Amit 2021-ben tanultam

Ha már a múlt évről írtam egy összesítőt és tanulság összefoglalót, nem maradhat ki a tavalyi év. Fogok még foglalkozni más formában 2021-gyel, mert azt hiszem, ennyire szemét évem még nem volt, pedig az élet sosem kímélt...

Az eleje egészen jól indult, Valentin napon közösen készítettünk túrós süteményt, Feri ajándékával iszonyat betaláltam, sikerült hazalátogatni anyukájához, ahol ugyan a nagy ünnepség elmaradt, de jól érezte magát és a baráti kör is szuper bulit csinált neki és Fischernek. Ugye írtam az előző posztomban, hogy az anyuval és a családommal kapcsolatos érzelmeket dobozoltam folyamatosan, nos, ennek meglett a böjtje. Iszonyúan haragudtam, de mélyen magamban. Nyilván kihatott, a végén egy iszonytató kézfájdalomban jelentkezett, ami hónapokra ágyhoz kötött, meg orvosokhoz járhattam. Nagyjából fájdalomcsillapítón éltem, kábé csak sorozatokat és filmeket volt lehetőségem nézni, Feri munka után bevásárolt, főzött, takarított és még engem is próbált felkaparni érzelmileg. Merthogy én az idő múlásával egyre pocsékabbul éreztem magam. Próbálkoztam érzelmileg a felszínen maradni, ám két olyan rémálom vezetett rá, mit is érzek legbelül, ami nagyon megrázó volt. Lényegében úgy éreztem, a családom kivetett magából és befogadta a helyemre christ, és én ezzel egyszerűen nem tudtam, mit kezdeni. Számomra ez nonszensz volt, elfogadhatatlan, vérlázító. És nem tehettem semmit. A tesómmal való beszélgetéskor derült ki számomra, hogy chris úgy állította be a történteket, mintha én ukmukfuk március elején összepakoltam volna és leléptem volna a szeretőmhöz. Az öcsém volt az egyetlen családtag, akit érdekelt, az én oldalamról hogy szól a sztori. Apuval is beszéltem erről, egyetértett abban, hogy chris egy vakvágány, mert nyeli a pénzt és alkalmatlan normális párkapcsolatra, azonban ő továbbra is jó kapcsolatot ápolt vele. Lehet, én vagyok rosszul bekötve, de ha a gyerekem szakítana a párjával, én biztosan a gyerekemtől akarnám hallani, mi történt, mi vezetett ide, mennyire végleges ez az állapot, hogyan gondolja a továbbiakat, és maximum egy hónap után megmondanám a nálam élő félnek, akármennyire is jóban vagyunk, hogy legyen kedves nézni magának egy másik helyet, ahol lakhat, mert ez így oké. Hát az én nagyanyám és apám ezt nem tette meg, chris egészen december közepéig ott héderelt.

A családom okozta szomorúság mellé a volt főnököm megajándékozott a nyomor érzésével, mivel hiába küldtem be Ferivel a papírjaimat, azokat nem továbbította a megfelelő helyre, így egy forintot nem kaptam táppénzt. Több órányi telefon volt kideríteni, mi történt, mit tehetek, azt hogy csináljam pontosan, aztán újra be kellett szereznem a papírjaimat és kérvényt kellett írnom. Mivel nem tudtam bizonyítani, hogy én időben leadtam a táppénzes papírjaimat, mert jóhiszeműségből nem írattam átvételi elismervényt, beszoptam. Ilyen körülmények között kifejezetten nehéz döntés volt, hogy kifizessek egy magánorvost - mivel a TB-s reumatológus egy gyökér volt és gyakorlatilag nem látott el -, majd elmenjek Hellinger családállításra, mert csak abban bíztam már, hogy segít. És segített is. Végül persze megkaptam az OEP-től azt a pénzt, ami járt, azt azonban el kell ismerni, hogy anyós hathatós segítsége nélkül valószínűleg éhen haltunk volna.

2021-ben kezdődött nagy tételben, törvénybe iktatva az LMBTQIA+ emberek ellenségképpé formálása, gyalázása, alázása, támadása, ami engem abszolút érintett és félelemmel töltött el. Előző évben végre szabadon megélhettem az érzelmeimet, erre jött ez a szégyenletes szar... Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy nincs a hátamra és a homlokomra írva, hogy szeretem a női igent, hogy genderfluidnak érzem magam és a monogámiát sem nekem találták ki, mégis valahol jogos volt az az érv is, hogy évek óta arccal, névvel vállalom magam, a véleményem, az érdeklődésem művészi téren...

Nyáron elvesztettem az állásomat, de viszonylag gyorsan sikerült elhelyezkedni egy fogászati magánklinikán. Ez egy újabb gyomorszájba rúgás volt, már a harmadik napomon negyven percet bőgtem a mosdóban, és bár miután elment az elődöm, az első hét jól telt, onnantól kezdve mélyrepülésbe váltottunk. Alig bírtam enni és aludni, az egész napomat gyomorgörccsel, feszített háttal ültem végig, a kollégáim közül nem egyet ki nem állhattam, mert úgy bántak velem, mint a kapcaronggyal, ezért azt a döntést hoztam meg, hogy a próbaidő végén felállok, lesz, ami lesz. Folyamatosan jelentkezgettem állásokra, ezért abban bíztam, hogy hamar el tudok helyezkedni. Nem így lett, egészen 2022. február elejéig nem hívtak fel, egy-két elutasító emailt kaptam és ennyi. Ez végképp összetört lelkileg, méghozzá mindkettőnket Ferivel, aki nyár végén otthagyta végre a th kezelőt, ám a biciklis futárkodást nem bírta a térde és nem hozott úgy, ahogy tervezte. Ha ez nem lett volna elég, anya nem köszöntött fel a születésnapomon és három degumból kettő tartós beteggé vált, az orvosi kezelésük pedig elég borsos.

Amikor elkezdtük 2021-et, örültem és reménykedtem, mert ötös év, juhú... de pokoli év volt, nagyjából minden tönkrement, amit addig építgettünk. Történtek jó dolgok, jóban lettem Ninjával, Esztivel és Belessel, elkezdtünk DnD-zni, amiről hozok majd posztot, jóban lettem Hollódombival, elkezdtük Timivel és Kishivel salsázni, amit nagyon szeretünk, sikerélményeket értem el LoL-ban, három művem kiadásra került, szuper volt a barátokkal közös karácsony, végre tudtam találkozni bratyóval sok-sok év után, érzelmileg azonban egy nagyon negatívban mozgó év volt. Még az is többször megfordult a fejemben, hogy örökbe adom a pockokat, mindig Feri beszélt le róla, mondván, abba végképp beleroppannék, ha még tőlük is meg kéne válni.

És hogy mit tanultam belőle?
Hogy a barátaimra nagyon durván lehet számítani a bajban.
Hogy ha nem tartom meg a felépített rendszert, nemcsak nem haladok a dolgaimmal, de minden elbaszódik és megesz a depresszió.

Egy projekt bukása

A KIC-es pályafutásomnak lőttek, történt ugyanis tegnap egy oltári balhé a pofakönyv csoportban. Nehéz visszakövetni az egészet, mert kommentek lettek törölve, de amit le tudtam szűrni, hogy valaki gondosan összeírta, az életbe lépő LMBTQ+ ellenes törvény milyen hatással lesz a művészvilágra, így a megjelent és megjelenés előtt álló művekre, amiből kirobbant egy politikai vita. Csak azt nem értem, miért nem lehet felnőtt módjára vitázni, miért kell acsarogni, meg megpróbálni megtéríteni a másikat, de mindegy... Valszeg kell egy bizonyos mértékű IQ ehhez.

Ez lett volna a kisebbik probléma, azonban az egyik admin belekötött egy hozzászólóba, miszerint gusztustalanok és gyereklelket megrontóak a képei. Felszólította, hogy cserélje le a profilképét és a háttérképét, amit a lány nem tett meg, erre kitiltotta. Nos, én megnéztem a lány profilját, és semmi kifogásolnivalót nem találtam benne. Intelligens, kedves, a képei ízlésesek és szexik. A profilképén a vállai és a dekoltázsának a teteje látszik, a háttérképén pedig ugyan szétnyitott fürdőköntösben fekszik, de semmi extra nem látszik a testéből. És egészen addig annak az adminnak sem volt gondja egy képével sem, míg a lány fel nem vállalta, hogy transznemű. Milyen érdekes fordulat, hogy egyből mennie kellett... Szerintem ez rohadtul nincs rendben, aztán ahogy kezelte a dolgot ez az admin... Nonszensz. Amúgy sem szeretem, ha valamit úgy próbálnak lezárni, hogy "jó, hát bocsi, megtettem, mert nem tetszett, megtörtént, most már lépjünk rajta túl", de úgy érzem, nekem, mint LMBTQ+ témában írónak és mint LMBTQ+ személynek, "kötelességem" elzárkózni egy ilyen diszkriminatív és primitív bagázstól.

Arról nem is beszélve, hogy a Fátyolszakadás univerzumát kitaláló admin is azt írta, ő ezzel nem ért egyet, sem a diszkriminációval, sem a kommentek és tagok adminmegbeszélés nélküli törlésével, úgyhogy visszavonja az univerzumának használati jogát, és kilépett a csoportból. Később nagyon úgy tűnt nekem, hogy ennek az adminnak az ízlése, heppje és morálja képezi a csoport működésének alapját, korábban is megesett, hogy önbíráskodott és megszegte a többi adminnal való egyezségét a moderálással kapcsolatban, egy ilyen csoportban pedig borítékolható, hogy lesz következő balhé, hát kiléptem.

Én nem azt sajnálom több íróval ellentétben (ami ugyancsak nonszensz), hogy dolgoztam egy novellán és most nincs hova kirakni vagy beküldeni, mert huszadrangú kérdés. Ha igazán jónak érzem azt a novellát, majd átírom és vagy közzéteszem a saját platformomon, vagy beküldöm egy fantasy pályázatra. Nekem az a bajom, hogy már az írós csoportokba is beférkőzött és mérgez az aktuálpolitika.

Egyébként visszatértem a Kettőből egy világába, pakolom fel a folytatást.

Szültél ma már?

Van egy fontos téma, ami lóg a levegőben. Évek óta. És egyre súlyosabb következményei lesznek.

Most nagyon megy ez a propaganda, hogy családok éve, szültél ma már?, satöbbi. A nőket vissza akarják kényszeríteni a konyhába, a kertbe és a gyerekek mellé. Ne legyenek okosak, se törekvőek, se kitartóak, csak szépen csendben engedelmeskedjenek.

Nyilván van, aki boldogan megtenné, ha nem is ebben a formában. Évekkel ezelőtt volt egy beszélgetés közöttünk, csajok között, és egyikünk kijelentette, ő vígan ellenne otthon. Mint Hachi a Nana című animéből. Akkor nagyon megrökönyödtem. Azt gondoltam, lehetetlen, hogy valakinek nem célja érvényesülni, egzisztenciát teremteni. Napokig rágtam a dolgot, míg rájöttem, ezzel semmi baj nincs. Hogy nem kell mindenkinek a csúcsra törni, harcolni, ugyanazt akarni. Hogy az egyéni preferencia sokkal fontosabb annál, minthogy megfeleljünk bárki más elvárásának. Onnantól kezdve tiszteltem azt, hogy ez a lány bevallotta, hogy ha a párja annyit keresne, hogy meg tudnának belőle élni, ő bizony nem tenné tönkre magát egy munkahelyen sem.

Na de kinek a párja keres úgy, hogy megteremtse a fészket, a számlákra valót, az ételre és szórakozásra, vagy tartalékolásra valót, esetleg a gyerekvállalást vagy -vállalásokat is kibírja a büdzsé? Az ismerősi körömből nem tudok ilyen példát állítani...

Szóval visszakényszerülünk dolgozni. Itt jön képbe egy barátnőm, aki egy éve nem talál munkát. Egészségügyi okokból fizikai munkát nem vállalhat, de mindenféle helyen kalapozott már, több interjún volt. És mindegyiken megkérdezték a törvényi tiltás ellenére is, hogy tervez-e gyereket szülni. Erre nincs jó válasz. Anyu szerint lehet hazudni, hogy nem lehet gyereke valakinek, vagy azt mondani, hogy nem akar gyermeket, majd ha mégis sikerül a baba, arra hivatkozni, hogy csoda történt. Hajlom erre, hiszen melyik cég fog beperelni, hogy hazudtál neki egy olyan kérdésre az interjún, amit évek óta meg sem pedzíthet? Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy nem ez a barátnőm az egyetlen, aki csak azért esik el egy munkától, mert fiatal nő. Nem akarnak minket alkalmazni, mert még benne vagyunk a korban, és amíg otthon vagyunk a kicsivel, fenn kell tartania a helyünket, mégis fel kell venniük a helyünkre valakit addig, akinek van bérköltsége és államnak fizetendő költsége.

Ha nincs munkahelyünk, alamizsnát kapunk csak az államtól annak örömére, hogy anyák lettünk, ami nem elég az önfenntartásra sem. Ilyenkor már nem elég, hogy van az embernek párja, aki elfogadhatóan keres, mert rengeteg plusz költség fog keletkezni. Szerencsétlen apák rommá dolgozzák magukat másod-, harmadállásokban, alkalmi munkákban, hogy fenntarthassák a felszínen a gyermeküket és annak anyját, meg persze magukat. Ennek eredményeképp nem csak kiégnek, de sosem tudnak időt tölteni velük. Van ennek így értelme? Rengetegen döntenek anyagi okokból amellett, hogy nem vállalnak gyereket, vagy külföldre költöznek. Nem azért, mert ott kolbászból lenne a kerítés, dehogy, csak a reálkereset mérföldekkel elhagyja az itthonit, és ez a nem mindegy. Akik pedig amellett döntenek, hogy nem lesz gyermekük, szerintem életük végéig kínozni fogja őket a bánat. Lappangva, de azonnal odamarva egy ismerős csemetéjének láttán. Én kétlem, hogy aki igazán vágyott gyerekre, az ettől megszabadul.

És mi van azokkal, akiknek nincs párjuk? Szerezzen egyet, mert hát család csak nő+férfi+gyerek lehet, ismerjük a képletet. Ugye. Csakhogy ha mondjuk egy szélsőséges példánál maradunk, és várandósan elveszíti valaki a párját, elég kicsi a valószínűsége, hogy nekiáll ismerkedni. Meg hát valljuk be, párt az ember nem tud leakasztani a szögről. Egyedül viszont abszolút nem lehet boldogulni.

Nem szeretném kihagyni azon nőtársaimat sem, akik egy másik nővel osztoznának az anyaságon, főleg annak fényében, hogy mint ahogy arra fentebb utaltam, államilag diszkriminálták őket is ebben az országban, amit nagyon szomorúnak tartok. Természetesen ez egy bővebb téma, aminek kifejtése nem kapcsolódik szorosan a fő csapásirányhoz, de szeretném megemlíteni, hogy azok az intézkedések, kerülőutak, konkrét ellehetetlenítések, amiket ellenük (és férfipárok ellen) tettek, megkeserítik és/vagy megnehezítik az életüket.

Végül halmozzuk a hátrányokat, mert rengeteg nőt érint a probléma. Ételintolerancia, autoimmun betegségek, genetikai vagy hormonális probléma, ma még gyógyíthatatlan, maximum féken tartható vagy nem eléggé ismert betegségek... Mind befolyásolhatják, és általában befolyásolják is a gyerekvállalási képességet. Ezeknek a nőknek záros határidejük van gyermeket vállalni és legtöbb esetben finoman szólva kínkeserves az út a sikerhez. Nos, a jelen kornak az egyszerű válasza erre a helyzetre, hogy dugd fel magadnak a vágyaidat jó mélyre. Senkinek nem kívánom azt a tehetetlen dühöt, mardosó bánatot, ideggyilkos pánikot, amit éreznek ők, hiszen egy elemi vágyat nem lehet okos megmagyarázásokkal csökkenteni, elmulasztani meg aztán végképp nem.

Az ismeretségi körömben legalább tíz ételintoleranciás lány van, és legalább négy olyan, akinek megmondták az orvosok, hogy mennyi idejük van gyereket szülni, utána game over. El nem tudom mondani, nekem milyen fájdalmas volt velük ezekről beszélni, azt pedig szavakkal le sem lehet írni, ők mit élnek meg. Full stressz, hogy sikerül-e, megmarad-e a baba, hogy a körülményeket is össze tudják-e addigra rendezni...

Napok óta kattogok ezen, ezt a bejegyzést is több lépcsőben írtam meg, belejavítottam, kipótoltam, kihúztam belőle...

Van, akinek jó kilátásai vannak. Van, aki lemondott a gyerekvállalásról. De van, aki ezerrel küzd. És van, aki egyre jobban kétségbe esik. Ez utóbbi aggaszt. Szeretem a barátaimat és borzalmas tudni, látni, ahogy felőrli őket ez az egész.

Aztán persze nyilván én is itt vagyok a sorban. Mindjárt betöltöm a harmincat, főállású tanuló vagyok, reményem van csak arra, hogy egy középfokú angol nyelvvizsgával a kezemben találok olyan munkahelyet, ami elfogadható fizetést ad, meg nem csinálnak ki idegileg és lelkileg fél év után. Sosem magával a munkával volt bajom, még azt is megtaláltam, hogyan csináljam jó szívvel, amit utáltam csinálni. Mindig, ahogy egész életem során, kilógtam a sorból, és mint tudjuk, a kiálló szeget be kell verni, vagy el kell távolítani. De tegyük fel, találok állást. Három évig kell dolgoznom, hogy aztán a fizetésem átlagának x%-át megkapjam, míg otthon vagyok a gyerekkel. Ha véget ér a munkaviszonyom és nem találok megint hónapokig másikat, újraindul a számláló. Nekem is kattog a biológiai óra, én sem leszek fiatalabb...

Huszonnégy-öt évesen úgy éreztem, itt az idő. Hogy ha három gyereket szeretnék, neki kell állni keményen a körülmények megteremtésének és belevágni a projektbe, különben kifutok az időből. Szó szerint hallottam, ahogy kattog a biológiai órám. Stresszeltem, görcsöltem, féltem. Adtam egy ultimátumot az akkori páromnak, hogy vagy elvesz feleségül és belevágunk, vagy koccolok, mert akkor találnom kell egy férfit, akivel közösek a céljaink, működik a kapcsolat, kölcsönös a szerelem, van metszete az érdeklődési körünknek, s meg is kell érlelni azt a kapcsolatot. Nem lett jó vége. Túléltem egy foscunamit, és nem csak a házasság ment gallyra, de elveszítettem a magzatot. A vetélés megrengette az önképem és az önbecsülésem, végül teljesen az ellentét akartam csinálni annak, amit addig csináltam. Semmilyen kötöttséget nem akartam, csak élni bele a nagyvilágba. Aztán jött a kicsi becsült születésének az ideje, és valahogy elkezdték kérdezgetni a kolléganők is, miért nincs gyerekem, mikor akarok szülni. Azt valahogy túléltem, összejöttünk Krisszel, akkor mindenki, de tényleg mindenki azzal jött, mikor jönnek az ikerlányok. Eleinte bizarr volt, mert hát friss kapcsolat, meg miért pont ikrek, majd amikor már a századik ember kérdezte, kezdett para és valahogy mégis vicces lenni. Majd jött a a második karácsony a vetélés után (az első karácsony alatt a lábadozás végén, kicsit utána voltam), amit a kicsivel tölthettem volna, és úgy összeroppantam, mint állat. Pedig talán egy két-két és fél hónappal kérdezhettem korábban meg Kriszt, mi van, ha egyáltalán nem akarok már gyereket, akkor is velem akar-e maradni. Azt mondta, igen. De lehet, hogy jobban tudta, még harcolok ezzel az üggyel magamban. Utóbb én is rájöttem, hogy ez volt a dackorszaka a vetélésem feldolgozási időszakának. Mert bár tudtam, hogy karmikusan így volt helyes, felhasította a lelkem.

Szépen telnek az évek, már több, mint három és fél éve vagyunk együtt, és hol nem akarok (tehát vágyom rá, de a körülmények miatt skippelem), hol pedig elkeseredetten vágyom rá (de nem vállalnám be önszántamból a körülmények miatt).

Szóval nem, nem szültünk még, és amíg így állnak a dolgok, legtöbben nem is fogunk tudni. Nagy volumenű és mielőbbi változásra van szükségünk.
Ez nem csak a mi érdekünk...

Halogatásul jó híreket hozok

Szerintem minden író ismeri az írás folyamatában azt az állomást, amikor egész egyszerűen nem bííírja magát rávenni az írásra. Na, én itt tartok a NaNoWriMoval perpill. Egész szép statisztikát sikerült csinálnom ahhoz képest, hogy első három nap esélyem sem volt írni, mert a gyerekkel voltunk, negyedikén kocsiztunk, bár ott telefonról pötyögtem. Először belefogtam egy új projektbe, mert nagyon mozgatta a fantáziám a főhős kálváriája, majd rájöttem, hogy az alapkoncepció egyik eleme iszonyatosan bukik, így nem tudom megkezdeni normálisan a sztorit se, úgyhogy elővettem a nyáron elkezdett sztorimat, Hetényéket. Átdolgoztam kicsit és elkezdtem folytatni, a lelkesedésem elég nagy is volt, mostanra viszont belefáradtam a "ma is kéne 1667 szót írnom!" kényszerébe. Közben már át kéne néznem a befejezett, próbaolvastatott fantasy novellámat, az illusztráción kéne agyalnom a kiadásra váró lmbtq novellámhoz, ezeken kívül elvileg lesz még egy novellakiadásom jövőre e-book formájában, annak várom megnézésre a korrektúráját. Végülis jól alakul ez az évzárás ilyen szempontból. Meg mondjuk amúgy is, leszámítva a suli-témát.

Anyut megleptük születésnapján. Vittünk neki tortát, mert nem tudtuk, hogy ő is csinált, így két nappal később tesómékkal együtt felmentünk hozzá betermelni azt a rengeteg édességet, mert hát egyedül az sok, plusz anyu cukorbeteg is, tán nem kéne. =D Tegnap is vele töltöttük a napot, reggel érte mentünk, elmentünk Agádra, ahol egy kiadós ebéd után bevetettük magunkat a termálfürdőbe azzal a feltett szándékkal, hogy szétázunk. Sikerült is, rengeteget beszélgettünk, anya mesélt az előző esti élményéről, majd zárásnak megismertettük vele a Belfritet. Számomra noszalgikus mindig, mert óhatatlanul eszembe jutnak az egy-egy nagy adag krumpli és kétféle szósz feletti nagy baráti beszélgetések, de már egyre távolabb érzem magamtól az egészet, és ez így rendben is van. Tegnap este bevállaltam egy Monstert krumplival, szósszal... Még jó, hogy Krisznek a lábujjáig ér a gyomra, különben a végével bajban lettem volna. XD Gondolom, a szombati vacsora öcsémékkel hasonló eredménnyel fog zárulni, és meglepő módon nagyon várom. Egy úgymond bakancslistás tétel is pipálva lesz, meg valahogy úgy érzem, jó feelingje lesz.

Közben hó elején kiderült, hogy valóban sikerült az angolom. A szóbelim 75%, az írásbelim 80%. Elképesztően boldog vagyok, bár nem tudom, mikor és hogy fogom megkapni a bizonyítványt. XD Sajnos egyelőre nem indult el a ráépülő képzés, amiatt eléggé stresszelek, ráadásul nem kaptam visszajelzést az állásra jelentkezéseimre sem. Mivel bukónak látszik az egész infós-tanulós projektem, így az eltelt másfél évem is, és még nincs B tervem, időnként rémesen ideges vagyok a felszín alatt, ami rossz alvásban nyilvánul meg leginkább. Ja igen, meg egy kisebb pánikrohamban is sikerült neki pénteken, miután ráparáztam, hogy nem jó helyen szálltam le a villamosról, mikor anyához mentem a munkahelyére, ahol egyébként már jártam vagy kétszer. Anya szörnyen jól kezelte! A telefonban egyből hallotta a hangomon, hogy baj van, úgyhogy lejött értem, aztán úgy terelt tovább gondolatban, érzésben, mint egy gőzmozdony a felé szállingózó levelet. Le a kalappal előtte, komolyan! Miután anyu befejezte a munkát és ettem, elmentünk a Geopen Kiadó raktárürítésére. Jó volt, sokat beszélgettünk, anyu gazdagodott öt könyvvel, én egy trilógiának a második két részét vettem meg, majd másnap realizálódott bennem, hogy fullosan el vagy fogyva, igazából csak másodkézből lehet beszerezni. Szerencsére sikerült egyeztetnem egy nővel, aki Foxpostával elküldi nekem a vételár kifizetése után. Izgulok, mert gyönyörű a könyv, nagyon izgalmasnak tűnik, bár előre látom a hát- és karfájást, amit majd okoz a maga cirka 600 oldalaival. XD Egyébként az Engelsfors-trilógiáról van szó, és jövő hónap közepén is tart raktárvásárt a kiadó, úgyhogy könyvvásárlásra fel így karácsony előtt! =)

Fent és lent, naná, hogy egyszerre

Megkezdődött a közös munka az Univerzum Alkotócsoporttal. Mi választhatunk illusztrátort, így rögtön le is csaptam Levire, akinek imádom a munkáit. Még nem tudom, elvállalja-e vagy csak segít kigondolni a koncepciót, de hálás leszek mindkét esetben. Már van másodötletem, ha utóbbi a helyzet, szóval nagyon nem vagyok elveszve. A szerkesztőket is mi választhattuk, aminek nagyon örülök, mert már a pályázat kiírásakor megvolt a jelöltem, és alig várom a közös munkát. Korábban már volt segítségemre nem is egyszer, szóval nagyjából tudjuk, mit várhatunk egymástól, ami nekem nagy biztonságérzetet ad.

Persze a kiszemelt fantasy pályázat mellé ezer ötletem támadt. Még mindig nem jutottam oda, hogy folytassam Hetényék sztoriját, de Atsuival sem egyeztünk meg minden részletben még, de a regénye megy NaNoWriMora. =) Bezony, némi hezitálás után úgy döntöttem, idén is nekiülök, hátha. ^^;; Emellett bekattant egy sztori, az utolsó részén meg egyszerűen nem jutok túl, mert van egy kábé két perc a totálvégén, amit nem látok, a srácok meg nem túl közlékenyek. XD Meg kéne verni őket, ahogy Nico mondaná. Ezenfelül megnéztünk egy borzalmasan... nem rossz, de nem is jó filmet, az Egy szent szarvas meggyilkolása címűt, ami annyira mély nyomot hagyott bennünk, hogy két nap múlva is előszedtük témának, majd közöltem párommal, hogy írok erre a címre egy normális novellát, mert fáj, mennyire elpazarolták ezt a faja címet. És akkor már mindjárt pályázatra. X"D Nem én lennék.

Az angol szerintem jól sikerült, a szóbeli után megdicsért az egyik vizsgáztató, hogy elég jó pontokat értem el, és ha minden igaz, 40/32, vagyis 75%-osra sikerült. Az írásbelin értettem a feladatokat, jó hosszú levelet írtam, azzal sok időt is veszítettem, a hallás utáni szövegértésben meg félreértettem egy kérdést, a többi elvileg jó, szóval bizakodó vagyok. Természetesen még nem tették fel a honlapra az eredményeket, jövő hónap 6-áig van rá idejük. Amennyire vártam a tanfolyam végét, most annyira hiányzik, hogy minden nap menjek, bővelkedjen a tudásom, beszéljek. Elkezdtem angolul a Trónok harcát, értem is javarészt, meg ugye kétszer már megnéztem a sorozatot, emellett mostanában külföldi tehetségkutatókat nézek, de ez nem ugyanaz. Árpival néha beszélünk infón, Csigusz ír rám angolul nagyon ritkán, vagy Tündével váltunk spontán. És persze minden nap legalább kétszer néztem, kiírták-e már a folytatást, mert megkérdeztem a munkaügyi központban, mivel ráépülő, folytathatom ingyen. Csak írják már ki! x)

Az infón elég nagy para van. Elment az összes szaktanár, mert a suli vezetése egy nagy rakás lócitrom, lemondott az estis igazgató és a rendszergazda a velük való megférhetetlenség miatt, így az iskola igazgatója gondozza az estis képzést, amit a viselkedése és egyéb jelek szerint ki akar irtani. Úgy beszélt velünk, mikor lejött hozzánk kb két hete, hogy nehéz volt türtőztetni magam, ráadásul megszégyenítette az osztályfőnökünket is előttünk. Gyakorlatilag az egyik tanárral olyasmit veszünk, ami röhejes (irodai szoftverek, SharePoint designer), behülyítettek, hogy németre kell járnom, majd közölték, hogy ez tévedés volt, bocsi, aztán angolon tegnap kikaptuk a szóbeli tételeket, és olyan kérdések vannak benne, amit magyarul se tudnék megválaszolni, nemhogy angolul. Van úgynevezett foglalkoztatás, az laza és hasznos óra, arra szívesen járok be, most az az egyetlen óra. A többi full homály, ismételni se kezdtük el, amit tavaly vettünk... Komolyan elgondolkodtam, főleg a tegnapi veszekedés után, hogy abbahagyom a picsába, mert így semmi értelme, és esélyünk se lesz vizsgázni, de túlságosan maximalista vagyok, hogy próbálkozás nélkül feladjam, ráadásul akkor nem csak menne a lecsóba az elmúlt másfél évem, hanem akkor végképp nem tudok mihez kezdeni. Rengeteget gondolkodom, mi a franc legyen, ma is fél napot a felvi.hu-n töltöttem, de csak a kétségbeesés növekedett bennem.

Írási problémák

Elég hullámzóra sikerült az évkezdés érzelmi téren számomra. Mivel a december utolsó két hete folyamatos rohangálással telt, eléggé kimerültem és a legtöbb esetben csak aludni meg az ágyban fetrengeni van kedvem. Van ihletem is, most egészen sokféle, azonban mivel fogalmam sincs, hogyan pihenhetném ki, hogy két-három hetet rohangáltam és emberekkel találkoztam, nincs túl sok türelmem írni se. Ettől függetlenül jól haladok a jelenleg Fagyban az igazság című irományommal, viszont semmi kedvem és ötletem az MD-s sztorimhoz, ami baj, mert asszem, 16-án le kell adni. Oké, a kétharmada megvan, de na, az akkor is csak a kétharmada és nincs befejezve és szerintem senkinek sem lesz egyértelmű, mit is akartam azzal a sztorival, mi micsoda benne, melyik kulcs... *fogja a fejét* És amúgy nem is fog változni az időbeosztásom, mivel ma Noé születésnapját megyünk megünnepelni este, holnap apuékhoz kellene kinézni, a hétfő délutánomat Talynak ígértem...

Nem tudom, hogy mondhatnám meg az ismerősi körömnek, hogy sorry, de totál jólesne, ha nem kéne semmilyen módon érintkeznem velük, mert nem akarok az elkövetkezendő egy hétben embereket látni, akiket ismerek, nem akarok sehova menni. =S Napok óta fel akarom hívni Sangot, de egyszerűen nem bírom rávenni magam, pedig érdekel, mi történt vele. Anyut is csak másodikán hívtam, mivel szilveszterkor koccintottunk, nekiálltunk enni, valamikor fél kettő táján indultunk útnak Csigusz kíséretében, aztán kettőkor már nem akartam zavarni, a szerdai napomat pedig írással meg Benével közös filmnézéssel töltöttem, s csak akkor nyúltunk a telefonért, ha minket kerestek. Az az igazság, hogy én be tudok sokallni attól, hogy emberek vesznek körbe, jövök-megyek, pörög az élet körülöttem, nekem szükségem van arra is, hogy legyenek szünnapjaim, amikor kiteszem a világnak a "Zárva" táblát és a telefont sem veszem fel, csak ha megteszem, hetekig takaríthatom a sértettség nyomait, amit mások hánynak az ajtómba. És ez nagyon frusztráló. Mivel ellentétekből állok és a működésemet nem tudom elmagyarázni, ezért borzalmas káosz tud kialakulni körülöttem, mikor bezárkózom a kagylómba. Szeretek jönni-menni, emberekkel találkozni, de nagy igényem van arra is időnként, hogy senki se szóljon hozzám. Ez bennem hullámzik, vannak aktív és vannak passzív napjaim.

Amikor az írással ennyire hadilábon állok, mindig aggódok. Az sem jó, ha nem érnek ingerek, de az sem, ha túl sok ér. Ha nem ér inger, visszamegyek könnyű dolgot írni, ha viszont elárasztanak az ingerek, képtelen vagyok befejezni egy sztorit, mindig újba kezdek, ezáltal tulajdonképpen nem hozok létre semmit, mert azok a felek sok esetben sose lesznek egészek. Ez meg megőrjít, mert nekem ez a legfontosabb, az alkotás, az írás... Volt olyan év, amikor azért voltam terméketlen, mert olyat írtam, és most meg olyan időszakom van, amikor az tesz terméketlenné, hogy képtelen vagyok egy dologra koncentrálni. A legtöbb esetben, mikor végre ihletem van és be tudnám fejezni, amit megkezdtem, mennem kell valahova. Ma totál ilyen ez a Noés szülinap, tegnap meg lett volna időm írni munka után, csak annyira fáradt voltam, hogy csak olvasással bírtam ébren tartani magam. Így sem aludtam jól az éjjel, többször felébredtem, ugyanis ha nem tudok írni, az ihlet álmomban kínoz és felébredek ötletelni. Ez így kurvára nem lesz jó és nem látom, hogy szálljak ki a mókuskerékből.

Elkedvetlenedés

Újabban nincs kedvem blogolni. Lenne mit, jóformán mindig van, de valahogy nincs hangulatom lepötyögni.

Ma megint eljöttem a játékról, pedig Gábor tartotta a Sakkozó öreget, ami nagyon tetszik. Néhány dologtól annyira bepöccentem, hogy szabályos düh- és sírásroham tört rám, csak összekaptam magam és már léptem is le, se puszi, se pá, meg siettem haza.  Még rávettem magam arra, hogy felmenjek Talyékhoz a rizssalátáért, mivel külön tettek nekem egy adagot, hogy megkóstolhassam, de kitört belőlem a bőgés. Egy órával később Bene hazajött, kicsit beszélgettünk, s ennyi.

Isteni szikra

Úgy érzem, kimerültem, kiürültem, kifáradtam. Nem vagyok ingerelhető, hidegen hagynak az emberi játszmák, a mások problémái, de a jó dolgok is, egyszerűen képtelen vagyok értékelni, nem tudom befogadni az ingereket, amik jönnek felém. Ez talán a második legrosszabb dolog, ami történhet egy íróval az ihlet elpárolgása mellett, amikor megvakul és érzéketlenné válik, már nem hall és nem képes felfogni, ami körbeveszi. Isteni szikraként fedeztem ma fel, hogy mi bajom van, mert végre már addig jutottam, hogy bírtam sírni és kiönteni annak a masszának egy részét, ami bennem volt. Ez annyira sok, annyira nagy fertőjű dolog volt, hogy majdnem hánytam és a hányinger még most is megvan, köhögök is, de valami groteszk emelkedettségből nézem magam és azt értem: EZ TÖK JÓ! Végre érzek valamit és a saját hülyeségemet, erőtlenségem és gyámoltalanságomat is el tudom fogadni, látom benne, hogy igen, lehet, hogy ez összességében egy eredménytelen, sikertelen, pocsék év volt a részemről, de hirtelen megláttam a zuhanás végét. Tudom, hova juthatok el, igenis látom, hogy ha így folytatom, komolyan megbetegszem és széttördel darabjaimra az Élet, ugyanúgy, ahogy megtette Anyával és Benével, hogy na, akkor most vagy összekapargatod magad kiskanállal, vagy egyszerűen megdöglesz. Anyának sikerült, meglátta az ok-okozat összefüggéseket és néhány pofára esés mellett fantasztikusan teljesített. Én komolyan azt látom és csodálom, hogy zuhant egy rohadt nagyot, aminek a végén belecsapódott teljes erővel a földbe és majdnem meghalt, szenvedett, mint a kivert kutya, elvesztett mindent, kínozta az Élet, ahogy nem szégyellte és bírta, és most elindult felé. Bene dettó ugyanez, olyan embertelen fizikai és lelki fájdalmakat élt meg ebben az évben főként, amibe más beleőrül, ő meg kibírta és még bírja a strapát mellettem, próbál szárnyakat adni ahhoz, hogy én ne jussak erre a sorsra, mert félt, ő is tudja, hogy mind elkerülhetjük, hogy széttördeljék az egónk, a személyiségünk, az életünk, mindenünk és azt is, hogy ezt nem kell megélnünk ahhoz, hogy megleljük a helyes utat.

Ott tartok, hogy minden, de tényleg minden fáraszt.

Egyetemen/fősulin gondolkodom, de úgy látom, felesleges belevágni, mert bár egy magasabb fizetési kategóriába tesz, lesz nyelvvizsgám és elmondhatom magamról, hogy ezt is megcsináltam, nincs hozzá erőm, nem reális most a nyakamba venni ezt, mert belebukom, ugyanúgy nem tudom teljes beleéléssel és odaadással csinálni, ahogy semmit mostanában.
A lakás is fut, ami annak is köszönhető, hogy kevés az elpakolásra alkalmas hely, de annak jobban, hogy elhagytam magam. Erőt vett rajtam az, hogy ha nem tudom minőségire megcsinálni, márpedig nem tudom, mert nincs hozzá türelmem és nem tudok bele annyi energiát fektetni, amennyit megkövetel, akkor nem csinálom sehogy. Ennek eredményeképp néha van egy kis változás, javulás, de alapvetően egyre rosszabb a helyzet, ami amúgy dühít, mert a saját magammal támasztott követelménynek nem tudok megfelelni, a magam számára kitűzött feladatokat nem bírom végrehajtani és nem funkcionál úgy semmi, ahogy kellene neki. De nincs erőm erre.
Keresem azt, amit tanulnom kellene, ám olvasni nem bírok, annyira fáradt vagyok. Tudom, hogy kellene olvasnom, de érdektelenné váltam, még amire kíváncsi vagyok, sem érdekel annyira, hogy komolyan törődjek vele, ez pedig rohadtul ijesztő, hiszen engem legjobban az emberek és az élmények érdekeltek. Imádom a pszichológiát, amíg irodás voltam, különféle feladatokat tűztem magam elé, amivel javíthattam a helyzeteken, csomó kis eredményem volt, de ezek elhalványultak, pedig melyik ember csinálta volna utánam, hogy egy olyan embert kezessé tesz, mint amilyen az a pasi volt, aki másfél hetesen panaszt akart írni ellenem rajtam kívülálló okok miatt. De ugyanez pepitában annak a nőnek a helyre rakása is, aki úgyszintén mumusa volt a bíróságnak, én meg az első alkalommal olyan remekül elbántam vele, hogy utána feljövet a fénymásolóból megdicsérték azt, aki végre helyre tette a fejét. Érzékem van ezekhez és teljesen elfelejtettem igazából értékelni magam. Volt némi büszkeségérzés, meg nekem ez fontos volt, de most jöttem rá, hogy ezek a kicsi sikerek az mutatják számomra, hogy még nem veszett ki belőlem minden és ha valamit akarok, akkor az ég leszakadhat, megcsinálom és minőségire csinálom meg.

Néztem tegnap egy videót Lady Gagáról. Tudni kell, hogy én őt, mint embert nem szerettem és unszimpatikusnak találtam, közönségesnek tartottam, mivel állandóan meztelenkedik, nekem pedig a fizikai dolgok nem bírnak nagy értékkel, nem tudom becsülni azt, aki a testével kereskedve jut előbbre, mivel számomra nem érték az ilyesmi. Ezt a nőt viszont milliók szeretik és valamit jól csinál, mert a dalaira én is rákattantam, a slágerlistákról való lekerülésük után is meg-meghallgatom. A klipjeit nem ismerem, általában rádióban hallok egy számot, ami megtetszik, aztán elindítom a YouTube-on és írok mellette, vagy valami, a munkásságát nagyon nem ismertem, néhány infóm volt róla, de mivel Lady Gaga nekem nem jött be, igazán nem érdekelt. Na, tegnap egy 55 perces, vele készült riportot néztem meg. Ez a konkrét szemléletváltás, ami következett. Azt láttam, hogy ennek a nőnek tehetsége van, amit a világ sokáig nem ismert el és ettől szerencsétlennek látszott, pedig nem volt az. Egy karakán, céltudatos, erős nő, aki azt csinálja, amit én is akartam: mindent a kezében tartva tör előre, kiáll azért, amiben hisz, inspirálja az embereket. De komolyan! Azt hittem róla, azért a melegeket tűzte ki, mert ők egy olyan célközönség, akiket még más nem támadott be, de nem, egyáltalán nem megvezeti ezt a közösséget, ő komolyan gondolja, hogy joguk van teljes értékű, boldog életet élni és ezért tesz. Nem tudom idézni, amit Obamának üzent egy felszólalásában, arra emlékszem, hogy elismerő érzéseket váltott ki belőlem és azt éreztem: ez igen, ezt akarom én is üzenni és csinálni. Kiderült számomra, hogy ez a nő csomó olyasmit csinál, ami nekem fontos, azokat az értékeket képviseli, amik nekem is értékesek és megláttam benne azt, amire én nem voltam hajlandó: a feltűnőségével csak figyelmet akar, hogy képviselhesse mindazt, ami benne van. Én is voltam feltűnő, lázadó, bizarr, groteszk, kipróbáltam és megcsináltam olyan dolgokat, amiket ma nem vállalnék be, mert látom azt, hogy amit csináltam, nem volt teljesen jó, de akkor tökéletesen az volt, aminek lennie kellett, illett az akkori önmagamhoz.

Fejlődtem, méghozzá sokat, csak van bennem egy elégedetlenség, hogy juthattam volna feljebb, tovább, előrébb és emiatt nem értékeltem azt, ami már megvan, amiért megküzdöttem, amit megszereztem. Elvesztettem valamit és pont ezt: magamat. Nem jelentett semmit, nem volt értéke és zsupsz, eltűnt. Nem foglalkoztam vele, a hiánya nem is hatott meg, de mégis bántott, dühített, kerestem a kiutat, a menekülőt, a kapaszkodót, bármit, ami kiránt ebből. Sok idő telt el, mire eljutottam oda, hogy egyre jobban nem bírom és tudom, hogy ez még bőven nem a gödör alja, de most érzem is azt, hogy nem kell a legaljáig süllyednem, hogy végre elinduljon felfele valami.

Ma hazajöttem három megírt ítélet után, úgy, hogy megint egy olyan részt írunk a csajokkal, amit tökre vártam, amihez ihletem van és amiből még jön ihletem - bár ez inkább ötlet az igazi IHLETHEZ képest, ami elhagyott -, úgy, hogy dög fáradt voltam, hogy azt éreztem, a hétvége két naposan is kevés lett volna, de így, hogy csak egy napos volt, mintha nem is lett volna és nem is csináltam semmi jelentőset, aztán másfél-két óra múlva írtam Timinek, hogy nem bírom tovább, lefekszem aludni. És aludtam, mint a bunda, olyan jól, amilyen jól az elmúlt időszakban ritkán. Bene persze felébresztett tíz tájt egy telefonnal, hogy jön haza, ettől pedig megborult bennem a bili, ráadásul rájött, mi az a három életre szóló lecke, amit nekem meg kéne tanulnom, hogy végre legyen valami az álmaimból, és beszélni akart róla. Kiderült, hogy ezt a három leckét én is tudom, hogy tudom azt, hova zuhanhatok, mi várhat rám, konkrétan mindent tudok. Nem a tudás hiánya okozza nekem azt, hogy nem haladok, nem fejlődöm rendes ütemben, nem török előre, hanem az, hogy elfáradtam. Sőt, igazából nem csak ez vagy nem ez.

Beszélni akartam. Beszélni magamról, a bajaimról, a gondolataimról, de a blogot nem akartam teleszemetelni, a barátokat nem akartam leterhelni, nem akartam magamra vonni a figyelmet, nem akartam segítséget kérni. Nem csak büszkeségből, hanem mert tudom, hogy most mindenki azt érzi, hogy ez az egész élet egy nagy kalap szart sem ér, mert ez egy ilyen időszak és emellé nem akartam még én is ráhányni a panaszkodásom. És akkor jön Bene, nem hagyja magát lerázni, csak mondja és mondja és nem törődik azzal, hogy már megint dühít, hogy nem hagy írni, nem törődik azzal, hogy kezdek kiakadni, az se érdekli, hogy fáradt vagyok, nem áll le, csak mondja és mondja... és megtört a jég. Elkezdtem sírni és én is mondani. Nem tudom, mit nem volt fontos, a lényeg a sírás volt és Bene megpróbált azzal foglalkozni, amit mondtam, aztán közöltem vele, hogy fáradt vagyok, felébresztett, most ne azzal törődjön, amit mondtam, hagyja rám, a lényeg csak most jön. És jött. Beszéltem vagy két órát, a végén ő már bealudt, pedig fontos dolgokat mondtam, de nem haragszom rá, nem tudok, amikor újra érzem az Isteni szikrát, az erő csíráját. Annyira hiányzott ez az érzés! Le akartam feküdni aludni, hogy tök jó, kicsit álmodozom még, aztán folytatom a pihenést, de aztán arra jutottam, hogy nem, bakker, végre valami értelmeset, fontosat és lényegeset írhatok le a blogomba és ezt meg kell tennem akkor is, ha éjjel egy van és holnap még meg kell írnom egy ítéletet és fáradt leszek. Ezt meg kell írnom és igenis fontos az, hogy nem mindig vagyok toppon, elfáradok, hisztis tudok lenni, mert ettől vagyok ember, a fenébe is! Lehet, hogy nem valami frankó a nyavalygásomat olvasni, de nekem segít leírni és ami fontosabb: egyszer, ha visszanézem, vagy ha valaki olvassa, az fog remélhetőleg lejönni, hogy bakker, ezen is túlvagyok és ember maradtam. Kibírtam, átvészeltem, túljutottam rajta, a szarból is profitáltam.

Minden mese arról szól, hogy a királyfi vagy szegénylegény milyen megpróbáltatásokon megy keresztül, mire elnyeri méltó jutalmát és a királylány szerelmét. Aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak, pedig az igazi sztori csak ekkor kezdődik! Tudjuk azt, hogy hogyan kell boldogan élni? Egyáltalán azt, hogy mi tesz minket boldoggá? Tudjuk? Tényleg tudjuk? Egy nagy frászt, ábrándjaink vannak róla! Majd ha ez lesz, majd ha az lesz, ha ezt megszerzem... Mindig kötjük valamihez, pedig ez baromság, én most elmondhatatlanul boldog vagyok, pedig tulajdonképpen az életem egy része romokban hever, az álmaim felé konkrétan egész évben ha hármat léptem, lehet, hogy sokat mondtam, és a többi. Mégis élvezem és ez nem valami mazochista élvezet, nem a kínlódást élvezem magát, hanem azt, hogy még ekkor is képes vagyok kívülről rápillantani magam és kis segítséggel rájönni, hogy képes vagyok előre menni.

Elvesztettem a hitem magamban és így nem maradt mit közvetíteni. Elvesztettem azt, ami erőt adott, lendületbe hozott, amitől képes voltam írni. Elvesztettem azt, ami miatt úgy éreztem, hogy jó élni. Elvesztettem azt, ami miatt jó barátnak gondoltam magam és ami miatt annak is éreztek. Nem, bakker, nagyon nem voltam jó barát az elmúlt hónapokban! Láttam, hogy Nana ül a szószban és ugyan tettem neki többször is ajánlást, célzást, hogy beszélgethetnénk, de nem fogadta el, nem lett belőle semmi, mert valószínűleg úgy érezte, nem vagyok elég jó, és ez nem az ő izéje, hanem az én hibám, mert tényleg nem voltam elég jó, elég türelmes, elég erős, eléggé toppon. Most se vagyok, tévedés, ha úgy fest, hogy igen, mert nem, csak végre megpillantottam a kurva nagy ködben, ami elém ült az utat és ez feldobott és most lendületbe vagyok, hogy megkeressem és ha tapogatva is a kavicsait, de menjek rajta kifele ebből a semmilyen és halott világból, amibe a köd sodort, de még ugyanúgy visszaeshetek, ugyanúgy folytatódhat a zuhanás és ugyanúgy ellepheti a köd az agyam, elveszhetek és folytathatom, amit eddig. De legalább tudatosodott bennem, hogy mi a baj, mert eddig erről is csak halvány fogalmaim voltak.

Az a baj, hogy kimerültem. Annyira, hogy nem érdekelt semmi, nem tudtam élvezni túl sok mindent. A szerepjátékot igen, de nagyon kevés dolgot tudnék felsorolni emellett. És ez baj. Nagyon nagy baj, ha már örülni vagy szomorúnak lenni se tudsz.

Persze azért próbálkoztam, elkezdtem olvasni egy magát Noriakinak nevező személy blogját, aki lánynak született, de elindult a másik úton, átváltozik. Elnézést, ha hülyén fogalmazok ezzel kapcsolatban, számomra ez nagyon érdekes dolog, amiről kevés az ismeretem, igyekszem óvatosan fogalmazni, mert nem akarok véletlenül se sértő vagy bántó lenni. Nekem ez egyfajta misztikum, amit meg szeretnék ismerni, főleg, mivel tinédzser koromtól kezdve határozottan arra vágytam, hogy fiú lehessek, nem tudtam azonosulni a nememmel. Tudom, mi lett volna belőle, tudom, hogy én ebben az életemben semmilyen módon nem kaptam volna meg azt, amire vágytam, hiszen nekem attól akkor elvágták az utat, mikor a második kromoszómám X lett. De komolyan. Ugyanaz maradtam volna, ha átszabatom és átalakíttatom magam és az életem, mint aki vagyok és ugyanúgy nem tudtam volna azonosulni a testemmel, ahogy anno. Magammal volt bajom és ez még tíz év után is megvan, csak már nem annyira élesen, durván, állandóan. Most spec nem vagyok kibékülve a frizurámmal és a hajszínemmel, több ruhára vágyom, meg hosszabb körmökre, de mindegy. Megvannak azok a dolgok, amiket utálok és amiket imádok a női létben. Ez az, amit látok Noriakin. Sok dologban magamra ismertem benne, sokban pedig egyáltalán nem. Lady Gaga sem lett sokkal szimpatikusabb számomra, tetszik, amit csinál, elismerem a munkásságát és örülök, hogy van, de hogy jelenleg nem tudnék jó szívvel leülni vele beszélgetni, az tuti. Valszeg még bennem vannak korlátok, de dolgozom rajtuk és le fogom dönteni őket.

Engem most nagyon érdekel a többi nem. Időszakosan van ilyen, hogy van egy téma, ami megfog, elkezd érdekelni és nekiállok olvasni, kutatni, ismereteket szerezni. Az első ilyen a yaoi volt, aztán jöttek sorra a szexusok, szexuális viselkedés, szexuális orientációk, vágyak, formák, szóval eltelt pár év úgy, hogy olvastam, néztem, figyeltem és pakoltam helyre magamban a dolgokat, gondolkodtam, írtam róla, alkottam meg a véleményem, kerestem meg benne magam, azt, hogy tulajdonképpen miért is foglalkoztat ez engem és így szép lassan rájöttem, hogy mindig az ilyen nagy érdeklődésem két okból fontos: 1.) mivel slasher vagyok, azért nem árt bizonyos ismereteket megszereznem, főleg, mivel reál világban szeretek írni, 2.) mindig van valami hiányzó elem az életemből, ami megvan abban, ami épp érdekel. Nos egy ideje a kétnemű, nemváltó emberek érdekelnek.

Én úgy vélem - talán így a leghelyesebb kijelenteni -, hogy minden emberben van férfias és nőies rész. Van, akiben egyik vagy másik több, van, akiben egyenlő, van, akiben az egyik a másiknak az alárendeltje, de mindkét energia megvan egy emberben, enélkül valószínűleg nem tudnánk létezni. Hogy akkor minek a másik ember? Azért, mert félnek születünk. Megteremthetjük magunknak a tökéletest egy álomvilágban, de szükségünk van rá fizikálisan is. Arra, hogy velünk legyen, arra, hogy amikor valamit nem akarunk, is rágja a fülünket és arra, hogy fizikai kapcsolatunk legyen azzal az emberrel, aki kiegészít minket. Csakhogy nagyon kevesen találjuk meg ezt az embert. Ideákat és fellángolásokat kergetünk ahelyett, hogy végiggondolnánk, igazából mire van szükségünk, mit várunk el a másik embertől, mi mit tudunk beleadni egy kapcsolatba. Tök fontos kérdés, de én se gondoltam anno nagyon végig, csak ott nyűglődtem, hogy ez a fiú tök aranyos, valahogy nagyon megszerettem, nem tudom elengedni a kezét és hiába néz ki úgy, mint egy pulikutya, amit kifejezetten nemszeretek, ott a csírája benne mindannak, amire szükségem van, amilyennek én elképzeltem azt a férfit, aki mellett tökéletes lehetek. És ez így is van, öt év után is ő az egyetlen, aki kiegészít, pont annyira férfias és nőies, hogy nekem az jó legyen. Ha hisztis és nyüszög, azt nem bírom, de a saját hisztizésemet se bírom elviselni, szóval ez nem nagy kunszt, ellenben nagyon erős és állhatatos, mégse annyira, hogy azt durvának, soknak érezzem. Sokat harcolok vele, mivel ő egy harcos típus, én meg a békét nem igazán tapasztaltam meg az életem során, de ez nem olyasmi, mint mikor az emberek egymásnak esnek és fú meg hú. Van olyan is, mégis együtt vagyunk, mert szeretjük egymást akkor is, amikor haragszunk épp a másikra.

Évek óta úgy gondolom, beszélnünk kell dolgokról. Hogy probléma az, hogy vannak tabuk, mert bajt csinálnak. A legegyszerűbb példa az, hogy a fiatal lánynak nem beszélünk a szexről, mert az nem való, aztán lecsap rá egy idősebb faszi, megdugja és a lánynak ott marad a trauma, mert nem tudja feldolgozni, ami történt vele. Utólag már hiába beszél vele akárki, egy egy-másfél órás beszélgetés kimaradása évekig tartó önmarcangolós küzdelmet eredményez önmagával, s rohadt nehéz helyre tenni mindent, amikor mindenről megvan, hogy mi jó és mi rossz, mi helyes és mi helytelen, ki vannak alakulva a bélyegformák, a határok és mindjárt rásütik az emberre, ha felmerül a gyanú, hogy.

Nem. Attól, mert valaki nő, attól, mert lolita, attól mert akármilyen jelzőt idetehetünk, még beszélhet nyíltan, őszintén és kell is, méghozzá tabuk nélkül. Minden ember szembe kerül olyasmivel, amiről nem beszéltek vele. Nálunk otthon anno nem volt téma a politika és a pénzügyek, a szexről meg Anyu beszélt, de nem volt felkészülve, hogy mit mondjon és sok olyasmit sikerült, aminek a kijavításán keményen hat-hét-nyolc éve dolgozom több-kevesebb sikerrel. Nem az ő hibája, akkor arra volt képes és én úgy tekintek erre az egészre, hogy az a feladatom, hogy megtanuljam helyén kezelni mindezt, lehántsam az akkori sértett, sebzett, keserű háncsot a tanácsairól és a tiszta szándékot lássam. Csakhogy ezek rám hatottak és megsebeztek. Minden, amiről nem beszélünk, ugyanilyen sebeket okozhat az emberen és okoz is. A tapasztalás jó és rossz is, katarzis. Az új ismeretlen, az ismeretlen pedig félelmetes, és ahhoz, hogy valamitől az ember ne féljen, fel kell rá készülnie. Persze nem lehet mindenre és hiába készül fel valaki, attól az új még új marad, de a tapasztalást legalább helyén tudja kezelni.

Én azt látom, hogy rengeteg a sebzett ember, akik nem beszélnek és nem is beszélhetnek. Hogy a bélyegek miatt nem tudunk egyről a kettőre jutni, mert megtanultuk, hogy mi jó és mi rossz. Legalábbis nekem komoly problémáim vannak ezzel. Én nem tudom függetleníteni magam attól, hogy kaptam egy világképet és ahhoz próbálok alkalmazkodni, idomulni. Nekem rohadtul nehéz nyitni, tapasztalatot szerezni, tele vagyok félelemmel, frusztrációval és gátlásokkal. Lehet, hogy nem szembetűnő, de ügyes szerepjátékos és színész vagyok. Ez az, amit felismertem jóval később, hogy az utam elterelődött a nemváltás felé vezető irányból - hogy tök mindegy, milyen a testem, mi vesz körbe, én ugyanolyan maradok. Hiába vágyom egyetemre az ott átélhető tapasztalatok miatt, pontosan tudom, hogy félnék és az értékrendem sem változna. Nem áltatom magam azzal, hogy ha egyetemre mentem volna, koleszos lettem volna, más lennék, mert nem, kihagytam volna a legtöbb lehetőséget, ami megváltoztat és utólag még jobban bánnám. Meg tulajdonképpen kaptam lehetőségeket és kapok is, hogy számomra elfogadható módon, emészthető intenzitással megkapjam azokat is.

Változom és változtam, keresem a jót, próbálom mindenben megtalálni. Nem vagyok jobb azzal, hogy optimista vagyok, ez csak egy lehetőség a jobb életre, mert ha keresed a jót, megtalálhatod. Nem biztos, hogy megtalálod, de az esélye több, mintha nem keresnéd - realista - vagy elutasítanád - pesszimista.

Le akartam írni ma mindent őszintén, ami jött. Azt, hogy az életnek vannak árnyoldalai, hasalunk el és nyaljuk fel a murvát, szerzünk sebeket a lelkünkre is, de ha elfogy belőlünk az erő, akkor az Élet azért küld kapaszkodókat. És köszönöm, hogy Bene van nekem.

Rengeteget csalódtam az elmúlt másfél évben. A barátságban, a munkában, magamban, az ideáimban... Fájnak és nem tettem magam túl semmin még, de szeretném. Hinni akarok újra, erőt érezni magamban és törni előre. A Lady Gagás videóban megpillantottam azt, amit én is csináltam: nem volt életbevágó, hogy könyvem legyen, de sok éve a terveim közt szerepelt, és ugyanúgy mindent a kezemben akartam tartani, mint Gaga, a könyv külső megjelenésétől kezdve a tördelésen át a pontos szövegig cenzúra nélkül. Ugyanakkor rájöttem, mitől riadtam vissza. Azt tudtam, hogy féltem, csak nem volt teljesen tiszta, hogy mitől. Nem érzem úgy, hogy az tudok lenni, ami amellett, hogy ez az, amire valahogy mégis vágyom, lehetnék. Nem vagyok biztos magamban, nem vagyok biztos abban, hogy képes lennék inspirálni, ösztönözni az embereket. Pedig ez fontos és amikor Nana azt mondta, hogy inspirálom őt, az nekem egy elmondhatatlanul jelentős dolog volt az életemben.

Új kedvenc, hála Timinek és ez most illik is:

Mégis lekiszemetest csinálok a blogomból

Régen írtam és most is rinyálni jöttem. Semmivel se nagyon jutok egyről a kettőre, ami kezd elég komolyan frusztrálttá és feszültté tenni. Tegnap elfelejtettem, hogy cp megbeszélés van a klubban, otthonról kellett visszabumliznom a helyre. Tudtam, hogy a megbeszélésnek részemről nem sok értelme lesz, de hát elmentem. Volt lent Zöld, ő tartotta gyakorlatilag a megbeszélést, aminek nagyon örültem, bírom a fejét annak a srácnak. =) Volt lent Rajmond is, helyre pakolt pár fejet, amire szüksége volt a csapatnak, mi meg Gergővel átbeszéltünk pár dolgot mind a csapat, mind a klub, mind a magánélet és mind az országgal, világgal kapcsolatos dolgokkal kapcsolatosan. Konkrétan majdnem lekéstük az utolsó hazavivő trolit, annyira belemerültünk, s Bene és Zöld is elvolt. =)

Pink új száma, amit a rádióban nyomnak, tök jóra sikerült, bár először idegennek éreztem őhozzá, de most, kábé harmadik hallásra megszerettem. ^^ Illik is most a hangulatomhoz, bár a szövegét még nem néztem meg, de ami késik... =)

Melóból vagyok, ezért kicsit sietek, nem térek most ki sok mindenre, azt majd később. Mivel nyolc napom van, fogok kivenni szabit, csak most nem tehettem meg, mert ítéleteket kell írnom... Lenyakaz a bíróm, ha nem lesz meg mind a négy záros határidőn belül... ^^;;

Újabban munkahelyen belekötnek, hogy a zártan kezelt vétívet hogy írom meg (most már úgy, ahogy itt szokás, hiába hülyeség így), meg hogy írok a borítékra és vétívre (egy kukac a szó végi i-m és ezt kifogásolták), aztán ami halálosan idegesít, hogy sorállás van a nyomtatóknál, mivel az egész folyosóra van kettő és az egyik időnként bekrepál, a gépek lassúak, az alapprogramok alig működnek, folyton fagy a gép és a rendszer, amivel egyszerűen nem tudok együtt dolgozni, én elvárom, hogy az alapok meglegyenek és a baromkodás idegesít. Két kolléganőm kábé levegőnek néz azóta is, amivel semmi bajom, elvagyok, bár nem szívesen kérdezek tőlük semmit, ráadásul irodára csak úgy tudok lemenni, hogy régi-új kolléganő fontoskodik, meg feltűnési viszketegsége van, amit ha ezt sokáig folytatja, fel fogom hívni a figyelmét és megkérem, hogy változtasson, mert nekem nem pálya, hogy nem tudok megbeszélni senkivel semmit, mert neki szerepelnie kell.

Sok bennem a keserűség, csalódottság aput illetően, meg még mindig a Sango-problémán vagyok ki. Egyik ügyben sem léptem semerre, sem előre, sem hátra, mert nem tudtam magam elhelyezni, nem tudom, mit kéne csinálni. A homokba dugom a fejem is egy megoldás, csak nem tudom, mennyire jó, az meg, hogy a fejükre olvasom a sirámjaimat, megint értelmetlen. Persze valahol el kell kezdeni, s ezt Nicoval kezdtem ma, mikor tett egy megjegyzést Timi karakterével kapcsolatban. Bedurrant a fejem, hogy rivalizál és/vagy féltékenykedik, és megírtam neki, hogy részemről mi merre hány méter. Nekem a barátság osztatlan, én két olyan ember barátja simán tudok lenni, akik szóba sem állnak egymással, nem ismerik akár egymást, anno egy nagy baráti közösséget hoztam így össze, hogy az itt-ott neten megismert embereket egymással összeismertettem és frankó volt, szerettük mind. Szétestünk, mert távolság, suli és munka nem úgy hozta, hogy együtt tudjunk maradni, de 99%-kal ma is bármikor nagyon jó beszélgetéseket tudunk csapni. Nem igazán emlékszem olyanra, hogy egyik féltékeny volt a másikra vagy rivalizált volna, az utóbbi idő terméke ez, részemről Taly és Kiba felé jelent meg, amiből az lett, hogy Kibával nem is beszélünk, mert sztahanovista lett, csak a munkáról tud beszélni, Talyval újra kell építenem magamban dolgokat. Valamit mókoltak ők is ketten, volt egy nagyon együtt levős időszakuk, amiből én kimaradtam és az nekem nagyon nem volt jó, de most kábé mindhárman külön vagyunk.

Nos... én ezt a Nico-Timi-Mao-én négyest úgy látom, hogy elég rosszul sült el. Mindhármukat szeretem, de a kölyökkel x hónapja nem beszélek, mert nem akarok neki segíteni építeni az álomvilágát. Megvan a sajátom, látom a buktatóit, a lányokkal van egy álomvilágfélénk, amiről bőszen írunk immár több, mint egy éve, ez bőven elég nekem. Ők barátnők voltak, jött Mao és nekem halvány lilám sincs, mi történt, de olyan kavarodások voltak, hogy az égbekiáltó, most meg a két lány nem is beszél egymással, ami nekem Nico felől nagyon kellemetlen időnként, mert ugye kapok megjegyzéseket, burkolt mondatokat, az ő érzései erősen kihatnak a karakterei viselkedésére és nehéz összehozni, hogy egy jelenetben, de akár egy docban is eredményesen írni tudjunk, nekem ez meg így nem pálya. Én nem akarok rivalizálást, féltékenykedést sem az életben, sem az írásban, több olyan jelenetet terveztem, ahol mindkét lányra szükségem van és nem tudom megírni, mert Nico úgy áll hozzá, ahogy és nem azt mondom, hogy nem értem meg az álláspontját, csak most már tájékoztatnom kellett, hogy amennyiben megpróbál kisajátítani, a játszmái trófeájává tenni, nem rendezi magában a viszonyunkat, kiöli belőlem az íráskedvet. Gergőtől amúgy is kaptam tegnap éjjel egy nagy lecseszést, mert már három hónapja le kellett volna adnom kéziratot. Tök igaza volt és nem azért éreztem magam rosszul, mert lecseszett, hanem mert még csak egy érvem sem volt arra azon túl, hogy a lányokkal irkáltam, hogy miért nem vagyok kész már vele és írom a következő regényem. Kszasza is ilyen ügyben keresett meg, újra akarja éleszteni a honlapom, ami baromi sok bétamunkát jelent részemről, stb. Gyakorlatilag egyáltalán nem vagyok köteles velük írogatni, csak szeretem ezt csinálni, szeretek közben velük beszélgetni, amit Timivel jobban tudok megtenni, mivel ő beavat dolgokba, mesél, kérdez. Én nem kérdezősködöm, csak ha valamivel célom van. Érdekel a másik ember, de nem akarom a személyes szféráit sérteni, belemászni a lelkébe, letámadni.

Kicsit bedurrant a fejem, mert Niconak is van érzéke az íráshoz és velem lopja a napot kábé, mikor neki is vannak asztalfiókban fekvő regényei, amiket írhatna rendesen és dobhatná piacra, mert ideje szétrobbantanunk néhány betokosodott, közhellyé vált, sablonos trendet, valami újjal előrukkolnunk, átmozgatnunk a piac energiáit. Timivel más a helyzet, jól ír, de őt társszerzőnek tudom elképzelni, mint önálló írónak, az egyetemi tanulmányai és abból következő előrelépései neki fontosabbak az írásnál, ami nagyon jó, én támogatom abszolút abban, hogy ezt csinálja, mert szereti, mert úgy érzem, ő ezzel jó helyen van.

Pfhh... És ez még csak a fele vagy a negyede volt annak, ami bennem van, annak is a finomított, cenzúrázott változata. Oo'
Ez az október egy rettentően ramaty hónap, de komolyan.

Katasztrofális nap

Reggel nem tudtam időben elindulni, késtem húsz percet. A boltban elejtettem a kosarat, ráadásul az egész boltszemélyzet ott állt mellettem. A trolival tovább tartott az út időben, mintha gyalog mentem volna. Azt hiszem, majd elütöttek, de igazából nem voltam teljesen képben. A villamoson az első ajtóban sikerült felszállnom és a pasi ott állt a jelzőgomb előtt, de nem nyomta volna meg, ezért nekem kellett átnyúlnom mindenki közt és ügyeskednem, mivel nem akartam sem eltaknyolni, sem megütni valakit, sem nekicsapódni a vezetőfülkének. Kilépéskor elém állt valaki, én meg frászt kaptam. Nem abban a ruhában mentem, amiben szerettem volna, nem volt annyi időm, hogy azt vegyem fel. A frufrum szanaszét állt, a sminkem maradékát alig bírtam leszedni és nem volt időm fülbevalót sem cserélni. És nem azért késtem, mert írtam, hanem mert rosszul lettem, tehát már a reggelem rosszul indult.

A munkahelyemen csak folytatódott, minden tértit elírtam, úgyhogy javíthattam. Kiderült, hogy bírói magnóm van, ami kézivezérlésű és a hozzávaló lábpedál egyáltalán nem használható, de funkcionálisan amúgy sem jó semmire. Ezért nem tudtam ítéletet írni, egy oldal után azt mondtam, hogy kész, megyek le a gondnokságra. Út közben elfelejtettem, miért akartam lejutni az irodára, később jöttem csak rá, hogy merül a telefonom és ott be tudom adni tölteni. Valahogy nem akartak összejönni a dolgok, fél négy körül meg olyan alhasi görcsöm kezdődött, hogy legszívesebben derékszögben jöttem volna haza és még most se tudom, kéne-e hányni, vagy nem. Bene le fogja szedni a fejem, amiért nem pakolok, de örülök, hogy nem sírógörccsel heverek az ágyban, bár megeshet, hogy mire hazaér, eljutok addig is. Nem hiszem, hogy a gyógyszer segítene, mert halvány lilám sincs, hogy elcsaptam a gyomrom, vagy menstruációs mellékzönge, mindkettő bejátszhat ugyanis.

Rájöttem, hogy imádom ezt a számot:

Kicsit tudtam beszélni Nanával, aminek örülök és őszintén sajnálom még mindig, hogy a blogja helyett a face-en posztol, meg hogy valahogy megváltoztak a dolgok. Beszéltem Conon lányokkal, s nem tudom, mit kellene tenni, hogy rendbe jöjjenek a dolgok. Olyan rendbe, mint fél éve voltak kábé, még a tavasz előtt, vagy alatt.

Conon nem bírtam ellenállni a kísértésnek és beszereztem a Nana két újabb kötetét. El vagyok maradva a megjelenéstől számolva, főleg azért gond ez, mert a következő megjelenő részben már lesz újdonság, nem csak az, amit tudok, de a pénztárcám nem engedi, hogy költekezzek és ez a manga még mindig... Úgy olvasom, hogy elkezdtem az első kötettől és hozzáolvasom majd a két legújabbat. De így is részletekben, hiába ismerem már szinte kívülről a sztorit. Néha le kell tennem. Néha gondolok rá, mi lehet vele... Hogy milyen lenne ennyi idő után... Mennyi, két év? Csak arra emlékszem, hogy egy november 19-ei nap volt, az évre nem... Tudom, hogy elintézetlen, befejezetlen, elvarratlan szál ez bennem. Tudom, hogy nem lehetek kész, hiszen az Élet nem sodorta újra a közelembe, még távol is tartott talán tőle, s én nem is sürgetek semmit, mert nem akarok még jobban összetörni. Csak gondolkodom... Múzsám lehetne még? Aztán megint nem tudnék írni, mikor újra elveszteném, mert tovább repülne a széllel, mint egy szilf...

Beleszerettem egy telefonba. IchiGonak van, ő mutatta:

Szerintem hihetetlenül aranyos, bár nem kifejezetten telefon a számomra. Mint kiderült, a netünkhöz kétezer forintért jár mobilnet, ezzel meg lehetne pötyögni... Bevallom, inkább ez és a cuki külső tetszik benne, amúgy az Alcatelben nem tudom, mennyire lehet megbízni, nekem Nokiáim voltak és azokat szerettem.

Elöntöttek a vágyak... Kis dolgok, amiket szeretnék, de együtt...

Táblázott hét

Megvolt ugye a műhely megnyitója, s hétfőn már az első korrekt napja is. Csenge és Agyar nyitotta ki a helyet, én munka után találkoztam Timivel a Nyugatinál, aztán felmentünk a WestEnd tetejére először, hogy melegedjen a napon, mivel egész nap öt fokban mért a laborban, át volt fagyva és bátorságot kellett gyűjtenie, hogy lemerészkedjen a barlangunkba. =D Persze végül lejött és nagyon tetszett neki, bemutattam a lent lévő embereknek, aztán nekiültünk beszélgetni. Valamivel később Csenge csatlakozott hozzánk, aztán átköltöztünk a kanapéra, utána megérkezett Hackli, majd Kiba, s egy elég jó, nevetős hangulat alakult ki. Örülök, hogy így alakult. Azon mondjuk jót nevettem, mikor bevallotta Timi, hogy amikor mikrofonon keresztül hallotta Benét, félelmetesnek tartotta, azt hitte, ijesztő a srác, pedig amúgy képet is látott róla, aztán életben meg rájött, hogy aranyos, dinka srác és nem ijesztő. =D Jólesett, hogy beszélgettünk, röhögcséltünk, hálás voltam a srácoknak.

Ma Benedeket vittem le, akinek ugyancsak nagyon tetszett a hely, jót beszélgettünk, csomó mesélni valónk volt egymásnak. =) Örültem, hogy végre tudtunk találkozni, hiányzott már ez a vidám srác. Imádok vele megvitatni dolgokat, vagy ahogy szívózunk egymással. =D

Miután hazajöttem, felmentem Talyékhoz kutyázni. Floppy nagyon örült nekem, tiszta cuki volt és már tök sok mindent megtanult ez alatt a két és fél nap alatt. Nagyon megszerettem, és ő is engem, örült, amikor meglátott, tiszta aranyos volt. Csak Móninak ő túl eleven és mivel nem volt állata sosem, kiborult, hogy nem tud vele mit csinálni, kiderült, hogy fél tőle, szóval folytatódik minden. Taly új gazdát akar keresni a kutyusnak, hogy jó helyen legyen, mert sem Móninak nem akar rosszat, sem a kutyának, ugyanakkor nagyon kibukott már most azon, hogy mennyit küzdött ezért a kis dögért, Móni megígért neki mindent, satöbbi... Én csak sajnálom ezt az egészet és úgy érzem, Móni magának sem ad időt, hogy megtanuljon bánni a kutyával, meg Floppynak se, hogy kicsit lehiggadjon, megszokja a szabályokat. Érthető a félelme, de nekem ezzel a beagle-lel szemben teljesen elmúlt, megfőzött és már nem érzem azt se, hogy nem tudok vele mit kezdeni. Az egyetlen dolog, amit reálisan látok, hogy nekem túl eleven, aktív, játékos.

Holnap délután játék, Gábor folytatja a meséjét, amihez egy egész nagy csapat jön, ami tök jó lesz, a csütörtök banda-napféle, pénteken Nicoval találkozom, szombaton és valszeg vasárnap is meg tíz környékén nyitom a Labort. =) Net nélkül nem tudom, hogy bírom majd, meg el akarok szabadulni patkányt venni, ha találok hozzá patkányt, mert most, hogy szeretnék, mindenhonnan eltűntek. Jövő szerdára is már játék van tűzve, úgyhogy indul be a buli.

A nagy csattanó amúgy már hétfőn elsült, szerintem ezt nehéz lesz überelni a héten: Dorka, a Gólem egyik pultosa ott játszott nálunk a barátaival. Ezen röhögtünk a bandával, hogy ez mekkora. =D

Megint minden kijön egybe

Rég írtam blogot, pedig akartam. =) A hét eléggé jó, de fárasztó volt. A skorpió lány betegszabin volt, hogy az orvosi ügyeit és a fiúügyeit intézze, a főnöknő még nem volt bent, mert még volt egy hét szabadsága, többiek bent voltunk. Sok munka volt, a hét végére egyre több lett, pedig csütörtökre és péntekre megkaptuk, hogy kettőkor leléphetünk a nagy melegre való tekintettel.

Csütörtökön bejött a bíróságra egy srác, aki korábban az irodán dolgozott. Velem egy idős, vagy egy évvel fiatalabb nálam, orvosira készül, már eléggé megalapozta a pályáját, rengeteg élettapasztalata és kapcsolata van, hihetetlen jó dumával bír, ólajtó szája van, kicsit nagyra van magával, de alapvetően intelligens és érdekes embernek tűnt nekem. Csak ültem és azon gondolkodtam, bassza meg, ez már valami. Görbe tükör volt számomra az egész személyisége és tudtam, mit mondana, ha őszintén válaszolnék a kérdésére. Nagyon... komoly találkozás volt ez számomra és nagyon remélem, hogy bejön még. Érdekel és egy kicsit inspirál is. Azon is meglepődtem, hogy a korosztályomra mennyire igaz, hogy korán nőttünk fel, bennünk van valamiféle bölcsesség és mennyire tényleg mi tisztogatjuk meg a világot bizonyos dolgoktól. Végig azon gondolkodtam, hogy ikrek vagy mérleg a srác, végül azt mondtam, mérleg és nagyon ügyes mérleg. =)

Pénteken én mehettem el előbb és meg is tettem. Nyilvántartást pakoltunk, csomó kivezetnivaló volt és rám hárult egy teljes, szarásig pakolt asztal, mivel Panninak ügyfeleznie kellett, a másik kolléganő meg a bank miatt egy csomót elvolt, utána meg hol bambult ki a fejéből a fáradtság miatt, hol cigizni volt. Dög fáradt voltam, hogy őszinte legyek, ráadásul szerdán vagy mikor kiderült, hogy Benének vasárnap dolgoznia kell menni, nem tudja elcserélni, ezért az élő szerepjátékra nem tud elmenni, tehát én sem megyek, mert drága lenne nekem a vonat és egyébként is odavoltam amiatt, hogy egy hálózsákban aludjunk a szabad ég alatt, hát még nélküle. Eléggé kibuktam ezen, el is sírtam magam, ő meg nem győzött bocsánatot kérni, pedig nem tehetett róla. Úgy volt, hogy Robival megyünk, egy hónapja készültünk rá, pénzdíjas volt a jelentkezés is, anyagba öltünk némi pénzt, szóval elég szarul jött ki, de szerencsére megoldódni látszik úgy a dolog, hogy a jelentkezési díj visszajön, az anyagot pedig el fogjuk tudni használni. =)

Szerintem pénteken punnyadtam, aztán estefele rám tört valszeg a fáradtságtól valami hihetetlen idegesség. Nem tudtam írni, koncentrálni, remegtem belül és le akartam feküdni aludni. Úgy volt, hogy IchiGoval és Gergővel elmegyünk sétálni tízkor, de én mondtam, hogy nem szeretnék menni. Jó, akkor gyertek át - mondta nekik Bene, ezen én meg jól kiakadtam, mivel azt hittem, látja rajtam, hogy totál hasznavehetetlen vagyok, ráadásul meg se kérdezett. Persze én voltam az, aki purpálézik, meg neki igenis szüksége van fizikai kapcsolatra is, satöbbi, szóval össze is vesztünk. Még nekem kellett volna felhívni Gergőt, hogy megmondjam, hogy ugyan tízkor már inkább mégse gyertek át, mivel átmelóztam az egész hetet, hulla fáradt vagyok és rám tört valami megmagyarázhatatlan idegesség, amitől most már sírógörcsöm is van, miközben éreztem, hogy IchiGo szeretne velem lenni és én is vele, csak nem tudnék, mert nem bírok megnyugodni és még csak nem is tudom, mi bajom van. Féltem, hogy abban az állapotban megbántom. Nem is tudtam, mi legyen, inkább próbáltam megnyugodni, rendezni a gondolataimat, satöbbi, de persze nem ment. Végül Bene felhívta Gergőt, hogy megmondja, hogy nagyon fáradt vagyok, akkor úgy kiengedett bennem a fék és bőgve lefeküdtem aludni. Így jött ki a feszültség, ettől nyugodtam meg. Persze többször felkeltem, mert Bene nem nagyon tudott aludni. Nem a zajra, amit csapott, mert arra mindig nagyon vigyáz, hanem csak felébredtem.

Szombaton 7:21-kor ránéztem az órára, nyugtáztam, hogy még alhatok és visszafeküdtem. Tíz előtt valamivel keltem, nekiálltam írni. Pannival megbeszéltük, hogy délután, estefele Bagdi Bella meditációs koncertre megyünk Benével, előtte meg a műhelyben voltunk. Bene dél környékén ment el, én kettő tájt. Festéket vakartam le a salgópolcok polcairól, rozsdát sikáltam, utána lefestettem ezeket - persze nem egyedül! Amikor leértem, még ott volt Csenge és Agyar, de ők négy óra fele leléptek, Kriszta, Tulok, Zoli, Csigusz, Bene és én maradtunk tízig. Illetve Zoli olyan nyolcig. ^^ A műhelybeli dolgokat azzal zártam, hogy az egészet felmostam. Zavart az a hatalmas dzsuva, ami lent volt, meg egyébként se tapossuk azt, meg jobb frissibe felnyalni, mint az odaszáradtat felsikálni. =) Egészen jó nap volt, kellemesen sajognak az izmaim és a derekam, jókat beszélgettem a bandával. =) Viszont vannak dolgok, amik eléggé lelomboznak, ami miatt az elmúlt egy-két hétben keveset találkoztam a csapattal, nem szívesen mentem. A műhely miatt tiszta ideg kezd lenni mindenki. Gergő hisztis, Bene idegbajos, Tulok paranoid, Agyar bunkó, Kriszta harapós, ... Az egyetlen ember, akire nincs hatással az egész cirkusz, az Csigusz. Ő leszar mindent, csinálja, amit jónak lát, aztán ha elege van, megy, kész. =)

Elveszett az, hogy mi egy baráti közösség vagyunk. Sokszor van az, hogy valaki fúj valakire, ami nagyon bánt, mert bakker, mi egy barátokból álló csapat vagyunk és ilyet nem kéne, ráadásul a kolléganőim is folyton ezzel fárasztanak, mert a melóhelyemen is nyolc órában kapom azt, hogy megy az egymás szóbeli, gondolati, vagy akármilyen gyilkolása és a barátaimtól aztán végképp nem ezt akarom kapni. Kezdünk szétesni és csütörtökön mondtam Gergőnek azt, hogy kéne a helytől függetlenül, barátokként is találkoznunk, mert egyelőre egy csomó munkásembert látok, akinek nincs főnöke, ezért mindenki megy a saját feje után. Gergő igazat adott nekem, aztán ma beszéltem erről Krisztával, aki közvetítette ezt a többiek felé. Agyar meg flegmán mondott rá valami olyasmit, hogy "csapatépítés", ami nagyon rosszul esett. Nemrég kegyetlenül megbántott. Én ritkán hagyok ott valakit a pibe, s vonulok félre, hogy sírjak, de Agyar elvitte addig a dolgot. Az igazát részben elismerem, talán csak a büszkeség miatt nem egészben, az a mód viszont, ahogy a hibámra rá kívánt világítani, ahogy beszélt velem, ahogy csúfot űzött a beszélgetésből, ráadásul a többiek előtt, az nagyon fájt. Csalódtam benne. Én értem, hogy valamire nagyon rá akart nekem világítani, de szörnyen rossz hangnemet választott hozzá, ám én erre ott helyben rávilágítottam és mégsem hagyta abba. Nem tudom, mi változott, ezt miért csinálta és szeretnék vele kettesben leülni, nyugodtan megbeszélni ezt, mert azóta időnként elkap a sírógörcs emiatt. Nekem ő "testvér", ráadásul én megbízom benne, tanítómnak kértem fel, a mostani viselkedése azonban számomra emészthetetlen és elfogadhatatlan. Nem tudom, miért csinálja ezt, mi baja velem, mi változott meg, mi van vele, de ez így baromira nem jó most így.

Ma - szombaton - azzal a pozitívummal zártam a napot, hogy a Tulokkal kapcsolatos ellenérzéseim csitultak, Krisztával újra tudtunk barátnőkként beszélni és rengeteget haladtunk megint a hellyel. Rájöttem, hogy hiányzik a Robi - remélem, hogy jól érzi magát a larpon és majd mesél, hogy milyen volt -, és hogy mennyi ember segít szívesen nekünk ezért az ügyért. Picit alapító tagnak választottuk, mert sokat jött le és ha segíteni nem is tudott, szellemi támogatást azért bőszen nyújtott és neki amúgy is a későbbiekben lesz nagy szerepe. Aztán itt van Zoli, aki rengeteget segített haladni, lelkesen festett, meg minden, ráadásul jó arc, egészen szociális lett, mióta Gergő kirángatta a számítógép elől. Talán csütörtökön jött Béla, akivel korábban szerepjátékoztam együtt és egy nagyon aranyos fiúnak ismertem meg. Ezt csak erősítette, kölcsönadtam neki a DS-em, hogy tudja frissíteni a sajátját, amiért annnnnyira felvidult... Nagyon cukker volt! =D Áradt belőle a hála és az öröm, tisztára megélénkült, kaptam nagy puszit a fejemre, meg ölelést és nem győzte megköszönni, pedig nagyon semmiség volt, tényleg. =) Kikapcsolt a gépem, mikor itt volt nálunk és mondtam, hogy hát az akku igazából már halott benne, keményen három percet ha bír, már lehet, hogy sokat mondtam, erre kikapta a Laposból és mondta, hogy van módja a helyrehozásának, megpróbálja. Hát én csak néztem... =D Ráadásul így töredéke ára lesz, mintha új akkut vettem volna egy eléggé lestrapált gépbe, ami amúgy sem érné meg. =) Nagyon örülök, csak most nagyon kell figyelnem, hogy a könnyen kicsúszó kábel a helyén maradjon, különben elszáll a gép. ^^ Hackli is egész sokat volt lent és ő is visszavedlett jófej hülyévé, visszavett az arcából, Rajmond is tiszteletét tette nálunk a héten is imádta a helyet, ráadásul úgy fest, hogy ő is kezd visszakanyarodni önmagához, szóval ezek a dolgok jól alakulnak. =)

Nagy felismerésem volt a héten, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy az emberek képesek engem szeretni. Nem tudom, ez hogy jött nekem, de nagyon élénken bennem volt ez az egész és nem múlt el nyomtalanul persze. Hogy miért ragaszkodnak hozzám egyesek, miért jó velem barátkozni, beszélgetni, satöbbi. Valahogy ez időnként visszatér nálam és a kérdéseimre sosem találok választ, csak rájövök, hogy akármi is legyen az ok, vannak velem emberek, szeretnek és ez a lényeg.

Most már 75%, hogy egy férfi bíróhoz kerülök a bíróságon októberben és elkezdtem ennek örülni amiatt, ahogy nyírbálják egymást a kolléganőim. Fáraszt a műsor, ha őszinte akarok lenni. Egyszerűen bosszant, hogy fújnak egymásra, nem beszélik meg a problémáikat, vagy épp veszekednek a fejem felett. Ha tényleg a pasi bíró mellé kerülök, én örülni fogok, mert a férfiakkal jobban kijövök, jobban szeretek velük dolgozni. Mindkét bírómat Budaörsön el tudtam fogadni vezetőnek, felettesemnek minden gond nélkül, nem voltak hatalmi harcok, szépen csináltam, amit mondtak. Egy nővel ebben nem vagyok biztos, ráadásul a nők háklisabbak és nehezebben is viselem őket. =)

Ugyanakkor ott van annak a srácnak a látogatása csütörtökről... Tudta, mit akar és azt is, hogy hogyan érje el, én meg ültem a székemben és nem voltam biztos abban, hogy azt akarom, amiről gondolom, hogy akarom, de mindenképpen halvány lila dunsztom sincs, hogyan valósítsam meg az álmomat. Azt mondta, reméli, nem a bíróságon tervezek megöregedni és én is csak abban vagyok biztos, hogy nem, nagyon nem írnokként/tisztviselőként akarok nyugdíjba menni majd. Csak nem tudom, hova és hogyan tovább. Ő mondta azt - és lehet, hogy ebből jött nekem az, hogy nem értem, miért szeretnek vagy ismernek el mások -, hogy "örül, hogy egy igazi személyiség is jött a bíróságra". Eléggé meglepődtem, mivel először kihozta belőlem a kekeckedős, beszólogatós, vigyorgós viselkedést, ami nem volt számomra pozitív, de aztán ahogy terelődött komolyra a téma, úgy sikerült nekem is visszatalálnom önmagamhoz. Nem igazán beszélgettünk, a Panni volt főként terítéken, mégis valahogy... azt hiszem, kialakult valamennyire közöttünk a kölcsönös szimpátia. Azt láttam, hogy a kolléganőnk bele van zúgva teljesen és engem - Pannival ellentétben - cseppet sem botránkoztat meg, hogy egy negyvenhat éves nő odavan egy huszonhárom éves srácért. Az a srác olyan, tud, megvan benne valami, ami sokakban nincs, ugyanakkor ügyes játékos is, vannak tapasztalatai is, szóval érdekes lehet egy idősebb nő számára is, aki meg élvezi egy fiatal, eleven, izgalmas srácnak a társaságát, hát persze, hogy élvezi. =) Tulajdonképpen tökre megértem azt a párost, a srác inspirálja és jó hatással van a nőre. Rossz is, de arról nem ő tehet. Visszafele nem tudom, mi van, de lényegében nem is az én dolgom. =)

Asszem, ennyi.

Még csak a második nap...

Na, megint kezd fájni a fejem. Ügyfelezek, közben kivezettem, elpakoltam, egy kj-m van. Hárman kiabálnak, ráadásul egymás mellett állnak, mintha süket lenne a másik... Szól a telefon, én veszem fel, szól mellettem halkan a rádió, amiből semmit sem hallok már egy jó ideje, de bakker, semmit se hallok a nőből. Rászorítom a fülemre, erre elkezd fájni - hoppá, a pirszing! X"D Azt hiszem, nagyon gyorsan kiabálni fogok, ha nem hagyják abba, mert most megint kezdik szidni Pannit, ráadásul mint mondtam, engem is hátráltat ez a nagy hanggal levés. Amúgy is utálom a zajos környezetet.

Fáj a pocim is, negyed óra múlva zárok kint, aztán kajálok, a fejemmel meg nem tudom, mit csinálok.

Újabb nap

El kellett telnie pár percnek, mire eszembe jutott, hogy kerültek hozzám este a fiúk, mert ha valami felzaklat, akkor elfelejtek dolgokat, ez meg megtörtént. Aztán eszembe jutott, hogy Arénáztunk és így elkezdtek beugrani a dolgok.

Kriszta és Tulok voltak kint mindig elfelejtem, melyik országban, részben nyaraltak, részben dolgoztak. Hazajöttek, ennek örömére vasárnap szerveztünk egy találkozót, ahova ők, Pici, Gergő, Csigusz és én jelentkeztünk, Robit meg felhívtam, ő onnan tudta meg, hogy tali van és jött. =) Csigusz is nemrég jött haza Veszprémből, most melózni akar, Agyarnak is ma kezdődött a melós élet, Csenge meg érettségizik holnap, szóval ő esélytelen volt, hogy jön.

Összegyűltünk, beszélgettünk, aztán Tulok kapott egy hívást exétől, hogy elvette a német rendőrség a gépét, mert gyerekpornót töltöttek le az IP címéről, ezért várhatóan az övét is el fogják. Ettől teljesen kibukott a srác, Gergő és Kriszta meg azon akadt fenn, hogy ez a dolog már tényleg nem a véletlen... Tulok azon a héten három olyan csapást kapott, ami egyenként is odaverte, kezdte azzal, hogy elhagyta a kedvenc eszközét, utána gyomorszáj-görcse volt, ami miatt ügyeletre került, most ez. A srácról tudni kell, hogy semmilyen szexfilmet nem hajlandó megnézni, utálja, undorodik tőle, ráadásul a szolgáltató, akinél nete van, úgy csinálja, hogy forgatja az IP címeket, mivel nem tudott eleget megvenni, szóval oké, arról az IP címről tavaly júli 28-án akár véletlenül, akár szándékosan letöltöttek gyerekpornót, de azóta x gazdát cserélt. Na mindegy. Tulkot alig lehetett lenyugtatni és ez a hír odavert a bandának, oszlásnak indultunk.

Csigusz, Robi és Gergő nálam kötöttek ki, itthon folytattuk a beszélgetést, aztán felhívott Agyar tízkor, hogy még ott vagyunk-e az Arénában, mennyire siessen. Mondtam neki, hogy nálunk vagyunk, ha akar találkozni velünk, ide jöjjön. Oké, jön. =) Robi közben az eldugult csapunkkal volt elfoglalva és negyed óra kérlelés után, mialatt Agyar is befutott, végül meggyőzött arról, hogy megengedjem neki a cső szétszedését és kitakarítását. Szépen meg is csinálta, mire engedélyt adtam, már elő is készítette a dolgokat, szóval cseles volt a srác, így most már még egy elhárított problémát pipálhatunk a fürdővel, s úgy fest, a villanyt is meg akarják csinálni. XD Még a végén újra oké lesz a fürdőnk... XD Amúgy miután Robi végzett, közölte, hogy egyszer látott csak ilyet és másodjára csinálta, engem meg nem elég, hogy végig a frász kerülgetett, mert egy ügyvéd a főbérlőnk, de ezek után majdnem összecsuklottam. XD

Éjfélkor mentek el a srácok, addig hülyültünk, beszélgettünk, aztán még a kölyök is írt egy utolsó sms-t, amin jó ideig nevettem. Érdekes látványt nyújthattam, de mindegy. Meg megnéztem, Anyu mit írt a neki elküldött irományomra és ennyit fűzött hozzá azon túl, hogy belejavított, ami nem baj, mert hibák tényleg vannak benne,: "Tetszett az írás, de meglepett hogy ilyeneket írsz. Ezt most nem tudnám megmagyarázni.". Most kérdeztem rá. Ami viszont kiborított, hogy Katinak meséltem, miket tudok és valahogy úgy állította be, mintha nem lennék teljesen normális, rossz lenne és rosszul csinálnám, pedig az a két legjobb dolog az életemben. Mondanom sem kell, jól éreztem magam tőle.


Reggel alig bírtam felkelni, annyira fáradt voltam, aztán az ajtóban megállva rájöttem, hogy a szoknya ma nem lesz jó viselet, ezért átöltöztem, a nagy trapéz szárú farmerom vettem fel és irány a meló. Úton jókat vigyorogtam és röhögcséltem Mao sms-én, gondolkodtam pár dolgon, aztán indult a szokásos robot. Most két emberrel kevesebben vagyunk, tehát okosban mindent meg kell oldani. Ó yeah... Ügyfelezés ma nem volt vészes, csak zömmel az értelmes réteg jött:
- Melyik irodát keresi?
- A 479-es szobába irányítottak.
Fordítom:
- Zöldbabfőzeléket vagy spenótot kérsz?
- Tényleg szép a rét.
Oo"


Meg amikor ott az akta a kezében és tőlem kérdezi, hol a fax. Mondom, ott van valahol a jegyzőkönyvnél, mert egy időpontban lett kábé meg a kettő. Megtalálta, erre megkérdezi, az-e az. Faxnak néz ki, dátumra stimmel, akkor igen. De ezt miért kell tőlem megkérdezni?! Meg kezében van a térti és engem kérdez, kinek lett küldve, mikor vette át. Rajta van, könyörgöm!


Közben Bene telefonált, hogy holnap varratot szednek neki és hazaengedik. Ennek örültem. A második telefonálása ügyfélfogadási időben, meg ezek után eléggé balul sült el, mert lekiabáltam a haját, hogy most marhára nem érek rá, úgyhogy legyen kedves csak akkor felhívni, ha fontos. XD


Félfogadás után elpakoltuk a nyilvántartást, majd átköltöztettük, az jó kis meló volt. Valamikor ettem, utána, mivel rám esett a választás, hogy ma én megyek kolléganővel postázni, vagyis bíróknak leadni a friss anyagokat és elhozni a jegyzőktől a készeket, pakolás a kocsiba, irány. Ezt utálom a legjobban. Szerencsétlenkedtem az egyik ajtóval, mert rossz a zára, a másik bírónak elfelejtettem egy aktát odaadni, utólag kellett leadnom, meg minden... Mindegy. =)


Indulás előtt felhívtam Maot, beszéltünk vagy negyed órát, jókat nevettünk, aztán valamikor aktapakolás közben Benével is telefonáltunk. Miután végeztünk a postahordással, bekajáltam, utána meg rosszul lettem, nekiállt fájni a hasam, fájni a fejem, szédültem, szóval minden bajom volt. Remek. Haversráccal persze már lebeszéltük, hogy négykor tali a WestEndben, el is indult, ezzel rövidre is zárta a lehetőségeket. Úgy voltam vele, egy órát fél lábon is kibírok és akkor nem vonom vissza a szavam se, talán jót is tesz, hogy nem arra koncentrálok, hogy épp aktívan rosszul vagyok, ezért megcsináltam a kk-kat, majd nekivágtam az útnak.


Aha. Egy valamivel nem számoltam. A hatalmas esővel. Szeretem, de ma inkább csak néztem volna. Esernyőm volt, ám a babacipő és a sarkán járós gatyám nem épp erre az időre lett kitalálva. Oké, akkor mi legyen? Bene azt kérte, ne vigyem haza, de én nem kockáztatok be még egy felfázást... Akkor marad az, hogy találka és irány haza. Vagy addig tart, amíg hazakísér, vagy bejön. Ha már ott van, jöjjön be, na, egy óra múlva amúgy is kidobom, mert írni akarok - amiből azóta se volt semmi -, nem lesz gond. Meg ahogy Móricka elképzelte.


Hazajöttünk, gyors átöltözés részemről a fürdőben, addig a srác a konyhában maradt, még a kettőt összekötő szobába se lépett, csörög a telefon. De úgy nagyon, tehát alighogy leteszi, hív újra. Bene. Na, ebből gáz lesz. Lett is. Miután elmondta, hogy elesett a folyosón és a sebét beverte valami ablakkeretbe, megkérdezte, hol vagyok, mi van velem. Nem hazudtam, megmondtam az igazat, erre kiverte a hisztit. Akkora botrányt csinált, hogy végül kiálltam az udvarra, mert nem akartam haversrác előtt bonyolítani bajos szerelmi életünket. A beszélgetés vége eléggé eldurvult, kinyomtam és kikapcsoltam a telefonomat. Úgy fél órát maradt még itt haver, mert nem akart nekem bajt, ő mondta, hogy lép, látta is, hogy teljesen padlót fogtam, kért, hogy hívjam fel Benét, aztán húzott haza, mint a vadliba. Nagyon kellemetlenül érzem magam emiatt, de azt is tudom, hogy a srác különösebb ügyet nem csinál belőle, tudja, hogy Bene nem bírja, ami nagyobb baj, hogy ezt a hisztit nem előtte kellett volna megejteni. Ez a tipikus rés a pajzson esete...


Miután elment, felhívtam Benét, beszéltünk valamennyit, mindketten nagyon rosszul éreztük magunkat, satöbbi, ő megnyugodott, én azóta se léptem túl a dolgon. Nekem még kell idő. Próbálok nem arra figyelni, hogy rosszul vagyok, nem az érzelmeimre figyelni, hanem írni.

Holnap kiszedik Bene varratait, délelőtt mehet haza. Robi meg vasárnap este azt mondta, hogy mivel neki ingyen van a vonatozás, elmegy Benéért szívesen, segít hazahozni a dolgait. =)


Kábé ennyi. Bátyámmal is összevesztem kicsit, szóval eredményes beszélgetést folytattunk... XD

Most jön a neheze tényleg

Megvolt az első nagy kibukás a részemről. Hívtam ma Benét, míg a srácokkal voltunk. Ma csak Csenge, Agyar, Robi és Gergő ért rá, s Gergő akart beszélni vele, de azonnal hallottam Bene hangján, hogy ebből nem lesz beszélgetés. Először azt hittem, én ébresztettem fel, aztán kisült, hogy épp annyira szenved, hogy nagyon. Nem tudom, mennyit beszéltünk, de egy évezrednek tűnt és egy pokolnak. Utána letettem, összegörnyedtem és elkezdtem zokogni. Levegőt se kaptam, Agyar azonnal ott volt mellettem és a vállamra tette a kezét, a másik két fiú a másik két lehetséges esési oldal felé ült, vett körbe. Éreztem, hogy mind megijedtek és bár én ilyenkor kapcsolatot vesztek a külvilággal, csak jön belőlem fel az érzelmi halmaz, most nagyon erősen éreztem, hogy amikor Kiba megszólított, arra reagálnom kell, szóval megráztam a fejem. Ez volt a szerencsém, később mondta, hogy attól félt, katatón állapotba kerültem és valahogy ki kell mozdítania, amihez csak annyi jutott eszébe, hogy lelök az ülésről, mivel az egyensúlyérzék nem kapcsol ki, elég erős marad, hogy észhez térítse az embert.

Én megvagyok. Igénylem a társaságot és azt, hogy törődjenek velem, de ahogy az lenni szokott, nem tudom elfogadni, mert ha aggódnak értem, automatikusan úgy reagálok, hogy elkezdem azt mutatni, hogy nincs semmi bajom, minden oké.

Tényleg most jön majd a neheze, mert az a nagyfokú fájdalom, amit érez, normális. Eddig egy ciszta nyomta neki szét a gerincét, most meg rendeződnek helyre a dolgok. Megpiszkálták az idegeket, receptorokat, satöbbi, szóval az lenne a baj, ha nem szenvedne, de komolyan. Mivel érzi a bal lábát úgy, mint a jobbat, ami eddig nem volt így és amiket még mondtam, Agyar szerint nagyon biztató, tűrni kell. Azt még hozzátette, hogy a kilátások szerint elkezdhet az izomzata is újraépülni, ha már a szervezete rendezte az idegrendszeri dolgokat, a megerősödött izmok meg helyre húzhatják a testét, vagyis ami évek alatt lassan, fájdalommentesen lezajlott, azt most pikpak csinálhatja vissza a szervezet nagyon kínszenvedősen.

Darabos, összevissza, fáradt-nyűgös, ... ilyen, na

Vadászom az élményeket. Szombaton esett a hó, nagy pelyhekben. Tetszett nagyon, pedig én nem szeretem a telet. Aztán találkoztam egy nénivel, akinek jó napottal köszöntem és eldiskuráltunk, jó-e ez a nap. Nekem tetszett. Azt kérdezte, csúszik-e az út, én pedig nemmel feleltem, aztán alighogy otthagytam, jól megcsúsztam. Lejtőn lefelé mentem és kitaláltam, hogy csúszva fogok lemenni, úgyhogy így is történt. Feeling volt. Meg az is, ahogy csukott szemmel mentem a hóesésben, tökegyedül. Jól esett.

...

Múlt héten háromszor voltam lolisabban a munkahelyen. Először csak próbaképp, hogy mit szólnak hozzá és tetszett az embereknek. Aztán szerdán felvettem a masnis-szamócás JSK-m, mert abban akartam menni a Hoppál Bori könyvbemutatójára. A csodámra jártak és kérték, hogy a karácsonyi buliba vegyek fel megint ilyen ruhát és lehetőleg újat, mert mindre kíváncsiak, ezért Őszikében mentem. =) És kevésbé fáztam, mint a farmerben! X)

...

Nyűgös és nagyon fáradt vagyok. Betett nekem ez a december. Nagyon húzósra sikerült. Első munkahely, betanulás, új arcok, új dolgok, új élet, emellett ott a régi élet, a rumli, a karácsonyozások, stb. ... Legszívesebben csak aludnék.

Ehelyett gyurma, hímzés, fűzés, sütés, főzés, tanulás, ..., ami jön.

...

Vannak most ilyen kirakodóvásárok. Cukrot és teát vettem. Rengeteg édességet eszem a hónapban. Fáradékonyságra és talán kis boldogtalanságra. =/

Minden nap, ahogy a karácsony közeleg, egyre rosszabb. Évek óta utáljuk ezt az ünnepet, mert mindig veszekedés, hiszti, balhé és egyéb ilyen a vége, vagy az eredménye. Az év legrosszabb időszaka a karácsony a számunkra.
Ezen persze sokat javított a meet nagyon jó hangulata és légköre, a vásárunk eredménye, a bírósági karácsonyi buli, de sajnos mindezeken kívül a családdal valahogy egyre nehezebb.

Na mindegy.

...

Eléggé le vagyok fáradva. Most épp annyira, hogy aludni most nem tudok - mikor hazajöttem, bealudtam azonnal -, de már ébren sem vagyok. Itt dumálok ezerrel, a Párommal meg egy értelmes beszélgetésrészletet nem tudok lefolytatni, mert összefolyik a hangja, nem tudom, miről beszél, nem alakul ki gondolat a fejemben, nincsenek szavak, még csak érzések se igazán, s csak bambulok ki a fejemből.

...

Élvezem a munkám egyébként. Minden nap egyre jobban. =)

...

Ennyit mára.
Pusza mindenkinek!

Bérlet

Miután rájöttem, hogy nincs mára bérletem - mert a Párom zsebében maradt (főztem, amikor odaadta és kértem, hogy most csináljon vele valamit, mert én el vagyok foglalva, maszatos a kezem) -, megindult alattam a föld. Felhívtam, hogy "Mondd, hogy nem a zsebedbe tetted vissza a bérletem.", és az "Ú, b@ssza meg!"-ből tudtam, hogy kész, végem.

Percekig nem bírtam abbahagyni a sírást, hányingerem lett, úgyhogy... (Y)
Még egy ilyen reggel és nem tudom, mi lesz velem.

Most még mindent kiválóan akarok megcsinálni. Bőven elég, hogy míg tanulok, van velem elég gond, nem kell még a saját hülyeségem miatt a probléma. Alapvetően nyűgös voltam, de ez feltette a pontot az i-re.

És tudjátok mit?
Akkor is jó kedvem lesz! És akkor is JÓ NAPOM LESZ!!!

Írás és élet

Alapvetően korábbra állítottam magamnak ébresztőt, mint kellett volna, mert tegnap is elszórakoztam az időm egy részét, erre egy órával korábban felébredtem. De pontosan egy órával előbb!

Nem tudom, miért nem bírom megvárni a csörgést... =/ Nagyon bosszant, mert alapvetően mindig sikerült jó későn eltennem magam aludni, s most, hogy még előbb is ébredtem a kelleténél, nem érzem magam valami komfortosan. =S

A tegnapi napomat is írással töltöttem. Voltam a szemészeten leletért, így ma el tudok menni az üzemorvoshoz, utána viszont megint kiírtam magamból két fejezetnyi írást. A barátnémnak nagyon tetszik, amit produkálok, ez pedig még jobban lelkesít, noha egyébként is lelkes vagyok. Végre írhatok! =) És szerencsére folyamként jön az ihlet. =) Ráadásul gördülékenyen megy. Tény, hogy nincs olyan teljes átélés bennem a történettel szemben, mint korábban volt, de már nem ejt kétségbe. =) Kicsit vissza-vissza kell olvasnom, de ennyi úgy vélem, belefér. ^^ Ezenkívül eredetinek érzem a csavarokat, amiket beleszövök a sztoriba. =) Azt is megfigyeltem, hogy ki-be tudom kapcsolni, hogy legyen-e ihletem, vagy sem, már nem az irányít engem, s könnyebben vissza tudom idézni, amit megálmodtam. =) A visszaidézésnél kimaradhatnak részek, de csak lényegtelenebbek. Jah! És tudok egyszerre történetet szőni és valami egészen mást csinálni. Az is igaz, hogy most nem ébrenálmodom...

Két napja ez szól, gondoltam, megosztom veletek is. Szerintem gyönyörű.

Nagyon jól nyomja a pasi, engem az első alkalommal levett a lábamról. Csak néztem a kezét és hallgattam a dallamokat... Láw.. <3

Kiegészítő

Ó, és nem utolsó sorban...! Igazából most érzem azt, hogy kezdek visszatalálni magamhoz. Illetve... nem is tudom, biztosra... Olvasom az Újholdat, s abban ugye Bella összeroppan és úgy érzi, Edward távozásával kiürült nem csak az élete, de a bensője is. Ezt valahogy nagyon meg tudom érteni, s valahogy... Nem ürességet érzek, de az összeroppanás megvolt. Azon vagyok, hogy összerakosgassam a darabokat, de igazából nem tudom, hogy ha ez sikerül, össze tudom-e forrasztani őket, vagy csak utoljára egyben akarom látni az egészet, aztán kidobni és újat tenni a helyére. A töröttből csak beolvasztással lehet újra sima, egy. Igazából azt sem tudom, hogy a vidámságom, szétszórtságom és dinkaságom megin csak egy múló állapot, vagy jó jel. Mindenesetre ez az interjú dolog nagyon feltöltött. Talán, ha sikerülne megszereznem az állást, könnyebben túljutnék a problémáimon, melyek egy része természetesen a munkanélküliségemből adódnak.

Elveszítve valakit

Ákos - Érintője szól, fülhallgatón keresztül hallgatom, holott egyedül vagyok itthon. Tegnap tudtam meg, hogy egy internetes barátom meghalt. Szomorúságot érzek. Fél éve ismertem, jókat nevettünk, s sokat is. Olyan természetesen hülye volt, könnyedén vállalt be őrültségeket, nagyon jó beszélőkéje volt, sok boldog és boldogtalan pillanatot okozott nekem. Írtam hozzá több százszavast is, nagyon sok reményt és álmot szőttem hozzá. S most nincs tovább.

Nem vagyok egy gyászolós típus, most mégis gyászolok. Amikor csak interneten ismerek valakit, a személye csak részben jut el hozzám. Nincs egy hozzákapcsolható hang, egy arc, egy illat, egy mosoly. Sok olyan dolog, amelyhez egy húsvér személyhez mindig oda tudja tenni az ember. Csak a szavai vannak és az azokkal kifejezett érzései. A személyisége töredék a számomra, amelyet felépíthetek az ért impulzusok hatására, így azonban nem megelevenedik, hanem az álmaim részévé válik. Ha ismertem volna... találkoztunk volna, dumáltunk volna telefonon, most nem azt érezném, hogy egy rész kiszakadt belőlem, hanem úgy érezném, ő már végzett ezzel a földi léttel. Akkor nem lenne gyász, hiszen a halál nem rossz. Természetes velejárója az életnek. Nem úgy fogom fel a halált, hogy nincs többé, mert ez nem igaz. Az emlékeimben őrzöm a szeretteimet, visszahallom a hangjuk, látom a pillantásuk, a nevetésük is eszembe jut, vagy az, mit szerettünk együtt csinálni. Elevenek maradnak, amilyenek voltak. De ő... ő nem elevenedett meg, s most elveszítettem őt. Túl gyenge emlékeim vannak róla... Többre szeretnék emlékezni bőle, mint a karakterei, a humora, a sok átnevetett óra, s arra az érzéshalmazra, amit éreztem iránta. És már nem lehet...

Elveszítettem egy lehetőséget... egy lehetőséget arra, hogy megismerjem őt... hogy igazán a barátom legyen, pedig neki is megadtam a számom, hogy ha kell, éjjel is fel bírjon hívni, ha baj van és szüksége van pár megnyugtató szóra. Ez nekem a távoli, internetes barátok felé nyújtott legkomolyabb gesztusok egyike. Találkozni szerettem volna vele.

Össze vagyok zavarodva...