Szerintem minden író ismeri az írás folyamatában azt az állomást, amikor egész egyszerűen nem bííírja magát rávenni az írásra. Na, én itt tartok a NaNoWriMoval perpill. Egész szép statisztikát sikerült csinálnom ahhoz képest, hogy első három nap esélyem sem volt írni, mert a gyerekkel voltunk, negyedikén kocsiztunk, bár ott telefonról pötyögtem. Először belefogtam egy új projektbe, mert nagyon mozgatta a fantáziám a főhős kálváriája, majd rájöttem, hogy az alapkoncepció egyik eleme iszonyatosan bukik, így nem tudom megkezdeni normálisan a sztorit se, úgyhogy elővettem a nyáron elkezdett sztorimat, Hetényéket. Átdolgoztam kicsit és elkezdtem folytatni, a lelkesedésem elég nagy is volt, mostanra viszont belefáradtam a "ma is kéne 1667 szót írnom!" kényszerébe. Közben már át kéne néznem a befejezett, próbaolvastatott fantasy novellámat, az illusztráción kéne agyalnom a kiadásra váró lmbtq novellámhoz, ezeken kívül elvileg lesz még egy novellakiadásom jövőre e-book formájában, annak várom megnézésre a korrektúráját. Végülis jól alakul ez az évzárás ilyen szempontból. Meg mondjuk amúgy is, leszámítva a suli-témát.
Anyut megleptük születésnapján. Vittünk neki tortát, mert nem tudtuk, hogy ő is csinált, így két nappal később tesómékkal együtt felmentünk hozzá betermelni azt a rengeteg édességet, mert hát egyedül az sok, plusz anyu cukorbeteg is, tán nem kéne. =D Tegnap is vele töltöttük a napot, reggel érte mentünk, elmentünk Agádra, ahol egy kiadós ebéd után bevetettük magunkat a termálfürdőbe azzal a feltett szándékkal, hogy szétázunk. Sikerült is, rengeteget beszélgettünk, anya mesélt az előző esti élményéről, majd zárásnak megismertettük vele a Belfritet. Számomra noszalgikus mindig, mert óhatatlanul eszembe jutnak az egy-egy nagy adag krumpli és kétféle szósz feletti nagy baráti beszélgetések, de már egyre távolabb érzem magamtól az egészet, és ez így rendben is van. Tegnap este bevállaltam egy Monstert krumplival, szósszal... Még jó, hogy Krisznek a lábujjáig ér a gyomra, különben a végével bajban lettem volna. XD Gondolom, a szombati vacsora öcsémékkel hasonló eredménnyel fog zárulni, és meglepő módon nagyon várom. Egy úgymond bakancslistás tétel is pipálva lesz, meg valahogy úgy érzem, jó feelingje lesz.
Közben hó elején kiderült, hogy valóban sikerült az angolom. A szóbelim 75%, az írásbelim 80%. Elképesztően boldog vagyok, bár nem tudom, mikor és hogy fogom megkapni a bizonyítványt. XD Sajnos egyelőre nem indult el a ráépülő képzés, amiatt eléggé stresszelek, ráadásul nem kaptam visszajelzést az állásra jelentkezéseimre sem. Mivel bukónak látszik az egész infós-tanulós projektem, így az eltelt másfél évem is, és még nincs B tervem, időnként rémesen ideges vagyok a felszín alatt, ami rossz alvásban nyilvánul meg leginkább. Ja igen, meg egy kisebb pánikrohamban is sikerült neki pénteken, miután ráparáztam, hogy nem jó helyen szálltam le a villamosról, mikor anyához mentem a munkahelyére, ahol egyébként már jártam vagy kétszer. Anya szörnyen jól kezelte! A telefonban egyből hallotta a hangomon, hogy baj van, úgyhogy lejött értem, aztán úgy terelt tovább gondolatban, érzésben, mint egy gőzmozdony a felé szállingózó levelet. Le a kalappal előtte, komolyan! Miután anyu befejezte a munkát és ettem, elmentünk a Geopen Kiadó raktárürítésére. Jó volt, sokat beszélgettünk, anyu gazdagodott öt könyvvel, én egy trilógiának a második két részét vettem meg, majd másnap realizálódott bennem, hogy fullosan el vagy fogyva, igazából csak másodkézből lehet beszerezni. Szerencsére sikerült egyeztetnem egy nővel, aki Foxpostával elküldi nekem a vételár kifizetése után. Izgulok, mert gyönyörű a könyv, nagyon izgalmasnak tűnik, bár előre látom a hát- és karfájást, amit majd okoz a maga cirka 600 oldalaival. XD Egyébként az Engelsfors-trilógiáról van szó, és jövő hónap közepén is tart raktárvásárt a kiadó, úgyhogy könyvvásárlásra fel így karácsony előtt! =)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: pályázat. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: pályázat. Összes bejegyzés megjelenítése
Fent és lent, naná, hogy egyszerre
Megkezdődött a közös munka az Univerzum Alkotócsoporttal. Mi választhatunk illusztrátort, így rögtön le is csaptam Levire, akinek imádom a munkáit. Még nem tudom, elvállalja-e vagy csak segít kigondolni a koncepciót, de hálás leszek mindkét esetben. Már van másodötletem, ha utóbbi a helyzet, szóval nagyon nem vagyok elveszve. A szerkesztőket is mi választhattuk, aminek nagyon örülök, mert már a pályázat kiírásakor megvolt a jelöltem, és alig várom a közös munkát. Korábban már volt segítségemre nem is egyszer, szóval nagyjából tudjuk, mit várhatunk egymástól, ami nekem nagy biztonságérzetet ad.
Persze a kiszemelt fantasy pályázat mellé ezer ötletem támadt. Még mindig nem jutottam oda, hogy folytassam Hetényék sztoriját, de Atsuival sem egyeztünk meg minden részletben még, de a regénye megy NaNoWriMora. =) Bezony, némi hezitálás után úgy döntöttem, idén is nekiülök, hátha. ^^;; Emellett bekattant egy sztori, az utolsó részén meg egyszerűen nem jutok túl, mert van egy kábé két perc a totálvégén, amit nem látok, a srácok meg nem túl közlékenyek. XD Meg kéne verni őket, ahogy Nico mondaná. Ezenfelül megnéztünk egy borzalmasan... nem rossz, de nem is jó filmet, az Egy szent szarvas meggyilkolása címűt, ami annyira mély nyomot hagyott bennünk, hogy két nap múlva is előszedtük témának, majd közöltem párommal, hogy írok erre a címre egy normális novellát, mert fáj, mennyire elpazarolták ezt a faja címet. És akkor már mindjárt pályázatra. X"D Nem én lennék.
Az angol szerintem jól sikerült, a szóbeli után megdicsért az egyik vizsgáztató, hogy elég jó pontokat értem el, és ha minden igaz, 40/32, vagyis 75%-osra sikerült. Az írásbelin értettem a feladatokat, jó hosszú levelet írtam, azzal sok időt is veszítettem, a hallás utáni szövegértésben meg félreértettem egy kérdést, a többi elvileg jó, szóval bizakodó vagyok. Természetesen még nem tették fel a honlapra az eredményeket, jövő hónap 6-áig van rá idejük. Amennyire vártam a tanfolyam végét, most annyira hiányzik, hogy minden nap menjek, bővelkedjen a tudásom, beszéljek. Elkezdtem angolul a Trónok harcát, értem is javarészt, meg ugye kétszer már megnéztem a sorozatot, emellett mostanában külföldi tehetségkutatókat nézek, de ez nem ugyanaz. Árpival néha beszélünk infón, Csigusz ír rám angolul nagyon ritkán, vagy Tündével váltunk spontán. És persze minden nap legalább kétszer néztem, kiírták-e már a folytatást, mert megkérdeztem a munkaügyi központban, mivel ráépülő, folytathatom ingyen. Csak írják már ki! x)
Az infón elég nagy para van. Elment az összes szaktanár, mert a suli vezetése egy nagy rakás lócitrom, lemondott az estis igazgató és a rendszergazda a velük való megférhetetlenség miatt, így az iskola igazgatója gondozza az estis képzést, amit a viselkedése és egyéb jelek szerint ki akar irtani. Úgy beszélt velünk, mikor lejött hozzánk kb két hete, hogy nehéz volt türtőztetni magam, ráadásul megszégyenítette az osztályfőnökünket is előttünk. Gyakorlatilag az egyik tanárral olyasmit veszünk, ami röhejes (irodai szoftverek, SharePoint designer), behülyítettek, hogy németre kell járnom, majd közölték, hogy ez tévedés volt, bocsi, aztán angolon tegnap kikaptuk a szóbeli tételeket, és olyan kérdések vannak benne, amit magyarul se tudnék megválaszolni, nemhogy angolul. Van úgynevezett foglalkoztatás, az laza és hasznos óra, arra szívesen járok be, most az az egyetlen óra. A többi full homály, ismételni se kezdtük el, amit tavaly vettünk... Komolyan elgondolkodtam, főleg a tegnapi veszekedés után, hogy abbahagyom a picsába, mert így semmi értelme, és esélyünk se lesz vizsgázni, de túlságosan maximalista vagyok, hogy próbálkozás nélkül feladjam, ráadásul akkor nem csak menne a lecsóba az elmúlt másfél évem, hanem akkor végképp nem tudok mihez kezdeni. Rengeteget gondolkodom, mi a franc legyen, ma is fél napot a felvi.hu-n töltöttem, de csak a kétségbeesés növekedett bennem.
Persze a kiszemelt fantasy pályázat mellé ezer ötletem támadt. Még mindig nem jutottam oda, hogy folytassam Hetényék sztoriját, de Atsuival sem egyeztünk meg minden részletben még, de a regénye megy NaNoWriMora. =) Bezony, némi hezitálás után úgy döntöttem, idén is nekiülök, hátha. ^^;; Emellett bekattant egy sztori, az utolsó részén meg egyszerűen nem jutok túl, mert van egy kábé két perc a totálvégén, amit nem látok, a srácok meg nem túl közlékenyek. XD Meg kéne verni őket, ahogy Nico mondaná. Ezenfelül megnéztünk egy borzalmasan... nem rossz, de nem is jó filmet, az Egy szent szarvas meggyilkolása címűt, ami annyira mély nyomot hagyott bennünk, hogy két nap múlva is előszedtük témának, majd közöltem párommal, hogy írok erre a címre egy normális novellát, mert fáj, mennyire elpazarolták ezt a faja címet. És akkor már mindjárt pályázatra. X"D Nem én lennék.
Az angol szerintem jól sikerült, a szóbeli után megdicsért az egyik vizsgáztató, hogy elég jó pontokat értem el, és ha minden igaz, 40/32, vagyis 75%-osra sikerült. Az írásbelin értettem a feladatokat, jó hosszú levelet írtam, azzal sok időt is veszítettem, a hallás utáni szövegértésben meg félreértettem egy kérdést, a többi elvileg jó, szóval bizakodó vagyok. Természetesen még nem tették fel a honlapra az eredményeket, jövő hónap 6-áig van rá idejük. Amennyire vártam a tanfolyam végét, most annyira hiányzik, hogy minden nap menjek, bővelkedjen a tudásom, beszéljek. Elkezdtem angolul a Trónok harcát, értem is javarészt, meg ugye kétszer már megnéztem a sorozatot, emellett mostanában külföldi tehetségkutatókat nézek, de ez nem ugyanaz. Árpival néha beszélünk infón, Csigusz ír rám angolul nagyon ritkán, vagy Tündével váltunk spontán. És persze minden nap legalább kétszer néztem, kiírták-e már a folytatást, mert megkérdeztem a munkaügyi központban, mivel ráépülő, folytathatom ingyen. Csak írják már ki! x)
Az infón elég nagy para van. Elment az összes szaktanár, mert a suli vezetése egy nagy rakás lócitrom, lemondott az estis igazgató és a rendszergazda a velük való megférhetetlenség miatt, így az iskola igazgatója gondozza az estis képzést, amit a viselkedése és egyéb jelek szerint ki akar irtani. Úgy beszélt velünk, mikor lejött hozzánk kb két hete, hogy nehéz volt türtőztetni magam, ráadásul megszégyenítette az osztályfőnökünket is előttünk. Gyakorlatilag az egyik tanárral olyasmit veszünk, ami röhejes (irodai szoftverek, SharePoint designer), behülyítettek, hogy németre kell járnom, majd közölték, hogy ez tévedés volt, bocsi, aztán angolon tegnap kikaptuk a szóbeli tételeket, és olyan kérdések vannak benne, amit magyarul se tudnék megválaszolni, nemhogy angolul. Van úgynevezett foglalkoztatás, az laza és hasznos óra, arra szívesen járok be, most az az egyetlen óra. A többi full homály, ismételni se kezdtük el, amit tavaly vettünk... Komolyan elgondolkodtam, főleg a tegnapi veszekedés után, hogy abbahagyom a picsába, mert így semmi értelme, és esélyünk se lesz vizsgázni, de túlságosan maximalista vagyok, hogy próbálkozás nélkül feladjam, ráadásul akkor nem csak menne a lecsóba az elmúlt másfél évem, hanem akkor végképp nem tudok mihez kezdeni. Rengeteget gondolkodom, mi a franc legyen, ma is fél napot a felvi.hu-n töltöttem, de csak a kétségbeesés növekedett bennem.
Jó hírek, jó emlékek
Megint jól eltűntem, de reeeengeteg minden történt. Kronológiailag visszafelé fogok haladni az időben az egyszerűség kedvéért, kezdve azzal, hogy tegnap este kihírezték az Univerzum Alkotócsoport novellapályázatának eredményét, és aki követ Instagramon, az már láthatta, hogy benne vagyok az első körből kiválasztottak között, vagyis jövőre megjelenik egy novelláskötetben a történetem. Elmondhatatlanul örülök ennek, tegnap este a párom nyakába ugrottam sírva, miután besietett a sikítozásomra az udvarról. =D Korábban írtam, hogy elkezdtem egy cuki történetet megírni erre a pályázatra... hát, nem azt küldtem be. Azt majd kitörlöm és átgondoltabban írom meg, kicsit módosítok rajta, mert szerintem ebben a formában nem működik. Aztán nekifutottam gyorsan egy második történetnek, amit írtam, írtam, írtam, aztán a tizenötödik oldalnál kezdett gyanúsan hosszú lenni, gondoltam, megnézem, mekkora a terjedelmi korlát. Tizenöt oldal, oké, akkor a felénél ezt most abbahagyjuk, és írunk egy másikat, mert ezt ha megvágom, a lényeg veszik el belőle. Szóval nekiveselkedtem a harmadik sztorinak, összedobtam, biztos se voltam benne, mert a második sztori túlságosan tetszett... És bekerültem vele, te jó ég!
Amint beküldtem, estem is neki a Marvel filmeknek. A Polgárháborút szerintem ötször láttam azon a héten, de megnéztem a Tél katonáját, a Logan két filmjét, az X-men 4-et és az X-men 9-et, Párommal pótoltuk a Fekete párduc és Pókember Hazatérést. Itt már nem nagyon szeretnék értékeléseket írni, mert erre használom a Snittet, de annyit azért megjegyzek, a Hazatérés nekem fájdalmasan rossz volt, a Fekete párducot élveztem. Miután összeállt, hogy az eredeti ötletem nem tudom megvalósítani, mert ahhoz túl sokat kellett volna facsarni az univerzumon, amihez nincs elég időm, és én nem szeretem a noncanont sem, letettem az első komolyabb femslashem megírásáról. Persze talonban maradt az a Wanda-Natasha... =) Helyette egy Tony-Steve-t írtam, azt még ma felrakom. Sajnos a kihívás megbukott, mert hatból ketten fejeztük be a sztorink és adtuk le időre, a népszerűsítés sem sikerült jól, így valószínűleg a HITM nem indít több kört, pedig nagyon izgatja a fantáziám most már a Marvel. Szeretnék is fanficeket olvasni, de perpill Atsui regényén dolgozom egy fantasy pályázatra... Igen, az az Atsui, aki MJ-n szerepelt és aki Björn mellett ücsörög, méghozzá mától a Krisz gyártotta polcon. =D És emellett újabb és újabb ötletek jutnak eszembe, szóval termények lesz ez az évvége.
Az alapfokú angollal a héten végzek, pénteken és szombaton lesznek a vizsgáim. Igazából már nagyon várom a végét, illetve folytatni akarom a tanulást. Még nem tudom, hogy eljutok-e egyszer az irodalmi szintig, egyáltalán el akarok-e jutni tényleg, de belelkesültem, ami azt illeti. =)
Találkoztunk nemrég Vikivel, méghozzá kb másfél hónappal az előző után, aminek nagyon örülök, noha rettentően kevés volt az idő. Igazából alig várom, hogy hazaköltözzön, mondtam is neki, hogy fun lenne valami kalandparkba bevetni magunkat, méghozzá mondjuk egy kisebb csapattal, amolyan ünneplésül, hogy újra itthon van, meg nosztalgiázni a régi szép idők emlékére, amikor az egész világ egy kalandpark volt a számunkra. Namiék esküvője fantasztikus volt, imádtuk a helyet, a hangulatot, a díszítést, finom volt minden... Jó volt látni a boldogságukat és az egybekelésüket, és a legviccesebb az volt, mikor Nami közölte velünk, hogy most már mi jövünk, szeretne végre eljönni a mi esküvőnkre is. =D A mennyei pillanatot pedig az ügyes fotós le is kapta, úgyhogy IG-n megnézhetitek a legőszintébb reakciónkat. XD Zseniális, na. Blankának hála kipróbálhattam a hajhennát, mert kétszer többet kevert be, mint amire szüksége volt, s hogy ne menjen tönkre, bevállaltam a maradék felhasználását. =D Tizenéve vágytam rá, akkor drága és nagyon ritka volt, aztán mikor festetni kezdtem a hajam, mindig valakinek a gyakorló- vagy bemutatófeje voltam, végül egyszerűbb volt Ákost felkérni a műveletre, mint itthon pepecselni vele. Nos, a hajhennázás bejött, a hajam élénk és gyönyörű színű lett, a szaga határozottan jobban tetszik a festékekénél, szinte vicces volt egy darabig vágott gyep szagúan közlekedni. =D
A szobáink szép lassan alakulnak. Ma a polc került feltételre, amit hétvégén készített Krisz, augusztus végén az anyu által készített képek kerültek fel, mint a tavaszlány és a puzzle képek. Mindegyiket imádom, a gésáknak szerintem nagyon erotikus hangulatuk van az ágyunk felett, a csajok a farkasokkal szépen mutatnak az ablak körül, és nekem nagyon passzol a tavaszlány a tévé fölé a kis "lukba". Mellé majd fényképeket szeretnék, csak az ilyesmi mindig sokáig tart nálunk, mert ki kell válogatni, el kell menni megcsináltatni, ha már megvan a keret... XD Mondjuk még sok minden hiányzik, pölö egy éjjeliszekrény. Néha kinézünk egyet-egyet, de valahogy egyik sem az igazi, méretben, színben vagy formában lehetne jobb, és a háromszemélyes kanapét is szeretnénk lecserélni egy kétszemélyesre, vagy két kisebb fotelre, hogy elférjünk rendesen. Immár van kandallónk, már kétszer be is gyújtottunk, szóval megfagyni se fogunk, meg van egy nagyon faja hangulata is, s az ablakban meg egyre több a növény. A ruhaszárító mondjuk eléggé ront az összképen, de talán később elfér majd az előszobánkban.
Elmondhatatlanul hiányzik a szerepjáték, de sajnos Ákosnak borzalmas a beosztása és rengeteget dolgozik, Yamamoto meg új helyen dolgozik és neki sem teljesen kiszámítható, mikor ér rá. =( Lassan elfelejtjük a sztorit, olyan rég tudtunk összeülni. Anno terveztük, hogy majd nyáron nálunk, de nem jött össze, most meg megint megy nekem a két suli, Krisz is nyomja az utolsó félévét meló mellett...
Amint beküldtem, estem is neki a Marvel filmeknek. A Polgárháborút szerintem ötször láttam azon a héten, de megnéztem a Tél katonáját, a Logan két filmjét, az X-men 4-et és az X-men 9-et, Párommal pótoltuk a Fekete párduc és Pókember Hazatérést. Itt már nem nagyon szeretnék értékeléseket írni, mert erre használom a Snittet, de annyit azért megjegyzek, a Hazatérés nekem fájdalmasan rossz volt, a Fekete párducot élveztem. Miután összeállt, hogy az eredeti ötletem nem tudom megvalósítani, mert ahhoz túl sokat kellett volna facsarni az univerzumon, amihez nincs elég időm, és én nem szeretem a noncanont sem, letettem az első komolyabb femslashem megírásáról. Persze talonban maradt az a Wanda-Natasha... =) Helyette egy Tony-Steve-t írtam, azt még ma felrakom. Sajnos a kihívás megbukott, mert hatból ketten fejeztük be a sztorink és adtuk le időre, a népszerűsítés sem sikerült jól, így valószínűleg a HITM nem indít több kört, pedig nagyon izgatja a fantáziám most már a Marvel. Szeretnék is fanficeket olvasni, de perpill Atsui regényén dolgozom egy fantasy pályázatra... Igen, az az Atsui, aki MJ-n szerepelt és aki Björn mellett ücsörög, méghozzá mától a Krisz gyártotta polcon. =D És emellett újabb és újabb ötletek jutnak eszembe, szóval termények lesz ez az évvége.
Az alapfokú angollal a héten végzek, pénteken és szombaton lesznek a vizsgáim. Igazából már nagyon várom a végét, illetve folytatni akarom a tanulást. Még nem tudom, hogy eljutok-e egyszer az irodalmi szintig, egyáltalán el akarok-e jutni tényleg, de belelkesültem, ami azt illeti. =)
Találkoztunk nemrég Vikivel, méghozzá kb másfél hónappal az előző után, aminek nagyon örülök, noha rettentően kevés volt az idő. Igazából alig várom, hogy hazaköltözzön, mondtam is neki, hogy fun lenne valami kalandparkba bevetni magunkat, méghozzá mondjuk egy kisebb csapattal, amolyan ünneplésül, hogy újra itthon van, meg nosztalgiázni a régi szép idők emlékére, amikor az egész világ egy kalandpark volt a számunkra. Namiék esküvője fantasztikus volt, imádtuk a helyet, a hangulatot, a díszítést, finom volt minden... Jó volt látni a boldogságukat és az egybekelésüket, és a legviccesebb az volt, mikor Nami közölte velünk, hogy most már mi jövünk, szeretne végre eljönni a mi esküvőnkre is. =D A mennyei pillanatot pedig az ügyes fotós le is kapta, úgyhogy IG-n megnézhetitek a legőszintébb reakciónkat. XD Zseniális, na. Blankának hála kipróbálhattam a hajhennát, mert kétszer többet kevert be, mint amire szüksége volt, s hogy ne menjen tönkre, bevállaltam a maradék felhasználását. =D Tizenéve vágytam rá, akkor drága és nagyon ritka volt, aztán mikor festetni kezdtem a hajam, mindig valakinek a gyakorló- vagy bemutatófeje voltam, végül egyszerűbb volt Ákost felkérni a műveletre, mint itthon pepecselni vele. Nos, a hajhennázás bejött, a hajam élénk és gyönyörű színű lett, a szaga határozottan jobban tetszik a festékekénél, szinte vicces volt egy darabig vágott gyep szagúan közlekedni. =D
A szobáink szép lassan alakulnak. Ma a polc került feltételre, amit hétvégén készített Krisz, augusztus végén az anyu által készített képek kerültek fel, mint a tavaszlány és a puzzle képek. Mindegyiket imádom, a gésáknak szerintem nagyon erotikus hangulatuk van az ágyunk felett, a csajok a farkasokkal szépen mutatnak az ablak körül, és nekem nagyon passzol a tavaszlány a tévé fölé a kis "lukba". Mellé majd fényképeket szeretnék, csak az ilyesmi mindig sokáig tart nálunk, mert ki kell válogatni, el kell menni megcsináltatni, ha már megvan a keret... XD Mondjuk még sok minden hiányzik, pölö egy éjjeliszekrény. Néha kinézünk egyet-egyet, de valahogy egyik sem az igazi, méretben, színben vagy formában lehetne jobb, és a háromszemélyes kanapét is szeretnénk lecserélni egy kétszemélyesre, vagy két kisebb fotelre, hogy elférjünk rendesen. Immár van kandallónk, már kétszer be is gyújtottunk, szóval megfagyni se fogunk, meg van egy nagyon faja hangulata is, s az ablakban meg egyre több a növény. A ruhaszárító mondjuk eléggé ront az összképen, de talán később elfér majd az előszobánkban.
Elmondhatatlanul hiányzik a szerepjáték, de sajnos Ákosnak borzalmas a beosztása és rengeteget dolgozik, Yamamoto meg új helyen dolgozik és neki sem teljesen kiszámítható, mikor ér rá. =( Lassan elfelejtjük a sztorit, olyan rég tudtunk összeülni. Anno terveztük, hogy majd nyáron nálunk, de nem jött össze, most meg megint megy nekem a két suli, Krisz is nyomja az utolsó félévét meló mellett...
Jól sikerült események
Lehet, hogy a dolgok múlandóbbak, mint hittem. Vagy eddig csupán nem akartam ezt tudomásul venni? Nem is tudom... talán nem is számít. A napok úgy jöttek egymás után, hogy alig tudtam követni, mikor mi történik. Múlt szerdán pokolira lebetegedtem, szerintem megfáztam a klímától, ami nélkül a többiek nem bírnak élni angolon, én pedig színtisztán gyűlölöm. Mindenem fájt deréktól felfelé, fáztam, fújtam az orrom, köhögtem, alig kaptam levegőt, fáradt és nyűgös voltam, Nick ráadásul rohadtul meg is bántott, úgyhogy még bőgtem is. Pedig a legszorgalmasabb napom volt, három fontos nyelvtani kérdést is felhoztam, közülük az egyikkel észrevettem a tankönyvben egy hibát. Mindegy, miután lenyugodtam, már nem számított a dolog, csak akkor erősen gyomron vágott. Hazajöttem a legnagyobb melegben úgy, hogy szinte rázott a hideg, alig bírtam vonszolni magam a fájdalomtól úgy, hogy már vettem be fájdalomcsillapítót is, mondtam mamának, hogy próbálok életben maradni, eljöttem a szobába levetkőzni, azzal lefeküdtem és órákig aludtam ugyanabban a kilapított béka pózban. Estefelé jöttek apuék, kimentem köszönni nekik, de nem nagyon foglalkoztak velem, mama csinált kamillateát, ettem némi süteményt, utána visszafeküdtem. Másnap nem mentem suliba, hogy tudjak pihenni és meglegyünk időre a meglepetés lánybúcsúra készülő süteményekkel. Feladatot is vállaltam be, azt is este csináltam meg, hogy másnap Nana ki tudja nyomtatni, pénteken meg suli után befejeztük mamával a süteményeket.
A szombat számomra nehezen indult, sokáig morfondíroztam, mit vegyek fel, végül a pink, fekete rózsákkal díszített ruhám mellett döntöttem, amiben jól is éreztem magam. Egy darabig. Borzalmasan meleg volt, amin nagyon csak rövid időre segített az a hatalmas eső, ami lezúdult nap közben, és az a ruhácska kissé melegnek bizonyult, így jól besütizve, kicsit borozva, a nevetéstől még jobban kimelegedve úgy éreztem, elpusztulok, ha nem mehetek haza lezuhanyozni és ledőlni. Persze a nap rettentő jól sikerült, felsorakozva koszorúval, szalaggal, elkelt plecsnivel vártuk Namit, aki örömében el is sírta magát. A feladatok remekül sikerültek, megtalálta leendőbeli férje szakállát a tizenhárom hamis között, cukik lettek a képek, amiket rajzoltattak vele a csajok, a kérdések viccesek voltak és kiderült, milyen jól ismerik egymást Nami és Szabi. Bár Szabi egyes válaszain sírtunk a röhögéstől, például, hogy szerinte a tofu zöldség, Son Goku pedig szuperhős, és hogy a hűtő nélkül nem tudna élni, miközben Nami szerint azzal ugyanúgy van, mint én. X"D A sütemények nagyon finomak lettek, szerencsére a nagy részét betakarították a lányok, a krémeset pedig szétosztották maguk között, úgyhogy haza csak Nana finom minifánkjából és Judit különleges kókuszgolyójából hoztam. Na jó, meg négy kis kiflit a sajátomból, de azt Krisznek, mert csak lemeózni hagytam a portékám, nassolni belőle nem. X) Albert odatette magát, így neki hála lett büntifánk, ami egészen úgy nézett ki, mintha libafossal lett volna díszítve, mert Nana hiába mondta el neki pontosan, hogyan készítse el a fehércsokit, valami hiba csúszott bele. Mindenesetre igaza volt, már csak a kukoricadarabok hiányoztak róla díszítésnek. X"D
Miután itthon mindent elmeséltem a lánybúcsúról, mi is lejátszottuk Krisszel Nana kérdéseit. Egyrészt kíváncsi voltam, ki mennyire van képben, másrészt voltak olyanok, amikről sosem beszélgettünk korábban. Mit ne mondjak, remek volt, majd kéne további kérdéseket kitalálni is. =) Másnap reggel, vagyis vasárnap végre eljutottunk strandolni anyuval hárman. Gyerekkoromban a család mindig Százhalombattára járt, így oda szerettem volna menni, mert kíváncsi voltam, mekkora, felnőttként milyen. Isteni volt! Meglepően jó árak fogadtak bennünket, a medencék rendben voltak, kényelmes volt az egész, úgyhogy remekül éreztük magunkat. Sokat beszélgettünk, nevetésből is akadt bőven, és jókat ettünk. Részemről egy fél hekk, egy hamburger csúszott le, anya és Krisz lángosozott, otthon pedig anya olaszos fűszerrel ízesített hirtelen sültet csinált, mint utóbb kiderült, kicsit steakesre véve a figurát, én különféle zöldségeket aprítottam salátához és joghurtos, fokhagymás, bazsalikomos öntettel ízesítettem. Irtó jólesett! Hétfőn a maradékot elvittem a suliba, bár két étkezésre ettem meg, ebédre és vacsira Katánál, valamivel később, minthogy fagyiztunk.
Írás terén elmaradásban vagyok, noha még nem akkorában, hogy pánikolnom kelljen. Elkezdtem egy aranyos, egyszerű kis sztorit Univerzumhoz, kezdem összeállítani a HITM-re a történetem, noha van egy fél, amit majd be szeretnék fejezni, noha el nem fogom küldeni. Majd bekerül az olvasnivalókhoz. A regénypályázaton nem tudok indulni, mert nem lesz időm a regényemmel foglalkozni, főleg, miután Ogi olyan kérdéseket tett fel vele kapcsolatban, ami miután újra kell olvasnom az egészet, el kell alaposan gondolkodni, és egyes dolgokat valószínűleg javítanom. Szeretem a Szeretet ez egyfajta szürrealitását és buborékban élését, de a következő regényemet reálisabbra szeretném majd megírni, aztán talán azzal pályázok jövőre.
A szombat számomra nehezen indult, sokáig morfondíroztam, mit vegyek fel, végül a pink, fekete rózsákkal díszített ruhám mellett döntöttem, amiben jól is éreztem magam. Egy darabig. Borzalmasan meleg volt, amin nagyon csak rövid időre segített az a hatalmas eső, ami lezúdult nap közben, és az a ruhácska kissé melegnek bizonyult, így jól besütizve, kicsit borozva, a nevetéstől még jobban kimelegedve úgy éreztem, elpusztulok, ha nem mehetek haza lezuhanyozni és ledőlni. Persze a nap rettentő jól sikerült, felsorakozva koszorúval, szalaggal, elkelt plecsnivel vártuk Namit, aki örömében el is sírta magát. A feladatok remekül sikerültek, megtalálta leendőbeli férje szakállát a tizenhárom hamis között, cukik lettek a képek, amiket rajzoltattak vele a csajok, a kérdések viccesek voltak és kiderült, milyen jól ismerik egymást Nami és Szabi. Bár Szabi egyes válaszain sírtunk a röhögéstől, például, hogy szerinte a tofu zöldség, Son Goku pedig szuperhős, és hogy a hűtő nélkül nem tudna élni, miközben Nami szerint azzal ugyanúgy van, mint én. X"D A sütemények nagyon finomak lettek, szerencsére a nagy részét betakarították a lányok, a krémeset pedig szétosztották maguk között, úgyhogy haza csak Nana finom minifánkjából és Judit különleges kókuszgolyójából hoztam. Na jó, meg négy kis kiflit a sajátomból, de azt Krisznek, mert csak lemeózni hagytam a portékám, nassolni belőle nem. X) Albert odatette magát, így neki hála lett büntifánk, ami egészen úgy nézett ki, mintha libafossal lett volna díszítve, mert Nana hiába mondta el neki pontosan, hogyan készítse el a fehércsokit, valami hiba csúszott bele. Mindenesetre igaza volt, már csak a kukoricadarabok hiányoztak róla díszítésnek. X"D
Miután itthon mindent elmeséltem a lánybúcsúról, mi is lejátszottuk Krisszel Nana kérdéseit. Egyrészt kíváncsi voltam, ki mennyire van képben, másrészt voltak olyanok, amikről sosem beszélgettünk korábban. Mit ne mondjak, remek volt, majd kéne további kérdéseket kitalálni is. =) Másnap reggel, vagyis vasárnap végre eljutottunk strandolni anyuval hárman. Gyerekkoromban a család mindig Százhalombattára járt, így oda szerettem volna menni, mert kíváncsi voltam, mekkora, felnőttként milyen. Isteni volt! Meglepően jó árak fogadtak bennünket, a medencék rendben voltak, kényelmes volt az egész, úgyhogy remekül éreztük magunkat. Sokat beszélgettünk, nevetésből is akadt bőven, és jókat ettünk. Részemről egy fél hekk, egy hamburger csúszott le, anya és Krisz lángosozott, otthon pedig anya olaszos fűszerrel ízesített hirtelen sültet csinált, mint utóbb kiderült, kicsit steakesre véve a figurát, én különféle zöldségeket aprítottam salátához és joghurtos, fokhagymás, bazsalikomos öntettel ízesítettem. Irtó jólesett! Hétfőn a maradékot elvittem a suliba, bár két étkezésre ettem meg, ebédre és vacsira Katánál, valamivel később, minthogy fagyiztunk.
Írás terén elmaradásban vagyok, noha még nem akkorában, hogy pánikolnom kelljen. Elkezdtem egy aranyos, egyszerű kis sztorit Univerzumhoz, kezdem összeállítani a HITM-re a történetem, noha van egy fél, amit majd be szeretnék fejezni, noha el nem fogom küldeni. Majd bekerül az olvasnivalókhoz. A regénypályázaton nem tudok indulni, mert nem lesz időm a regényemmel foglalkozni, főleg, miután Ogi olyan kérdéseket tett fel vele kapcsolatban, ami miután újra kell olvasnom az egészet, el kell alaposan gondolkodni, és egyes dolgokat valószínűleg javítanom. Szeretem a Szeretet ez egyfajta szürrealitását és buborékban élését, de a következő regényemet reálisabbra szeretném majd megírni, aztán talán azzal pályázok jövőre.
Hullámzás, mi a fejed búbjáig betakar
Remekjó pályázatok kerültek megint fel az internet végtelen hirdetőtáblájára. Már elkezdődött a Marvel Kihívás alkotási szakasza (HITM - Hero in the maze), amire jelentkeztem, bár mivel kiírt az Univerzum Alkotócsoport egy LMBTQ+ novellapályázatot és meghirdetett Atlantic Press Könyvkiadó egy nőknek szóló regénypályázatot, valahol bánom is, hogy jelentkeztem rá, pedig azonnal négy ötletem is lett, hiába nem írtam még sosem Marvel fanficet. Ezen felül ugye most kezdtem el foglalkozni újra a bloggal, még rengeteg tennivaló van itthon is, úgyhogy... *blugy*
Ma reggel meghalt egy volt kollégánk, akit nagyon kedveltünk, holnap pedig Chester halálának első évfordulja lesz.
Ma reggel meghalt egy volt kollégánk, akit nagyon kedveltünk, holnap pedig Chester halálának első évfordulja lesz.
Élek, írok, játszom
Sajnálom, hogy ennyire eltűntem, nem így terveztem a dolgokat. Sokat birkóztam a HP kihívásos sztorimmal, harmadik nekifutásra tudtam csak összehozni egy olyan cselekményszálat, amiről azt gondoltam, ha olvasnám, nem unnám magam halálra, és még az sem adta meg magát könnyen, mert a vége valahogy nem akart összeállni. Aztán persze az utolsó este hajrájában egy szuszra befejeztem. Úgy határoztam, hogy amíg nem vagyok kész vele, addig nem blogolhatok, mert az azt jelenti, hogy amikor géphez kerülök, nem azzal vagy egy másik írással foglalkozom, de végül keveset is ültem a laposomnál, meg új lett. Két év után sikerült új géphez jutnom, aminek elmondhatatlanul örülök. És végre tudok játszani! Leírhatatlan... Két és fél évvel ezelőtt LoLoztam utoljára, ezért az első meccsem pocsékra sikerült, totál kibuktam, mennyire nem vágom, mi hogy van, ráadásul megváltozott az egyik kedvenc karakterem, Ezreal is. Aztán elkezdtem feltelepíteni a WoWot, és elnyelt a fellobbanó szerelem. Három évvel ezelőtt nem volt ennyire összetett, ennyire dinamikus, ennyire változatos, ennyire szép, ráadásul végre Pandarián képezhetem a Horda új harcosát. Imádom. Nem is akarok róla többet áradozni, mert aki ismeri, annak nem kell bemutatni, akit érdekel, az utána tud nézni, akit meg hidegen hagy, azt meg nem untatnám vele.
Megkezdődött a Potter Kihívás publikálási szakasza, remélem, jöttök olvasni, mert számítunk rátok, és jó történetek születtek. Emellett már beküldtem anyagot a Moly antológiához, készülök az Avana pályázatra is legalább egy novellával, és erőteljesen töröm a fejem, mit írhatnék a Könyvmolyképző novellapályázatára. Írás fronton, azt hiszem, most ennyi van. Az év eleje jól besűrűsödött, amit nagyon élvezek, csak az idővel nem vagyunk mindig összhangban egymással. Ennek és sok más ellenére kiegyensúlyozottnak érzem magam, bizonyos szempontból úgy gondolom, nagyon a helyemen vagyok.
Egyébként akartam írni valamiről, egy témát szerettem volna kifejteni, de mire eljutottam ide, minden átgondolt ötlet kifutott a fejemből. Legközelebb jegyzetelek.
Megkezdődött a Potter Kihívás publikálási szakasza, remélem, jöttök olvasni, mert számítunk rátok, és jó történetek születtek. Emellett már beküldtem anyagot a Moly antológiához, készülök az Avana pályázatra is legalább egy novellával, és erőteljesen töröm a fejem, mit írhatnék a Könyvmolyképző novellapályázatára. Írás fronton, azt hiszem, most ennyi van. Az év eleje jól besűrűsödött, amit nagyon élvezek, csak az idővel nem vagyunk mindig összhangban egymással. Ennek és sok más ellenére kiegyensúlyozottnak érzem magam, bizonyos szempontból úgy gondolom, nagyon a helyemen vagyok.
Egyébként akartam írni valamiről, egy témát szerettem volna kifejteni, de mire eljutottam ide, minden átgondolt ötlet kifutott a fejemből. Legközelebb jegyzetelek.
Kicsit durván
Rákaptam a Twitterre. Van pár közösségi oldal, ami taszított, s ez is ilyen volt, aztán egyszer hallottam, hogy valamelyik író elkezdte rajta publikálni a sztoriját és regisztráltam. Egyből unszimpatikussá vált az egész, sok időre el is felejtettem, aztán valahogy... talán HamletMachine miatt kerültem rá vissza. És rákaptam. Ott kezdtem el szidni agyba-főbe a Szívből, színből igazán-t. Utólag gondolkodtam ezen, de végül arra jutottam, hogy nem csak a rajongás fontos egy-egy munkánkért, hanem a kritikák is.
Még nem végeztem vele, nagyjából a kétharmadát olvastam el, de amennyi jót írtam a Fogadj el!-ről, szerintem annyi lehúzót fogalmaztam meg erről a könyvről. Miért? Utálom az összes karakterét. Patrik idegesít a legjobban, a játszmái, szeretetkicsikaró viselkedése és igazából gonosznak is joggal nevezhető húzásai sokszor pattintják el nálam a cérnát, pedig nem közönséges cérnám van. Persze alá van támasztva egy szeretetre képtelen apával, egy halott anyával, de ez még nem feltétlen ok, hogy totálisan fasz legyen valaki, ráadásul olyan emberekkel, akik őszintén, odaadóan, nagyon szeretik. Lilla a második, akit megfojtanék egy kanál vízben. Önző, elkényeztetett és még büszke is rá. Valahol érthető, hogy a gyerekkori szerelemről nehezen mond le az ember, nehezen lép tovább, de Patrik, bakker, egyáltalán nem az a tökéletes fiú, akire megéri éveket pazarolni, álmodozni róla és tönkrevágni a testvéri kapcsolatot. Sőt, Patrikot az első alkalommal rendesen arcon kéne vágni, amikor tudom, hogy a bátyámat szereti és csak azért nyomul épp rám, hogy neki okozzon fájdalmat, aztán ha ennyiből nem ért, úgy tökön rúgni, hogy megtanulja egy életre a leckét. Én olyan testvér voltam anno, aki lehet, hogy nem bánt kesztyűs kézzel a testvérével, de elvertem azt, aki bántotta és kiálltam érte a tanáraival szemben is. Nem tudom, tanítottak-e rá, mástól tanultam, vagy csak így éreztem helyesnek, de sziklaszilárd meggyőződésem volt, hogy ezt így kell csinálni, s a mai napig is ezt tartom javarészt normálisnak, csupán a viszonyunk változott abszolút pozitív irányba. Azt hiszem, pont abban a korban kezdtük egymást értékelni a testvéremmel, mint amiben a könyv szereplői járnak. Ha huzamosabb ideig nem voltam otthon, a tesóm hiányolt, órákat ültünk egy kávé vagy tea, esetleg az üres bögréjük felett, míg beszélgettünk, érdekelt, mi van a másikkal, s eszünkbe sem jutott volna keresztbe tenni egymásnak. Akkor lett értéke a testvérünknek. Na ehhez mérve Lillát... Őszintén megvetem, s nem csak azért, mert szándékosan belemászik Patrik és Alex kapcsolatába, hiába tudja, hogy szeretik egymást, azért is megvetem, mert bár tisztában van vele, mit tesz, még magát is hitegeti, mentőöveket dobál saját magának a hülyeségeire és hibáira.
Alex... Hadilábon állok vele, mert egészen szerethető karakter lehetne, csak beszáll Patrik játszmáiba és a húgának se adja le a drótot, hogy "figyelj, örülnék neki, ha lepattannál a pasimról". És nem csak Patrik játszmáit fogadja el, a szüleiét, az osztálytársaiét, a társadalomét... Nem azt mondom, hogy tetováljon szivárvány zászlót a fejére, vagy hordjon "Meleg vagyok!" feliratos pólót, de hogy meghunyászkodó legyen, azt nem fogadom el. Néha tökösen viselkedik, máskor olyan anyámasszonykatonája. És a legrosszabb benne, hogy ő is éveket pazarol egy olyan sunyi, selejtes alakra, mint Patrik. Persze romanticizálhatnánk, de tapasztalatból beszélek. Volt nagy-nagy-nagy szerelmem, akivel egy évig volt happy a világ, aztán két év ráadás nemhivatalosan, időszakosan, s a következő három év olyan pokolira sikerült, hogy végül én mondtam ki a végét, holott őhozzá mindenkinél jobban ragaszkodtam. Pont ezért haragszom Alexre, hogy mennek a játszmák és a nyomorgatás, a szenvedés évek óta, s nem unja meg, mindig elhiszi vagy elhiteti magával, hogy valahogy rendben lesznek/vannak a dolgok, mindig megbocsát, mindig visszakúszik. Miért? Annyi sok jó pasi van a világon... Miért kell leragadni Patriknál? Főleg, amikor egyre több árulással csapja képen.
Na de most kicsit térjünk ki az írói stílusra. Nagyon fura! Három szemszög, méghozzá kétféle kivitelben. A belső monológok nagyon tetszenek, a megfogalmazásuk, az ívelésük, az összetételük remek. Szeretem azt, hogy tudatosságot tükröz, mert amikor egy belső szemszöges részt elolvasok, látom, hogy kitűzte az írónő, hogy el akar jutni A-ból Z-be, de ez nem egy nyílegyenes linea, hanem ízekkel tűzdelt, került bele B, C, D és a többi. Ezek a részek általában olvastatják magukat, attól szoktam kibukni, amikor a szereplők jellemhibái, viselkedése, vágya számomra nem elfogadható, nem logikus. Számtalanszor gondoltam azt, hogy dobom az olvasást, de mindig ott volt bennem a belső hang, hogy Rácz-Stefán Tibor az egekig dicsérte, s három ilyen lehetetlen, szenvedésszerető, ellenszenves gyökér karakterrel mire lehet menni. Hajtott a kíváncsiság és dac. Igen, a dac, hogy bármennyire is felidegesít, el fogom olvasni. Tudni akarom a végét, de nem úgy, hogy odalapozok, benyalom és kész, le van tudva. Szeretném látni, hogyan juttatja el Róbert Katalin a szereplőit a happy endig. Tudtommal az lesz.
Vannak mondatszerkezetek, amik tetszenek, amik miatt úgy érzem, megéri olvasni. Vannak a könyvben szerkesztési hibák, amik miatt a hajam téptem. És a tagolás is eleinte idegesített. Valahogy nem érzem azt, hogy a könyv első fele bármiről is szólt volna. Nem tudnám visszaidézni a jeleneteket, azt tudom, hogy rengeteg szó volt arról, hogy mindenki szerelmes és mindenki baromságokat művel. Mert Patriknak kellenek a győzelmek mások felett, a szexben, mert Lillánk kellenek az elismerések és minden, ami megtetszik neki, s mert Alexnek kellenek a barom elhatározások és a dacos kitartás. Viszont a jó hír, hogy a könyv közepén elindul a cselekmény. Van benne, de nem hangsúlyos, legalábbis én a nyomorgást éreztem addig, ám miután végre megszakad az állandóság és a megszokott se vele, se nélküle hullámzása, beindul a sztori. Elkezd érdekes lenni. Belevitt az írónő egy olyan csavart, ami egészen jól felhozta a lehúzó véleményemet. Nem a váratlansága vagy a fantasztikussága tehet róla, inkább a tálalása. Az elég jó, tényleg. Vagy legalábbis nekem bejön. Azt érzem, hogy végre nem csak szenvedünk, hanem tapasztalunk és haladunk is valamerre. Persze a történések miatt még jobban utálom Patrikot és Lillát, de az mellékes, Alexban azért bízom, hogy megjön az esze.
Mellékszereplők? Jesszus Úristen! Lilla, Alex és Ákos szülei sötét igásállatok, akik úgy élnek, hogy ami számukra kényelmetlen, nem tetsző, az nincs. Igen, az megszűnik, jelentőségét veszti. Kivagyok tőle. Felnőtt emberek lehetnek ilyen buták??? Amúgy tudom, hogy igen, sőt, a főszereplőket is reálisnak tartom, pontosan ezért szidom őket annyit. Miért akarna az ember arról olvasni, ami nap mint nap körülveszi? Komolyan azt várom, hogy végre lesz fény az alagút végén, fejlődik a karakterek jelleme, megtanulnak valamit, előrébb jutnak a szellemi és érzelmi evolúcióban. A szülőket hagyjuk is, mert élve elásnám őket, az a mondata Alexnek mindent elmond róluk, mikor közli a húgával, hogy "Apa mást sem tesz, csak arról papol nekem, hogy segítsem a testvéremet, ne sajnáljam tőle a boldogságot. Kár, hogy neked soha nem beszélt ilyesmikről.". Agyonüt, olyan igaza van. Amúgy meg nem valami kidolgozottak, anyuka főz-mos-takarít, kritizálja Ákos barátnőit és süteményt süt, apuka agyonajnározza a pici lányát és folyton alulértékeli Alexet. Noémi viszont meglepően kidolgozott, kapott figyelmet és egészen kedvelem is. Bár eddig úgy hittem, Ákos a legszerethetőbb a könyvben, aki mindenből kihúzza magát, csak annyiban enged a szüleinek, amennyivel elkerülhető a ribillió, amúgy saját életet él.
Az elmúlt másfél-két hét a mozgolódásról szólt számomra, az olvasás mellett csak barátokra és kettő, nagyobb, országon belüli útra volt időm. Nem mintha baj lenne, csak már szeretnék leülni rendesen írni, amikor nem az villog a fejem felett, hogy x órám van, utána le kell feküdnöm, különben esélytelen, hogy ne agyhalottként végezzem a munka után, stb. Emellett persze szeretnék néhány emberrel találkozni, vannak fixált napok fixált dologra, mint a csütörtöki szerepjáték, amiről nagyon sajnálom, de nincs kapacitásom írni, pedig az újpyarrszentesi parti játékidőben már megélte a tizenötödik évet és lenne mit megosztanom erről. És beígértem magam - szerintem egy éve húzom lassan, hogy tényleg meg is jelenjek - egy idegen bandába játszani is, s úgy terveztem, május közepétől ráérős leszek. Hát nem, nem leszek. XD Ennek egyik oka a kötelességek, a másik oka, hogy több pályázatra is szeretnék írni és ahhoz bizony idő kell.
Az ügyészes pályázatról szerintem már tettem itt említést. Na azzal bajban voltam egészen a mai napig, mivel több jó ötletalap jött velem szembe, de a fő témát valahogy nem tudtam belőle kihozni. Viszont ma beugrott, hogy a Pulzus akták című sorozatomhoz tudok írni egy részt ezzel a témával. Kicsit röhögök már magamon, hiszen az első részt befejeztem, a másodikba belekezdtem tavaly novemberben, de a referenciaszemélyem miatti törés következtében nem folytattam még, a harmadikat nemrég kezdtem el, csak nem jutottam géphez másfél hétig, azóta meg már a negyedik kötetet is levázlatoltam, befejeztem, s az ötödik negyedénél járok fejben. Ez pedig a hatodik része lesz a sorozatnak.
Elég sokat gondolkodtam az aktákkal kapcsolatban. Tavaly novemberben még azt is kilátásba helyeztem, hogy dobom az egészet, de mindig ott motoszkált a fejemben, hogy engem eléggé szórakoztat és számomra kihívás egy misztikus sorozatfüzér megalkotása. Egy-egy részhez kell kutatómunkáznom, mert szeretnék mitológiákra, megtörtént vagy valós esetekre alapozni. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez életem fő műve, ám ez nem gond egyelőre, érdekesnek tartom, mint munkát és erősen vacillálok rajta, hogy publikáljam-e, hogy visszajelzéseket kapjak, vagy ne, próbáljam valamilyen módon kiadni. Az első kötet ugye már elérhető ASF-en, a másodiknak talán két fejezete, s az első aktát elkezdtem feltölteni TöBire. Megvan bennem a vágy, hogy véleményeket kapjak, mert ez egy teljesen új vonal tőlem és érdekel, hogy teljesítek, de egyik oldalon sem aratott túl nagy sikert a dolog. ASF-en egyszerűen azért, mert nem fanfiction, a TöBit meg nagyon kevesen ismerik. Pedig jó oldal, csak a fórum hiányzik.
Annyi mindent mesélnék róla, de spoiler lenne szerintem... Már korábban is láttam, hogy ez egy elég nagy volumenű történet több kis szeletre bontva, de ahogy világít rá a fejem mellett felizzó körte az egyes aktákra, úgy látom át, mibe is vágtam a fejszém. Csak tudjam megírni, komolyan!
Még nem végeztem vele, nagyjából a kétharmadát olvastam el, de amennyi jót írtam a Fogadj el!-ről, szerintem annyi lehúzót fogalmaztam meg erről a könyvről. Miért? Utálom az összes karakterét. Patrik idegesít a legjobban, a játszmái, szeretetkicsikaró viselkedése és igazából gonosznak is joggal nevezhető húzásai sokszor pattintják el nálam a cérnát, pedig nem közönséges cérnám van. Persze alá van támasztva egy szeretetre képtelen apával, egy halott anyával, de ez még nem feltétlen ok, hogy totálisan fasz legyen valaki, ráadásul olyan emberekkel, akik őszintén, odaadóan, nagyon szeretik. Lilla a második, akit megfojtanék egy kanál vízben. Önző, elkényeztetett és még büszke is rá. Valahol érthető, hogy a gyerekkori szerelemről nehezen mond le az ember, nehezen lép tovább, de Patrik, bakker, egyáltalán nem az a tökéletes fiú, akire megéri éveket pazarolni, álmodozni róla és tönkrevágni a testvéri kapcsolatot. Sőt, Patrikot az első alkalommal rendesen arcon kéne vágni, amikor tudom, hogy a bátyámat szereti és csak azért nyomul épp rám, hogy neki okozzon fájdalmat, aztán ha ennyiből nem ért, úgy tökön rúgni, hogy megtanulja egy életre a leckét. Én olyan testvér voltam anno, aki lehet, hogy nem bánt kesztyűs kézzel a testvérével, de elvertem azt, aki bántotta és kiálltam érte a tanáraival szemben is. Nem tudom, tanítottak-e rá, mástól tanultam, vagy csak így éreztem helyesnek, de sziklaszilárd meggyőződésem volt, hogy ezt így kell csinálni, s a mai napig is ezt tartom javarészt normálisnak, csupán a viszonyunk változott abszolút pozitív irányba. Azt hiszem, pont abban a korban kezdtük egymást értékelni a testvéremmel, mint amiben a könyv szereplői járnak. Ha huzamosabb ideig nem voltam otthon, a tesóm hiányolt, órákat ültünk egy kávé vagy tea, esetleg az üres bögréjük felett, míg beszélgettünk, érdekelt, mi van a másikkal, s eszünkbe sem jutott volna keresztbe tenni egymásnak. Akkor lett értéke a testvérünknek. Na ehhez mérve Lillát... Őszintén megvetem, s nem csak azért, mert szándékosan belemászik Patrik és Alex kapcsolatába, hiába tudja, hogy szeretik egymást, azért is megvetem, mert bár tisztában van vele, mit tesz, még magát is hitegeti, mentőöveket dobál saját magának a hülyeségeire és hibáira.
Alex... Hadilábon állok vele, mert egészen szerethető karakter lehetne, csak beszáll Patrik játszmáiba és a húgának se adja le a drótot, hogy "figyelj, örülnék neki, ha lepattannál a pasimról". És nem csak Patrik játszmáit fogadja el, a szüleiét, az osztálytársaiét, a társadalomét... Nem azt mondom, hogy tetováljon szivárvány zászlót a fejére, vagy hordjon "Meleg vagyok!" feliratos pólót, de hogy meghunyászkodó legyen, azt nem fogadom el. Néha tökösen viselkedik, máskor olyan anyámasszonykatonája. És a legrosszabb benne, hogy ő is éveket pazarol egy olyan sunyi, selejtes alakra, mint Patrik. Persze romanticizálhatnánk, de tapasztalatból beszélek. Volt nagy-nagy-nagy szerelmem, akivel egy évig volt happy a világ, aztán két év ráadás nemhivatalosan, időszakosan, s a következő három év olyan pokolira sikerült, hogy végül én mondtam ki a végét, holott őhozzá mindenkinél jobban ragaszkodtam. Pont ezért haragszom Alexre, hogy mennek a játszmák és a nyomorgatás, a szenvedés évek óta, s nem unja meg, mindig elhiszi vagy elhiteti magával, hogy valahogy rendben lesznek/vannak a dolgok, mindig megbocsát, mindig visszakúszik. Miért? Annyi sok jó pasi van a világon... Miért kell leragadni Patriknál? Főleg, amikor egyre több árulással csapja képen.
Na de most kicsit térjünk ki az írói stílusra. Nagyon fura! Három szemszög, méghozzá kétféle kivitelben. A belső monológok nagyon tetszenek, a megfogalmazásuk, az ívelésük, az összetételük remek. Szeretem azt, hogy tudatosságot tükröz, mert amikor egy belső szemszöges részt elolvasok, látom, hogy kitűzte az írónő, hogy el akar jutni A-ból Z-be, de ez nem egy nyílegyenes linea, hanem ízekkel tűzdelt, került bele B, C, D és a többi. Ezek a részek általában olvastatják magukat, attól szoktam kibukni, amikor a szereplők jellemhibái, viselkedése, vágya számomra nem elfogadható, nem logikus. Számtalanszor gondoltam azt, hogy dobom az olvasást, de mindig ott volt bennem a belső hang, hogy Rácz-Stefán Tibor az egekig dicsérte, s három ilyen lehetetlen, szenvedésszerető, ellenszenves gyökér karakterrel mire lehet menni. Hajtott a kíváncsiság és dac. Igen, a dac, hogy bármennyire is felidegesít, el fogom olvasni. Tudni akarom a végét, de nem úgy, hogy odalapozok, benyalom és kész, le van tudva. Szeretném látni, hogyan juttatja el Róbert Katalin a szereplőit a happy endig. Tudtommal az lesz.
Vannak mondatszerkezetek, amik tetszenek, amik miatt úgy érzem, megéri olvasni. Vannak a könyvben szerkesztési hibák, amik miatt a hajam téptem. És a tagolás is eleinte idegesített. Valahogy nem érzem azt, hogy a könyv első fele bármiről is szólt volna. Nem tudnám visszaidézni a jeleneteket, azt tudom, hogy rengeteg szó volt arról, hogy mindenki szerelmes és mindenki baromságokat művel. Mert Patriknak kellenek a győzelmek mások felett, a szexben, mert Lillánk kellenek az elismerések és minden, ami megtetszik neki, s mert Alexnek kellenek a barom elhatározások és a dacos kitartás. Viszont a jó hír, hogy a könyv közepén elindul a cselekmény. Van benne, de nem hangsúlyos, legalábbis én a nyomorgást éreztem addig, ám miután végre megszakad az állandóság és a megszokott se vele, se nélküle hullámzása, beindul a sztori. Elkezd érdekes lenni. Belevitt az írónő egy olyan csavart, ami egészen jól felhozta a lehúzó véleményemet. Nem a váratlansága vagy a fantasztikussága tehet róla, inkább a tálalása. Az elég jó, tényleg. Vagy legalábbis nekem bejön. Azt érzem, hogy végre nem csak szenvedünk, hanem tapasztalunk és haladunk is valamerre. Persze a történések miatt még jobban utálom Patrikot és Lillát, de az mellékes, Alexban azért bízom, hogy megjön az esze.
Mellékszereplők? Jesszus Úristen! Lilla, Alex és Ákos szülei sötét igásállatok, akik úgy élnek, hogy ami számukra kényelmetlen, nem tetsző, az nincs. Igen, az megszűnik, jelentőségét veszti. Kivagyok tőle. Felnőtt emberek lehetnek ilyen buták??? Amúgy tudom, hogy igen, sőt, a főszereplőket is reálisnak tartom, pontosan ezért szidom őket annyit. Miért akarna az ember arról olvasni, ami nap mint nap körülveszi? Komolyan azt várom, hogy végre lesz fény az alagút végén, fejlődik a karakterek jelleme, megtanulnak valamit, előrébb jutnak a szellemi és érzelmi evolúcióban. A szülőket hagyjuk is, mert élve elásnám őket, az a mondata Alexnek mindent elmond róluk, mikor közli a húgával, hogy "Apa mást sem tesz, csak arról papol nekem, hogy segítsem a testvéremet, ne sajnáljam tőle a boldogságot. Kár, hogy neked soha nem beszélt ilyesmikről.". Agyonüt, olyan igaza van. Amúgy meg nem valami kidolgozottak, anyuka főz-mos-takarít, kritizálja Ákos barátnőit és süteményt süt, apuka agyonajnározza a pici lányát és folyton alulértékeli Alexet. Noémi viszont meglepően kidolgozott, kapott figyelmet és egészen kedvelem is. Bár eddig úgy hittem, Ákos a legszerethetőbb a könyvben, aki mindenből kihúzza magát, csak annyiban enged a szüleinek, amennyivel elkerülhető a ribillió, amúgy saját életet él.
Az elmúlt másfél-két hét a mozgolódásról szólt számomra, az olvasás mellett csak barátokra és kettő, nagyobb, országon belüli útra volt időm. Nem mintha baj lenne, csak már szeretnék leülni rendesen írni, amikor nem az villog a fejem felett, hogy x órám van, utána le kell feküdnöm, különben esélytelen, hogy ne agyhalottként végezzem a munka után, stb. Emellett persze szeretnék néhány emberrel találkozni, vannak fixált napok fixált dologra, mint a csütörtöki szerepjáték, amiről nagyon sajnálom, de nincs kapacitásom írni, pedig az újpyarrszentesi parti játékidőben már megélte a tizenötödik évet és lenne mit megosztanom erről. És beígértem magam - szerintem egy éve húzom lassan, hogy tényleg meg is jelenjek - egy idegen bandába játszani is, s úgy terveztem, május közepétől ráérős leszek. Hát nem, nem leszek. XD Ennek egyik oka a kötelességek, a másik oka, hogy több pályázatra is szeretnék írni és ahhoz bizony idő kell.
Az ügyészes pályázatról szerintem már tettem itt említést. Na azzal bajban voltam egészen a mai napig, mivel több jó ötletalap jött velem szembe, de a fő témát valahogy nem tudtam belőle kihozni. Viszont ma beugrott, hogy a Pulzus akták című sorozatomhoz tudok írni egy részt ezzel a témával. Kicsit röhögök már magamon, hiszen az első részt befejeztem, a másodikba belekezdtem tavaly novemberben, de a referenciaszemélyem miatti törés következtében nem folytattam még, a harmadikat nemrég kezdtem el, csak nem jutottam géphez másfél hétig, azóta meg már a negyedik kötetet is levázlatoltam, befejeztem, s az ötödik negyedénél járok fejben. Ez pedig a hatodik része lesz a sorozatnak.
Elég sokat gondolkodtam az aktákkal kapcsolatban. Tavaly novemberben még azt is kilátásba helyeztem, hogy dobom az egészet, de mindig ott motoszkált a fejemben, hogy engem eléggé szórakoztat és számomra kihívás egy misztikus sorozatfüzér megalkotása. Egy-egy részhez kell kutatómunkáznom, mert szeretnék mitológiákra, megtörtént vagy valós esetekre alapozni. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez életem fő műve, ám ez nem gond egyelőre, érdekesnek tartom, mint munkát és erősen vacillálok rajta, hogy publikáljam-e, hogy visszajelzéseket kapjak, vagy ne, próbáljam valamilyen módon kiadni. Az első kötet ugye már elérhető ASF-en, a másodiknak talán két fejezete, s az első aktát elkezdtem feltölteni TöBire. Megvan bennem a vágy, hogy véleményeket kapjak, mert ez egy teljesen új vonal tőlem és érdekel, hogy teljesítek, de egyik oldalon sem aratott túl nagy sikert a dolog. ASF-en egyszerűen azért, mert nem fanfiction, a TöBit meg nagyon kevesen ismerik. Pedig jó oldal, csak a fórum hiányzik.
Annyi mindent mesélnék róla, de spoiler lenne szerintem... Már korábban is láttam, hogy ez egy elég nagy volumenű történet több kis szeletre bontva, de ahogy világít rá a fejem mellett felizzó körte az egyes aktákra, úgy látom át, mibe is vágtam a fejszém. Csak tudjam megírni, komolyan!