Példátlan módon cselekedtem, de azon a reggelen, amin olvastam, amit üzenetként nekem hagytál, annyira dühös lettem, hogy úgy döntöttem, kicsit kifújom magam és csak azután mondok neked bármit. De bármit is gondoltam ki, arra jöttem rá, hogy az a legokosabb, ha lelépek. És tegnap megvilágosodott bennem valami: azóta érzem, hogy halódik a barátságunk, hogy Bambi elment.
Azt gondolom, hamvakat tilos az életünkben tartani, főleg magunk mellett. Egy élet maradványai, ha nem adjuk azt vissza a természetnek, nem tudnak lebomlani és maradéktalanul visszatérni oda, ahonnan jöttek. Valahogy úgy gondolok az urnákra, melyekben hamu van, mint sikoltozó, szenvedő lelket fogva tartó tárgyakra.
És most már hiszem, hogy az, amit a hamvakkal és emlékekkel magadnál tartasz, az tönkretesz téged és veled együtt a barátságunkat is.
Nem rovok semmit fel neked, pedig megtehetném, ahogy te tetted. Nem fogok.
S még valami: Nem adom vissza egyiket sem. Nekem adtad, az enyémek.
K.O.!
Pillangó – Transzmutáció, lélekvándorlás
Megszületik, hernyóvá válik, bebábozódik, és egy csodálatos színpompás lénnyé változik. Születésének szimbolikáját átérezve a lélek magasztossá nemesedik. A pillangó szárnyán a hímpor érzékeny. Ha nyugodt maradsz, és egy virág illatát árasztod, leszáll rád. A lepkének nem segíthetsz, hogy csúf hernyóból báb, a bábból pillangó váljék – a teljes átalakulás magányos folyamat.
Szerelmi üzenete: Új ruhában, új köntösben, átváltozva minden megújítható – még a legrégibb, fulladt kapcsolatba is újdonságot hozhatsz egy kis kreativitással! Ha nincs párkapcsolatod, ma díszítsd magad, akár egy pillangó, és vonzóbb leszel, mint valaha!
Ezt mondja neked:
- Honnan jöttél, s hová tartasz életutadon?
- Milyen a viszonyod a szép ruhákhoz, a divathoz, a külsőségekhez? Imádod? Gyűlölöd és megveted? Mindkét véglet szélsőség! Találd meg a harmóniát a külcsín és a belbecs között.
- Hogy viseled, ha megsért, megbánt valaki? Mennyire érzékeny a lelked? Milyen az önbecsülésed?
Erre is gondolj: „Hogyha rózsabimbó lehetnék, rám szállnának szépen a lepkék. Kicsi szívem értük dobogna, ha nem lennék ilyen nagy otromba.” Hallgasd meg Süsü, a sárkány dalát, vagy idézd a Rapülők slágerét: „Az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok.”
Két rövid dolog
- Hátte?
- Én csak egy kislány vagyok, aki nagyon szomorú volt és ezen úgy kívánt változtatni, hogy felvette az egyik szép rózsaszín szoknyáját, masnis cipőt vett és gyöngysort, kifestette magát és tiarát tett a fejébe. Hercegnő akartam lenni és most úgy is érzem magam.
---
Nana: megértettem, hogyan tudok provokálni és hogyan inspirálni valakit. A magja mindkettőnek ugyanaz, de ahogy a figyelmemet felhívtad rá, a hatásuk nem. Valahogy nekem nem teljesen állt össze akkor a képfolyam, hogy miért mondtad ezt nekem, de ma megértettem. Azt hiszem, rájöttem arra is, egyrészt hogyan tudom inspirálni az embereket magam körül. Ami nem jelenti, hogy a provokáció elmúlik, de remélem, szép lassan megfordul az arány, vagy valami ilyesmi. Amikor mondtad, én csak megrémültem, hogy te jó ég, most vagy én csinálok valamit nagyon rosszul, vagy nagyon rosszul tálalok dolgokat. =)
Sorsügynökség - ajánlom meleg szívvel neked és mindenki másnak is. =) Aki szerette az Eredetet, annak ez is tetszeni fog. =)
- Én csak egy kislány vagyok, aki nagyon szomorú volt és ezen úgy kívánt változtatni, hogy felvette az egyik szép rózsaszín szoknyáját, masnis cipőt vett és gyöngysort, kifestette magát és tiarát tett a fejébe. Hercegnő akartam lenni és most úgy is érzem magam.
---
Nana: megértettem, hogyan tudok provokálni és hogyan inspirálni valakit. A magja mindkettőnek ugyanaz, de ahogy a figyelmemet felhívtad rá, a hatásuk nem. Valahogy nekem nem teljesen állt össze akkor a képfolyam, hogy miért mondtad ezt nekem, de ma megértettem. Azt hiszem, rájöttem arra is, egyrészt hogyan tudom inspirálni az embereket magam körül. Ami nem jelenti, hogy a provokáció elmúlik, de remélem, szép lassan megfordul az arány, vagy valami ilyesmi. Amikor mondtad, én csak megrémültem, hogy te jó ég, most vagy én csinálok valamit nagyon rosszul, vagy nagyon rosszul tálalok dolgokat. =)
Sorsügynökség - ajánlom meleg szívvel neked és mindenki másnak is. =) Aki szerette az Eredetet, annak ez is tetszeni fog. =)
Méz és lóhere első évadának megtekintése utáni sírás helyetti sírós post
Miközben azon gondolkodtam, Nana blogját olvassam-e el, vagy írjak ide pár sort, mielőtt moziba megyünk Benével, arra jutottam, igazából az írás maradt ki az egész hétvégémből, holott azt terveztem, nagyjából befejezem Telan démonom történetét. Ehelyett lebetegedtem, a hétvége nagy részét kidőlve töltöttem és bevallom, két rohadt sort írtam, azt is egy Nana manga ihletésű érzésről. Persze az a két sor még az eleje sem a sztorinak. Igazából azt akartam érzékeltetni, ahogy egy ember elvesz valamit egy másiktól, mondjuk a szüzességét, mégis arra kell rájönnie, nincs semmije, mert elvenni valakitől valamit nem jelent gyarapodást. Azt akartam valahogy novella-formába önteni, ahogy egy ember egy szerelemtől úgy akar elmenekülni, hogy valakit, aki neki nem jelent semmit, magához karol, megkap és aztán tovább lép. A szíve nem telik meg tartalommal, a fájdalom nem múlik el, ezekről csak egy órácskára megfeledkezhet csupán. Láttam magam előtt a két megtört karaktert. Láttam, ahogy mindent megtesz, hogy elfelejtse a hősöm az ő egyetlen szerelmét, s amikor tovaröppen az orgazmus okozta extázis, üresen fekszik egy jóformán idegen mellett egy hatalmas ágyban. Egyetlen dologgal lett több: becsapott még valakit - magán kívül -, s ezért bűntudatot érez. A végén pedig megmondja neki, hogy sajnálja, csak kihasználta. S továbbáll.
Annyira bennem van ez az érzés... Még most is folyamként indul meg, amint rágondolok. De a szavak valahogy nem jönnek ilyen szép sorrendben, amikor nekiülök, hogy leírjam. Talán azért, mert Nobu őszinte szerelmét nem lehet egyszerűen egy novellával megjeleníteni egy másik történetben. Talán azért, mert én nem vagyok képes ennyire önzetlen és elkeseredett szerelmet érezni.
Ha képes lennék rá, tudnék róla írni, nem?
Van valaki, akit nagyon szeretek. Aki különleges most nekem. Valaki, aki nem Bene. Valaki, aki iránt csak fellobbant egy szalmaláng. Ez egy tény, nem negatív vagy pozitív értelmű dolog. Mindkettő lehet. Bennem túl sok az érzés, a kettősség, nincs földem, talán gyökereim sem, noha akkor nem tudom, honnan jöttem, honnan hajtok, s hova tartok, de jelen pillanatban ez is csak egy buta kis semmiség, amit ide le kellett írnom. Valaki, aki nem tudja, hogy másként érzek iránta, mint korábban. És ezt nem is akarom elmondani neki. Valahogy ennek az egésznek csak ki kell kerülnie belőlem, el kell égnie, hogy megszabaduljak a bűntudattól, a félelemtől és a rajongástól. Szeretném, ha boldog lenne. Ez az én szerelmem, az őszinte kívánságom neki. Szeretném elengedni, de nem tudom, hogy kell. Szeretném, ha többé nem kapaszkodnék így senkibe, mert jobban szenvedek attól, hogy rájön és elmegy, mint amennyire boldoggá tud tenni ez a kis lobogás bennem. Ha fel kellene sorolnom mindenképp egy személyt a jelenemből, akit tisztán szeretek, önzetlenül, minden fizikai jel és érintkezés nélkül, őszintén és szépen, már-már lírain, őt mondanám.
Miért mást? Miért egy olyan embert akarok burokba vonni, megvédeni, szeretni és a boldogságot a lábai elé tenni, aki csak belépett az életembe, majd ki is lép nagy valószínűséggel belőle? Miért nem azt, akit éveken át hívtam, s több, mint három és fél éve van velem? Egyszerűen nem értem, miért kell ennyire... elcseszettnek lennem.
És hogy ez az elcseszettség mégis miért jó nekem.
Nem is erről akartam egyébként írni.
Inkább arról, hogy Benéékhez megint nem vittem egyetlen "normális" ruhát sem. Kényszerítettem magam arra, hogy nőiesen és odafigyelve mindenre, hogy ne egyem le, ne akadjak bele valamibe, a ruháimra vigyázva legyek a nap nagy részében. Mások jobban is féltették a ruháimat, mint én. Nekem valahogy természetes volt és elmúlt az a beteges ragaszkodás irántuk, amit pár hónapja még éreztem. Pár hónappal ezelőtt sosem jutott volna eszembe, hogy kölcsön adjam bármelyiket is valakinek. Most meg öröm Kishin látni. =) Fejlődtem. =)* Már nem félek, hogy valaki ugyanazt hordja, mint én, mert rájöttem, hogy még az én ruháimban is valaki teljesen másképp néz ki, mint én. Megtaláltam Kishi által azt az egyediséget magamban, amit mindig hangoztattam. Tudjátok, arra jöttem rá, ami már közhely szinten forog a világban, de amíg a saját bőrödön nem tapasztalod, nem biztos, hogy megérted: hogy minél hangosabban és határozottabban mond ki valamit magáról gyakran, annál jobban fél attól, hogy nincs úgy. Mint Chizu, akiről határozottan az volt az érzésem, hogy azért mondja, hogy szereti, ha butának nézi, mert bebizonyíthatja, hogy nem az, hogy ezt az egészet azért csinálja, mert fél attól, hogy butának nézik. Magamat láttam benne azon a karácsonyi meeten, amikor ott ült előttem, amikor beszélgettem vele. És most magamban láttam meg magamat. Hogy én vagyok az, aki fennhangon hangoztatta, hogy egyedi, megismételhetetlen, különc és művész, de a felét se hitte el a saját szavának. Hogy csak azt akarta, hogy mások így tekintsenek rá, miközben ő odabent reszketett a félelemtől, hogy ha bármiben is hasonlít valakire, abból nem sül ki semmi jó. Kezdetben minden őrültségem egyfajta elkeseredett harc volt, hogy kitörjek a szürkeségből, az egyhangúságból... na jó, ez már a második volt, elsősorban abból a feledést okozó kalitkából akartam kitörni, amit a családom segítségével magam köré építettem. Olyan dolgokat akartam tenni, amikre ha én nem is, de mások emlékeznek. Mert az emlékektől maradunk fenn, nem? Kis tacskóként be akartam biztosítani, hogy "örökké" fogok élni, mert rettegtem attól, hogy az írásaimmal együtt mindenem eltűnik erről a világról. Féltem a haláltól. Féltem attól, hogy egyszercsak nem leszek többé. Éjjeleket sírtam át, nappalokat agyaltam ezen, hogy hova fogok eltűnni, mi lesz a halál után, ki fog rám emlékezni és mi lesz az, amit érzelmi, emlékképi, fizikai, vagy bármilyen módon magam után hagyok. Őszintén? Még most sem tudom. Fogalmam sincs még arról sem, mi lesz velem holnap. Még olyan lényegtelen kérdéseket sem tudnék megválaszolni, hogy mit fogok felvenni, milyenre állítom be a frizurám, vagy mit eszek a munkahelyemen. Vicces, nem? =)
Csak ironikus.
Tomi... valahogy te jutsz eszembe. Méz és lóherét néztem tegnap és ma. Az első évadot már megnéztem és sokat sírtam rajta. Nari hibája, hogy elindított bennem valamit. Felbosszantott, hogy a Nana manga vége olyan kegyetlen, s nekiálltam elolvasni, ami megvolt belőle, de attól még messze az igazi vége. Aztán úgy döntöttem, mikor fel bírtam kelni a betegségből, hogy ideje valami normális lányos történetet is látnom. Így jött a Méz és lóhere, amit bevallom, már régóta elterveztem, hogy megnézem, mert a karakterek az első pillanattól kezdve a szívemhez nőttek a szinkronjaikkal és jellemükkel együtt.
Tomi... nyugalmat érzek. És fájdalmat. Valamit, amitől sírnom kell és nem tudom, micsodát. Takemoto karaktere ráébresztett, mennyire nem vagyok szabad, mennyire nem tudom, mi felé kellene haladnom. Belegondolva én nem lennék képes felülni egy biciklire és csak tekerni, míg el nem érek az ország határáig. Nem azért, mert nincs biciklim, hanem mert gyáva vagyok hozzá. És ugyanilyen gyáva vagyok végigmenni azon a folyamaton is, amelynek végén tisztán önmagam lehetnék elcseszettség, kipotyogó parázsdarabok és meggyulladó szalmalángok nélkül. Rettegek attól, hogy ha befejezem azokat a történeteimet, amelyeket megálmodok, amelyek bennem megjelennek, megszületnek, vagy megelevenednek, senki sem lesz, akit érdekel majd. Rettegek attól is, hogy csak magamra rántok valamit, amire nem vagyok felkészülve és ami végül eltemet.
Ezért nem fejezem be a történeteimet. Amíg nincs meg a végük, mindig van, aki nyüstöl érte. Aki várja a folytatást. Akárhány rövid történetet, novellát, képet a fejemből, verset, vagy mást írtam, maximum annyi érkezett rá, hogy jó volt, köszi. Nem akarok elégedetlen lenni, de többre vágyom. És ha igazából őszinte akarok lenni, azt is hozzáteszem, hogy már nem is tudom, mi elégíthetné ki ezt a vágyat bennem.
Tomi... én ismerni akarlak. Téged, a világod, a múltad, a gondolataid, az életed, az érzelmeid. Amikor először engedtél közelebb magadhoz, azt éreztem, bár szellem lehetnék és ott lehetnék veled mindenhol. Mert amiket meséltél, néha szinte elképzelhetetlenek, megélhetetlenek és túlságosan varázslatosak voltak a számomra. És hogy miért hozzád szólok? Amiatt a pár sor miatt, amit az msn-emre írtál. Most annyira szeretném szétrúgni a formás segged.
Ezt érzem.
Tudod, Tomi, vágyom arra, hogy legyen egy írás, amit megmutassak neked. És őszintén megmondva van is egy, amire büszke vagyok. Ami annyira negédes, mint az élet. Ami annyira szép, mint egy mese és legalább annyira őszinte és életről tanító is. Szeretném tudni, mit gondolsz róla. Szeretném tudni, Anyu mit gondolna róla, vagy Bene.
Mindig azoknak a véleménye érdekel, akik nem olvasnak engem. Akik engem jobban ismernek, mint azt, hogy én miként látom a slash-világot. És most ezt is annyira hihetetlenül tökéletlen-tökéletesnek látom. T_^
Daninak a szívébe költöznék. Úgy érzem, pár óra is elég lenne ahhoz, hogy betekintést nyerjek abba a csodálatos világba, amit elzárva dédelget magában. Ahogy ír a természetről... ahogy megéli a szerelmet... mindent. Annyira fantasztikus. Mintha nem is ebben a világban élne. Mintha nem is erről a világról beszélne. Pedig az igazság az, hogy én nem figyeltem sosem azokra a dolgokra, amikre ő. Hogy teljesen másmilyen vagyok, mint ő. De szeretnék úgy is érzeni, látni, gondolkodni, ahogy ő. Talán még élni is bizonyos szinten, mint ő. Csodálom Danit.
Kishi. Ha befejezem Telan történetét... elolvasod? Mindig ezt kérdezem magamtól és minél közelebb kerülök a befejezéshez, annál jobban félek, hogy a végén fogom nagyon eltolni az egész sztorit. Vagy ráismerek hibákra, amiket megjelölök a füzetemben, mint kijavítandó dolgok, de néha félek, hogy elfelejtem, mit akartam azon a részen változtatni. Az egésszel kapcsolatban olyan bizonytalanság van bennem. Mert a lelkem egy része, amit odaadok neked, s mivel tudom, hogy felnézel rám, ezért felelősséget érzek aziránt, ahogy vagyok. Hogy ne okozzak csalódást és azt adjam neked, amire szükséged van, amivel több leszel, amivel közelebb jutsz ahhoz, amihez te szeretnél. Én nem akarlak megváltoztatni, mert szerintem tökéletes vagy. Hiszen egymást írtuk példaképnek egyik lolita meeten. Ezen annyit nevettem már. Illetve nem is ezen, hanem magamon. Mert én sok évvel ezelőtt eldöntöttem - igen, eldöntöttem -, hogy nekem nem lesz példaképem. Nem lesz olyan ember megint, akire hasonlítani akarok, mert önmagamnak kell lennem. És a többiek válaszát hallva olyan nevetségesnek éreztem magam. Csak úgy nyíltan odaírtam a neved arra a papírra, mindenki más meg valami hírességet vagy karaktert írt, vagy pedig senkit. És mégis... amikor viszont hallottam a nevemet az utolsó papírról, amelyről akkor is tudtam volna, hogy a tied, ha az első lett volna... valahogy annyira... örültem. Nagyon nagy dolog volt az nekem. És azt hiszem, amit azzal kaptam, még nem köszöntem meg neked. Meg amit azóta.
Köszönöm.
Most mennem kell és azt hiszem, ez így van rendben. Különben még holnap estig is ezt a sírós-nevetős-sírós postot írnám.
A húsvétról meg csak annyit, hogy... még sosem volt ennyire semleges húsvétom. Az egészből hiányzott valami, de erről majd talán később írok. =,)
Annyira bennem van ez az érzés... Még most is folyamként indul meg, amint rágondolok. De a szavak valahogy nem jönnek ilyen szép sorrendben, amikor nekiülök, hogy leírjam. Talán azért, mert Nobu őszinte szerelmét nem lehet egyszerűen egy novellával megjeleníteni egy másik történetben. Talán azért, mert én nem vagyok képes ennyire önzetlen és elkeseredett szerelmet érezni.
Ha képes lennék rá, tudnék róla írni, nem?
Van valaki, akit nagyon szeretek. Aki különleges most nekem. Valaki, aki nem Bene. Valaki, aki iránt csak fellobbant egy szalmaláng. Ez egy tény, nem negatív vagy pozitív értelmű dolog. Mindkettő lehet. Bennem túl sok az érzés, a kettősség, nincs földem, talán gyökereim sem, noha akkor nem tudom, honnan jöttem, honnan hajtok, s hova tartok, de jelen pillanatban ez is csak egy buta kis semmiség, amit ide le kellett írnom. Valaki, aki nem tudja, hogy másként érzek iránta, mint korábban. És ezt nem is akarom elmondani neki. Valahogy ennek az egésznek csak ki kell kerülnie belőlem, el kell égnie, hogy megszabaduljak a bűntudattól, a félelemtől és a rajongástól. Szeretném, ha boldog lenne. Ez az én szerelmem, az őszinte kívánságom neki. Szeretném elengedni, de nem tudom, hogy kell. Szeretném, ha többé nem kapaszkodnék így senkibe, mert jobban szenvedek attól, hogy rájön és elmegy, mint amennyire boldoggá tud tenni ez a kis lobogás bennem. Ha fel kellene sorolnom mindenképp egy személyt a jelenemből, akit tisztán szeretek, önzetlenül, minden fizikai jel és érintkezés nélkül, őszintén és szépen, már-már lírain, őt mondanám.
Miért mást? Miért egy olyan embert akarok burokba vonni, megvédeni, szeretni és a boldogságot a lábai elé tenni, aki csak belépett az életembe, majd ki is lép nagy valószínűséggel belőle? Miért nem azt, akit éveken át hívtam, s több, mint három és fél éve van velem? Egyszerűen nem értem, miért kell ennyire... elcseszettnek lennem.
És hogy ez az elcseszettség mégis miért jó nekem.
Nem is erről akartam egyébként írni.
Inkább arról, hogy Benéékhez megint nem vittem egyetlen "normális" ruhát sem. Kényszerítettem magam arra, hogy nőiesen és odafigyelve mindenre, hogy ne egyem le, ne akadjak bele valamibe, a ruháimra vigyázva legyek a nap nagy részében. Mások jobban is féltették a ruháimat, mint én. Nekem valahogy természetes volt és elmúlt az a beteges ragaszkodás irántuk, amit pár hónapja még éreztem. Pár hónappal ezelőtt sosem jutott volna eszembe, hogy kölcsön adjam bármelyiket is valakinek. Most meg öröm Kishin látni. =) Fejlődtem. =)* Már nem félek, hogy valaki ugyanazt hordja, mint én, mert rájöttem, hogy még az én ruháimban is valaki teljesen másképp néz ki, mint én. Megtaláltam Kishi által azt az egyediséget magamban, amit mindig hangoztattam. Tudjátok, arra jöttem rá, ami már közhely szinten forog a világban, de amíg a saját bőrödön nem tapasztalod, nem biztos, hogy megérted: hogy minél hangosabban és határozottabban mond ki valamit magáról gyakran, annál jobban fél attól, hogy nincs úgy. Mint Chizu, akiről határozottan az volt az érzésem, hogy azért mondja, hogy szereti, ha butának nézi, mert bebizonyíthatja, hogy nem az, hogy ezt az egészet azért csinálja, mert fél attól, hogy butának nézik. Magamat láttam benne azon a karácsonyi meeten, amikor ott ült előttem, amikor beszélgettem vele. És most magamban láttam meg magamat. Hogy én vagyok az, aki fennhangon hangoztatta, hogy egyedi, megismételhetetlen, különc és művész, de a felét se hitte el a saját szavának. Hogy csak azt akarta, hogy mások így tekintsenek rá, miközben ő odabent reszketett a félelemtől, hogy ha bármiben is hasonlít valakire, abból nem sül ki semmi jó. Kezdetben minden őrültségem egyfajta elkeseredett harc volt, hogy kitörjek a szürkeségből, az egyhangúságból... na jó, ez már a második volt, elsősorban abból a feledést okozó kalitkából akartam kitörni, amit a családom segítségével magam köré építettem. Olyan dolgokat akartam tenni, amikre ha én nem is, de mások emlékeznek. Mert az emlékektől maradunk fenn, nem? Kis tacskóként be akartam biztosítani, hogy "örökké" fogok élni, mert rettegtem attól, hogy az írásaimmal együtt mindenem eltűnik erről a világról. Féltem a haláltól. Féltem attól, hogy egyszercsak nem leszek többé. Éjjeleket sírtam át, nappalokat agyaltam ezen, hogy hova fogok eltűnni, mi lesz a halál után, ki fog rám emlékezni és mi lesz az, amit érzelmi, emlékképi, fizikai, vagy bármilyen módon magam után hagyok. Őszintén? Még most sem tudom. Fogalmam sincs még arról sem, mi lesz velem holnap. Még olyan lényegtelen kérdéseket sem tudnék megválaszolni, hogy mit fogok felvenni, milyenre állítom be a frizurám, vagy mit eszek a munkahelyemen. Vicces, nem? =)
Csak ironikus.
Tomi... valahogy te jutsz eszembe. Méz és lóherét néztem tegnap és ma. Az első évadot már megnéztem és sokat sírtam rajta. Nari hibája, hogy elindított bennem valamit. Felbosszantott, hogy a Nana manga vége olyan kegyetlen, s nekiálltam elolvasni, ami megvolt belőle, de attól még messze az igazi vége. Aztán úgy döntöttem, mikor fel bírtam kelni a betegségből, hogy ideje valami normális lányos történetet is látnom. Így jött a Méz és lóhere, amit bevallom, már régóta elterveztem, hogy megnézem, mert a karakterek az első pillanattól kezdve a szívemhez nőttek a szinkronjaikkal és jellemükkel együtt.
Tomi... nyugalmat érzek. És fájdalmat. Valamit, amitől sírnom kell és nem tudom, micsodát. Takemoto karaktere ráébresztett, mennyire nem vagyok szabad, mennyire nem tudom, mi felé kellene haladnom. Belegondolva én nem lennék képes felülni egy biciklire és csak tekerni, míg el nem érek az ország határáig. Nem azért, mert nincs biciklim, hanem mert gyáva vagyok hozzá. És ugyanilyen gyáva vagyok végigmenni azon a folyamaton is, amelynek végén tisztán önmagam lehetnék elcseszettség, kipotyogó parázsdarabok és meggyulladó szalmalángok nélkül. Rettegek attól, hogy ha befejezem azokat a történeteimet, amelyeket megálmodok, amelyek bennem megjelennek, megszületnek, vagy megelevenednek, senki sem lesz, akit érdekel majd. Rettegek attól is, hogy csak magamra rántok valamit, amire nem vagyok felkészülve és ami végül eltemet.
Ezért nem fejezem be a történeteimet. Amíg nincs meg a végük, mindig van, aki nyüstöl érte. Aki várja a folytatást. Akárhány rövid történetet, novellát, képet a fejemből, verset, vagy mást írtam, maximum annyi érkezett rá, hogy jó volt, köszi. Nem akarok elégedetlen lenni, de többre vágyom. És ha igazából őszinte akarok lenni, azt is hozzáteszem, hogy már nem is tudom, mi elégíthetné ki ezt a vágyat bennem.
Tomi... én ismerni akarlak. Téged, a világod, a múltad, a gondolataid, az életed, az érzelmeid. Amikor először engedtél közelebb magadhoz, azt éreztem, bár szellem lehetnék és ott lehetnék veled mindenhol. Mert amiket meséltél, néha szinte elképzelhetetlenek, megélhetetlenek és túlságosan varázslatosak voltak a számomra. És hogy miért hozzád szólok? Amiatt a pár sor miatt, amit az msn-emre írtál. Most annyira szeretném szétrúgni a formás segged.
Ezt érzem.
Tudod, Tomi, vágyom arra, hogy legyen egy írás, amit megmutassak neked. És őszintén megmondva van is egy, amire büszke vagyok. Ami annyira negédes, mint az élet. Ami annyira szép, mint egy mese és legalább annyira őszinte és életről tanító is. Szeretném tudni, mit gondolsz róla. Szeretném tudni, Anyu mit gondolna róla, vagy Bene.
Mindig azoknak a véleménye érdekel, akik nem olvasnak engem. Akik engem jobban ismernek, mint azt, hogy én miként látom a slash-világot. És most ezt is annyira hihetetlenül tökéletlen-tökéletesnek látom. T_^
Daninak a szívébe költöznék. Úgy érzem, pár óra is elég lenne ahhoz, hogy betekintést nyerjek abba a csodálatos világba, amit elzárva dédelget magában. Ahogy ír a természetről... ahogy megéli a szerelmet... mindent. Annyira fantasztikus. Mintha nem is ebben a világban élne. Mintha nem is erről a világról beszélne. Pedig az igazság az, hogy én nem figyeltem sosem azokra a dolgokra, amikre ő. Hogy teljesen másmilyen vagyok, mint ő. De szeretnék úgy is érzeni, látni, gondolkodni, ahogy ő. Talán még élni is bizonyos szinten, mint ő. Csodálom Danit.
Kishi. Ha befejezem Telan történetét... elolvasod? Mindig ezt kérdezem magamtól és minél közelebb kerülök a befejezéshez, annál jobban félek, hogy a végén fogom nagyon eltolni az egész sztorit. Vagy ráismerek hibákra, amiket megjelölök a füzetemben, mint kijavítandó dolgok, de néha félek, hogy elfelejtem, mit akartam azon a részen változtatni. Az egésszel kapcsolatban olyan bizonytalanság van bennem. Mert a lelkem egy része, amit odaadok neked, s mivel tudom, hogy felnézel rám, ezért felelősséget érzek aziránt, ahogy vagyok. Hogy ne okozzak csalódást és azt adjam neked, amire szükséged van, amivel több leszel, amivel közelebb jutsz ahhoz, amihez te szeretnél. Én nem akarlak megváltoztatni, mert szerintem tökéletes vagy. Hiszen egymást írtuk példaképnek egyik lolita meeten. Ezen annyit nevettem már. Illetve nem is ezen, hanem magamon. Mert én sok évvel ezelőtt eldöntöttem - igen, eldöntöttem -, hogy nekem nem lesz példaképem. Nem lesz olyan ember megint, akire hasonlítani akarok, mert önmagamnak kell lennem. És a többiek válaszát hallva olyan nevetségesnek éreztem magam. Csak úgy nyíltan odaírtam a neved arra a papírra, mindenki más meg valami hírességet vagy karaktert írt, vagy pedig senkit. És mégis... amikor viszont hallottam a nevemet az utolsó papírról, amelyről akkor is tudtam volna, hogy a tied, ha az első lett volna... valahogy annyira... örültem. Nagyon nagy dolog volt az nekem. És azt hiszem, amit azzal kaptam, még nem köszöntem meg neked. Meg amit azóta.
Köszönöm.
Most mennem kell és azt hiszem, ez így van rendben. Különben még holnap estig is ezt a sírós-nevetős-sírós postot írnám.
A húsvétról meg csak annyit, hogy... még sosem volt ennyire semleges húsvétom. Az egészből hiányzott valami, de erről majd talán később írok. =,)
Vágyam
Ha megkérdeznék, mire vágyom, azt felelném: Egy hét szabadságra, amikor tökegyedül vagyok itthon vagy valahol, mindenki elfelejt és írhatok, olvashatok, rajzolhatok, animét vagy filmet nézhetek, nem kell sehova mennem, meg ilyenek.
Bár lehet, hogy három nap után hiányozna a társaság, de az esélyét azért szeretném, hogy összejöjjön egy ilyen hét.
Bár lehet, hogy három nap után hiányozna a társaság, de az esélyét azért szeretném, hogy összejöjjön egy ilyen hét.
Ma - Ma?
A mai nap a cseresznyevirágzásé. A mai nap a két édesjó cicámé, akik az én biai cseresznyefám alatt nyugszanak. A mai nap az újjászületésé és a halálé. A mai nap az örömé, a találkozásé és az emlékezésé.
A mai napnak súlya van. És igazából nem a mai napnak van súlya.
A mai napnak súlya van. És igazából nem a mai napnak van súlya.
Megjegyzés
Egy imádnivaló párom van. Mindent kivasalt, bekeményítőzött és még finom csokit is hagyott itt nekem. =)
El vagyok kényeztetve. Nem picit.
<3
Köszönöm, Szívem!!!
Mindennapjaim őrületei
Ahogy azt a cím is mutatja, most olyan kép következnek, amelyeket egy-egy dinka pillanatomban elkövettem a mindennapjaim során. De beszéljenek inkább azok, ne én! =D
Anyu megjegyzése: "Úristen, mekkora kezed van!". XD
Imádom az Anyukámat. =)
Elvan a gyerek, ha játszik. =D
<3
Itt a vörös volt az alapszínem. =)
Ezzel az összeállítással leptük meg Bene Nagyiját a Táncháztalálkozón. =)
Mint korábban írtam, sikere volt a "pásztorlány" szerelésnek. =) Egyébként nem pásztorlány, csak én szeretem így hívni. (Részben, hogy bosszantsam vele Benét. ^^ <3 )
Kis kedvencemmel.
Egyébként nem vagyok egy kutyás ember, de ezt a pöttömöt elhoznám, ha lenne hova.
Itt egy jobb kép róla:
Hát nem tündéri??? *,*
Kipróbáltam az új cuccaim.
A tussal még gyakorolnom kell - ezelőtt életemben nem fogtam ilyet a kezembe. Ahhoz képest... ^^;;
A sárga szemceruza-dolog egyébként nagyon bejött. =D
És akkor most jönnek az egyéb dolgok. =D
Ezek azok a pohártappancsok, amelyekről korábban írtam. A Media Marktban szereztem be őket.
Ugye, hogy nem lehetett otthagyni??? XD <3
A hajgumi, amit kézdísznek használok. =)
Új színek. =)
A sárgát, narancssárgát és kéket várom a legjobban, hogy valamihez kipróbálhassam. =D
Ez egy tányér tojásrántotta.
Amit nem tudom, miért így tett be, én fektetett képnek akartam, de mindegy.
Most ennyi képet gyűjtöttem össze. =)
Mai hepp
Úgy döntöttem, lolitában látogatom meg a szüleimet. Lilacipőt vettem fel, lila harisnyával, a Yumétól kapott gyöngyös zoknival, az új gombos nyakú felsőmmel és egy lila mellkidobós felsőt. A két kis klipszvirágot tettem a hajamba, amit két laza copfba fogtam. =) A klipsz nyomja a fülem, de a hajamban tök jó. A Nanától kapott angyalszárnyakat vettem fülbevalónak, háromszínű sminket tettem és az új fehér patácskámat vettem.
Így néztem ki:
Még Anyuci is megdicsért, hogy jól nézek ki. =) Teljesen meg vagyok lepve ezen a nőn, de komolyan. =D Nem tudom, mi váltotta ki belőle, hogy elmúlt a lolitasággal való ellenérzése, sőt, már meg sem hökken, inkább egyre nagyobb kedvére van úgymond a dolog. =) És ma megállapítottam: csúcs anyukám van. =)
Így néztem ki:
Még Anyuci is megdicsért, hogy jól nézek ki. =) Teljesen meg vagyok lepve ezen a nőn, de komolyan. =D Nem tudom, mi váltotta ki belőle, hogy elmúlt a lolitasággal való ellenérzése, sőt, már meg sem hökken, inkább egyre nagyobb kedvére van úgymond a dolog. =) És ma megállapítottam: csúcs anyukám van. =)
Itt jobb felül picit látszik a klipsz a hajamban. XD
Ja. És gondoltam, ezt így megörökítem még. Ma neveztem magam először minden tétovázás nélkül, csak úgy spontán lolitának. =) Bene azt mondta, szerinte mától hivatalosan is az vagyok.
Egyébként apunál is voltunk. A barátnőjének is tetszett az összeállítás, azt mondta, csinos vagyok. Apu csak lesett egyet, hogy ezt én így komolyan gondoltam, de nem tett semmilyen értelmezhető kifejezést még arcvonásokkal sem, amiből következtetni tudtam volna arra, hogy igazából mit gondol a kinézetemről. =D
Már gondolom, megszoktuk - minden egybe
Velem az a gond, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyok. Mindig eltervezem, hogy hú meg ha, aztán utolsó nap kapok észbe, hogy hoppá. ^^;;;;; Még most sem tudom, melyik ruhámban megyek a meetre. Nagy esélyes a rózsaszín himém, de kedvem lenne például a cseresznyésbe is menni, ám az nyári mind a minta tekintetében, mind pedig az anyagát tekintve. Szóval marad a himém. ^^
Jól kihirdettem a rendelést, aztán a kavarodások miatt úgy döntöttem, egyszerűbb, ha egyedül rendelek. Amúgy is akartam egy csomó mindent, mint utóbb rájöttem. ^^;;; Hétfőn vagy kedden voltunk Anyunál, ahova megérkezett a csomag, s szépen kibontottam. Megérkezett tökéletes állapotban a két kis patácskám, egy fehér és egy fekete, tripla csattos csoda. =) Szerencsére mind a kettőből eltaláltuk a mattot, úgyhogy hálát adtam az égnek. =D Két tornacipő is repült hozzám, egy sárga-fekete-szürke csillagos darab és egy piros-szürke-fekete kockás. Szegény "sárkányos" szatén tornacsukám már nagyon leharcolt volt, lifegett a talpa és már valahogy nem tartom menőnek az efféle viseletet, főleg, hogy munkába is előszeretettel mennék (és most már megyek is) tornacipőben. =D És végül, de nem utolsó sorban rendeltem bugyogót. Illetve azt hittem, hogy az. Még jó, hogy azon gondolkodtam, miután leadtuk a rendelést, hogy nem alsószoknyát kellett volna-e rendelnem előbb. XD Egy tök cuki és remek alsószoknyát rendeltem, ami a képen faintosan bugyogónak néz ki és a bugyogók közt is találtam. XD Szóval alsószoknya lett belőle és nagyon meg vagyok vele elégedve. =D
Munkahelyemen egyik nap megjegyezte a bíróm, hogy ő újragondolná a helyemben, hogy érdemes-e lolitában mennem dolgozni. Mondta, hogy neki tetszik, mert szerinte tökéletesen megfelel a kritériumoknak (nem túl rövid, nem mutat az emberből túl sokat, stb.), de hát mégiscsak feltűnő és sokan kérdezik tőle, hogy miért járok ilyen ruhákban, miért nem néz a körmömre, meg ilyenek. Nehéz volt nem nevetni, azt ígértem neki, hogy újragondolom a dolgot. Már abban a pillanatban újragondoltam. Tisztában vagyok vele, hogy vannak szobák, ahol napi téma vagyok, s nem jóindulatból. Azzal is, hogy van olyan ember, aki azért jön be a szobánkba, hogy megnézze, mit csinálok a gépen és mi van a falamon, mibe jöttem, mit iszom, mi van előttem, mit dolgozom, hogy legyen miről árulkodnia és pletykálnia. Azt is érzem, hogy vannak irigyeseim és nem mindenki nézi jó szemmel a különcködésemet. De nem izgat.
Nagyon tudom sajnálni azokat a lelkileg szegény embereket, akik csak mások rosszindulatú kibeszéléséről tudnak beszélni, pletykálnak és egyébként sincs más témájuk, csak a másik fikázása. Én nem fogok csak azért sablon lenni, hogy ezek az emberek ne koptassák a nevemet. Hidegen hagynak. Sajnálom őket és nem kívánok beszélgetőközösséget vállalni sem velük. Amennyiben beszólnak, majd illedelmesen megköszönöm a véleményüket, vagy elküldöm bájosan őket melegebb éghajlatra, s kész, én ezzel letudtam a dolgot.
Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Nem csak azt értem ezalatt, hogy "De aranyos vagy!", "Milyen szép ruhád van!", "De cuki a fülbevalód!", hanem azt, hogy az emberek, mióta én ott vagyok, egyre látványosabban vállalják fel a véleményüket és a saját személyiségüket. Sok nő közt alap, hogy rosszindulat van. Szóval ez kikerülhetetlen. De egyre többen igyekeznek önmagukat adni. Büszkén viselik a saját maguk készítette ékszereket, elkezdték sminkelni magukat, finom szóval kiállnak az érdekeik mellett, akit eddig nem komáltak, próbálnak más szemmel nézni.
Van egy nő, aki nagyon szigorú, zárkózott és kicsit igyekszik a fontosságát és a hatalmasságát érvényesíteni. Mikor odamentem dolgozni, mindjárt mondták, hogy hú meg ha, ne bízzam el magam, stb, én azonban mindig udvariasan, kedvesen, figyelmesen állok ehhez a nőhöz és velem még mindig olyan, mint az elején. Mindenki másnak beszól, odatesz egy-egy keresetlen mondatot, nekem nem.
Valamit képviselek ott. Valami olyat, aminek a lolita ruha igen kicsi része, de a része. És ezért nem hagyom, hogy az olyan emberek, akik nem értik, hogy én mit képviselek, milyen vagyok és miért vagyok olyan, befolyásoljanak. Egyszerűen nem érdekelnek. Akkor is képviselem ezt a valamit, amikor farmerben és ingben megyek be. Akkor is ízlésesen öltözöm fel, akkor is kedvesen viselek az emberekkel, akkor is vigyorgom (ha el nem rontják a kedvemet).
A ruha nagyon kevés. Hiába néz ki csinosan valaki, ha közben egy orbitális bunkó. Vagy a másik, amin tegnap kibuktam. Bene mutatott tegnap egy párizsi divatbemutatóról videót. Lolita, vagy lolitaszerű ruhákat adtak a lányokra, de hogy azok hogy néztek ki... O.O" Ha a ruhát és/vagy a hajat eltalálták, úgy mozogtak, hogy az valami gyalázat volt. Mondtam is Benének, hogy borzalmasan festenek. Dobálták magukat. Én ezen teljesen kibuktam.
Mit is akartam még belesűríteni ebbe a hozzászólásba? o.O??
Megvan.
Két nap voltam tanulni. Ilyen kötelező fejtágítás. Még kell menni három napra, aztán írásbeli, majd szóbeli. Úgy érzem, ez nagyon fontos vizsga lesz. Valami készül a háttérben, amiről én ELVILEG nem tudok, a gyakorlatban akkora a feszültség, hogy az már stresszel néha, van egy-egy kolléganő, aki próbál engem segíteni és persze vannak elkapott félmondatok, amikből azért kiderülnek dolgok. Vannak olyanok, akik igyekszenek eltiporni a többiek előtt. Ezt elég rosszul viselem, de mivel én elvileg erről nem tudok, ezért nem mutatom. Mosolygok, vidám vagyok, minden oké, szépen dolgozom, mintha nem lenne semmi. Néha elég nehéz. Főleg akkor, amikor új hír jut el hozzám a háttérből. Ilyenkor mindig azzal nyugtatom magam, hogy ez csak egy buktató a számomra, amibe akkor bukom el, ha belefolyok az ügybe. Ha nem hagyom, hogy minden folyjon a maga medrében. Azok, akik megpróbálják eltiporni a becsületem, meg majd szépen belebuknak. Nem adok nekik okot, hogy bebizonyítsák a nemlétező igazságot. Ez van.
Ma rengeteg munka várt. De némi segítséggel minddel végeztem. =) Beszéltünk ma pár szót a srácokkal. Mondtam az egyiknek, hogy kaptam tanácsot, gondoljam újra a lolitaruházás dolgot, mire legyintett és azt mondta, ne foglalkozzak vele, ha elnöki utasítás, hogy tiltólistára kerül ez a stílus, akkor az már valami, addig meg irigykednek az emberek és azzal meg nem kell foglalkozni. =D Mondtam neki, hogy én is így gondoltam, meg hogy nekem még senki nem mondott semmi negatívat, hozzám még senki nem jött úgy, hogy te figyelj, ez és ez van. Én szívesen konfrontálódnék annak ellenére, hogy konfliktuskerülő vagyok.
Azt akarom, hogy az emberek merjenek önmaguk lenni. Merjenek egyediek lenni. Merjék felvállalni a véleményük. Ha ez sikerülne, nem pusztítaná el az emberi kapcsolatokat a pletykálkodás. Sokkal nagyobb lenne a nyugalom és nem úgy jönne több ember dolgozni, hogy "Na már megint ki mit fog mondani rólam...?". Nem az fáj, hogy mindenki ugyanúgy néz ki, ugyanazt nézi, hallgatja és szereti, mert az az ő dolga. Hanem az, hogy olyan divatoknak hódolnak, mint a mások kibeszélése pl.
És igazából még mindig nem mondtam meg egy tőmondatot valakinek, aki azt hiszi, megfélemlítő és megalázó modorral, kétszínűsködéssel bármit is elérhet nálam, hogy: "Csak fiatal vagyok, nem hülye.", de hamarosan azt hiszem, eljön az az idő is. =D
Volt ma fent nálam valaki pár percet, hogy kicsit beszélgessen velem. Annyira jól esett. Tiszta hálás voltam neki. =D Nagyon kedvelem őt is. ^^
Aztán ma volt egy adag üröm az örömben. Bejött a sejtésem. Igazából nem ért váratlanul, ami történt, mert számítottam rá. El is gondolkodtam rajta, hogy mit kéne csinálnom. Vettem az adásokat, csak nem akartam visszapasszolni a labdákat. Nem akartam elintézni ezt egy lemeccseléssel, mert tudom magamról, hogy amiben érzelmileg érintett vagyok, abban nagyon kevésszer tudok normálisan vitatkozni. Főleg úgy nem, hogy ennnyire érintett vagyok. Hogy kiborulok, ha csak a szomorúságáról, a fájdalmáról beszél. Hogy az égbe repülök, amikor a sikereit meséli el, vagy az örömeit. Igazából bánom, hogy eddig fajult ez az egész. Hogy fogalmam sincs, hogyan mutathatnám ki a szeretetemet, hogyan segíthetném őt tovább. Talán túlságosan belebonyolódtam. Talán csak most bonyolítom túl. Már semmiben sem vagyok biztos vele kapcsolatban.
Úgy érzem, most van az a pillanat, amikor el kell engednem a kezét, különben leszakad alattunk a szék és kirepülünk a körhinta forgatagából. Egyszerűen nem akarom újraélni, hogy hiába teszem meg azt a mindent, amit én a legtöbbnek és legjobbnak érzek, az a másiknak nem azt jelenti, amit nekem. Nem akarom újra! Nem akarom megint két évig rehabilitálni a lelkemet, hogy életképes legyen. Sőt. Igazából nem akarok megint belehalni a fájdalomba. Erre jutottam.
Lassan egy éve masszívan dolgozom azon, hogy valaki, aki anno nekem a mindent, a tökéletest, a csodát képviselte, úgy tudjak rá gondolni, mint egy emberre, akit ismertem. De még mindig fáj arra gondolni, hogy...
De nem.
Vége van.
Lejárt a közös időnk.
És már nem akarom a felszínen őrizni az emlékeket. Túl régiek a ma fényéből nézve. És talán nem is volt egy részük igaz. Talán a boldogság, amiben éltem, csak hazugság volt, amit magamnak teremtettem, vagy amit teremtett nekem. Már azt sem hiszem el, amit kérdez és nem akarom ezt.
Érzelmileg kezdem kimeríteni a lehetőségeimet. Túl gyorsan jutottam el erre a szintre. Mert mikor rájöttem, hogy nem jó azzal az előzővel ez az esztelen hullámvasutazás, eldöntöttem, hogy figyelni fogok és nem engedem meg még egyszer senkinek, hogy kifordítson magamból, kihasználjon, bántson. Nem akarok még egyszer olyan elveszett, magányos és hitetlen lenni, mint múlt decemberben voltam. Amikor sírva fakadtam és csak jöttek elő a dolgok és nem is tűnt úgy, hogy abba fogom egyszer hagyni. Amikor Bene csak feküdt mellettem, ölelt és nem is igazán tudott mit mondani. Vagy februárban, amikor ez megismétlődött. Amikor még mindig olyan mélyen voltam.
Néha azt érzem, hiába mesélem el, hogy ez és ez van, egyszerűen aki nem élte meg, nem értheti meg teljesen. Tudatilag érti, de nem érzi. Fogalma sincs, igazából, lényegében, valójában és mélységében mit jelent. És ha át is tudnám adni az érzést, az élményt, nem csak szavakkal mesélném el...
Nincs mindenkinek szüksége arra a sok mindenre, amit megéltem. Amire emlékszem. Amit kaptam.
Ami bennem van.
Jól kihirdettem a rendelést, aztán a kavarodások miatt úgy döntöttem, egyszerűbb, ha egyedül rendelek. Amúgy is akartam egy csomó mindent, mint utóbb rájöttem. ^^;;; Hétfőn vagy kedden voltunk Anyunál, ahova megérkezett a csomag, s szépen kibontottam. Megérkezett tökéletes állapotban a két kis patácskám, egy fehér és egy fekete, tripla csattos csoda. =) Szerencsére mind a kettőből eltaláltuk a mattot, úgyhogy hálát adtam az égnek. =D Két tornacipő is repült hozzám, egy sárga-fekete-szürke csillagos darab és egy piros-szürke-fekete kockás. Szegény "sárkányos" szatén tornacsukám már nagyon leharcolt volt, lifegett a talpa és már valahogy nem tartom menőnek az efféle viseletet, főleg, hogy munkába is előszeretettel mennék (és most már megyek is) tornacipőben. =D És végül, de nem utolsó sorban rendeltem bugyogót. Illetve azt hittem, hogy az. Még jó, hogy azon gondolkodtam, miután leadtuk a rendelést, hogy nem alsószoknyát kellett volna-e rendelnem előbb. XD Egy tök cuki és remek alsószoknyát rendeltem, ami a képen faintosan bugyogónak néz ki és a bugyogók közt is találtam. XD Szóval alsószoknya lett belőle és nagyon meg vagyok vele elégedve. =D
Munkahelyemen egyik nap megjegyezte a bíróm, hogy ő újragondolná a helyemben, hogy érdemes-e lolitában mennem dolgozni. Mondta, hogy neki tetszik, mert szerinte tökéletesen megfelel a kritériumoknak (nem túl rövid, nem mutat az emberből túl sokat, stb.), de hát mégiscsak feltűnő és sokan kérdezik tőle, hogy miért járok ilyen ruhákban, miért nem néz a körmömre, meg ilyenek. Nehéz volt nem nevetni, azt ígértem neki, hogy újragondolom a dolgot. Már abban a pillanatban újragondoltam. Tisztában vagyok vele, hogy vannak szobák, ahol napi téma vagyok, s nem jóindulatból. Azzal is, hogy van olyan ember, aki azért jön be a szobánkba, hogy megnézze, mit csinálok a gépen és mi van a falamon, mibe jöttem, mit iszom, mi van előttem, mit dolgozom, hogy legyen miről árulkodnia és pletykálnia. Azt is érzem, hogy vannak irigyeseim és nem mindenki nézi jó szemmel a különcködésemet. De nem izgat.
Nagyon tudom sajnálni azokat a lelkileg szegény embereket, akik csak mások rosszindulatú kibeszéléséről tudnak beszélni, pletykálnak és egyébként sincs más témájuk, csak a másik fikázása. Én nem fogok csak azért sablon lenni, hogy ezek az emberek ne koptassák a nevemet. Hidegen hagynak. Sajnálom őket és nem kívánok beszélgetőközösséget vállalni sem velük. Amennyiben beszólnak, majd illedelmesen megköszönöm a véleményüket, vagy elküldöm bájosan őket melegebb éghajlatra, s kész, én ezzel letudtam a dolgot.
Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Nem csak azt értem ezalatt, hogy "De aranyos vagy!", "Milyen szép ruhád van!", "De cuki a fülbevalód!", hanem azt, hogy az emberek, mióta én ott vagyok, egyre látványosabban vállalják fel a véleményüket és a saját személyiségüket. Sok nő közt alap, hogy rosszindulat van. Szóval ez kikerülhetetlen. De egyre többen igyekeznek önmagukat adni. Büszkén viselik a saját maguk készítette ékszereket, elkezdték sminkelni magukat, finom szóval kiállnak az érdekeik mellett, akit eddig nem komáltak, próbálnak más szemmel nézni.
Van egy nő, aki nagyon szigorú, zárkózott és kicsit igyekszik a fontosságát és a hatalmasságát érvényesíteni. Mikor odamentem dolgozni, mindjárt mondták, hogy hú meg ha, ne bízzam el magam, stb, én azonban mindig udvariasan, kedvesen, figyelmesen állok ehhez a nőhöz és velem még mindig olyan, mint az elején. Mindenki másnak beszól, odatesz egy-egy keresetlen mondatot, nekem nem.
Valamit képviselek ott. Valami olyat, aminek a lolita ruha igen kicsi része, de a része. És ezért nem hagyom, hogy az olyan emberek, akik nem értik, hogy én mit képviselek, milyen vagyok és miért vagyok olyan, befolyásoljanak. Egyszerűen nem érdekelnek. Akkor is képviselem ezt a valamit, amikor farmerben és ingben megyek be. Akkor is ízlésesen öltözöm fel, akkor is kedvesen viselek az emberekkel, akkor is vigyorgom (ha el nem rontják a kedvemet).
A ruha nagyon kevés. Hiába néz ki csinosan valaki, ha közben egy orbitális bunkó. Vagy a másik, amin tegnap kibuktam. Bene mutatott tegnap egy párizsi divatbemutatóról videót. Lolita, vagy lolitaszerű ruhákat adtak a lányokra, de hogy azok hogy néztek ki... O.O" Ha a ruhát és/vagy a hajat eltalálták, úgy mozogtak, hogy az valami gyalázat volt. Mondtam is Benének, hogy borzalmasan festenek. Dobálták magukat. Én ezen teljesen kibuktam.
Mit is akartam még belesűríteni ebbe a hozzászólásba? o.O??
Megvan.
Két nap voltam tanulni. Ilyen kötelező fejtágítás. Még kell menni három napra, aztán írásbeli, majd szóbeli. Úgy érzem, ez nagyon fontos vizsga lesz. Valami készül a háttérben, amiről én ELVILEG nem tudok, a gyakorlatban akkora a feszültség, hogy az már stresszel néha, van egy-egy kolléganő, aki próbál engem segíteni és persze vannak elkapott félmondatok, amikből azért kiderülnek dolgok. Vannak olyanok, akik igyekszenek eltiporni a többiek előtt. Ezt elég rosszul viselem, de mivel én elvileg erről nem tudok, ezért nem mutatom. Mosolygok, vidám vagyok, minden oké, szépen dolgozom, mintha nem lenne semmi. Néha elég nehéz. Főleg akkor, amikor új hír jut el hozzám a háttérből. Ilyenkor mindig azzal nyugtatom magam, hogy ez csak egy buktató a számomra, amibe akkor bukom el, ha belefolyok az ügybe. Ha nem hagyom, hogy minden folyjon a maga medrében. Azok, akik megpróbálják eltiporni a becsületem, meg majd szépen belebuknak. Nem adok nekik okot, hogy bebizonyítsák a nemlétező igazságot. Ez van.
Ma rengeteg munka várt. De némi segítséggel minddel végeztem. =) Beszéltünk ma pár szót a srácokkal. Mondtam az egyiknek, hogy kaptam tanácsot, gondoljam újra a lolitaruházás dolgot, mire legyintett és azt mondta, ne foglalkozzak vele, ha elnöki utasítás, hogy tiltólistára kerül ez a stílus, akkor az már valami, addig meg irigykednek az emberek és azzal meg nem kell foglalkozni. =D Mondtam neki, hogy én is így gondoltam, meg hogy nekem még senki nem mondott semmi negatívat, hozzám még senki nem jött úgy, hogy te figyelj, ez és ez van. Én szívesen konfrontálódnék annak ellenére, hogy konfliktuskerülő vagyok.
Azt akarom, hogy az emberek merjenek önmaguk lenni. Merjenek egyediek lenni. Merjék felvállalni a véleményük. Ha ez sikerülne, nem pusztítaná el az emberi kapcsolatokat a pletykálkodás. Sokkal nagyobb lenne a nyugalom és nem úgy jönne több ember dolgozni, hogy "Na már megint ki mit fog mondani rólam...?". Nem az fáj, hogy mindenki ugyanúgy néz ki, ugyanazt nézi, hallgatja és szereti, mert az az ő dolga. Hanem az, hogy olyan divatoknak hódolnak, mint a mások kibeszélése pl.
És igazából még mindig nem mondtam meg egy tőmondatot valakinek, aki azt hiszi, megfélemlítő és megalázó modorral, kétszínűsködéssel bármit is elérhet nálam, hogy: "Csak fiatal vagyok, nem hülye.", de hamarosan azt hiszem, eljön az az idő is. =D
Volt ma fent nálam valaki pár percet, hogy kicsit beszélgessen velem. Annyira jól esett. Tiszta hálás voltam neki. =D Nagyon kedvelem őt is. ^^
Aztán ma volt egy adag üröm az örömben. Bejött a sejtésem. Igazából nem ért váratlanul, ami történt, mert számítottam rá. El is gondolkodtam rajta, hogy mit kéne csinálnom. Vettem az adásokat, csak nem akartam visszapasszolni a labdákat. Nem akartam elintézni ezt egy lemeccseléssel, mert tudom magamról, hogy amiben érzelmileg érintett vagyok, abban nagyon kevésszer tudok normálisan vitatkozni. Főleg úgy nem, hogy ennnyire érintett vagyok. Hogy kiborulok, ha csak a szomorúságáról, a fájdalmáról beszél. Hogy az égbe repülök, amikor a sikereit meséli el, vagy az örömeit. Igazából bánom, hogy eddig fajult ez az egész. Hogy fogalmam sincs, hogyan mutathatnám ki a szeretetemet, hogyan segíthetném őt tovább. Talán túlságosan belebonyolódtam. Talán csak most bonyolítom túl. Már semmiben sem vagyok biztos vele kapcsolatban.
Úgy érzem, most van az a pillanat, amikor el kell engednem a kezét, különben leszakad alattunk a szék és kirepülünk a körhinta forgatagából. Egyszerűen nem akarom újraélni, hogy hiába teszem meg azt a mindent, amit én a legtöbbnek és legjobbnak érzek, az a másiknak nem azt jelenti, amit nekem. Nem akarom újra! Nem akarom megint két évig rehabilitálni a lelkemet, hogy életképes legyen. Sőt. Igazából nem akarok megint belehalni a fájdalomba. Erre jutottam.
Lassan egy éve masszívan dolgozom azon, hogy valaki, aki anno nekem a mindent, a tökéletest, a csodát képviselte, úgy tudjak rá gondolni, mint egy emberre, akit ismertem. De még mindig fáj arra gondolni, hogy...
De nem.
Vége van.
Lejárt a közös időnk.
És már nem akarom a felszínen őrizni az emlékeket. Túl régiek a ma fényéből nézve. És talán nem is volt egy részük igaz. Talán a boldogság, amiben éltem, csak hazugság volt, amit magamnak teremtettem, vagy amit teremtett nekem. Már azt sem hiszem el, amit kérdez és nem akarom ezt.
Érzelmileg kezdem kimeríteni a lehetőségeimet. Túl gyorsan jutottam el erre a szintre. Mert mikor rájöttem, hogy nem jó azzal az előzővel ez az esztelen hullámvasutazás, eldöntöttem, hogy figyelni fogok és nem engedem meg még egyszer senkinek, hogy kifordítson magamból, kihasználjon, bántson. Nem akarok még egyszer olyan elveszett, magányos és hitetlen lenni, mint múlt decemberben voltam. Amikor sírva fakadtam és csak jöttek elő a dolgok és nem is tűnt úgy, hogy abba fogom egyszer hagyni. Amikor Bene csak feküdt mellettem, ölelt és nem is igazán tudott mit mondani. Vagy februárban, amikor ez megismétlődött. Amikor még mindig olyan mélyen voltam.
Néha azt érzem, hiába mesélem el, hogy ez és ez van, egyszerűen aki nem élte meg, nem értheti meg teljesen. Tudatilag érti, de nem érzi. Fogalma sincs, igazából, lényegében, valójában és mélységében mit jelent. És ha át is tudnám adni az érzést, az élményt, nem csak szavakkal mesélném el...
Nincs mindenkinek szüksége arra a sok mindenre, amit megéltem. Amire emlékszem. Amit kaptam.
Ami bennem van.
Múlt hétvége és a mostani hét
Megint minden egybe és hatalmas postban. XD
Már lassan egy hete történt, de még azért friss az élmény. Kitaláltam kb egy héttel a múlt szombat előtt, hogy milyen jó lenne Kishit áthívni kézműveskedni, lolizni, beszélgetni, ilyesmi. De nem mertem igazán elhívni. A meeten aztán gondoltam, megkérdezem, nem veszíthetek semmit, maximum nemet mond és akkor én is megnyugszom (a kétségek gyötrőek) és igent mondott. =D Bene fellelkesítette, később rá is mordultam, hogy ez az én programom Kishivel és ő ne szóljon bele. XD Aztán megbeszéltük, hogy nem begyere senkinek, ha kisajátítom magamnak az embereket, úgyhogy bocsánatot kértem Benétől és megterveztünk egy abszolút sokkolósra tervezett meglepetést. =)
Pénteken nagy készülődés, vásárlás, takarítás volt, szombaton reggel még az utolsó simítások következtek, aztán felvettem a rózsaszín hime ruhámat, az új parókámat, sminkeltem, kabátot vettem és elrohantam Kishiért. Elég mókás volt a dolog, mert az egész utca hepehupás, ráadásul az idős emberek, a babakocsis anyukák és egész családok is pont dél előtt egy órával gondolták úgy, hogy sétálnak egyet, nekem meg sietnem kellett. XD Jókat mulattam magamban. Az gáz volt, amikor ment el mellettem az úton egy fehér kisbusz és kilógott belőle egy pasi, kerek szemekkel, kérődzve. XD Komolyan mondom, a mai 25-35 éves korosztálynak fogalma sincs az udvarlás, tetszésnyilvánítás és egy hölggyel való bánás fogalmáról.
Az első meglepi ez volt, hogy teljes gálában fogadtam Kishit. Felmentünk hozzánk, megbeszéltük, hogy palacsinta nem baj, ha nem ebédre lesz, kinek mije van a kézműveskedéshez, aztán megmutattam Kishinek a gardróbomat és fel is ajánlottam, hogy próbálhat ruhát. Rögtön azt mondta, hogy nem fognak rá feljönni a ruháim, de én biztos voltam benne, hogy legalább két olyan darabom van, amibe simán belefér. Végül a kedvenc szamócás JSK-m mellett döntött, amit felvetettem vele. =) Ezután kérdeztem, van-e kedve sminkelni. Volt, így előszedtem minden felszerelést. =D Igazából azon gondolkodtam, hogy mást nem tudok kisminkelni, meg amúgy is jobb, ha ő csinálja, ezért mutattam, én mit hogy szoktam és Kishi sminkelte azalapján magát. =) Ja, és műszempillát is tett. Annyira jó érzés volt. =D
A második meglepetés tehát jól sikerült, ez engem is fellelkesített, de annál jobban bennem volt a félsz, hogy mi van, ha a harmadikra nem vállalkozik, ami arról szólt, hogy teljes gálában kimenjünk az utcára, vagy a negyedik már túl sok lesz neki. =D Szerencsére mind a kettő meglepetés jól sikerült, úgy láttam, tetszett neki az utcán való közlekedés, az meg különösen, hogy elvittük a parókáshoz, ahova mi járunk. =D Nagy lelkesedéssel próbált, s mivel látta most már a parókásnál dolgozó lány, hogy mire gondoltunk Benével kb, amikor ilyen cuki hajakat kerestünk, megeredt a fantáziája is. =D Annyira bírtam, hogy mennyire el volt ájulva a csaj, nagyon bejött neki a szerelésünk. =)
Parókás után találkoztunk egy két diplomás hajléktalannal, aki korábban egyetemi tanár volt. Nagy arc volt a férfi, Bene is mondta, hogy szívesen beült volna pár órájára, mert ez az ember zseniális. Először angolul, majd a nagy meglepettségünket látva németül szólított meg minket Kishivel. Nem mertem bevállalni, hogy tudok valamennyire németül, mert a használaton kívüli állapota miatt évül el szegény tudásom, Kishinek viszont aktív az angoltudása, úgyhogy ő megpróbált kommunikálni a fazonnal. Aztán kiderült, hogy magyar, csak mind a két angol és német nyelven anyanyelv szinen beszél, meg franciául. Leesett az állunk. Nagyon széles tárgyi tudása volt. Nem kéregetni akart, csak megszólított minket, de Bene egy marék aprót adott neki. =) Kivételesen nem éreztem ellenérzést ezzel kapcsolatban, mert úgy véltem, a fazon kiérdemelte a pénzt. =)
Ezután kimentünk a Lövölde térre fotózkodni.
Utána én nekiugrottam a palacsinta elkészítésének, addig Bene megkérdezte Kishit, van-e kedve felvenni az új parókámat és mivel volt, a fejére applikálták. =D Ettünk pár falatot, csak hogy ne korogjon a gyomrunk, utána átmentünk Nanához. A buszon találkoztunk Liliannal. =) Kishivel megbeszéltük, hogy a démonos sztorim alakul, még nem tudom, mikor kerül publikálásra, de reméljük, hamarosan. =) Egyelőre 64 oldal füzetben. ^^
Nana három fogásos vacsorával várt minket. Az előétel padlizsánkrémes pirítós volt olíva bogyóval, modzarellával és paradicsommal. A mókás az volt nekem, hogy sok-sok évvel korábban én már kostoltam az olíva bogyót és akkor nem tetszett, viszont az utóbbi fél évben teljesen rá voltam kattanva az olíva bogyós dolgokra. =) Szóval megkóstoltam és bejött. Modzarellával nagyon kellemes. =) A második fogás tészta volt. Nem jegyeztem meg, milyen. Zöld volt. ^^ Amin jót mulattunk, hogy mindenki keveset kért, s Kishin kívül mindenki egy átlagos adagot kapott. =D Bene viccelődött is, hogy ha ez a kicsi, nem meri elképzelni, milyen a nagy adag. =D Harmadikra maradt a desszert, Panna Cotta. Nyámi! *.* Én nagyon bírom az ilyen dolgokat, úgyhogy repetáztam is, noha hova nem nagyon volt hova. XD Meg Kishi gyümölcszseléjét is megkaptam, mivel azt ő nem, én viszont nagyon szeretem. =D Inni egy nagyon kellemes, alkoholos hosszúitalt (longdrinket) kaptunk. =) Közben jól megbeszéltük, kinek hány pontja van, mivel egy lolitának nincs barátja, nem beszél csúnyán és nem iszik alkoholt. Nekem három pontom van. XD De a csúnya beszédről szeretnék leszokni. =) Az ital meg... kísér. =) Szeretnék egyszer belejönni a mixerkedésbe. Csak az még messze van. Majd egyszer, amikor sok pénzem lesz. (Én nem a repülőre ülök majd. XD )
Remekül éreztük magunkat Nanánál. Beszélgettünk, Kishi felpróbálta az egyik személyes kedvencemet Nana ruhatárából, hosszas győzködés után Lilianon kikötött egy paróka, amelyről kiderült, hogy nagyon illik hozzá, majd tovább tartó győzködés és némi harciasság bevetése után rákerült egy loliruha is. =) Nagyon bájos volt, bármennyire tiltakozott ellene. =) Nana is felvett egy loliruhát, a két fiú meg elfoglalta a helyét a fényképezők mögött. =) Kaptam Nanától egy bonet, egy rózsaszínt. =)
Lekéstük az utolsó buszunkat hazafele, úgyhogy taxival kellett mennünk. Az árát harmadoltuk, s mindenki csendben ült a kocsiban, amit egy remek sofőr kormányozott Nanáéktól egészen a Blaháig. Nagyon tetszett a kocsi belseje, a fekete ülések, a tágas tér, a sofőr kellemes váltásai, a halk zene. Meg is ihletődtem tőle, Telan sztorijába bele is szőttem. =) Tudni kell, hogy én nagyon félek taxiba vagy idegen autójába szállni, ehhez képest mesésen éreztem magam. =D Blahától elkísértük Kishit haza. Beszélgettünk, meséltünk neki dolgokra. Azt mondtam neki, fura dolog, amikor az ember belelát az időbe.Akkor még nem voltam biztos benne, hogy amit a jubileumi meet előtt és után éreztem, a múltam vagy a jövőm, de utána, talán még aznap, rájöttem, hogy a lehetséges jövőm, aminek elkerülésén dolgozom. Hazafele megbeszéltük, hogy kell menni, ehhez képest nem villamossal utaztunk, mert az nem akart jönni, hanem gyalog mentünk és előbb odaértünk, mint a villamos, melynek se híre, se hamva nem volt. Ennek ellenére a metró már le volt zárva, úgyhogy a Stadionoktól éjszakai busszal mentünk. A másik dolog, amitől kicsit tartok, mert éjszaka nagyon sok bolond ember indul útnak. Bene is készenlétben volt, mert féltett. =) De szerencsésen megérkeztünk a Blahára, ahonnan kombínóval mentünk a Király utcai megállóba és hazasétáltunk.
Láttam msn-en, hogy Tomi hagyott üzetet. Azt kérte, legyek vele vasárnap hétkor. Írtam neki, hogy ennek semmi akadálya, előbb eljövök a programról, ahova mennünk kellett Benével és találkozom vele szívesen, csak hogy ne legyek teljesen tudatlan, mondja meg, mit vegyek fel, mit vigyek magammal, esetleg lelkileg hogyan készüljek a találkozásra. Valahogy megint megindultak bennem a dolgok és sírni tudtam volna. Még mindig nem tudom, miért érzek ennnnyire intenzíven Tomival kapcsolatban, pedig már a kártyát is kérdeztem. Majd talán kiderül egyszer. Most csak azt tudom, hogy pillanatok alatt padlót fogok miatta és ugyanúgy repülök az égig. Emlékszem, Tomi mindig attól félt, hogy belezúgok. =) Most, hogy ilyen intenzíven érzek vele kapcsolatban, azt mondanám, a szerelem nem ennyire veszélyes - főleg, hogy az én Szerelmem Bene. =) Jöhet bármilyen kis fellángolás, az csak szalmaláng, elalszik, Benével viszont egy bázis a szerelmünk. =)
Vasárnap délelőtt szépen összekészültünk. Benét nyomatékosan figyelmeztette a Nagyija, hogy rendesen öltözzön fel, meg ilyesmi, úgyhogy kitalálta, hogy borsot tör az orra alá és kodonát vett fel, én pedig a rózsaszín hime ruhámat az új bonemmal. =) Azóta ezt az összeállítást pásztorlányként emlegetem, s legnagyobb döbbenetemre Anyu mondta azt, hogy nem pásztorlányos, hanem aranyos és tetszett neki. Bene is mondta, hogy "NEM PÁSZTORLÁNY, hanem SWEET LOLITA!", de Anyu engem elképesztett. =D A Táncháztalálkozónk voltunk, amin Benének ott volt a keresztapja és annak családja, a Nagyija és a párja. Volt nagy meglepi, hogy hogy nézünk ki. =) Többen lefotóztak minket, megjegyezték, milyen szépek vagyunk, milyen jól nézünk ki együtt. Volt egy ruhaárus idősebb hölgy és egy fiatalabb, akik teljesen el voltak ámulva, az idősebb hölgy nagyon jófej volt, bírtuk. =D Csomóan azt hitték, hogy táncosok vagyunk és kérdezték, mikor lépünk fel, mit adtunk elő, de ki kellett ábrándítanunk őket, hogy mi csak hobbiból nézünk így ki. =D
Amúgy tök jó volt. Bementünk az "ufóba" és az fogadott minket, hogy a "küzdőtéren" xszáz ember ritmusra mozog, az egész tömeg egy színes hullámzás volt. Hihetetlenül jól nézett ki! *,* Nagy feeling volt. A Nagyi unszolt minket, hogy menjünk táncolni, de fáradtak is voltunk, meg én speciel ügyetlen vagyok az ilyesmikhez (vagy legalábbis annak érzem magam) és semmi kedvem nem volt ott bénázni és hátráltatni másokat. ^^;;; Na meg az egész napom ráment arra, hogy Tomiért aggódjak. Bevallom őszintén, kicsit sem értem ezt a "Tomi elköszön." dolgot. Full ideges voltam ettől a mondattól, amióta csak olvastam. Próbáltam vasárnap délután két órán keresztül felhívni, de ki volt kapcsolva a telefonja. Azon bosszankodtam, hogy így hogy legyek vele, ha még el sem bírom érni. Nagyon kibuktam a dolgon. Hétfőn és kedden Benével össze is vesztünk, mert mindketten stresszesek, feszültek és fáradtak voltunk. Én aggódtam Tomi miatt, Bene meg miattam és a feszültség veszekedéseket szült. Tomi lemondta a szerdai találkozót is, úgyhogy elmentem bérletet venni és olyan ingerültség volt bennem, hogy az volt az arcomra írva: "Ha az utamba állsz, fellöklek és áttaposok rajtad!", úgyhogy az emberek elkerültek.
Új őrület nálam a Sims 3. Sango hülyített meg, az ő hibája. =D Mivel Tomi miatt tiszta gyogyós voltam a héten, a Sims 3 menekülés is volt, nem csak "babázás", ahogy Bene fogalmazta meg. Kedden, amikor felraktam a kiegészítőket és elromlott az egész, én úgy sírva fakadtam, mint a fene. Nem szoktam ilyen lenni, Benétől is megkaptam utólag a "hisztis" jelzőt. Teljesen ki voltam akadva a hét elején, semmi máshoz nem volt kedvem, csak Sims 3-mazni, erre nem működött. Végül minden kiegészítőt letöröltem és az alappal játszottam. Napról napra nyugodtam meg szerencsére, s a tegnapi tánc egészen helyre tett. =) A mozgásom még mindig túl kemény és feszült, de már vannak mozdulatok, amiket különösebb feszengés nélkül vagyok képes végezni. Teljesen meg vagyok döbbenve, hogy 2004. koraőszén hagytam abba a karatét, de a mozdulataim még mindig az ott tanultakhoz hasonlít jobban, mint ahhoz a frissekhez, amiket most tanulok, immár három hete. Nem baj, majd szép lassan. =) Adok időt magamnak. =)
Júj! Tegnap olyan röhögő görcsöt kaptam táncon! X"D Volt egy olyan mozdulatsor, ami közben nagy csípőkörzést kell csinálni és közben a kezeket is behúzni-kiengedni. Úgy néztünk ki, mint a bukott angyalok, akik meg akarnak tanulni repülni. X""D Bekészültem ettől. Namármost. Ha én röhögő görcsöt kapok, akkor röhögök és kész. Nem lehet lenyugtatni, nem bírom abbahagyni és amúgy is tök gáz. xD Szóval amint éreztem, hogy közelítek a kritikus ponthoz, gyorsan ittam pár kortyot. Mentem vissza táncolni, amikor is görcsbe állt a jobb lábam. Mondtam is magamban, hogy úgy fest, a mai napom a görcs hatja át és mindenképp gáz helyzetbe akarom magam hozni. XD Gyorsan felkaptam a lábam, szorítom, fejben megy a: "Mi a fenét csináljak?! Mi a fenét csináljak?! Mi a fenét csináljak?!", aztán eszembe jutott, hogy lazítani kell, s ahogy meglazítottam, már amennyire egy ilyen helyzetben lehet, az ellentétes irányba húztam, mint amerre feszült és ezért elengedett. Hálát adtam Istennek, aztán utána folytattam a tanulást. =)
Tegnap amúgy megint loliban jöttem dolgozni. Úgy keltem, hogy "Nagy szoknyában akarok lenni.", ezért felvettem a rózsaszín replikámat, aminek a Lilacipő nevet adtam, hozzá egy háromnegyed ujjas, csipkés nyakú, fehér felsőt, fehér harisnyát és a hajamba a Kishitől kapott csilingelő cica csattokat tettem, meg gyöngyöt a kezemre, fülembe és a nyakamba. =) Úgy döntöttem, aki a hátam mögött kibeszél, az irígy és nem érdemli meg, hogy foglalkozzak vele. Nem fogok csak azért átlagos lenni, mert különcként nem fogadnak el. Nem mintha tudnék "átlagos" lenni. XD
Na mára ennyi!
Jó hétvégét nektek! =)
Már lassan egy hete történt, de még azért friss az élmény. Kitaláltam kb egy héttel a múlt szombat előtt, hogy milyen jó lenne Kishit áthívni kézműveskedni, lolizni, beszélgetni, ilyesmi. De nem mertem igazán elhívni. A meeten aztán gondoltam, megkérdezem, nem veszíthetek semmit, maximum nemet mond és akkor én is megnyugszom (a kétségek gyötrőek) és igent mondott. =D Bene fellelkesítette, később rá is mordultam, hogy ez az én programom Kishivel és ő ne szóljon bele. XD Aztán megbeszéltük, hogy nem begyere senkinek, ha kisajátítom magamnak az embereket, úgyhogy bocsánatot kértem Benétől és megterveztünk egy abszolút sokkolósra tervezett meglepetést. =)
Pénteken nagy készülődés, vásárlás, takarítás volt, szombaton reggel még az utolsó simítások következtek, aztán felvettem a rózsaszín hime ruhámat, az új parókámat, sminkeltem, kabátot vettem és elrohantam Kishiért. Elég mókás volt a dolog, mert az egész utca hepehupás, ráadásul az idős emberek, a babakocsis anyukák és egész családok is pont dél előtt egy órával gondolták úgy, hogy sétálnak egyet, nekem meg sietnem kellett. XD Jókat mulattam magamban. Az gáz volt, amikor ment el mellettem az úton egy fehér kisbusz és kilógott belőle egy pasi, kerek szemekkel, kérődzve. XD Komolyan mondom, a mai 25-35 éves korosztálynak fogalma sincs az udvarlás, tetszésnyilvánítás és egy hölggyel való bánás fogalmáról.
Az első meglepi ez volt, hogy teljes gálában fogadtam Kishit. Felmentünk hozzánk, megbeszéltük, hogy palacsinta nem baj, ha nem ebédre lesz, kinek mije van a kézműveskedéshez, aztán megmutattam Kishinek a gardróbomat és fel is ajánlottam, hogy próbálhat ruhát. Rögtön azt mondta, hogy nem fognak rá feljönni a ruháim, de én biztos voltam benne, hogy legalább két olyan darabom van, amibe simán belefér. Végül a kedvenc szamócás JSK-m mellett döntött, amit felvetettem vele. =) Ezután kérdeztem, van-e kedve sminkelni. Volt, így előszedtem minden felszerelést. =D Igazából azon gondolkodtam, hogy mást nem tudok kisminkelni, meg amúgy is jobb, ha ő csinálja, ezért mutattam, én mit hogy szoktam és Kishi sminkelte azalapján magát. =) Ja, és műszempillát is tett. Annyira jó érzés volt. =D
A második meglepetés tehát jól sikerült, ez engem is fellelkesített, de annál jobban bennem volt a félsz, hogy mi van, ha a harmadikra nem vállalkozik, ami arról szólt, hogy teljes gálában kimenjünk az utcára, vagy a negyedik már túl sok lesz neki. =D Szerencsére mind a kettő meglepetés jól sikerült, úgy láttam, tetszett neki az utcán való közlekedés, az meg különösen, hogy elvittük a parókáshoz, ahova mi járunk. =D Nagy lelkesedéssel próbált, s mivel látta most már a parókásnál dolgozó lány, hogy mire gondoltunk Benével kb, amikor ilyen cuki hajakat kerestünk, megeredt a fantáziája is. =D Annyira bírtam, hogy mennyire el volt ájulva a csaj, nagyon bejött neki a szerelésünk. =)
Parókás után találkoztunk egy két diplomás hajléktalannal, aki korábban egyetemi tanár volt. Nagy arc volt a férfi, Bene is mondta, hogy szívesen beült volna pár órájára, mert ez az ember zseniális. Először angolul, majd a nagy meglepettségünket látva németül szólított meg minket Kishivel. Nem mertem bevállalni, hogy tudok valamennyire németül, mert a használaton kívüli állapota miatt évül el szegény tudásom, Kishinek viszont aktív az angoltudása, úgyhogy ő megpróbált kommunikálni a fazonnal. Aztán kiderült, hogy magyar, csak mind a két angol és német nyelven anyanyelv szinen beszél, meg franciául. Leesett az állunk. Nagyon széles tárgyi tudása volt. Nem kéregetni akart, csak megszólított minket, de Bene egy marék aprót adott neki. =) Kivételesen nem éreztem ellenérzést ezzel kapcsolatban, mert úgy véltem, a fazon kiérdemelte a pénzt. =)
Ezután kimentünk a Lövölde térre fotózkodni.
Utána én nekiugrottam a palacsinta elkészítésének, addig Bene megkérdezte Kishit, van-e kedve felvenni az új parókámat és mivel volt, a fejére applikálták. =D Ettünk pár falatot, csak hogy ne korogjon a gyomrunk, utána átmentünk Nanához. A buszon találkoztunk Liliannal. =) Kishivel megbeszéltük, hogy a démonos sztorim alakul, még nem tudom, mikor kerül publikálásra, de reméljük, hamarosan. =) Egyelőre 64 oldal füzetben. ^^
Nana három fogásos vacsorával várt minket. Az előétel padlizsánkrémes pirítós volt olíva bogyóval, modzarellával és paradicsommal. A mókás az volt nekem, hogy sok-sok évvel korábban én már kostoltam az olíva bogyót és akkor nem tetszett, viszont az utóbbi fél évben teljesen rá voltam kattanva az olíva bogyós dolgokra. =) Szóval megkóstoltam és bejött. Modzarellával nagyon kellemes. =) A második fogás tészta volt. Nem jegyeztem meg, milyen. Zöld volt. ^^ Amin jót mulattunk, hogy mindenki keveset kért, s Kishin kívül mindenki egy átlagos adagot kapott. =D Bene viccelődött is, hogy ha ez a kicsi, nem meri elképzelni, milyen a nagy adag. =D Harmadikra maradt a desszert, Panna Cotta. Nyámi! *.* Én nagyon bírom az ilyen dolgokat, úgyhogy repetáztam is, noha hova nem nagyon volt hova. XD Meg Kishi gyümölcszseléjét is megkaptam, mivel azt ő nem, én viszont nagyon szeretem. =D Inni egy nagyon kellemes, alkoholos hosszúitalt (longdrinket) kaptunk. =) Közben jól megbeszéltük, kinek hány pontja van, mivel egy lolitának nincs barátja, nem beszél csúnyán és nem iszik alkoholt. Nekem három pontom van. XD De a csúnya beszédről szeretnék leszokni. =) Az ital meg... kísér. =) Szeretnék egyszer belejönni a mixerkedésbe. Csak az még messze van. Majd egyszer, amikor sok pénzem lesz. (Én nem a repülőre ülök majd. XD )
Remekül éreztük magunkat Nanánál. Beszélgettünk, Kishi felpróbálta az egyik személyes kedvencemet Nana ruhatárából, hosszas győzködés után Lilianon kikötött egy paróka, amelyről kiderült, hogy nagyon illik hozzá, majd tovább tartó győzködés és némi harciasság bevetése után rákerült egy loliruha is. =) Nagyon bájos volt, bármennyire tiltakozott ellene. =) Nana is felvett egy loliruhát, a két fiú meg elfoglalta a helyét a fényképezők mögött. =) Kaptam Nanától egy bonet, egy rózsaszínt. =)
Lekéstük az utolsó buszunkat hazafele, úgyhogy taxival kellett mennünk. Az árát harmadoltuk, s mindenki csendben ült a kocsiban, amit egy remek sofőr kormányozott Nanáéktól egészen a Blaháig. Nagyon tetszett a kocsi belseje, a fekete ülések, a tágas tér, a sofőr kellemes váltásai, a halk zene. Meg is ihletődtem tőle, Telan sztorijába bele is szőttem. =) Tudni kell, hogy én nagyon félek taxiba vagy idegen autójába szállni, ehhez képest mesésen éreztem magam. =D Blahától elkísértük Kishit haza. Beszélgettünk, meséltünk neki dolgokra. Azt mondtam neki, fura dolog, amikor az ember belelát az időbe.
Láttam msn-en, hogy Tomi hagyott üzetet. Azt kérte, legyek vele vasárnap hétkor. Írtam neki, hogy ennek semmi akadálya, előbb eljövök a programról, ahova mennünk kellett Benével és találkozom vele szívesen, csak hogy ne legyek teljesen tudatlan, mondja meg, mit vegyek fel, mit vigyek magammal, esetleg lelkileg hogyan készüljek a találkozásra. Valahogy megint megindultak bennem a dolgok és sírni tudtam volna. Még mindig nem tudom, miért érzek ennnnyire intenzíven Tomival kapcsolatban, pedig már a kártyát is kérdeztem. Majd talán kiderül egyszer. Most csak azt tudom, hogy pillanatok alatt padlót fogok miatta és ugyanúgy repülök az égig. Emlékszem, Tomi mindig attól félt, hogy belezúgok. =) Most, hogy ilyen intenzíven érzek vele kapcsolatban, azt mondanám, a szerelem nem ennyire veszélyes - főleg, hogy az én Szerelmem Bene. =) Jöhet bármilyen kis fellángolás, az csak szalmaláng, elalszik, Benével viszont egy bázis a szerelmünk. =)
Vasárnap délelőtt szépen összekészültünk. Benét nyomatékosan figyelmeztette a Nagyija, hogy rendesen öltözzön fel, meg ilyesmi, úgyhogy kitalálta, hogy borsot tör az orra alá és kodonát vett fel, én pedig a rózsaszín hime ruhámat az új bonemmal. =) Azóta ezt az összeállítást pásztorlányként emlegetem, s legnagyobb döbbenetemre Anyu mondta azt, hogy nem pásztorlányos, hanem aranyos és tetszett neki. Bene is mondta, hogy "NEM PÁSZTORLÁNY, hanem SWEET LOLITA!", de Anyu engem elképesztett. =D A Táncháztalálkozónk voltunk, amin Benének ott volt a keresztapja és annak családja, a Nagyija és a párja. Volt nagy meglepi, hogy hogy nézünk ki. =) Többen lefotóztak minket, megjegyezték, milyen szépek vagyunk, milyen jól nézünk ki együtt. Volt egy ruhaárus idősebb hölgy és egy fiatalabb, akik teljesen el voltak ámulva, az idősebb hölgy nagyon jófej volt, bírtuk. =D Csomóan azt hitték, hogy táncosok vagyunk és kérdezték, mikor lépünk fel, mit adtunk elő, de ki kellett ábrándítanunk őket, hogy mi csak hobbiból nézünk így ki. =D
Amúgy tök jó volt. Bementünk az "ufóba" és az fogadott minket, hogy a "küzdőtéren" xszáz ember ritmusra mozog, az egész tömeg egy színes hullámzás volt. Hihetetlenül jól nézett ki! *,* Nagy feeling volt. A Nagyi unszolt minket, hogy menjünk táncolni, de fáradtak is voltunk, meg én speciel ügyetlen vagyok az ilyesmikhez (vagy legalábbis annak érzem magam) és semmi kedvem nem volt ott bénázni és hátráltatni másokat. ^^;;; Na meg az egész napom ráment arra, hogy Tomiért aggódjak. Bevallom őszintén, kicsit sem értem ezt a "Tomi elköszön." dolgot. Full ideges voltam ettől a mondattól, amióta csak olvastam. Próbáltam vasárnap délután két órán keresztül felhívni, de ki volt kapcsolva a telefonja. Azon bosszankodtam, hogy így hogy legyek vele, ha még el sem bírom érni. Nagyon kibuktam a dolgon. Hétfőn és kedden Benével össze is vesztünk, mert mindketten stresszesek, feszültek és fáradtak voltunk. Én aggódtam Tomi miatt, Bene meg miattam és a feszültség veszekedéseket szült. Tomi lemondta a szerdai találkozót is, úgyhogy elmentem bérletet venni és olyan ingerültség volt bennem, hogy az volt az arcomra írva: "Ha az utamba állsz, fellöklek és áttaposok rajtad!", úgyhogy az emberek elkerültek.
Új őrület nálam a Sims 3. Sango hülyített meg, az ő hibája. =D Mivel Tomi miatt tiszta gyogyós voltam a héten, a Sims 3 menekülés is volt, nem csak "babázás", ahogy Bene fogalmazta meg. Kedden, amikor felraktam a kiegészítőket és elromlott az egész, én úgy sírva fakadtam, mint a fene. Nem szoktam ilyen lenni, Benétől is megkaptam utólag a "hisztis" jelzőt. Teljesen ki voltam akadva a hét elején, semmi máshoz nem volt kedvem, csak Sims 3-mazni, erre nem működött. Végül minden kiegészítőt letöröltem és az alappal játszottam. Napról napra nyugodtam meg szerencsére, s a tegnapi tánc egészen helyre tett. =) A mozgásom még mindig túl kemény és feszült, de már vannak mozdulatok, amiket különösebb feszengés nélkül vagyok képes végezni. Teljesen meg vagyok döbbenve, hogy 2004. koraőszén hagytam abba a karatét, de a mozdulataim még mindig az ott tanultakhoz hasonlít jobban, mint ahhoz a frissekhez, amiket most tanulok, immár három hete. Nem baj, majd szép lassan. =) Adok időt magamnak. =)
Júj! Tegnap olyan röhögő görcsöt kaptam táncon! X"D Volt egy olyan mozdulatsor, ami közben nagy csípőkörzést kell csinálni és közben a kezeket is behúzni-kiengedni. Úgy néztünk ki, mint a bukott angyalok, akik meg akarnak tanulni repülni. X""D Bekészültem ettől. Namármost. Ha én röhögő görcsöt kapok, akkor röhögök és kész. Nem lehet lenyugtatni, nem bírom abbahagyni és amúgy is tök gáz. xD Szóval amint éreztem, hogy közelítek a kritikus ponthoz, gyorsan ittam pár kortyot. Mentem vissza táncolni, amikor is görcsbe állt a jobb lábam. Mondtam is magamban, hogy úgy fest, a mai napom a görcs hatja át és mindenképp gáz helyzetbe akarom magam hozni. XD Gyorsan felkaptam a lábam, szorítom, fejben megy a: "Mi a fenét csináljak?! Mi a fenét csináljak?! Mi a fenét csináljak?!", aztán eszembe jutott, hogy lazítani kell, s ahogy meglazítottam, már amennyire egy ilyen helyzetben lehet, az ellentétes irányba húztam, mint amerre feszült és ezért elengedett. Hálát adtam Istennek, aztán utána folytattam a tanulást. =)
Tegnap amúgy megint loliban jöttem dolgozni. Úgy keltem, hogy "Nagy szoknyában akarok lenni.", ezért felvettem a rózsaszín replikámat, aminek a Lilacipő nevet adtam, hozzá egy háromnegyed ujjas, csipkés nyakú, fehér felsőt, fehér harisnyát és a hajamba a Kishitől kapott csilingelő cica csattokat tettem, meg gyöngyöt a kezemre, fülembe és a nyakamba. =) Úgy döntöttem, aki a hátam mögött kibeszél, az irígy és nem érdemli meg, hogy foglalkozzak vele. Nem fogok csak azért átlagos lenni, mert különcként nem fogadnak el. Nem mintha tudnék "átlagos" lenni. XD
Na mára ennyi!
Jó hétvégét nektek! =)
Rendelés
A rendelésem 31x2, vagyis 62$-nyi mennyiség postaköltség nélkül. Két cipő. =)
Aki szeretne a maradék 38$ értékben rendelni, akár többen, az írjon! =)
Aki szeretne a maradék 38$ értékben rendelni, akár többen, az írjon! =)
Felhívás
Valaki akar rendelni BodyLine-ról? Én szeretnék cipőt, úgyhogy aki be akarsz szállni, az jelentkezzen! =)
Tehetetlenségem csúcspontján
Minden hullámvasút, amely túl sokáig tart, meghánytatja az embert, vagy kirepül a sínjeiről a szerelvény.
Nem tudom, hogy legyek melletted. Nem tudom, hogy rontom el és nem tudom, hogy javítsam meg, amit elrontottam. Nem tudom, hogy gondoljak veled, nem tudom, mit kell tennem. Totális kétségek vannak bennem és kezdem azt érezni, túl gyors a tempó, túl sokat jár fel-le az érzelmi skálám és hogy az idegeim kezdik nem bírni. Én ki akarok melletted tartani, én veled akarok lenni, de azt érzem, nem tudom, hogyan. Nem tudom, mit vársz tőlem.
Szeretlek.
És azt mondtam, nem tudom, milyen elveszíteni a gyermekem, de aztán rájöttem, hogy igenis tudom. Komsza, Szőrme, nekem mindketten olyanok voltak. Fickó, a kutyám gyerekkoromból, vagy Inu degu, aki a kezemben lehelte ki a lelkét.
Ők az állataim?
Egy két éves kislányt is vesztettem el. Nem ebben az életemben. De emlékszem rá. A fájdalomra, az őrületig hatoló hitetlenségre, a reménytelenségre, az elveszettségre, a céltalanságra, a magányra, a kétségbeesettségre, az ürességre, a félelemre.
Hitetlen vagy, aki nem hiszi el, hogy bárki is veled van.
És nekem fáj, hogy kinyújtod értem a kezed, s amikor érted nyúlok, eltöröd az ujjam. És megteszem újra, mert tudom, hogy szükséged van rám, s te beleharapsz a kezembe. És megteszem újra, abban a reményben, hogy legközelebb már csak rácsapsz a kezemre, s az nem fog annyira fájni, mint az előbbi kettő.
Nem tudom, hogy legyek melletted. Nem tudom, hogy rontom el és nem tudom, hogy javítsam meg, amit elrontottam. Nem tudom, hogy gondoljak veled, nem tudom, mit kell tennem. Totális kétségek vannak bennem és kezdem azt érezni, túl gyors a tempó, túl sokat jár fel-le az érzelmi skálám és hogy az idegeim kezdik nem bírni. Én ki akarok melletted tartani, én veled akarok lenni, de azt érzem, nem tudom, hogyan. Nem tudom, mit vársz tőlem.
Szeretlek.
És azt mondtam, nem tudom, milyen elveszíteni a gyermekem, de aztán rájöttem, hogy igenis tudom. Komsza, Szőrme, nekem mindketten olyanok voltak. Fickó, a kutyám gyerekkoromból, vagy Inu degu, aki a kezemben lehelte ki a lelkét.
Ők az állataim?
Egy két éves kislányt is vesztettem el. Nem ebben az életemben. De emlékszem rá. A fájdalomra, az őrületig hatoló hitetlenségre, a reménytelenségre, az elveszettségre, a céltalanságra, a magányra, a kétségbeesettségre, az ürességre, a félelemre.
Hitetlen vagy, aki nem hiszi el, hogy bárki is veled van.
És nekem fáj, hogy kinyújtod értem a kezed, s amikor érted nyúlok, eltöröd az ujjam. És megteszem újra, mert tudom, hogy szükséged van rám, s te beleharapsz a kezembe. És megteszem újra, abban a reményben, hogy legközelebb már csak rácsapsz a kezemre, s az nem fog annyira fájni, mint az előbbi kettő.
XD
Munkából még mindig nem tudok kommentet írni, úgyhogy itt megteszem. =) Az idézet a blog indulását követő második hónapban került ki, azzal a célzattal, hogy nekem a saját álmaimat kell követnem, mert az enyémek és más helyettem nem fogja megvalósítani őket. =D
Aztán pont tegnap vagy mikor gondoltam azt: Az álmok azért vannak, hogy megvalósítsuk őket, mert ha mi nem, majd mások megteszik helyettünk. Akkora durva! XD Egyébként ezért nem nagyon beszélek bizonyos vágyaimról, álmaimról, terveimről, céljaimról és mordulok rá másokra, amikor ezt megteszik. Noha az utóbbi nem az én gondom. Meg hát mindeki saját felelősségre játszik az Élet nevű játékban. ^^
Aztán pont tegnap vagy mikor gondoltam azt: Az álmok azért vannak, hogy megvalósítsuk őket, mert ha mi nem, majd mások megteszik helyettünk. Akkora durva! XD Egyébként ezért nem nagyon beszélek bizonyos vágyaimról, álmaimról, terveimről, céljaimról és mordulok rá másokra, amikor ezt megteszik. Noha az utóbbi nem az én gondom. Meg hát mindeki saját felelősségre játszik az Élet nevű játékban. ^^