Van egy fontos téma, ami lóg a levegőben. Évek óta. És egyre súlyosabb következményei lesznek.
Most nagyon megy ez a propaganda, hogy családok éve, szültél ma már?, satöbbi. A nőket vissza akarják kényszeríteni a konyhába, a kertbe és a gyerekek mellé. Ne legyenek okosak, se törekvőek, se kitartóak, csak szépen csendben engedelmeskedjenek.
Nyilván van, aki boldogan megtenné, ha nem is ebben a formában. Évekkel ezelőtt volt egy beszélgetés közöttünk, csajok között, és egyikünk kijelentette, ő vígan ellenne otthon. Mint Hachi a Nana című animéből. Akkor nagyon megrökönyödtem. Azt gondoltam, lehetetlen, hogy valakinek nem célja érvényesülni, egzisztenciát teremteni. Napokig rágtam a dolgot, míg rájöttem, ezzel semmi baj nincs. Hogy nem kell mindenkinek a csúcsra törni, harcolni, ugyanazt akarni. Hogy az egyéni preferencia sokkal fontosabb annál, minthogy megfeleljünk bárki más elvárásának. Onnantól kezdve tiszteltem azt, hogy ez a lány bevallotta, hogy ha a párja annyit keresne, hogy meg tudnának belőle élni, ő bizony nem tenné tönkre magát egy munkahelyen sem.
Na de kinek a párja keres úgy, hogy megteremtse a fészket, a számlákra valót, az ételre és szórakozásra, vagy tartalékolásra valót, esetleg a gyerekvállalást vagy -vállalásokat is kibírja a büdzsé? Az ismerősi körömből nem tudok ilyen példát állítani...
Szóval visszakényszerülünk dolgozni. Itt jön képbe egy barátnőm, aki egy éve nem talál munkát. Egészségügyi okokból fizikai munkát nem vállalhat, de mindenféle helyen kalapozott már, több interjún volt. És mindegyiken megkérdezték a törvényi tiltás ellenére is, hogy tervez-e gyereket szülni. Erre nincs jó válasz. Anyu szerint lehet hazudni, hogy nem lehet gyereke valakinek, vagy azt mondani, hogy nem akar gyermeket, majd ha mégis sikerül a baba, arra hivatkozni, hogy csoda történt. Hajlom erre, hiszen melyik cég fog beperelni, hogy hazudtál neki egy olyan kérdésre az interjún, amit évek óta meg sem pedzíthet? Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy nem ez a barátnőm az egyetlen, aki csak azért esik el egy munkától, mert fiatal nő. Nem akarnak minket alkalmazni, mert még benne vagyunk a korban, és amíg otthon vagyunk a kicsivel, fenn kell tartania a helyünket, mégis fel kell venniük a helyünkre valakit addig, akinek van bérköltsége és államnak fizetendő költsége.
Ha nincs munkahelyünk, alamizsnát kapunk csak az államtól annak örömére, hogy anyák lettünk, ami nem elég az önfenntartásra sem. Ilyenkor már nem elég, hogy van az embernek párja, aki elfogadhatóan keres, mert rengeteg plusz költség fog keletkezni. Szerencsétlen apák rommá dolgozzák magukat másod-, harmadállásokban, alkalmi munkákban, hogy fenntarthassák a felszínen a gyermeküket és annak anyját, meg persze magukat. Ennek eredményeképp nem csak kiégnek, de sosem tudnak időt tölteni velük. Van ennek így értelme? Rengetegen döntenek anyagi okokból amellett, hogy nem vállalnak gyereket, vagy külföldre költöznek. Nem azért, mert ott kolbászból lenne a kerítés, dehogy, csak a reálkereset mérföldekkel elhagyja az itthonit, és ez a nem mindegy. Akik pedig amellett döntenek, hogy nem lesz gyermekük, szerintem életük végéig kínozni fogja őket a bánat. Lappangva, de azonnal odamarva egy ismerős csemetéjének láttán. Én kétlem, hogy aki igazán vágyott gyerekre, az ettől megszabadul.
És mi van azokkal, akiknek nincs párjuk? Szerezzen egyet, mert hát család csak nő+férfi+gyerek lehet, ismerjük a képletet. Ugye. Csakhogy ha mondjuk egy szélsőséges példánál maradunk, és várandósan elveszíti valaki a párját, elég kicsi a valószínűsége, hogy nekiáll ismerkedni. Meg hát valljuk be, párt az ember nem tud leakasztani a szögről. Egyedül viszont abszolút nem lehet boldogulni.
Nem szeretném kihagyni azon nőtársaimat sem, akik egy másik nővel osztoznának az anyaságon, főleg annak fényében, hogy mint ahogy arra fentebb utaltam, államilag diszkriminálták őket is ebben az országban, amit nagyon szomorúnak tartok. Természetesen ez egy bővebb téma, aminek kifejtése nem kapcsolódik szorosan a fő csapásirányhoz, de szeretném megemlíteni, hogy azok az intézkedések, kerülőutak, konkrét ellehetetlenítések, amiket ellenük (és férfipárok ellen) tettek, megkeserítik és/vagy megnehezítik az életüket.
Végül halmozzuk a hátrányokat, mert rengeteg nőt érint a probléma. Ételintolerancia, autoimmun betegségek, genetikai vagy hormonális probléma, ma még gyógyíthatatlan, maximum féken tartható vagy nem eléggé ismert betegségek... Mind befolyásolhatják, és általában befolyásolják is a gyerekvállalási képességet. Ezeknek a nőknek záros határidejük van gyermeket vállalni és legtöbb esetben finoman szólva kínkeserves az út a sikerhez. Nos, a jelen kornak az egyszerű válasza erre a helyzetre, hogy dugd fel magadnak a
vágyaidat jó mélyre. Senkinek nem kívánom azt a tehetetlen dühöt, mardosó bánatot, ideggyilkos pánikot, amit
éreznek ők, hiszen egy elemi vágyat nem lehet okos megmagyarázásokkal csökkenteni, elmulasztani meg aztán végképp nem.
Az ismeretségi körömben legalább tíz ételintoleranciás lány van, és legalább négy olyan, akinek megmondták az orvosok, hogy mennyi idejük van gyereket szülni, utána game over. El nem tudom mondani, nekem milyen fájdalmas volt velük ezekről beszélni, azt pedig szavakkal le sem lehet írni, ők mit élnek meg. Full stressz, hogy sikerül-e, megmarad-e a baba, hogy a körülményeket is össze tudják-e addigra rendezni...
Napok óta kattogok ezen, ezt a bejegyzést is több lépcsőben írtam meg, belejavítottam, kipótoltam, kihúztam belőle...
Van, akinek jó kilátásai vannak. Van, aki lemondott a gyerekvállalásról. De van, aki ezerrel küzd. És van, aki egyre jobban kétségbe esik. Ez utóbbi aggaszt. Szeretem a barátaimat és borzalmas tudni, látni, ahogy felőrli őket ez az egész.
Aztán persze nyilván én is itt vagyok a sorban. Mindjárt betöltöm a harmincat, főállású tanuló vagyok, reményem van csak arra, hogy egy középfokú angol nyelvvizsgával a kezemben találok olyan munkahelyet, ami elfogadható fizetést ad, meg nem csinálnak ki idegileg és lelkileg fél év után. Sosem magával a munkával volt bajom, még azt is megtaláltam, hogyan csináljam jó szívvel, amit utáltam csinálni. Mindig, ahogy egész életem során, kilógtam a sorból, és mint tudjuk, a kiálló szeget be kell verni, vagy el kell távolítani. De tegyük fel, találok állást. Három évig kell dolgoznom, hogy aztán a fizetésem átlagának x%-át megkapjam, míg otthon vagyok a gyerekkel. Ha véget ér a munkaviszonyom és nem találok megint hónapokig másikat, újraindul a számláló. Nekem is kattog a biológiai óra, én sem leszek fiatalabb...
Huszonnégy-öt évesen úgy éreztem, itt az idő. Hogy ha három gyereket szeretnék, neki kell állni keményen a körülmények megteremtésének és belevágni a projektbe, különben kifutok az időből. Szó szerint hallottam, ahogy kattog a biológiai órám. Stresszeltem, görcsöltem, féltem. Adtam egy ultimátumot az akkori páromnak, hogy vagy elvesz feleségül és belevágunk, vagy koccolok, mert akkor találnom kell egy férfit, akivel közösek a céljaink, működik a kapcsolat, kölcsönös a szerelem, van metszete az érdeklődési körünknek, s meg is kell érlelni azt a kapcsolatot. Nem lett jó vége. Túléltem egy foscunamit, és nem csak a házasság ment gallyra, de elveszítettem a magzatot. A vetélés megrengette az önképem és az önbecsülésem, végül teljesen az ellentét akartam csinálni annak, amit addig csináltam. Semmilyen kötöttséget nem akartam, csak élni bele a nagyvilágba. Aztán jött a kicsi becsült születésének az ideje, és valahogy elkezdték kérdezgetni a kolléganők is, miért nincs gyerekem, mikor akarok szülni. Azt valahogy túléltem, összejöttünk Krisszel, akkor mindenki, de tényleg mindenki azzal jött, mikor jönnek az ikerlányok. Eleinte bizarr volt, mert hát friss kapcsolat, meg miért pont ikrek, majd amikor már a századik ember kérdezte, kezdett para és valahogy mégis vicces lenni. Majd jött a a második karácsony a vetélés után (az első karácsony alatt a lábadozás végén, kicsit utána voltam), amit a kicsivel tölthettem volna, és úgy összeroppantam, mint állat. Pedig talán egy két-két és fél hónappal kérdezhettem korábban meg Kriszt, mi van, ha egyáltalán nem akarok már gyereket, akkor is velem akar-e maradni. Azt mondta, igen. De lehet, hogy jobban tudta, még harcolok ezzel az üggyel magamban. Utóbb én is rájöttem, hogy ez volt a dackorszaka a vetélésem feldolgozási időszakának. Mert bár tudtam, hogy karmikusan így volt helyes, felhasította a lelkem.
Szépen telnek az évek, már több, mint három és fél éve vagyunk együtt, és hol nem akarok (tehát vágyom rá, de a körülmények miatt skippelem), hol pedig elkeseredetten vágyom rá (de nem vállalnám be önszántamból a körülmények miatt).
Szóval nem, nem szültünk még, és amíg így állnak a dolgok, legtöbben nem is fogunk tudni. Nagy volumenű és mielőbbi változásra van szükségünk.
Ez nem csak a mi érdekünk...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gondolatok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gondolatok. Összes bejegyzés megjelenítése
Nemek, szerepek, sztereotípiák
Manapság nagyon népszerűek bizonyos közhelyek, amik nálam abszolút kiverik a biztosítékot, mert bődületes baromságoknak tartom őket, mindamellett rettentő károsak. Hogy melyek ezek?
Mit mondanak ezek és a hozzájuk hasonló kijelentések? Azt, hogy mindkét nem önállótlan, és egymás nélkül semmire se jut, nem képes önmegvalósításra, boldogságra, a nemi léte és szerepe bizonytalan a másik nélkül. Most komolyan! Mi a franc ez?! Miért kell ilyennel etetni bárkit is??? Sajnos aki beveszi ezt a maszlagot, annak utána tönkre van menve az élete - állandóan a tökéletes párt fogja keresni, addig boldogtalannak és sikertelennek fogja magát érezni. És ha ez ráadásul még hosszú ideig eltart, akkor egyenes út a depresszióba, a betegségek felé, s bizony nem ritka, hogy öngyilkosság lesz a sztori vége.
Engem nem az tesz nővé, hogy kontrasztban vagyok egy másik személlyel, akinek történetesen pöcse van, mélyebb a hangja és szőrösebb nálam. És semelyik másik nőt vagy lányt sem. Egyetlen férfit nem tesz férfivá az, hogy én nő vagyok, nélkülem is megmarad a farka, a szőre, a mély hangja, az identitástudata, és nekem is minden marad a régiben, ha egyedülállóvá válok netalántán. Felejtsétek el ezeket a buta közhelyeket, mert csak boldogtalanságra ítélitek vele a másikat, és saját magatokat is!
A másik klasszikus hülyeség, amitől a falra mászom, hogy a nő helye a konyhában van, a férfié a barkácsolás. Miért? Régen így volt, de azóta fejlődtünk, és nem kell belekényszerítenünk magunkat vagy mást valamibe, amit szívből gyűlöl. Mert mi van, ha én például jobban szeretek autót szerelni, és a világért nem mennék be a konyhába azon túl, hogy eszem? Semmi. Manapság már van lehetőség rá, hogy kitanuljam az autószerelés csínját-bínját, és bár nem mindenki ennyire normális felfogású, ezért valószínűleg sokáig fogok hadakozni az előítéletekkel és negatív diszkriminációval, de ha kitartó vagyok, az eredményeim meghozzák a sikert és az elégedettséget számomra, mások meg le vannak tojva. Ettől én még nem leszek férfias, legfeljebb erősebb izmaim lesznek, jobban fogok érteni a mechanikus és elektronikus dolgokhoz.
Utálom azokat a sztereotípiákat, hogy ha egy férfi fodrászt látunk, akkor az tuti meleg, ha meg egy testépítő nőt, akkor az tuti leszbikus. Remélem, ez a felfogás is most már kimegy a divatból, mert ahhoz, hogy mit szeretek csinálni, nagyjából semmi köze ahhoz, hogy milyen az önképem nemi téren és a szexualitásom. Sőt, továbbmegyek. Ne alacsonyítsuk le a nőket otthoni rabszolgára, főleg úgy ne, hogy elvárjuk, hogy elmenjen dolgozni, és ott is helyt álljon, meg a gyereknevelésben és a háztartás ragyogása se maradjon el! Van olyan nő, aki otthon akar maradni a gyerekekkel, fő állású anya kíván lenni, és ezzel nincs semmi baj. Valószínűleg remek anya lesz és nagyon kellemes lesz belépni az otthonába, mert dekorálni fog, tisztaság és otthonosság lesz. Valószínűleg, de nem biztos. Vannak emberek, akik szeretnek díszítgetni, és vannak funkcionalisták, akik minden porfogót eltávolítanak a lakásukból. Egyikkel sincs gond. Van olyan nő, aki nem akar gyereket. Sokat piszkálják érte, de ő érzi, hogy nincs meg benne az anyai ösztön, hogy ideges lesz a gyerekzsivajtól, már a gondolatától is felfordul a gyomra, hogy pelust kell cserélni. Ez sem baj, aki nem akar gyereket, annak ne tegye kötelezővé senki! Ha ő úgy boldog, hogy kettecskén él a párjával, akkor senkinek semmi joga beleszólni, és mellesleg senkinek semmi köze hozzá. Van olyan nő, akinek a legnagyobb boldogság a karrierjében szerzett sikerek, előrelépések. is tökéletesen rendben van. Ne basztassuk egymást, mindenki a saját portáján igazgasson, mert mindig van néhány kóbor gaz itt-ott! Jobb esetben csak az.
De megfigyelhető egyébként, hogy aki előszeretettel szól bele mások életébe, azok a sajátjuk felett elveszítették a kontrollt. Biztos van legalább egy olyan figura az életedben, akit mindenki elkerül, mert kibírhatatlan, de akárhányszor összefutsz vele, megmondja a frankót, miközben ő nem ékes példája annak, amit tőled elvár. Na, ezek azok az emberek, akiknek én nyomok egy ignore-t. Mindenki életében vannak hullámvölgyek, problémák, olyan dolgok, amiken dolgozni kell, hogy rendbe jöjjön, jól működjön, jó legyen, de engem senki ne oktasson ki, és szerintem mást se. Ezek az emberek elrontják az örömöd, lehúznak a saját szintjükre, így megkeseredsz tőle. Ha a családban van ilyen személy, találj ki egy olyan megoldást, amivel a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad, hiszen nem muszáj olyan radikális eszközhöz nyúlni, mint én az ignorálással. A lényeg, hogy legyen egy védfalad, amin nem engeded be őket, ha pedig túl erőszakos, be tudsz dobni egy mentőövet magadnak.
- Nincs férfi nő nélkül.
- Egy nő akkor tud ragyogni, ha van mellette egy férfi, aki ragyogtatja.
- Egy sikeres férfi mögött mindig ott van egy okos nő.
Mit mondanak ezek és a hozzájuk hasonló kijelentések? Azt, hogy mindkét nem önállótlan, és egymás nélkül semmire se jut, nem képes önmegvalósításra, boldogságra, a nemi léte és szerepe bizonytalan a másik nélkül. Most komolyan! Mi a franc ez?! Miért kell ilyennel etetni bárkit is??? Sajnos aki beveszi ezt a maszlagot, annak utána tönkre van menve az élete - állandóan a tökéletes párt fogja keresni, addig boldogtalannak és sikertelennek fogja magát érezni. És ha ez ráadásul még hosszú ideig eltart, akkor egyenes út a depresszióba, a betegségek felé, s bizony nem ritka, hogy öngyilkosság lesz a sztori vége.
Engem nem az tesz nővé, hogy kontrasztban vagyok egy másik személlyel, akinek történetesen pöcse van, mélyebb a hangja és szőrösebb nálam. És semelyik másik nőt vagy lányt sem. Egyetlen férfit nem tesz férfivá az, hogy én nő vagyok, nélkülem is megmarad a farka, a szőre, a mély hangja, az identitástudata, és nekem is minden marad a régiben, ha egyedülállóvá válok netalántán. Felejtsétek el ezeket a buta közhelyeket, mert csak boldogtalanságra ítélitek vele a másikat, és saját magatokat is!
A másik klasszikus hülyeség, amitől a falra mászom, hogy a nő helye a konyhában van, a férfié a barkácsolás. Miért? Régen így volt, de azóta fejlődtünk, és nem kell belekényszerítenünk magunkat vagy mást valamibe, amit szívből gyűlöl. Mert mi van, ha én például jobban szeretek autót szerelni, és a világért nem mennék be a konyhába azon túl, hogy eszem? Semmi. Manapság már van lehetőség rá, hogy kitanuljam az autószerelés csínját-bínját, és bár nem mindenki ennyire normális felfogású, ezért valószínűleg sokáig fogok hadakozni az előítéletekkel és negatív diszkriminációval, de ha kitartó vagyok, az eredményeim meghozzák a sikert és az elégedettséget számomra, mások meg le vannak tojva. Ettől én még nem leszek férfias, legfeljebb erősebb izmaim lesznek, jobban fogok érteni a mechanikus és elektronikus dolgokhoz.
Utálom azokat a sztereotípiákat, hogy ha egy férfi fodrászt látunk, akkor az tuti meleg, ha meg egy testépítő nőt, akkor az tuti leszbikus. Remélem, ez a felfogás is most már kimegy a divatból, mert ahhoz, hogy mit szeretek csinálni, nagyjából semmi köze ahhoz, hogy milyen az önképem nemi téren és a szexualitásom. Sőt, továbbmegyek. Ne alacsonyítsuk le a nőket otthoni rabszolgára, főleg úgy ne, hogy elvárjuk, hogy elmenjen dolgozni, és ott is helyt álljon, meg a gyereknevelésben és a háztartás ragyogása se maradjon el! Van olyan nő, aki otthon akar maradni a gyerekekkel, fő állású anya kíván lenni, és ezzel nincs semmi baj. Valószínűleg remek anya lesz és nagyon kellemes lesz belépni az otthonába, mert dekorálni fog, tisztaság és otthonosság lesz. Valószínűleg, de nem biztos. Vannak emberek, akik szeretnek díszítgetni, és vannak funkcionalisták, akik minden porfogót eltávolítanak a lakásukból. Egyikkel sincs gond. Van olyan nő, aki nem akar gyereket. Sokat piszkálják érte, de ő érzi, hogy nincs meg benne az anyai ösztön, hogy ideges lesz a gyerekzsivajtól, már a gondolatától is felfordul a gyomra, hogy pelust kell cserélni. Ez sem baj, aki nem akar gyereket, annak ne tegye kötelezővé senki! Ha ő úgy boldog, hogy kettecskén él a párjával, akkor senkinek semmi joga beleszólni, és mellesleg senkinek semmi köze hozzá. Van olyan nő, akinek a legnagyobb boldogság a karrierjében szerzett sikerek, előrelépések. is tökéletesen rendben van. Ne basztassuk egymást, mindenki a saját portáján igazgasson, mert mindig van néhány kóbor gaz itt-ott! Jobb esetben csak az.
De megfigyelhető egyébként, hogy aki előszeretettel szól bele mások életébe, azok a sajátjuk felett elveszítették a kontrollt. Biztos van legalább egy olyan figura az életedben, akit mindenki elkerül, mert kibírhatatlan, de akárhányszor összefutsz vele, megmondja a frankót, miközben ő nem ékes példája annak, amit tőled elvár. Na, ezek azok az emberek, akiknek én nyomok egy ignore-t. Mindenki életében vannak hullámvölgyek, problémák, olyan dolgok, amiken dolgozni kell, hogy rendbe jöjjön, jól működjön, jó legyen, de engem senki ne oktasson ki, és szerintem mást se. Ezek az emberek elrontják az örömöd, lehúznak a saját szintjükre, így megkeseredsz tőle. Ha a családban van ilyen személy, találj ki egy olyan megoldást, amivel a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad, hiszen nem muszáj olyan radikális eszközhöz nyúlni, mint én az ignorálással. A lényeg, hogy legyen egy védfalad, amin nem engeded be őket, ha pedig túl erőszakos, be tudsz dobni egy mentőövet magadnak.
Konfliktusok
Bármennyire is kedvesek, udvariasak és szerények vagyunk, előbb vagy utóbb beleütközünk majd konfliktusokba. Ez természetes és elkerülhetetlen, s nem is baj, mert tanulunk általa. Viszont megtanulni kezelni nem könnyű, ezért sokan kerülik a lehetőséget, hogy konfrontálódjanak másokkal, inkább elhallgatják a problémáikat, elfogadják a másik akaratát, ezek azonban még több gondot okoznak majd hosszútávon.
Én azt tanultam meg, hogy ha nem mondom meg a másiknak, hogy valamivel megbántott, akkor emésztem magam és nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ha megbántanak, beszélni kell róla, mert azzal nem okozol fájdalmat a másik embernek, ha elmondod neki, hogy valamivel megbántott. Legtöbbször nem is szándékosan teszi, viszont ha nem értesül róla, hogy rosszul esett az, amit csinált vagy mondott, könnyen újra előfordulhat, és kár lenne ilyesmi miatt hagyni elromlani egy jó kapcsolatot. Másfelől ami bánt, az ott nyomja az ember szívét. Ki akar törni, de ha meggátoljuk, könnyen negatív érzéseket generál bennünk, és vagy a legváratlanabb pillanatban veszítjük el a fejünket, vagy pedig megfontoltan kezdjük aláásni valahogy a másik embert. Azt szoktam mondani, az ilyesmi rohad belül és fertőz, ezért mielőbb tiszta vizet kell önteni a pohárba.
Persze nem könnyű. Megesik, hogy jelezzük a problémát, de a másik nem érti meg. Lehet, hogy csak különböző nyelven beszéltek, de az is lehet, hogy egy olyan dologról van szó, amit ő nem érez problémának, ezért nem tulajdonít neki akkora jelentőséget. Nos, az ilyenekből idővel nézeteltérés lesz tapasztalatom szerint, mert senki sem bírja örökké a megbántottságot. Amikor ez bekövetkezik, elkezd gyűlni az emberben a feszültség, és minél több idő telik el anélkül, hogy közös nevezőre jutna a két fél, annál nagyobb az esélye a veszekedésnek.
Én is jártam nem egyszer úgy, hogy odacsaptam a másiknak. Többnyire szoktam jelezni a gondomat, de van, hogy lappang bennem, mint egy vírus és csak a megfelelő környezetre vár, hogy odategye magát. Na ez borzasztó. A másik személyt legvalószínűbb, hogy úgy fogja érni, mint egy derült égből jött villámcsapás. Nem érti, de vagy megsértődik rajta, vagy sikerül alaposan megbántani, mindenesetre csúnya éket verhet a kapcsolatba. Hogy ezt elkerüld, próbálj figyelni, mikor érzed kellemetlenül magad, mi az, ami rossz érzést vált ki belőled, és próbálj beszélni róla. Abból még nem lett világégés, hogy valaki elmondta, hogy valami rosszul esik neki, abból viszont nem kevés, hogy odamondta a másiknak a magáét dühében.
A kommunikációban nagyon fontos, hogy ne a másikat okold, és a tettét vagy szavát minősítsd, ne őt! Ha például a figyelmetlenségével megbántott, ne azt mondd neki, hogy ő egy figyelmetlen ember, hanem azt, hogy fájdalmat okozott neked. Ez azért nem mindegy, mert az előbbivel ösztönös védekezésre készteted, a lényeg nem fog eljutni hozzá, hanem mindenképp be akarja bizonyítani az állításod ellenkezőjét, vagy visszavág, így nemhogy előrébb nem juttok, hanem még jól össze is vesztek. A szavak falak vagy ablakok, nem mindegy. Van egy hasonló című könyv is, rengeteg remekséget lehet tanulni belőle. És ugye említettem, hogy ne okold a másikat. Ha egy mondatot úgy kezdesz, hogy a te hibád, még ha ez így is van, vagy súlyosabbnak fogja érezni a helyzetet és jobban fogja bánni a történteket, vagy megint előlép az ösztönös védelmi rendszer.
Nekem a konfliktuskezelés mostanában vált egy nagyon fontos sarokpontjává az életemnek. Egyrészt régebben sok mindent ráhagytam a másikra, ha nem volt muszáj, nem bonyolódtam bele, hogy megértessem magam, másrészt olyan személlyel sodort össze a sors, aki másképp állt nagyon rosszul ezen a téren. Vagyis én meghúzódtam, ő meg totál felhúzta magát. Mivel nagyon szeretem ezt az embert, vettem egy mély lélegzetet, és azt mondtam magamnak: kettőnk közt én vagyok az, akinek vannak eszközei a konfliktus megoldásához, s mivel én nem vagyok hajlandó veszekedni, kezdjünk el leásni a gyökerekig, bontsuk fel a betokosodott sérelmeket, még ha nem is miattam alakultak ki azok, és tegyünk szépen mindent tisztába két felnőtthöz méltó módon. Néha nagyon nehéz ez a módszer, de megéri.
Adott egy konfliktus. Figyeld meg a másikat, próbáld megérteni, mi miatt alakult ki a helyzet, és mi játszódhat le benne. És kezdj el kérdezni. "Miért érzed így? Miért ezt mondtad? Mi ezzel a bajod? Miért igen/miért nem...? Mi lenne jobb megoldás? Mi lenne, ha...?" Nyilván van olyan szituáció, amikor a partner nem kommunikációkész és csak tovább ontja az áldást, akkor meg kell neki mondani, hogy ha megnyugodott, akkor szeretnéd megbeszélni vele az ügyet. Az is előfordul, hogy elsőre, vagy az első néhány alkalommal besül a kísérlet, de hidd el, ha jó kérdéseket teszel fel és az a szándékod, hogy megértsd a másik személyt, megoldd a problémát, a kitartásod eredményt hoz. Nagyon fontos, hogy törekedj az én-beszédre (nekem rosszul esett, nekem fáj, megijedtem, szeretném, ha..., szerintem), mert ezáltal ő is megtudja, benned mi játszódott le. Nagyon fontos még, hogy ne sértegesd a másikat, ne légy cinikus, és legyél türelmes. Ez a kombináció erősíti benne a szándékot, hogy elkezdjen beszélni, és minél őszintébben, minél nyugodtabban tudjátok rendezni a soraitokat, annál nagyobb az esélye, hogy utána együtt fogtok nevetni valami teljesen máson, vagy közösen kitalálni, hogyan legyetek túl a krízisen, ami kiváltotta belőletek a veszekedést.
Személy szerint utálom, ha valaki besértődik. Benyomja a durcát, mint a gyerekek, fül becsuk, őneki van igaza, te meg fejen is állhatsz. Na ilyenkor szoktam azt mondani, hogy ha kisértődtél, megtalálsz, s otthagyom a fenébe. Lehet, hogy nem viszi előrébb az ügyet, de ha a vitapartnerem megsértődik, amúgy sem fogunk előrébb lépni szerintem. Nálam bevált, mert lehet, hogy nem aznap, de megkeresett a másik, és megoldódott az ügy. Én úgy tekintek a besértődésre, hogy az marha gyerekes dolog, s én ugyan nem fogom engesztelni, nem fogok magyarázkodni semmiért. Nem kell foglalkozni valakivel, aki nem akar foglalkozni veled, azt vallom.
Van még két dolog, amiért fontossá vált számomra a konfliktuskezelés. A berohadás és a szükségtelen odamondás. A berohadásról már írtam, hogy a szőnyeg alá söpört, vagy elhallgatott problémák miképp mérgezik meg a kapcsolatokat, így ezt már nem akarom ragozni. A szükségtelen odamondás amúgy is egy érdekes téma még így a végére. Ez alatt azt értem, hogy kerítünk alkalmat a másik arcába vágni, hogy milyennek tartjuk, természetes negatív jelzővel illetve. "Te egy buta liba vagy. Szerencsétlen és béna vagy. Nem tetszel, csúnya vagy. Túl nagy az orrod." Mind-mind olyan dolog, amivel velősen bele lehet gázolni az emberbe. Szükséged van arra, hogy belerúgj valakibe? Nem, hidd el, hogy nem leszel több tőle, és nem fogod hosszútávon jól érezni magad ettől. Lehet, hogy egy adott személyről rossz véleménnyel vagyunk, amire akár rá is szolgált, de szükségtelenül, főleg nyilvánosan ne toljuk a szeme közé! Gondold végig, mit érsz el egy ilyen kijelentéssel! Megbántod. Oké, ez neked miért jó? Megalázod. Ugyanazt kérdezem: Miért jó neked megalázni valakit?
Ja, hogy van köztetek egy konfliktus! Áh! És erre ez a megoldás? Biztos nem. Nyilván én is találkoztam olyan emberrel, akit ostobának vagy otrombának találtam, ami egyaránt érthető viselkedésbeli otrombaságra, vagy kinézetbelire. De igazán ki kellett hozni a sodromból, hogy ezt odamondjam neki. Én mindig ésszel akarok harcolni, ám mindig a szívem vezérel. Megesett, persze, hogy megmondtam a másiknak, hogy te egy idióta vagy, nem lehet veled beszélni, úgyhogy elmehetsz melegedni valami messzi égtájra, azonban akivel ilyet közöltem, az nem volt számomra fontos. Vagy pont azért tudott annyira felhúzni, hogy ezt válaszoljam neki, mert túl fontos volt számomra. Mindenesetre fontold meg, feltétlen a tudtára akarod-e adni a róla alkotott negatív véleményed, amivel megbélyegezheted és megbánthatod/megsértheted, s pörgesd le magadban, mi értelme van ennek. Engem nemrég veszettül megbántottak egy beszélgetésben azzal, hogy buta libának neveztek. Alapvetően kicsit sem hat meg az ilyesmi, mert tisztában vagyok azzal az alapszabállyal, hogy ha másmilyen vagy, mint a tömeg, sokan fognak utálni, megvetni, kinézni maguk közül, satöbbi, hanem azért vágott annyira mellbe, mert olyan személy mondta, akitől váratlan pofonként ért. Kellett néhány óra, hogy megnyugodjak, tisztázzam magamban, mit jelent számomra az illető és mennyit ér a véleménye, végül vállat vontam és válasz nélkül hagytam. Mikor helyére került bennem, hogy ez az ember nekem senki, már nem foglalkoztatott, minek tart, vagy hogy miért gondolja ezt rólam. És hogy mit ért el? Azt, hogy legalább tudom, hányadán állunk. Semmi baj, én ettől még tudok kultúr ember lenni, csak ha ingerel, lehet, előveszem a kedvességbe/udvariassába csomagolt menjanyádba! kiokítást. Nagyon kekec tudok lenni ilyen esetben és visszafordítok mindent a másik felé, mert mindenkivel a saját fegyverével elbánni maradandó nyomot hagy.
Tévedés azt gondolni, hogy mindenkivel jóban kell lenni. Nem, sőt, nem szabad hagyni, hogy valaki elnyomjon vagy azt higgye, alacsonyabb rendű vagy nála, ő bármit megtehet veled. Légy pajzs, ami mindent visszaver, légy fal, amin semmi se hatol át, vagy légy vándor, aki továbbáll, ha hülyével kell vitatkozni. Ez méltóság-kérdés, és te döntöd el, milyen módot választasz éppen. Mérd föl, a másik mekkora intelligenciával rendelkezik, s ne szégyelld faképnél hagyni, ha túl kicsivel. Tudod, hülyékkel nem vitatkozunk, mert lehúznak a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal!
Másfelől: a vélemény olyan, mint a segglyuk - mindenkinek van, de a másikéra (kéretlenül) senki sem kíváncsi.
Én azt tanultam meg, hogy ha nem mondom meg a másiknak, hogy valamivel megbántott, akkor emésztem magam és nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ha megbántanak, beszélni kell róla, mert azzal nem okozol fájdalmat a másik embernek, ha elmondod neki, hogy valamivel megbántott. Legtöbbször nem is szándékosan teszi, viszont ha nem értesül róla, hogy rosszul esett az, amit csinált vagy mondott, könnyen újra előfordulhat, és kár lenne ilyesmi miatt hagyni elromlani egy jó kapcsolatot. Másfelől ami bánt, az ott nyomja az ember szívét. Ki akar törni, de ha meggátoljuk, könnyen negatív érzéseket generál bennünk, és vagy a legváratlanabb pillanatban veszítjük el a fejünket, vagy pedig megfontoltan kezdjük aláásni valahogy a másik embert. Azt szoktam mondani, az ilyesmi rohad belül és fertőz, ezért mielőbb tiszta vizet kell önteni a pohárba.
Persze nem könnyű. Megesik, hogy jelezzük a problémát, de a másik nem érti meg. Lehet, hogy csak különböző nyelven beszéltek, de az is lehet, hogy egy olyan dologról van szó, amit ő nem érez problémának, ezért nem tulajdonít neki akkora jelentőséget. Nos, az ilyenekből idővel nézeteltérés lesz tapasztalatom szerint, mert senki sem bírja örökké a megbántottságot. Amikor ez bekövetkezik, elkezd gyűlni az emberben a feszültség, és minél több idő telik el anélkül, hogy közös nevezőre jutna a két fél, annál nagyobb az esélye a veszekedésnek.
Én is jártam nem egyszer úgy, hogy odacsaptam a másiknak. Többnyire szoktam jelezni a gondomat, de van, hogy lappang bennem, mint egy vírus és csak a megfelelő környezetre vár, hogy odategye magát. Na ez borzasztó. A másik személyt legvalószínűbb, hogy úgy fogja érni, mint egy derült égből jött villámcsapás. Nem érti, de vagy megsértődik rajta, vagy sikerül alaposan megbántani, mindenesetre csúnya éket verhet a kapcsolatba. Hogy ezt elkerüld, próbálj figyelni, mikor érzed kellemetlenül magad, mi az, ami rossz érzést vált ki belőled, és próbálj beszélni róla. Abból még nem lett világégés, hogy valaki elmondta, hogy valami rosszul esik neki, abból viszont nem kevés, hogy odamondta a másiknak a magáét dühében.
A kommunikációban nagyon fontos, hogy ne a másikat okold, és a tettét vagy szavát minősítsd, ne őt! Ha például a figyelmetlenségével megbántott, ne azt mondd neki, hogy ő egy figyelmetlen ember, hanem azt, hogy fájdalmat okozott neked. Ez azért nem mindegy, mert az előbbivel ösztönös védekezésre készteted, a lényeg nem fog eljutni hozzá, hanem mindenképp be akarja bizonyítani az állításod ellenkezőjét, vagy visszavág, így nemhogy előrébb nem juttok, hanem még jól össze is vesztek. A szavak falak vagy ablakok, nem mindegy. Van egy hasonló című könyv is, rengeteg remekséget lehet tanulni belőle. És ugye említettem, hogy ne okold a másikat. Ha egy mondatot úgy kezdesz, hogy a te hibád, még ha ez így is van, vagy súlyosabbnak fogja érezni a helyzetet és jobban fogja bánni a történteket, vagy megint előlép az ösztönös védelmi rendszer.
Nekem a konfliktuskezelés mostanában vált egy nagyon fontos sarokpontjává az életemnek. Egyrészt régebben sok mindent ráhagytam a másikra, ha nem volt muszáj, nem bonyolódtam bele, hogy megértessem magam, másrészt olyan személlyel sodort össze a sors, aki másképp állt nagyon rosszul ezen a téren. Vagyis én meghúzódtam, ő meg totál felhúzta magát. Mivel nagyon szeretem ezt az embert, vettem egy mély lélegzetet, és azt mondtam magamnak: kettőnk közt én vagyok az, akinek vannak eszközei a konfliktus megoldásához, s mivel én nem vagyok hajlandó veszekedni, kezdjünk el leásni a gyökerekig, bontsuk fel a betokosodott sérelmeket, még ha nem is miattam alakultak ki azok, és tegyünk szépen mindent tisztába két felnőtthöz méltó módon. Néha nagyon nehéz ez a módszer, de megéri.
Adott egy konfliktus. Figyeld meg a másikat, próbáld megérteni, mi miatt alakult ki a helyzet, és mi játszódhat le benne. És kezdj el kérdezni. "Miért érzed így? Miért ezt mondtad? Mi ezzel a bajod? Miért igen/miért nem...? Mi lenne jobb megoldás? Mi lenne, ha...?" Nyilván van olyan szituáció, amikor a partner nem kommunikációkész és csak tovább ontja az áldást, akkor meg kell neki mondani, hogy ha megnyugodott, akkor szeretnéd megbeszélni vele az ügyet. Az is előfordul, hogy elsőre, vagy az első néhány alkalommal besül a kísérlet, de hidd el, ha jó kérdéseket teszel fel és az a szándékod, hogy megértsd a másik személyt, megoldd a problémát, a kitartásod eredményt hoz. Nagyon fontos, hogy törekedj az én-beszédre (nekem rosszul esett, nekem fáj, megijedtem, szeretném, ha..., szerintem), mert ezáltal ő is megtudja, benned mi játszódott le. Nagyon fontos még, hogy ne sértegesd a másikat, ne légy cinikus, és legyél türelmes. Ez a kombináció erősíti benne a szándékot, hogy elkezdjen beszélni, és minél őszintébben, minél nyugodtabban tudjátok rendezni a soraitokat, annál nagyobb az esélye, hogy utána együtt fogtok nevetni valami teljesen máson, vagy közösen kitalálni, hogyan legyetek túl a krízisen, ami kiváltotta belőletek a veszekedést.
Személy szerint utálom, ha valaki besértődik. Benyomja a durcát, mint a gyerekek, fül becsuk, őneki van igaza, te meg fejen is állhatsz. Na ilyenkor szoktam azt mondani, hogy ha kisértődtél, megtalálsz, s otthagyom a fenébe. Lehet, hogy nem viszi előrébb az ügyet, de ha a vitapartnerem megsértődik, amúgy sem fogunk előrébb lépni szerintem. Nálam bevált, mert lehet, hogy nem aznap, de megkeresett a másik, és megoldódott az ügy. Én úgy tekintek a besértődésre, hogy az marha gyerekes dolog, s én ugyan nem fogom engesztelni, nem fogok magyarázkodni semmiért. Nem kell foglalkozni valakivel, aki nem akar foglalkozni veled, azt vallom.
Van még két dolog, amiért fontossá vált számomra a konfliktuskezelés. A berohadás és a szükségtelen odamondás. A berohadásról már írtam, hogy a szőnyeg alá söpört, vagy elhallgatott problémák miképp mérgezik meg a kapcsolatokat, így ezt már nem akarom ragozni. A szükségtelen odamondás amúgy is egy érdekes téma még így a végére. Ez alatt azt értem, hogy kerítünk alkalmat a másik arcába vágni, hogy milyennek tartjuk, természetes negatív jelzővel illetve. "Te egy buta liba vagy. Szerencsétlen és béna vagy. Nem tetszel, csúnya vagy. Túl nagy az orrod." Mind-mind olyan dolog, amivel velősen bele lehet gázolni az emberbe. Szükséged van arra, hogy belerúgj valakibe? Nem, hidd el, hogy nem leszel több tőle, és nem fogod hosszútávon jól érezni magad ettől. Lehet, hogy egy adott személyről rossz véleménnyel vagyunk, amire akár rá is szolgált, de szükségtelenül, főleg nyilvánosan ne toljuk a szeme közé! Gondold végig, mit érsz el egy ilyen kijelentéssel! Megbántod. Oké, ez neked miért jó? Megalázod. Ugyanazt kérdezem: Miért jó neked megalázni valakit?
Ja, hogy van köztetek egy konfliktus! Áh! És erre ez a megoldás? Biztos nem. Nyilván én is találkoztam olyan emberrel, akit ostobának vagy otrombának találtam, ami egyaránt érthető viselkedésbeli otrombaságra, vagy kinézetbelire. De igazán ki kellett hozni a sodromból, hogy ezt odamondjam neki. Én mindig ésszel akarok harcolni, ám mindig a szívem vezérel. Megesett, persze, hogy megmondtam a másiknak, hogy te egy idióta vagy, nem lehet veled beszélni, úgyhogy elmehetsz melegedni valami messzi égtájra, azonban akivel ilyet közöltem, az nem volt számomra fontos. Vagy pont azért tudott annyira felhúzni, hogy ezt válaszoljam neki, mert túl fontos volt számomra. Mindenesetre fontold meg, feltétlen a tudtára akarod-e adni a róla alkotott negatív véleményed, amivel megbélyegezheted és megbánthatod/megsértheted, s pörgesd le magadban, mi értelme van ennek. Engem nemrég veszettül megbántottak egy beszélgetésben azzal, hogy buta libának neveztek. Alapvetően kicsit sem hat meg az ilyesmi, mert tisztában vagyok azzal az alapszabállyal, hogy ha másmilyen vagy, mint a tömeg, sokan fognak utálni, megvetni, kinézni maguk közül, satöbbi, hanem azért vágott annyira mellbe, mert olyan személy mondta, akitől váratlan pofonként ért. Kellett néhány óra, hogy megnyugodjak, tisztázzam magamban, mit jelent számomra az illető és mennyit ér a véleménye, végül vállat vontam és válasz nélkül hagytam. Mikor helyére került bennem, hogy ez az ember nekem senki, már nem foglalkoztatott, minek tart, vagy hogy miért gondolja ezt rólam. És hogy mit ért el? Azt, hogy legalább tudom, hányadán állunk. Semmi baj, én ettől még tudok kultúr ember lenni, csak ha ingerel, lehet, előveszem a kedvességbe/udvariassába csomagolt menjanyádba! kiokítást. Nagyon kekec tudok lenni ilyen esetben és visszafordítok mindent a másik felé, mert mindenkivel a saját fegyverével elbánni maradandó nyomot hagy.
Tévedés azt gondolni, hogy mindenkivel jóban kell lenni. Nem, sőt, nem szabad hagyni, hogy valaki elnyomjon vagy azt higgye, alacsonyabb rendű vagy nála, ő bármit megtehet veled. Légy pajzs, ami mindent visszaver, légy fal, amin semmi se hatol át, vagy légy vándor, aki továbbáll, ha hülyével kell vitatkozni. Ez méltóság-kérdés, és te döntöd el, milyen módot választasz éppen. Mérd föl, a másik mekkora intelligenciával rendelkezik, s ne szégyelld faképnél hagyni, ha túl kicsivel. Tudod, hülyékkel nem vitatkozunk, mert lehúznak a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal!
Másfelől: a vélemény olyan, mint a segglyuk - mindenkinek van, de a másikéra (kéretlenül) senki sem kíváncsi.
Változom
Korábbi bejegyzésemben említettem egy törést és azt, hogy elkezdtem félni attól, hogy túl sokat osztok meg a világgal magamról. Nos, ez egyrészt köszönhető annak, hogy akkoriban nem volt egyszerű a magánéletem, és volt, aki arra törekedett, hogy abszolút elbizonytalanítson, másrészt annak, hogy mindig is úgy gondoltam, hogy a kifelé mutatott kép rólam nem egyezik meg teljesen azzal, amilyen én belül vagyok.
Én elég határozottan igyekeztem elkerülni pár középiskolás incidens folytán azt, hogy a hivatalos és a művész életem összefolyjon. Korábban két fb profilom volt két külön ismerősi körrel, nem igazán beszéltem a hobbijaimról a munkatársaimmal, sőt, amennyire tudtam, kívülálló maradtam, és a kollégáimat vagy letiltottam az adott személyes platformról, vagy magát a profilomat tettem priváttá. Rejtőzködtem. Nagyjából öt évig alig lehetett írásomat fellelni az interneten, doksikban és asztalfióknak írtam, illetve netes kihívásokon tűntem fel, meg a színfalak mögött megpályáztam néhány hivatalos pályázatot.
Egyszerűen nem akartam mindenkit beengedni a világomba, mert féltem, hogy a hátam mögött kinevetnek majd, vagy olyan megjegyzés ér, ami alaposan betalál, hiszen egy munkahelyet nem lehet csak úgy otthagyni, és bemenni egy másikra, amikor kínossá válik a helyzet. Mindig mindenhol csodabogár voltam, de míg a suliban tudtam, hogy még hány évet kell túlélnem a többiekkel, és nem jelentkezett az a pánik, hogy mi lesz utána, vagy nélküle hogyan maradok talpon, addig a munkahelyem mindig az önállóságom egyik kulcsaként funkcionált. Így vált külön a hivatalos oldalam minden mástól, és ezért nem barátkoztam senkivel, akit nem valamely érdeklődési körömnek köszönhetően ismertem meg. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem beszélgettem a munkatársaimmal, vagy kivontam magam minden közösségépítő eseményből, inkább csak azt, hogy nagyon szűrtem, kinek mit mondok, sosem adtam lehetőséget a világomba való betekintésre.
Ezzel szemben a barátaimnak szinte mindent felvállaltam. Rengeteg ember vett körül, mert az interneten könnyen lehet találni olyan csoportot, fórumot, amely szimpatikus az embernek, ott aztán elkezd beszélgetni... Megy magától. Tiniként, a rengeteg szabadidőmben blogot vezettem, írói közösség tagja voltam, saját honlapot üzemeltettem, WoW-oztam, fórumon szerepjátszottam, és mind-mind hozott remek ismeretségeket. Nekem persze nagyon fontos a személyes kapcsolat, ezért akivel jókat beszélgettem, megosztottunk egymással nagyon magánjellegű dolgokat, azzal idővel találkoztunk is, hiába laktunk egymásra egy fél országnyi távolságra.
Ugye azt írtam, szinte mindent... Ugyanis tudatosan daraboltam a személyiségem, senki sem kaphatott sokáig egész képet rólam, majd mikor eljutottunk a bizalom azon fokára, akkor amiről úgy gondoltam, hogy rossz belőlem, azt igyekeztem eltitkolni. Nem beszéltem a komoly gondjaimról, csak a felszíni problémákról, nem kértem soha segítséget, és nem árultam el senkinek a legsötétebb, legfájóbb gondolataimat. Nyilván akivel nagyon jóban lettünk, az rálátott erre-arra, rájött, hogy a kemény külső egy nagyon érzékeny belsőt rejt, de ha nyíltan próbáltak velem erről beszélni, tereltem, tagadtam. Persze sok-sok év alatt természetesen ez egyre oldottabbá vált, egyre nyitottabb lettem, egyre kevésbé ragaszkodtam ahhoz a szerephez, amit kitaláltam magamnak.
Értek tehát negatív és pozitív hatások, melyeknek köszönhetően a kivetített és a belső kép már nem tér el ennyire egymástól. Nem tárulkozom ki, de már nem is zárkózom annyira be. És a legfontosabb: egyre kevésbé foglalkoztat valójában, hogy mit gondolnak rólam mások. Nyilván azt mondtam magamnak kezdetektől fogva, hogy ha utálnak és irigyelnek, akkor valamit jól csinálok, ám mégis gátat képezett a felém irányuló rosszindulat, mert féltem, hogy céltáblát rajzolnak rám. Nem azt mondom, hogy most már cseppet sem félek, inkább igyekszem körültekintőbb lenni, felkészülni az esetleges kérdésekre, és bízni abban, hogy jól fogok improvizálni éles helyzetben. Biztos, hogy fognak még érni kellemetlenségek, de kell tovább előre menni, mert csak ennek van értelme.
Igazából az évek alatt rájöttem, hogy szerepeket játszani az életben, maszkokat fenntartani az arcomon fárasztó, és nem feltétlen célszerű vagy kifizetődő, így tehát a belső kép nagyobb kivetítésére került, és aki el tud fogadni, az elfogad, aki nem, annak pedig nem kötelező. Amúgy jó eszköz ez arra is, hogy a körülöttünk lévő emberek közül az kerülhessen közelebb hozzánk, akivel könnyen egy hullámhosszon pendülhetünk, és azok távolabb húzódjanak, akikkel amúgy sem szimpatizálnánk.
Én elég határozottan igyekeztem elkerülni pár középiskolás incidens folytán azt, hogy a hivatalos és a művész életem összefolyjon. Korábban két fb profilom volt két külön ismerősi körrel, nem igazán beszéltem a hobbijaimról a munkatársaimmal, sőt, amennyire tudtam, kívülálló maradtam, és a kollégáimat vagy letiltottam az adott személyes platformról, vagy magát a profilomat tettem priváttá. Rejtőzködtem. Nagyjából öt évig alig lehetett írásomat fellelni az interneten, doksikban és asztalfióknak írtam, illetve netes kihívásokon tűntem fel, meg a színfalak mögött megpályáztam néhány hivatalos pályázatot.
Egyszerűen nem akartam mindenkit beengedni a világomba, mert féltem, hogy a hátam mögött kinevetnek majd, vagy olyan megjegyzés ér, ami alaposan betalál, hiszen egy munkahelyet nem lehet csak úgy otthagyni, és bemenni egy másikra, amikor kínossá válik a helyzet. Mindig mindenhol csodabogár voltam, de míg a suliban tudtam, hogy még hány évet kell túlélnem a többiekkel, és nem jelentkezett az a pánik, hogy mi lesz utána, vagy nélküle hogyan maradok talpon, addig a munkahelyem mindig az önállóságom egyik kulcsaként funkcionált. Így vált külön a hivatalos oldalam minden mástól, és ezért nem barátkoztam senkivel, akit nem valamely érdeklődési körömnek köszönhetően ismertem meg. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem beszélgettem a munkatársaimmal, vagy kivontam magam minden közösségépítő eseményből, inkább csak azt, hogy nagyon szűrtem, kinek mit mondok, sosem adtam lehetőséget a világomba való betekintésre.
Ezzel szemben a barátaimnak szinte mindent felvállaltam. Rengeteg ember vett körül, mert az interneten könnyen lehet találni olyan csoportot, fórumot, amely szimpatikus az embernek, ott aztán elkezd beszélgetni... Megy magától. Tiniként, a rengeteg szabadidőmben blogot vezettem, írói közösség tagja voltam, saját honlapot üzemeltettem, WoW-oztam, fórumon szerepjátszottam, és mind-mind hozott remek ismeretségeket. Nekem persze nagyon fontos a személyes kapcsolat, ezért akivel jókat beszélgettem, megosztottunk egymással nagyon magánjellegű dolgokat, azzal idővel találkoztunk is, hiába laktunk egymásra egy fél országnyi távolságra.
Ugye azt írtam, szinte mindent... Ugyanis tudatosan daraboltam a személyiségem, senki sem kaphatott sokáig egész képet rólam, majd mikor eljutottunk a bizalom azon fokára, akkor amiről úgy gondoltam, hogy rossz belőlem, azt igyekeztem eltitkolni. Nem beszéltem a komoly gondjaimról, csak a felszíni problémákról, nem kértem soha segítséget, és nem árultam el senkinek a legsötétebb, legfájóbb gondolataimat. Nyilván akivel nagyon jóban lettünk, az rálátott erre-arra, rájött, hogy a kemény külső egy nagyon érzékeny belsőt rejt, de ha nyíltan próbáltak velem erről beszélni, tereltem, tagadtam. Persze sok-sok év alatt természetesen ez egyre oldottabbá vált, egyre nyitottabb lettem, egyre kevésbé ragaszkodtam ahhoz a szerephez, amit kitaláltam magamnak.
Értek tehát negatív és pozitív hatások, melyeknek köszönhetően a kivetített és a belső kép már nem tér el ennyire egymástól. Nem tárulkozom ki, de már nem is zárkózom annyira be. És a legfontosabb: egyre kevésbé foglalkoztat valójában, hogy mit gondolnak rólam mások. Nyilván azt mondtam magamnak kezdetektől fogva, hogy ha utálnak és irigyelnek, akkor valamit jól csinálok, ám mégis gátat képezett a felém irányuló rosszindulat, mert féltem, hogy céltáblát rajzolnak rám. Nem azt mondom, hogy most már cseppet sem félek, inkább igyekszem körültekintőbb lenni, felkészülni az esetleges kérdésekre, és bízni abban, hogy jól fogok improvizálni éles helyzetben. Biztos, hogy fognak még érni kellemetlenségek, de kell tovább előre menni, mert csak ennek van értelme.
Igazából az évek alatt rájöttem, hogy szerepeket játszani az életben, maszkokat fenntartani az arcomon fárasztó, és nem feltétlen célszerű vagy kifizetődő, így tehát a belső kép nagyobb kivetítésére került, és aki el tud fogadni, az elfogad, aki nem, annak pedig nem kötelező. Amúgy jó eszköz ez arra is, hogy a körülöttünk lévő emberek közül az kerülhessen közelebb hozzánk, akivel könnyen egy hullámhosszon pendülhetünk, és azok távolabb húzódjanak, akikkel amúgy sem szimpatizálnánk.
Mindenegybe
Olyanok a gondolataim, mint egy zacskóból kiömlő üveggolyótömeg. Tudnék mit mesélni, ez a hét sem telt eseménytelenül, noha szerepjáték nem volt Dani betegsége miatt, Anyucival nem tudtunk találkozni, s tudtam is volna mesélni, csak valahogy nem volt hozzá türelmem. Most sincs, úgy írom ezeket a sorokat, hogy szétvet az energia, mert rohangálni akarok, vagy két koktél után táncolni a tömegben, míg el nem hagy az erő. Hiányzik a bulizás, az, hogy felszabadulok és úgy szabadulok meg a bennem dúló energiáktól, hogy azzal senkinek sem ártok, de élvezem, kegyetlenül élvezem minden percét az eseménynek. Azt sem tudom, milyen számok szólnak mostanában a rádiókban vagy a zenecsatornákban, lekorlátozódtam feldolgozásokra, sőt, ma reggel megszólalt a fejemben a Shiroi yoru is. Yoshikit látom, a hegedűt pedig hallom, sőt, egy részéhez társítja az agyam a D.N.Angel opjának szövegét is, úgyhogy igazán érdekes kavalkáddá nőtte ki magát a képzeletemben ez a szám.
Annyi mindenről akartam írni, mikor belefogtam... A napjaimról... Hétfőn jóbarátommal találkoztam, szerdán Benével voltunk röltexben egy új ruha alapanyagát megvenni. Ő lilát képzelt el alapszínnek, amivel én valahogy sehogy sem tudtam megbarátkozni, méghozzá nem csak azzal a lilával, ami abból az anyagból egyedüliként fellelhető volt a boltban, hanem úgy az alapgondolat sem fért a fejembe, hogy én most lilába bújjak. A steampunk stílus ragadós számomra, s mivel a ruha szoknya része engem arra emlékeztet, az alapszínt világos barnában határoztam meg, hozzá bordót választottam és Bene fehéret. Nekem nagyon tetszik a színek harmóniája, alig várom, hogy kész legyen a ruha, bár tudom magamról, hogy nagyon kínlódni fogok megint a próbáktól, mivel utálok próbálni. XD Hogy is mondják a nők, a szépségért meg kell szenvedni? =D
Tegnap Nanával találkoztam és megint órákig dőlt belőlünk a szó. Megint megihletett és elgondolkodtatott, miután éjfélkor hazaértem a V35-ból egy fél sör után, amit Namival fogyasztottam el, miután Nana elindult haza a hamburgerezésből, nem bírtam befeküdni a már alvó Bene mellé az ágyba, muszáj volt képzelegnem, nézni a plafont a földön fekve, engedni a gondolatokat a fejem felett elfolyni, mintha egy tropikáriumi akváriumot néznék egy átlátszó csőbe bújva. Van két ember az életemben, akit viszonylag távol engedtem magamtól, mégsem bírom elengedni. Nem hiszem, hogy tudnának engem építeni, egyszerűen ragaszkodom hozzájuk és az egyik többet jár a fejemben, mint a másik. A gyerekkori barátném hamarosan elmegy az országból, bennem pedig olyan erősen az van, hogy kellene vele beszélni, találkozni... Pedig nem kell, menjen ki, szakadjon el a sráctól, akivel jár és az anyjától, mert régóta azt érzem, hogy erre lenne igazából szüksége. Bennem ez a késztetés olyan értelmetlennek tűnik, s még nem teljesen jutottam arra az álláspontra, hogy az én gyengeségem eredménye, nem pedig azért jelez valami mélyről számomra, mert ott valami baj érheti őt. Meglátjuk, ugyanis teljes mértékben egyet értek vele, amit az egyik asztrológia tárom mondott: "Ha az ember fejérnek veszni kell, a lába oda viszi.". =) A másik lány tudom, hogy belesétált a pokolba, de erre vágyott két és fél éve. Most, azt hiszem, boldognak érzi magát, mert nem hajlandó meglátni, mennyire megalázzák és kihasználják, én úgy érzem, át is verik a fejét, azonban egyetértek azzal az állásponttal, hogy van, aki csak a pofonokból tanul. Én azt tudom tenni érte, hogy nem hagyom el, nem vetem meg, nem sajnálom, egyszerűen csak várom szeretettel. Nem vagyok felelős az életéért, nem élhetek helyette és nem próbálhatom meg marionettként egy bizonyos úton vezetni, hiszen az az út, amit én látok, nem biztos, hogy valóban a legjobb út számára. Én úgy gondolom, az emberekben van annyi ösztön, hogy tudják, merre kell menniük, mire van szükségük.
Ez az én szemüvegem. Nem értek a szemüvegkészítéshez, de mivel a fél életemet üveg mögött éltem, azért tudom, hogy sokféle szemüveg létezik. Én így nevezem a látásmódot. Nana mondott tegnap rengeteg olyan dolgot, ami eköré kapcsolódott, csak csodálni tudtam, kit hogyan lát, mondtam is neki, hogy a Skorpió mélysége és a Szűz precizitása jelenik meg a másokról való gondolkodásában, s hogy annyira másképp látja az ismerőseinket, mint én, annyira mást mond jellemzőnek, mint amit én mondanék, ami magával ragad, elbűvöl. Az is egy kemény lecke, amiről rájössz, hogy a körülötted lévők, legyen szó a barátokról vagy akár csak egy utcán szembe jövő emberről, tükröt tartanak eléd, de mikor megismered az ő rólad alkotott képüket, na az a durva. Ollllyan más az, ahogy látnak bennünket és ahogy mi gondolunk magunkra, de hogy mi az "igaz igaz"... Mások az alapján ítélnek meg, amit mutatunk, mi pedig az alapján gondolunk magunkról valamit, amilyen ideákat követünk, hiszen nem látjuk a legtöbb esetben kívülről a tetteinket, nem gondolunk bele, a szavaink milyen hatást keltenek másokban, s nem tudunk objektívek lenni ezáltal. Akkor kik is vagyunk mi? Milyenek is vagyunk? Én úgy érzem, a mások által mutatott tükör és a saját magam követett ideák metszete az, ami legjobban jellemez, még ha a két dolog szinte ég és föld egymáshoz képest.
Mivel nem tudok hetek óta írni és aludni se, rákattantam arra, hogy összerakjam a Kettőből egyet. Nekem Deon a Mary Suem, az, aki vagyok, de színesebb, merészebb, gátlástalanabb nálam. Rengeteget elemeztem már őt és a többi karakteremet is. Jelenleg egy heteró Masaora vágyom például - ez lehet, hogy egy picit spoiler -, arra a férfire, akinek minden vágya családot alapítani, s ehhez bármilyen követ megmozgat, hegyet eltol az útból, amihez megvan az ereje is. Gondolkodtam nagyon sokat Raktarin is, hogy mennyit fejlődik a tizenkét év alatt, aztán - ez már spoiler konkrétan - mégis belebukik, nem képes levetkőzni a saját korlátait.
Spoiler vége.
Minden karakterem egy tükör számomra, bizonyos részeim kiélése, egy-egy jellemzőm felerősített és megszemélyesített megjelenése, ezért ha elemzem őket, egyszerűen bámulatosnak tartom. Vannak, akik még nem léptek a sztoriba, Mitsuko, Raktari, még Masao sem került elő, de Dayki is egy érdekes figura számomra... Bár ott az egész bagázs, Yajiro és Yuu, Tao... =) Mindet szeretem valamiért, néhány mellékszereplőmet külön imádom, de nem spoilerezek többet. =)
A kezdőképemről most eszembe jutott az Üveggyöngyjáték. XD Pontosabban annak is az azonos jeligéjű kihívása, amire zseniális darabok születtek. Még többet kéne olvasni, visszatérni azokhoz, amiket anno szerettem, s újraértelmezni őket. Például a Védőőrizetet is nagyon jó volt visszaolvasni, vagy a Pirszinget a kígyónakot. Sőt, megtudtam, hogy a Védőőrizetnek van második kötete, bár nem tudom, kiadásra került-e. Úgy érzem, nem lehet ugyanolyan jó, mint az első, talán nem is jó, de kíváncsi vagyok rá.
Ma kivételesen leraktam a Kereszt a szekrénybent utazás közben. Imádom, élvezem, jókat röhögök rajta, mélyen szántó gondolatokat ébreszt bennem, megdöbbent, meglep... Itt köröz körülöttem a vallás, mint témakör, de tényleg nagyon sokat. Mindenből kihallom és nem pusztán azt, hanem a körülötte lévő dolgokat, a saját tapasztalataimat, véleményemet. Tetszik ez az egész így most. De vajon mit akar megmutatni nekem az Élet? Mire kéne rájönnöm?
Úgy érzem, nem tudok figyelni. Se kifelé, se befelé. Elhaladnak mellettem a dolgok, s csak kevés jut át a falon, ami körülöttem emelkedett, s én is átlépek a saját dolgaim felett, mert folyamatosan hajt valamerre egy erő. Fura. Ijesztő. Az is kemény volt tegnap, mikor Nana a két Nanáról beszélt. Bakker, durva, mert éveken át gondolkodtam, melyik Nana vagyok én, s melyik a barátnőm, hiszen nekem ez a történet tényleg arról szólt, hogy két azonos nevű és korú lány egy vonaton utazik, egy lakásba költözik és egy életúton indulnak el, majd szétválnak. De ez megváltozott, karrierista Nana és családvágyó Hachi lett belőle, Nana pedig tegnap olyasmit fejtett ki immár teljesen, ami letaglózott. Hogy valójában Nana volt az, aki családra vágyott, ő akarta felújítani azt a hangárt vagy mit, amiben Rennel élt, s semmi másra nem vágyott, mint vele lenni, míg Hachi csillogást akart, egy sztár pasit, mindig többet kihozni az életéből, mint amit megkapott, pedig ő aztán szinte akármit... Nagyon... furcsa volt így tekinteni rájuk, de még nem tartok ott, hogy belemerüljek, előbb bizony Deont kell ízekre szednem. =)
Annyi mindenről akartam írni, mikor belefogtam... A napjaimról... Hétfőn jóbarátommal találkoztam, szerdán Benével voltunk röltexben egy új ruha alapanyagát megvenni. Ő lilát képzelt el alapszínnek, amivel én valahogy sehogy sem tudtam megbarátkozni, méghozzá nem csak azzal a lilával, ami abból az anyagból egyedüliként fellelhető volt a boltban, hanem úgy az alapgondolat sem fért a fejembe, hogy én most lilába bújjak. A steampunk stílus ragadós számomra, s mivel a ruha szoknya része engem arra emlékeztet, az alapszínt világos barnában határoztam meg, hozzá bordót választottam és Bene fehéret. Nekem nagyon tetszik a színek harmóniája, alig várom, hogy kész legyen a ruha, bár tudom magamról, hogy nagyon kínlódni fogok megint a próbáktól, mivel utálok próbálni. XD Hogy is mondják a nők, a szépségért meg kell szenvedni? =D
Tegnap Nanával találkoztam és megint órákig dőlt belőlünk a szó. Megint megihletett és elgondolkodtatott, miután éjfélkor hazaértem a V35-ból egy fél sör után, amit Namival fogyasztottam el, miután Nana elindult haza a hamburgerezésből, nem bírtam befeküdni a már alvó Bene mellé az ágyba, muszáj volt képzelegnem, nézni a plafont a földön fekve, engedni a gondolatokat a fejem felett elfolyni, mintha egy tropikáriumi akváriumot néznék egy átlátszó csőbe bújva. Van két ember az életemben, akit viszonylag távol engedtem magamtól, mégsem bírom elengedni. Nem hiszem, hogy tudnának engem építeni, egyszerűen ragaszkodom hozzájuk és az egyik többet jár a fejemben, mint a másik. A gyerekkori barátném hamarosan elmegy az országból, bennem pedig olyan erősen az van, hogy kellene vele beszélni, találkozni... Pedig nem kell, menjen ki, szakadjon el a sráctól, akivel jár és az anyjától, mert régóta azt érzem, hogy erre lenne igazából szüksége. Bennem ez a késztetés olyan értelmetlennek tűnik, s még nem teljesen jutottam arra az álláspontra, hogy az én gyengeségem eredménye, nem pedig azért jelez valami mélyről számomra, mert ott valami baj érheti őt. Meglátjuk, ugyanis teljes mértékben egyet értek vele, amit az egyik asztrológia tárom mondott: "Ha az ember fejérnek veszni kell, a lába oda viszi.". =) A másik lány tudom, hogy belesétált a pokolba, de erre vágyott két és fél éve. Most, azt hiszem, boldognak érzi magát, mert nem hajlandó meglátni, mennyire megalázzák és kihasználják, én úgy érzem, át is verik a fejét, azonban egyetértek azzal az állásponttal, hogy van, aki csak a pofonokból tanul. Én azt tudom tenni érte, hogy nem hagyom el, nem vetem meg, nem sajnálom, egyszerűen csak várom szeretettel. Nem vagyok felelős az életéért, nem élhetek helyette és nem próbálhatom meg marionettként egy bizonyos úton vezetni, hiszen az az út, amit én látok, nem biztos, hogy valóban a legjobb út számára. Én úgy gondolom, az emberekben van annyi ösztön, hogy tudják, merre kell menniük, mire van szükségük.
Ez az én szemüvegem. Nem értek a szemüvegkészítéshez, de mivel a fél életemet üveg mögött éltem, azért tudom, hogy sokféle szemüveg létezik. Én így nevezem a látásmódot. Nana mondott tegnap rengeteg olyan dolgot, ami eköré kapcsolódott, csak csodálni tudtam, kit hogyan lát, mondtam is neki, hogy a Skorpió mélysége és a Szűz precizitása jelenik meg a másokról való gondolkodásában, s hogy annyira másképp látja az ismerőseinket, mint én, annyira mást mond jellemzőnek, mint amit én mondanék, ami magával ragad, elbűvöl. Az is egy kemény lecke, amiről rájössz, hogy a körülötted lévők, legyen szó a barátokról vagy akár csak egy utcán szembe jövő emberről, tükröt tartanak eléd, de mikor megismered az ő rólad alkotott képüket, na az a durva. Ollllyan más az, ahogy látnak bennünket és ahogy mi gondolunk magunkra, de hogy mi az "igaz igaz"... Mások az alapján ítélnek meg, amit mutatunk, mi pedig az alapján gondolunk magunkról valamit, amilyen ideákat követünk, hiszen nem látjuk a legtöbb esetben kívülről a tetteinket, nem gondolunk bele, a szavaink milyen hatást keltenek másokban, s nem tudunk objektívek lenni ezáltal. Akkor kik is vagyunk mi? Milyenek is vagyunk? Én úgy érzem, a mások által mutatott tükör és a saját magam követett ideák metszete az, ami legjobban jellemez, még ha a két dolog szinte ég és föld egymáshoz képest.
Mivel nem tudok hetek óta írni és aludni se, rákattantam arra, hogy összerakjam a Kettőből egyet. Nekem Deon a Mary Suem, az, aki vagyok, de színesebb, merészebb, gátlástalanabb nálam. Rengeteget elemeztem már őt és a többi karakteremet is. Jelenleg egy heteró Masaora vágyom például - ez lehet, hogy egy picit spoiler -, arra a férfire, akinek minden vágya családot alapítani, s ehhez bármilyen követ megmozgat, hegyet eltol az útból, amihez megvan az ereje is. Gondolkodtam nagyon sokat Raktarin is, hogy mennyit fejlődik a tizenkét év alatt, aztán - ez már spoiler konkrétan - mégis belebukik, nem képes levetkőzni a saját korlátait.
Spoiler vége.
Minden karakterem egy tükör számomra, bizonyos részeim kiélése, egy-egy jellemzőm felerősített és megszemélyesített megjelenése, ezért ha elemzem őket, egyszerűen bámulatosnak tartom. Vannak, akik még nem léptek a sztoriba, Mitsuko, Raktari, még Masao sem került elő, de Dayki is egy érdekes figura számomra... Bár ott az egész bagázs, Yajiro és Yuu, Tao... =) Mindet szeretem valamiért, néhány mellékszereplőmet külön imádom, de nem spoilerezek többet. =)
A kezdőképemről most eszembe jutott az Üveggyöngyjáték. XD Pontosabban annak is az azonos jeligéjű kihívása, amire zseniális darabok születtek. Még többet kéne olvasni, visszatérni azokhoz, amiket anno szerettem, s újraértelmezni őket. Például a Védőőrizetet is nagyon jó volt visszaolvasni, vagy a Pirszinget a kígyónakot. Sőt, megtudtam, hogy a Védőőrizetnek van második kötete, bár nem tudom, kiadásra került-e. Úgy érzem, nem lehet ugyanolyan jó, mint az első, talán nem is jó, de kíváncsi vagyok rá.
Ma kivételesen leraktam a Kereszt a szekrénybent utazás közben. Imádom, élvezem, jókat röhögök rajta, mélyen szántó gondolatokat ébreszt bennem, megdöbbent, meglep... Itt köröz körülöttem a vallás, mint témakör, de tényleg nagyon sokat. Mindenből kihallom és nem pusztán azt, hanem a körülötte lévő dolgokat, a saját tapasztalataimat, véleményemet. Tetszik ez az egész így most. De vajon mit akar megmutatni nekem az Élet? Mire kéne rájönnöm?
Úgy érzem, nem tudok figyelni. Se kifelé, se befelé. Elhaladnak mellettem a dolgok, s csak kevés jut át a falon, ami körülöttem emelkedett, s én is átlépek a saját dolgaim felett, mert folyamatosan hajt valamerre egy erő. Fura. Ijesztő. Az is kemény volt tegnap, mikor Nana a két Nanáról beszélt. Bakker, durva, mert éveken át gondolkodtam, melyik Nana vagyok én, s melyik a barátnőm, hiszen nekem ez a történet tényleg arról szólt, hogy két azonos nevű és korú lány egy vonaton utazik, egy lakásba költözik és egy életúton indulnak el, majd szétválnak. De ez megváltozott, karrierista Nana és családvágyó Hachi lett belőle, Nana pedig tegnap olyasmit fejtett ki immár teljesen, ami letaglózott. Hogy valójában Nana volt az, aki családra vágyott, ő akarta felújítani azt a hangárt vagy mit, amiben Rennel élt, s semmi másra nem vágyott, mint vele lenni, míg Hachi csillogást akart, egy sztár pasit, mindig többet kihozni az életéből, mint amit megkapott, pedig ő aztán szinte akármit... Nagyon... furcsa volt így tekinteni rájuk, de még nem tartok ott, hogy belemerüljek, előbb bizony Deont kell ízekre szednem. =)
Hát ez van
Mire jó az arckönyv...? Körülbelül arra, hogy kémkedjünk egymás után... Na mindegy, most nem ennek negatív vagy pozitív oldaláról akartam írni, hanem mert tegnap szembe jött velem egy kitett poszt, amit el sem olvastam volna, mert valamilyen pártfoglalásról volt benne szó, azonban a gyerekkori barátném, Sango tette ki és a hozzá fűzött kommentekből kiderült, hogy nemsokára kimegy Németországba. Másfél napja azon gondolkodom, írjak-e neki, rákérdezzek-e. Hülyén váltunk el hónapokkal ezelőtt, megírtam neki, hogy sajnálom, hogy egy értéktelen emberre pazarolja a két ünnep közti időt, ezután nem írt nekem, nem válaszolt a levelemre, nem vette fel a telefont. Rosszul esett, hogy nem találkozott velem. De most elmegy és lehet, hogy hosszú időre. Végre kiszakad a korlátok közül. Azt remélem, csak belegondolni, hogy elmegy...
Steven képe Björnről
Némi vacillálás után úgy döntöttem, megmutatom a srác abszolút, minden tekintetben nyers képét.
Mókás, mert legelőször nem akartam nyilvánosságra hozni azt sem, hogy megrendeltem és nem azért, mert recast, hanem egyszerűen ki akartam maradni a nyilvánosságból, aztán Nana mondta, hogy költözzek be a sráccal a várószobába. Ezzel elindult a lavina, ma Gigi mondta, hogy csinál várószoba mappát arckönyvön, pakolja be oda mindenki a várakozás alatt álló készletet, s annyira lelkes volt ez alatt a majdnem egy hónap alatt mindenki, hogy végül nem sokat gondolkodtam, feltettem oda a srác képét, s most ide is felteszem, hogy Anyu is láthassa. =) Tudom, hogy téged ez cseppet sem nyűgöz le, Anyuci, de nekem nagy mérföldkő ez az életemben, még aput is gondolkodom, hogy ha végre a kezemben lesz Björn, felhívom, hogy kicsit beszélgessünk és ha úgy érzem, elújságoljam neki, hogy egy olyan vágyam vált valóra, amire több, mint egy évig vágytam. =) Mindig arra gondolok, hogy örülne, ha mesélnék neki és nem csak általános dolgokról, meg hogy az elért céljaim, vágyaim talán neki is azt jelentik, hogy meg tudunk állni Benével ketten a lábunkon, büszke lehet rám. Persze ez lehet, hogy csupán egy idealista álomkép.
Még a vámon csücsül szegényem, mert valószínűleg azt hiszik a származási ország miatt, hogy valami illegális is jött vele, aztán most tüzetesen átvizsgálják a csomagomat. Én úgy vagyok vele, bontsák ki, nézzék meg, csukják vissza, aztán küldjék végre el, elég volt az, hogy Steven nem küldte időben a képet, vagy félreértett valamit, vagy én már nem is tudom. =) Nem fontos, a lényeg, hogy most már tényleg belátható időn belül itthon lesz. ^^
Végre életem egén látható, hogy van Nap is
Néha nem úgy érzem, de visszatekintve mégis az az érzetem, hogy az előző blogolásom után az idő elkezdett gyorsan peregni. Persze mindig a jó élményeink falják a perceket és a rosszakba úgy kell beletuszkolni minden másodpercet, s ez a hetem valahogy egészen megjavult. Az eleje borzalmas volt, nem is akarok róla mesélni, a lelkiállapotom nagyon nem érte el az elégséges szintet, de aztán valahogy le tudtam rázni magamról a sötét fellegeket. Találkoztunk Timivel talán kedden, megkajáltunk, aztán leültünk csevegni, míg kicsit megemésztjük a gyrost. Újabban a Corvin Plázába járunk, mivel többet találkozunk az egyeteme közelében, vagyis inkább mondjuk ki, érte megyek, mert később végez, mint én. Kezdem kiismerni lassan a helyet, egész kellemes is véleményem szerint, úgyhogy cseppet sem bánom. Nagyon rám tört a sütizhetnék, Timi is szívesen édességezett volna, ezért felcsaptam a netet a Kis Piroson, kerestem egy közeli, még nyitva lévő cukrászdát, azzal felkerekedtünk és beültünk oda. A tiramisut tejszínnel csinálták, jó kávés volt, ízlett, de rájöttem, Anya csinálja a legfinomabb tiramisut, Timi Mozart szeletet kért, ami finom volt, tömény, marcipános, de kellemes. Hangulatos kis helyre találtunk a Kálvin tér és az Astoria között, megbeszéltük, hogy fogunk oda még menni.
Ahogy ott ültem, arra gondoltam, de jó lenne, ha Anya is bent élne a fővárosban és vele is így ruccanhatnánk spontán, beülhetnénk sütizni, elmehetnénk vásárolni, vagy valami. Nagy kedvem lenne hozzá, szerintem élveznénk. Múltkor is annyira jó volt, mikor összefutottunk a sulizása előtt... Szeretnék vele több időt tölteni, de nem neten csevegve, aput meg napok óta fel akarom hívni, csak sose jutok el oda, mert amikor eszembe van, nem tudom felhívni, amikor meg fel tudnám, nem jut eszembe.
Sokat emlegetem a "vágod a centit" kifejezést, pedig egy olyan embertől tanultam, akit nem kedvelek, ám rájöttem, a haragom nem maradandó, egyszerűen képtelen vagyok neheztelni bárkire is. Szeretni nem tudom elfelejteni, akit megszeretek, de idővel semlegessé válnak a negatív érzések, olyan emlékekké, amiket csak a fejemben őrzök, a szívemben nem. Viszont amiatt, hogy a szeretettel kapcsolatban nem múlnak az érzéseim, volt néhány kellemetlen percem az elmúlt időszakban. Ezzel kapcsolatban sokat gondolkodom, mert azért fájnak dolgok, azonban azt sem felejthetem el, nekem a magam életét kell élnem, mást pedig nem terelhetek birka módján a saját útján. Kicsit így megborultak bennem elképzelések, de nem aggódom, van, akinél minden rendben lesz, a mi barátságunk akárhogy is alakul, van, akivel kapcsolatban kicsit bennem van a félsz, hogy nem veszi komolyan a figyelmeztetésemet és összehoz valami olyat, ami felszabadítja a bennem élő vadállatot. De hát... lesz, ami lesz. =)
Kedves-jó barátom meghívott hétvégére egy dumapartira, aminek hihetetlenül örülök, mert nagyon nyomasztott a felszín alatt az, ahogy alakultak a dolgaink, s azt hiszem, nagyon rányomta a bélyegét a mindennapjaimra.
Számolom a napokat - erre akartam kitérni a "vágod a centit" kifejezés kapcsán, csak aztán elterelődtem. XD Már a hatodik napon járunk, hogy elfogadták Björn megrendelését. =D Tiszta bolondéria az életem, mióta tudom, hogy jön a srác, fel vagyok pörögve. Kicsit úgy érzem, rég voltam ennyire lelkes, ami azért ijesztő is. =) Én nem vagyok egy ünnepelős fajta, szinte az összes ünnepet utálom, beleértve a születésnapot, a névnapot pedig nem tartom ünnepelendőnek. XD Na ehhez képest Valentin napra kifejezetten készültem, a vettem egy bónuszt elviteles sütire és valami innivalóra, s mondtam Benének, hogy elfogyasztjuk valami frankó helyen, ha nem lesz hideg, mondjuk egy kellemes téren. Persze ő annyi mindent beletervezett a napba, hogy meg leszek lepve, ha minden összejön. XD Annyi a mák, hogy a cukrászda, ahol be kell váltani a bónt, nyolcig nyitva van. ^^ Munka után hazamegyek, átöltözöm, találkozunk Benével, elmegyünk méteráruboltokba, mert készít egy ruhát és kell hozzá még cucc, én pedig szeretnék egy hordozót varrni Björnnek. Már egész jól kitaláltam, Bene is ötletel rajta, s tegnap az ágyban fekve realizálta is, hogy mekkora lesz a fiú. XD Azt hitte, MSD lesz, mert mondta, hogy "Nana szürke hajú fiúja és szürke hajú lánya" méretében képzelte el, amin jót vigyorogtam. Szegény kénytelen lesz név szerint megtanulni, kinek ki a babája, milyen méret, néhány paramétert. =D
Három hét után végre szerepjátékoztunk, arról külön posztban szándékozom írni, úgyhogy asszem, ennyi.
Ahogy ott ültem, arra gondoltam, de jó lenne, ha Anya is bent élne a fővárosban és vele is így ruccanhatnánk spontán, beülhetnénk sütizni, elmehetnénk vásárolni, vagy valami. Nagy kedvem lenne hozzá, szerintem élveznénk. Múltkor is annyira jó volt, mikor összefutottunk a sulizása előtt... Szeretnék vele több időt tölteni, de nem neten csevegve, aput meg napok óta fel akarom hívni, csak sose jutok el oda, mert amikor eszembe van, nem tudom felhívni, amikor meg fel tudnám, nem jut eszembe.
Sokat emlegetem a "vágod a centit" kifejezést, pedig egy olyan embertől tanultam, akit nem kedvelek, ám rájöttem, a haragom nem maradandó, egyszerűen képtelen vagyok neheztelni bárkire is. Szeretni nem tudom elfelejteni, akit megszeretek, de idővel semlegessé válnak a negatív érzések, olyan emlékekké, amiket csak a fejemben őrzök, a szívemben nem. Viszont amiatt, hogy a szeretettel kapcsolatban nem múlnak az érzéseim, volt néhány kellemetlen percem az elmúlt időszakban. Ezzel kapcsolatban sokat gondolkodom, mert azért fájnak dolgok, azonban azt sem felejthetem el, nekem a magam életét kell élnem, mást pedig nem terelhetek birka módján a saját útján. Kicsit így megborultak bennem elképzelések, de nem aggódom, van, akinél minden rendben lesz, a mi barátságunk akárhogy is alakul, van, akivel kapcsolatban kicsit bennem van a félsz, hogy nem veszi komolyan a figyelmeztetésemet és összehoz valami olyat, ami felszabadítja a bennem élő vadállatot. De hát... lesz, ami lesz. =)
Kedves-jó barátom meghívott hétvégére egy dumapartira, aminek hihetetlenül örülök, mert nagyon nyomasztott a felszín alatt az, ahogy alakultak a dolgaink, s azt hiszem, nagyon rányomta a bélyegét a mindennapjaimra.
Számolom a napokat - erre akartam kitérni a "vágod a centit" kifejezés kapcsán, csak aztán elterelődtem. XD Már a hatodik napon járunk, hogy elfogadták Björn megrendelését. =D Tiszta bolondéria az életem, mióta tudom, hogy jön a srác, fel vagyok pörögve. Kicsit úgy érzem, rég voltam ennyire lelkes, ami azért ijesztő is. =) Én nem vagyok egy ünnepelős fajta, szinte az összes ünnepet utálom, beleértve a születésnapot, a névnapot pedig nem tartom ünnepelendőnek. XD Na ehhez képest Valentin napra kifejezetten készültem, a vettem egy bónuszt elviteles sütire és valami innivalóra, s mondtam Benének, hogy elfogyasztjuk valami frankó helyen, ha nem lesz hideg, mondjuk egy kellemes téren. Persze ő annyi mindent beletervezett a napba, hogy meg leszek lepve, ha minden összejön. XD Annyi a mák, hogy a cukrászda, ahol be kell váltani a bónt, nyolcig nyitva van. ^^ Munka után hazamegyek, átöltözöm, találkozunk Benével, elmegyünk méteráruboltokba, mert készít egy ruhát és kell hozzá még cucc, én pedig szeretnék egy hordozót varrni Björnnek. Már egész jól kitaláltam, Bene is ötletel rajta, s tegnap az ágyban fekve realizálta is, hogy mekkora lesz a fiú. XD Azt hitte, MSD lesz, mert mondta, hogy "Nana szürke hajú fiúja és szürke hajú lánya" méretében képzelte el, amin jót vigyorogtam. Szegény kénytelen lesz név szerint megtanulni, kinek ki a babája, milyen méret, néhány paramétert. =D
Három hét után végre szerepjátékoztunk, arról külön posztban szándékozom írni, úgyhogy asszem, ennyi.
Gondolatfolyamlás
Rengeteg gondolatom van. Érzelmileg nem felejtek és túl sok minden jut eszembe. Az a fiú, akivel álmodtam, valaki, aki megérdemelné, hogy elfelejtsem... És évről évre Kele is. Felnéztem arra az emberre, tiszteltem és kedveltem. Sokszor gondolok rá, mi lett volna, ha, mi történt vele azóta... Bene megkérdezte tegnap, nem lehet-e, hogy csak azért találkoztunk, hogy rámutasson valamire és hitet adjon, de valahogy ennyi nekem nem elég. Persze lehet, hogy én nem bírok megelégedni vele, hogy az emberek az életemben átszállók csupán, ahogy én is az ő életükben. Időnként felbukkan bennem egy hiány mások iránt, marcangol egy darabig, aztán csökken a hatása, de később ugyanúgy visszatér. Ilyenkor érzem úgy, hogy jó lenne felejteni... Csak túlságosan félek, hogy olyasmit is elfelejtek, ami fontos.
Olvasgatok mostanában. Nekiálltam ugye a Leghíresebb magyar madame-nak és bár nem egy jó könyv, mert tőmondatokban van megírva, mégis félve olvasom, olyan húsba vájó számomra a történet. Nem spoilerezek, akit érdekel, úgyis megkérdez, vagy elolvassa, akit nem, az meg úgyis alig várja már, hogy továbblépjek a témáról, vagy megkeresi fent a jobb sarokban a kis piros X-et. =) Nanos. Az eléggé elmond mindent, hogy a negyedik fejezetet szeretem felolvasni másoknak? Akkora fordulat, akkora mélyütés... A Mindenízű Drazsé kihíváson is gyöngyszemek születtek, igyekszem elolvasni azokat, amik felkeltik az érdeklődésemet. Sok írást tudom, ki alkotott meg, s ugye én a háttérből látom, az írók szemszögéből a kihívást és hihetetlenül felháborít, amit egy-egy olvasó művel. A legtöbben egyetemisták vizsgaidőszakkal, dolgozó emberek húzós időbeosztással, nem összecsapott írásokról van szó, de olyan slendrián módon véleményeznek az olvasók, hogy az egyszerűen borzasztó. Bene egész kiselőadást hallgatott tegnap tőlem, hogy melyik írás milyen jó és mégis miket írtak rá. Nem azt mondom, hogy mind tökéletes, mert nem az, nyilván, de dolgoztunk vele, kutatómunkát végeztünk... És arra jöttem rá, hogy nem a célközönség olvas, sőt, nagyon sok ember felett labdaként elrepül a tartalom. Vannak írók, akiknek túl komoly vagy kemény volt a téma, de sok olyan olvasónk van idén, akiknek egyszerűen a szellemi szintje nem haladja meg azt a magasságot, hogy megértse, amit olvas. De komolyan.
És ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy érdemes-e írni. A ponyva fogy, a különféle, ezerszer feldolgozott szerelmi történetek... És aki nem ilyet akar írni? Azért mindenki nem lehet J. K. Rowling. Még jó, az ő művét sem értették meg, legalábbis az eredetit, belőle is tömegfogyasztásra alkalmas darabot fabrikáltak. Ez lenne a jövő? Elég hervasztó. Évek óta nem publikálok, elvileg készül a honlapom a háttérben, de ilyen esetekben nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék újra publikálni...
Kaptam egy nagyon komoly ajánlatot. Két éves elkötelezettséget jelentene, egyetemre is tudnék utána menni valószínűleg, amit még mindig nem vetettem el, hiába érzem már most úgy, hogy idős vagyok én oda, kicsúsztam az időből. Mindig azt mondom, az idő és én külön síkon mozgunk, de azért vannak dolgok, amikhez túl "öregnek" érzem magam. Az ajánlaton gondolkodom, mivel fogalmam sincs, kibírok-e még két évet itt, ki akarjak-e bírni egyáltalán.
Olvasgatok mostanában. Nekiálltam ugye a Leghíresebb magyar madame-nak és bár nem egy jó könyv, mert tőmondatokban van megírva, mégis félve olvasom, olyan húsba vájó számomra a történet. Nem spoilerezek, akit érdekel, úgyis megkérdez, vagy elolvassa, akit nem, az meg úgyis alig várja már, hogy továbblépjek a témáról, vagy megkeresi fent a jobb sarokban a kis piros X-et. =) Nanos. Az eléggé elmond mindent, hogy a negyedik fejezetet szeretem felolvasni másoknak? Akkora fordulat, akkora mélyütés... A Mindenízű Drazsé kihíváson is gyöngyszemek születtek, igyekszem elolvasni azokat, amik felkeltik az érdeklődésemet. Sok írást tudom, ki alkotott meg, s ugye én a háttérből látom, az írók szemszögéből a kihívást és hihetetlenül felháborít, amit egy-egy olvasó művel. A legtöbben egyetemisták vizsgaidőszakkal, dolgozó emberek húzós időbeosztással, nem összecsapott írásokról van szó, de olyan slendrián módon véleményeznek az olvasók, hogy az egyszerűen borzasztó. Bene egész kiselőadást hallgatott tegnap tőlem, hogy melyik írás milyen jó és mégis miket írtak rá. Nem azt mondom, hogy mind tökéletes, mert nem az, nyilván, de dolgoztunk vele, kutatómunkát végeztünk... És arra jöttem rá, hogy nem a célközönség olvas, sőt, nagyon sok ember felett labdaként elrepül a tartalom. Vannak írók, akiknek túl komoly vagy kemény volt a téma, de sok olyan olvasónk van idén, akiknek egyszerűen a szellemi szintje nem haladja meg azt a magasságot, hogy megértse, amit olvas. De komolyan.
És ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy érdemes-e írni. A ponyva fogy, a különféle, ezerszer feldolgozott szerelmi történetek... És aki nem ilyet akar írni? Azért mindenki nem lehet J. K. Rowling. Még jó, az ő művét sem értették meg, legalábbis az eredetit, belőle is tömegfogyasztásra alkalmas darabot fabrikáltak. Ez lenne a jövő? Elég hervasztó. Évek óta nem publikálok, elvileg készül a honlapom a háttérben, de ilyen esetekben nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék újra publikálni...
Kaptam egy nagyon komoly ajánlatot. Két éves elkötelezettséget jelentene, egyetemre is tudnék utána menni valószínűleg, amit még mindig nem vetettem el, hiába érzem már most úgy, hogy idős vagyok én oda, kicsúsztam az időből. Mindig azt mondom, az idő és én külön síkon mozgunk, de azért vannak dolgok, amikhez túl "öregnek" érzem magam. Az ajánlaton gondolkodom, mivel fogalmam sincs, kibírok-e még két évet itt, ki akarjak-e bírni egyáltalán.
Apróságok
Azt mondta nekem, hogy régen nem nézett ki ennyire szakadtnak. Ezt a szót ő használta, de helytálló tulajdonképpen, régebben egy jól fésült, rendezett külsejű fickó volt, most alig van összefogva a haja, kilóg az inge... Valahogy elgondolkodtatónak találom, mitől lett ennyire igénytelen és a mellette lévő hogy tűri meg. Nekem fura az egész, a kicsapongásait nem tűrném el, bár valóban könnyebb egy kisebben kitölteni a mérgünket, mint egy velünk egyenlőnek látszó egyén ellen felvenni a kesztyűt és rendre utasítani, esetleg elhagyni.
Pénteken csodálatos volt az idő. Erről annyiszor akartam már írni... Engem küldtek el házon kívüli dolgokat intézni, ezért tudtam kicsit sétálgatni a környéken. Egészen jól felfedeztem és annyira szép volt a napsütésben, kellemes se nem hideg, se nem meleg időben lófrálni... Gyönyörű volt a tér, most már költöznek ki a karácsonyi árusok mindenhová, szóval feeling lenne karon ragadni valakit, venni egy kürtős kalácsot vagy egy pohár forralt bort és nézelődni.
Tegnap szinte szünet nélkül dolgoztam, rengeteg munkát kaptam és a nagyját meg is csináltam, amivel úgy láttam, vagy elégedett volt kja, vagy meglepte a tempóm. Az a helyzet, hogy ő is és az egyik kolléganőm is felhúzott, ilyenkor meg fejest ugrok a munkába és gyűröm, mert legalább valami hasznosba ölöm a felgyűlt energiát. Utálok veszekedni, ezért nem fogok. Asszem, a legnehezebb az emberi része minden munkahelyemnek. A közvetlen kollégáimmal nem igazán van bajom, mert ami van, azt megoldom valahogy, a főnökséggel viszont valahogy mindig megmarad a feszkó...
Mostanság korán lefekszem, ilyen tíz előtt, vagy akörül. Fáradt vagyok, nincs kedvem fent lenni. Tegnap mondjuk mérges voltam egy kicsit, mert míg várakozok, szívesen játszottam volna, s nem indultam neki, mert azt jósolták nekem, hogy fél órát kell várnom, erre többet ültem a semmin egy óránál, majd kaptam néhány mondatot, nekem meg bedurrant a fejem és elmentem fürdeni, hajat mosni. =D
Pénteken csodálatos volt az idő. Erről annyiszor akartam már írni... Engem küldtek el házon kívüli dolgokat intézni, ezért tudtam kicsit sétálgatni a környéken. Egészen jól felfedeztem és annyira szép volt a napsütésben, kellemes se nem hideg, se nem meleg időben lófrálni... Gyönyörű volt a tér, most már költöznek ki a karácsonyi árusok mindenhová, szóval feeling lenne karon ragadni valakit, venni egy kürtős kalácsot vagy egy pohár forralt bort és nézelődni.
Tegnap szinte szünet nélkül dolgoztam, rengeteg munkát kaptam és a nagyját meg is csináltam, amivel úgy láttam, vagy elégedett volt kja, vagy meglepte a tempóm. Az a helyzet, hogy ő is és az egyik kolléganőm is felhúzott, ilyenkor meg fejest ugrok a munkába és gyűröm, mert legalább valami hasznosba ölöm a felgyűlt energiát. Utálok veszekedni, ezért nem fogok. Asszem, a legnehezebb az emberi része minden munkahelyemnek. A közvetlen kollégáimmal nem igazán van bajom, mert ami van, azt megoldom valahogy, a főnökséggel viszont valahogy mindig megmarad a feszkó...
Mostanság korán lefekszem, ilyen tíz előtt, vagy akörül. Fáradt vagyok, nincs kedvem fent lenni. Tegnap mondjuk mérges voltam egy kicsit, mert míg várakozok, szívesen játszottam volna, s nem indultam neki, mert azt jósolták nekem, hogy fél órát kell várnom, erre többet ültem a semmin egy óránál, majd kaptam néhány mondatot, nekem meg bedurrant a fejem és elmentem fürdeni, hajat mosni. =D
Jó, hogy akarok mindent, többet, csak nem biztos, hogy lehet
Az fogalmazódott meg bennem, hogy végülis lehet, hogy nincs ezem vagy azom, de van másom. Huszonnégy évesen egy hat éves kapcsolatom van, két és fél éve együtt élünk, jegyesek vagyunk, gondolkodunk a közös jövőn, állataink vannak és nagyszerű barátaink. Tulajdonképpen elégedettek lehetünk azért egy kicsit, a mai világban ez sem rossz eredmény. Persze ez nem feledteti, hogy mikre vágyunk még és mikkel vagyunk elégedetlenek, de az is igaz, hogy minden skill kigyúrására és minden lehetőség kihasználására lehet, hogy kevés egy élet, vagyis dönteni kell, mi a fontos, mit akar az ember elérni, mi az, amibe igazán bele akar és tud ölni energiát, figyelmet, időt.
Életérzés
A házban van egy bácsi, aki fiatalasszonynak nevez engem és embernek Benét, amitől idősebbnek érzem magam egy kicsit, de jó érzés, komolyságot kölcsönöz számomra.
Ironikus és ijesztő
Trolin jutott ez eszembe: Még jó, hogy nincs több magányos ember, különben nem maradna hely a pároknak.
Mindezt azért, mert a nyugdíjasok nem ülnek egymás mellé, helyette bepattannak egy fiatal pár elé a dupla ülésre, holott van szimpla hely is. A mai nyugdíjasok feneke csak két széken fér el? O.o
Ráadásnak mi várunk 45 perce a buszra, de a 10 perce érkező nyugdíjas betolakszik elénk felszállásnál...
Hová fajul a világ? Mi lesz a felnövekvő nemzedékkel, ha nincs már jó példa számukra?
Eszmefuttatás
Ha valamiben különbözni akarsz az átlagtól, bátornak kell lenned, mert az átlagos emberek nem szeretik az átlag feletti embereket. Tulajdonképpen nem tudnak mit kezdeni velük, ezért csúfolják őket, kiközösítik, de ha erre nem pazarlod el értékes energiádat, érdektelenül továbbhaladsz a célod felé, nem fognak tudni bántani. Annak, aki mer másmilyen lenni, nem célja a többi embert megváltoztatni, pusztán önmaga akar lenni. Sajnálatos, hogy a többi ember ezt nem érti meg.
Hit és félelem, no meg a fejlődés
Túléltem. Megnéztem a Mirrorst. Már tudom, miért utáltam. =) Zseniális egy kicsit, lenyűgöz. Végre megértettem a sztorit, nem ragadtak el az érzelmeim, a szörnyűségek, amiket levetítettek, úgyhogy aki nem akar sem spoilert, sem horrort olvasni, lehet, hogy jobb, ha nem folytatja a mostani bejegyzésem. Bár igyekszem azért nem mindent ellőni és szétoffolni a blogomat. XD Igaz, ha jobban belegondolok, az elmúlt néhány hónapban megszaporodtak a filmes élményeim... =)
Szóval a film alapgondolata, hogy született egyszer régen egy gyerek, akiben démon lakozott. Ezt egy pszichiáter téves elképzelése folytán egy kezeléskúra alatt a tükörbe zárták, s a démon addig lelkeket gyűjt, míg vissza nem kerül a néhai kislány testébe. Ez az alap... Kurvajó, nekem az ilyenek bejönnek. Persze ezt csak a film utolsó szekvenciáiban tudjuk meg, addig a hullákat, a halált látjuk a tükrökben, féltjük a karaktereket, a jelenben megy a történet, s a régmúlt ügyei fokozatosan kerülnek elő. Igen, most már forgatókönyvírói szemmel is néztem a sztorit, a megvalósítást. Amikor először láttam ezt a horrort, azért rémített halálra, mert el tudtam hinni. Mert mindigis úgy hittem, a tükrök átjárók. Hogy hova vezetnek, nem tudom, de mindig úgy gondoltam, abból ki lehet lépni és bele lehet menni. Félni nem féltem tőlük, csak miután láttam ezt a filmet, aztán elmúlt, még amikor kiderült, hogy nem oké, hogy két szembe fordított tükör van a lakásban, sem féltem igazán, bár ehhez hozzátartozik, hogy hiszem, a lakás megvéd engem, itt teljes mértékben biztonságban érzem magam. Ahogy meséltem Timinek, felmerült bennem egy magvas gondolat. Ismerek egy-egy olyan embert, főként lányokat, akik nem félnek a horrortól. Semelyiktől és semmilyentől. Van egy barátném, akivel voltunk interaktív horrorszínházban, s míg mindenki más végigfélte és -sikoltozta az egészet, s rohadtul élveztük is valahol, addig ő meg se rezzent, a másik csaj azon volt kiakadva, hogy egyetlen egyszer nem rándult össze, pedig végig fogta a kezét. Kicsit megértettem és átéreztem, miért jó horrort csinálni, mi értelme és miért szeretik az emberek az extrémsportokat... Van benne valami... ahogy összeszorul belül minden, de mégis valahogy egy kicsit eufórikus..
Timi válaszolt egy nagyon jót, mikor azt írtam neki, hogy nem értem, mitől van több abban az emberben, vagy mi hiányzik abból az emberből, aki nem fél a horrortól: "a hit Lia, ilyen egyszerű, ha nem hiszel egy kicsit sem abban, amit látsz, akkor nem fogsz tőle megijedni, ha csak a szikrája is megvan benned, hogy nem is teljesen így, de ez igaz is lehet, akkor onnantól kezdve jön a félelem". És valóban... mindig attól félünk, amiről elhisszük, hogy akár igaz is lehet... De ez csak ráerősített az alapkérdésemre: akik nem félnek, a hit teljes hiányában vannak, vagy hisznek valami olyanban, amely elűzi a félelmet? És az a szörnyű, hogy én az utóbbit keresem, s ma meg is találtam a "lakás megvéd, itt nem eshet semmi bajom"-ban, de nem látom, hogy azok, akiket ismerek és nem félnek, megtalálták volna a kapaszkodót.
Mostanság van kedvem filmet nézni, sőt, sok olyan filmet akarok megnézni, amik úgynevezett alapművek. Heti rendszerességgel találkozom Edinával és szinte mindig előkerül valami filmes téma. Legutóbb két órát simán eltraccsoltunk és angoloztunk is, s rengeteg filmet vettünk lencsevégre, az pedig elég ramaty érzés, hogy tudnod kéne, miről van szó, de nem tudod. Jó, idősebb egy kicsit nálam, sokat tapasztalt, élt, próbált, látott, amit én nem, de azt is érzem, hogy azokat a dolgokat én is láthattam, tapasztalhattam, megélhettem és kipróbálhattam volna. Vagyis egy részüket mindenképp. De volt, amihez nyuszi voltam, volt, ami nem is érdekelt, azonban ha jó író akarok lenni és komolyan akarom venni filmes vágyaimat is, akkor bizony el kell mélyednem a nagy durranásokban, meg kell néznem néhány alapfilmet, amit bármelyik filmes társaságban mozgó személy ismer, nem beszélve arról, hogy érzésekről már tudok írni, emberi karaktereket már tudok teremteni, de látványt még nem tudok szövegben olyan jól megjeleníteni. Még látnom kell... sokat és sokfélét.
Most pedig ugrok bele a Mirrors 2-be. Tegnap megnéztem a Tetovált lány 3. részét, s nagyon tetszett, tényleg remek volt. =) Természetesen csak a svéd verziót ajánlom, az ütős, a főhősnőt alakító csaj nekem nagyon passzol a karakterhez, szval nekem kerek az egész. =)
Szóval a film alapgondolata, hogy született egyszer régen egy gyerek, akiben démon lakozott. Ezt egy pszichiáter téves elképzelése folytán egy kezeléskúra alatt a tükörbe zárták, s a démon addig lelkeket gyűjt, míg vissza nem kerül a néhai kislány testébe. Ez az alap... Kurvajó, nekem az ilyenek bejönnek. Persze ezt csak a film utolsó szekvenciáiban tudjuk meg, addig a hullákat, a halált látjuk a tükrökben, féltjük a karaktereket, a jelenben megy a történet, s a régmúlt ügyei fokozatosan kerülnek elő. Igen, most már forgatókönyvírói szemmel is néztem a sztorit, a megvalósítást. Amikor először láttam ezt a horrort, azért rémített halálra, mert el tudtam hinni. Mert mindigis úgy hittem, a tükrök átjárók. Hogy hova vezetnek, nem tudom, de mindig úgy gondoltam, abból ki lehet lépni és bele lehet menni. Félni nem féltem tőlük, csak miután láttam ezt a filmet, aztán elmúlt, még amikor kiderült, hogy nem oké, hogy két szembe fordított tükör van a lakásban, sem féltem igazán, bár ehhez hozzátartozik, hogy hiszem, a lakás megvéd engem, itt teljes mértékben biztonságban érzem magam. Ahogy meséltem Timinek, felmerült bennem egy magvas gondolat. Ismerek egy-egy olyan embert, főként lányokat, akik nem félnek a horrortól. Semelyiktől és semmilyentől. Van egy barátném, akivel voltunk interaktív horrorszínházban, s míg mindenki más végigfélte és -sikoltozta az egészet, s rohadtul élveztük is valahol, addig ő meg se rezzent, a másik csaj azon volt kiakadva, hogy egyetlen egyszer nem rándult össze, pedig végig fogta a kezét. Kicsit megértettem és átéreztem, miért jó horrort csinálni, mi értelme és miért szeretik az emberek az extrémsportokat... Van benne valami... ahogy összeszorul belül minden, de mégis valahogy egy kicsit eufórikus..
Timi válaszolt egy nagyon jót, mikor azt írtam neki, hogy nem értem, mitől van több abban az emberben, vagy mi hiányzik abból az emberből, aki nem fél a horrortól: "a hit Lia, ilyen egyszerű, ha nem hiszel egy kicsit sem abban, amit látsz, akkor nem fogsz tőle megijedni, ha csak a szikrája is megvan benned, hogy nem is teljesen így, de ez igaz is lehet, akkor onnantól kezdve jön a félelem". És valóban... mindig attól félünk, amiről elhisszük, hogy akár igaz is lehet... De ez csak ráerősített az alapkérdésemre: akik nem félnek, a hit teljes hiányában vannak, vagy hisznek valami olyanban, amely elűzi a félelmet? És az a szörnyű, hogy én az utóbbit keresem, s ma meg is találtam a "lakás megvéd, itt nem eshet semmi bajom"-ban, de nem látom, hogy azok, akiket ismerek és nem félnek, megtalálták volna a kapaszkodót.
Mostanság van kedvem filmet nézni, sőt, sok olyan filmet akarok megnézni, amik úgynevezett alapművek. Heti rendszerességgel találkozom Edinával és szinte mindig előkerül valami filmes téma. Legutóbb két órát simán eltraccsoltunk és angoloztunk is, s rengeteg filmet vettünk lencsevégre, az pedig elég ramaty érzés, hogy tudnod kéne, miről van szó, de nem tudod. Jó, idősebb egy kicsit nálam, sokat tapasztalt, élt, próbált, látott, amit én nem, de azt is érzem, hogy azokat a dolgokat én is láthattam, tapasztalhattam, megélhettem és kipróbálhattam volna. Vagyis egy részüket mindenképp. De volt, amihez nyuszi voltam, volt, ami nem is érdekelt, azonban ha jó író akarok lenni és komolyan akarom venni filmes vágyaimat is, akkor bizony el kell mélyednem a nagy durranásokban, meg kell néznem néhány alapfilmet, amit bármelyik filmes társaságban mozgó személy ismer, nem beszélve arról, hogy érzésekről már tudok írni, emberi karaktereket már tudok teremteni, de látványt még nem tudok szövegben olyan jól megjeleníteni. Még látnom kell... sokat és sokfélét.
Most pedig ugrok bele a Mirrors 2-be. Tegnap megnéztem a Tetovált lány 3. részét, s nagyon tetszett, tényleg remek volt. =) Természetesen csak a svéd verziót ajánlom, az ütős, a főhősnőt alakító csaj nekem nagyon passzol a karakterhez, szval nekem kerek az egész. =)
Agyalok
Timi azt mondta nekem tegnap este, mikor azt magyaráztam, mennyire nem értem Tomit, hogy "egy nagyon okos ember azt szokta nekem mondani, hogy ez már nem a te történeted", amin mosolyogtak egyet. Aztán mondtam, hogy nem először játszuk meg ezt az egészet Tomival, s mindig egyre gyorsabban és könnyebben törődöm bele, hogy megint nem sikerült, míg már nem lesz új esély. Az után a kérdés után köszöntem el Timitől, hogy tanultam-e a dologból. A válaszom nem volt, s Bene sem tudja, miért foglalkozom vele még mindig. Szeretem és nehéz elengedni, ennyi. De valszeg télleg jobb lenne lezárni végleg...
Ezt érzem
Megindultak a gondolatok a fejemben. Persze megint a legjobbkor - fél óra múlva menni akarok, s még csak félig készültem el a toalettemmel... De nem bírom ki, le kell írnom. Napokkal ezelőtt rájöttem, hogy van egy csaj az életemben, aki fogy. Nem fejlődik és gyarapszik, hanem visszafejlődik és fogyatkozik. Persze ezt már korábban is megállapítottam, de akkor arcul csapott. Logikus is, mivel együtt van egy olyan fiúval, aki csak kihasználja, amit ő tud, de nem akar vele foglalkozni. Hogy miért, arra biztosan megvan a meséje, magyarázata, engem viszont nem fog tudni megetetni vele - valószínűleg azért is felejtettem el. A másik csaj, aki már nincs az életemben, részemről rosszmájú gondolatok áldozata volt, aztán rájöttem, hogy igazából az ő készlete szerint én is boldog lennék abban az életben, hogy őt sem viszonyíthatom magamhoz, mert mások vagyunk, más tesz minket boldoggá. Tulajdonképpen ő képes az alázatra, míg engem az Élet nem tud rá megtanítani, nem tud letörni, betörni, megszelídíteni, hajthatatlan vagyok. Én úgy gondolom, alázatos azzal tudok lenni, akit/amit tisztelek és ez így is van, azonban túlságosan kevés dologgal vagyok képes az alázatra. Túl büszke vagyok. És mint ilyen, a büszkeség miatt mindig mindent egyedül akarok elérni, első akarok benne lenni, ki akarok emelkedni a többiek közül. Ha őszinte akarok lenni, elég sok gondot okoz a büszkeség, kapcsolatokat is tönkre tud tenni, el tud választani jó élményektől... mégsem tudok lemondani róla, nem tudom feloldani.
A mottóm az "Inkább gyűlöljenek azért, aki vagyok, mintsem szeressenek azért, aki nem vagyok.", de fáj, amikor gyűlölnek. Foglalkoztunk ezzel is tegnap Benével, mert tényleg bánt, hogy a szürke emberek utálnak azért, mert én nem bírok szürke lenni, nem tudok színlelni és hazudni, azért, mert én színes vagyok, az életem érdekes, gyakorlatilag alig tudom összeegyeztetni a programjaimat, hogy minden ott legyek, helyt álljak, annyi lehetőségem van az életben, míg a legtöbben reggel felkelnek, felöltöznek, elmennek dolgozni, délután kaját főznek, veszekednek az otthoniakkal, megnézik a sorozataikat, majd lefekszenek aludni és indul a mókuskerék. Talán ez is büszkeségi kérdés, de annak ellenére, hogy fáj, hogy az emberek így állnak hozzá, hogy mindig kirekesztett voltam, vagyok és leszek, NEM VAGYOK HAJLANDÓ MEGSZÜRKÜLNI! A világ csodálatos, van egy csomó ember, aki érdekes, táj, ahova el KELL menni, mert érzem, hogy nem hagyhatom itt ezt az életet anélkül, hogy ne láttam volna, ne érintettem, éreztem, szagoltam volna, ne lettem volna a része. Álmodó ember vagyok, vágyódó, idealista, lelkes, kész arra, hogy bármikor örüljek vagy sírjak... Csak időnként nem látom magam előtt, hogyan tovább, mihez kezdjek az álmaimmal és a vágyaimmal, hogyan leszek képes megvalósítani őket. Időnként nagyon bánt, hogy minden ember életében csupán egy állomás vagyok, s nekem is pusztán állomások az emberek, mintha örök magányra ítéltettem volna, noha tudom, Bene, Anyám és leendő gyerekeim esetében nem erről van szó.
Olvasok egy könyvet - megjelent nyomtatásban, azt hiszem, könyvesboltban is láttam, de én a neten olvasom, mert gyorsabban elérhető és nincs pénzem könyvre -, a címe Fiúk melegítőben. Nem egy kiemelkedő alkotás, nyelvtanilag és szerkesztésileg is a netes formában lehetne rajta javítani, a sztorit lehetne még tölteni, mert az író szemlélete nekem borzasztóan tetszik és egyszerűen vágyom még több leírásra. A párbeszédek könnyedek, etetik magukat, ettől életszagúak, a karakterek szeretnivalóak, s noha a sztori nem egy nagy átütés 5 fejezet után sem, szeretem olvasni. Ahogy ezzel haladok, meg olvasgatom, hogy mi megy a meleg társkeresőn, gondolkodom a saját életemről és elnézem a környezetemét, akkora szakadékokat látok... Valami olyasmit fogalmazgatok, hogy "Miért baj, ha valaki más, mint az átlag?", ami nem csak identitásbeli, hanem akármi miatt lehet valaki más. Sőt, igazából mindenki más, akinek egyénisége van. Úgy más, mintha külön fajba tartozna és felháborító volna pusztán az is, hogy egy légtérben mer mutatkozni normális emberekkel... Mintha idegen bolygóról jöttek volna a "mások", nem emberek, nem érző, gondolkodó lények lennének. Viszont felmerült bennem még valami: a művészek is "mások". Ha mindet máglyán égették volna el, ma mink lenne? Mi közvetít még érzelmet? A matematika? A fizika? Netán a földrajz vagy a kémia? Esetleg a biológia vagy az űrkutatás?
Pont tegnap mondta azt Tocsó, hogy az egyneműsítés a menő a mai világban. Mire fel?! Mondtam neki is, hogy én nem vagyok vele egynemű, más a testfelépítésem, mást vagyok képes csinálni, mások az erősségeim és a gyengéim pusztán azért, mert én nő vagyok, míg ő férfi. Szerencsére teljesen egyetértett velem és felhozta példának az unokaöccsét, akivel imád játszani, emelgeti, pakolja, satöbbi, de hogy három órán keresztül a karjában tartsa, azt be nem vállalná. =D Pedig ez megy: legyen mindenki ugyanolyan. NEM! Nem akarok olyan lenni, mint amilyen te vagy! Legyél te te, legyél egyedi, én leszek én és én is egyedi leszek ezzel. Csak... sajnos mintha erre a többségnek nem lenne igénye... Mintha egy igénytelen, gyenge, rosszul szervezett, gyarló társadalomban élnék... Méghozzá úgy, mintha létjogosultságom se lenne, mert én más vagyok.
A mottóm az "Inkább gyűlöljenek azért, aki vagyok, mintsem szeressenek azért, aki nem vagyok.", de fáj, amikor gyűlölnek. Foglalkoztunk ezzel is tegnap Benével, mert tényleg bánt, hogy a szürke emberek utálnak azért, mert én nem bírok szürke lenni, nem tudok színlelni és hazudni, azért, mert én színes vagyok, az életem érdekes, gyakorlatilag alig tudom összeegyeztetni a programjaimat, hogy minden ott legyek, helyt álljak, annyi lehetőségem van az életben, míg a legtöbben reggel felkelnek, felöltöznek, elmennek dolgozni, délután kaját főznek, veszekednek az otthoniakkal, megnézik a sorozataikat, majd lefekszenek aludni és indul a mókuskerék. Talán ez is büszkeségi kérdés, de annak ellenére, hogy fáj, hogy az emberek így állnak hozzá, hogy mindig kirekesztett voltam, vagyok és leszek, NEM VAGYOK HAJLANDÓ MEGSZÜRKÜLNI! A világ csodálatos, van egy csomó ember, aki érdekes, táj, ahova el KELL menni, mert érzem, hogy nem hagyhatom itt ezt az életet anélkül, hogy ne láttam volna, ne érintettem, éreztem, szagoltam volna, ne lettem volna a része. Álmodó ember vagyok, vágyódó, idealista, lelkes, kész arra, hogy bármikor örüljek vagy sírjak... Csak időnként nem látom magam előtt, hogyan tovább, mihez kezdjek az álmaimmal és a vágyaimmal, hogyan leszek képes megvalósítani őket. Időnként nagyon bánt, hogy minden ember életében csupán egy állomás vagyok, s nekem is pusztán állomások az emberek, mintha örök magányra ítéltettem volna, noha tudom, Bene, Anyám és leendő gyerekeim esetében nem erről van szó.
Olvasok egy könyvet - megjelent nyomtatásban, azt hiszem, könyvesboltban is láttam, de én a neten olvasom, mert gyorsabban elérhető és nincs pénzem könyvre -, a címe Fiúk melegítőben. Nem egy kiemelkedő alkotás, nyelvtanilag és szerkesztésileg is a netes formában lehetne rajta javítani, a sztorit lehetne még tölteni, mert az író szemlélete nekem borzasztóan tetszik és egyszerűen vágyom még több leírásra. A párbeszédek könnyedek, etetik magukat, ettől életszagúak, a karakterek szeretnivalóak, s noha a sztori nem egy nagy átütés 5 fejezet után sem, szeretem olvasni. Ahogy ezzel haladok, meg olvasgatom, hogy mi megy a meleg társkeresőn, gondolkodom a saját életemről és elnézem a környezetemét, akkora szakadékokat látok... Valami olyasmit fogalmazgatok, hogy "Miért baj, ha valaki más, mint az átlag?", ami nem csak identitásbeli, hanem akármi miatt lehet valaki más. Sőt, igazából mindenki más, akinek egyénisége van. Úgy más, mintha külön fajba tartozna és felháborító volna pusztán az is, hogy egy légtérben mer mutatkozni normális emberekkel... Mintha idegen bolygóról jöttek volna a "mások", nem emberek, nem érző, gondolkodó lények lennének. Viszont felmerült bennem még valami: a művészek is "mások". Ha mindet máglyán égették volna el, ma mink lenne? Mi közvetít még érzelmet? A matematika? A fizika? Netán a földrajz vagy a kémia? Esetleg a biológia vagy az űrkutatás?
Pont tegnap mondta azt Tocsó, hogy az egyneműsítés a menő a mai világban. Mire fel?! Mondtam neki is, hogy én nem vagyok vele egynemű, más a testfelépítésem, mást vagyok képes csinálni, mások az erősségeim és a gyengéim pusztán azért, mert én nő vagyok, míg ő férfi. Szerencsére teljesen egyetértett velem és felhozta példának az unokaöccsét, akivel imád játszani, emelgeti, pakolja, satöbbi, de hogy három órán keresztül a karjában tartsa, azt be nem vállalná. =D Pedig ez megy: legyen mindenki ugyanolyan. NEM! Nem akarok olyan lenni, mint amilyen te vagy! Legyél te te, legyél egyedi, én leszek én és én is egyedi leszek ezzel. Csak... sajnos mintha erre a többségnek nem lenne igénye... Mintha egy igénytelen, gyenge, rosszul szervezett, gyarló társadalomban élnék... Méghozzá úgy, mintha létjogosultságom se lenne, mert én más vagyok.
Heti lelkizés
Timi közelében jönnek fel rég eltemetett dolgok. Szerdán több is eszembe jutott. Törések, roppanások, nagy pofonok. Az elmúlt egy hónapban nagyon sokat gondolkodtam az életem bizonyos szakaszán. Eszembe jutottak olyanok, amiket elfelejtettem, töröltem az emlékezetemből. Belegondoltam, hogy milyen aranyfonal-szakadásaim voltak és azokat sikerült-e összekötni, mennyire jutottam túl rajtuk. Nem nagyon, ami azt illeti. Sőt, az idő folyamán minél több volt, annál kevésbé tudtam elhinni magamról dolgokat. Gátat vetettek elém, néhány képességem sem úgy működik, ahogy korábban. A legtöbb ember felé automatikusan zárok, nem akarom tudni, mit érez, igazat beszél-e és másképp viszonyulok én is másokhoz, már nem az a fontos, mit mondok, hanem az, hogyan és mennyit teszek érzelmileg, tartalmilag bele a mondandómba. Ez is feljött, mint egy velem kapcsolatos paradoxon, hogy nem para beszélni őszintén arról, hogy milyen vagyok, de igazán nem hagyom megismerni magam és félek is tőle valamilyen szinten, noha inkább attól, hogy miattam mások kerülnek rossz fénybe. Ez az oka annak, hogy többen éreztek már őrzőkutyának, mivel nagyon odafigyelek arra, hogy másnak ne legyen kára abból, hogy én szabadon értelmezek fogalmakat, másképp élek és látom a világot. És nem csak odafigyelek, de meg is igyekszem védeni a nekem fontos embereket.
Szembe kerültem azzal a ténnyel is, ami eddig is előttem volt, csak nem néztem a szemébe, miszerint annyira szépen megépítettem a jövőmet, az elkövetkezendő egy-másfél évemet, hogy ha nem úgy sülnek el a dolgok, kicsúszik egy szál, nem jön össze egy tényező, akkor bukik az egész. Persze akkor is lesz valahogy, mert úgy még nem volt, hogy nem lett volna sehogy, de elég sok munkám van ebben és elég jól összecseng és elég jó is lenne...
A munkámmal kapcsolatban is gondolkodtam kicsit, hogy bár bosszant és bánt sokszor, hogy ez a helyzet, valahogy mégis nyugodt vagyok. Nem pusztán azért, mert tudom, hogy az Élet igazságos és a legszemetebb bankos, akit csak el lehet képzelni, hanem valahogy nem érzem azt, hogy most tennem kellene bármit is. Szépen gyűlnek a dolgok, de nincs gyújtópont, nem látom és nem is érzem hiányát, mintha most nem az lenne műsoron, hogy elkérem magam, panaszt teszek a csoportvezetőnél. Tűrni kell. Nem tudom, miért, nem tudom, mit és meddig, még abban sem vagyok biztos, hogy valóban tűrni kell, de az tuti, hogy még nem jött az ihlet, mit csináljak. Túlléptem rajta, felhúztam a pajzsomat, én is taktikázom, s várom azt, amikor megjelenik az adu ász a kezemben és egyetlen lerakással megnyerem a partit. Talán beképzeltség, egó, vagy akármi, de nem érzem azt, hogy sokat veszíthetnék. Van egy határozott időre szóló szerződésem, ami ha lejár, max nem hosszabbítják meg az időt, amúgy meg amíg nincs komoly probléma velem, nem tesz senki semmit, méghozzá pontosan azért, mert ha nem válok be, akkor elesek csak a szerződéshosszabbítástól és pont. Márpedig nem kívánom valóban felborítani a székkel együtt vagy ráborítani az asztalt, rangon alulinak érzem, hiába néha felhúz annyira, hogy meg bírnám tenni. =) Az őslázadás dolgozik bennem és nem adom meg magam, aztán majdcsak rájövök, hogy együttműködni vagy okosan harcolni kell megtanulnom ebből a szituból.
Persze az aggaszt, hogy érezhetően fogytam, mert enni sem tudok idebent, a körmeim egyre kisebbek, pedig így sem voltak nagyok, a rágógumi gyárak rajtam fognak meggazdagodni, időnként viszket a kezem, becsípődik egy-egy idegem, feszülnek az izmaim és vagy csomókat kell szétmasszírozni belőlük, vagy begörcsölnek, de megmaradok. =)
Pozicionálom még magam néhány baráttal kapcsolatban. Volt egy pár kopp az elmúlt fél évben és nem ültem le pofára esés előtt. Valószínűleg magamnak vagy magamnak is köszönhetem, noha egy barátság két emberről szól és ha mindkettő ugyanannyit nem tesz bele, a mérleg megbillen, majd fel is borul idővel, de talán én gondoltam egy-egy kapcsolatról többet, mint amennyi igazából volt. Most ezeket rakosgatom magamban, pakolom a gondolatokat, emlékeket, helyzeteket, hozzáveszem a sérüléseket, amit csak tudok, mozgatok, mert fel akarom dolgozni, túl akarok rajta jutni. Nekem sem jó, ha fáj.
Szembe kerültem azzal a ténnyel is, ami eddig is előttem volt, csak nem néztem a szemébe, miszerint annyira szépen megépítettem a jövőmet, az elkövetkezendő egy-másfél évemet, hogy ha nem úgy sülnek el a dolgok, kicsúszik egy szál, nem jön össze egy tényező, akkor bukik az egész. Persze akkor is lesz valahogy, mert úgy még nem volt, hogy nem lett volna sehogy, de elég sok munkám van ebben és elég jól összecseng és elég jó is lenne...
A munkámmal kapcsolatban is gondolkodtam kicsit, hogy bár bosszant és bánt sokszor, hogy ez a helyzet, valahogy mégis nyugodt vagyok. Nem pusztán azért, mert tudom, hogy az Élet igazságos és a legszemetebb bankos, akit csak el lehet képzelni, hanem valahogy nem érzem azt, hogy most tennem kellene bármit is. Szépen gyűlnek a dolgok, de nincs gyújtópont, nem látom és nem is érzem hiányát, mintha most nem az lenne műsoron, hogy elkérem magam, panaszt teszek a csoportvezetőnél. Tűrni kell. Nem tudom, miért, nem tudom, mit és meddig, még abban sem vagyok biztos, hogy valóban tűrni kell, de az tuti, hogy még nem jött az ihlet, mit csináljak. Túlléptem rajta, felhúztam a pajzsomat, én is taktikázom, s várom azt, amikor megjelenik az adu ász a kezemben és egyetlen lerakással megnyerem a partit. Talán beképzeltség, egó, vagy akármi, de nem érzem azt, hogy sokat veszíthetnék. Van egy határozott időre szóló szerződésem, ami ha lejár, max nem hosszabbítják meg az időt, amúgy meg amíg nincs komoly probléma velem, nem tesz senki semmit, méghozzá pontosan azért, mert ha nem válok be, akkor elesek csak a szerződéshosszabbítástól és pont. Márpedig nem kívánom valóban felborítani a székkel együtt vagy ráborítani az asztalt, rangon alulinak érzem, hiába néha felhúz annyira, hogy meg bírnám tenni. =) Az őslázadás dolgozik bennem és nem adom meg magam, aztán majdcsak rájövök, hogy együttműködni vagy okosan harcolni kell megtanulnom ebből a szituból.
Persze az aggaszt, hogy érezhetően fogytam, mert enni sem tudok idebent, a körmeim egyre kisebbek, pedig így sem voltak nagyok, a rágógumi gyárak rajtam fognak meggazdagodni, időnként viszket a kezem, becsípődik egy-egy idegem, feszülnek az izmaim és vagy csomókat kell szétmasszírozni belőlük, vagy begörcsölnek, de megmaradok. =)
Pozicionálom még magam néhány baráttal kapcsolatban. Volt egy pár kopp az elmúlt fél évben és nem ültem le pofára esés előtt. Valószínűleg magamnak vagy magamnak is köszönhetem, noha egy barátság két emberről szól és ha mindkettő ugyanannyit nem tesz bele, a mérleg megbillen, majd fel is borul idővel, de talán én gondoltam egy-egy kapcsolatról többet, mint amennyi igazából volt. Most ezeket rakosgatom magamban, pakolom a gondolatokat, emlékeket, helyzeteket, hozzáveszem a sérüléseket, amit csak tudok, mozgatok, mert fel akarom dolgozni, túl akarok rajta jutni. Nekem sem jó, ha fáj.
Kifakadás
"Egy lolitának nincsen fiúja/barátja/pasija." - Már nem emlékszem, hogy ez a kódexben is benne van-e, vagy ez egy szokás volt-e azért, hogy azok a hímneműek, akik a lolitában valami perverzet látnak és zaklatnák a közösség tagjait, ne kerülhessenek közel hozzá, de emlékszem, ez anno aggasztott kicsit, mivel nekem pont Bene mutatta meg és kezdte el tanítani a lolitát. Szerencsére a kezdeti ellenérzés és félénkség pont az előbb említett dolog miatt hamar elmúlt és befogadták őt is, ráadásul Bene szívesen hord kodonát és inspirált másokat is, aminek nagyon örülök.
Azért ezzel a mondattal kezdtem, mert ha már ez is fontos szempont a lolitánál, akkor a most következő témám még inkább kilóg a keretek közül, de valahol mégis körülötte leng a stílusnak. Sokszor találkoztam azzal a jelenséggel, hogy ott állok nyakig ruhában, csipkében, fodorban, nincs kint még a bokám vagy a vállam sem, nemhogy a dekoltázsom, vagy a combom, de az utcán férfiak szájából valamilyen módon elhangzik a kérdés, hogy mi közöm a szexhez, szexualitáshoz. Volt, aki konkrétan valami nagyon szép kurvának vélt, én meg elhűlve bámultam rá, aztán miután felocsúdtam a döbbenetből, közöltem vele, hogy ilyesmit nálam nem talál, azzal elhúztam a csíkot, de gyorsan, és akadtak olyanok is, akiket az foglalkoztatott, szoktam-e beöltözni vagy szerepjátékozni szexhez. Nem voltak durvák, olyannal igazán keveset találkoztam szerencsére, akiket válaszra sem méltattam, csak megszaporáztam a lépteim és igyekeztem minél előbb biztonságosnak tűnő helyet találni a környezetben, de egyértelmű volt, hogy a férfiak a lolitát nagyon vonzónak találják és szívesen kerülnének szexuális helyzetbe eggyel. Nem csodálom, hiszen a lolita nagyon nőies stílus, bájos, visszafogott és zárkózó, azt a mondást pedig nyilván ismerjük, miszerint "A több kevesebb.", amit rendszerint össze is kapcsoltak a lolitával.
Én azt gondolom, hogy mindenkinek magánügye, hogyan, kivel, mennyit, mikor, miben szexel. Ezért is zavar, hogy kolléganőimnél most már napi téma a homoszexualitás. Én nem tudom, hogy hozzák fel állandóan, de ez téboly. Mindketten a nőket ítélik el jobban, ami nekem sokszorosan kellemetlen ügy, mivel én senkit sem ítélek el és azok a szexuális magatartások, amiket nem tartok normálisnak, azokkal is úgy vagyok, hogy amíg nem engem zaklat valaki vele, nem érdekel, de a homoszexualitás számomra abszolút elfogadható, van fiú és lány meleg barátom is, és nem értem, miért gond, hogy a saját nemükhöz vonzódnak. Nem ismerek olyan melegeket (itt most lányt és fiút együtt értem ez alatt a szó alatt), akik rámásznának csak úgy a másik emberre, vagy zaklatnának bárkit. Sőt, pont az ellenkezőjét ismerem, azt, aki az utcán kézen fogva sétál a barátnőjével, mert miért ne tenné, de minden más a négy fal közé tartozik, meg olyan srácokat ismerek, akik visszafogottan kezelik ezt. Sőt, bevallom őszintén, én azt szoktam mondani azoknak a srácoknak, férfiaknak, akik nem hagynak békén, amint jelzem nekik, hogy nálam hiába kopogtatnak, hogy leszbikus vagyok. Egyszerű takaró, nincs mit belekötni. Általában meghökkennek és békén hagynak. Barátnét is mentettem már úgy ki pácból, hogy jeleztem a nyomuló fickónak, hogy az én nőm, le lehet szállni róla. =D Szerintem ebben nincs semmi, középsuliban is nagyon sokáig szándékosan úgy hordtam gyűrűt a kezemen, amiről azt tartották, hogy a leszbik csinálják, ez is a lázadásomhoz tartozott. =)
Spec nem szeretem hallgatni ezeket a leszbifób beszélgetéseket, mivel a legtöbben igazából nem is látnak bele ebbe a világba, nekem meg a legjobb barátnőm leszbikus, mikor összeházasodott a barátnőjével, én voltam a tanúja és tök büszke vagyok rá. Egy évvel öregebb a kapcsolatuk a miénknél, együtt élnek nem is tudom én, hány éve, imádják egymást, ezzel pedig nem értem, miért volna baj. Hogy látszik bárkin is, hogy milyen az identitása? Na ne már a melegeket szedjük elő, mikor a magukat heterónak valló pasik úgy néznek ki, mintha a húguk cuccait vették volna fel! Ez szerintem felháborító. Előbb söprögessen mindenki a saját kertecskéjében, aztán ha az már makulátlan, azután nézze csak meg a másét, az ítélkezés pedig isteni feladat, könyörgöm! Én ettől nagyon kivagyok... Nézem az utcán a csomó metroszexuális, álbuzi srácokat és vakarom a fejem azt kérdezve: hova bújtak a fiús fiúk, a férfias férfiak? Meg úgy egyáltalán az ízlés hol ficamodott ki ennyire? A harmónia eltűnése még hagyján, de az az aberáltság, amit időnként látni, főleg a plázákban, egyszerűen rémisztő. És engem röhögnek ki a kiscsajok, mikor loliban vagyok, pedig az szerintem sokkal nevetségesebb, ahogy ők kinéznek, mint az, mennyire irigyek, mert én vállalom az ízlésem, véleményem, fel merem venni azt, ami tetszik, amiben jól érzem magam, amit szeretek.
Egyszerűen elképeszt, miért kell témázni folyton azon a lányon, akiről a kolléganőim beszélnek. Mindkettőnek a lánya egy egyesülethez jár táncolni, csak nem egy korosztályúak, viszont van egy fiús külsejű, mély hangú, vállasabb, fiúsabb mozgású lány, akiről azt hiszem, tudják is, hogy leszbikus, vagy legalábbis a lányok érdeklik, és folyton ő a téma. Szerencsére még olyan kijelentés nem érkezett, hogy undorító lenne, de azt már mondták, hogy nem értik, miért jó neki egy másik nőt simogatni, meg mintha valamelyik már figyelmeztette volna a lányát, hogy vigyázzon ezzel a lánnyal. Na nálam itt elpattant a húr, szerintem a hangomon is hallatszott, hogy ideje témát terelni.
Bírom, hogy mennyire könnyedén véleményt alkotnak más emberek és mennyire könnyen tudnak ítélkezni. Lehet, velem van a baj, de nem látom, mi a para abban, hogy valaki úgy él, ahogy élni akar. Tök mindegy, miként, kivel, ha úgy érzi jól magát, akkor tegye. Az megint más kérdés, hogy ezt mennyire kell nyilvánosan, de én azt gondolom, nagyon sok emberre ráférne illemtan óra, mert elkeserítő, ami manapság megy. Mindenhonnan folyik a szex, félmeztelen-meztelen lányok vigyorognak ránk különféle újságokból, s nem csak a Playboyról, ha valamit el akarnak adni, marketingfogásként dekoltázsvillantó nőkkel reklámozzák, de a kapott minőség messze alulmarad attól, amit valóban minőségnek lehet nevezni. Nincs értéke, mélysége, hadoválnak és dobálóznak nagymellénnyel emberek, ám ez és a mai viselkedés ezzel kapcsolatban szerintem sokkal ijesztőbb, minthogy "megszaporodtak" a melegek. Nem, nincs szaporodás, joguk lett házasodni, egyre többen merik kinyilvánítani, hogy melegek, ez pedig egyre többekből hozza elő, hogy coming outoljanak. Lehet nyilvánosan vállalni, amivel személy szerint nekem semmi bajom sincs, amíg nem arról szól a dolog, mint amiket a melegfelvonulásokról hallottam. Arra anno mentem is volna, csak aztán olyan elrettentő dolgokat tapasztaltam, amihez nem adom a nevem és az arcom, én nem vállalok közösséget senkivel, aki gúnyt űz abból, aminek még van értéke, vagy abból, ami miatt ott van, illetve ami nekem fontos. Gondolok itt arra, hogy bár nekem hitem van, nem vagyok vallásgyakorló, a vallási jelképeket nem szentségtelenítem meg, mert ez egyszerűen tiszteletlenség és nem sértek meg másokat azzal, hogy a hitüket/vallásukat gúnyolom. Ez provokáció, durva barbárság, az álláspontomat pedig máshogy, normálisabb és értelmesebb módon képviselhetem.
Napok óta gondolkodom azon, mennyire elprostituálódott a világ. Az a baj, hogy szexuális szabadságnak nevezünk valamit, ami nem szexuális szabadság, hanem elferdülés. Nem a perverzséggel, a szexboltokkal, vagy a vággyal van a gond, egy egészséges embernek vannak vágyai, statisztikák szerint mindenkiben van valami perverzség és egyre többen vásárolnak segédeszközöket, inkább én abban látom a problémát, hogy ez nyilvánosságra került, úgy bánunk a témával, mintha központi kérdés lenne, ennek ellenére úgy veszem észre, rengetegen elégedetlenek, különféle problémáik vannak, amikről nem is tud kivel beszélgetni.
Kardinális kérdés, ki mi, de magunkat ismerjük, tudjuk, mi kik és mik vagyunk?
Engem sokat támadtak - bár nem durván - azért, mert én nem érem be a bírósággal és a minimálbérrel, kis luknyi lakással. Nem nyomorgok, de kétségtelenül többre vágyom és tenni is akarok érte. Ez baj volna? Gond, hogy törekvővé váltam? Elég súlyos problémák vannak a fejekben, ha azt tekintik elfogadhatatlannak, hogy nem érem be a kevesebbel. Engem még arra tanítottak, hogy merjek álmodni és tegyek azért, hogy az álmaim megvalósuljanak. Nekem még azt mondták, "Ne érd be kevesebbel!", engem biztattak, hogy merjek lépni. És lehet utálni, ha valami sikerül, de én azt gondolom, másnak is sikerülhet, ha akarja, ha tesz érte. Sőt, ha végre nem csak egy ember küzd azért, hogy jobb életkörülményei legyen, jobb világban éljen, még ha ezt csak a saját kis kertjében tudja megtenni is, hanem végre egyre többen felismerik, hogy a lehetőségek mindigis a levegőben lógtak, csak ilyen-olyan indok miatt sosem merték kinyújtani a kezüket érte, akkor a nagyvilág is javulni fog.
Hogy idealizmus volna? Visz előre és haladok a célom felé, úgyhogy nem számít, mi.
Azért ezzel a mondattal kezdtem, mert ha már ez is fontos szempont a lolitánál, akkor a most következő témám még inkább kilóg a keretek közül, de valahol mégis körülötte leng a stílusnak. Sokszor találkoztam azzal a jelenséggel, hogy ott állok nyakig ruhában, csipkében, fodorban, nincs kint még a bokám vagy a vállam sem, nemhogy a dekoltázsom, vagy a combom, de az utcán férfiak szájából valamilyen módon elhangzik a kérdés, hogy mi közöm a szexhez, szexualitáshoz. Volt, aki konkrétan valami nagyon szép kurvának vélt, én meg elhűlve bámultam rá, aztán miután felocsúdtam a döbbenetből, közöltem vele, hogy ilyesmit nálam nem talál, azzal elhúztam a csíkot, de gyorsan, és akadtak olyanok is, akiket az foglalkoztatott, szoktam-e beöltözni vagy szerepjátékozni szexhez. Nem voltak durvák, olyannal igazán keveset találkoztam szerencsére, akiket válaszra sem méltattam, csak megszaporáztam a lépteim és igyekeztem minél előbb biztonságosnak tűnő helyet találni a környezetben, de egyértelmű volt, hogy a férfiak a lolitát nagyon vonzónak találják és szívesen kerülnének szexuális helyzetbe eggyel. Nem csodálom, hiszen a lolita nagyon nőies stílus, bájos, visszafogott és zárkózó, azt a mondást pedig nyilván ismerjük, miszerint "A több kevesebb.", amit rendszerint össze is kapcsoltak a lolitával.
Én azt gondolom, hogy mindenkinek magánügye, hogyan, kivel, mennyit, mikor, miben szexel. Ezért is zavar, hogy kolléganőimnél most már napi téma a homoszexualitás. Én nem tudom, hogy hozzák fel állandóan, de ez téboly. Mindketten a nőket ítélik el jobban, ami nekem sokszorosan kellemetlen ügy, mivel én senkit sem ítélek el és azok a szexuális magatartások, amiket nem tartok normálisnak, azokkal is úgy vagyok, hogy amíg nem engem zaklat valaki vele, nem érdekel, de a homoszexualitás számomra abszolút elfogadható, van fiú és lány meleg barátom is, és nem értem, miért gond, hogy a saját nemükhöz vonzódnak. Nem ismerek olyan melegeket (itt most lányt és fiút együtt értem ez alatt a szó alatt), akik rámásznának csak úgy a másik emberre, vagy zaklatnának bárkit. Sőt, pont az ellenkezőjét ismerem, azt, aki az utcán kézen fogva sétál a barátnőjével, mert miért ne tenné, de minden más a négy fal közé tartozik, meg olyan srácokat ismerek, akik visszafogottan kezelik ezt. Sőt, bevallom őszintén, én azt szoktam mondani azoknak a srácoknak, férfiaknak, akik nem hagynak békén, amint jelzem nekik, hogy nálam hiába kopogtatnak, hogy leszbikus vagyok. Egyszerű takaró, nincs mit belekötni. Általában meghökkennek és békén hagynak. Barátnét is mentettem már úgy ki pácból, hogy jeleztem a nyomuló fickónak, hogy az én nőm, le lehet szállni róla. =D Szerintem ebben nincs semmi, középsuliban is nagyon sokáig szándékosan úgy hordtam gyűrűt a kezemen, amiről azt tartották, hogy a leszbik csinálják, ez is a lázadásomhoz tartozott. =)
Spec nem szeretem hallgatni ezeket a leszbifób beszélgetéseket, mivel a legtöbben igazából nem is látnak bele ebbe a világba, nekem meg a legjobb barátnőm leszbikus, mikor összeházasodott a barátnőjével, én voltam a tanúja és tök büszke vagyok rá. Egy évvel öregebb a kapcsolatuk a miénknél, együtt élnek nem is tudom én, hány éve, imádják egymást, ezzel pedig nem értem, miért volna baj. Hogy látszik bárkin is, hogy milyen az identitása? Na ne már a melegeket szedjük elő, mikor a magukat heterónak valló pasik úgy néznek ki, mintha a húguk cuccait vették volna fel! Ez szerintem felháborító. Előbb söprögessen mindenki a saját kertecskéjében, aztán ha az már makulátlan, azután nézze csak meg a másét, az ítélkezés pedig isteni feladat, könyörgöm! Én ettől nagyon kivagyok... Nézem az utcán a csomó metroszexuális, álbuzi srácokat és vakarom a fejem azt kérdezve: hova bújtak a fiús fiúk, a férfias férfiak? Meg úgy egyáltalán az ízlés hol ficamodott ki ennyire? A harmónia eltűnése még hagyján, de az az aberáltság, amit időnként látni, főleg a plázákban, egyszerűen rémisztő. És engem röhögnek ki a kiscsajok, mikor loliban vagyok, pedig az szerintem sokkal nevetségesebb, ahogy ők kinéznek, mint az, mennyire irigyek, mert én vállalom az ízlésem, véleményem, fel merem venni azt, ami tetszik, amiben jól érzem magam, amit szeretek.
Egyszerűen elképeszt, miért kell témázni folyton azon a lányon, akiről a kolléganőim beszélnek. Mindkettőnek a lánya egy egyesülethez jár táncolni, csak nem egy korosztályúak, viszont van egy fiús külsejű, mély hangú, vállasabb, fiúsabb mozgású lány, akiről azt hiszem, tudják is, hogy leszbikus, vagy legalábbis a lányok érdeklik, és folyton ő a téma. Szerencsére még olyan kijelentés nem érkezett, hogy undorító lenne, de azt már mondták, hogy nem értik, miért jó neki egy másik nőt simogatni, meg mintha valamelyik már figyelmeztette volna a lányát, hogy vigyázzon ezzel a lánnyal. Na nálam itt elpattant a húr, szerintem a hangomon is hallatszott, hogy ideje témát terelni.
Bírom, hogy mennyire könnyedén véleményt alkotnak más emberek és mennyire könnyen tudnak ítélkezni. Lehet, velem van a baj, de nem látom, mi a para abban, hogy valaki úgy él, ahogy élni akar. Tök mindegy, miként, kivel, ha úgy érzi jól magát, akkor tegye. Az megint más kérdés, hogy ezt mennyire kell nyilvánosan, de én azt gondolom, nagyon sok emberre ráférne illemtan óra, mert elkeserítő, ami manapság megy. Mindenhonnan folyik a szex, félmeztelen-meztelen lányok vigyorognak ránk különféle újságokból, s nem csak a Playboyról, ha valamit el akarnak adni, marketingfogásként dekoltázsvillantó nőkkel reklámozzák, de a kapott minőség messze alulmarad attól, amit valóban minőségnek lehet nevezni. Nincs értéke, mélysége, hadoválnak és dobálóznak nagymellénnyel emberek, ám ez és a mai viselkedés ezzel kapcsolatban szerintem sokkal ijesztőbb, minthogy "megszaporodtak" a melegek. Nem, nincs szaporodás, joguk lett házasodni, egyre többen merik kinyilvánítani, hogy melegek, ez pedig egyre többekből hozza elő, hogy coming outoljanak. Lehet nyilvánosan vállalni, amivel személy szerint nekem semmi bajom sincs, amíg nem arról szól a dolog, mint amiket a melegfelvonulásokról hallottam. Arra anno mentem is volna, csak aztán olyan elrettentő dolgokat tapasztaltam, amihez nem adom a nevem és az arcom, én nem vállalok közösséget senkivel, aki gúnyt űz abból, aminek még van értéke, vagy abból, ami miatt ott van, illetve ami nekem fontos. Gondolok itt arra, hogy bár nekem hitem van, nem vagyok vallásgyakorló, a vallási jelképeket nem szentségtelenítem meg, mert ez egyszerűen tiszteletlenség és nem sértek meg másokat azzal, hogy a hitüket/vallásukat gúnyolom. Ez provokáció, durva barbárság, az álláspontomat pedig máshogy, normálisabb és értelmesebb módon képviselhetem.
Napok óta gondolkodom azon, mennyire elprostituálódott a világ. Az a baj, hogy szexuális szabadságnak nevezünk valamit, ami nem szexuális szabadság, hanem elferdülés. Nem a perverzséggel, a szexboltokkal, vagy a vággyal van a gond, egy egészséges embernek vannak vágyai, statisztikák szerint mindenkiben van valami perverzség és egyre többen vásárolnak segédeszközöket, inkább én abban látom a problémát, hogy ez nyilvánosságra került, úgy bánunk a témával, mintha központi kérdés lenne, ennek ellenére úgy veszem észre, rengetegen elégedetlenek, különféle problémáik vannak, amikről nem is tud kivel beszélgetni.
Kardinális kérdés, ki mi, de magunkat ismerjük, tudjuk, mi kik és mik vagyunk?
Engem sokat támadtak - bár nem durván - azért, mert én nem érem be a bírósággal és a minimálbérrel, kis luknyi lakással. Nem nyomorgok, de kétségtelenül többre vágyom és tenni is akarok érte. Ez baj volna? Gond, hogy törekvővé váltam? Elég súlyos problémák vannak a fejekben, ha azt tekintik elfogadhatatlannak, hogy nem érem be a kevesebbel. Engem még arra tanítottak, hogy merjek álmodni és tegyek azért, hogy az álmaim megvalósuljanak. Nekem még azt mondták, "Ne érd be kevesebbel!", engem biztattak, hogy merjek lépni. És lehet utálni, ha valami sikerül, de én azt gondolom, másnak is sikerülhet, ha akarja, ha tesz érte. Sőt, ha végre nem csak egy ember küzd azért, hogy jobb életkörülményei legyen, jobb világban éljen, még ha ezt csak a saját kis kertjében tudja megtenni is, hanem végre egyre többen felismerik, hogy a lehetőségek mindigis a levegőben lógtak, csak ilyen-olyan indok miatt sosem merték kinyújtani a kezüket érte, akkor a nagyvilág is javulni fog.
Hogy idealizmus volna? Visz előre és haladok a célom felé, úgyhogy nem számít, mi.
Olvasás közben
Island évekkel azelőtt megírt egy hasonló történetet, mint ami miatt én elkezdtem kíváncsivá válni a BJD iránt. Tulajdonképpen engem azok a személyek érdekeltek, akik a BJD-vel foglalkoznak, hogy milyen életük van, hogyan viszonyulnak a babájukhoz, miket csinálnak, milyen közös programjaik vannak, mi érdekli még őket, esetleg hogyan éreznek vagy hogyan gondolnak a babáikra. Na ebből nekem is megérkezett a kattanás, hogy KELL. Néha elbizonytalanodom, hogy biztos kell-e, de valahogy akkor is valamelyik BJD-s helyen lógok, képeket nézek, olvasgatok... Még nem próbáltam mélyebben elképzelni, milyen lesz, ha nekem lesz, megjelent előttem három karakter, az egyik már be is közölte, hogy ő ki, mi, a másik szerényen mosolyog, a harmadik pedig egyelőre sugall csak egy stílust. =) Két srác és egy csajszi, és amikor belegondolok, elönt az érzés, alig várom már, hogy ott tartsak. Könnyebben megy a munka is, valahogy nem veszem fel annyira a szekálást, problémákat. Ma például abban egyeztem meg magammal, hogy nap végén, ha legalább az első ítéletet befejeztem, akkor olvasgathatok a Doll dreamsen vagy az Ametisztgyöngyökön. Timi persze rávett, hogy a második ítéletet is írjam meg, amit kicsit sem bánok, mivel pikpak meglett, s utána tudtam még aktázni egy kicsit, ráadásul bezsebeltem valami meglepit is tőle. ^^ Hiába mondtam, hogy nem szeretem a meglepetéseket, válasz: megszokod. =D Kész, imádom... =D
Szeretnék idézni Island írásából egy keveset, olyan betalálós mondatokat. Őszintén megmondva nem akartam BJD-fanfictiont olvasni, de valahogy csábított a dolog. Most rá vagyok kattanva. XD
"Egész éjjel Crimson egyenletes szuszogását hallgattam, hogy biztos legyek benne, nem álmodtam az egészet. „Ott kezdődik majd minden álmod és emléked.” Ez vajon melyik? Szerencsére emlék volt, de az élet vele azóta is olyan, mint egy álom. De vajon ő álmodik engem, vagy én őt?" - Nagyon jó ez a gondolatmenet, az, ahogy játszik a helyzetekkel, a szavakkal. Mindigis szerettem Aya és Island írásait, azért is ismertem fel az Ametisztgyöngyök stílusáról őket. =) Bár az is igaz, hogy én őket szinte egyként azonosítottam. XD
"Egy ilyen baba vagy gyerek, vagy saját magunk idealizált leképezése, vagy szerető. Persze nem feltétlenül pótlék. Van, aki két gyerek mellett is saját fiának-lányának tekinti, vagy minden ujjára jut egy pasi, mégis úgy bánik a babával, mint egy ki tudja hányadikkal. Mindenki igyekszik tompítani, de ez van." - Ez volt az, amit én anno éreztem, ahogy hallottam beszélni erről mást. Én pótlékként tudtam csak rá gondolni, meg babaként. Ezért is volt fura az egész, hogy én miért akarok ilyesmit, hiszen a fizikai világ, a megfogható dolgok nem is igazán érdekelnek javarészt... Akár így van, ahogy a fanficben, akár nem, én azonnal végiggondoltam, számomra mi a BJD. Saját magam idealizált leképezése. Ugyanúgy, mint a karaktereim. =)
Egyelőre a 4. fejezetig jutottam, hamarosan folytatom, csak most felmegyek Talyhoz. =)
Szeretnék idézni Island írásából egy keveset, olyan betalálós mondatokat. Őszintén megmondva nem akartam BJD-fanfictiont olvasni, de valahogy csábított a dolog. Most rá vagyok kattanva. XD
"Egész éjjel Crimson egyenletes szuszogását hallgattam, hogy biztos legyek benne, nem álmodtam az egészet. „Ott kezdődik majd minden álmod és emléked.” Ez vajon melyik? Szerencsére emlék volt, de az élet vele azóta is olyan, mint egy álom. De vajon ő álmodik engem, vagy én őt?" - Nagyon jó ez a gondolatmenet, az, ahogy játszik a helyzetekkel, a szavakkal. Mindigis szerettem Aya és Island írásait, azért is ismertem fel az Ametisztgyöngyök stílusáról őket. =) Bár az is igaz, hogy én őket szinte egyként azonosítottam. XD
"Egy ilyen baba vagy gyerek, vagy saját magunk idealizált leképezése, vagy szerető. Persze nem feltétlenül pótlék. Van, aki két gyerek mellett is saját fiának-lányának tekinti, vagy minden ujjára jut egy pasi, mégis úgy bánik a babával, mint egy ki tudja hányadikkal. Mindenki igyekszik tompítani, de ez van." - Ez volt az, amit én anno éreztem, ahogy hallottam beszélni erről mást. Én pótlékként tudtam csak rá gondolni, meg babaként. Ezért is volt fura az egész, hogy én miért akarok ilyesmit, hiszen a fizikai világ, a megfogható dolgok nem is igazán érdekelnek javarészt... Akár így van, ahogy a fanficben, akár nem, én azonnal végiggondoltam, számomra mi a BJD. Saját magam idealizált leképezése. Ugyanúgy, mint a karaktereim. =)
Egyelőre a 4. fejezetig jutottam, hamarosan folytatom, csak most felmegyek Talyhoz. =)