Karaktereim az életemben

Stílusosan egy olyan képet választottam a bejegyzéshez, amelyen George Boleyn látható, mert az ő képeit használtam fel Deon Elerden karakterem megmutatására, ráadásul egy olyan fotót tárok elétek, ami tükrözi az angol srác egyediségét. Nem fogok mesélni róla, mert a poszt nem az őt övező rajongásomról szól, amellyel egyébként egyes egyedül van részemről a földkerekségen, mert bár rajongó típus vagyok, én semmilyen hírességet vagy művészt nem szoktam aktívan követni, és nem szoktam lázba jönni se egy-egy új hírtől. Ez alól ő a kivétel. Ez a srác annyira megfogott, hogy nincs más szó arra, amit belőlem kivált, csak az imádat. Twitteren és Instagramon elérhető a saját nevén, ez volt itt a reklám helye, Deonról pedig kicsit később mesélek.

Korábban meséltem, hogy az írás kisfilmezéssel járt nálam együtt, de ez a kifejezés nem fedi le pontosan, hogyan is éltem meg a történetet, amelyet leírtam. Ébrenálmodásnak neveztem el a folyamatot, mert belehelyezkedtem a főszereplőmbe, megéltem mindent, amit ő, és mégis felülről, egyfajta istenként ráláttam. Valószínűleg ezért ragadtam bele abszolút az E/1-be és a jelen időbe írás szempontjából, mert számomra ez adta leginkább vissza a feelinget, amit ébrenálmodáskor megéltem, és amit meg akartam osztani a közönségemmel.

Mivel én lettem a karakter, a való életben is átalakultam kissé. Gyakran hallottam azt másoktól, hogy sosem lehet tudni, ki leszek legközelebb, hogyan fogok viselkedni és beszélni, de például a beleérzőképességemnek hála a szerepjáték is remekül illeszkedik hozzám. Sőt, ez egy nagyon jó eszköz volt arra, hogy különváljak a karakteremtől, mivel a játék idejére másik karaktert kellett magamra ölteni, illetve megtanított általánosságban kiszállni a főszereplőmből. Ez fontos állomása az életemnek, mert a környezetemnek is adott egyfajta biztonságérzetet, hogy ha nem ismerik a karakteremet, akkor nem tudják, velem kapcsolatban aktuálisan mire számítsanak, illetve a viselkedésem is kevésbé szélsőséges lett.

Manapság keveset ébrenálmodok, ami egyrészt nagyon hiányzik, mert imádom, másrészt főként rövid történeteket írok, amiknek véges az időtartamuk, így a főszereplőim nem tudnak annyit garázdálkodni a fejemben, harmadrészt kevesebb az olyan éjszaka, amikor nem bírok aludni miatta. Amíg elsősorban regényekben utaztam, folyton pörgött a sztori a fejemben, képtelen voltam leállítani az agyam és a karakteremet, ezáltal én is folyton fel voltam spanolva, aztán egyszer csak kifeküdtem a fáradtságtól. Megvan a feelingje, az előnye és a hátránya is.

Előre szólok, a következő részben spoilerezek a Kettőből egy sztoriról!

Meghatározó karakterek az életemben:

• Erik: A Zűrös kamaszkorból ismerhetitek, ő a kis főhősöm, Tim nagy szerelme. Erik azért maradt meg nekem a mai napig, mert ő az első olyan férfi, akit megterveztem és totál belezúgtam. Sosem gondoltam, hogy a zsánerem volna, mégis úgy éreztem, ha létezne, rajonganék érte.
• Szepesi Viktor: Őt A szerelem csapdájában című regényemben ismerhettétek meg. Kezdetben eminens srácnak tűnik: jól tanul, rendes otthon, benne van az iskolai közéletben, a tanárai kedvelik. Aztán kiderül róla, hogy egy bűnbanda tiszteletbeli tagja, s ahogy megindul a saját hülyesége miatt alatta a talaj, ráadásul elutasítja a szerelme is, bekerül a bandába. Először azt gondolja, ez egy jó buli és ő elég kemény hozzá, de azzal nem számol, hogy túl jólelkű és érzékeny típus. Nem lövöm el a sztoriját, mert szeretném kipofozni és újra valamilyen formában publikálni, de ő nagyon kedves karakter számomra. Szókimondó, vagány, szeleburdi, nagyszívű, őszinte, alapjáraton kedves, ám időnként indulatos kamasz. Őszintén szólva tanultam tőle, mert a pofáraeséseit elég volt rajta keresztül megélni, nem kellett átélnem a saját életemben.
• Deon: Róla ódákat tudnék zengeni. Nem csak George miatt, mert őt ennyi idő után már jól el tudom különíteni a saját karakteremtől, hanem azért, mert Deon Elerden az alteregóm. Vele a Kettőből egy blogon találkozhattok, bár nagyon rég nem frissítettem a sztorit. Túl sok időt vesz el összerakni, javítani, feltölteni, és nem volt motivációm, miután eltűnt az olvasónk, ráadásul mindhármunk számára drogként hatott a sztori. Mindenesetre Deon eszméletlen sokat tanított magamról, és utólag rájöttem, hogy amit vele leírtam, azt megélhettem volna. Sőt, nagyon nagy részben meg is éltem. Hiába szálltam ki úgy két éve belőle, időnként előkerül, jelez valamit, vagy olyan emlékek kúsznak a fejembe róla, amik relevánsak a jelenemmel, jövőmmel, vagy a meg nem értett múltammal kapcsolatban. Deon valahol teljesen én vagyok, de Deon az én eltúlzott énem is. Sokkal pofátlanabb, hangosabb, vadabb és vakmerőbb nálam, több mindent vállal be, többször tesz mindent egy lapra. Eleinte egy fura kis senki, aki jól néz ki, de olyan harapós, mint a csattogós cápa, vagy olyan hűvös, mint a sarkvidék, később felfigyel rá egy nagynevű, durva yakuza, és a kölyök megnyeri magának, nem eladja szajhának, hanem a pártfogoltja, tanítványa lehet. És Deon úgy bontakozik ki, mint a kidurrantott lufiból a lisztpor, mindenfelé, mindent beborítva. Végtelen szabadidejét tanulással, gyakorlással, önkifejezéssel és kapcsolatépítéssel tölti, így mire felnő, minden fontos ember ismeri a nevét, már akkor tetováló szalonja van, megálmodik egy menő diszkót, cukrászdát vesz a birtokába. Asame büszke lehet rá, és bőven sokat fáj miatta a feje, hiszen miután a Szindikátus székébe ül, s átadja helyét tanítványának, a legkönyörtelenebb ellenfelére akad benne, aki inkább mindenkit kivégez egy öngyilkos akcióban, semmint hagyja, hogy reform nélkül maradjon a szervezet. Deon az a karakterem, aki az élete első felét azzal tölti, hogy barátságokat és szövetségeket kössön, vérebként védelmezi azokat, és mindenkit megpróbál a saját oldalára állítani, az élete második felére azonban előtérbe helyezi a küldetését, s minden fölé emelkedik parancsolóként, ezzel azonban elárulja a szeretteit, s arra a választásra kényszeríti őket, hogy vagy megadják magukat az akaratának, vagy bármennyire is fáj, elpusztítja őket. Persze beleroppan, ahhoz azért már nem elég erős, hogy kibírja a saját kegyetlenségét, ám végső soron a célját eléri, az élet kínál számára egy menekülőt, és vénségére máshol, okosabban újrakezdi. Mert ő ilyen, megállíthatatlan. Az ő karakterén tökéletesen látszanak a nagyratörő álmaim, az elszántságom, az idealizmusom, az agilitásom. És az, hogy ezzel mekkora szenvedést tudok okozni mind saját magamnak, mind másoknak.
• Tatsuki: Ő Deon totális ellentettje. Az élete első felében mindent megtesz a hatalomért, s hogy érzéketlenné váljon. Neki nincs olyan személy az életében, akire azt mondaná érdek nélkül, hogy fontos számára, illetve nem szeret senkit. Aztán találkozik Deonnal, akibe teljesen beleszeret, és minden hatalmát a fiú szolgálatába állítja, sőt, az utódjának képezi, melyhez úgy kezdi rendezni a szálakat, hogy mire átadja a stafétát Deonnak, a srác számára kényelmes legyen. Tatsuki goromba, nem ritkán bunkó, erőszakos, durva, kegyetlen, rideg. Mindenkit maga alá akar gyűrni, s elsősorban nem szexuálisan, noha egy jó numerára ugyan nem mondana nemet. Számára semmit sem ér az élet, még a magáé se, így könnyen öl és könnyen él. Belőle hiányzik a ragaszkodás, az önzetlenség, a remény, ő kitartó, érdekek alapján szelektál, és a hideg céltudat, racionalitás vezérli. Ő a sötét oldalam, az, amilyen lenni tudnék, ha engednék a kísértésnek. Persze mivel Deon ellentéte, Tatsuki élete átível a pozitív irányba. Felvállalja az apaszerepet a tanítványai és a gyerekei életében, igaz szerelemre talál, melyet megtanul viszonozni, és a partnerét nem betömhető lukként, hanem a párjaként kezeli. Megtanulja, hogy a háttérbeli szálmozgatást felhasználhatja jó célokra, barátra lel az ősellenségében, és még a halála után is hosszú évekkel később érződik, mi mindent megtett a hazájáért. Tatsuki nem szentimentális, ő kiválóan ellensúlyozza Deont, és meg is tanítja a fiút a könyörtelenségre. Amúgy Tatsuki egy nagyon nem szép ember, mégis bolondulok érte.
• Masao: Az apafigura, aki minden útjába kerülő kölykön segíteni akar. A ki nem élt anyáskodásom. Persze több ennél, hűvös számítás és forró szív. Rá mondtuk azt, hogy ha létezne és heteró lenne, ölnénk érte, hogy a mi pasink lehessen. Masao az önzetlenség mintapéldánya, aki valahogy mégis racionális a maga következetességével, azzal, hogy ha kell, megtagadja önmagától a boldogságot, csak hogy a másé ne sérüljön. Emellett laza, nyitott, odaadó, barátságos. Nyilván nem munka közben, akkor leginkább halálosan pontos. Pontosan halálos. Masao rávilágított nekem arra, mekkora hülye vagyok, mikor magam elé helyezek másokat, és arra, hogy nem biztos, hogy mindenkinek az a jó, amiről én azt gondolom, hogy jó neki. Ő egyébként valahogy Tatsukival áll egy mérlegen, hogy ellensúlyozzák egymást, és az ordító különbségek ellenére tisztelik egymást, mely összefogásra bírja őket. Ez elég jó eredmény ahhoz képest, hogy megölték volna a másikat, ha az óvatosságuk egy második kísérletet engedélyez számukra.
• Raktari: A legrosszabb részem. Asame testőrségébe tartozik, Masao régi szerelme, és régen ő is imádta Masaot, miután kinőtt a nevelt fia szerepből. Kívülről átlagos srác, se tetoválás, se hajfestés, se különös hobbi, se kicsapongás. Belülről töménytelen mennyiségű önmarcangolás és önkínzás. Raktari a legjobb példa rá, hogyan csináljuk ki magunkat és a legjobban szeretett személyeket magunk körül a belső konfliktusainkkal, az önelfogadás hiányával, ami nála nevezhető masszív önutálatnak is. Elmesélem a tőle kapott legnagyobb pofont, mert muszáj. Raktari konzervatív, bántalmazó családból származik. Képtelen elfogadni, hogy meleg, sőt, retteg, hogy kiderül, mert tisztában van vele, hogy az apja rituális öngyilkosságot követelne tőle ezért a szégyenért, ahogy azzal is, hogy készségesen alávetné magát merő kötelességtudatból. Hosszú ideig szerelmes egy srácba, miután túlteszi magát végre a Masaoval való szakításon, és hiába nagyon jó barátok, sőt, szobatársak a sráccal, az nem tudja, hogy Raktari mennyire odavan érte. Nyilván Deon és Jeremy tesz róla, hogy sínre tegyék a kapcsolatot, ám ezzel nem csak boldoggá teszik a párost, hanem elindítják őket a szenvedés útján. Mert Raktari fél, hogy kiderül a kapcsolatuk. Masaoról is kiderül idővel, hogy folyamatosan csalta a kapcsolatuk idején, mert képtelen volt hónapokig várni a következő alkalomra a lepedőn, illetve szüksége volt olyan partnerre, aki természetesnek veszi a viszonyukat, és nem kell mondjuk itatnia, hogy oldja az őrületes gátlásait. Meg persze arra is fény derül, hogy nem azért szakított vele, mert már nem szerette, vagy mert minden probléma ellenére ne tartott volna ki mellette, hanem mert látta, Raktari mennyire nyomorog a félelemtől és az önutálattól. Az új szerelemre se vár jobb sors, bár hosszútávon boldog kapcsolatuk lesz, és mikor egy gyerek Raktari dojojából kiszemeli magának őket szülőknek, majdnem tökéletessé válik az életük. De csak majdnem, Raktari ugyanis képtelen együtt élni azzal a gondolattal, hogy két férfi neveljen egy kisgyereket, így mivel képtelen továbblépni, mindenkit elmar magától és öngyilkos lesz. Amikor én erre rájöttem, totál sokkos lettem. Mert miről szól Raktari? Arról, hogy nem tudja legyőzni a démonait, a származása korlátait, és a világ vélt nyomását. Arról, hogy képtelen boldog lenni, egyszerűen élvezni az életet, a szeretetet, a szexet. Nagyon fájt a tőle kapott lecke, pont ezért annyira fontos karakter számomra ő.
• Flóri: Impulzív, jószándékú, laza kamasz, aki nem ápol jó viszonyt egyetlen családtagjával sem, nincsenek barátai, mert képtelen közel engedni magához valakit. Ő a Szeretet ez című történetem főhőse, aki beleszeret egy olyan emberbe, akinek úgyszintén nehézségei vannak a közel engedéssel. Flórinak ráadásul van egy nagyon rossz szokása: kínozza magát, hogy a testi fájdalom erősebb legyen a lelkinél. Tanítják és nevelik egymást Atival, amin jól látszik, hogy van egy csodálatos képessége: bölcs. Életigazságokat mond ki, miközben tökre fogalma sincs az egészről.
• Thezia: Pici, aranyos és alattomos. MAGUS szerepjátékos karakterem, méghozzá egy boszorkány a Kránt támogató szektából, melyből ki akar lépni, méghozzá minél nagyobb tudást, hatalmat és szövetségestábort szerezve. A dolog majdnem bejött neki, hiszen a kalandozótársai vagy húsz éven keresztül nem tudták, hogy micsoda, a varázslóval, aki meg nyilván látta, barátságot kötöttek, ő volt az egyetlen, akit Thezia megsiratott, mikor meghalt. Nagyon háttérben maradó karakter volt, imádtam vele játszani, és sajnálom, hogy nem jöttek be a nagyszabású tervei, mert meghalt ő is Kránban, de amit hátrahagyott...
• Theneza: Az a drága kicsi lánya. Most ő zsongat rengeteget, mivel rengeteg lehetőség van benne, és minél több minden történik körülötte, ez a skála annál jobban színesedik és rétegződik. Örökölte anyjától a mágiára való fogékonyságot és nagyon alapokra emlékszik is belőle, aztán mivel a nevelőnője lelépett, amint rájött, hogy Thezia meghalt, a falu emberei segítették be Thenezát egy Ellana szentélybe. A papnővé avatása előtt megszökött, hogy a Dwyll Unióba menjen találkozni az apjával, akiről holt biztos volt, hogy a birodalom királya. Útján egy Dvan nevű Krad paplovag kíséri, akivel a kontinenst átívelő kalandon lassanként egymásba szeretnek. Persze túl késő visszafordulni, a cél előtt Theneza nem áll meg, s mivel fanatikus típus, akinek keményen befészkelte magát az apja és a kettőjükből álló család gondolata, mindent megtesz, hogy találkozzon Ranullal. Robi nagyon jól kitalált mindent, úgyhogy a karakterem megkapta a családi idillt, lovagnak kezdett tanulni, ami elég sok intrikát biztosít számomra, megmaradt a titkos és beteljesületlen szerelem, ellenben jöttek udvarlók, akik perpill a következő kaland után egymásnak ugranak Theneza kezéért, mert bár a hölgy választott köztük, a vesztes fél nem törődött bele a döntésébe. Alig várom a folytatást. Szándékosan olyan karaktert hoztam, aki szöges ellentéte Theziának, mert már túlságosan a kisujjamban volt a háttérben mozgolódós, léleklátó-manipuláló, ármánykodós stílus. Theneza egy makacs lovag típus, akinek bár nagyon erős a szíve, mégis igyekszik a racionalitás útján haladni. Imád nőies lenni, de nem hagyja magát a neme és az alacsonysága miatt lebecsülni, és nem hajlandó tipikus, meghúzódó nő lenni, ő nekimegy másoknak szóban, vagy akár tettben. Van mágiája, pszije, azonban igyekszem harci képességekre gyúrni nála, báááár... Igazából az, hogy nagyon sok minden lehet belőle, nekem is nehézséget okoz, mert nehezebb specializálni. Egyelőre viszont imádok vele játszani, és már túlvagyok azon a szakaszon, mikor megsértődöm, ha heccelnek a fiúk.
• Hariana: Újpyarrszentesi boszorkánypapnőm ugyancsak a MAGUS szerepjátékvilágban. Alapvetően nőies, gömbölyded, céltudatos és szenvedélyes. Azzal a céllal érkezik a városba, hogy magába bolondítsa az új városurat és a hatalma alá hajtsa a birodalmat, azonban megismerkedik Blegronttal, a Vérebek nevű banda bétahímjével, Nizennel, a titokzatos Noir pappal, Hastinnal, a Vérebek vezérével, és szövetséget köt egy ófajú fehér orkfarkassal, akinek emberi értelmű elméje van, így végül nem tér vissza a szektához, hanem kiválik belőle, hogy Nizen tanítványa legyen, s mellette belép a Vérebek falkájába is. Őbenne azt szeretem, hogy nincs nyomasztó múltja, ő egy könnyed, vidám, barátságos ember, akinek a családja és a szerettei a legfontosabbak. Rengeteg kalandom volt vele, most már ott tartunk, hogy nemhivatalosan Nizzel jár (ez Nizen igazi neve, és valójában ő Hastin is), de két gyermeke van a hivatalos párjától, aki nem más, mint Achmertin, a többnyire emberré változtatott farkas. Emellett teljes jogú, aktív Noir papnő és azt a kegyet is kiérdemelte, hogy esélyt kap a Noir rend uralkodónőjének helyére annak halála esetén. Ezzel nincs egyedül, de mivel nálunk a noiristák egy nagy-nagy család, úgy vélem, nem mindennapi módon történne a hatalomátvétel a sztorinkban. Blegronttal gyorsan kinőttek a szeretői státuszból, a kapcsolatuk barátsággá, testvériességgé nőtte ki magát, így legjobb barátja Adaris és Meridus lett, két külön rend varázslója, és ott hagytuk félbe a játékot, hogy egy korábbi ellenségünk lányát kergetjük, aki az apja megöléséért bosszút akar állni rajtunk, melyhez felhasználja Meridus maradványait, mivel ő már korábban meghalt. Thezia után felüdülés volt vele játszani, de néha mind összekevertük kicsit a két nőt, mert azért Harianát se kell félteni, egy nagy veszedelem tud lenni.
• Noah: Ha valaki emlékszik még a Töviskapu FicB@ster nevű kihívására, akkor ismerős lehet számára Noah Wilson Kartemis könyvéből. Meghívást kaptam, de már nem is tudom, kitől, hogy csatlakozzak ehhez a csoportban írós dologhoz és meglepően nagy szerepem lett, sőt, ott ismertem meg NicoRyut és Stumpyt is, akikkel jó barátok lettünk. Miután lezárult a történet, mi egy alternatív szálon folytattuk tovább, ahol még jobban kibonthattam Noah karakterét. Ő egy farkas-bárány-ember hibrid, akinek rettenetes ereje, hirtelen haragja és nagyon cuki, báránygyapúhoz hasonló haja van. Ővele fogalmaztam meg, hogy mit jelent számomra a farkas, mint szimbólum: ő a pokol őrzője - nem engedi a falkája közelébe a démonokat, de ha valaki fenyegeti, rászabadítja az egész poklot, s vezérük lesz a démonoknak. Noah az előfutára a Kettőből egynek és Deonnak, és ha nincs az a kihívás, nem hívnak meg rá, nagyon sok értékes tapasztalatból és emlékből maradtam volna ki.

Azt hiszem, ennyi volna, ők a legmeghatározóbb, legkedvesebb karaktereim az életemben eddig. Remélem, nem húztam túl hosszan, és élveztétek, tudtatok meg újat, ha már egy ideje ismeritek a nevem és a munkásságom.

Meséljetek a ti meghatározó, legkedvesebb karakteretekről! Kíváncsi vagyok!

Az ihletről

Amikor írni kezdtem, csak az ihlet volt a fontos, s mivel folyton volt ihletem, nagyjából akkor nem írtam, amikor aludtam, meg amikor muszáj volt jegyzetelni az órán. Németkönyvem is volt olyan, aminek oldalain az aktuális novella töltötte ki a megmaradt férőhelyet, mivel a tanárnő nem nézte jó szemmel, ha egy elkülönített füzetbe körmölök valamit, így meg úgy tűnt, mintha az órai anyaggal foglalkoznék. Nem állítom, hogy jobban járt bármelyikünk ezzel a megoldással, de mivel évekkel később visszaolvastam az említett irományt... nos, jobb is, hogy sosem került begépelésre.

Rengeteg történetem született az első néhány évemben, méghozzá többnyire regények. Zűrös kamaszkor, Lassan felnőtté érek, Igazi örök szerelem, Problémák hegyén-hátán, Daren emlékeinek nyomában, Az én naplóm, ... Manapság zavarba jövök, ha előkerül valaki, aki emlékszik ezekre, pedig hajdanán nagyon büszke voltam ezekre a sztorikra. Szerettem őket és lendületből írtam. Nem kellett tervezni semmit, hiszen a karaktereim megelevenedtek számomra, csinálták a történetet, konfrontálódtak, megszerették vagy megutálták egymást, új emberekkel ismerkedtek meg. Akkoriban tökéletesen láttam minden fontos karakteremnek az életvonalát, ismertem a születése utántól kezdve, és gyakran azt is tudtam, hogyan hal meg, hiába nem tartozott a történetéhez. Így volt kerek, ez adta az ihletet. Egyszerűen nem bírtam velük olyat tenni, amire ne tudtam volna, hogyan reagálnának, miképp befolyásolná az életüket. És imádtam ezt az érzést.

Persze hamar rájöttem, hogy a kisfilm a fejemben sokkal gyorsabb, mint az ujjaim a billentyűzeten, vagy a tollam a füzeten. Így maradtak félbe a regényeim. A Zűrös kamaszkorból konkrétan néhány oldal hiányzott, amiben elvarrom a szálakat, a Lassan felnőtté érekben volt egy konfliktus, amit én megálmodtam, de mivel fejben továbbmentem, már nem bírtam leírni, és ettől bebukott az egész sztori, Az én naplóm vesztét pedig az okozta, hogy elfogyott a film a fejemben. Elkezdtem érezni annak hátrányát, ha csak az ihletre támaszkodom, ám akkoriban nem foglalkoztam ezzel, még csak írástechnikai cikkeket sem olvastam, mert úgy gondoltam, nekem az felesleges, engem csak eltérítene egy olyan útról, amin imádok lépdelni. Sajnos a regényeim sorra megakadtak emiatt a hozzáállás miatt, és én ahelyett, hogy mindenáron nekigyürkőztem volna a befejezésükbe, repültem tovább az ihlettel, és újabbakba kezdtem. Bevallom, a lezárás azóta se történt meg egyiknél sem, mert egyszerűen az az ihlet nincs már. Meg... lássuk tisztán, tíz évvel korábbi önmagam merőben másképp írt, mint a jelenkori, s ahhoz, hogy folytathassam a történeteimet, az elejétől el kell olvasnom, át kell javítanom, és hozzá kell pótolnom mindazt, amit akkor még nem tudtam, ez meg őrületes munka, és egyelőre nem láttam meg benne a rációt, azt, amitől ez megérné nekem.

A kisfilmes ihlettel nekem akadt még egy nagyon komoly gondom, amire a Problémák hegyén-hátán írásakor jöttem rá. Nem tudom, ki emlékszik rá, de ez egy cirka háromszáz oldalas, több, mint száz részes történet. Ennél a pontnál ciki rájönni, hogy vétettél benne egy akkora hibát, amit ha ki is tudsz javítani, nagyjából a felét újra kell írnod. Sőt, a legjobb az, hogy én ezt a hibát vagy negyedszeri olvasásra fedeztem fel benne, pedig ordít. A főhős húga tizenkét-tizenöt hónapig várja a kisbabáját, viszont jelentősége van annak, hogy mióta állapotos, és annak is, hogy azután szüljön, hogy a főhős felébred az egy évig tartó kómájából. Ugye? Ezért nem olvasható már sehol ez a regényem sem. Meg azért sem, mert befejezetlen, és nem akartam senkit kínozni a reménnyel, hogy egyszer boldog beteljesedésben élhetnek a szerelmesek. Így lenne, ezt azért megsúgom. Tehát a konklúzióm a kisfilmes ihlettel az, hogy vagy jegyzetelj le minden fontos mozdulatot, mondatot, vagy el fogod hagyni a regényed felét az éterben.

Ezután áttértem a feelingre. Nem írtam, csak végigálmodtam és végiggondoltam a történeteket. Vágytam persze arra, hogy megosszam, mit találtam ki, de vagy elmeséltem, vagy pusztán a lényegét írtam le a kiválasztott illetőnek, semmi több. Viszont ez már nem rendes írás, hanem csak elmesélés, írás szempontjából gyakorlatilag kipukkadt lufi. Nyilván amit leírtam, az ott van, mint egy alaprajz és felhasználhatnám, de nem fogom, nincs benne izgalom a számomra. Nem is terveztem sosem rendes formában papírra vetni, meg nem is gondoltam annyira végig A-tól Z-ig át, hogy egyáltalán érdemes legyen.

Mikor megismerkedtem a közös írás élményével, új távlatok nyíltak meg előttem. Imádtam. Rengeteget tanultam a társaimtól, alkalmazkodni kellett, egyeztetni, összejönni egy azonos helyen... és nagyon inspirált, elmondhatatlanul sok ihletem lett tőle. Akkor ismerkedtem meg a Google Drive lehetőségeivel, és egyből belopta magát az életembe. Biztos van, aki nem ismerni. Na, én ajánlani tudom. Hallottam félelmeket arról, hogy elveszhet a dokumentum, felülírhatják, adatokat nyer az emberről a cég... de őszintén szólva ezek nem hatnak meg. Hét éve használom, nem tűnt el még semmim, mert ha gondom volt, az előzményekből vissza lehetett hozni, folyamatosan bővültek a funkciók, egyre kényelmesebb és okosabb lett, most már telefonról/tabletről is elérhető, így olvasni és írni is lehet út közben egyaránt, arról meg nincs kétségem tizensok éves netes múlttal, hogy bizonyos szervezetek csak azt nem tudják rólam, milyen bugyit húztam fel reggel. Engem meg nem érdekel, amíg nem óhajtanak ezzel visszaélni.

Visszatérve az ihletre, én borzasztó sokáig ennek éltem és ez alapján írtam. Nem tervezgettem, maximum annyit, hogy megkérdeztem a karaktereimet, mit tennének adott esetben, és ha tetszett a reakció, megírtam, mint a történetük folytatását. Aztán beütött a krach. Az ihlettel az a helyzet, hogy elszáll. Ez teljesen normális, mert néha pihenni kell, meg ez a természete tapasztalataim szerint, csak nagyon kényelmetlen. Nekem konkrétan kiüresedett ettől az életem, totális depresszióba estem, és görcsöltem, hogy írni tudjak, és féltem, hogy sosem fog menni. Bizonytalan lettem abban, hogy a jövőben is írni fogok, illetve abban, hogy nekem valóban ez fekszik. Rettenetes volt.

Az ihlethez nekem szorosan kapcsolódott a referenciaszemély fogalma is. Ő egy olyan ember a művész életében, akinek a véleménye mindenkinél fontosabb. Többet ér, de komolyan. Ha az én refszemélyemnek tetszett, amit írtam, akkor lelkes voltam, nem akadt gondom az ihlettel se igazán, termeltem a folytatást, és nem bántott túlságosan, ha másoknak nem tetszik az irományom. Ha viszont őt nem sikerült meglepni, boldoggá tenni, és elégedettséget kihozni belőle, hajjaj, akkor vagy odalett az, amin dolgoztam, vagy kínlódtam rajta egy darabig, és aztán lett oda. Függő helyzetté vált számomra mind az ihlet, mind a refszemély, és idővel érezni kezdtem, hogy ez így nem jó. Elkezdtem olvasni írástechnikáról, előadásokra jártam, olyan kihívásokon vettem részt, ahol fejlesztő feladatok voltak, végül a fordulópontot egy törés okozta az életemben, ahol le kellett szakadni a múzsa-referenciaszemély-ihlet triumvirátusáról. Nekem ezek szorosan összefüggtek egy másik személlyel, akivel a kapcsolat milyensége befolyásolta, mennyire vagyok képes írni, a munkámmal mennyire tudok elégedett lenni, illetve hajlandó vagyok-e tanácsot elfogadni, tovább dolgozni rajta.

Most a tervezés került előtérbe. Ez jóval bonyolultabb és nehezebb számomra, mert nem vagyok tervező típus, de elégedett szoktam lenni az eredménnyel, és úgy érzem, nem az ihletre vagyok bízva, hanem saját magamra. Kevesebb lehetőségem van írói válságra, vagy arra, hogy ha nincs ihletem, nem írok. Nekem nem jöttek be azok a trükkök, amiket ihletszerzőnek ajánlottak - monoton és/vagy otthoni munka -, ha néztem egy filmet vagy olvastam egy könyvet, elvitt egy darabig a lendület, de semmi olyan nem született meg bennem, amit érdemesnek tartottam volna leírni. Jelenleg a tervezés és az ihlet kéz a kézben jár nálam, vagyis keresek egy jó kis kihívást, kitervelem, mit lenne kedvem írni rá és ihletem is lesz hozzá. A blogon olvasható Szertefoszló életek, és Harry Potter és a Tél Szelleme készült ezzel a technikával, így össze is tudjátok hasonlítani a nagyon ihlet alapján írt történetekkel, mint például az Isten báránya és Az egész két fele című darabokkal.

Konfliktusok

Bármennyire is kedvesek, udvariasak és szerények vagyunk, előbb vagy utóbb beleütközünk majd konfliktusokba. Ez természetes és elkerülhetetlen, s nem is baj, mert tanulunk általa. Viszont megtanulni kezelni nem könnyű, ezért sokan kerülik a lehetőséget, hogy konfrontálódjanak másokkal, inkább elhallgatják a problémáikat, elfogadják a másik akaratát, ezek azonban még több gondot okoznak majd hosszútávon.

Én azt tanultam meg, hogy ha nem mondom meg a másiknak, hogy valamivel megbántott, akkor emésztem magam és nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ha megbántanak, beszélni kell róla, mert azzal nem okozol fájdalmat a másik embernek, ha elmondod neki, hogy valamivel megbántott. Legtöbbször nem is szándékosan teszi, viszont ha nem értesül róla, hogy rosszul esett az, amit csinált vagy mondott, könnyen újra előfordulhat, és kár lenne ilyesmi miatt hagyni elromlani egy jó kapcsolatot. Másfelől ami bánt, az ott nyomja az ember szívét. Ki akar törni, de ha meggátoljuk, könnyen negatív érzéseket generál bennünk, és vagy a legváratlanabb pillanatban veszítjük el a fejünket, vagy pedig megfontoltan kezdjük aláásni valahogy a másik embert. Azt szoktam mondani, az ilyesmi rohad belül és fertőz, ezért mielőbb tiszta vizet kell önteni a pohárba.

Persze nem könnyű. Megesik, hogy jelezzük a problémát, de a másik nem érti meg. Lehet, hogy csak különböző nyelven beszéltek, de az is lehet, hogy egy olyan dologról van szó, amit ő nem érez problémának, ezért nem tulajdonít neki akkora jelentőséget. Nos, az ilyenekből idővel nézeteltérés lesz tapasztalatom szerint, mert senki sem bírja örökké a megbántottságot. Amikor ez bekövetkezik, elkezd gyűlni az emberben a feszültség, és minél több idő telik el anélkül, hogy közös nevezőre jutna a két fél, annál nagyobb az esélye a veszekedésnek.

Én is jártam nem egyszer úgy, hogy odacsaptam a másiknak. Többnyire szoktam jelezni a gondomat, de van, hogy lappang bennem, mint egy vírus és csak a megfelelő környezetre vár, hogy odategye magát. Na ez borzasztó. A másik személyt legvalószínűbb, hogy úgy fogja érni, mint egy derült égből jött villámcsapás. Nem érti, de vagy megsértődik rajta, vagy sikerül alaposan megbántani, mindenesetre csúnya éket verhet a kapcsolatba. Hogy ezt elkerüld, próbálj figyelni, mikor érzed kellemetlenül magad, mi az, ami rossz érzést vált ki belőled, és próbálj beszélni róla. Abból még nem lett világégés, hogy valaki elmondta, hogy valami rosszul esik neki, abból viszont nem kevés, hogy odamondta a másiknak a magáét dühében.

A kommunikációban nagyon fontos, hogy ne a másikat okold, és a tettét vagy szavát minősítsd, ne őt! Ha például a figyelmetlenségével megbántott, ne azt mondd neki, hogy ő egy figyelmetlen ember, hanem azt, hogy fájdalmat okozott neked. Ez azért nem mindegy, mert az előbbivel ösztönös védekezésre készteted, a lényeg nem fog eljutni hozzá, hanem mindenképp be akarja bizonyítani az állításod ellenkezőjét, vagy visszavág, így nemhogy előrébb nem juttok, hanem még jól össze is vesztek. A szavak falak vagy ablakok, nem mindegy. Van egy hasonló című könyv is, rengeteg remekséget lehet tanulni belőle. És ugye említettem, hogy ne okold a másikat. Ha egy mondatot úgy kezdesz, hogy a te hibád, még ha ez így is van, vagy súlyosabbnak fogja érezni a helyzetet és jobban fogja bánni a történteket, vagy megint előlép az ösztönös védelmi rendszer.

Nekem a konfliktuskezelés mostanában vált egy nagyon fontos sarokpontjává az életemnek. Egyrészt régebben sok mindent ráhagytam a másikra, ha nem volt muszáj, nem bonyolódtam bele, hogy megértessem magam, másrészt olyan személlyel sodort össze a sors, aki másképp állt nagyon rosszul ezen a téren. Vagyis én meghúzódtam, ő meg totál felhúzta magát. Mivel nagyon szeretem ezt az embert, vettem egy mély lélegzetet, és azt mondtam magamnak: kettőnk közt én vagyok az, akinek vannak eszközei a konfliktus megoldásához, s mivel én nem vagyok hajlandó veszekedni, kezdjünk el leásni a gyökerekig, bontsuk fel a betokosodott sérelmeket, még ha nem is miattam alakultak ki azok, és tegyünk szépen mindent tisztába két felnőtthöz méltó módon. Néha nagyon nehéz ez a módszer, de megéri.

Adott egy konfliktus. Figyeld meg a másikat, próbáld megérteni, mi miatt alakult ki a helyzet, és mi játszódhat le benne. És kezdj el kérdezni. "Miért érzed így? Miért ezt mondtad? Mi ezzel a bajod? Miért igen/miért nem...? Mi lenne jobb megoldás? Mi lenne, ha...?" Nyilván van olyan szituáció, amikor a partner nem kommunikációkész és csak tovább ontja az áldást, akkor meg kell neki mondani, hogy ha megnyugodott, akkor szeretnéd megbeszélni vele az ügyet. Az is előfordul, hogy elsőre, vagy az első néhány alkalommal besül a kísérlet, de hidd el, ha jó kérdéseket teszel fel és az a szándékod, hogy megértsd a másik személyt, megoldd a problémát, a kitartásod eredményt hoz. Nagyon fontos, hogy törekedj az én-beszédre (nekem rosszul esett, nekem fáj, megijedtem, szeretném, ha..., szerintem), mert ezáltal ő is megtudja, benned mi játszódott le. Nagyon fontos még, hogy ne sértegesd a másikat, ne légy cinikus, és legyél türelmes. Ez a kombináció erősíti benne a szándékot, hogy elkezdjen beszélni, és minél őszintébben, minél nyugodtabban tudjátok rendezni a soraitokat, annál nagyobb az esélye, hogy utána együtt fogtok nevetni valami teljesen máson, vagy közösen kitalálni, hogyan legyetek túl a krízisen, ami kiváltotta belőletek a veszekedést.

Személy szerint utálom, ha valaki besértődik. Benyomja a durcát, mint a gyerekek, fül becsuk, őneki van igaza, te meg fejen is állhatsz. Na ilyenkor szoktam azt mondani, hogy ha kisértődtél, megtalálsz, s otthagyom a fenébe. Lehet, hogy nem viszi előrébb az ügyet, de ha a vitapartnerem megsértődik, amúgy sem fogunk előrébb lépni szerintem. Nálam bevált, mert lehet, hogy nem aznap, de megkeresett a másik, és megoldódott az ügy. Én úgy tekintek a besértődésre, hogy az marha gyerekes dolog, s én ugyan nem fogom engesztelni, nem fogok magyarázkodni semmiért. Nem kell foglalkozni valakivel, aki nem akar foglalkozni veled, azt vallom.

Van még két dolog, amiért fontossá vált számomra a konfliktuskezelés. A berohadás és a szükségtelen odamondás. A berohadásról már írtam, hogy a szőnyeg alá söpört, vagy elhallgatott problémák miképp mérgezik meg a kapcsolatokat, így ezt már nem akarom ragozni. A szükségtelen odamondás amúgy is egy érdekes téma még így a végére. Ez alatt azt értem, hogy kerítünk alkalmat a másik arcába vágni, hogy milyennek tartjuk, természetes negatív jelzővel illetve. "Te egy buta liba vagy. Szerencsétlen és béna vagy. Nem tetszel, csúnya vagy. Túl nagy az orrod." Mind-mind olyan dolog, amivel velősen bele lehet gázolni az emberbe. Szükséged van arra, hogy belerúgj valakibe? Nem, hidd el, hogy nem leszel több tőle, és nem fogod hosszútávon jól érezni magad ettől. Lehet, hogy egy adott személyről rossz véleménnyel vagyunk, amire akár rá is szolgált, de szükségtelenül, főleg nyilvánosan ne toljuk a szeme közé! Gondold végig, mit érsz el egy ilyen kijelentéssel! Megbántod. Oké, ez neked miért jó? Megalázod. Ugyanazt kérdezem: Miért jó neked megalázni valakit?

Ja, hogy van köztetek egy konfliktus! Áh! És erre ez a megoldás? Biztos nem. Nyilván én is találkoztam olyan emberrel, akit ostobának vagy otrombának találtam, ami egyaránt érthető viselkedésbeli otrombaságra, vagy kinézetbelire. De igazán ki kellett hozni a sodromból, hogy ezt odamondjam neki. Én mindig ésszel akarok harcolni, ám mindig a szívem vezérel. Megesett, persze, hogy megmondtam a másiknak, hogy te egy idióta vagy, nem lehet veled beszélni, úgyhogy elmehetsz melegedni valami messzi égtájra, azonban akivel ilyet közöltem, az nem volt számomra fontos. Vagy pont azért tudott annyira felhúzni, hogy ezt válaszoljam neki, mert túl fontos volt számomra. Mindenesetre fontold meg, feltétlen a tudtára akarod-e adni a róla alkotott negatív véleményed, amivel megbélyegezheted és megbánthatod/megsértheted, s pörgesd le magadban, mi értelme van ennek. Engem nemrég veszettül megbántottak egy beszélgetésben azzal, hogy buta libának neveztek. Alapvetően kicsit sem hat meg az ilyesmi, mert tisztában vagyok azzal az alapszabállyal, hogy ha másmilyen vagy, mint a tömeg, sokan fognak utálni, megvetni, kinézni maguk közül, satöbbi, hanem azért vágott annyira mellbe, mert olyan személy mondta, akitől váratlan pofonként ért. Kellett néhány óra, hogy megnyugodjak, tisztázzam magamban, mit jelent számomra az illető és mennyit ér a véleménye, végül vállat vontam és válasz nélkül hagytam. Mikor helyére került bennem, hogy ez az ember nekem senki, már nem foglalkoztatott, minek tart, vagy hogy miért gondolja ezt rólam. És hogy mit ért el? Azt, hogy legalább tudom, hányadán állunk. Semmi baj, én ettől még tudok kultúr ember lenni, csak ha ingerel, lehet, előveszem a kedvességbe/udvariassába csomagolt menjanyádba! kiokítást. Nagyon kekec tudok lenni ilyen esetben és visszafordítok mindent a másik felé, mert mindenkivel a saját fegyverével elbánni maradandó nyomot hagy.

Tévedés azt gondolni, hogy mindenkivel jóban kell lenni. Nem, sőt, nem szabad hagyni, hogy valaki elnyomjon vagy azt higgye, alacsonyabb rendű vagy nála, ő bármit megtehet veled. Légy pajzs, ami mindent visszaver, légy fal, amin semmi se hatol át, vagy légy vándor, aki továbbáll, ha hülyével kell vitatkozni. Ez méltóság-kérdés, és te döntöd el, milyen módot választasz éppen. Mérd föl, a másik mekkora intelligenciával rendelkezik, s ne szégyelld faképnél hagyni, ha túl kicsivel. Tudod, hülyékkel nem vitatkozunk, mert lehúznak a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal!

Másfelől: a vélemény olyan, mint a segglyuk - mindenkinek van, de a másikéra (kéretlenül) senki sem kíváncsi.

Változom

Korábbi bejegyzésemben említettem egy törést és azt, hogy elkezdtem félni attól, hogy túl sokat osztok meg a világgal magamról. Nos, ez egyrészt köszönhető annak, hogy akkoriban nem volt egyszerű a magánéletem, és volt, aki arra törekedett, hogy abszolút elbizonytalanítson, másrészt annak, hogy mindig is úgy gondoltam, hogy a kifelé mutatott kép rólam nem egyezik meg teljesen azzal, amilyen én belül vagyok.

Én elég határozottan igyekeztem elkerülni pár középiskolás incidens folytán azt, hogy a hivatalos és a művész életem összefolyjon. Korábban két fb profilom volt két külön ismerősi körrel, nem igazán beszéltem a hobbijaimról a munkatársaimmal, sőt, amennyire tudtam, kívülálló maradtam, és a kollégáimat vagy letiltottam az adott személyes platformról, vagy magát a profilomat tettem priváttá. Rejtőzködtem. Nagyjából öt évig alig lehetett írásomat fellelni az interneten, doksikban és asztalfióknak írtam, illetve netes kihívásokon tűntem fel, meg a színfalak mögött megpályáztam néhány hivatalos pályázatot.

Egyszerűen nem akartam mindenkit beengedni a világomba, mert féltem, hogy a hátam mögött kinevetnek majd, vagy olyan megjegyzés ér, ami alaposan betalál, hiszen egy munkahelyet nem lehet csak úgy otthagyni, és bemenni egy másikra, amikor kínossá válik a helyzet. Mindig mindenhol csodabogár voltam, de míg a suliban tudtam, hogy még hány évet kell túlélnem a többiekkel, és nem jelentkezett az a pánik, hogy mi lesz utána, vagy nélküle hogyan maradok talpon, addig a munkahelyem mindig az önállóságom egyik kulcsaként funkcionált. Így vált külön a hivatalos oldalam minden mástól, és ezért nem barátkoztam senkivel, akit nem valamely érdeklődési körömnek köszönhetően ismertem meg. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem beszélgettem a munkatársaimmal, vagy kivontam magam minden közösségépítő eseményből, inkább csak azt, hogy nagyon szűrtem, kinek mit mondok, sosem adtam lehetőséget a világomba való betekintésre.

Ezzel szemben a barátaimnak szinte mindent felvállaltam. Rengeteg ember vett körül, mert az interneten könnyen lehet találni olyan csoportot, fórumot, amely szimpatikus az embernek, ott aztán elkezd beszélgetni... Megy magától. Tiniként, a rengeteg szabadidőmben blogot vezettem, írói közösség tagja voltam, saját honlapot üzemeltettem, WoW-oztam, fórumon szerepjátszottam, és mind-mind hozott remek ismeretségeket. Nekem persze nagyon fontos a személyes kapcsolat, ezért akivel jókat beszélgettem, megosztottunk egymással nagyon magánjellegű dolgokat, azzal idővel találkoztunk is, hiába laktunk egymásra egy fél országnyi távolságra.

Ugye azt írtam, szinte mindent... Ugyanis tudatosan daraboltam a személyiségem, senki sem kaphatott sokáig egész képet rólam, majd mikor eljutottunk a bizalom azon fokára, akkor amiről úgy gondoltam, hogy rossz belőlem, azt igyekeztem eltitkolni. Nem beszéltem a komoly gondjaimról, csak a felszíni problémákról, nem kértem soha segítséget, és nem árultam el senkinek a legsötétebb, legfájóbb gondolataimat. Nyilván akivel nagyon jóban lettünk, az rálátott erre-arra, rájött, hogy a kemény külső egy nagyon érzékeny belsőt rejt, de ha nyíltan próbáltak velem erről beszélni, tereltem, tagadtam. Persze sok-sok év alatt természetesen ez egyre oldottabbá vált, egyre nyitottabb lettem, egyre kevésbé ragaszkodtam ahhoz a szerephez, amit kitaláltam magamnak.

Értek tehát negatív és pozitív hatások, melyeknek köszönhetően a kivetített és a belső kép már nem tér el ennyire egymástól. Nem tárulkozom ki, de már nem is zárkózom annyira be. És a legfontosabb: egyre kevésbé foglalkoztat valójában, hogy mit gondolnak rólam mások. Nyilván azt mondtam magamnak kezdetektől fogva, hogy ha utálnak és irigyelnek, akkor valamit jól csinálok, ám mégis gátat képezett a felém irányuló rosszindulat, mert féltem, hogy céltáblát rajzolnak rám. Nem azt mondom, hogy most már cseppet sem félek, inkább igyekszem körültekintőbb lenni, felkészülni az esetleges kérdésekre, és bízni abban, hogy jól fogok improvizálni éles helyzetben. Biztos, hogy fognak még érni kellemetlenségek, de kell tovább előre menni, mert csak ennek van értelme.

Igazából az évek alatt rájöttem, hogy szerepeket játszani az életben, maszkokat fenntartani az arcomon fárasztó, és nem feltétlen célszerű vagy kifizetődő, így tehát a belső kép nagyobb kivetítésére került, és aki el tud fogadni, az elfogad, aki nem, annak pedig nem kötelező. Amúgy jó eszköz ez arra is, hogy a körülöttünk lévő emberek közül az kerülhessen közelebb hozzánk, akivel könnyen egy hullámhosszon pendülhetünk, és azok távolabb húzódjanak, akikkel amúgy sem szimpatizálnánk.