Változom

Korábbi bejegyzésemben említettem egy törést és azt, hogy elkezdtem félni attól, hogy túl sokat osztok meg a világgal magamról. Nos, ez egyrészt köszönhető annak, hogy akkoriban nem volt egyszerű a magánéletem, és volt, aki arra törekedett, hogy abszolút elbizonytalanítson, másrészt annak, hogy mindig is úgy gondoltam, hogy a kifelé mutatott kép rólam nem egyezik meg teljesen azzal, amilyen én belül vagyok.

Én elég határozottan igyekeztem elkerülni pár középiskolás incidens folytán azt, hogy a hivatalos és a művész életem összefolyjon. Korábban két fb profilom volt két külön ismerősi körrel, nem igazán beszéltem a hobbijaimról a munkatársaimmal, sőt, amennyire tudtam, kívülálló maradtam, és a kollégáimat vagy letiltottam az adott személyes platformról, vagy magát a profilomat tettem priváttá. Rejtőzködtem. Nagyjából öt évig alig lehetett írásomat fellelni az interneten, doksikban és asztalfióknak írtam, illetve netes kihívásokon tűntem fel, meg a színfalak mögött megpályáztam néhány hivatalos pályázatot.

Egyszerűen nem akartam mindenkit beengedni a világomba, mert féltem, hogy a hátam mögött kinevetnek majd, vagy olyan megjegyzés ér, ami alaposan betalál, hiszen egy munkahelyet nem lehet csak úgy otthagyni, és bemenni egy másikra, amikor kínossá válik a helyzet. Mindig mindenhol csodabogár voltam, de míg a suliban tudtam, hogy még hány évet kell túlélnem a többiekkel, és nem jelentkezett az a pánik, hogy mi lesz utána, vagy nélküle hogyan maradok talpon, addig a munkahelyem mindig az önállóságom egyik kulcsaként funkcionált. Így vált külön a hivatalos oldalam minden mástól, és ezért nem barátkoztam senkivel, akit nem valamely érdeklődési körömnek köszönhetően ismertem meg. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem beszélgettem a munkatársaimmal, vagy kivontam magam minden közösségépítő eseményből, inkább csak azt, hogy nagyon szűrtem, kinek mit mondok, sosem adtam lehetőséget a világomba való betekintésre.

Ezzel szemben a barátaimnak szinte mindent felvállaltam. Rengeteg ember vett körül, mert az interneten könnyen lehet találni olyan csoportot, fórumot, amely szimpatikus az embernek, ott aztán elkezd beszélgetni... Megy magától. Tiniként, a rengeteg szabadidőmben blogot vezettem, írói közösség tagja voltam, saját honlapot üzemeltettem, WoW-oztam, fórumon szerepjátszottam, és mind-mind hozott remek ismeretségeket. Nekem persze nagyon fontos a személyes kapcsolat, ezért akivel jókat beszélgettem, megosztottunk egymással nagyon magánjellegű dolgokat, azzal idővel találkoztunk is, hiába laktunk egymásra egy fél országnyi távolságra.

Ugye azt írtam, szinte mindent... Ugyanis tudatosan daraboltam a személyiségem, senki sem kaphatott sokáig egész képet rólam, majd mikor eljutottunk a bizalom azon fokára, akkor amiről úgy gondoltam, hogy rossz belőlem, azt igyekeztem eltitkolni. Nem beszéltem a komoly gondjaimról, csak a felszíni problémákról, nem kértem soha segítséget, és nem árultam el senkinek a legsötétebb, legfájóbb gondolataimat. Nyilván akivel nagyon jóban lettünk, az rálátott erre-arra, rájött, hogy a kemény külső egy nagyon érzékeny belsőt rejt, de ha nyíltan próbáltak velem erről beszélni, tereltem, tagadtam. Persze sok-sok év alatt természetesen ez egyre oldottabbá vált, egyre nyitottabb lettem, egyre kevésbé ragaszkodtam ahhoz a szerephez, amit kitaláltam magamnak.

Értek tehát negatív és pozitív hatások, melyeknek köszönhetően a kivetített és a belső kép már nem tér el ennyire egymástól. Nem tárulkozom ki, de már nem is zárkózom annyira be. És a legfontosabb: egyre kevésbé foglalkoztat valójában, hogy mit gondolnak rólam mások. Nyilván azt mondtam magamnak kezdetektől fogva, hogy ha utálnak és irigyelnek, akkor valamit jól csinálok, ám mégis gátat képezett a felém irányuló rosszindulat, mert féltem, hogy céltáblát rajzolnak rám. Nem azt mondom, hogy most már cseppet sem félek, inkább igyekszem körültekintőbb lenni, felkészülni az esetleges kérdésekre, és bízni abban, hogy jól fogok improvizálni éles helyzetben. Biztos, hogy fognak még érni kellemetlenségek, de kell tovább előre menni, mert csak ennek van értelme.

Igazából az évek alatt rájöttem, hogy szerepeket játszani az életben, maszkokat fenntartani az arcomon fárasztó, és nem feltétlen célszerű vagy kifizetődő, így tehát a belső kép nagyobb kivetítésére került, és aki el tud fogadni, az elfogad, aki nem, annak pedig nem kötelező. Amúgy jó eszköz ez arra is, hogy a körülöttünk lévő emberek közül az kerülhessen közelebb hozzánk, akivel könnyen egy hullámhosszon pendülhetünk, és azok távolabb húzódjanak, akikkel amúgy sem szimpatizálnánk.