Annyiszor akartam már visszatérni a blogoláshoz az elmúlt években... 2022 egész jól ment egy darabig, aztán a szándék ugyan megvolt, de a kapacitás valamiben mindig hiányzott. A tavalyi teljesítményemért a munkában jutalmat kaptam, ami olyan csinos összeg volt, hogy meg tudtam belőle venni álmaim laptopját - egy Katana, színesen világít a billentyűzete és hasít. Tudom, hogy pár éven belül a gamer gépek között elavultnak fog számítani, de nem foglalkozom ezzel, nekem minden igényemet valószínűleg csodálatosan ki fogja elégíteni. Hajnaut nem teljesen nyugdíjaztam, mert még nem mentettem át az adatokat róla az új csodára, Akalira.
Az elmúlt két évben eléggé megváltozott az életem. A pszichológusommal való munka sok előrelépést, fejlődést és megértést hozott, ám rájöttem két év után, hogy vagy egy mélyebb tudású szakemberre van szükségem, vagy pedig más módszerre. Utóbbi mellett döntöttem - családállítás, belső utazás, előző életi utazás, bábus stratégiai állítás, tarot irányba indultam, több módszert tanultam vagy tanulok is. Rég lelkesített ennyire bármi a karrier íven. Azt hiszem, az a legalább nyolc éves ciklus kezd a végéhez érkezni, ami alatt Istent kerestem. Deonon keresztül indult, majd 2018-ban mama révén folytatódott, mikor a konfirmációs anyagát gépeltem, 2020-ban eljutottam oda, hogy a radixomat kinyomtatva vörössel kihúztam azt a háromszöget, amiről az asztro tanár a fogát szívva annyit mondott, ez aztán a nehéz életpálya, és aláírtam, hogy "Kell legyen Isten!", mert annyira úgy éreztem, semmi értelme az életemnek. Azt hinné az ember, hogy amikor kijön önmaga sötét középkorából, akkor jobb lesz, de nem, akkor újra kell definiálni a legtöbb dolgot, szép lassan szembesülni kell azzal, min ment keresztül és fel kell dolgozni... Fél évtizedig az volt a motivációm az életre, hogy "ha boldog nem lehetek, legalább a szeretteimnek ne okozzak fájdalmat", ami egy sehova se tartó út. Volt olyan pillanat ebben a kábé öt évben, amikor úgy éreztem, legszívesebben kiugranék a kilencedikről és olyan is volt, amikor megmondtam a tőlem egyre jobban elhidegülő pasimnak, hogy ha rájövök, hogy megcsal, álmában ledöföm. Nem tudom, hogy tényleg képes lettem volna-e erre, de azt gondolom, mindannyiunkat érnek olyan pofonok, mind kerülünk olyan demoralizáló helyzetbe vagy időszakba, amikor ennyire sötét gondolataink vannak, és azzal, hogy tabusítjuk ezeket a gondolatokat, csak betemetjük a lelkünk földjébe, ahol vagy lebomlik, mint egy holttest, vagy pedig megmérgezi a lelket. Oké beszélni róla. A pszichológia is alátámasztja, hogy kibeszélni magunkból a sötét, fájdalmas, félelmetes gondolatokat, emlékeket gyógyító hatású.
Sokszor hiányzott a blogírás. Naplózni a gondolataimat, érzéseimet rendezetté és kezelhetővé tette a belső világomat. De sokáig gondolni se tudtam rá, hogy leüljek. Nem szántam időt pötyögni, mert tisztában voltam vele, hogy jó esetben fél óra, de sokkal valószínűbb, hogy órákig fog tartani. Borzasztó módon felpörgött az életem - heti két zumba, egy gyógytorna, heti egy tarot óra, havi egy családállítás oktatás, Marci elkezdte rendezvényekre vinni a boltját, én elkezdtem dolgozni saját vállalkozáson... És közben ugyanúgy akarok törődni Timivel, a barátaimmal, énidőt akarok meg játszani, ... Ami viszont eléggé agyoncsapott, az a melóban történt. Belengedtek nekem egy pozíciót, leültem T-vel megbeszélni, aki azt mondta, hogy minden marad, csak egy kis fizuemelésre lehet számítani, ha átkerülök új poziba és céghez. Nemhogy a fizuemelés nem valósult meg, de elveszítettem a lehetőséget, hogy a támogatott vizsgálatokra járjak a Medicoverbe, ráadásul egyedül én, mindenki másnak van bérből levonás nélkül, kiestem a segélyezési rendszerből, elvesztettem a szakszervezetet magam mögül abban a formában, ahogy korábban volt, ... Nem szépítem, kifektetett. És ha ez nem lenne elég, egy 12 fős irodába kerültem, ahol háromféle rádióműsort hallok, az asztaltársaságom nem bírja a lámpafényt, úgyhogy egész nap sötétben ülünk, a témák pedig, amikről beszélgetnek az irodában: unokák, gyerekek, főzés, bevásárlás, ki hogy készül egy ünnepre, időjárás, utazás. No comment. Sőt, a korábbi csoportom számára már szinte nem is létezem.
Végül nem írtam. Nem írtam semmit. Azok az érzések, gondolatok,
történések, amiket le kellett írnom, nem voltak publikálhatóak. Nagyon
nehéz másfél-két évem volt, az életem fokozatosan tönkrement, majd
gyorsuló ütemben zuhantam a padló felé. Csattantam, széttörtem, de a
falka szeretete, kitartása erősebbé és biztosabbá tett dolgokban, mint
amilyen addig voltam valaha.
Otthonról hoztam magammal a két
legnagyobb félelmemet: hogy akiket szeretek, azok igazából nem szeretnek
és hogy engem nem lehet eléggé szeretni, mert sosem lakom jól, a szívem
egy lyukas kancsó, amiből kifolyik a beletöltött szeretet, ezért idővel mindenkinek a terhére leszek. Utóbbit
anno az első csajom vetette a szememre, valahogy akkor lett formája a félelemnek. Hordoztam magamban és rettegtem, hogy ha nem vagyok elég jó, érdekes, odaadó, figyelmes, ..., akkor beigazolódik és elveszítem azokat, akikre építettem.
Utólag látom, hogy kiszabadultam egy bántalmazó kapcsolatból és belekerültem egy másikba. Nagyon sokáig azt mondtam, Krisz nem rossz ember, csak a démonai és a sérülései irányítják, de több, mint egy évvel a végleges szakításunk után, látva, hol tart most és miket tett, miután különmentünk, nem tudom tovább áltatni magam ezzel a szöveggel. Imádtam őt. Ő úgy gondolja, nem, de ez is csak azt bizonyítja, hogy nem ismert engem eléggé. Meg akartam változni, hogy tökéletes legyek számára. Amikor szerelmes vagyok valakibe és az erőfeszítéseimmel magam ellen megyek, nem érzem, mennyire nagy marhaság, amit csinálok. Hogy ha meg kell változnom valakiért, akkor annak a kapcsolatnak semmi értelme. Hogy képtelen vagyok alapjaiban megváltozni, ahhoz nem elég az elhatározás, arra csak egy letaglózó, súlyos tragédia képes, hogy kicserélje az embert. Így lett a közös öt évünk tánc üvegszilánkokon meztélláb. Amikor nem álltak a talpamba a szilánkok, elvarázsolt a zene és a hangulat, a közös hülyéskedések, a szerelmi flow, a kellemes dolgok. De amikor belém hasított a fájdalom, végtelenül tudtam gyűlölni magam. Néha meg akartam halni, mert úgy éreztem, nincs remény, hogy velem van a baj. Igazából azzal volt a baj, hogy nem fogadtam el magam és nem jelöltem ki, meddig megyek el valaki másért, mi az, amit magamért kell megtennem.
Betöltöttem a 30-at és azt adtam magamnak ajándékba, hogy önmagam leszek. Akkor is, ha ez csak nekem felel meg. Megváltoztattam a polgári nevem. Felvettem a Liát, mert a személyiségem alapkövévé nőtte ki magát a kreatív énem. A barátaim nagy része amúgy is így szólít, mert az írós nevemmel ismert meg. Mert engem ismert meg, az írásaimat, a hobbijaimat, a gondolataimat, az érzéseimet, nem azt a felszínt, aminek a fenntartására rengeteg energiát pazaroltam, mert görcsösen ragaszkodtam hozzá. Elengedtem, nem akartam tovább "normális" lenni. Minek erőltessem, ha nem megy? Előtte csináltam egy társadalmi kísérletet is, a szoftver suliban Liaként mutatkoztam be és teljesen felvállaltam, hogy nem vagyok monogám cisz heteró nő, és nagyon pozitív dolgok értek. Adott volt, hogy ezt magasabb szintre emeljem és a mindennapjaim részévé tegyem. Aztán elég sokat írtam már arról, mennyire visszás a kapcsolatom a családommal... Anyuval rengeteget harcoltunk, bár volt idő, amikor az egyik legjobb barátom is volt. Az öcsémmel remekül kijövünk, abszolút felnézek rá és a legjobbat kívánom neki. Apuval meg lassabban hullámzó a kapcsolatom. Már beletörődtem, hogy új családot választott magának. Nem akartam az ő és a nagyanyám rideg, célorientált, pénzhalmozó karmáját tovább cipelni. Ez nem én vagyok. Meg az is hülyén jött ki, hogy Aranymosáson kikerült Szabó Krisztina regényrészlete és mindenki nekem jött gratulálni. Olyan nevet akartam, ami csak az enyém. Vicces út vitt addig, sokáig gondolkodtam rajta, de meglett. Szeretem a nevem végre. Apu egész jól fogadta, anyu viszont totál kiakadt rajta és ő volt felháborodva, hogy eldobtam a családnevem. Fura volt. Azon aggódott, hogy megbántom ezzel aput, pedig vagy másfél éve tudta, hogy nevet akarok változtatni és meg is értette, támogatta is.
Timitől és Robitól életfás medált kaptam, miután hivatalosan elfogadták az új nevem. Egy új élet kezdete volt. És a változásé is. Markáns vonalat húztam meg annak határán, mit viselek el, elkezdtem megfogalmazni az igényeimet és megkeményítve magam kiadtam azok útját, akik élősködni akartak rajtam. Elkezdtem abbahagyni az öngyűlöletet, mert pánszexuális vagyok. El sem tudom képzelni, mi ezzel a baj. Azzal, hogy bárkiben, nemre, kinézetre való tekintet nélkül meg tudom találni a szerelmet, hogy boldog tudok lenni azzal, aki szeret engem, mindegy, milyen nemű és küllemű. Oké, egy tinédzser vagy egy nálam sokkal idősebb ember nem játszik, valahogy az nem vonz, ezért nem írtam a kort, mint lényegtelen tényezőt. Szerintem az is lejött már rólam, hogy nem barátolom a nemi sztereotípiákat és elutasítom a kliséket, mert a XXI. században a régi felfogás szerint nincs értelmük és létjogosultságuk. Ha még mindig ott tartanánk, hogy a férfi el tudná tartani az egész családot, csak neki lenne joga szavazni és kötelessége lenne megtagadni a gyengéd érzelmeit, a nő feladata lenne az érzelmi háztartás, a gyereknevelés és a háztartásvezetés, oké, de ez egy letűnt kor hála égnek.
Csigusszal kapcsolatban rengeteg feszkó volt a kapcsolatunkban Krisszel. 2019 végefelé rá kellett jönnöm, vagyis lehet, hogy inkább be kellett ismernem magamnak, hogy az érzéseim Csigusszal kapcsolatban csak egy bizonyos spektrumon belül változnak. Én nem tartottam ezt problémának, mert nem csináltam és nem is akartam olyat csinálni, ami sértette volna a Krisszel való kapcsolatomat, de ő nem tudott bízni bennem és máshol is vannak a határai, mi bánt egy kapcsolatot. Meg másképp is gondolkodunk a hűségről szerintem. Tulajdonképpen november végén, december elején mondtuk ki először, hogy vége, de a karácsonyra való tekintettel nem akartuk szétrúgni mindenki életét, úgyhogy azt akartam, hogy még egy hónapig csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne. Egész jól ment.
Valamikor ekkor tájt kezdtem pedzegetni, hogy mi van, ha poliamor vagyok. Ha képes vagyok több ember iránt egyidőben szerelmet érezni. Igazából ez mindigis így volt. Egész életemben úgy alakult az életem, hogy egyszerre jártam egy sráccal és egy lánnyal is, mert mindkettőt szerettem... És ez magyarázná, hogy Csigával hogy nem múlt el végleg az, amit érzek... Krisz persze teljes erőbedobással tiltakozott, úgy érezte, ha elfogadom, hogy ez vagyok én, akkor legalizáljuk, hogy bárkivel kufircoljak, pedig én egyáltalán nem ezt akartam. A poliamóriát én az amória részéről közelítem meg és nem feltétlen érzem szükségét, hogy szexszeljek mindenkivel, akibe szerelmes vagyok. Mégis ez lett igazából a kapcsolatunk kaszája.
Február közepén vége lett, aztán jött a covid és főnök felhívatott, hogy úgy tudja, le fogják zárni a fővárost, szóval ha esetleg nem tudnék jönni dolgozni, akkor vagy fizetés nélküli szabadság, vagy szabadság... Úgy, hogy vissza akartam költözni Budapestre, amit egy albérlet tudott volna megtestesítei, nekem nem fért bele, hogy kiesik a fizum, a szabadságomat meg nem erre akartam pazarolni. Beijedtem és hajthatatlan voltam, Timi és Robi pedig megengedte, hogy odacuccoljak hozzájuk. Életem legharmonikusabb, legteljesebb egy hónapja volt. Nehéz elmagyarázni, mit éltünk át, de fantasztikus volt. Aztán Talyék albérletében megürült egy hely és odaköltöztem április elején.
Csiga március közepén állt elém azzal, hogy öt éve vár rám. Megvolt benne a spiritusz, amit hiányoltam belőle addig. Úgy tűnt, felnőtt a kapcsolatunkhoz. Jól indult a kapcsolatunk és végre megélhettük azt a szerelmet, amit egymás iránt érzünk. Lassan vetkőztem le a görcseimet és nyitott voltam meglátni őt más aspektusból, mint férfi. Rengeteg elfogadást és szeretetet kaptam mind tőle, mind Timitől, Robitól, Bogicától. Meg másoktól. Krisz még odaszúrt párat a következő két hónapban és teljesen padlót fogtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább folytatni, beledöglöm a fájdalomba és a szégyenbe. De a belső kör valósággal túltöltött szeretettel. El tudtam hinni lassan, hogy rendben vagyok olyannak, amilyen vagyok és csak utólag vettem észre, hogy a két legnagyobb félelmem elpárolgott.
Anyu reakciója volt durva. Mikor szakítottam Krisszel, azt kértem tőle, majd együtt mondjuk el a családomnak és csak azután, hogy külön tudtunk költözni, mert elég hülyén jönne le, hogy szakítottunk, de egy ágyban alszunk. Ezt az én családom sem nézte volna jó szemmel. Belement, de míg én távol voltam, elment anyámhoz és elmondta neki. Aztán elmondta az öcsémnek, az apámnak, a gyerekkori legjobb barátnőm apjának... meg még ki tudja, kinek. Azzal a felhanggal, hogy én leléptem a szeretőmmel, meg mekkora szemét vagyok. Kétszer ültem le anyuval megbeszélni a dolgot tavaly. Természetesen a szakításunk az ő tragédiája volt és én értsem meg, hogy ez neki mennyire fáj... Elmondtam, hogy Krisszel nem lehet jövőt tervezni, mert nem fogad el engem, nem bízik bennem, a barátaim egy részét ki nem állhatja, folyton csak kettesben akar lenni velem, egy anyagi csőd, nem akar visszaköltözni Budapestre, mert neki egyszerűbb a nagyanyámmal élni, ahol megvan a temérdek placca a szarjainak, kevesebbet kell fizetni, mint egy albiért, és gyereket se akar, mert már van egy fia. Anya erre azt magyarázta mindkét alkalommal, hogy de Krisz milyen jó parti, meg hát igen, féltékeny, mert annyira szeret, meg furák a barátaim amúgy is és én túl sok időt foglalkozom velük, meg elvagyok a kis világomban. Jó, hát Krisznek vannak hibái, de hát mindenkinek vannak és annyi mindent megtesz értem ez a fiú... Mintha két külön dimenzióban lettünk volna. Megkérdeztem tőle, hogy abba belegondolt-e, hogy 31 évesen talán még szeretnék élni, családot, nem pedig egy olyan faszi mellett leragadni, aki folyton rajtam csüng, elveszi az életterem és a lehetőségeim. Jó, hát ebben igazam van, de hát Krisz olyan jó ember... Zsigerileg felbaszott és bántott ez a hozzáállás. És a pláne, hogy minden egyes alkalommal, mikor beszéltünk, meg kellett jegyeznie, hogy ő nem kedveli sem Csiguszt, sem Timit.
Abban a fél évben, amíg Csigával voltam, alig keresett. Felhívott a születésnapomon és mintha minden szuper lenne, felköszöntött, jaj de jó lenne találkozni, szívesen megvendégelne ő is... Ültünk Csigusszal a Fecskében, ami az egyik kedvenc helyem lett, és valahogy annyira... abszurd volt az a telefonhívás. Anyu azon az állásponton volt, hogy neki nem kell szeretnie azokat, akiket én szeretek, beszélgethetünk bármi másról is, és nem kell elfogadnia olyannak, amilyen vagyok, mert amikor mi találkozunk, akkor elég, ha normális vagyok. Nekem meg ez ilyen "aha... nem" kategória volt. A kaput aztán az tette be, amikor elhívott strandolni nyár végefelé öcsémmel hárman. Egész jó hangulat volt, valamennyire megbeszéltük az elmúlt közel fél évet, aztán elmondta, hogy igazából Krisszel mentek volna, csak Krisz sosem ért rá. Én így ültem és próbáltam felfogni, hogy ez miez, miafasz. Annyira kiakadtam, hogy képtelen voltam mit mondani erre, később elmondtam apunak. Apa nem az az ember, aki kimondja a véleményét, az érzelmeit sem igazán fejezi ki, de ez még őt is felborította. Azt mondta, az ilyet akkor se mondja meg az ember, ha igaz. Nekem ez volt az a momentum, aminél bebizonyosodott, hogy az, hogy anya gyereke vagyok, nem jelent semmit a számára. Legalábbis egy rizsszemmel se többet, mint a Krisszel való jó kapcsolata.
Sosem kértem azt, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot. Sosem kértem azt, hogy legyen róla rossz véleménnyel, ne szeresse. Azt kértem, hogy felém legyen lojális, mert én vagyok a gyereke. Ezt vagy nem értette, vagy nem akart felém lojális lenni, mert mindig azt mondogatta, hogy ő nem tud köztem és Krisz között választani, meg ő nem olyan, aki utcára dobja azt, akivel jóban van. Hát jó, én ezzel lezártnak tekintem a témát. Ha nem tud választani köztünk, akkor még most sem érzi magát az anyámnak, és akkor nekem sem kell úgy viselkednem tovább, mint a gyerekének.
Voltam 2019 végén két Hellinger állításon. Ez egy nagyon jó, de borzasztóan felkavaró módszer valamilyen probléma gyökeréig ásásához. Nekem rávilágított, hogy "anyám elbaszott gyereke vagyok" és addig nem fogok tudni kimászni a gödörből, amíg nem tudok szakítani a rossz családi mintával. Tökre összeállt a kép az elmúlt másfél-két évben. Azt már régóta mondtam, hogy anya életútját csinálom, csak felgyorsítva. Azt is tudtam, hogy a szüleim nem akartak házasodni, építkezni és gyereket. Nem álltak készen, csak belehajszolták őket. Ez tönkretette az életüket és a szerelmüket. Aztán tavaly anya megmondta, hogy nem tudott engem szeretni gyereknek. Én tudom, hogy tinédzsernek is elviselhetetlennek tartott, mert falakat építettem magam köré és kizártam mindenkit és mindent, ami kellemetlen volt, ha meg sarokba szorultam, vagy fel kellett venni a kesztyűt, abban nem volt köszönet.
Zárult a kör: a legnagyobb félelmem az volt, hogy akit szeretek, nem szeret viszont és kiderült, hogy az anyám nem szeret. Lehet, hogy ő úgy gondolja, szeret, de az, amit ő szeretetnek gondol és érez, az nem az, amit én is annak gondolok és érzek. Nincs benne elfogadás, támogatás, bizalom, odaadás.
Ferivel valamikor az első karantén idején kezdtünk beszélgetni. Eleinte egy-egy poénkodós megszólalásunk volt, piszkáltuk kicsit egymást, de ez a cégnél teljesen mindennapi. Aztán elkezdtünk általános dolgokról beszélgetni. Hogy nehéz manapság normális lányt találni a huszonközepi-végi korosztályban, mert a legtöbb aranyásó vagy életképtelen. Hogy mi a gond a világgal. Aztán kezdtünk személyesebb témák felé terelődni. Egyre többet dumálni... Telefonálni... Szimpatikus, jóvágású, szorgalmas, vicces, intelligens srác, ismertük egymást már egy éve, vele beszéltem legelőször telefonon a cégnél, mikor bedobtak a csajok a mélyvízbe. Valamit meg kellett tőle kérdeznem és meg kellett valamire kérnem, de akkor még nem értettem, miről beszélünk, és előttem kezdett egy héttel, szóval ő se nagyon, ezért szétröhögtük azt a telefonhívást. Jókat dumáltunk bármiről magánban, nyáron, míg szabin voltam, megviccelt azzal, hogy szanaszét állította a céges székemet, majdnem ő segített befejezni a degukecót, de túlságosan zavarba hozott az egész helyzet, ezért Robit kértem meg, hogy segítsen. Tetszett nekem. Jött a flörtölés... észrevettem, hogy a nonverbális kommunikációm extrém durván a "figyelj rám!", hogy alig bírom leállítani magam, mikor megjelenik az irodában. És azt is, hogy ő is folyton figyel engem, néha nekem beszél dolgokról, nekem mondja el elsőnek, közben meg igyekszik feltűnésmentes maradni, nem lebuktatni magát vagy azt, hogy milyen jóban lettünk. Vicces volt, izgalmas és egy kicsit veszélyes is.
Timi számára nyilvánvaló volt, hogy belezúgtam. Még beszélték is Robival, hogy vajon megmondja-e nekem, vagy inkább várja meg, amíg én rájövök. Rájöttem. Nem volt nehéz, bár egy ideig igyekeztem távol tartani magamtól ezt a dolgot. Elmondtam Csigának is, aki mindig azt képviselte, hogy bízik bennem, az a fő csapásirány, hogy vigyázzak magamra és érezzem jól magam. Ettől függetlenül sokat sírtam attól félve, hogy ez megváltozik. Tavaly az év középső szakaszában többet sírtam, mint amennyit aludtam. Voltak olyan éjszakáim, ha valaki nem aludt mellettem, amit szinte átvirrasztottam és csak gondolkodtam, agyaltam, felidéztem dolgokat, meg bőgtem. Szeptember elején elhívtam Ferit egy találkozóra. Nem volt elképzelésem, mit csináljunk konkrétan, én sétálni szerettem volna meg egy jót enni. Szegény, nem mondta, hogy a sétát ő már letudta melóban, úgyhogy több, mint 35.000 lépéssel zárta a napot, miután a fél fővárost begyalogoltattam vele. Fokozatosan avattam be őt a dolgaimba és egész jól fogadta. Elfogadta. Valamivel később bevallottam neki, hogy beleestem és hogy bővíteném vele a kapcsolati státuszom. Olyan aranyos volt, lesokkolt és megkérdezte, erre most várok-e választ. Megnyugtattam, hogy nem, szerintem ez olyan dolog, amit alaposan át kell gondolni, és hogy nyugodtan kérdezzen bármit, nyitott könyv vagyok, nincs tabu vagy rossz vagy kínos kérdés. Ő nem olyan, ő magában szokta átgondolni a dolgokat.
A Ferivel való kapcsolatom épült, a Csigával való kapcsolatom, úgy éreztem, megrekedt. A két fiú között egész pontosan 8 nap van korban, vannak hasonlóságok köztük, de baromi nagy kontrasztot is adnak. Gyűltek a jelek, hogy Csigusszal nem teljesen jó minden a kapcsolatunkban, de reflexből bedobozoltam őket. Aztán egyszer csak vége lett a hajtásnak a melóban, rám szakadt a magány és szembe találtam magam a jelekkel megpakolt dobozzal, hát kipakoltam. Eléggé kibuktam, azonban tisztában voltam vele, hogy ennél a pontnál az előző kapcsolataimban mindig elbasztam. Mindig meg akartam menteni a másikat magától, mindig azt akartam, hogy hozzon ki magából többet és elkezdtem az energiáimat arrafelé fordítani, hogy őt építsem. Minden egyes alkalommal katasztrofális vége lett. Egyszerűen... meg kellett törni ezt a rossz sémát. Rohadtul fájt, hogy pont Csigánál, akitől annyit kaptam, akit annyira szeretek... de úgy éreztem, bántanak apróságok és hogy elégedetlen vagyok a haladási irányunkkal, ütemével, ezért nagyjából egy hónap múlva el fogom kezdeni ösztökélni, mint valami marhát, jönnek majd a veszekedések és tönkremegy vele teljesen a kapcsolatom. Átgondoltam, és arra jutottam, a barátságom sokkal fontosabb vele, mint az, hogy megpróbáljunk párkapcsolatban maradni. Nem ugyanott tartunk tapasztalatokban és szerintem nem is tudjuk teljesen lefedni egymás vágyálmát. Tudom, hogy utóbbival ő nem ért egyet, de túl nagy az ízlésünk között a különbség, ami összeköltözés után okozott volna kellemetlenségeket. Meg vannak rossz mechanizmusai, amik zavartak és egy ponton túl nem akart javítani rajtuk, ami engem bosszantott.
Egy huszárvágással szakítottam vele. Ha nyújtottam volna, ha próbálok óvatosabb lenni, akkor csak szétkentem volna a szart. Feri aznap jutott döntésre velem kapcsolatban, ezért arra kértem, akkor találkozzunk másnap. Úgy gondoltam, off, neki ez nem fér bele, szóval nap végén majd egyben jól kisírhatom magam mindkét fiú miatt. Nem így lett, azt írta a cetlijére - mivel azt kértem, hogy utólag foghatatlan legyen a dolog, hogy ne mondja, hanem írja le, mit döntött, én is leírom, előző tali előtt min buktam ki -, hogy ha még mindig rendben van nekünk, akkor próbáljuk meg. Elég... megdöbbentő volt nekem. Éreztem, hogy ez neki is egy erős határfeszegetés lenne. Nem kevésbé volt meglepve, hogy az én cetlimen az állt, szakítottam Csigusszal.
Anyu október közepén hívott fel. Felkészültem rá, hogy nagy esernyőt kell magam elé tartani, mert önteni fogja rám a dolgokat. Hogy nem természetes, hogy anya és lánya nem beszélnek, meg még addig rakjuk rendbe, amíg él, mert hát az egészsége nem a legjobb és a covid... Aztán kitért rá, hogy hallotta, hogy új fiúm van és szívesen megismerné. Mert hát tudom, hogy ő Csigát nem szívleli és nem örült neki, hogy összejöttem vele... Na azon rohadtul felhúztam magam. Rövidesen leráztam és elég sokáig dühöngtem rajta. Mikor Feri hazajött, bocsánatot kértem tőle, hogy nem fogom bemutatni anyámat, mert ez így nekem nagyon nem oké, ő pedig megnyugtatott, hogy ahogy érzem, ő megérti. Abszolút elfogadást és bizalmat kapok tőle a barátkozásunk kezdete óta, ami nagyon jólesik. Így kezdtem el kizárni anyámat az életemből. Nem mentem el a születésnapi összeülésére sem, aztán karácsonyra se, újévre sem. Ő volt időszak, amikor heti többször együtt kávézgatott Krisszel, engem meg arról nem kérdezett meg, hogy fenn tudom-e tartani magam egyedül, van-e segítségre szükségem, hogy érzem magam. Azt persze a szememre vetette, hogy én nem érdeklődtem felőle. Az meg végképp abszurd volt, hogy a legnagyobb vágya az, hogy mi békében meglegyünk Krisszel és majd a jeles eseményeken egy asztalhoz ültessen minket. Nem tudom, neki hogy esett volna, ha az ő anyja mondta volna azt apuval való válásuk után, hogy "majd ha megnyugszanak a kedélyek, karácsonyozzunk együtt a volt férjeddel és az új párjával". Én bedobtam ezt neki, de mintha kínaiul beszéltem volna. Főleg úgy, hogy Krisz iszonyat fostsunamit csinált azzal, hogy a saját szájíze szerint tálalta mindenkinek a szakításunk és párkapcsolatunk történetét, hogy megpróbált konkrétan ellenem fordítani embereket.
Félreértés ne essék, én tisztában vagyok vele, hogy mindenki másképp lát egy adott dolgot és az érzelmi érintettség más szemüveget biggyeszt az orrunkra, nem tudunk objektívek lenni. Tök rendben van, hogy az ember a legjobb barátjának őszintén megmondja, mekkora szar alaknak tartja az exét, mindegy, rászolgált-e erre. De hogy ezt az exem anyjának tegyem... aki még egyet is tud ezzel érteni valamilyen szinten... Nope.
Nyolc hónapja vagyunk együtt Ferivel. Harmónia, béke, öröm, boldogság, szerelem a kapcsolatunk. Elfogad olyannak, amilyen vagyok és ennek ellenére is maximálisan bízni tud bennem. Ha valami cuki vagy vicces történik, fényképet küld Timinek vagy sztorizgat rólam, mindig gondol Timire, Robira. Jókat hülyéskedik Bogicáékkal is, együtt örül a születendő csemetének, elfogadja Fischert is, Kishit és Tadeshit is. Belesimult abba, ahogy kialakult az életem, mielőtt a szerves részévé vált volna. Úgy érzem, valóra vált a dédelgetett álmom és olyan irányba haladunk együtt, ami elégedetté és boldoggá tesz. Mindannyiunkat.
És arra is rájöttem, hogy ő a kívánságpasim. Amikor még Krisszel jártam, időnként azt kívántam, hogy megismerhessek valakit, aki az ő és Csigusz jó tulajdonságaival bír. Köszönöm univerzum, imádom Ferit.
Igen. Sokkal többször, mint amennyiszer látszik, mert ösztönösen úgy csinálok, mintha minden rendben lenne. Ezt egyrészt a családtól hozom, a szüleim és nagyszüleim is ilyenek voltak gyerekkoromban, másrészt bennem volt egész fiatal koromtól kezdve az a határozott vágy, hogy falkavezér legyek, amihez elengedhetetlen, hogy minden helyzetben erős, bátor és határozott legyen az ember. Igazából nagyon sokáig tartott levetni azt a masszív páncélt, amit emiatt magamra építettem, sőt, mivel folyamatosan elnyomtam a problémáim, nem beszéltem meg senkivel, mi bajom van, elég durva érzelemkitöréseim voltak, mikor elszakadt a cérna. Nos, ha egy mód van rá, ezt ne csináld, mert nem csak halálra rémíted a környezted és kárt okozol magadnak, hanem esetlegesen olyan kárt csinálsz, amiből nincs visszaút. Például megszakadhat egy barátság. Van egy másik hozadéka annak, hogy az életem nagy részében páncélt viseltem, mégpedig hogy nagyon nehezen beszélek a mai napig arról, ami nyom. Ez viszont teremt egy ördögi kört, levisz nagyon mínuszba.
Alapvetően szoktam szorongani. A maximalizmusom miatt sokszor görcsölök rajta, ha valami nem jut pontosan az eszembe angolon, elfelejtek egy egyszerű szót, tehát olyan helyzetekben, amikben ott akarok lenni a szeren. Továbbá zavar, ha nem stimmel valami a koordinációmban és a lerágott körmeim. Életem során elég sok beszólást kaptam, ezeket többnyire lekezelem a mai napig, noha nem mindig vagyok elégedett, csak hát tudjuk, utólag mindenki okos. A legfőbb mentőövem a humor, mivel a legtöbb esetben, ha zavarban vagyok, kínosan érzem magam, kellemetlen a helyzet, vagy csak átvezetőre van szükség a csendben, elkezdek rengeteget beszélni, amihez erősen gesztikulálok. Igyekszem vicces lenni, önmagam karikatúrája, az valahogy engem is könnyebben lendít tovább és a másik embert is.
A depi nálam állapot, amibe hol belesüllyedek, hol egész jól kijövök belőle. Azt hiszem, aki tényleg depressziós, annak csak vannak jobb szakaszai, de azokat bármikor elronthatják a problémákra emlékeztető dolgok. Nos, ha ez igaz, akkor yes, magamra ismerek. Mivel nehezen beszélek erről, ha mégis sikerül, igazából csak arra van szükségem, hogy meghallgassanak. Eltérően reagálok a biztatásra és a tanácsokra, van, akitől pozitív hatást gyakorol rám, van, hogy ezek sem segítenek, sőt, inkább belenyomnak a mélyére az önutálatnak, mert másokat azzal terhelek, hogy engem próbáljanak felszínre hozni, vagy olyan idióta vagyok, hiszen ezek kézenfekvő megoldások lennének.
A legegyértelműbb jele, ha mínuszban vagyok, hogy folyamatosan játszom. A telefonomon hat darab játék van, amivel aktívan játszom. Ha semleges vagy pozitív a hangulatom, akkor az élvezet kedvéért játszom, vagy letudom a kötelezőket, vagy kimarad egy-két nap, ha viszont befordulok, addig játszok egy játékkal, amíg lehet, aztán lépek is át a következőre. Mellé nonstopra állítom a fórumszerepjátékot, vagy WoWozom. Nekem ez a pozitív energia adó függőségem. Mint másnak az evés vagy a sport. Szerencsére én már csak akkor hagyok fel a táplálkozással, ha bazi ideges vagyok, a pozitív vagy negatív hangulatom nem sarkall zabálásra vagy koplalásra, de régen volt olyan, hogy nem ettem, mert nem volt kedvem.
És hogy mi hoz fel? Nekem nem igazán jutott eszembe a tuti recept, ezért megkérdeztem Kriszt. Azt mondja, a macskák kilószámra, és a veszekedés, mert az felhozza belőlem a dolgokat. Na, nesze nekem befojtós-páncélos problémakezelési politika! XD
Krisz január elején volt egy vállalkozást és személyiséget fejlesztő tréningen, melyet Pongor-Juhász Attila tartott. A két napot a Férfikéz egy órára nevű cég vezetőjétől kapta karácsonyi ajándékként, hogy ezzel hálálják meg a lekiismeretes munkáját, és hihetetlenül feldobta őt. Pörgött, lelkes volt, tele lett a feje tervekkel. Itthon elmesélve, mivel foglalkoztak, mi történt, megmutatva a kérdéseket és feladatokat megjött nekem is a lelkesedésem, hogy megírjam a sajátom, de ezeddig nem kerítettem rá időt, így most ez lesz a következő "30 napos" kihívásom. =) A posztok csak részben tartalmazzák majd az eredeti anyagot, részben az interneten talált dolgokkal, részben pedig a saját inspirációjú kérdéskörökkel lesz kiegészítve.
Az örökséget szellemi, lelki és fizikális értelemben egyaránt értem, ezért ennek megfogalmazásával szeretném kezdeni a címben szereplő kérdésre a válaszadást. Számomra fontosabb az előbbi kettő, az, hogy milyen emlékeket és inspirációkat hagyok magam után az élőkben. Azt tapasztaltam, hogy nagy hatással vagyok a környezetemre, a legtöbben olyan dolgokat mondtak arról, milyen 16 éves voltam, ami teljesen ledöbbentett. Én magamat egy útkereső, nagy álmokat dédelgető tökfejnek éltem meg, akinek a mindene a baráti társaság és az, hogy jól érezze magát, ezzel pedig elképesztően lelkesítettem másokat. Mármint azon túl, amiket szándékosan csináltam ennek érdekében. És ez nem változott meg. Eleve ezt a blogot is azért írtam a naplózás és féktelen grafomániám kiélése mellett, hogy másoknak erőt adjak, bátorítsak és segítsek. Ezt jól mutatja, hogy mikor úgy tűnt, ártok vele és úgy éreztem, nem tudok már fejlődni, adni, nem írtam többet. Szóval az elsődleges célom, hogy nyomot hagyjak magam után az emberekben.
Igazából elég mélyre kerültem a gödörben, van az életemnek egy másfél éves szakasza, ami sok mindent tönkretett bennem és körülöttem egyaránt. Próbálom stabilizálni magam, újra megtalálni, ki vagyok és mit akarok, ez pedig rengeteg félbehagyott utat eredményez. Effektíve probléma, hogy mindent akarok - boldog családot, összetartó barátokat, írói sikereket, egy fél állatkertet itthonra, normális munkát, ... Minden, amire vágyom, egy egész embert kíván, de ha választok egy területet, egy másik kezd el hiányozni, ezért a választásom mellett nem tudok kitartani, mert elönt az elégedetlenség. Valahogy össze kellene hangolnom a vágyaimat, felállítani egy prioritást, de ezzel még nagyon gyerekcipőben járok. Tudom, hogy emiatt rettenetesen ingatag lábakon állok, és ezzel nem teszek jót senkinek, dolgozom az ügyön. Már amikor nem vagyok betemetve a mindennapi dolgokkal vagy a "depressziómmal". Nos igen, nem szoktam beszélni róla, de van ez a dolog... amikor úgy érzem, kudarcra vagyok ítélve, nincs helyem a világban, nem vagyok sem tehetséges, sem értékes... nincs értelme az életemnek, nem tudok békét kötni, nem tudok szeretni és nem tudom elfogadni mások szeretetét...
Számtalanszor gondoltam rá, hogy fel kéne adni az egészet a picsába. Hogy miért nem tettem, azt nézhetem úgy, hogy túlságosan féltem, és nézhetem úgy is, hogy túlságosan erősen ragaszkodtam annak lehetőségéhez, hogy egyszer igenis jobb lesz. Elsősorban megpróbáltam átrendezni a kötődéseimet - megváltoztattam a viszonyom a munkahelyemhez, a családomhoz, a barátaimhoz és a páromhoz.
Hajdanán nagyon oda akartam tenni magam a munkában. Nem akartam egy hónap vagy év dolgozója címet, de arra vágytam, hogy a főnököm tudja, hogy lehet rám számítani, értékelje a kreativitásomat és a becsületességemet. Büszke akartam lenni a munkámra, még akkor is, ha az nem egy nagy dolog. Nem az tett volna elégedetté, hogy innovációk születnek a közreműködésemmel, hogy megváltom a világot, vagy kisvezető leszek, hanem hogy amit leraktam az asztalra, az teljesen az én munkám, precíz és komplett. Na ez már egyáltalán nem érdekel. Mivel nem volt jó munkahelyem tíz év alatt, már semmi másra nem vágyom, csak letudjam a munkaórákat, nem érdekelnek a munkatársaim, mert gyűlölöm a pletykálkodást és én nem barátkozni megyek oda, illetve azt akarom, hogy a fizetésem kielégítő legyen. Őszintén? Ez nagy baj. Nincs is motivációm dolgozni menni, és ötletem sincs, mit kéne csinálnom, milyen munkát keressek magamnak. Azon segített, hogy már nem szorongok a maximalizmusom miatt annyira, de úgy elmenni egy interjúra, hogy igazából letojod, felvesznek-e, nem gyakorol egyik félre sem pozitív hatást.
A családom mindig is darabokban volt, ezt sosem titkoltam. Bizonyára rengeteget segített, hogy már nem élünk egy fedél alatt, meg persze az eltelt évek sokat tanítottak, de megtanultam elfogadóbb lenni a családtagjaimmal. Régen nagyon mélyen bennem élt egy vágy, hogy számíthassak a családomra, miközben semmi mást nem akartam, csak önálló lenni - igen, tudom, kissé szemben egymással ez a két dolog... -, de mivel azt a szeretetet és törődést a barátaim biztosították, amire szükségem volt, idővel elvesztette jelentőségét számomra a család fogalma. Ezzel, úgy érzem, elég jó szintre kerültem mostanra, mert igyekszem ápolni mindenkivel a kapcsolatot, de már nem támasztok különösebb elvárásokat a családtagjaim felé.
A barátság mindig is a legfontosabb dolog volt az életemben. Én egy életre választottam barátokat, akinek végül egy rövidebb vagy hosszabb megállót jelentettem, amibe alaposan beletört a bicskám. Ebből még nem álltam fel teljesen, megrendült a bizalmam, már nem teszek bele annyit egy kapcsolatba, mint régen. Anno én voltam az, aki sosem némította le a telefonját, hogy ha baj van, fel lehessen hívni, manapság nem tudom, van-e olyan, aki engem hívna fel. Ezzel nem teljesen vagyok kibékülve, mert mindkettő véglet, de előbb magamban kell tudnom rendet tenni. Igazából én sem tudom, kit hívnék fel.
Az exemmel egyfajta álompár voltunk nagyon sokáig. Barátok voltunk, akiknek közös az érdeklődésük, a baráti körük, az ízlésük, a céljuk. Volt olyan srác, aki konkrétan megpróbált minket összeboronálni, miután szakítottunk, hiába mondtuk el neki, hogy vége van ezen és ezen okoknál fogva. Azt mondta, neki mi vagyunk a tökéletes pár és nem tudja elképzelni, hogy mi nem leszünk már együtt, nem csinálunk hármasban programot. Nagyon durva volt. Én imádtam azt a szabadságot, hogy míg az exem a műhelyben volt a csapat egyik felével, én a másik felével szerepjátékoztam, együtt mentünk haza a csapattal, és amíg én írtam, ő elfoglalta magát. Aztán idővel a dolgok meglazultak, a céljaink elkezdtek elválni egymástól. Nyilván voltak egyéb problémák, de ezek most mellékesek. A párkapcsolatban a függetlenséget ismertem és azt is szerettem, aztán az életembe került Krisz, és elkezdett minden megváltozni. Nonstop együtt voltunk - közös munkahely és lakhely... Egy darabig furcsa volt, utána nagyon élveztem, aztán sok lett, majd hiányzott. Most a legtöbb problémánk ezekből fakad, hogy várom haza, de még nem lettek kész a munkával, mire hazajön, már totál befordultam és elfoglaltam magam, ha együtt vagyunk, a fáradtságtól megmozdulni nincs kedvünk, vagy este van. A másik problémaforrás a barátokkal ápolt kapcsolat, mert Krisznek nincs saját barátja, nekem viszont sok van, és szeretek velük időt tölteni, kettesben. Itt még eléggé keressük az egyensúlyt.
Szóval hogy mit szeretnék szellemi és lelki értelemben magam után hagyni...? Leginkább azt az érzést, hogy számíthattak rám, szerettem őket. Inspirációt. Szeretnék gyereket - bár egyelőre nem akarok -, és azt szeretném, ha egy pörgős, színes életet kapna, nyitott lenne és az egyik legfontosabb befektetésnek a kapcsolatokat tekintené. Mert minden, ami fizikai, az megsemmisülhet, elveszhet, de a lelkekben felépített házak nagyon nehezen omlanak össze.
A másik része ennek az írás. Azt akarom, hogy a történeteim fennmaradjanak. Nem leszek egy Andersen vagy Stephen King, de szeretném, ha emlékezetesek lennének a sztorijaim, ha annyira szeretnék őket mások, mint én. Ha megfoghatnám az olvasót, ha inspirációt meríthetne az írásomból. Ha feltöltené és/vagy elgondolkodtatná, amit olvas.
Az anyagiak nekem háttérbe szorul. Én jól akarok élni, nem az utódomnak akarok megteremteni mindent. Persze, amit alapvető feltételnek gondolok, azt igen, de azon felül igenis kaparja ki magának a gesztenyét, mert akkor lesz belőle valaki, nem akkor, ha beteszem a hátsója alá az életet. Kábé ötévente kigondoltam, mi állna a végrendeletemben, és mindig szétosztottam mindenemet azok között, akiket szerettem. Biztos más lenne, ha lenne gyerekem, meg azért a "vagyonom" is eléggé sokat változott, de vannak dolgok, amik így is bizonyára egy barátnál kötnének ki a végakaratom szerint, mert számomra ott a helyük, és kész.
Már régóta halogatom a blogírást, mert mindig ahhoz kötöttem, hogy előbb legyek meg a szerkesztéssel, meg a NYUSZI-ba kellene megírnom a szösszenetemet, és akkor utána blogolhatok, ha nem ugrom fejest valamelyik novellába, amelyik a fejemben kering részletek formájában. De nem bírom, na. A szerkesztéssel haladok végre, így, hogy Hajnau többé-kevésbé rendbe jött. Igaz, még a motyóm igen kis százaléka van fenn, hülye Winfos10 nem akar csatlakozni az istennek se a hálózathoz, és még nem kerítettünk sort a harmadik partíció elfoglalásához, amit egyébként használni szeretnék Linuxról.
Apunak és mamának közösen ünnepeltük a szülinapját 26-án. Egész jól sikerült, tesóm megint jött főzni, mama boldog volt, a többi nem számít. Délután fát hasogattunk Krisszel, este pedig egy nagy adagot elmosogattunk a használt cuccokból, hogy ne mamának kelljen másnap. Következő hétvégén anyut látogattuk meg, miután laza másfél óra alatt nagyjából két hétre elegendő fát leaprítottunk. Elkezdtünk levelezni Mollyval, bár mivel csúszom a levelével, elfoglaltuk az IG csetjét, Talyval egyre több tervünk és játékunk van, hétfőn voltunk Beával Tündénél, szombaton pedig Namiéknál. Krisz szerelni ment és gondolta, magával visz, hogy tudjunk beszélgetni, macskázhassak. A héten megyek Talyhoz és találkozunk Bogicával is. Mind annyira jó...
Nekem nagyon fontos a baráti közeg. A korábbi pofonok miatt le akartam ezt magamban építeni, a haveri szintnél egy kicsit többre akartam redukálni a legtöbb kapcsolatomat, és nagyon megfontolni, kit és mit hagyok meg a jövőre. Úgy gondoltam, ideje fullosan váltani, a hangsúlyt abszolút Kriszre helyezni, s azt a pár embert is távolabb tartani, akivel megmaradt a barátság. Nos, azt hiszem, totál bukó az egész. Persze már nem vagyok annyira összenőve senkivel, mint rég, Krisszel amúgy is nagyon szoros a kapcsolatom, de múlt hét előtti hétvégén Nana feldobta puszta kíváncsiságból, hogy ha tízszer annyit keresnénk, mint most, hogyan alakulna az életünk, és nálam kijött, hogy sokkal több időt fordítanék a barátaimra. Igazából ajánlom, hogy belegondolj, mi változna, mire költenél, mit csinálnál, szerintem hasznos. Én egy komplett játszószobát álmodtam meg, ahol konzol van, gamer számítógép, társasjátékok, könyvek és egy asztal, ami köré oda tud ülni a szerepjátékos társaság, mert vágyom rá, hogy vendégül lássam a társaságaimat és együtt szórakozzunk. Például az ebédlőnek nem sok értelmét láttam anno, de már tudnám értékelni, hogy leül oda a család, vagy a baráti kör, és eszünk-iszunk. Többet járnék moziba, színházba, kipróbálnék olyan sportokat, "amikhez több kell egy sportcipőnél", és többet járnék gyógyfürdőkbe akár anyuval hárman, akár más párokkal a baráti körünkből. Mivel nagy kedvelője vagyok a kajálós randiknak, biztos, hogy Krisszel nagyon sokféle éttermet, ételfajtát kipróbálnék, de tetszene az is, ha barátokkal beülnénk ide-oda. Utaznék a világban és kirándulnék országban, azt sem egyedül...
Kiírtak két MAGUS szerepjáték versenyt is. Lehet, hogy többet is, az én látószögembe ez a kettő került be, a Krónikák.hu-s és a Lumina. Az előbbi jó lenne, mert a fővárosban van, Benedek rögtön rázizzent a témára, de aztán jött a Lumina, ami tavaly is elképesztően király volt, és megírtam neki, hogy engem most az izgat elsősorban. Még nem tudni, Timi és Robi tud-e jönni, elvileg a héten derül ki. Ha jönnek, örülnék, ha Robi játszana, és szóltam Ákosnak is, hogy jó lenne, ha tudna jönni. Én alig várom, hogy újra Amadis bőrébe bújjak! =D Nem gondoltam volna, hogy ennyire tudok élvezni egy Arel papot, de aztán nagyobb állatságokat csináltam vele, mint Sheonnal, akit eleve arra terveztem, hogy ő legyen a MAGUS Deon Elerdenje. X"D Ha minden igaz, Black megint mesélne nekünk, aminek én nagyon örülnék, mert élveztem a stílusát. Nem tökölt, a felesleges sallangokat kihagyta, a kedvemért belement a brutális részletekbe, mégis epic mesét tartott és igyekezett helyet biztosítani mindenkinek, miközben én ugye mint elborult Amadis erőteljesen főhőssé kezdtem válni, végül pedig megkaptuk a komplett modult mindenestől.
Az angol jól megy. Bevett gyakorlat, hogy minden második órán írunk vagy felelünk, mivel a legelső témaösszegzőnk olyan rosszul sikerült, mint 27 év alatt egyszer sem a tanárunk életében. Nem azért, mert annyira keveset tudnánk, hanem egy A4-es oldalra volt úgy 12 percünk és nem figyeltünk eléggé, amit angolul kellett magyarázni, azt simán leírtuk magyarul. XD Én is rengeteg pontot buktam ezzel, de a következő dolgozatra becsületesen készültem. Új életet kezdett a filofaxom szótárfüzetként, ugyanis rájöttem, hogy számomra sokkal kényelmesebb, ha el tudom választani a témákat, könnyen megtalálhatom, mi hol van, és a bővítést úgy tudom megoldani, hogy átrakok egy lapot a megfelelő helyre. Olyan lelkes voltam, hogy aznap, mikor a tanárunknak el kellett rohannia, mert az anyukája rosszul lett, este hatig bent maradtam, és csak írtam és írtam a szótárfüzetemet. Meglett az eredménye, két pontot veszítettem csak a következő dolgozaton. =) Az azt követőről már nem tudok dicsekedni, az megint rémes lett. Kívülről kéne fújni a rendhagyó igéket, de mondjuk úgy, leülni és bemagolni nem az én műfajom. ^^;; Persze neki fogok gyürkőzni, csak valszeg nekem ez több körös ügy. Viszont a tetemre hívás, ahogy a tanár nevezi, remekül sikerült. A tetemre hívások azok a történetek, esszék, amiket el kell tudni mesélni. Az első egy hülyeség, egy angol esszé arról, miért fogy a magyar - amivel nem lenne gond, ha indoknak nem olyan blődségeket sorolna, mint hogy későn házasodunk, később vállalunk gyereket. Vagy lehet, hogy amikor a könyvet írták, még ez volt az ok, manapság viszont sokkal inkább oknak látom a külföldre költözést, azt, hogy egyre kevesebben akarnak gyermeket az itthoni helyzet és a megélhetési nehézségek miatt. Na mindegy. A második tetemre hívást csütörtökre kell megtanulni, ott egy tök érdekes sztori van, amiben egy lány hazafelé menet egy buliból eltéved. Lát egy macskát, lerobban a kocsija és kénytelen a zuhogó esőben az autóban aludni, hajnalban azonban egy nő bekopog hozzá és odakíséri egy házhoz, majd eltűnik. Igazából a történet nem ad magyarázatot, te bárhogy a saját ízlésed szerint magyarázhatod, hogy a nőnek csak a szellemével találkozott a főhősnő, a macska volt a halott feleség, vagy mi más történhetett, és ez nagyon izgalmassá teszi számomra a sztorit.
Mostanában megint küzdök az írással. Nehezen jönnek az ötletek, aztán vagy azonnal leülök megírni, amire soha nincs lehetőségem, vagy széttördelődik és szépen kering tovább a fejemben, míg nem jön egy másik nagy ötlet. Utálom ezt, főleg, mert nagyon ritkán van lehetőségem szépen leülni géphez, és írni. Füzetben valahogy nem olyan, próbáltam. Régen ment, egy egész polcnyi teleírt füzetem van, de már teljesen átálltam a digitális írásra. Ha valami nagyon mozgat, inkább telefonon kezdem bepötyögni, mintsem füzetbe leírni. Megint egyre több jó pályázat van, a NYUSZI-ban pedig nagyon inspirálóan hatnak rám a többiek.
Kicsit talán az angol és a magánéleti nehézségek miatt ki vagyok égve. Szombaton A pap - Háború a vámpírok ellen című filmet néztük meg - én újra -, majd tegnap sort kerítettünk A dán lány megnézésére. Még akkor tettem kívánságlistára, amikor futott a mozikban, azóta elfelejtettem kicsit a történetét is, és előtte nem néztem utána. Tudtam, hogy egy férj ráébred, nőként akar élni, de... azért erre nem voltam felkészülve. Hosszasan zokogtam utána, még ma is elbőgöm magam néha, úgyhogy angolra se mentem. Nem csupán megérintett a film, hanem olyan mélyre nyúlt bennem, amit nem igazán tudok szavakba önteni. Illetve tudnék, de eddigi tapasztalataim szerint nem konvertálják helyesen. A furák között is fura vagyok, ez a helyzet.
Sikerült jó késve megtalálni a nekem hagyott hozzászólásokat, emiatt elnézést kérek!
Többször kérdezték már tőlem az évek folyamán, hogy a régi írásaim visszakerülnek-e, én meg mindig függőben hagyom a jövőt, mert egyrészt javítás nélkül nem szeretem kitenni a történeteimet, viszont ha javítani kezdem, akkor már a mostani tudásommal és stílusommal teszem, úgy meg keletkezik a sztorikban egy diszharmónia. Ez itt egy saját magammal vívott harc, mindegy. Másfelől ugye kevés sztorit fejeztem be, a Zűrös kamaszkornak is hiányzik a Két hét múlvából vagy három fejezet, pedig ez az első írásom, amit így tizenhárom év távlatából nagyon nehéz azzal a készlettel megírni. Mindenesetre igyekszem rávenni magam, hogy csak a legszükségesebb dolgokat javítsam (elgépelés, rossz mondatszerkesztés), és visszateszem a kért történeteket, még ha nem is lesz befejezve, hogy legalább ti tudjátok olvasni. Sőt. Őszintén szólva gondolkodom egy-egy regényem rebootján. Szóval hagyni a régit, ahogy van, és az alapötletre, a karaktervázakra egy új tematikával történetet írni. Elvetemült ötlet? Hülyeség? Nem tudom.
A NaNoWriMo már látom, hogy ebben az évben sem fog sikerülni, de legalább már rálátok a problémára. A kezdeti motiváló mivoltát átveszi a kényszerítés, és minden, ami kényszer, az kínos és egyszerűen képtelen vagyok bennemaradni. Szóval csak azért írni - bármit -, hogy növekedjen a szószámom, valahogy nem bírok. Hetényék sztorija szépen ment, voltak napok, mikor majdnem négyezer szót klimpíroztam bele, viszont kellenek szünetek, amíg átgondolom, mi történt eddig, mi folyik a háttérben, annak milyen kihatása van, hol kell javítani, belepótolni, mi következik ezután. Tehát a történet nem alkalmas nanózáshoz. Vagyis... igazából én alapvetően így írok egyes történeteket, így lehet, hogy én nem vagyok alkalmas. És ez nem bánt, ez egy tény. Ettől függetlenül a határaimat továbbra is fogom feszegetni, jövőre is nekiugrom, ha nem felejtem el a NaNoWriMot, lehet, hogy év közben is hónapról hónapra fogom számolni vagy számoltatni, mennyit írok.
A leltáramat nézve nem sikerült rosszul ez az évem az előző háromhoz mérve, márpedig az tagadhatatlan, hogy volt néhány törésem 2015-ben és 2016-ban. Ahhoz képest egészen jó vagyok, sőt, az új mód, ahogy írok, is tetszik. Más, az eredmény is másmilyen, de tud olyan átható, áradó és nem evilági lenni, mint az előző módszer. Talán eredményesebb is így.
Talyval újra elkezdtünk szerepezni KT-n. Őszintén szólva nagyon hiányzik a szerepjáték, és mivel a csapat szétszéledt, újat pedig nem szeretnék már keresni, hát marad ez. Aztán lehet, hogy néhány hónap múlva megint eltűnik az összes karakterem évekre. ^^;; Bár akkor valószínűleg Taly kitekeri a nyakam. XD Tegnap kipróbáltam a Switchét, illetve azon az új pokémonos játék Eevvee-s verzióját. Cuki. Mondtam Talynak, hogy nem vennék magamnak, de ha néha megengedi, hogy folytassam az accomon a játékot, hálás lennék. =D Tegnap ő tudott festeni, végre a sárkányok formát öltöttek, IG-n meg is osztotta az eredményt. Jó látni, mennyire ügyes lett, és ad egyfajta biztonságérzetet, hogy elvállalta az ikereket, ha egyszer valahára Samui is megérkezik. Mondjuk az nem mostanában lesz sajnos, jobban szeretnék jövőre jogsit csinálni.
Anyu születésnapjának utolsó felvonása szombaton a Sir Lancelotban zajlott. Nagyon hangulatos hely, páncélok, zászlók, régi fegyverek és festmények mindenütt, a dolgozók korabeli ruhába öltözve állnak a vendégek szolgálatára. Az étlap gyönyörű, a fantázianevek jópofák, az ételek leírása zseniális, a tálalás gusztusos, az ételek ízesek. Tizenéve szerettem volna eljutni a "kézzel evős étterembe", és szinte csalódás volt, hogy kaptunk kést és kanalat. XD Mondjuk öcsém nem hazudtolta meg magát, szegény szörnyen utálja megfogni az ételt, úgyhogy a kanalat villaként használva fogyasztotta el az étkét. Anya isteni csülköt választott, ami ráadásul alsó hangon három adag étel, én viszont belenyúltam, és olyasmit választottam, ami nem jött be túlzottan. Tudom ajánlani a helyet, nálam 5/4 pontot ért el.
Enikő megint hazajött egy kis időre, voltunk nála babanézőben. Sajnos Hugi nem tudott eljönni, ráadásul a szokásos titokzatossággal kezelte a dolgot, úgyhogy nem tudtuk meg, mi van vele. A kisasszony gyorsan nő és kezd kijönni belőle az a bizonyos Kos. =D Imádnivaló kis akaratos hisztérika, lesz ott harc rendesen. Jó látni, hogy Eni milyen boldog a sok nehézség ellenére is. Én nagyon hadilábon állok a gyerek-kérdéssel. Néha nagyon szeretnék, néha úgy gondolom, sosem lesznek meg hozzá azok az alapok, amikre azt mondanám, na kész vagyunk rá, néha pedig úgy érzem, egyáltalán nem vágyom gyerekre. És mindig kínos, amikor megkérdezik tőlünk, nálunk mikor jön a baba. Nincs rá jó válasz a "majd egyszer talán"-on túl.
Most az olvasásra vagyok teljesen rákattanva. Elkezdtem a A kör című könyvet, az első nap majdnem 200 oldalt olvastam el belőle. Anya meg is lepődött, mikor meséltem neki, mennyire jó választás volt a trilógia, azt kérdezte, megtanultam-e a gyorsolvasást, én meg visszakérdeztem, hogy tényleg gyorsan olvasok-e. ^^;; Imádom. Sok benne a tőmondat és furcsa a jelen idejű, szűk E/3, de a történet lebilincsel, szeretem a főhősnőket is, nagyon érdekesek a háttereik és a motivációik. Kicsit várom azt is, hogy befejezzem az első kötetet, mert ha nem történik meg benne, amit én belelátok, muszáj lesz megírnom fanficnek. XD Meg jó végére egy olyan kötetet olvasni, ami ennyire sodor, ami ennyire bejön. Annyi könyvet dobtam legkésőbb a feléig jutva, és annyinál éreztem azt, hogy "bakker, ennél én sokkal jobbat és jobban írok!", ami íróként, kiadatlan íróként nagyon demoralizáló tud lenni. Pont ellenkezőleg kéne hasson, látom én, mert ha egy úgymond "ilyen rossz" kötetet kiadnak, akkor ha az enyém tényleg jobb, az sima ügy lesz, de nem, sajnos azt látom, hogy a magyaroktól nagyon sokat követelnek a kiadók, míg ami kint befut, mindegy, magyar szemmel mennyire jó, nyomják is ki. Na mindegy, ezen nem kesergek. Az egyetlen kiút: írni, írni, írni. =) Mindenesetre bátran ajánlom az Engelsfors-trilógiát, izgalmas, lebilincselő, nem mindennapi.
Úgy látszik, csak nyafogni kell, hogy nem bírom rávenni magam, nem tudom, hogyan folytassam, nyaf, nyaf, nyaff, és akkor megjön a lendület a NaNoban, ugyanis a bejegyzés után egyből sikerült 3770-es szószámot produkálni. XD Tegnap lusta voltam, mikor lehetőségem lett volna, WoWoztam, ma pedig még hagyom szerintem pihenni Hetényéket, mielőtt átmegyek Talyhoz WoWozni. =D Hamisítatlan élmény Taly zselés teájával, és lehet, rávesszük magunkat, hogy a nightelfek birodalmában kalandozzunk. Legrosszabb esetben folytatjuk az orkjainkat. XD De annyira jók vagyunk, hogy mindig ugyanolyan jellegű kasztot választunk. X"D Nem úgy lenne értelme, hogy kiegészítjük egymást, neeeem, deehooogy. XD
Tegnap témáztak valamit a rebellesek, és kértem felvilágosítást, aztán nálam is robbant a bomba. Mivel én totál elzártan élek a YouTube-botrányoktól, fogalmam sincs, kik a menők, ki kivel merre hány méter, általában tőlük értesülök mindenféléről. Ha használom a csatornát, Szirmait és vele készült riportokat, zenefeldolgozásokat, filmelőzeteseket, WoW küldetés segítségeket, IGN-t, Tízes listát, magyar WachMojot, Pault, Plesovszki Nándort, külföldi tehetségkutatók felvételeit, Marvel /Trónok harca/HP univerzummal foglalkozó, azt fanok által bővített anyagokat, pszichológus előadásokat és videókat, néha tűnemezelős tanító anyagot, filmet és olyan videóklipeket/rajzfilmrészleteket/előadások részleteit nézek, amik zenéje nincs fenn Spotifyon. Régebben horrorsztorikat és Tomorrowland összeállításokat hallgattam munka közben, rajongtam Dancsó szakszerűenjeiért, egy időben amv-ket is néztem, de mióta Taly elköltözött YT-ról és nem járok ki Conra, leszoktam róla. Ezzel nálam ki is fújt a YT, általában nem is szoktam foglalkozni vele, ki milyen vlogot csinál, mert a felsoroltakon kívül nem érdekel senkié. Általában kimaradok a fiatalokat érintő, általuk felkapott emberek botrányaiból is, mert lássuk be, nem tartozom régóta abba a korosztályba.
Szóval. Adott egy szándékosan meg nem nevezett harmincas pasi és egy tizennégy év körüli lány. Azért nem adok nekik neveket, mert az, hogy most Y és X botránya robbant, semmit sem jelent, nem egyedi eset, volt is, van is, lesz is ilyesmi. Mindig voltak perverz pedofilok, akik tiniket vagy fiatalabbakat pécéztek ki, és a megfelelő módszerrel vagy erőszakkal próbáltak rávenni szexuális tevékenységre. Én ennek és az állatkínzó rétegnek kívánom vissza a kövezés általi halált, mert olyan súlyos mentális defektjük van, ami sem nem javítható, sem nem lehet vele együtt élni, de ez az én véleményem. Természetesen a probléma egyik fele az ilyen beteg ember. A másik fele pedig úgy találja meg őket, mint zsák a foltját, az önbizalom- és szeretethiányos fiatalok, többnyire lányok. Ez mindig így volt, én is voltam naiv, tapasztalatlan, önfejű tini, aki fittyet hányt az anyai óvásra, elmentem találkozni egy nálam majdnem húsz évvel idősebb fickóval, mert elbűvölt a felnőttség illúziója, az, hogy komolyan vett egy érett pasi, étterembe vitt. Aztán jött a pofára esés, hogy bizony ez nem jól alakul, a csávó egészen mást akar kivenni ebből a kapcsolatból, mint amit én bele tudok és akarok adni, úgyhogy meghoztam magamnak azt a szabályt, hogy minden nálam tíz-tizenévvel idősebb fickó automatikus letiltást kap.
Az, hogy én ezt a döntést hoztam, több apróság játszott közre. Egyrészt naiv voltam, nem hülye és tudtam nemet mondani - ha valami nem volt oké, szóltam róla a személynek, ha folytatódott, elhagytam a szitut. Másrészt bár viharos volt anyámmal a kapcsolatom, abban sosem kételkedtem, hogy ha gond van, anyatigrisként megvéd. Lehet, hogy otthon letépi a fejem és villogó szemekkel lekaparja a falat, miközben lenyom egy fél órás monológot, amit nyilván nem szeret bevállalni az ember tiniként (meg bizonyára utána se), de előbb kihúz a fosból. Harmadrészt pontosan tudtam, hogy a telefon és az internet egy olyan kapcsolat, amit irtózatosan könnyű megszüntetni, mert tiltható mindkettőn a másik, illetve kikapcsolható a készülék, ami összeköt vele.
A tinikor az őrültségekről, a saját helyünk kereséséről, a változásokról és a bizonytalanságról szól többek közt. Ez így normális. A szülővel is megváltozik a kapcsolat, mert kezdünk kinőni a gyerekszerepből, kezd formát ölteni a saját véleményünk, világnézetünk, preferenciarendszerünk, elkezdünk rálátni dolgokra. Ez is tök rendben van.
Amikor én voltam tini, a mobiltelefon és az internet még gyerekcipőben járt. Felszabadultunk a barátnőimmel a chat.hu-ra, ahol 18 éves egyemetistáknak adtuk ki magunkat, mert menők akartunk lenni, aztán anya megkérdezte, ennek mégis mi értelme. Mellesleg mindig lebuktunk, mert az egyetemi életről semmit se tudtunk. Szóval befejeztük, cirka két hónap után nem volt vicces. Utána az lett a pláne az internetben, hogy meg lehetett ismerni az ország bármely pontján élőket, és nyilván volt, akivel hamar számot is cseréltünk. Nem egy volt, akivel nem kellett volna, de ha nem értett abból, hogy ne hívjon többet, csak csörgött és csörgött a készülékem, kimentem a mellékhelyiségbe, fogadtam a hívást, majd lehúztam a vécét a mobilt fölé tartva, közben pedig próbáltam elfojtani a vihogásomat. Bizonyára bizsergette a túloldalon lévő fülét a hang. Nem is értem, miért koptak le sorra az ilyen kellemetlen alakok. xD Egyetlen egy valaki volt, aki ezek ellenére is folyamatosan hívogatott, vele anya beszélt. Odavittem neki a mobilom, hogy napok óta, akár órákon keresztül hívogat ez a szám, egy srác van a túloldalon, már mondtam neki, hogy kopjon le, erre anya felvette, közölte, hogy ez már zaklatás, és amennyiben folytatódik, rendőrséghez fordul. Na, az se hívott többet, és megtanultam, hogy mobilszámot kiadni csak akkor szabad, ha biztos vagyok benne, hogy normális a másik ember.
Nehéz lehet most gyereknek és tininek lenni, mert az internet természetes dolog, nonstop megy, nem úgy, mint régen, amikor csak 6 után lehetett a betárcsázóst használni, különben az embernek a gatyája ráment, néha a suliban megengedték, hogy netezzünk, mobilja meg annak volt, akinek a szülőjének kellett a munkához és a levetett készülék még bírta egy darabig a strapát. Én is ott éltem bizonyos mértékben, miután fejlődött a technológia, blogoltam, az írásaimat publikáltam, rengeteg barátom és ismerősöm volt, olvastam mások írását, animét néztem, mangát olvastam, WoWoztam, volt tevém, imádtam az MSN-t, skype-oltunk, saját szerkesztésű honlapom volt, ahol mások irományait is publikáltam a sajátom mellett. Valahogy tudtam, hogy nem szabad a személyes adatokat megadni - hol laksz, hova jársz suliba, bármilyen jelszót vagy igazolványszámot. Lehet azért, mert én is belesátáltam a pofonokba, melyekről fentebb írtam, lehet, hogy hozzátett az önvédelmemhez az, hogy az egyik osztálytársam megszégyenítő blogján is szerepeltem, lehet, hogy így neveltek, már nem emlékszem. És még csak azt se mondhatom, hogy nagyon volt a neten kívül életem, mert a barátnőim is otthonülősek voltak, s azon túl, hogy volt egy állatkertre való állatom, írtam, kézműveskedtem, néha csavarogtam csak.
A megszégyenítés, piszkálás, bántalmazás is a tinikorhoz tartozik. Nem azért, mert normális, hanem mert ez az egyik módja a hierarchia kialakításának. Régen is voltak olyan fiúk, akiket vertek, és olyan lányok, akik közutálat tárgyát képezték, én is periférián kívül tartott személy voltam. Voltam bezárva szekrénybe, mert ez valakinek vicces volt, csúfoltak, piszkáltak, mert furcsa voltam, és mert nem érdekelt a legjobb barátnőmön kívül senki. De álltam ki olyan srác mellett, aki mulya volt egy olyan sráccal szemben, aki lebukott hozzánk. Akkor egy pillanatig azt hittem, engem is megver, de közöltem vele, hogy ha ezt tervezi, azzal a maradék férfiasságát is meggyalázza, úgyhogy leengedte az öklét és otthagyott minket. Egyébként verekedős voltam, bár ezt nemigen tudták rólam a felnőttek, mert mindig láthatáron kívül csináltam az akciókat. Például az egyik lány az öltözőben megzsarolt, hogy ha nem teszek meg valamit, elcsábítja azt a fiút, akibe szerelmes vagyok, és megbántja. Banálisnak tűnik ennyi év távlatából, de akkor nagyon megfogott vele, mert megmondtam neki, hogy hozzá illő volna, hiszen nagy kurva hírében áll, de ha ezt teszi, megruházom, ahogy az anyja se tenné soha. Neki valszeg csak a jelző dekódolódott, mert nekem esett, tépte a hajam, én az övét, aztán addig fajult a balhé, hogy betörtem vagy kis híján betörtem az orrát. Soha többet nem kekeckedett velem, sőt, mikor egy fél évvel vagy egy évvel később nekem kellett kémiából korrepetálnom, összehúzta magát. Rendes voltam vele, mert úgy éreztem, az ő sikerén múlik, én leszek-e az évben a legjobb kémiás, büszkévé akartam tenni a tanáromat és országos versenyre akartam menni.
Olyan gyerek voltam, aki többet ugrált négykézláb, mint amennyit két lábon járt. Később persze abbahagytam a négylábon közlekedést, de ha valamivel bosszantottak, vicsorogtam és morogtam a másikra. Ebből kifolyólag a ballagás után is volt, aki piszkált. Már az új osztálytársaival bandázott, és gondolta, vicces lesz a műsor a pályaudvaron, úgyhogy cikizett és úgy csinált, mintha meg akar támadni. Csakhogy nem lett műsor, mert meglepődést színleltem, majd azt mondtam, furcsán viselkedik, mióta nem egy osztályba járunk, azzal ott hagytam. Csúnyán visszafelé sült el a játék, mert kinevették a többiek.
Hogy miért írtam le ezeket? Mert egy bizonyos szintig a legtöbb probléma házon belül, ésszel kezelhető. Nyilván mázlim volt, mert olyan osztálytársaim nem voltak, akik körbeálltak és megvertek volna, akik elszedték a nemlétező zsepbénzem vagy az uzsonnám, kárt tettek a holmimban, vagy hazáig követtek volna. Lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy falunak számított a hely, ahol laktam, mindenki ismerte egymást, és gyorsan családlátogatás lett volna egy nyílt botrányból, hogy gyerekek és szülők megbeszéljék az ügyet. Meg ekkoriban még nem istenítették a fiatalokat - ha egyest kaptál, az a te hibád volt, ha verekedtél, abban te is ugyanolyan ludas voltál, mindegy, ki kezdte, ha kárt okoztál, akkor nem a tárgy volt rossz, ami rommá ment, ha lógtál az óráról, az szégyenletes volt, ha összevesztél vagy tiszteletlen voltál a tanárral, otthon is letépték a fejed, ...
Szóval értem én, hogy a tinik egy idegen felnőttben találják meg azt, amiről azt gondolják, hogy a korcsoportjukban és/vagy a szüleikben nincs meg, de ez valahol önámítás is. Mert egy tizennégy éves lány mégis mi a francot akar egy harminc éves pasitól? Valóban nagyon szuper drága étteremben randizni a másik kontójára egy fifti-fiftiben fizetett hamburgerezés helyett, de ez egy lejtő, ami a kurvaság felé visz egyenesen. Mert most őszintén! Egy harmincas hapi nem fog akkora perspektívát látni egy tizenéves lányban, mint fordítva. Nyilván azt mondja, de neki az csak egy hamvas kis punci, amelyiknek a gazdája még nem elég érett, hogy megvédje magát. Ezek selejt emberek, akik érett nőknek soha az életben nem kellenének. Ugyanazok, mint a cukrosbácsik - kérsz egy cukorkát? jó, akkor told le a bugyikád -, csak nem csokit és cukrot kínálnak, hanem illúziókat. És bizony az ilyen emberek, mint ahogy a most robbant botrány is mutatja, nem riadnak vissza, ha a cukorka és az illúziók nem elegek, zsarolnak, fenyegetnek, megszégyenítenek. Számtalan eset lett híres, én csak arra kérem a fiatalokat, okuljanak azokból.
Mert Y és X esete egy klasszikus cukrosbácsinak nem jött össze a kiszemelt gyerek, de lebukott, ezért azt állítja, hogy a gyerek ajánlotta fel, hogy ha kap cukrot, megmutatja, mit hord az alsóneműjében. Pont ennyire reális az is, hogy még a kiscsajt kell megszégyeníteni. Nem, emberek, tessék az összes ilyen beteges faszt pellengére állítani! És jobban vigyázni a gyerekeinkre!
Merthogy van itt egy baromira kihagyott, de igenis fontos pillér, aminek hiánya az ehhez hasonló helyzeteket segít kialakítani és marhára elfertőzni. A szülő, aki nem tanítja az életre a gyerekét, akit nem lehet védelmezőnek tekinteni, mert vagy nem megbízható, vagy hülyébb, mint a gyereke. Amikor arról hallok vagy olvasok, hogy a szülő kétségbe van esve, mert már megvan a baj és nem tudja, mit csináljon, illetve hogy az ilyen szerencsétlen gyerekek be vannak rezelve, mi a fenéhez kezdjenek, mindig eszembe jut, hogy elő kéne venni a szüleiket. Meg kellene kérdezni tőlük, hogy eddig hol a picsába voltak, miért vállaltak gyereket, ha nincs rá idejük vagy nem érdekli őket, mi van a kölökkel. Nekem is elfoglaltak voltak a szüleim, sokszor a nagyszüleim vigyáztak ránk, vagy kint csavarogtunk az utcán, nem egy ideális családban nőttem fel, DE, és ez kurvafontos, megtanítottak, hogy bármi fos van, rájuk számíthatok, és tényleg segítettek.
A tinikor nyilván tele van titokzatossággal és titkolózunk is, de a normális szülő-gyerek kapcsolat rengeteg cukrosbácsitól, balesettől, bajtól óvja meg a gyerekeket. Kezdve a nézz körül az úton, mielőtt lelépsz a járdáról-tól egészen a ne ülj be olyan ember autójába, akit nem ismersz-ig bármi. Őszintén remélem, hogy azon tizenéves lányok, akik belefutottak a maguk cukrosbácsijába, mindegy, hol és hogy, elmondják az anyjuknak, akik egy anyatigris vehemenciájával, vagy az apjuknak, aki sörétessel a kezében kergeti el a gyerekük környezetéből azokat a beteges faszokat, majd kézen fogják a lányukat, és feljelentést tesznek. Ezt tartanám helyesnek - a megértést és a tettet, a beszélgetéseket a gyerekkel, a tanításukat arra, hogyan kerüljék el a bajt, vagy ha belesétáltak, hogyan keveredjenek ki belőle. Mert egyszer ezek a gyerekek is lesznek szülők, és szükségük lesz ezekre a leckékre.
Elég hullámzóra sikerült az évkezdés érzelmi téren számomra. Mivel a december utolsó két hete folyamatos rohangálással telt, eléggé kimerültem és a legtöbb esetben csak aludni meg az ágyban fetrengeni van kedvem. Van ihletem is, most egészen sokféle, azonban mivel fogalmam sincs, hogyan pihenhetném ki, hogy két-három hetet rohangáltam és emberekkel találkoztam, nincs túl sok türelmem írni se. Ettől függetlenül jól haladok a jelenleg Fagyban az igazság című irományommal, viszont semmi kedvem és ötletem az MD-s sztorimhoz, ami baj, mert asszem, 16-án le kell adni. Oké, a kétharmada megvan, de na, az akkor is csak a kétharmada és nincs befejezve és szerintem senkinek sem lesz egyértelmű, mit is akartam azzal a sztorival, mi micsoda benne, melyik kulcs... *fogja a fejét* És amúgy nem is fog változni az időbeosztásom, mivel ma Noé születésnapját megyünk megünnepelni este, holnap apuékhoz kellene kinézni, a hétfő délutánomat Talynak ígértem...
Nem tudom, hogy mondhatnám meg az ismerősi körömnek, hogy sorry, de totál jólesne, ha nem kéne semmilyen módon érintkeznem velük, mert nem akarok az elkövetkezendő egy hétben embereket látni, akiket ismerek, nem akarok sehova menni. =S Napok óta fel akarom hívni Sangot, de egyszerűen nem bírom rávenni magam, pedig érdekel, mi történt vele. Anyut is csak másodikán hívtam, mivel szilveszterkor koccintottunk, nekiálltunk enni, valamikor fél kettő táján indultunk útnak Csigusz kíséretében, aztán kettőkor már nem akartam zavarni, a szerdai napomat pedig írással meg Benével közös filmnézéssel töltöttem, s csak akkor nyúltunk a telefonért, ha minket kerestek. Az az igazság, hogy én be tudok sokallni attól, hogy emberek vesznek körbe, jövök-megyek, pörög az élet körülöttem, nekem szükségem van arra is, hogy legyenek szünnapjaim, amikor kiteszem a világnak a "Zárva" táblát és a telefont sem veszem fel, csak ha megteszem, hetekig takaríthatom a sértettség nyomait, amit mások hánynak az ajtómba. És ez nagyon frusztráló. Mivel ellentétekből állok és a működésemet nem tudom elmagyarázni, ezért borzalmas káosz tud kialakulni körülöttem, mikor bezárkózom a kagylómba. Szeretek jönni-menni, emberekkel találkozni, de nagy igényem van arra is időnként, hogy senki se szóljon hozzám. Ez bennem hullámzik, vannak aktív és vannak passzív napjaim.
Amikor az írással ennyire hadilábon állok, mindig aggódok. Az sem jó, ha nem érnek ingerek, de az sem, ha túl sok ér. Ha nem ér inger, visszamegyek könnyű dolgot írni, ha viszont elárasztanak az ingerek, képtelen vagyok befejezni egy sztorit, mindig újba kezdek, ezáltal tulajdonképpen nem hozok létre semmit, mert azok a felek sok esetben sose lesznek egészek. Ez meg megőrjít, mert nekem ez a legfontosabb, az alkotás, az írás... Volt olyan év, amikor azért voltam terméketlen, mert olyat írtam, és most meg olyan időszakom van, amikor az tesz terméketlenné, hogy képtelen vagyok egy dologra koncentrálni. A legtöbb esetben, mikor végre ihletem van és be tudnám fejezni, amit megkezdtem, mennem kell valahova. Ma totál ilyen ez a Noés szülinap, tegnap meg lett volna időm írni munka után, csak annyira fáradt voltam, hogy csak olvasással bírtam ébren tartani magam. Így sem aludtam jól az éjjel, többször felébredtem, ugyanis ha nem tudok írni, az ihlet álmomban kínoz és felébredek ötletelni. Ez így kurvára nem lesz jó és nem látom, hogy szálljak ki a mókuskerékből.
"Egy lolitának nincsen fiúja/barátja/pasija." - Már nem emlékszem, hogy ez a kódexben is benne van-e, vagy ez egy szokás volt-e azért, hogy azok a hímneműek, akik a lolitában valami perverzet látnak és zaklatnák a közösség tagjait, ne kerülhessenek közel hozzá, de emlékszem, ez anno aggasztott kicsit, mivel nekem pont Bene mutatta meg és kezdte el tanítani a lolitát. Szerencsére a kezdeti ellenérzés és félénkség pont az előbb említett dolog miatt hamar elmúlt és befogadták őt is, ráadásul Bene szívesen hord kodonát és inspirált másokat is, aminek nagyon örülök.
Azért ezzel a mondattal kezdtem, mert ha már ez is fontos szempont a lolitánál, akkor a most következő témám még inkább kilóg a keretek közül, de valahol mégis körülötte leng a stílusnak. Sokszor találkoztam azzal a jelenséggel, hogy ott állok nyakig ruhában, csipkében, fodorban, nincs kint még a bokám vagy a vállam sem, nemhogy a dekoltázsom, vagy a combom, de az utcán férfiak szájából valamilyen módon elhangzik a kérdés, hogy mi közöm a szexhez, szexualitáshoz. Volt, aki konkrétan valami nagyon szép kurvának vélt, én meg elhűlve bámultam rá, aztán miután felocsúdtam a döbbenetből, közöltem vele, hogy ilyesmit nálam nem talál, azzal elhúztam a csíkot, de gyorsan, és akadtak olyanok is, akiket az foglalkoztatott, szoktam-e beöltözni vagy szerepjátékozni szexhez. Nem voltak durvák, olyannal igazán keveset találkoztam szerencsére, akiket válaszra sem méltattam, csak megszaporáztam a lépteim és igyekeztem minél előbb biztonságosnak tűnő helyet találni a környezetben, de egyértelmű volt, hogy a férfiak a lolitát nagyon vonzónak találják és szívesen kerülnének szexuális helyzetbe eggyel. Nem csodálom, hiszen a lolita nagyon nőies stílus, bájos, visszafogott és zárkózó, azt a mondást pedig nyilván ismerjük, miszerint "A több kevesebb.", amit rendszerint össze is kapcsoltak a lolitával.
Én azt gondolom, hogy mindenkinek magánügye, hogyan, kivel, mennyit, mikor, miben szexel. Ezért is zavar, hogy kolléganőimnél most már napi téma a homoszexualitás. Én nem tudom, hogy hozzák fel állandóan, de ez téboly. Mindketten a nőket ítélik el jobban, ami nekem sokszorosan kellemetlen ügy, mivel én senkit sem ítélek el és azok a szexuális magatartások, amiket nem tartok normálisnak, azokkal is úgy vagyok, hogy amíg nem engem zaklat valaki vele, nem érdekel, de a homoszexualitás számomra abszolút elfogadható, van fiú és lány meleg barátom is, és nem értem, miért gond, hogy a saját nemükhöz vonzódnak. Nem ismerek olyan melegeket (itt most lányt és fiút együtt értem ez alatt a szó alatt), akik rámásznának csak úgy a másik emberre, vagy zaklatnának bárkit. Sőt, pont az ellenkezőjét ismerem, azt, aki az utcán kézen fogva sétál a barátnőjével, mert miért ne tenné, de minden más a négy fal közé tartozik, meg olyan srácokat ismerek, akik visszafogottan kezelik ezt. Sőt, bevallom őszintén, én azt szoktam mondani azoknak a srácoknak, férfiaknak, akik nem hagynak békén, amint jelzem nekik, hogy nálam hiába kopogtatnak, hogy leszbikus vagyok. Egyszerű takaró, nincs mit belekötni. Általában meghökkennek és békén hagynak. Barátnét is mentettem már úgy ki pácból, hogy jeleztem a nyomuló fickónak, hogy az én nőm, le lehet szállni róla. =D Szerintem ebben nincs semmi, középsuliban is nagyon sokáig szándékosan úgy hordtam gyűrűt a kezemen, amiről azt tartották, hogy a leszbik csinálják, ez is a lázadásomhoz tartozott. =)
Spec nem szeretem hallgatni ezeket a leszbifób beszélgetéseket, mivel a legtöbben igazából nem is látnak bele ebbe a világba, nekem meg a legjobb barátnőm leszbikus, mikor összeházasodott a barátnőjével, én voltam a tanúja és tök büszke vagyok rá. Egy évvel öregebb a kapcsolatuk a miénknél, együtt élnek nem is tudom én, hány éve, imádják egymást, ezzel pedig nem értem, miért volna baj. Hogy látszik bárkin is, hogy milyen az identitása? Na ne már a melegeket szedjük elő, mikor a magukat heterónak valló pasik úgy néznek ki, mintha a húguk cuccait vették volna fel! Ez szerintem felháborító. Előbb söprögessen mindenki a saját kertecskéjében, aztán ha az már makulátlan, azután nézze csak meg a másét, az ítélkezés pedig isteni feladat, könyörgöm! Én ettől nagyon kivagyok... Nézem az utcán a csomó metroszexuális, álbuzi srácokat és vakarom a fejem azt kérdezve: hova bújtak a fiús fiúk, a férfias férfiak? Meg úgy egyáltalán az ízlés hol ficamodott ki ennyire? A harmónia eltűnése még hagyján, de az az aberáltság, amit időnként látni, főleg a plázákban, egyszerűen rémisztő. És engem röhögnek ki a kiscsajok, mikor loliban vagyok, pedig az szerintem sokkal nevetségesebb, ahogy ők kinéznek, mint az, mennyire irigyek, mert én vállalom az ízlésem, véleményem, fel merem venni azt, ami tetszik, amiben jól érzem magam, amit szeretek.
Egyszerűen elképeszt, miért kell témázni folyton azon a lányon, akiről a kolléganőim beszélnek. Mindkettőnek a lánya egy egyesülethez jár táncolni, csak nem egy korosztályúak, viszont van egy fiús külsejű, mély hangú, vállasabb, fiúsabb mozgású lány, akiről azt hiszem, tudják is, hogy leszbikus, vagy legalábbis a lányok érdeklik, és folyton ő a téma. Szerencsére még olyan kijelentés nem érkezett, hogy undorító lenne, de azt már mondták, hogy nem értik, miért jó neki egy másik nőt simogatni, meg mintha valamelyik már figyelmeztette volna a lányát, hogy vigyázzon ezzel a lánnyal. Na nálam itt elpattant a húr, szerintem a hangomon is hallatszott, hogy ideje témát terelni.
Bírom, hogy mennyire könnyedén véleményt alkotnak más emberek és mennyire könnyen tudnak ítélkezni. Lehet, velem van a baj, de nem látom, mi a para abban, hogy valaki úgy él, ahogy élni akar. Tök mindegy, miként, kivel, ha úgy érzi jól magát, akkor tegye. Az megint más kérdés, hogy ezt mennyire kell nyilvánosan, de én azt gondolom, nagyon sok emberre ráférne illemtan óra, mert elkeserítő, ami manapság megy. Mindenhonnan folyik a szex, félmeztelen-meztelen lányok vigyorognak ránk különféle újságokból, s nem csak a Playboyról, ha valamit el akarnak adni, marketingfogásként dekoltázsvillantó nőkkel reklámozzák, de a kapott minőség messze alulmarad attól, amit valóban minőségnek lehet nevezni. Nincs értéke, mélysége, hadoválnak és dobálóznak nagymellénnyel emberek, ám ez és a mai viselkedés ezzel kapcsolatban szerintem sokkal ijesztőbb, minthogy "megszaporodtak" a melegek. Nem, nincs szaporodás, joguk lett házasodni, egyre többen merik kinyilvánítani, hogy melegek, ez pedig egyre többekből hozza elő, hogy coming outoljanak. Lehet nyilvánosan vállalni, amivel személy szerint nekem semmi bajom sincs, amíg nem arról szól a dolog, mint amiket a melegfelvonulásokról hallottam. Arra anno mentem is volna, csak aztán olyan elrettentő dolgokat tapasztaltam, amihez nem adom a nevem és az arcom, én nem vállalok közösséget senkivel, aki gúnyt űz abból, aminek még van értéke, vagy abból, ami miatt ott van, illetve ami nekem fontos. Gondolok itt arra, hogy bár nekem hitem van, nem vagyok vallásgyakorló, a vallási jelképeket nem szentségtelenítem meg, mert ez egyszerűen tiszteletlenség és nem sértek meg másokat azzal, hogy a hitüket/vallásukat gúnyolom. Ez provokáció, durva barbárság, az álláspontomat pedig máshogy, normálisabb és értelmesebb módon képviselhetem.
Napok óta gondolkodom azon, mennyire elprostituálódott a világ. Az a baj, hogy szexuális szabadságnak nevezünk valamit, ami nem szexuális szabadság, hanem elferdülés. Nem a perverzséggel, a szexboltokkal, vagy a vággyal van a gond, egy egészséges embernek vannak vágyai, statisztikák szerint mindenkiben van valami perverzség és egyre többen vásárolnak segédeszközöket, inkább én abban látom a problémát, hogy ez nyilvánosságra került, úgy bánunk a témával, mintha központi kérdés lenne, ennek ellenére úgy veszem észre, rengetegen elégedetlenek, különféle problémáik vannak, amikről nem is tud kivel beszélgetni.
Kardinális kérdés, ki mi, de magunkat ismerjük, tudjuk, mi kik és mik vagyunk?
Engem sokat támadtak - bár nem durván - azért, mert én nem érem be a bírósággal és a minimálbérrel, kis luknyi lakással. Nem nyomorgok, de kétségtelenül többre vágyom és tenni is akarok érte. Ez baj volna? Gond, hogy törekvővé váltam? Elég súlyos problémák vannak a fejekben, ha azt tekintik elfogadhatatlannak, hogy nem érem be a kevesebbel. Engem még arra tanítottak, hogy merjek álmodni és tegyek azért, hogy az álmaim megvalósuljanak. Nekem még azt mondták, "Ne érd be kevesebbel!", engem biztattak, hogy merjek lépni. És lehet utálni, ha valami sikerül, de én azt gondolom, másnak is sikerülhet, ha akarja, ha tesz érte. Sőt, ha végre nem csak egy ember küzd azért, hogy jobb életkörülményei legyen, jobb világban éljen, még ha ezt csak a saját kis kertjében tudja megtenni is, hanem végre egyre többen felismerik, hogy a lehetőségek mindigis a levegőben lógtak, csak ilyen-olyan indok miatt sosem merték kinyújtani a kezüket érte, akkor a nagyvilág is javulni fog.
Hogy idealizmus volna? Visz előre és haladok a célom felé, úgyhogy nem számít, mi.
Álmodok vele. Álmodom, hogy találkozunk, de a fájdalom túl valóságos, amit érzek. Elkap a frász, hogy vajon jelzése-e ez az egész, vagy önsokkolásom egy apró morzsája a lehetségeshez képest, de nem tudom eldönteni. Még mindig örömöt és hálát érzek, miközben szétmar belülről a kín. És biztosan tudom: bármi történjék, bármit érezzen, mondjon, gondoljon vagy tegyen, nem tudnám gyűlölni, nem tudnám nem szeretni többé.
Úgy érzem, kimerültem, kiürültem, kifáradtam. Nem vagyok ingerelhető, hidegen hagynak az emberi játszmák, a mások problémái, de a jó dolgok is, egyszerűen képtelen vagyok értékelni, nem tudom befogadni az ingereket, amik jönnek felém. Ez talán a második legrosszabb dolog, ami történhet egy íróval az ihlet elpárolgása mellett, amikor megvakul és érzéketlenné válik, már nem hall és nem képes felfogni, ami körbeveszi. Isteni szikraként fedeztem ma fel, hogy mi bajom van, mert végre már addig jutottam, hogy bírtam sírni és kiönteni annak a masszának egy részét, ami bennem volt. Ez annyira sok, annyira nagy fertőjű dolog volt, hogy majdnem hánytam és a hányinger még most is megvan, köhögök is, de valami groteszk emelkedettségből nézem magam és azt értem: EZ TÖK JÓ! Végre érzek valamit és a saját hülyeségemet, erőtlenségem és gyámoltalanságomat is el tudom fogadni, látom benne, hogy igen, lehet, hogy ez összességében egy eredménytelen, sikertelen, pocsék év volt a részemről, de hirtelen megláttam a zuhanás végét. Tudom, hova juthatok el, igenis látom, hogy ha így folytatom, komolyan megbetegszem és széttördel darabjaimra az Élet, ugyanúgy, ahogy megtette Anyával és Benével, hogy na, akkor most vagy összekapargatod magad kiskanállal, vagy egyszerűen megdöglesz. Anyának sikerült, meglátta az ok-okozat összefüggéseket és néhány pofára esés mellett fantasztikusan teljesített. Én komolyan azt látom és csodálom, hogy zuhant egy rohadt nagyot, aminek a végén belecsapódott teljes erővel a földbe és majdnem meghalt, szenvedett, mint a kivert kutya, elvesztett mindent, kínozta az Élet, ahogy nem szégyellte és bírta, és most elindult felé. Bene dettó ugyanez, olyan embertelen fizikai és lelki fájdalmakat élt meg ebben az évben főként, amibe más beleőrül, ő meg kibírta és még bírja a strapát mellettem, próbál szárnyakat adni ahhoz, hogy én ne jussak erre a sorsra, mert félt, ő is tudja, hogy mind elkerülhetjük, hogy széttördeljék az egónk, a személyiségünk, az életünk, mindenünk és azt is, hogy ezt nem kell megélnünk ahhoz, hogy megleljük a helyes utat.
Ott tartok, hogy minden, de tényleg minden fáraszt.
Egyetemen/fősulin gondolkodom, de úgy látom, felesleges belevágni, mert bár egy magasabb fizetési kategóriába tesz, lesz nyelvvizsgám és elmondhatom magamról, hogy ezt is megcsináltam, nincs hozzá erőm, nem reális most a nyakamba venni ezt, mert belebukom, ugyanúgy nem tudom teljes beleéléssel és odaadással csinálni, ahogy semmit mostanában.
A lakás is fut, ami annak is köszönhető, hogy kevés az elpakolásra alkalmas hely, de annak jobban, hogy elhagytam magam. Erőt vett rajtam az, hogy ha nem tudom minőségire megcsinálni, márpedig nem tudom, mert nincs hozzá türelmem és nem tudok bele annyi energiát fektetni, amennyit megkövetel, akkor nem csinálom sehogy. Ennek eredményeképp néha van egy kis változás, javulás, de alapvetően egyre rosszabb a helyzet, ami amúgy dühít, mert a saját magammal támasztott követelménynek nem tudok megfelelni, a magam számára kitűzött feladatokat nem bírom végrehajtani és nem funkcionál úgy semmi, ahogy kellene neki. De nincs erőm erre.
Keresem azt, amit tanulnom kellene, ám olvasni nem bírok, annyira fáradt vagyok. Tudom, hogy kellene olvasnom, de érdektelenné váltam, még amire kíváncsi vagyok, sem érdekel annyira, hogy komolyan törődjek vele, ez pedig rohadtul ijesztő, hiszen engem legjobban az emberek és az élmények érdekeltek. Imádom a pszichológiát, amíg irodás voltam, különféle feladatokat tűztem magam elé, amivel javíthattam a helyzeteken, csomó kis eredményem volt, de ezek elhalványultak, pedig melyik ember csinálta volna utánam, hogy egy olyan embert kezessé tesz, mint amilyen az a pasi volt, aki másfél hetesen panaszt akart írni ellenem rajtam kívülálló okok miatt. De ugyanez pepitában annak a nőnek a helyre rakása is, aki úgyszintén mumusa volt a bíróságnak, én meg az első alkalommal olyan remekül elbántam vele, hogy utána feljövet a fénymásolóból megdicsérték azt, aki végre helyre tette a fejét. Érzékem van ezekhez és teljesen elfelejtettem igazából értékelni magam. Volt némi büszkeségérzés, meg nekem ez fontos volt, de most jöttem rá, hogy ezek a kicsi sikerek az mutatják számomra, hogy még nem veszett ki belőlem minden és ha valamit akarok, akkor az ég leszakadhat, megcsinálom és minőségire csinálom meg.
Néztem tegnap egy videót Lady Gagáról. Tudni kell, hogy én őt, mint embert nem szerettem és unszimpatikusnak találtam, közönségesnek tartottam, mivel állandóan meztelenkedik, nekem pedig a fizikai dolgok nem bírnak nagy értékkel, nem tudom becsülni azt, aki a testével kereskedve jut előbbre, mivel számomra nem érték az ilyesmi. Ezt a nőt viszont milliók szeretik és valamit jól csinál, mert a dalaira én is rákattantam, a slágerlistákról való lekerülésük után is meg-meghallgatom. A klipjeit nem ismerem, általában rádióban hallok egy számot, ami megtetszik, aztán elindítom a YouTube-on és írok mellette, vagy valami, a munkásságát nagyon nem ismertem, néhány infóm volt róla, de mivel Lady Gaga nekem nem jött be, igazán nem érdekelt. Na, tegnap egy 55 perces, vele készült riportot néztem meg. Ez a konkrét szemléletváltás, ami következett. Azt láttam, hogy ennek a nőnek tehetsége van, amit a világ sokáig nem ismert el és ettől szerencsétlennek látszott, pedig nem volt az. Egy karakán, céltudatos, erős nő, aki azt csinálja, amit én is akartam: mindent a kezében tartva tör előre, kiáll azért, amiben hisz, inspirálja az embereket. De komolyan! Azt hittem róla, azért a melegeket tűzte ki, mert ők egy olyan célközönség, akiket még más nem támadott be, de nem, egyáltalán nem megvezeti ezt a közösséget, ő komolyan gondolja, hogy joguk van teljes értékű, boldog életet élni és ezért tesz. Nem tudom idézni, amit Obamának üzent egy felszólalásában, arra emlékszem, hogy elismerő érzéseket váltott ki belőlem és azt éreztem: ez igen, ezt akarom én is üzenni és csinálni. Kiderült számomra, hogy ez a nő csomó olyasmit csinál, ami nekem fontos, azokat az értékeket képviseli, amik nekem is értékesek és megláttam benne azt, amire én nem voltam hajlandó: a feltűnőségével csak figyelmet akar, hogy képviselhesse mindazt, ami benne van. Én is voltam feltűnő, lázadó, bizarr, groteszk, kipróbáltam és megcsináltam olyan dolgokat, amiket ma nem vállalnék be, mert látom azt, hogy amit csináltam, nem volt teljesen jó, de akkor tökéletesen az volt, aminek lennie kellett, illett az akkori önmagamhoz.
Fejlődtem, méghozzá sokat, csak van bennem egy elégedetlenség, hogy juthattam volna feljebb, tovább, előrébb és emiatt nem értékeltem azt, ami már megvan, amiért megküzdöttem, amit megszereztem. Elvesztettem valamit és pont ezt: magamat. Nem jelentett semmit, nem volt értéke és zsupsz, eltűnt. Nem foglalkoztam vele, a hiánya nem is hatott meg, de mégis bántott, dühített, kerestem a kiutat, a menekülőt, a kapaszkodót, bármit, ami kiránt ebből. Sok idő telt el, mire eljutottam oda, hogy egyre jobban nem bírom és tudom, hogy ez még bőven nem a gödör alja, de most érzem is azt, hogy nem kell a legaljáig süllyednem, hogy végre elinduljon felfele valami.
Ma hazajöttem három megírt ítélet után, úgy, hogy megint egy olyan részt írunk a csajokkal, amit tökre vártam, amihez ihletem van és amiből még jön ihletem - bár ez inkább ötlet az igazi IHLETHEZ képest, ami elhagyott -, úgy, hogy dög fáradt voltam, hogy azt éreztem, a hétvége két naposan is kevés lett volna, de így, hogy csak egy napos volt, mintha nem is lett volna és nem is csináltam semmi jelentőset, aztán másfél-két óra múlva írtam Timinek, hogy nem bírom tovább, lefekszem aludni. És aludtam, mint a bunda, olyan jól, amilyen jól az elmúlt időszakban ritkán. Bene persze felébresztett tíz tájt egy telefonnal, hogy jön haza, ettől pedig megborult bennem a bili, ráadásul rájött, mi az a három életre szóló lecke, amit nekem meg kéne tanulnom, hogy végre legyen valami az álmaimból, és beszélni akart róla. Kiderült, hogy ezt a három leckét én is tudom, hogy tudom azt, hova zuhanhatok, mi várhat rám, konkrétan mindent tudok. Nem a tudás hiánya okozza nekem azt, hogy nem haladok, nem fejlődöm rendes ütemben, nem török előre, hanem az, hogy elfáradtam. Sőt, igazából nem csak ez vagy nem ez.
Beszélni akartam. Beszélni magamról, a bajaimról, a gondolataimról, de a blogot nem akartam teleszemetelni, a barátokat nem akartam leterhelni, nem akartam magamra vonni a figyelmet, nem akartam segítséget kérni. Nem csak büszkeségből, hanem mert tudom, hogy most mindenki azt érzi, hogy ez az egész élet egy nagy kalap szart sem ér, mert ez egy ilyen időszak és emellé nem akartam még én is ráhányni a panaszkodásom. És akkor jön Bene, nem hagyja magát lerázni, csak mondja és mondja és nem törődik azzal, hogy már megint dühít, hogy nem hagy írni, nem törődik azzal, hogy kezdek kiakadni, az se érdekli, hogy fáradt vagyok, nem áll le, csak mondja és mondja... és megtört a jég. Elkezdtem sírni és én is mondani. Nem tudom, mit nem volt fontos, a lényeg a sírás volt és Bene megpróbált azzal foglalkozni, amit mondtam, aztán közöltem vele, hogy fáradt vagyok, felébresztett, most ne azzal törődjön, amit mondtam, hagyja rám, a lényeg csak most jön. És jött. Beszéltem vagy két órát, a végén ő már bealudt, pedig fontos dolgokat mondtam, de nem haragszom rá, nem tudok, amikor újra érzem az Isteni szikrát, az erő csíráját. Annyira hiányzott ez az érzés! Le akartam feküdni aludni, hogy tök jó, kicsit álmodozom még, aztán folytatom a pihenést, de aztán arra jutottam, hogy nem, bakker, végre valami értelmeset, fontosat és lényegeset írhatok le a blogomba és ezt meg kell tennem akkor is, ha éjjel egy van és holnap még meg kell írnom egy ítéletet és fáradt leszek. Ezt meg kell írnom és igenis fontos az, hogy nem mindig vagyok toppon, elfáradok, hisztis tudok lenni, mert ettől vagyok ember, a fenébe is! Lehet, hogy nem valami frankó a nyavalygásomat olvasni, de nekem segít leírni és ami fontosabb: egyszer, ha visszanézem, vagy ha valaki olvassa, az fog remélhetőleg lejönni, hogy bakker, ezen is túlvagyok és ember maradtam. Kibírtam, átvészeltem, túljutottam rajta, a szarból is profitáltam.
Minden mese arról szól, hogy a királyfi vagy szegénylegény milyen megpróbáltatásokon megy keresztül, mire elnyeri méltó jutalmát és a királylány szerelmét. Aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak, pedig az igazi sztori csak ekkor kezdődik! Tudjuk azt, hogy hogyan kell boldogan élni? Egyáltalán azt, hogy mi tesz minket boldoggá? Tudjuk? Tényleg tudjuk? Egy nagy frászt, ábrándjaink vannak róla! Majd ha ez lesz, majd ha az lesz, ha ezt megszerzem... Mindig kötjük valamihez, pedig ez baromság, én most elmondhatatlanul boldog vagyok, pedig tulajdonképpen az életem egy része romokban hever, az álmaim felé konkrétan egész évben ha hármat léptem, lehet, hogy sokat mondtam, és a többi. Mégis élvezem és ez nem valami mazochista élvezet, nem a kínlódást élvezem magát, hanem azt, hogy még ekkor is képes vagyok kívülről rápillantani magam és kis segítséggel rájönni, hogy képes vagyok előre menni.
Elvesztettem a hitem magamban és így nem maradt mit közvetíteni. Elvesztettem azt, ami erőt adott, lendületbe hozott, amitől képes voltam írni. Elvesztettem azt, ami miatt úgy éreztem, hogy jó élni. Elvesztettem azt, ami miatt jó barátnak gondoltam magam és ami miatt annak is éreztek. Nem, bakker, nagyon nem voltam jó barát az elmúlt hónapokban! Láttam, hogy Nana ül a szószban és ugyan tettem neki többször is ajánlást, célzást, hogy beszélgethetnénk, de nem fogadta el, nem lett belőle semmi, mert valószínűleg úgy érezte, nem vagyok elég jó, és ez nem az ő izéje, hanem az én hibám, mert tényleg nem voltam elég jó, elég türelmes, elég erős, eléggé toppon. Most se vagyok, tévedés, ha úgy fest, hogy igen, mert nem, csak végre megpillantottam a kurva nagy ködben, ami elém ült az utat és ez feldobott és most lendületbe vagyok, hogy megkeressem és ha tapogatva is a kavicsait, de menjek rajta kifele ebből a semmilyen és halott világból, amibe a köd sodort, de még ugyanúgy visszaeshetek, ugyanúgy folytatódhat a zuhanás és ugyanúgy ellepheti a köd az agyam, elveszhetek és folytathatom, amit eddig. De legalább tudatosodott bennem, hogy mi a baj, mert eddig erről is csak halvány fogalmaim voltak.
Az a baj, hogy kimerültem. Annyira, hogy nem érdekelt semmi, nem tudtam élvezni túl sok mindent. A szerepjátékot igen, de nagyon kevés dolgot tudnék felsorolni emellett. És ez baj. Nagyon nagy baj, ha már örülni vagy szomorúnak lenni se tudsz.
Persze azért próbálkoztam, elkezdtem olvasni egy magát Noriakinak nevező személy blogját, aki lánynak született, de elindult a másik úton, átváltozik. Elnézést, ha hülyén fogalmazok ezzel kapcsolatban, számomra ez nagyon érdekes dolog, amiről kevés az ismeretem, igyekszem óvatosan fogalmazni, mert nem akarok véletlenül se sértő vagy bántó lenni. Nekem ez egyfajta misztikum, amit meg szeretnék ismerni, főleg, mivel tinédzser koromtól kezdve határozottan arra vágytam, hogy fiú lehessek, nem tudtam azonosulni a nememmel. Tudom, mi lett volna belőle, tudom, hogy én ebben az életemben semmilyen módon nem kaptam volna meg azt, amire vágytam, hiszen nekem attól akkor elvágták az utat, mikor a második kromoszómám X lett. De komolyan. Ugyanaz maradtam volna, ha átszabatom és átalakíttatom magam és az életem, mint aki vagyok és ugyanúgy nem tudtam volna azonosulni a testemmel, ahogy anno. Magammal volt bajom és ez még tíz év után is megvan, csak már nem annyira élesen, durván, állandóan. Most spec nem vagyok kibékülve a frizurámmal és a hajszínemmel, több ruhára vágyom, meg hosszabb körmökre, de mindegy. Megvannak azok a dolgok, amiket utálok és amiket imádok a női létben. Ez az, amit látok Noriakin. Sok dologban magamra ismertem benne, sokban pedig egyáltalán nem. Lady Gaga sem lett sokkal szimpatikusabb számomra, tetszik, amit csinál, elismerem a munkásságát és örülök, hogy van, de hogy jelenleg nem tudnék jó szívvel leülni vele beszélgetni, az tuti. Valszeg még bennem vannak korlátok, de dolgozom rajtuk és le fogom dönteni őket.
Engem most nagyon érdekel a többi nem. Időszakosan van ilyen, hogy van egy téma, ami megfog, elkezd érdekelni és nekiállok olvasni, kutatni, ismereteket szerezni. Az első ilyen a yaoi volt, aztán jöttek sorra a szexusok, szexuális viselkedés, szexuális orientációk, vágyak, formák, szóval eltelt pár év úgy, hogy olvastam, néztem, figyeltem és pakoltam helyre magamban a dolgokat, gondolkodtam, írtam róla, alkottam meg a véleményem, kerestem meg benne magam, azt, hogy tulajdonképpen miért is foglalkoztat ez engem és így szép lassan rájöttem, hogy mindig az ilyen nagy érdeklődésem két okból fontos: 1.) mivel slasher vagyok, azért nem árt bizonyos ismereteket megszereznem, főleg, mivel reál világban szeretek írni, 2.) mindig van valami hiányzó elem az életemből, ami megvan abban, ami épp érdekel. Nos egy ideje a kétnemű, nemváltó emberek érdekelnek.
Én úgy vélem - talán így a leghelyesebb kijelenteni -, hogy minden emberben van férfias és nőies rész. Van, akiben egyik vagy másik több, van, akiben egyenlő, van, akiben az egyik a másiknak az alárendeltje, de mindkét energia megvan egy emberben, enélkül valószínűleg nem tudnánk létezni. Hogy akkor minek a másik ember? Azért, mert félnek születünk. Megteremthetjük magunknak a tökéletest egy álomvilágban, de szükségünk van rá fizikálisan is. Arra, hogy velünk legyen, arra, hogy amikor valamit nem akarunk, is rágja a fülünket és arra, hogy fizikai kapcsolatunk legyen azzal az emberrel, aki kiegészít minket. Csakhogy nagyon kevesen találjuk meg ezt az embert. Ideákat és fellángolásokat kergetünk ahelyett, hogy végiggondolnánk, igazából mire van szükségünk, mit várunk el a másik embertől, mi mit tudunk beleadni egy kapcsolatba. Tök fontos kérdés, de én se gondoltam anno nagyon végig, csak ott nyűglődtem, hogy ez a fiú tök aranyos, valahogy nagyon megszerettem, nem tudom elengedni a kezét és hiába néz ki úgy, mint egy pulikutya, amit kifejezetten nemszeretek, ott a csírája benne mindannak, amire szükségem van, amilyennek én elképzeltem azt a férfit, aki mellett tökéletes lehetek. És ez így is van, öt év után is ő az egyetlen, aki kiegészít, pont annyira férfias és nőies, hogy nekem az jó legyen. Ha hisztis és nyüszög, azt nem bírom, de a saját hisztizésemet se bírom elviselni, szóval ez nem nagy kunszt, ellenben nagyon erős és állhatatos, mégse annyira, hogy azt durvának, soknak érezzem. Sokat harcolok vele, mivel ő egy harcos típus, én meg a békét nem igazán tapasztaltam meg az életem során, de ez nem olyasmi, mint mikor az emberek egymásnak esnek és fú meg hú. Van olyan is, mégis együtt vagyunk, mert szeretjük egymást akkor is, amikor haragszunk épp a másikra.
Évek óta úgy gondolom, beszélnünk kell dolgokról. Hogy probléma az, hogy vannak tabuk, mert bajt csinálnak. A legegyszerűbb példa az, hogy a fiatal lánynak nem beszélünk a szexről, mert az nem való, aztán lecsap rá egy idősebb faszi, megdugja és a lánynak ott marad a trauma, mert nem tudja feldolgozni, ami történt vele. Utólag már hiába beszél vele akárki, egy egy-másfél órás beszélgetés kimaradása évekig tartó önmarcangolós küzdelmet eredményez önmagával, s rohadt nehéz helyre tenni mindent, amikor mindenről megvan, hogy mi jó és mi rossz, mi helyes és mi helytelen, ki vannak alakulva a bélyegformák, a határok és mindjárt rásütik az emberre, ha felmerül a gyanú, hogy.
Nem. Attól, mert valaki nő, attól, mert lolita, attól mert akármilyen jelzőt idetehetünk, még beszélhet nyíltan, őszintén és kell is, méghozzá tabuk nélkül. Minden ember szembe kerül olyasmivel, amiről nem beszéltek vele. Nálunk otthon anno nem volt téma a politika és a pénzügyek, a szexről meg Anyu beszélt, de nem volt felkészülve, hogy mit mondjon és sok olyasmit sikerült, aminek a kijavításán keményen hat-hét-nyolc éve dolgozom több-kevesebb sikerrel. Nem az ő hibája, akkor arra volt képes és én úgy tekintek erre az egészre, hogy az a feladatom, hogy megtanuljam helyén kezelni mindezt, lehántsam az akkori sértett, sebzett, keserű háncsot a tanácsairól és a tiszta szándékot lássam. Csakhogy ezek rám hatottak és megsebeztek. Minden, amiről nem beszélünk, ugyanilyen sebeket okozhat az emberen és okoz is. A tapasztalás jó és rossz is, katarzis. Az új ismeretlen, az ismeretlen pedig félelmetes, és ahhoz, hogy valamitől az ember ne féljen, fel kell rá készülnie. Persze nem lehet mindenre és hiába készül fel valaki, attól az új még új marad, de a tapasztalást legalább helyén tudja kezelni.
Én azt látom, hogy rengeteg a sebzett ember, akik nem beszélnek és nem is beszélhetnek. Hogy a bélyegek miatt nem tudunk egyről a kettőre jutni, mert megtanultuk, hogy mi jó és mi rossz. Legalábbis nekem komoly problémáim vannak ezzel. Én nem tudom függetleníteni magam attól, hogy kaptam egy világképet és ahhoz próbálok alkalmazkodni, idomulni. Nekem rohadtul nehéz nyitni, tapasztalatot szerezni, tele vagyok félelemmel, frusztrációval és gátlásokkal. Lehet, hogy nem szembetűnő, de ügyes szerepjátékos és színész vagyok. Ez az, amit felismertem jóval később, hogy az utam elterelődött a nemváltás felé vezető irányból - hogy tök mindegy, milyen a testem, mi vesz körbe, én ugyanolyan maradok. Hiába vágyom egyetemre az ott átélhető tapasztalatok miatt, pontosan tudom, hogy félnék és az értékrendem sem változna. Nem áltatom magam azzal, hogy ha egyetemre mentem volna, koleszos lettem volna, más lennék, mert nem, kihagytam volna a legtöbb lehetőséget, ami megváltoztat és utólag még jobban bánnám. Meg tulajdonképpen kaptam lehetőségeket és kapok is, hogy számomra elfogadható módon, emészthető intenzitással megkapjam azokat is.
Változom és változtam, keresem a jót, próbálom mindenben megtalálni. Nem vagyok jobb azzal, hogy optimista vagyok, ez csak egy lehetőség a jobb életre, mert ha keresed a jót, megtalálhatod. Nem biztos, hogy megtalálod, de az esélye több, mintha nem keresnéd - realista - vagy elutasítanád - pesszimista.
Le akartam írni ma mindent őszintén, ami jött. Azt, hogy az életnek vannak árnyoldalai, hasalunk el és nyaljuk fel a murvát, szerzünk sebeket a lelkünkre is, de ha elfogy belőlünk az erő, akkor az Élet azért küld kapaszkodókat. És köszönöm, hogy Bene van nekem.
Rengeteget csalódtam az elmúlt másfél évben. A barátságban, a munkában, magamban, az ideáimban... Fájnak és nem tettem magam túl semmin még, de szeretném. Hinni akarok újra, erőt érezni magamban és törni előre. A Lady Gagás videóban megpillantottam azt, amit én is csináltam: nem volt életbevágó, hogy könyvem legyen, de sok éve a terveim közt szerepelt, és ugyanúgy mindent a kezemben akartam tartani, mint Gaga, a könyv külső megjelenésétől kezdve a tördelésen át a pontos szövegig cenzúra nélkül. Ugyanakkor rájöttem, mitől riadtam vissza. Azt tudtam, hogy féltem, csak nem volt teljesen tiszta, hogy mitől. Nem érzem úgy, hogy az tudok lenni, ami amellett, hogy ez az, amire valahogy mégis vágyom, lehetnék. Nem vagyok biztos magamban, nem vagyok biztos abban, hogy képes lennék inspirálni, ösztönözni az embereket. Pedig ez fontos és amikor Nana azt mondta, hogy inspirálom őt, az nekem egy elmondhatatlanul jelentős dolog volt az életemben.
