Reboot vagy nemreboot?

Sikerült jó késve megtalálni a nekem hagyott hozzászólásokat, emiatt elnézést kérek!

Többször kérdezték már tőlem az évek folyamán, hogy a régi írásaim visszakerülnek-e, én meg mindig függőben hagyom a jövőt, mert egyrészt javítás nélkül nem szeretem kitenni a történeteimet, viszont ha javítani kezdem, akkor már a mostani tudásommal és stílusommal teszem, úgy meg keletkezik a sztorikban egy diszharmónia. Ez itt egy saját magammal vívott harc, mindegy. Másfelől ugye kevés sztorit fejeztem be, a Zűrös kamaszkornak is hiányzik a Két hét múlvából vagy három fejezet, pedig ez az első írásom, amit így tizenhárom év távlatából nagyon nehéz azzal a készlettel megírni. Mindenesetre igyekszem rávenni magam, hogy csak a legszükségesebb dolgokat javítsam (elgépelés, rossz mondatszerkesztés), és visszateszem a kért történeteket, még ha nem is lesz befejezve, hogy legalább ti tudjátok olvasni. Sőt. Őszintén szólva gondolkodom egy-egy regényem rebootján. Szóval hagyni a régit, ahogy van, és az alapötletre, a karaktervázakra egy új tematikával történetet írni. Elvetemült ötlet? Hülyeség? Nem tudom.

A NaNoWriMo már látom, hogy ebben az évben sem fog sikerülni, de legalább már rálátok a problémára. A kezdeti motiváló mivoltát átveszi a kényszerítés, és minden, ami kényszer, az kínos és egyszerűen képtelen vagyok bennemaradni. Szóval csak azért írni - bármit -, hogy növekedjen a szószámom, valahogy nem bírok. Hetényék sztorija szépen ment, voltak napok, mikor majdnem négyezer szót klimpíroztam bele, viszont kellenek szünetek, amíg átgondolom, mi történt eddig, mi folyik a háttérben, annak milyen kihatása van, hol kell javítani, belepótolni, mi következik ezután. Tehát a történet nem alkalmas nanózáshoz. Vagyis... igazából én alapvetően így írok egyes történeteket, így lehet, hogy én nem vagyok alkalmas. És ez nem bánt, ez egy tény. Ettől függetlenül a határaimat továbbra is fogom feszegetni, jövőre is nekiugrom, ha nem felejtem el a NaNoWriMot, lehet, hogy év közben is hónapról hónapra fogom számolni vagy számoltatni, mennyit írok.

A leltáramat nézve nem sikerült rosszul ez az évem az előző háromhoz mérve, márpedig az tagadhatatlan, hogy volt néhány törésem 2015-ben és 2016-ban. Ahhoz képest egészen jó vagyok, sőt, az új mód, ahogy írok, is tetszik. Más, az eredmény is másmilyen, de tud olyan átható, áradó és nem evilági lenni, mint az előző módszer. Talán eredményesebb is így.

Talyval újra elkezdtünk szerepezni KT-n. Őszintén szólva nagyon hiányzik a szerepjáték, és mivel a csapat szétszéledt, újat pedig nem szeretnék már keresni, hát marad ez. Aztán lehet, hogy néhány hónap múlva megint eltűnik az összes karakterem évekre. ^^;; Bár akkor valószínűleg Taly kitekeri a nyakam. XD Tegnap kipróbáltam a Switchét, illetve azon az új pokémonos játék Eevvee-s verzióját. Cuki. Mondtam Talynak, hogy nem vennék magamnak, de ha néha megengedi, hogy folytassam az accomon a játékot, hálás lennék. =D Tegnap ő tudott festeni, végre a sárkányok formát öltöttek, IG-n meg is osztotta az eredményt. Jó látni, mennyire ügyes lett, és ad egyfajta biztonságérzetet, hogy elvállalta az ikereket, ha egyszer valahára Samui is megérkezik. Mondjuk az nem mostanában lesz sajnos, jobban szeretnék jövőre jogsit csinálni.

Anyu születésnapjának utolsó felvonása szombaton a Sir Lancelotban zajlott. Nagyon hangulatos hely, páncélok, zászlók, régi fegyverek és festmények mindenütt, a dolgozók korabeli ruhába öltözve állnak a vendégek szolgálatára. Az étlap gyönyörű, a fantázianevek jópofák, az ételek leírása zseniális, a tálalás gusztusos, az ételek ízesek. Tizenéve szerettem volna eljutni a "kézzel evős étterembe", és szinte csalódás volt, hogy kaptunk kést és kanalat. XD Mondjuk öcsém nem hazudtolta meg magát, szegény szörnyen utálja megfogni az ételt, úgyhogy a kanalat villaként használva fogyasztotta el az étkét. Anya isteni csülköt választott, ami ráadásul alsó hangon három adag étel, én viszont belenyúltam, és olyasmit választottam, ami nem jött be túlzottan. Tudom ajánlani a helyet, nálam 5/4 pontot ért el.

Enikő megint hazajött egy kis időre, voltunk nála babanézőben. Sajnos Hugi nem tudott eljönni, ráadásul a szokásos titokzatossággal kezelte a dolgot, úgyhogy nem tudtuk meg, mi van vele. A kisasszony gyorsan nő és kezd kijönni belőle az a bizonyos Kos. =D Imádnivaló kis akaratos hisztérika, lesz ott harc rendesen. Jó látni, hogy Eni milyen boldog a sok nehézség ellenére is. Én nagyon hadilábon állok a gyerek-kérdéssel. Néha nagyon szeretnék, néha úgy gondolom, sosem lesznek meg hozzá azok az alapok, amikre azt mondanám, na kész vagyunk rá, néha pedig úgy érzem, egyáltalán nem vágyom gyerekre. És mindig kínos, amikor megkérdezik tőlünk, nálunk mikor jön a baba. Nincs rá jó válasz a "majd egyszer talán"-on túl.

Most az olvasásra vagyok teljesen rákattanva. Elkezdtem a A kör című könyvet, az első nap majdnem 200 oldalt olvastam el belőle. Anya meg is lepődött, mikor meséltem neki, mennyire jó választás volt a trilógia, azt kérdezte, megtanultam-e a gyorsolvasást, én meg visszakérdeztem, hogy tényleg gyorsan olvasok-e. ^^;; Imádom. Sok benne a tőmondat és furcsa a jelen idejű, szűk E/3, de a történet lebilincsel, szeretem a főhősnőket is, nagyon érdekesek a háttereik és a motivációik. Kicsit várom azt is, hogy befejezzem az első kötetet, mert ha nem történik meg benne, amit én belelátok, muszáj lesz megírnom fanficnek. XD Meg jó végére egy olyan kötetet olvasni, ami ennyire sodor, ami ennyire bejön. Annyi könyvet dobtam legkésőbb a feléig jutva, és annyinál éreztem azt, hogy "bakker, ennél én sokkal jobbat és jobban írok!", ami íróként, kiadatlan íróként nagyon demoralizáló tud lenni. Pont ellenkezőleg kéne hasson, látom én, mert ha egy úgymond "ilyen rossz" kötetet kiadnak, akkor ha az enyém tényleg jobb, az sima ügy lesz, de nem, sajnos azt látom, hogy a magyaroktól nagyon sokat követelnek a kiadók, míg ami kint befut, mindegy, magyar szemmel mennyire jó, nyomják is ki. Na mindegy, ezen nem kesergek. Az egyetlen kiút: írni, írni, írni. =) Mindenesetre bátran ajánlom az Engelsfors-trilógiát, izgalmas, lebilincselő, nem mindennapi.

Karaktereim az életemben

Stílusosan egy olyan képet választottam a bejegyzéshez, amelyen George Boleyn látható, mert az ő képeit használtam fel Deon Elerden karakterem megmutatására, ráadásul egy olyan fotót tárok elétek, ami tükrözi az angol srác egyediségét. Nem fogok mesélni róla, mert a poszt nem az őt övező rajongásomról szól, amellyel egyébként egyes egyedül van részemről a földkerekségen, mert bár rajongó típus vagyok, én semmilyen hírességet vagy művészt nem szoktam aktívan követni, és nem szoktam lázba jönni se egy-egy új hírtől. Ez alól ő a kivétel. Ez a srác annyira megfogott, hogy nincs más szó arra, amit belőlem kivált, csak az imádat. Twitteren és Instagramon elérhető a saját nevén, ez volt itt a reklám helye, Deonról pedig kicsit később mesélek.

Korábban meséltem, hogy az írás kisfilmezéssel járt nálam együtt, de ez a kifejezés nem fedi le pontosan, hogyan is éltem meg a történetet, amelyet leírtam. Ébrenálmodásnak neveztem el a folyamatot, mert belehelyezkedtem a főszereplőmbe, megéltem mindent, amit ő, és mégis felülről, egyfajta istenként ráláttam. Valószínűleg ezért ragadtam bele abszolút az E/1-be és a jelen időbe írás szempontjából, mert számomra ez adta leginkább vissza a feelinget, amit ébrenálmodáskor megéltem, és amit meg akartam osztani a közönségemmel.

Mivel én lettem a karakter, a való életben is átalakultam kissé. Gyakran hallottam azt másoktól, hogy sosem lehet tudni, ki leszek legközelebb, hogyan fogok viselkedni és beszélni, de például a beleérzőképességemnek hála a szerepjáték is remekül illeszkedik hozzám. Sőt, ez egy nagyon jó eszköz volt arra, hogy különváljak a karakteremtől, mivel a játék idejére másik karaktert kellett magamra ölteni, illetve megtanított általánosságban kiszállni a főszereplőmből. Ez fontos állomása az életemnek, mert a környezetemnek is adott egyfajta biztonságérzetet, hogy ha nem ismerik a karakteremet, akkor nem tudják, velem kapcsolatban aktuálisan mire számítsanak, illetve a viselkedésem is kevésbé szélsőséges lett.

Manapság keveset ébrenálmodok, ami egyrészt nagyon hiányzik, mert imádom, másrészt főként rövid történeteket írok, amiknek véges az időtartamuk, így a főszereplőim nem tudnak annyit garázdálkodni a fejemben, harmadrészt kevesebb az olyan éjszaka, amikor nem bírok aludni miatta. Amíg elsősorban regényekben utaztam, folyton pörgött a sztori a fejemben, képtelen voltam leállítani az agyam és a karakteremet, ezáltal én is folyton fel voltam spanolva, aztán egyszer csak kifeküdtem a fáradtságtól. Megvan a feelingje, az előnye és a hátránya is.

Előre szólok, a következő részben spoilerezek a Kettőből egy sztoriról!

Meghatározó karakterek az életemben:

• Erik: A Zűrös kamaszkorból ismerhetitek, ő a kis főhősöm, Tim nagy szerelme. Erik azért maradt meg nekem a mai napig, mert ő az első olyan férfi, akit megterveztem és totál belezúgtam. Sosem gondoltam, hogy a zsánerem volna, mégis úgy éreztem, ha létezne, rajonganék érte.
• Szepesi Viktor: Őt A szerelem csapdájában című regényemben ismerhettétek meg. Kezdetben eminens srácnak tűnik: jól tanul, rendes otthon, benne van az iskolai közéletben, a tanárai kedvelik. Aztán kiderül róla, hogy egy bűnbanda tiszteletbeli tagja, s ahogy megindul a saját hülyesége miatt alatta a talaj, ráadásul elutasítja a szerelme is, bekerül a bandába. Először azt gondolja, ez egy jó buli és ő elég kemény hozzá, de azzal nem számol, hogy túl jólelkű és érzékeny típus. Nem lövöm el a sztoriját, mert szeretném kipofozni és újra valamilyen formában publikálni, de ő nagyon kedves karakter számomra. Szókimondó, vagány, szeleburdi, nagyszívű, őszinte, alapjáraton kedves, ám időnként indulatos kamasz. Őszintén szólva tanultam tőle, mert a pofáraeséseit elég volt rajta keresztül megélni, nem kellett átélnem a saját életemben.
• Deon: Róla ódákat tudnék zengeni. Nem csak George miatt, mert őt ennyi idő után már jól el tudom különíteni a saját karakteremtől, hanem azért, mert Deon Elerden az alteregóm. Vele a Kettőből egy blogon találkozhattok, bár nagyon rég nem frissítettem a sztorit. Túl sok időt vesz el összerakni, javítani, feltölteni, és nem volt motivációm, miután eltűnt az olvasónk, ráadásul mindhármunk számára drogként hatott a sztori. Mindenesetre Deon eszméletlen sokat tanított magamról, és utólag rájöttem, hogy amit vele leírtam, azt megélhettem volna. Sőt, nagyon nagy részben meg is éltem. Hiába szálltam ki úgy két éve belőle, időnként előkerül, jelez valamit, vagy olyan emlékek kúsznak a fejembe róla, amik relevánsak a jelenemmel, jövőmmel, vagy a meg nem értett múltammal kapcsolatban. Deon valahol teljesen én vagyok, de Deon az én eltúlzott énem is. Sokkal pofátlanabb, hangosabb, vadabb és vakmerőbb nálam, több mindent vállal be, többször tesz mindent egy lapra. Eleinte egy fura kis senki, aki jól néz ki, de olyan harapós, mint a csattogós cápa, vagy olyan hűvös, mint a sarkvidék, később felfigyel rá egy nagynevű, durva yakuza, és a kölyök megnyeri magának, nem eladja szajhának, hanem a pártfogoltja, tanítványa lehet. És Deon úgy bontakozik ki, mint a kidurrantott lufiból a lisztpor, mindenfelé, mindent beborítva. Végtelen szabadidejét tanulással, gyakorlással, önkifejezéssel és kapcsolatépítéssel tölti, így mire felnő, minden fontos ember ismeri a nevét, már akkor tetováló szalonja van, megálmodik egy menő diszkót, cukrászdát vesz a birtokába. Asame büszke lehet rá, és bőven sokat fáj miatta a feje, hiszen miután a Szindikátus székébe ül, s átadja helyét tanítványának, a legkönyörtelenebb ellenfelére akad benne, aki inkább mindenkit kivégez egy öngyilkos akcióban, semmint hagyja, hogy reform nélkül maradjon a szervezet. Deon az a karakterem, aki az élete első felét azzal tölti, hogy barátságokat és szövetségeket kössön, vérebként védelmezi azokat, és mindenkit megpróbál a saját oldalára állítani, az élete második felére azonban előtérbe helyezi a küldetését, s minden fölé emelkedik parancsolóként, ezzel azonban elárulja a szeretteit, s arra a választásra kényszeríti őket, hogy vagy megadják magukat az akaratának, vagy bármennyire is fáj, elpusztítja őket. Persze beleroppan, ahhoz azért már nem elég erős, hogy kibírja a saját kegyetlenségét, ám végső soron a célját eléri, az élet kínál számára egy menekülőt, és vénségére máshol, okosabban újrakezdi. Mert ő ilyen, megállíthatatlan. Az ő karakterén tökéletesen látszanak a nagyratörő álmaim, az elszántságom, az idealizmusom, az agilitásom. És az, hogy ezzel mekkora szenvedést tudok okozni mind saját magamnak, mind másoknak.
• Tatsuki: Ő Deon totális ellentettje. Az élete első felében mindent megtesz a hatalomért, s hogy érzéketlenné váljon. Neki nincs olyan személy az életében, akire azt mondaná érdek nélkül, hogy fontos számára, illetve nem szeret senkit. Aztán találkozik Deonnal, akibe teljesen beleszeret, és minden hatalmát a fiú szolgálatába állítja, sőt, az utódjának képezi, melyhez úgy kezdi rendezni a szálakat, hogy mire átadja a stafétát Deonnak, a srác számára kényelmes legyen. Tatsuki goromba, nem ritkán bunkó, erőszakos, durva, kegyetlen, rideg. Mindenkit maga alá akar gyűrni, s elsősorban nem szexuálisan, noha egy jó numerára ugyan nem mondana nemet. Számára semmit sem ér az élet, még a magáé se, így könnyen öl és könnyen él. Belőle hiányzik a ragaszkodás, az önzetlenség, a remény, ő kitartó, érdekek alapján szelektál, és a hideg céltudat, racionalitás vezérli. Ő a sötét oldalam, az, amilyen lenni tudnék, ha engednék a kísértésnek. Persze mivel Deon ellentéte, Tatsuki élete átível a pozitív irányba. Felvállalja az apaszerepet a tanítványai és a gyerekei életében, igaz szerelemre talál, melyet megtanul viszonozni, és a partnerét nem betömhető lukként, hanem a párjaként kezeli. Megtanulja, hogy a háttérbeli szálmozgatást felhasználhatja jó célokra, barátra lel az ősellenségében, és még a halála után is hosszú évekkel később érződik, mi mindent megtett a hazájáért. Tatsuki nem szentimentális, ő kiválóan ellensúlyozza Deont, és meg is tanítja a fiút a könyörtelenségre. Amúgy Tatsuki egy nagyon nem szép ember, mégis bolondulok érte.
• Masao: Az apafigura, aki minden útjába kerülő kölykön segíteni akar. A ki nem élt anyáskodásom. Persze több ennél, hűvös számítás és forró szív. Rá mondtuk azt, hogy ha létezne és heteró lenne, ölnénk érte, hogy a mi pasink lehessen. Masao az önzetlenség mintapéldánya, aki valahogy mégis racionális a maga következetességével, azzal, hogy ha kell, megtagadja önmagától a boldogságot, csak hogy a másé ne sérüljön. Emellett laza, nyitott, odaadó, barátságos. Nyilván nem munka közben, akkor leginkább halálosan pontos. Pontosan halálos. Masao rávilágított nekem arra, mekkora hülye vagyok, mikor magam elé helyezek másokat, és arra, hogy nem biztos, hogy mindenkinek az a jó, amiről én azt gondolom, hogy jó neki. Ő egyébként valahogy Tatsukival áll egy mérlegen, hogy ellensúlyozzák egymást, és az ordító különbségek ellenére tisztelik egymást, mely összefogásra bírja őket. Ez elég jó eredmény ahhoz képest, hogy megölték volna a másikat, ha az óvatosságuk egy második kísérletet engedélyez számukra.
• Raktari: A legrosszabb részem. Asame testőrségébe tartozik, Masao régi szerelme, és régen ő is imádta Masaot, miután kinőtt a nevelt fia szerepből. Kívülről átlagos srác, se tetoválás, se hajfestés, se különös hobbi, se kicsapongás. Belülről töménytelen mennyiségű önmarcangolás és önkínzás. Raktari a legjobb példa rá, hogyan csináljuk ki magunkat és a legjobban szeretett személyeket magunk körül a belső konfliktusainkkal, az önelfogadás hiányával, ami nála nevezhető masszív önutálatnak is. Elmesélem a tőle kapott legnagyobb pofont, mert muszáj. Raktari konzervatív, bántalmazó családból származik. Képtelen elfogadni, hogy meleg, sőt, retteg, hogy kiderül, mert tisztában van vele, hogy az apja rituális öngyilkosságot követelne tőle ezért a szégyenért, ahogy azzal is, hogy készségesen alávetné magát merő kötelességtudatból. Hosszú ideig szerelmes egy srácba, miután túlteszi magát végre a Masaoval való szakításon, és hiába nagyon jó barátok, sőt, szobatársak a sráccal, az nem tudja, hogy Raktari mennyire odavan érte. Nyilván Deon és Jeremy tesz róla, hogy sínre tegyék a kapcsolatot, ám ezzel nem csak boldoggá teszik a párost, hanem elindítják őket a szenvedés útján. Mert Raktari fél, hogy kiderül a kapcsolatuk. Masaoról is kiderül idővel, hogy folyamatosan csalta a kapcsolatuk idején, mert képtelen volt hónapokig várni a következő alkalomra a lepedőn, illetve szüksége volt olyan partnerre, aki természetesnek veszi a viszonyukat, és nem kell mondjuk itatnia, hogy oldja az őrületes gátlásait. Meg persze arra is fény derül, hogy nem azért szakított vele, mert már nem szerette, vagy mert minden probléma ellenére ne tartott volna ki mellette, hanem mert látta, Raktari mennyire nyomorog a félelemtől és az önutálattól. Az új szerelemre se vár jobb sors, bár hosszútávon boldog kapcsolatuk lesz, és mikor egy gyerek Raktari dojojából kiszemeli magának őket szülőknek, majdnem tökéletessé válik az életük. De csak majdnem, Raktari ugyanis képtelen együtt élni azzal a gondolattal, hogy két férfi neveljen egy kisgyereket, így mivel képtelen továbblépni, mindenkit elmar magától és öngyilkos lesz. Amikor én erre rájöttem, totál sokkos lettem. Mert miről szól Raktari? Arról, hogy nem tudja legyőzni a démonait, a származása korlátait, és a világ vélt nyomását. Arról, hogy képtelen boldog lenni, egyszerűen élvezni az életet, a szeretetet, a szexet. Nagyon fájt a tőle kapott lecke, pont ezért annyira fontos karakter számomra ő.
• Flóri: Impulzív, jószándékú, laza kamasz, aki nem ápol jó viszonyt egyetlen családtagjával sem, nincsenek barátai, mert képtelen közel engedni magához valakit. Ő a Szeretet ez című történetem főhőse, aki beleszeret egy olyan emberbe, akinek úgyszintén nehézségei vannak a közel engedéssel. Flórinak ráadásul van egy nagyon rossz szokása: kínozza magát, hogy a testi fájdalom erősebb legyen a lelkinél. Tanítják és nevelik egymást Atival, amin jól látszik, hogy van egy csodálatos képessége: bölcs. Életigazságokat mond ki, miközben tökre fogalma sincs az egészről.
• Thezia: Pici, aranyos és alattomos. MAGUS szerepjátékos karakterem, méghozzá egy boszorkány a Kránt támogató szektából, melyből ki akar lépni, méghozzá minél nagyobb tudást, hatalmat és szövetségestábort szerezve. A dolog majdnem bejött neki, hiszen a kalandozótársai vagy húsz éven keresztül nem tudták, hogy micsoda, a varázslóval, aki meg nyilván látta, barátságot kötöttek, ő volt az egyetlen, akit Thezia megsiratott, mikor meghalt. Nagyon háttérben maradó karakter volt, imádtam vele játszani, és sajnálom, hogy nem jöttek be a nagyszabású tervei, mert meghalt ő is Kránban, de amit hátrahagyott...
• Theneza: Az a drága kicsi lánya. Most ő zsongat rengeteget, mivel rengeteg lehetőség van benne, és minél több minden történik körülötte, ez a skála annál jobban színesedik és rétegződik. Örökölte anyjától a mágiára való fogékonyságot és nagyon alapokra emlékszik is belőle, aztán mivel a nevelőnője lelépett, amint rájött, hogy Thezia meghalt, a falu emberei segítették be Thenezát egy Ellana szentélybe. A papnővé avatása előtt megszökött, hogy a Dwyll Unióba menjen találkozni az apjával, akiről holt biztos volt, hogy a birodalom királya. Útján egy Dvan nevű Krad paplovag kíséri, akivel a kontinenst átívelő kalandon lassanként egymásba szeretnek. Persze túl késő visszafordulni, a cél előtt Theneza nem áll meg, s mivel fanatikus típus, akinek keményen befészkelte magát az apja és a kettőjükből álló család gondolata, mindent megtesz, hogy találkozzon Ranullal. Robi nagyon jól kitalált mindent, úgyhogy a karakterem megkapta a családi idillt, lovagnak kezdett tanulni, ami elég sok intrikát biztosít számomra, megmaradt a titkos és beteljesületlen szerelem, ellenben jöttek udvarlók, akik perpill a következő kaland után egymásnak ugranak Theneza kezéért, mert bár a hölgy választott köztük, a vesztes fél nem törődött bele a döntésébe. Alig várom a folytatást. Szándékosan olyan karaktert hoztam, aki szöges ellentéte Theziának, mert már túlságosan a kisujjamban volt a háttérben mozgolódós, léleklátó-manipuláló, ármánykodós stílus. Theneza egy makacs lovag típus, akinek bár nagyon erős a szíve, mégis igyekszik a racionalitás útján haladni. Imád nőies lenni, de nem hagyja magát a neme és az alacsonysága miatt lebecsülni, és nem hajlandó tipikus, meghúzódó nő lenni, ő nekimegy másoknak szóban, vagy akár tettben. Van mágiája, pszije, azonban igyekszem harci képességekre gyúrni nála, báááár... Igazából az, hogy nagyon sok minden lehet belőle, nekem is nehézséget okoz, mert nehezebb specializálni. Egyelőre viszont imádok vele játszani, és már túlvagyok azon a szakaszon, mikor megsértődöm, ha heccelnek a fiúk.
• Hariana: Újpyarrszentesi boszorkánypapnőm ugyancsak a MAGUS szerepjátékvilágban. Alapvetően nőies, gömbölyded, céltudatos és szenvedélyes. Azzal a céllal érkezik a városba, hogy magába bolondítsa az új városurat és a hatalma alá hajtsa a birodalmat, azonban megismerkedik Blegronttal, a Vérebek nevű banda bétahímjével, Nizennel, a titokzatos Noir pappal, Hastinnal, a Vérebek vezérével, és szövetséget köt egy ófajú fehér orkfarkassal, akinek emberi értelmű elméje van, így végül nem tér vissza a szektához, hanem kiválik belőle, hogy Nizen tanítványa legyen, s mellette belép a Vérebek falkájába is. Őbenne azt szeretem, hogy nincs nyomasztó múltja, ő egy könnyed, vidám, barátságos ember, akinek a családja és a szerettei a legfontosabbak. Rengeteg kalandom volt vele, most már ott tartunk, hogy nemhivatalosan Nizzel jár (ez Nizen igazi neve, és valójában ő Hastin is), de két gyermeke van a hivatalos párjától, aki nem más, mint Achmertin, a többnyire emberré változtatott farkas. Emellett teljes jogú, aktív Noir papnő és azt a kegyet is kiérdemelte, hogy esélyt kap a Noir rend uralkodónőjének helyére annak halála esetén. Ezzel nincs egyedül, de mivel nálunk a noiristák egy nagy-nagy család, úgy vélem, nem mindennapi módon történne a hatalomátvétel a sztorinkban. Blegronttal gyorsan kinőttek a szeretői státuszból, a kapcsolatuk barátsággá, testvériességgé nőtte ki magát, így legjobb barátja Adaris és Meridus lett, két külön rend varázslója, és ott hagytuk félbe a játékot, hogy egy korábbi ellenségünk lányát kergetjük, aki az apja megöléséért bosszút akar állni rajtunk, melyhez felhasználja Meridus maradványait, mivel ő már korábban meghalt. Thezia után felüdülés volt vele játszani, de néha mind összekevertük kicsit a két nőt, mert azért Harianát se kell félteni, egy nagy veszedelem tud lenni.
• Noah: Ha valaki emlékszik még a Töviskapu FicB@ster nevű kihívására, akkor ismerős lehet számára Noah Wilson Kartemis könyvéből. Meghívást kaptam, de már nem is tudom, kitől, hogy csatlakozzak ehhez a csoportban írós dologhoz és meglepően nagy szerepem lett, sőt, ott ismertem meg NicoRyut és Stumpyt is, akikkel jó barátok lettünk. Miután lezárult a történet, mi egy alternatív szálon folytattuk tovább, ahol még jobban kibonthattam Noah karakterét. Ő egy farkas-bárány-ember hibrid, akinek rettenetes ereje, hirtelen haragja és nagyon cuki, báránygyapúhoz hasonló haja van. Ővele fogalmaztam meg, hogy mit jelent számomra a farkas, mint szimbólum: ő a pokol őrzője - nem engedi a falkája közelébe a démonokat, de ha valaki fenyegeti, rászabadítja az egész poklot, s vezérük lesz a démonoknak. Noah az előfutára a Kettőből egynek és Deonnak, és ha nincs az a kihívás, nem hívnak meg rá, nagyon sok értékes tapasztalatból és emlékből maradtam volna ki.

Azt hiszem, ennyi volna, ők a legmeghatározóbb, legkedvesebb karaktereim az életemben eddig. Remélem, nem húztam túl hosszan, és élveztétek, tudtatok meg újat, ha már egy ideje ismeritek a nevem és a munkásságom.

Meséljetek a ti meghatározó, legkedvesebb karakteretekről! Kíváncsi vagyok!