A következő címkéjű bejegyzések mutatása: álom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: álom. Összes bejegyzés megjelenítése

Olvasás és írás, meg az álmok

Hát ezzel annyira nem haladtam jól, mint akartam, ha őszinte akarok lenni. Sokat megírtam már a Szeretet ez extrájából, de most egy ideje nem néztem rá, mivel először egy antihősös sztori jutott az eszembe, s azt akartam lekörmölni, majd ezzel párhuzamosan egy luxus bordélyházas sztori is megszületett a fejemben, amit ugyancsak elkezdtem írni, aztán egyikkel se jutottam annyira sokra, mivel a munkám teljesen kikészít.

Belegondolva rengeteg megkezdett sztorim van, mindet megtartottam annak reményében, hogy egyszer befejezem, de lehet, hogy az ilyen félig megírt, igazából ki se bontott történetű darabokat ki kéne törölnöm. Hát mindegy, majdcsak lesz velük valami.

Amíg ilyen írási vakvágányon tengődöm, általában olvasni szoktam. Talán ez volt a hiba, mivel a Kono uke wa ore no mono da! ihlette meg az egyik történetemet, ráadásul ahogy azt az írónak is megírtam, a történet fele után egyszerűen szenvedtem az olvasással. Addig nagyon tetszett az uke karakter, még el tudtam hinni a semét is, de a végére sok dolog nevetségessé vált, valahogy elveszítette azokat az elemeket a sztori, amitől hiteles volt. Hogy miért olvastam mégis végig? Azért, mert érdekelt, hogy miképp hozza össze ezt a kettőt mégis, s én nagyon rég, még a kezdetekkor megfogadtam, hogy minden általam olvasott történethez nyomok egy mancsnyomot, mert nekem, mint írónak is nagyon fontos a visszajelzés. Akkor is, ha valakinek nem tetszett a munkám, akkor is órákat öltem bele és igenis vágyom rá, hogy hozzászóljanak, mert sokat segíthet. Én elég rosszul viselem a kritikát, ezt elismerem, de attól még örülök neki.

Ez a japán című boy's love 2009-es darab, az AFS-en található meg, ezt a romantikus történetek kedvelőnek ajánlom, s azoknak, akik nem fognak minden sorban helyesírási hibát észrevenni és amiatt a hajukat tépni. Számomra komoly fennakadás volt, mikor a szexjelenetben a műsor helyett műsört írt az alkotó, először röhögtem rajta, aztán a falba bírtam volna verni a fejem, és le is raktam pihentetni a sztorit, mert nem bírtam visszazökkenni a kiakadásból.

Ezután eljutottam egy misztikus darabhoz AFS-en. Majdnem minden kitételemnek ellent mond, mert nem befejezett, nem boy' love, és nincs tele figyelmeztetésekkel, azonban a bevezető szövege nagyon megfogott és úgy gondoltam, 29 fejezettel elrágódom egy darabig, s talán az író folyamatosan pakolja fel a folytatást, nem fogok beleőrülni a várakozásba. Mivel nagyon jó darab, szép a nyelvezete, fokozatosan van adagolva benne a feszültség, tetszenek a karakterek, ezért komolyan remélem, hogy mire eljutok a 29. fejezetig, lesz fent még pár, mert ennél a sztorinál a várakozás miatt fogom a hajam tépni. A címe Tizennyolc, de úgy érzem, sokat fogok még olvasni az írójától. Tetszik a stílusa, érdekesek az ötletei, ért a feszültségkeltéshez.

Múltkor említettem a Shéden és a wendigo című sztorimat, amit elő akartam szedni. Mivel jön a NaNoWriMo, azt gondoltam, na majd arra, azonban inkorrektség volna már létező történettel indulnom, mikor ez a kihívás tényleg arról szól, hogy egy hónap alatt írjon meg az ember 50.000 szót, így október végére be akarom fejezni, hogy a második részét megírhassam novemberben a kihívásra. És persze van némi címbeli változás is, ugyanis történetdarabokat szeretnék írni eköré a világ köré, úgyhogy az összefoglaló cím Pulzus akták lett, a Shédenes sztori a Vetina Hjogoda alcímet kapta, míg a második Christopher Garet alcímű lesz.

Még nem tudom, hol fogom publikálni Shéden és Hjogoda történetét, de mivel erre ráépül majd a második akta, tovább bontja a világot, Shéden visszatérő vendég lesz az első rész eseményeire való utalással, ezért valahova fel kell majd pakolnom, ha azt szeretném, hogy az olvasók pontosan értsék, hogy mi van. Persze előbb be kell fejeznem, s bevallom, nem megy könnyen. Nem annyira az ihlet vezet, inkább egyfajta rutin, de ezt érzem is rajta, most megyek rajta át harmadjára, mióta előszedtem, hogy beletegyek részeket, átolvassam, újragondoljam. Remélem, a második akta már ihletből fog folyni belőlem, mert megérdemelné, bár én kifejezetten szeretem Shéden és Hjogoda sztoriját.

Éjszakánként, hogy el bírjak aludni, egy kicsit szoktam gondolkodni a karaktereimen, dolgozom fejben a cselekményeken, megálmodom őket. Tegnap éjjel Shédenen volt a sor, ugyanis meg kell alapoznom a kapcsolatát Mollyval, nem állhat kényszer-lábon, mivel nem a kényszerűség hozza őket össze, hanem mert ezt mindketten eleve így akarták, csak közbejött néhány durva haláleset. Hogy ebből reggelre hogyan lett egy romantikus sci-fi boy's love sztori, azt nem tudom, mert nem szeretem a sci-fit alapvetően. Az más kérdés, hogy az elmúlt időszakban több olyannal találkoztam, ami nagyon tetszett, de komolyan, s asszem, még nem is írtam róluk semmit. Na mindegy, most nem is akarok.

Az álomból arra emlékszem, hogy már létre tudtak hozni az emberek egy amolyan műbolygót a naprendszerben, s mivel a Föld hamarosan elpusztul a túlnépesedés, az emberek okozta káros hatások miatt, kezdenék áttelepíteni erre a mű-Földre a kiválasztottakat. Csakhogy ezt egy sokéves program előzte meg, ami alatt ki kellett deríteni, hogy mit bír ki a mű-Föld, egyáltalán élhető-e. Ennek a programnak a résztvevője két fiatalember, akik már itt születtek, az egész életüket azzal töltötték, hogy felkészüljenek egy űrutazásra, mely a Földre viszi őket. A két helyen párhuzamosan készültek az áttelepítésre, a Földön kiválasztották azokat, akiknek a génjeit érdemes továbbörökíteni, a mű-Földön kiépítették az életteret, megvizsgálták, hosszútávon milyen feltételek várnak az ideérkezőkre, csakhogy van egy utolsó kísérlet, amiben a két fiatalembernek is részt kell vennie. A program immár két évszázada folyik, ami elég idő ahhoz, hogy az emberi szervezet hozzászokjon egy adott környezethez, a kísérlet pedig arra vonatkozik, hogy ha a mű-Földről áttelepítik az embereket, túlélik-e az utazást, életben tudnak-e maradni a Földön.

Érzem, hogy billegő lábakon áll a háttér, de hát távol estem a sci-fitől, nézzétek el nekem. Nos két hősöm úgy cseperedett fel, hogy ennek a programnak a kísérleti patkánya, egyfajta katonák, akikbe beleplántálták a kötelességtudatot, edzették őket és az engedelmességre nevelték. A program utolsó két évét már szerelemmel a szívükben töltik, de ugye nem lehet közöttük semmilyen viszony, különben selejtnek titulálják őket, kivágják a programból őket, sőt, valószínűleg meg is ölik, hogy az energiaforrásokat ne pazarolják rájuk.

Belecsöppentem abba a pillanatba, amikor szállnak be a Földre szállító űrhajóba, szkafander van rajtuk, felkészültek a súlytalanságra, a hosszadalmas várakozásba. Ekkor a semém fejében átkattan valami, hogy márpedig ő egy tapodtat se megy innen, neki ez az otthona, nem akar kísérleti patkány lenni, s egész egyszerűen hátat fordít mindennek. Megy szemben a hajóra menetelőkkel, közben veszi le az űrruhát, majd mikor elég távolra ér, visszapillant az űrhajóra, ahol a szerelme lehet. Tudja, hogy elveszíti, tudja, hogy valószínűleg ez lesz élete utolsó döntése, azonban érzi, hogy ez nem az ő útja, nem lehet rajta a hajón. Rövidesen megjelenik az ukém is, aki meg nem akar a másik nélkül elmenni, mivel amióta csak ismerik egymást, társak, a semém segített neki szinte mindenben. Elszöknek. Berohannak valami végeláthatatlan búzamezőbe, ami már aranylik, olyan távolra szaladnak a bázistól, amilyen távol csak bírnak, hogy legyen egy kis idejük még együtt, mielőtt elfognák és kivégeznék őket, s szeretkeznek. Aztán felrobban a távolban az űrhajó.

Igazából itt volt a snitt, ahogy fekszenek a magas búza közt a leterített űrruháikon, s ledöbbennek a robbanáson. Én tudtam, hogy a semém hirtelen azért gondolta meg magát, mert érezte, hogy halálra ítélt mindenki, aki ezzel a géppel kell menjen, meg talán ő is sejtette. A végeredmény tehát az, hogy rengeteg embert veszítenek a mű-Földön, a program egy részét újra kell kezdeni, körülbelül harminc év veszett kárba, a képzett emberek közül kettő maradt, aki végigjárta a képzést, a többieknek még van egy évük legalább. Asszem, így kell megteremteni a túlélés kulcsát két halálra ítélt karakter számára.

Ma sem leszek fitt XD

Negyed ötös fekvésem után Benét hatkor kelteni kellett. Mivel hajlamos visszaaludni, addig nyugtalan vagyok, amíg ki nem kel az ágyból, ő meg a szokásos "húsz percet még hadd szundizzak" után is ott feküdt mellettem, ráadásul közölte velem, hogy ha csak megbillen a gép alatt a ketrec, valószínűleg menthetetlen károk érik Lapost, amitől abban a nagyon nemvagyokképben állapotban is féltem, úgyhogy magam mellé költöztettem az ágyba a gépet. XD Még valamennyit mellettem feküdt Bene, amitől tök frászban voltam, hogy visszaalszik, aztán se kép, se hang, hogy kikelt mellőlem. Kilenckor hívott Dasco, mivel ma a Labor nevében kell valamit intéznünk, de nem tudott pontos időpontot, igazából azt sem tudom, mit mondott, csak arra emlékszem, hogy gyorsan beszélt, pörgött és bocsánatot kért, mert felébresztett. XD Tízkor csörög az ébresztőm minden nap, hogy legalább esélyen legyen emberi időben felkelni, azt kinyomtam, majd tizenkét percre rá Dasco írt egy sms-t, hogy délben találkozunk a Laborban, de majd még hív a pontos időpontért, mert nem akar feleslegesen odarángatni, én meg úgy döntöttem, biztonságosabb, ha nem alszom már vissza.

Viszont álmodtam. Anyuval voltunk repülni, méghozzá Dascoval. Valahol a Dunapart mentén, ahol sásosabb, alacsonyabb folyású a Duna és valami veszett nagy rét van mellette, ott néztük Anyuval a repülőket, miután mentünk egy kört a levegőben, aztán elmentünk valahova vécére, de nagyon sok ember gyűlt ott össze. Rossz volt a hely elrendezése, ezáltal nehéz volt közlekedni, bedugult a helyiség. Anya ment volna ki, közénk beékelődött volna egy gyerek és nagymama, de nem engedtem, aminek következtében a hat éves forma kisfiú lecsúszott egy lépcsőfokot közöttünk, mivel betolta csak azért is a nagymama, megijedt és elkezdett sírni. Én félrevontam, ő dühöngött és bömbölt, mire megemeltem, mondtam neki nyugtatóan, hogy nincsen semmi baj, ne sírjon és megöleltem. Azt tudom, hogy a nagyi totál döbbent volt, a fiú viszont megnyugodott és belém kapaszkodott. Aztán felébredtem. De nem felejtettem el azt a kis puffancs arcot a százszámnyi szeplőjével és fekete szemeivel, amint kivörösödik, durcásan vicsorog, krokodilkönnyeket hullajt. Érdekes volt.

Ki érti ezt...?

Ma is eszembe jutott az az álmom, amikor fekete középtermetű kutya voltam és minden módon próbáltam üzenni a gazdámnak, hogy a legjobb barátja vagyok egy kutya testébe zárva és szerelmes vagyok belé, de csupán megszokta, hogy a közelében vagyok, mindig megsimogathatja a fejem vagy átölelhet, gondoskodnia kell rólam, s ennyi.

"Mindent, amit adtál,
Híven őrzöm, míg élek.
Mindig újra kezdve
Kereslek, míg el nem érlek.
Minden szavad megérint, megéget,
Bezár szívembe téged.
Hol van már, hol van már a szép világ?
Számodra messze már,
De néha még a magasba vágysz,
Mint hulló kő, zuhansz tovább.
Minden út összefut,
Az árnyékból a fény kijut,
De egyszer még
Gondolj rám,
Gondolj rám.
"

Újabban sokat gondolok minden baj okozójára. =) Nem tudom, miért, fogalmam sincs, mi készül, csak valahogy eszembe jut újra és újra, ihletett egy pár "A töketlen lovag agymenései" részt, de nem fogom szerintem megírni. =)

Bár igazából túlzás, hogy nem tudom, miért mocorog ez az egész bennem.

"Ha már nincs erőm a szép szavakra,
Ha már nem izgat a szép primadonna,
Ha a szerephez már semmi kedvem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

Ha már nem dob fel se harc, se játék,
Hogyha nem akarom már a másét,
S hosszú szünet van a jókedvemben,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

Ha a jobb napok sem érdekelnek,
Mikor vége van a türelmemnek,
Ha a szerelmedet nem érdemlem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

Ha a kedvességed bosszant, fáraszt,
Mikor nem adok és nem várok választ,
Mikor szeretni már nincs mit bennem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
"

Álom - jé, megint emlékszem rá!

Megint sikerült remekül aludnom, remeket álmodnom. Most valami olyan világban éltem, ahol háromóránként el kell bújni a házak menedékébe, mert olyan erős a napsugárzás, hogy aki akkor kint van az utcán, az égési sérüléseket szerez, helyenként elevenen elég. Ehhez még hozzá jött egy háború, amit a katonaság indított az uralkodóház ellen. Szépen kiterelték a népet a környékről, bár nem sok időt adtak, s tudtam, hogy fel fogják robbantani a palotát, ami egyben a város fő energiaforrása is. Hogy végleg ne legyen egyszerű a történet, az uralkodóházból való menekülés egy kaptatóval kezdődött, ráadásul a következő napkitörésig (én így tudom nevezni, de nem vagyok benne biztos, hogy az) mindössze fél óra volt.

Arra ébredtem fel, hogy az álomban loholok felfele az emelkedőn, alig kapok levegőt, az izmaimba görcs áll, fejvesztve menekülök, szinte versenynek tűnik a futásom a többi emberrel és az idővel. Kicsit féltem, hogy meghalok, de ami jobban megijesztett, hogy úgy tűnt, az emelkedőnek soha nincs vége. Ráadásul fogy az idő.

6:21... 9 perc óracsörgésig. Ilyenkor annyira frankó visszafeküdni az ágyba... Mindig félek, mikor csörren meg a telefon, mintha olyan félelmetes lenne a csengőhangom. ^^;; Gondolkodtam már, hogy leváltom, de ez igazából a stressz még mindig. Melóhelyen dettó ez az érzésem van: mikor csörög már a telefon és mikor szakítja meg valaki a beosztásom, hogy aztán fejvesztve kelljen csinálnom azt, amit egyébként szoktam. (Az álomban természetes volt, hogy nappal is háromóránként el kellett bújni olyan 5-10 percre.)

Amúgy új telefont szeretnék, méghozzá Qwertiset. ^^ Olyanom még nem is volt, meg tetszik is.

Ütős álom

Arra ébredtem, hogy sírok és az álomra is emlékszem. Óracsörgés előtt megint negyed órával sikerült magamhoz térnem, de már kezdem megszokni, hogy hat órát is képtelen vagyok végigaludni, az állapotom meg rosszabbodik, mert az orrnyálkahártyám után rázendített a torkom, tegnap már hangom se sok volt nap végére, ma még annyi se. Néha el-eljátszom a gondolattal, hogy kiveszek szabit, de a sürgős munkáim miatt nem merem megtenni, meg hogy engem utáljanak. Ráadás mellékzöngének a bírómnak tegnap bedurrant egy foga.

Azt álmodtam, hogy találkoztam egy megelevenedett BJD-vel egy este az utcán. Kalapban volt, hogy rejtse fekete, csapzott haját, elffüleit és a sérülést az arcán, mogorva volt, kérlelhetetlen, egy fekete, hosszú szövetkabátot viselt, a kezében egy fonott szatyrot hordott, mint a csövesek és volt nála egy hosszúbot is. A térdemig ért és férfi volt, tudott beszélni, így kiderült róla, hogy az eredeti gazdája kidobta, mikor megelevenedett, ezért senkihez se akar tartozni, ezért én hiába is kérleltem, hogy ne akarjon kint maradni egyedül az utcán, mikor felé nyúltam, hogy akkor is hazaviszem, ha nem akarja, felém csapott a bottal, úgyhogy hagynom kellett őt békén. Otthagytam, de a lelki szemeim előtt láttam, amolyan mesélőszemszögből, hogy nem sokkal később pár fiatal suhanc is félelemből összeveri, mivel valami ártó, gonosz lénynek hiszik részeges mámorukban. Azután a BJD megvakult, már csak a lélek tartotta össze, én pedig visszamentem érte. A pontos helyét egy női BJD fej mutatta meg, amiről kiderült, hogy nem is egy fej, hanem egy nagyon picike tündér-BJD és valamilyen oknál fogva ő is megelevenedett, de elkeveredett a gazdájától. Magamhoz vettem őt is, meg az én megvakult, makacs és bolond félelfemet, s hazavittem, de az utolsó képkockák, ahogy felmértem a károkat és az utcán hagyott zacskóját, törött botját láttam, sírásra késztetett, erre ébredtem végül fel.

Jó reggelt

Az álmodtam, hogy Anyu írt nekem egy e-mailt, hogy na akkor most értesítsem azokat az embereket, akiknek megadta a számát korábban, hogy ha vele valami történik (meghal), ... Kellett pár perc, míg lenyugodtam és a leveles ládámban is hiányzik az a levél, szóval csak álmodtam. Most beszélek is Anyával és sikerült jól el is bőgnöm magam, pláne, hogy mondja, hogy rosszul van, reggel óta 170-180 a vérnyomása.

Mióta elváltak apával és apa hazahozta a nőjét, nagyon anyás lettem. Mindig apás voltam, de pár jól irányzott pofon, és kemény csalódás után úgymond kiszerettem apámból. Anya viszont mindig mellettem volt, ahogy tudott, s noha mindigis rengeteget küzdöttünk, végül ő az, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok és támogat.

A tűzkutya legendája

Álmomban egy könyvet olvastam. Nagyon szép és brutális könyv volt, a lapjai erősek és fényesek, a betűk benne nagyon kellemes betűtípussal voltak írva, szegélye volt, valahogy jól nézett ki, de a benne szereplő képek elképesztőek, nyersek és velőt rázóak voltak. A legtöbbjük festményszerű, de olyanok, mint amit egy belőtt művész mázol flashelés közben. Élesek és... durvák, na. Japán ember voltam, azt hiszem, lány, de nem volt fontos a személyem, mert én csak addig szerepeltem benne, míg végre hajlandó voltam elolvasni ezt a könyvet. Pontosabban nem is a teljes könyvet, hanem csak egy részletet belőle. A tűzkutya legendáját.

Egy filmhez hasonlóan elevenedtek meg előttem a képek a sorokat olvasva. Egy kiskutyát láttam, amelyik a gazdájával együtt majdnem bent égett egy házban. A férfi meghalt, a kutyus nem. Akkoriban még nem volt nagy keletje az állatvédésnek, így az állatott ott hagyták sokkosan az udvaron ücsörögni, míg a tüzet oltották, a férfit elszállították, ám egy gyereknek megtetszett, felkarolta és hazavitte. Nyeszlett kutyusnak tűnt, ám kiderült, hogy valamilyen juhászkutya keverék, nagyon értelmes egy kutya értelméhez mérve és hűséges. A családban, ahova vitte a kisfiú, három gyermek született, egy fiú ikerpár és egy lány két évvel a fiúk születése után.

Itt ugrott a történet, azt hiszem, olyan hat évet, ami alatt gyorsítva láttam a három gyerek életét a kutya szemszögéből nézve. A kutya azt látta, hogy minden szép és jó, aztán a fiúk 14. születésnapja után a két fiú közé beékelődik valami. Ez egy betegség volt, nem tudom, micsoda, a kutya nem volt orvos, de egy hosszabban elhúzódó, ám lecsengő betegségről van szó. Emiatt az idősebb fiú több figyelmet kapott, ami a fiatalabb viselkedésének megváltozásával járt. A fiatalabb fiú egyre kevesebb időt töltött otthon, aztán elkezdett nagyon vad öltözködési és viselkedési stílust felvenni, aztán elcsíphető volt, hogy ahogy telik az idő, egyre több és többféle zúzódás van a testén. Persze amikor szülei kérdőre vonták, ellenségesen, agresszíven lépett fel ellenük a srác, mint egy jó 16. éves kamaszgyerek. Csakhogy úgy festett a dolog, hogy a fiúnak egyre több gondja akad a törvénnyel, elszedi testvére barátait és bandába verődve rongálják a várost.

A szülőknek nem volt kapacitásuk a három gyereket mind kordában tartani, a kislányt részlegesen magával ragadta a fiatalabb fiú ámokfutása, míg az idősebb egyre zárkózóbb, befordultabb lett és rosszabbodott az állapota. Vele és a lánnyal el is költözött a pár egy lakásba, otthagyták a családi házat, mert a fiatalabb fiú rendszeresen kárt tett a bútorokban, lopott, hazahordta a veszélyes haverjait, akik úgy tűnt, zaklatták a lányt, megszólták a szülőket és ugratták a kutyát, amitől az agresszívabb lett. Eltelt egy pár hónap úgy, hogy a család szinte menekült a fiatalabb fiú kegyetlenkedései elől, aztán a lány is elkezdte ezt az életmódot. Úgy kezdett öltözni, mint egy emos utcalány, feleselt a szüleivel, rákiabált a kutyára, megvetette bátyját, a testén pedig sokasodtak a zúzódások. Végül már a lány se járt haza.

Egy-két hónap telhetett el így. A szülők orvoshoz vitték a kutyát, csak a srác volt otthon, mikor megjelent az öccse. El akarta zavarni, ám a fiatalabb fiú megverte őt, s végre hajlandó volt elárulni, mi történik vele. Growfestőnek nevezte magát, amely egy titkos, új hobbi volt a tinik körében. Arról szólt, hogy különböző festéktasakokat vernek szét egymáson, amitől nem ritkán úgy festenek, mintha egy tömegverekedés túlélői lennének. Ez egy őrület volt, amelynek többek közt az volt a lényege, hogy minél vadabb helyen, durvább módszerrel hajtsák végre. A fájdalom és az adrenalin a megkattanásig hajszolt volt ezek közt a fiatalok közt, amit az idősebb fiú nem tudott megérteni, miért jó, ő úgy látta, a banda tagjai kínozzák egymást és valahol így is volt.

Meg akarta szabadítani öccsét ettől a bandától, de a fiatalabb fiú nem hallgatott rá, őt is a művészete áldozatává tette, aztán otthagyta a lakásban. A legenda szerint a kutya elment ezért megleckéztetni őt, felkereste a bandát, ám miután alaposan megdobálták, ami felért egy kiadós veréssel is, sem higgadt le az állat, ezért mivel tudták, hogy fél a tűztől és a forrótól, csikkekkel hajigálták meg, amitől a szőrére ragadt festék meggyulladt és az egész kutya lángra kapott, ám ahelyett, hogy vonyítva elrohant volna, újra nekirontott a bandának.

A legjobban az égő kutyáról készült festményre határozottan emlékszem, olyan volt, mintha csak a szemei és a fogai látszódtak volna ki a lángokból, s még annyira emlékszem a legendából, hogy a kutya meghalt, a srácok pedig kicsit átgondolták az életüket az elszántságát látva, s nem bántottak többé másokat, a művészetükön pedig finomítottak.

Apró kalandok

Vicces volt az éjszaka... Filmet akartunk nézni, de kidőltünk a fáradtságtól. Reggel arra ébredtem, hogy azt hittem, hétfő van és megkérdeztem a Páromat, mikor kell kelnie. Azután ő nem tudott aludni, én meg álomba merültem. Cukrászdában jártam pár lolitával, befaltunk jó pár sütit, majd megettem öt gombóc fagyit. Volt köztük egy kék is, amit Unicornnak hívtak, meg egy jégkrémszerű és keserű csoki volt a tetején. Úgy ébredtem, hogy fájt a hasam és émelyegtem. XD És még most is rosszul leszek, ha rágondolok.

Amúgy ma gyurmázom... Hogy ez milyen kemény... XD

Álombéli életérzés

Megint nagyon érdekeset álmodtam. oO" Egy olyan nő voltam, aki a párjával együtt ruhákat kölcsönzött ki nagy márkáktól. Főleg viktoriánus és rokokót idéző darabokat, teljes szettben. Ezzel még nem volt semmi baj, de rendszerint végigmulatták benne az éjszakát, ami megrongálta a ruhát. Végigszaladtak árok-bokron (szó szerint méghozzá, a saját ösvényük egy árok volt, amit szinte ők tapostak a nádba), ittak, méghozzá nem is keveset, vagy meglátogattak ezekben a ruhákban olyan partikat, amelyekre nem hívták őket. De megesett olyan is, hogy a nagy bulizás közben átszakítottak egy falat, ezekben a ruhákban aludtak, satöbbi. Nem aggódtak, mert volt pénzük, s ha javíthatatlanná rongálták a ruhát, egy varrónőt fogadtak, aki megvarrta újra. Mindig időre visszavitték, de a kiegészítők gyakran sosem kerültek meg. Ezért a nőt évek múltán beperelték, az összes nagy cég összefogott. Akkor derült ki a legnagyobb átverés, amit a pár eszközölt, miszerint a nő nem a saját nevét és személyi számát használta a kölcsönzéshez, hanem mindig átkeresztelte magát és a személyijének a számát véletlen valahol elírta. Elméletileg a nyakába akasztott perek érvénytelenné váltak volna, hiszen nem volt bizonyítható, hogy ő rongált és lopott, ám akkor meg a hamis személyiség birtoklása miatt próbálták a nyaka köré tekerni a hurkot. Akkor a nő kétségbe esett és rimánkodott, hogy minden kiegészítő meglesz, csak álljanak el a pertől. Aztán végigrohanta azokat a helyeket, ahol buliztak a párjával, aki érdekes módon már ilyenkor nem volt sehol. Meg addig nagyon sok barátjuk volt, amikor bajba kerültek, a pasi felszívódott, a nő meg egész egyszerűen egyedül marad. Rohant végig az árkon, amit mindig használtak, s vagy harminc nyakláncot talált és négy gyűrűt. Ezeket visszaszolgáltatta, de pont felébredtem, így nem tudom, a cégek megnyugodtak ettől, vagy továbbra is a nő vérét akarták.

Elég kaotikus álom volt, de tetszett. A nő nagyon más személyiség, mint én. =)
Tetszett az a könnyelműsége és kacérsága, amely egészen addig jellemezte, míg össze nem roppant. A perek és az, hogy egyedül maradt, elérték, hogy talajt fogjon a lába, ám sajnos (vagy nem sajnos), nem csak a lába fogott talajt, hanem teljes testtel lezuhant az addig járt magaslatokról. Addig mulatozott, nem foglalkozott gyakorlatilag semmivel, amivel kellett volna, azután viszont az érzelmei is rendeződni kezdtek, nem volt irreálisan és kórosan boldog.
Az volt az álmomban a legkegyetlenebb, hogy ez a nő soha sem volt igazán boldog. Soha. Öröme volt, élvezete volt, de a boldogságot nem tudta elérni, s ő ezzel tisztában is volt, hiszen nagyon sokat ivott, néha pedig nem tiltakozott más kábítószereket használni. A második mélyütés az volt, amikor a pasi mellőle egyszerűen felszívódott. Ez a nő szerette a párját, hitt benne, bízott abban, hogy most is megmenti, mint addig midnig. De úgy fest, a bajban már nem volt elég jó parti a számára.

Álom

Ma azt álmodtam, hogy a padlásunkon lakott egy kislány, akinek olyan képessége volt, hogy az ott talált játékokat elevenné tette. Nem ettek és ittak a játékok, de tudtak beszélni, mozogni, volt saját gondolatviláguk, álmuk és érzelmük. Egyrészt ijesztő volt, mert nagyon régi játékokat láttam, másrészt nem, mert tudtam, hogy nem bántanak. Érdekes volt...

Most azon gondolkodom, mit csináljak a hajammal. XD

Toporgás az úton

Olvasva tovább, hogy mit hogyan is kéne… Oo”

A kívánságlistát nem vettem igazán komolyan. Rengeteg ruha van, ami tetszik, nagyon sokat szívesen hordanék, de az igazság az, hogy a ruhás szekrényemben szeretném, ha többségében lennének a kézzel készített ruhák. Tény, hogy amíg nem volt rajtam neves ruha, ne beszéljek róla, de olyan büszke vagyok arra, hogy a Párom készít nekem ruhákat. Persze sok furcsálló tekintettel találkozunk emiatt, de még nem ért negatívum minket.
A másik, hogy nem szeretem, ha valakin ugyanolyan ruha van, mint rajtam. Teljesen ki tudok akadni, amikor meglátok valakin egy ugyanolyan cuccot, mint ami rajtam is van éppen. XD Ez a saját zizim.
Az utolsó okom pedig, amiért elvicceltem ezt a kívánságlista dolgot, hogy még csak most csöppentem bele és egyszerűen képtelenség tíz dolgot összeválogatni. =D Még nincs kialakult elképzelésem, hogy milyen színek az enyéim, milyen stílusok. Egyelőre kipróbálok mindent.

Ma parókát megyek próbálni. A dolog kicsit sem dob fel, de a Valakim másfél hete ezzel nyúz. Múlt héten már elgyalogoltam a boltig, pedig akkor hullámokban tört rám az ellenállás, aztán végignéztem kívülről a boltot, már ami látszott belőle és elmúlt az ellenállás (az ellenérzés nem), de inamba szállt a bátorság. Az első boltból majdnemhogy kihajítottak, ami tanulóleckének jó volt, de a magabiztosságomnak azért annyira nem.

Majd megírom, milyen volt. -.-

Emlékszem amúgy két dologra az álmomból. Az egyik, hogy kipakoltam a szobám. Szinte tök üres volt. O.O Az a nehéz, hogy a szürkét nehéz átszínezni. Fehér a fal, szürke a majdnem az egész szobát átérő szőnyeg, sötétbarna bútorzat van bent és minden más még csak emlékezetből sem tudja, milyen hasonulni. A függöny ódivatú és nagyon nagy, ki nem állhatom. Ahogy egyre inkább eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha, s persze olvasom, másoknak milyen a szobájuk, egyre jobban nem tetszik a saját szobám. És bármilyen ötlet kipattan a fejemből, félek megcsinálni, mert még erről ugyanúgy nincs elképzelésem, mint arról, hogy milyen is vagyok én letisztult állapotomban. *falba veri a fejét* A másik, amit álmodtam, hogy karácsonyra apukám barátnőjét, anyukámat, a két mamámat, s Párom anyukáját, esetleg a nagymamáit meglephetném valami helyes kis illatosítóval. A Baby és a Csillagok nevezetű blogban olvastam ilyesmiről és ma, ahogy megálmodtam, arra jutottam: te tök hülye vagy, ha ezt nem csinálod meg. Egyszerű, végre elindulnék a varrás irányába, nagyon kedves és apró figyelmesség. Csak egy kellemes, színes, apró mintás anyagot kell találnom, tű és hozzá illő cérna, meg pár madzag vagy szatén szalag kell, s még egy kevés illatos virág. Pofon egyszerű! =D

Az mondjuk vicces, hogy már a karácsonyon gondolkodom, pláne, hogy éppenséggel most mínuszba vagyok apukám barátnőjénél, anyukámnál és az egyik mamámnál is. Vagyis ők vannak nálam mínuszban. -_-"