Az ihletről

Amikor írni kezdtem, csak az ihlet volt a fontos, s mivel folyton volt ihletem, nagyjából akkor nem írtam, amikor aludtam, meg amikor muszáj volt jegyzetelni az órán. Németkönyvem is volt olyan, aminek oldalain az aktuális novella töltötte ki a megmaradt férőhelyet, mivel a tanárnő nem nézte jó szemmel, ha egy elkülönített füzetbe körmölök valamit, így meg úgy tűnt, mintha az órai anyaggal foglalkoznék. Nem állítom, hogy jobban járt bármelyikünk ezzel a megoldással, de mivel évekkel később visszaolvastam az említett irományt... nos, jobb is, hogy sosem került begépelésre.

Rengeteg történetem született az első néhány évemben, méghozzá többnyire regények. Zűrös kamaszkor, Lassan felnőtté érek, Igazi örök szerelem, Problémák hegyén-hátán, Daren emlékeinek nyomában, Az én naplóm, ... Manapság zavarba jövök, ha előkerül valaki, aki emlékszik ezekre, pedig hajdanán nagyon büszke voltam ezekre a sztorikra. Szerettem őket és lendületből írtam. Nem kellett tervezni semmit, hiszen a karaktereim megelevenedtek számomra, csinálták a történetet, konfrontálódtak, megszerették vagy megutálták egymást, új emberekkel ismerkedtek meg. Akkoriban tökéletesen láttam minden fontos karakteremnek az életvonalát, ismertem a születése utántól kezdve, és gyakran azt is tudtam, hogyan hal meg, hiába nem tartozott a történetéhez. Így volt kerek, ez adta az ihletet. Egyszerűen nem bírtam velük olyat tenni, amire ne tudtam volna, hogyan reagálnának, miképp befolyásolná az életüket. És imádtam ezt az érzést.

Persze hamar rájöttem, hogy a kisfilm a fejemben sokkal gyorsabb, mint az ujjaim a billentyűzeten, vagy a tollam a füzeten. Így maradtak félbe a regényeim. A Zűrös kamaszkorból konkrétan néhány oldal hiányzott, amiben elvarrom a szálakat, a Lassan felnőtté érekben volt egy konfliktus, amit én megálmodtam, de mivel fejben továbbmentem, már nem bírtam leírni, és ettől bebukott az egész sztori, Az én naplóm vesztét pedig az okozta, hogy elfogyott a film a fejemben. Elkezdtem érezni annak hátrányát, ha csak az ihletre támaszkodom, ám akkoriban nem foglalkoztam ezzel, még csak írástechnikai cikkeket sem olvastam, mert úgy gondoltam, nekem az felesleges, engem csak eltérítene egy olyan útról, amin imádok lépdelni. Sajnos a regényeim sorra megakadtak emiatt a hozzáállás miatt, és én ahelyett, hogy mindenáron nekigyürkőztem volna a befejezésükbe, repültem tovább az ihlettel, és újabbakba kezdtem. Bevallom, a lezárás azóta se történt meg egyiknél sem, mert egyszerűen az az ihlet nincs már. Meg... lássuk tisztán, tíz évvel korábbi önmagam merőben másképp írt, mint a jelenkori, s ahhoz, hogy folytathassam a történeteimet, az elejétől el kell olvasnom, át kell javítanom, és hozzá kell pótolnom mindazt, amit akkor még nem tudtam, ez meg őrületes munka, és egyelőre nem láttam meg benne a rációt, azt, amitől ez megérné nekem.

A kisfilmes ihlettel nekem akadt még egy nagyon komoly gondom, amire a Problémák hegyén-hátán írásakor jöttem rá. Nem tudom, ki emlékszik rá, de ez egy cirka háromszáz oldalas, több, mint száz részes történet. Ennél a pontnál ciki rájönni, hogy vétettél benne egy akkora hibát, amit ha ki is tudsz javítani, nagyjából a felét újra kell írnod. Sőt, a legjobb az, hogy én ezt a hibát vagy negyedszeri olvasásra fedeztem fel benne, pedig ordít. A főhős húga tizenkét-tizenöt hónapig várja a kisbabáját, viszont jelentősége van annak, hogy mióta állapotos, és annak is, hogy azután szüljön, hogy a főhős felébred az egy évig tartó kómájából. Ugye? Ezért nem olvasható már sehol ez a regényem sem. Meg azért sem, mert befejezetlen, és nem akartam senkit kínozni a reménnyel, hogy egyszer boldog beteljesedésben élhetnek a szerelmesek. Így lenne, ezt azért megsúgom. Tehát a konklúzióm a kisfilmes ihlettel az, hogy vagy jegyzetelj le minden fontos mozdulatot, mondatot, vagy el fogod hagyni a regényed felét az éterben.

Ezután áttértem a feelingre. Nem írtam, csak végigálmodtam és végiggondoltam a történeteket. Vágytam persze arra, hogy megosszam, mit találtam ki, de vagy elmeséltem, vagy pusztán a lényegét írtam le a kiválasztott illetőnek, semmi több. Viszont ez már nem rendes írás, hanem csak elmesélés, írás szempontjából gyakorlatilag kipukkadt lufi. Nyilván amit leírtam, az ott van, mint egy alaprajz és felhasználhatnám, de nem fogom, nincs benne izgalom a számomra. Nem is terveztem sosem rendes formában papírra vetni, meg nem is gondoltam annyira végig A-tól Z-ig át, hogy egyáltalán érdemes legyen.

Mikor megismerkedtem a közös írás élményével, új távlatok nyíltak meg előttem. Imádtam. Rengeteget tanultam a társaimtól, alkalmazkodni kellett, egyeztetni, összejönni egy azonos helyen... és nagyon inspirált, elmondhatatlanul sok ihletem lett tőle. Akkor ismerkedtem meg a Google Drive lehetőségeivel, és egyből belopta magát az életembe. Biztos van, aki nem ismerni. Na, én ajánlani tudom. Hallottam félelmeket arról, hogy elveszhet a dokumentum, felülírhatják, adatokat nyer az emberről a cég... de őszintén szólva ezek nem hatnak meg. Hét éve használom, nem tűnt el még semmim, mert ha gondom volt, az előzményekből vissza lehetett hozni, folyamatosan bővültek a funkciók, egyre kényelmesebb és okosabb lett, most már telefonról/tabletről is elérhető, így olvasni és írni is lehet út közben egyaránt, arról meg nincs kétségem tizensok éves netes múlttal, hogy bizonyos szervezetek csak azt nem tudják rólam, milyen bugyit húztam fel reggel. Engem meg nem érdekel, amíg nem óhajtanak ezzel visszaélni.

Visszatérve az ihletre, én borzasztó sokáig ennek éltem és ez alapján írtam. Nem tervezgettem, maximum annyit, hogy megkérdeztem a karaktereimet, mit tennének adott esetben, és ha tetszett a reakció, megírtam, mint a történetük folytatását. Aztán beütött a krach. Az ihlettel az a helyzet, hogy elszáll. Ez teljesen normális, mert néha pihenni kell, meg ez a természete tapasztalataim szerint, csak nagyon kényelmetlen. Nekem konkrétan kiüresedett ettől az életem, totális depresszióba estem, és görcsöltem, hogy írni tudjak, és féltem, hogy sosem fog menni. Bizonytalan lettem abban, hogy a jövőben is írni fogok, illetve abban, hogy nekem valóban ez fekszik. Rettenetes volt.

Az ihlethez nekem szorosan kapcsolódott a referenciaszemély fogalma is. Ő egy olyan ember a művész életében, akinek a véleménye mindenkinél fontosabb. Többet ér, de komolyan. Ha az én refszemélyemnek tetszett, amit írtam, akkor lelkes voltam, nem akadt gondom az ihlettel se igazán, termeltem a folytatást, és nem bántott túlságosan, ha másoknak nem tetszik az irományom. Ha viszont őt nem sikerült meglepni, boldoggá tenni, és elégedettséget kihozni belőle, hajjaj, akkor vagy odalett az, amin dolgoztam, vagy kínlódtam rajta egy darabig, és aztán lett oda. Függő helyzetté vált számomra mind az ihlet, mind a refszemély, és idővel érezni kezdtem, hogy ez így nem jó. Elkezdtem olvasni írástechnikáról, előadásokra jártam, olyan kihívásokon vettem részt, ahol fejlesztő feladatok voltak, végül a fordulópontot egy törés okozta az életemben, ahol le kellett szakadni a múzsa-referenciaszemély-ihlet triumvirátusáról. Nekem ezek szorosan összefüggtek egy másik személlyel, akivel a kapcsolat milyensége befolyásolta, mennyire vagyok képes írni, a munkámmal mennyire tudok elégedett lenni, illetve hajlandó vagyok-e tanácsot elfogadni, tovább dolgozni rajta.

Most a tervezés került előtérbe. Ez jóval bonyolultabb és nehezebb számomra, mert nem vagyok tervező típus, de elégedett szoktam lenni az eredménnyel, és úgy érzem, nem az ihletre vagyok bízva, hanem saját magamra. Kevesebb lehetőségem van írói válságra, vagy arra, hogy ha nincs ihletem, nem írok. Nekem nem jöttek be azok a trükkök, amiket ihletszerzőnek ajánlottak - monoton és/vagy otthoni munka -, ha néztem egy filmet vagy olvastam egy könyvet, elvitt egy darabig a lendület, de semmi olyan nem született meg bennem, amit érdemesnek tartottam volna leírni. Jelenleg a tervezés és az ihlet kéz a kézben jár nálam, vagyis keresek egy jó kis kihívást, kitervelem, mit lenne kedvem írni rá és ihletem is lesz hozzá. A blogon olvasható Szertefoszló életek, és Harry Potter és a Tél Szelleme készült ezzel a technikával, így össze is tudjátok hasonlítani a nagyon ihlet alapján írt történetekkel, mint például az Isten báránya és Az egész két fele című darabokkal.