találtam ki, de vagy elmeséltem, vagy pusztán a lényegét írtam le a kiválasztott illetőnek, semmi több. Viszont ez már nem rendes írás, hanem csak elmesélés, írás szempontjából gyakorlatilag kipukkadt lufi. Nyilván amit leírtam, az ott van, mint egy alaprajz és felhasználhatnám, de nem fogom, nincs benne izgalom a számomra. Nem is terveztem sosem rendes formában papírra vetni, meg nem is gondoltam annyira végig A-tól Z-ig át, hogy egyáltalán érdemes legyen.

Mikor megismerkedtem a közös írás élményével, új távlatok nyíltak meg előttem. Imádtam. Rengeteget tanultam a társaimtól, alkalmazkodni kellett, egyeztetni, összejönni egy azonos helyen... és nagyon inspirált, elmondhatatlanul sok ihletem lett tőle. Akkor ismerkedtem meg a Google Drive lehetőségeivel, és egyből belopta magát az életembe. Biztos van, aki nem ismerni. Na, én ajánlani tudom. Hallottam félelmeket arról, hogy elveszhet a dokumentum, felülírhatják, adatokat nyer az emberről a cég... de őszintén szólva ezek nem hatnak meg. Hét éve használom, nem tűnt el még semmim, mert ha gondom volt, az előzményekből vissza lehetett hozni, folyamatosan bővültek a funkciók, egyre kényelmesebb és okosabb lett, most már telefonról/tabletről is elérhető, így olvasni és írni is lehet út közben egyaránt, arról meg nincs kétségem tizensok éves netes múlttal, hogy bizonyos szervezetek csak azt nem tudják rólam, milyen bugyit húztam fel reggel. Engem meg nem érdekel, amíg nem óhajtanak ezzel visszaélni.

Visszatérve az ihletre, én borzasztó sokáig ennek éltem és ez alapján írtam. Nem tervezgettem, maximum annyit, hogy megkérdeztem a karaktereimet, mit tennének adott esetben, és ha tetszett a reakció, megírtam, mint a történetük folytatását. Aztán beütött a krach. Az ihlettel az a helyzet, hogy elszáll. Ez teljesen normális, mert néha pihenni kell, meg ez a természete tapasztalataim szerint, csak nagyon kényelmetlen. Nekem konkrétan kiüresedett ettől az életem, totális depresszióba estem, és görcsöltem, hogy írni tudjak, és féltem, hogy sosem fog menni. Bizonytalan lettem abban, hogy a jövőben is írni fogok, illetve abban, hogy nekem valóban ez fekszik. Rettenetes volt.

Az ihlethez nekem szorosan kapcsolódott a referenciaszemély fogalma is. Ő egy olyan ember a művész életében, akinek a véleménye mindenkinél fontosabb. Többet ér, de komolyan. Ha az én refszemélyemnek tetszett, amit írtam, akkor lelkes voltam, nem akadt gondom az ihlettel se igazán, termeltem a folytatást, és nem bántott túlságosan, ha másoknak nem tetszik az irományom. Ha viszont őt nem sikerült meglepni, boldoggá tenni, és elégedettséget kihozni belőle, hajjaj, akkor vagy odalett az, amin dolgoztam, vagy kínlódtam rajta egy darabig, és aztán lett oda. Függő helyzetté vált számomra mind az ihlet, mind a refszemély, és idővel érezni kezdtem, hogy ez így nem jó. Elkezdtem olvasni írástechnikáról, előadásokra jártam, olyan kihívásokon vettem részt, ahol fejlesztő feladatok voltak, végül a fordulópontot egy törés okozta az életemben, ahol le kellett szakadni a múzsa-referenciaszemély-ihlet triumvirátusáról. Nekem ezek szorosan összefüggtek egy másik személlyel, akivel a kapcsolat milyensége befolyásolta, mennyire vagyok képes írni, a munkámmal mennyire tudok elégedett lenni, illetve hajlandó vagyok-e tanácsot elfogadni, tovább dolgozni rajta.

Most a tervezés került előtérbe. Ez jóval bonyolultabb és nehezebb számomra, mert nem vagyok tervező típus, de elégedett szoktam lenni az eredménnyel, és úgy érzem, nem az ihletre vagyok bízva, hanem saját magamra. Kevesebb lehetőségem van írói válságra, vagy arra, hogy ha nincs ihletem, nem írok. Nekem nem jöttek be azok a trükkök, amiket ihletszerzőnek ajánlottak - monoton és/vagy otthoni munka -, ha néztem egy filmet vagy olvastam egy könyvet, elvitt egy darabig a lendület, de semmi olyan nem született meg bennem, amit érdemesnek tartottam volna leírni. Jelenleg a tervezés és az ihlet kéz a kézben jár nálam, vagyis keresek egy jó kis kihívást, kitervelem, mit lenne kedvem írni rá és ihletem is lesz hozzá. A blogon olvasható Szertefoszló életek, és Harry Potter és a Tél Szelleme készült ezzel a technikával, így össze is tudjátok hasonlítani a nagyon ihlet alapján írt történetekkel, mint például az Isten báránya és Az egész két fele című darabokkal.

Minden más, amiről még írni akartam

Kaptam ajánlatot a Hitman című filmre, meg alapvetően is meg akartam nézni, ezért hárman leültünk elé a hétvégén. Barátunk teljesen ki volt akadva miatta, hogy ez a fandom megszégyenítése, nem is volt ennyire modern, hiányoztak belőle az igazi csavarok, néha hangosan kritikáztuk az események valószínűségét/valóságtartalmát, néha bíráltuk, de nekem tetszett, én elégedett voltam vele. Tény, hogy én a játékkal sosem játszottam és Hitmant szögletesebb arccal képzeltem el, de nem befolyásolt ez a két dolog, élveztem a filmet. Bond nem az én ember, de Hitman abszolút megnyert, bár nem jelölném semmiképp az év durrantásának.

Miután túltette magát a barátunk az őt ért sokkon, betettük a Harcban élve című darabot. Ez már neki is tetszett, meg nekünk is. Színvonalas darab, Jason Stathamet kifejezetten impozáns rosszfiús apa szerepben látni és nagyon kedvelhető színész véleményem szerint. Talán furcsának is tartom, hogy a Feláldozhatókban figyeltem rá fel, de nyilván nem vagyok semmivel sem elkésve, még végignyálazhatom a filmjeit. A szereplők ebben a filmben kidolgozottabbak, az egymásra való hatásuk többnyire szórakoztató, mégis reális, jellemfejlődésük, viselkedésük remek, az ábrázolásuk tetszetős. A sztori nekem nem hagyott kívánnivalót maga után, teljesen felpörögtem a film hatására, úgyhogy érdemes az újranézésre is.

Szombaton nagy vágyam volt kijutni a könyvfesztre és Dani barátunk is többek között ezért utazott fel. Nekem nincs könyvem On Saitól, mert nem szeretek olyan sztoriba kezdeni, aminek még nem elérhető a vége, no meg egyelőre nem voltam elég bátor, hogy sci-fit olvassak, mégis nagyon szerettem volna ott lenni a dedikálásán. Valahogy az egész nap késősre sikeredett, húsz perccel kezdés után estünk be a D. épületbe, ahol egy hatalmas káosz fogadott. Hamar felfedeztem On Sait, az előtte kígyózó, úttorlasznak is tökéletesen jellemezhető sort, gyorsan körbejártunk, mi van az épületben, azzal elmentünk ebédelni, mert az éhségtől rettentően feszült voltam. Mire végeztünk, már indulhattam fagyizni, ami időpontos, előre fizetős történet volt Timivel, így hiába tűnt úgy, hogy ott leszek Burkos Zsolt dedikálásán, ez nem történt meg, amiért később el is kapta a grabancomat az úr. Alaposan meglepődtem. =D Hogy ezt tetézzem, elnéztem az órát, ezért lecsúsztam Róbert Katalin és Rácz-Stefán Tibor dedikálásáról is, szóval én nem tudom, mi ütött az időbe, de valahogy sokkal gyorsabban szaladt aznap, mint amire fel voltam készülve. Mindenesetre nyolc könyvvel gazdagabb lettem, megszereztem a vágyott két szivárvány körös darabot és az Acél és oroszlánt (nyafi része, hogy nem a sárga borítóval, mint szerettem volna, de ez keménykötetes és igazából szép is), úgyhogy nagyon elégedett vagyok, bármennyire is nem volt fényes az a nap bizonyos tekintetben. Úgy voltam vele, lesznek még dedikálások, előadások, majd azokon ott leszek.

Nagy lendülettel belevetettem magam Orwella árnyéka című MAGUS könyvbe, aminek már túl is vagyok az első történetén. Nem volt számomra egyszerű olvasmány, mert semmit sem tudtam az orkokról, folyton kevertem ki hova tartozik, ki kivel van vagy épp kivel áll ellenséges viszonyba, mégis remek történetnek tartom. Megbeszéltem egy barátommal, hogy odaadom neki az Alidax gyöngyeit, miután elolvastuk a nálunk lévő könyvet, cserélünk, aztán leülünk és megbeszéljük a gondolatainkat, élményeinket, kicsit fejtágítást tart nekem. Ez elég izgalmasan hangzik szerintem. Na ehhez képest meglett ez a nyolc könyv, s tegnap este egyből nekiestem a Fogadj el!-nek. Gördülékeny, szórakoztató, rengeteg a kiutalás más könyvekre, méghozzá többségében magyarokra (de lehet, hogy külföldire nem is utal ki, erre nem emlékszem, meg ma rájöttem, hogy én elég sokat olvasok, csak nem könyvet, tehát annyira nem is vagyok tisztában a piaccal), ami nagyon tetszik, s sokszor esik szó zeneszámokról, melyeket én is szeretek. Ez utóbbi eszköz szorosabbá teszi a kötődést a könyvhöz, az olvasó úgy érzi tőle, egyre több közös pontot talál a főhősökkel.

Már a könyv felét befaltam, pedig nem olvasok gyorsan, csakhogy ez a darab egyszerűen lebilincsel. Szeretem az iskolaélet sztorikat, kifejezetten tetszik, hogy két perspektívából látjuk a történet haladását, méghozzá egy belső és egy külső szemszögből. Ilyen megoldással eddig még nem találkoztam. Sokat gondolkodtam, miért van az, hogy a férfi írók női karakter bőrébe bújnak, a női írók pedig férfi karakterébe, érdemes lenne erről tartanom egy hosszabb elmélkedést, esetleg eszmecserét, mert úgy érzem, van potenciál a témában, de egyelőre lefoglal az izgalom, mi lesz Petrával, Dáviddal, Áronnal, Eszterrel, Ákossal és a többiekkel. Nagyon nagy pulszpont nálam, hogy magyar nevek, magyar helyszínek szerepelnek egy magyar alkotó könyvében, el sem tudom mondani, mennyire jó érzés, mennyire "VÉGRE!"-érzés számomra. Anno engem ezért kábé kiröhögtek, nekem mégis jobban kézre esett magyar neveket, magyar helyszíneket, magyar történeteket használni.

Különösen tetszik az eszközhasználat a Fogadj el!-ben. Egy hookkal indít, vagyis berántja az olvasót, ráadásul a történetet olvasva világosodik meg, ki az a lány, aki az elején szerepel. Ez mérhetetlenül izgalommal tölt el, alig várom, hogy kikerekedjen előttem minden. Ott voltam a könyv bemutatóján, ami sokat dobott ahhoz, hogy mindenképp a magamévá akartam tenni a könyvet mind fizikai, mind szellemi értelemben, hiszen Tibi szimpatikus volt, érdekelni kezdtek a gondolatai, s minden, amit bele lehet akarva-akaratlanul írni egy történetbe magunkról. Különösen megfogott amúgy azzal, hogy egy igaz történetet használt fel, a valóságon alapuló sztorik mindig valahogy jobban érdekelnek.

Pertáról, Dávidról és a többiekről az a véleményem, hogy a koruknak megfelelően gyerekesek, szeretem a szellemes hülyeségeiket, a bugyuta bakijaikat, a szégyenlősségüket és az esetlenségüket az ismeretlen helyzetekben. Reálisnak, életszerűnek érzem a sztorijukat, ami számomra nagyon fontos szempont, s bár egyikükbe sem tudok belehelyezkedni, mert túlságosan mások vagyunk, ez abszolút nem ront az élvezhetőségen. Sőt, a váltott nézet és karakter mintha ezt szolgálná, noha nekem így is sikerül eltévedni, majdnem rossz helyen leszállni, gyomorgörccsel várni, mikor olvashatom újra. =D Pedig úgy érzem, ritka, amikor egy olvasmány ennyire kivon a forgalomból. Később jelentkezem az értékelés folytatásával, ha befejeztem a könyvet.

Nemrég írtam a Gravitation animéről. Nem volt egyszerű megszerezni, de másfél nap múlva már nézhettem. És IMÁDOM! Tulajdonképpen egészen jól értettem meg az angol szöveg alapján is, de sokat számított, hogy végre minden szót értettem, így került bennem minden a helyére, s a humorát csak még betegebbnek és viccesebbnek tartom, mint korábban. Megint újra fogom nézni, csak nem tudom egyelőre, hogy mikor, mert most olvasás és írás van porondon. Meg ezer más.

Azt hiszem, más elmaradásom nincsen.