Egyre jobban elegem van másokból

Lebetegedtem. Ki hitte volna? Ezt ilyen Pottyondi Edinásan hallom. Bár ő most akar leszokni a politikai és közélet trancsírozásáról, mert már nem teszi boldoggá, én ajánlom a YouTube csatornáját, tanulságos, ízes nyelvezettel elmesélt valóságos rémálom, és mi benne éldegélünk.

Őrült egy hetem volt a múlt hét, pénteken már üvöltöztem egymagam az irodában a magatehetetlen dühtől, itthon zokogva hullottam a Párom ölelésébe, aztán a pszichológusnál kezdődött elölről. Úgy érzem, főnöknek értésére kell adnom, hogy a személyes tér az egy fontos dolog, mert nem ért belőle, hogy elhúzódom, meg pofákat vágok, ha rám lehel, illetve akkor, mikor hallom, ahogy nyel és kutyorog a gyomra. Kivagyok attól, hogy az emberek mennyire neveletlenek és tiszteletlenek. És nem a tinik, nem, a korral egyenes arányban egyre rosszabb a helyzet! Én nagyon szeretek Budapesten élni minden hibájával együtt, de egyre inkább kívánkozom egy tanyára, ahol vagy home office, vagy kert és állattartás van. Egyre élhetetlenebb ez a város azáltal, hogy minden ide létesül, ami nem gyár.

Azt elmúlt két napot nagyrészt alvással töltöttem. Leszámítva azt, hogy hétfőn muszáj volt összerakni a húst és a krumplit, betenni a sütőbe és aztán kivenni onnan a megfelelő idő lejártával, illetve hogy tettem egy három órás kiruccanást az orvosomhoz, hogy csináljon egy covid tesztet és belenézzen a torkomba. Minden késő délután arra riadtam fel, hogy a szomszéd srác zaklatott káanyázással ledörömböl az alatta lakó cigányoknak. Szerencsére én mást nem hallok, de elhiszem, hogy lármázni szoktak és a helyében már felhívtam volna a közös képviselőt (hiszen a srác tulajdonos), hogy tűrhetetlen a helyzet, szólítsa fel az alatta lévő lakás tulajdonosát, hogy orvosolja a helyzetet. Mondjuk a srác is problémás, a repedt hangszóróból recsegő zeneszerű képződmény sem az, amit hallgatni szeretek, mint szomszéd, bár arról már szerencsére leszokott, hogy késő este, éjjel, hajnalban vagy korareggel nyomassa. Illetve ha nem tudja, mi az a hangerő, ami oké a szomszédainak is, akkor átkopogunk és visszavesz, esetleg rakok be én is zenét, ami csak azért mókás, mert a telefonom erősebben és jobban szól, mint neki bármije. Csak azt nem értem, hogy ha társasházban lakik, miért kell ilyeneket csinálni, hogy tudja, mizu, miért nem jött még rá az évek alatt, amióta itt lakik, hogy minden áthallatszik, és nyilván a fingásért, a szex közbeni nyögésekért, a mosógépért és a hajszárítóért nem fogunk szólni, dörömbölni, átcsengetni, akkor se, ha az éjszaka közepén halljuk, mert kinek mi mikor hogy jön ki, néha én is éjfél magasságában szárítok hajat, mert előbb nem tudok, hajszárítás nélkül meg életben maradni nem tudok, de a filmezés és a zenebonázás egy egészen más kategória. Meg amúgy miért nem ismeri a fülest? Már annyi fajta van, madzagos, hordozható, bedugható, fejhallgató, ... Ha Feri délutános, reggelente én is néha fülessel hallgatom a videókat, hogy őt ne zavarjam, de nekem is meglegyen a ritmus a készülődéshez.

Lehet, elő kéne szedni az Az együttélés szabályai című sorozatomat? A hangulatom megvan hozzá és ott ki is élhetném... Amúgy is egyszer folytatni akartam.

Sajnos sokkal valószínűbb, hogy megfogadva a legutóbbi interjúmon kapott jótanácsokat az önéletrajzommal kapcsolatban javítok rajta, felteszem az álláskereső platformokra és jelentkezem pár jól hangzó hirdetésre. Rottyon vagyok érzelmileg és lelkileg, nem tudok így rendesen írni.

Mint érintett, továbbra is ezzel az Asztromémek tulajdonában álló képpel tudom illusztrálni az általános hangulatom és véleményem azzal kapcsolatban, amit pár éve életnek hívunk:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Liani Hikawa (@lianihikawa) által megosztott bejegyzés

Szültél ma már?

Van egy fontos téma, ami lóg a levegőben. Évek óta. És egyre súlyosabb következményei lesznek.

Most nagyon megy ez a propaganda, hogy családok éve, szültél ma már?, satöbbi. A nőket vissza akarják kényszeríteni a konyhába, a kertbe és a gyerekek mellé. Ne legyenek okosak, se törekvőek, se kitartóak, csak szépen csendben engedelmeskedjenek.

Nyilván van, aki boldogan megtenné, ha nem is ebben a formában. Évekkel ezelőtt volt egy beszélgetés közöttünk, csajok között, és egyikünk kijelentette, ő vígan ellenne otthon. Mint Hachi a Nana című animéből. Akkor nagyon megrökönyödtem. Azt gondoltam, lehetetlen, hogy valakinek nem célja érvényesülni, egzisztenciát teremteni. Napokig rágtam a dolgot, míg rájöttem, ezzel semmi baj nincs. Hogy nem kell mindenkinek a csúcsra törni, harcolni, ugyanazt akarni. Hogy az egyéni preferencia sokkal fontosabb annál, minthogy megfeleljünk bárki más elvárásának. Onnantól kezdve tiszteltem azt, hogy ez a lány bevallotta, hogy ha a párja annyit keresne, hogy meg tudnának belőle élni, ő bizony nem tenné tönkre magát egy munkahelyen sem.

Na de kinek a párja keres úgy, hogy megteremtse a fészket, a számlákra valót, az ételre és szórakozásra, vagy tartalékolásra valót, esetleg a gyerekvállalást vagy -vállalásokat is kibírja a büdzsé? Az ismerősi körömből nem tudok ilyen példát állítani...

Szóval visszakényszerülünk dolgozni. Itt jön képbe egy barátnőm, aki egy éve nem talál munkát. Egészségügyi okokból fizikai munkát nem vállalhat, de mindenféle helyen kalapozott már, több interjún volt. És mindegyiken megkérdezték a törvényi tiltás ellenére is, hogy tervez-e gyereket szülni. Erre nincs jó válasz. Anyu szerint lehet hazudni, hogy nem lehet gyereke valakinek, vagy azt mondani, hogy nem akar gyermeket, majd ha mégis sikerül a baba, arra hivatkozni, hogy csoda történt. Hajlom erre, hiszen melyik cég fog beperelni, hogy hazudtál neki egy olyan kérdésre az interjún, amit évek óta meg sem pedzíthet? Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy nem ez a barátnőm az egyetlen, aki csak azért esik el egy munkától, mert fiatal nő. Nem akarnak minket alkalmazni, mert még benne vagyunk a korban, és amíg otthon vagyunk a kicsivel, fenn kell tartania a helyünket, mégis fel kell venniük a helyünkre valakit addig, akinek van bérköltsége és államnak fizetendő költsége.

Ha nincs munkahelyünk, alamizsnát kapunk csak az államtól annak örömére, hogy anyák lettünk, ami nem elég az önfenntartásra sem. Ilyenkor már nem elég, hogy van az embernek párja, aki elfogadhatóan keres, mert rengeteg plusz költség fog keletkezni. Szerencsétlen apák rommá dolgozzák magukat másod-, harmadállásokban, alkalmi munkákban, hogy fenntarthassák a felszínen a gyermeküket és annak anyját, meg persze magukat. Ennek eredményeképp nem csak kiégnek, de sosem tudnak időt tölteni velük. Van ennek így értelme? Rengetegen döntenek anyagi okokból amellett, hogy nem vállalnak gyereket, vagy külföldre költöznek. Nem azért, mert ott kolbászból lenne a kerítés, dehogy, csak a reálkereset mérföldekkel elhagyja az itthonit, és ez a nem mindegy. Akik pedig amellett döntenek, hogy nem lesz gyermekük, szerintem életük végéig kínozni fogja őket a bánat. Lappangva, de azonnal odamarva egy ismerős csemetéjének láttán. Én kétlem, hogy aki igazán vágyott gyerekre, az ettől megszabadul.

És mi van azokkal, akiknek nincs párjuk? Szerezzen egyet, mert hát család csak nő+férfi+gyerek lehet, ismerjük a képletet. Ugye. Csakhogy ha mondjuk egy szélsőséges példánál maradunk, és várandósan elveszíti valaki a párját, elég kicsi a valószínűsége, hogy nekiáll ismerkedni. Meg hát valljuk be, párt az ember nem tud leakasztani a szögről. Egyedül viszont abszolút nem lehet boldogulni.

Nem szeretném kihagyni azon nőtársaimat sem, akik egy másik nővel osztoznának az anyaságon, főleg annak fényében, hogy mint ahogy arra fentebb utaltam, államilag diszkriminálták őket is ebben az országban, amit nagyon szomorúnak tartok. Természetesen ez egy bővebb téma, aminek kifejtése nem kapcsolódik szorosan a fő csapásirányhoz, de szeretném megemlíteni, hogy azok az intézkedések, kerülőutak, konkrét ellehetetlenítések, amiket ellenük (és férfipárok ellen) tettek, megkeserítik és/vagy megnehezítik az életüket.

Végül halmozzuk a hátrányokat, mert rengeteg nőt érint a probléma. Ételintolerancia, autoimmun betegségek, genetikai vagy hormonális probléma, ma még gyógyíthatatlan, maximum féken tartható vagy nem eléggé ismert betegségek... Mind befolyásolhatják, és általában befolyásolják is a gyerekvállalási képességet. Ezeknek a nőknek záros határidejük van gyermeket vállalni és legtöbb esetben finoman szólva kínkeserves az út a sikerhez. Nos, a jelen kornak az egyszerű válasza erre a helyzetre, hogy dugd fel magadnak a vágyaidat jó mélyre. Senkinek nem kívánom azt a tehetetlen dühöt, mardosó bánatot, ideggyilkos pánikot, amit éreznek ők, hiszen egy elemi vágyat nem lehet okos megmagyarázásokkal csökkenteni, elmulasztani meg aztán végképp nem.

Az ismeretségi körömben legalább tíz ételintoleranciás lány van, és legalább négy olyan, akinek megmondták az orvosok, hogy mennyi idejük van gyereket szülni, utána game over. El nem tudom mondani, nekem milyen fájdalmas volt velük ezekről beszélni, azt pedig szavakkal le sem lehet írni, ők mit élnek meg. Full stressz, hogy sikerül-e, megmarad-e a baba, hogy a körülményeket is össze tudják-e addigra rendezni...

Napok óta kattogok ezen, ezt a bejegyzést is több lépcsőben írtam meg, belejavítottam, kipótoltam, kihúztam belőle...

Van, akinek jó kilátásai vannak. Van, aki lemondott a gyerekvállalásról. De van, aki ezerrel küzd. És van, aki egyre jobban kétségbe esik. Ez utóbbi aggaszt. Szeretem a barátaimat és borzalmas tudni, látni, ahogy felőrli őket ez az egész.

Aztán persze nyilván én is itt vagyok a sorban. Mindjárt betöltöm a harmincat, főállású tanuló vagyok, reményem van csak arra, hogy egy középfokú angol nyelvvizsgával a kezemben találok olyan munkahelyet, ami elfogadható fizetést ad, meg nem csinálnak ki idegileg és lelkileg fél év után. Sosem magával a munkával volt bajom, még azt is megtaláltam, hogyan csináljam jó szívvel, amit utáltam csinálni. Mindig, ahogy egész életem során, kilógtam a sorból, és mint tudjuk, a kiálló szeget be kell verni, vagy el kell távolítani. De tegyük fel, találok állást. Három évig kell dolgoznom, hogy aztán a fizetésem átlagának x%-át megkapjam, míg otthon vagyok a gyerekkel. Ha véget ér a munkaviszonyom és nem találok megint hónapokig másikat, újraindul a számláló. Nekem is kattog a biológiai óra, én sem leszek fiatalabb...

Huszonnégy-öt évesen úgy éreztem, itt az idő. Hogy ha három gyereket szeretnék, neki kell állni keményen a körülmények megteremtésének és belevágni a projektbe, különben kifutok az időből. Szó szerint hallottam, ahogy kattog a biológiai órám. Stresszeltem, görcsöltem, féltem. Adtam egy ultimátumot az akkori páromnak, hogy vagy elvesz feleségül és belevágunk, vagy koccolok, mert akkor találnom kell egy férfit, akivel közösek a céljaink, működik a kapcsolat, kölcsönös a szerelem, van metszete az érdeklődési körünknek, s meg is kell érlelni azt a kapcsolatot. Nem lett jó vége. Túléltem egy foscunamit, és nem csak a házasság ment gallyra, de elveszítettem a magzatot. A vetélés megrengette az önképem és az önbecsülésem, végül teljesen az ellentét akartam csinálni annak, amit addig csináltam. Semmilyen kötöttséget nem akartam, csak élni bele a nagyvilágba. Aztán jött a kicsi becsült születésének az ideje, és valahogy elkezdték kérdezgetni a kolléganők is, miért nincs gyerekem, mikor akarok szülni. Azt valahogy túléltem, összejöttünk Krisszel, akkor mindenki, de tényleg mindenki azzal jött, mikor jönnek az ikerlányok. Eleinte bizarr volt, mert hát friss kapcsolat, meg miért pont ikrek, majd amikor már a századik ember kérdezte, kezdett para és valahogy mégis vicces lenni. Majd jött a a második karácsony a vetélés után (az első karácsony alatt a lábadozás végén, kicsit utána voltam), amit a kicsivel tölthettem volna, és úgy összeroppantam, mint állat. Pedig talán egy két-két és fél hónappal kérdezhettem korábban meg Kriszt, mi van, ha egyáltalán nem akarok már gyereket, akkor is velem akar-e maradni. Azt mondta, igen. De lehet, hogy jobban tudta, még harcolok ezzel az üggyel magamban. Utóbb én is rájöttem, hogy ez volt a dackorszaka a vetélésem feldolgozási időszakának. Mert bár tudtam, hogy karmikusan így volt helyes, felhasította a lelkem.

Szépen telnek az évek, már több, mint három és fél éve vagyunk együtt, és hol nem akarok (tehát vágyom rá, de a körülmények miatt skippelem), hol pedig elkeseredetten vágyom rá (de nem vállalnám be önszántamból a körülmények miatt).

Szóval nem, nem szültünk még, és amíg így állnak a dolgok, legtöbben nem is fogunk tudni. Nagy volumenű és mielőbbi változásra van szükségünk.
Ez nem csak a mi érdekünk...

A tizenéves lányok, a harmincas pasasok és a sehol nem lévő szülők esete

Úgy látszik, csak nyafogni kell, hogy nem bírom rávenni magam, nem tudom, hogyan folytassam, nyaf, nyaf, nyaff, és akkor megjön a lendület a NaNoban, ugyanis a bejegyzés után egyből sikerült 3770-es szószámot produkálni. XD Tegnap lusta voltam, mikor lehetőségem lett volna, WoWoztam, ma pedig még hagyom szerintem pihenni Hetényéket, mielőtt átmegyek Talyhoz WoWozni. =D Hamisítatlan élmény Taly zselés teájával, és lehet, rávesszük magunkat, hogy a nightelfek birodalmában kalandozzunk. Legrosszabb esetben folytatjuk az orkjainkat. XD De annyira jók vagyunk, hogy mindig ugyanolyan jellegű kasztot választunk. X"D Nem úgy lenne értelme, hogy kiegészítjük egymást, neeeem, deehooogy. XD

Tegnap témáztak valamit a rebellesek, és kértem felvilágosítást, aztán nálam is robbant a bomba. Mivel én totál elzártan élek a YouTube-botrányoktól, fogalmam sincs, kik a menők, ki kivel merre hány méter, általában tőlük értesülök mindenféléről. Ha használom a csatornát, Szirmait és vele készült riportokat, zenefeldolgozásokat, filmelőzeteseket, WoW küldetés segítségeket, IGN-t, Tízes listát, magyar WachMojot, Pault, Plesovszki Nándort, külföldi tehetségkutatók felvételeit, Marvel /Trónok harca/HP univerzummal foglalkozó, azt fanok által bővített anyagokat, pszichológus előadásokat és videókat, néha tűnemezelős tanító anyagot, filmet és olyan videóklipeket/rajzfilmrészleteket/előadások részleteit nézek, amik zenéje nincs fenn Spotifyon. Régebben horrorsztorikat és Tomorrowland összeállításokat hallgattam munka közben, rajongtam Dancsó szakszerűenjeiért, egy időben amv-ket is néztem, de mióta Taly elköltözött YT-ról és nem járok ki Conra, leszoktam róla. Ezzel nálam ki is fújt a YT, általában nem is szoktam foglalkozni vele, ki milyen vlogot csinál, mert a felsoroltakon kívül nem érdekel senkié. Általában kimaradok a fiatalokat érintő, általuk felkapott emberek botrányaiból is, mert lássuk be, nem tartozom régóta abba a korosztályba.

Szóval. Adott egy szándékosan meg nem nevezett harmincas pasi és egy tizennégy év körüli lány. Azért nem adok nekik neveket, mert az, hogy most Y és X botránya robbant, semmit sem jelent, nem egyedi eset, volt is, van is, lesz is ilyesmi. Mindig voltak perverz pedofilok, akik tiniket vagy fiatalabbakat pécéztek ki, és a megfelelő módszerrel vagy erőszakkal próbáltak rávenni szexuális tevékenységre. Én ennek és az állatkínzó rétegnek kívánom vissza a kövezés általi halált, mert olyan súlyos mentális defektjük van, ami sem nem javítható, sem nem lehet vele együtt élni, de ez az én véleményem. Természetesen a probléma egyik fele az ilyen beteg ember. A másik fele pedig úgy találja meg őket, mint zsák a foltját, az önbizalom- és szeretethiányos fiatalok, többnyire lányok. Ez mindig így volt, én is voltam naiv, tapasztalatlan, önfejű tini, aki fittyet hányt az anyai óvásra, elmentem találkozni egy nálam majdnem húsz évvel idősebb fickóval, mert elbűvölt a felnőttség illúziója, az, hogy komolyan vett egy érett pasi, étterembe vitt. Aztán jött a pofára esés, hogy bizony ez nem jól alakul, a csávó egészen mást akar kivenni ebből a kapcsolatból, mint amit én bele tudok és akarok adni, úgyhogy meghoztam magamnak azt a szabályt, hogy minden nálam tíz-tizenévvel idősebb fickó automatikus letiltást kap.

Az, hogy én ezt a döntést hoztam, több apróság játszott közre. Egyrészt naiv voltam, nem hülye és tudtam nemet mondani - ha valami nem volt oké, szóltam róla a személynek, ha folytatódott, elhagytam a szitut. Másrészt bár viharos volt anyámmal a kapcsolatom, abban sosem kételkedtem, hogy ha gond van, anyatigrisként megvéd. Lehet, hogy otthon letépi a fejem és villogó szemekkel lekaparja a falat, miközben lenyom egy fél órás monológot, amit nyilván nem szeret bevállalni az ember tiniként (meg bizonyára utána se), de előbb kihúz a fosból. Harmadrészt pontosan tudtam, hogy a telefon és az internet egy olyan kapcsolat, amit irtózatosan könnyű megszüntetni, mert tiltható mindkettőn a másik, illetve kikapcsolható a készülék, ami összeköt vele.

A tinikor az őrültségekről, a saját helyünk kereséséről, a változásokról és a bizonytalanságról szól többek közt. Ez így normális. A szülővel is megváltozik a kapcsolat, mert kezdünk kinőni a gyerekszerepből, kezd formát ölteni a saját véleményünk, világnézetünk, preferenciarendszerünk, elkezdünk rálátni dolgokra. Ez is tök rendben van.

Amikor én voltam tini, a mobiltelefon és az internet még gyerekcipőben járt. Felszabadultunk a barátnőimmel a chat.hu-ra, ahol 18 éves egyemetistáknak adtuk ki magunkat, mert menők akartunk lenni, aztán anya megkérdezte, ennek mégis mi értelme. Mellesleg mindig lebuktunk, mert az egyetemi életről semmit se tudtunk. Szóval befejeztük, cirka két hónap után nem volt vicces. Utána az lett a pláne az internetben, hogy meg lehetett ismerni az ország bármely pontján élőket, és nyilván volt, akivel hamar számot is cseréltünk. Nem egy volt, akivel nem kellett volna, de ha nem értett abból, hogy ne hívjon többet, csak csörgött és csörgött a készülékem, kimentem a mellékhelyiségbe, fogadtam a hívást, majd lehúztam a vécét a mobilt fölé tartva, közben pedig próbáltam elfojtani a vihogásomat. Bizonyára bizsergette a túloldalon lévő fülét a hang. Nem is értem, miért koptak le sorra az ilyen kellemetlen alakok. xD Egyetlen egy valaki volt, aki ezek ellenére is folyamatosan hívogatott, vele anya beszélt. Odavittem neki a mobilom, hogy napok óta, akár órákon keresztül hívogat ez a szám, egy srác van a túloldalon, már mondtam neki, hogy kopjon le, erre anya felvette, közölte, hogy ez már zaklatás, és amennyiben folytatódik, rendőrséghez fordul. Na, az se hívott többet, és megtanultam, hogy mobilszámot kiadni csak akkor szabad, ha biztos vagyok benne, hogy normális a másik ember.

Nehéz lehet most gyereknek és tininek lenni, mert az internet természetes dolog, nonstop megy, nem úgy, mint régen, amikor csak 6 után lehetett a betárcsázóst használni, különben az embernek a gatyája ráment, néha a suliban megengedték, hogy netezzünk, mobilja meg annak volt, akinek a szülőjének kellett a munkához és a levetett készülék még bírta egy darabig a strapát. Én is ott éltem bizonyos mértékben, miután fejlődött a technológia, blogoltam, az írásaimat publikáltam, rengeteg barátom és ismerősöm volt, olvastam mások írását, animét néztem, mangát olvastam, WoWoztam, volt tevém, imádtam az MSN-t, skype-oltunk, saját szerkesztésű honlapom volt, ahol mások irományait is publikáltam a sajátom mellett. Valahogy tudtam, hogy nem szabad a személyes adatokat megadni - hol laksz, hova jársz suliba, bármilyen jelszót vagy igazolványszámot. Lehet azért, mert én is belesátáltam a pofonokba, melyekről fentebb írtam, lehet, hogy hozzátett az önvédelmemhez az, hogy az egyik osztálytársam megszégyenítő blogján is szerepeltem, lehet, hogy így neveltek, már nem emlékszem. És még csak azt se mondhatom, hogy nagyon volt a neten kívül életem, mert a barátnőim is otthonülősek voltak, s azon túl, hogy volt egy állatkertre való állatom, írtam, kézműveskedtem, néha csavarogtam csak.

A megszégyenítés, piszkálás, bántalmazás is a tinikorhoz tartozik. Nem azért, mert normális, hanem mert ez az egyik módja a hierarchia kialakításának. Régen is voltak olyan fiúk, akiket vertek, és olyan lányok, akik közutálat tárgyát képezték, én is periférián kívül tartott személy voltam. Voltam bezárva szekrénybe, mert ez valakinek vicces volt, csúfoltak, piszkáltak, mert furcsa voltam, és mert nem érdekelt a legjobb barátnőmön kívül senki. De álltam ki olyan srác mellett, aki mulya volt egy olyan sráccal szemben, aki lebukott hozzánk. Akkor egy pillanatig azt hittem, engem is megver, de közöltem vele, hogy ha ezt tervezi, azzal a maradék férfiasságát is meggyalázza, úgyhogy leengedte az öklét és otthagyott minket. Egyébként verekedős voltam, bár ezt nemigen tudták rólam a felnőttek, mert mindig láthatáron kívül csináltam az akciókat. Például az egyik lány az öltözőben megzsarolt, hogy ha nem teszek meg valamit, elcsábítja azt a fiút, akibe szerelmes vagyok, és megbántja. Banálisnak tűnik ennyi év távlatából, de akkor nagyon megfogott vele, mert megmondtam neki, hogy hozzá illő volna, hiszen nagy kurva hírében áll, de ha ezt teszi, megruházom, ahogy az anyja se tenné soha. Neki valszeg csak a jelző dekódolódott, mert nekem esett, tépte a hajam, én az övét, aztán addig fajult a balhé, hogy betörtem vagy kis híján betörtem az orrát. Soha többet nem kekeckedett velem, sőt, mikor egy fél évvel vagy egy évvel később nekem kellett kémiából korrepetálnom, összehúzta magát. Rendes voltam vele, mert úgy éreztem, az ő sikerén múlik, én leszek-e az évben a legjobb kémiás, büszkévé akartam tenni a tanáromat és országos versenyre akartam menni.

Olyan gyerek voltam, aki többet ugrált négykézláb, mint amennyit két lábon járt. Később persze abbahagytam a négylábon közlekedést, de ha valamivel bosszantottak, vicsorogtam és morogtam a másikra. Ebből kifolyólag a ballagás után is volt, aki piszkált. Már az új osztálytársaival bandázott, és gondolta, vicces lesz a műsor a pályaudvaron, úgyhogy cikizett és úgy csinált, mintha meg akar támadni. Csakhogy nem lett műsor, mert meglepődést színleltem, majd azt mondtam, furcsán viselkedik, mióta nem egy osztályba járunk, azzal ott hagytam. Csúnyán visszafelé sült el a játék, mert kinevették a többiek.

Hogy miért írtam le ezeket? Mert egy bizonyos szintig a legtöbb probléma házon belül, ésszel kezelhető. Nyilván mázlim volt, mert olyan osztálytársaim nem voltak, akik körbeálltak és megvertek volna, akik elszedték a nemlétező zsepbénzem vagy az uzsonnám, kárt tettek a holmimban, vagy hazáig követtek volna. Lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy falunak számított a hely, ahol laktam, mindenki ismerte egymást, és gyorsan családlátogatás lett volna egy nyílt botrányból, hogy gyerekek és szülők megbeszéljék az ügyet. Meg ekkoriban még nem istenítették a fiatalokat - ha egyest kaptál, az a te hibád volt, ha verekedtél, abban te is ugyanolyan ludas voltál, mindegy, ki kezdte, ha kárt okoztál, akkor nem a tárgy volt rossz, ami rommá ment, ha lógtál az óráról, az szégyenletes volt, ha összevesztél vagy tiszteletlen voltál a tanárral, otthon is letépték a fejed, ...

Szóval értem én, hogy a tinik egy idegen felnőttben találják meg azt, amiről azt gondolják, hogy a korcsoportjukban és/vagy a szüleikben nincs meg, de ez valahol önámítás is. Mert egy tizennégy éves lány mégis mi a francot akar egy harminc éves pasitól? Valóban nagyon szuper drága étteremben randizni a másik kontójára egy fifti-fiftiben fizetett hamburgerezés helyett, de ez egy lejtő, ami a kurvaság felé visz egyenesen. Mert most őszintén! Egy harmincas hapi nem fog akkora perspektívát látni egy tizenéves lányban, mint fordítva. Nyilván azt mondja, de neki az csak egy hamvas kis punci, amelyiknek a gazdája még nem elég érett, hogy megvédje magát. Ezek selejt emberek, akik érett nőknek soha az életben nem kellenének. Ugyanazok, mint a cukrosbácsik - kérsz egy cukorkát? jó, akkor told le a bugyikád -, csak nem csokit és cukrot kínálnak, hanem illúziókat. És bizony az ilyen emberek, mint ahogy a most robbant botrány is mutatja, nem riadnak vissza, ha a cukorka és az illúziók nem elegek, zsarolnak, fenyegetnek, megszégyenítenek. Számtalan eset lett híres, én csak arra kérem a fiatalokat, okuljanak azokból.

Mert Y és X esete egy klasszikus cukrosbácsinak nem jött össze a kiszemelt gyerek, de lebukott, ezért azt állítja, hogy a gyerek ajánlotta fel, hogy ha kap cukrot, megmutatja, mit hord az alsóneműjében. Pont ennyire reális az is, hogy még a kiscsajt kell megszégyeníteni. Nem, emberek, tessék az összes ilyen beteges faszt pellengére állítani! És jobban vigyázni a gyerekeinkre!

Merthogy van itt egy baromira kihagyott, de igenis fontos pillér, aminek hiánya az ehhez hasonló helyzeteket segít kialakítani és marhára elfertőzni. A szülő, aki nem tanítja az életre a gyerekét, akit nem lehet védelmezőnek tekinteni, mert vagy nem megbízható, vagy hülyébb, mint a gyereke. Amikor arról hallok vagy olvasok, hogy a szülő kétségbe van esve, mert már megvan a baj és nem tudja, mit csináljon, illetve hogy az ilyen szerencsétlen gyerekek be vannak rezelve, mi a fenéhez kezdjenek, mindig eszembe jut, hogy elő kéne venni a szüleiket. Meg kellene kérdezni tőlük, hogy eddig hol a picsába voltak, miért vállaltak gyereket, ha nincs rá idejük vagy nem érdekli őket, mi van a kölökkel. Nekem is elfoglaltak voltak a szüleim, sokszor a nagyszüleim vigyáztak ránk, vagy kint csavarogtunk az utcán, nem egy ideális családban nőttem fel, DE, és ez kurvafontos, megtanítottak, hogy bármi fos van, rájuk számíthatok, és tényleg segítettek.

A tinikor nyilván tele van titokzatossággal és titkolózunk is, de a normális szülő-gyerek kapcsolat rengeteg cukrosbácsitól, balesettől, bajtól óvja meg a gyerekeket. Kezdve a nézz körül az úton, mielőtt lelépsz a járdáról-tól egészen a ne ülj be olyan ember autójába, akit nem ismersz-ig bármi. Őszintén remélem, hogy azon tizenéves lányok, akik belefutottak a maguk cukrosbácsijába, mindegy, hol és hogy, elmondják az anyjuknak, akik egy anyatigris vehemenciájával, vagy az apjuknak, aki sörétessel a kezében kergeti el a gyerekük környezetéből azokat a beteges faszokat, majd kézen fogják a lányukat, és feljelentést tesznek. Ezt tartanám helyesnek - a megértést és a tettet, a beszélgetéseket a gyerekkel, a tanításukat arra, hogyan kerüljék el a bajt, vagy ha belesétáltak, hogyan keveredjenek ki belőle. Mert egyszer ezek a gyerekek is lesznek szülők, és szükségük lesz ezekre a leckékre.

Kertjeink

Nem jönnék én ezzel a virágos kertes idézetemmel, komolyan, de nem tehetek mást, minthogy végignézek az ágyások romjain a kertemben, mélyet sóhajtok, az arcomon egy fásult mosoly suhan át és csak egyetlen kérdés forog a fejemben: Másnak miért jó ez?

Neki nem lesz jobb, amíg az én munkámon és fejemen ugrál, sehova se fog elérni. De attól miért érzi jobban magát, hogy nekem megnehezíti a mindennapokat?

Lehet, én vagyok naiv, de nem értem...

Életérzés

Azért van abban valami, amikor felkészülsz a pokolra, mert a telefonban azt mondja a kolléganő, hogy az ügyfél ordít, kocsisokat megszégyenítő mocskot köp az arcukba, rájuk borítja kis híján az asztalt, aztán bejön az ügyfél, itt rendes, visszafogott, türelmes, majd hazamegy, órákkal később felhív, hogy valami gond van a kapott végzéssel, csináljuk meg, ő nem hajlandó együttműködni, csupán legyen kész és jönne érte holnap, aztán eljön a holnap, felhív, hogy mi van már, majd egy órával később azért hív fel, hogy bocsássak meg neki, mi jól csináltunk mindent, máshol van baj, ne akart zaklatni, szép napot, jó hétvégét. =D Valahogy szeretetet érzek ez iránt a vadember iránt. Egy hatalmas fickó durva külsővel, akiről érzed, hogy tényleg rád borítja az asztalt, ha elpattan az agya, de mégis ha türelmes és kedves tudsz vele maradni, akkor totál kezelhető és akkor úgy áll hozzád, hogy ne kelljen attól félned, egyszer mégis az asztal alatt végzed. =)

Én és a vallás

Félbehagytam a Leghíresebb magyar madame-ot. Nem azért, mert nem jó, vagy mert nem érdekelne a vége, csak valahogy nagyon elkezdtem vágyni a Kereszt a szekrényben című darabra. Kicsit aggaszt, hogy egyre több területén az életemnek, megjelenik a "vége előtt abbahagyom" jelenség, mert ennek így nem lesz jó vége... Szeretném a legtöbb sztorimat végre befejezni, mármint úgy, hogy megírom a végét, mert egy csomónak olyan gyomorba vágósra tervezem... Szeretnék leülni, mikor van ihletem és mindenki elfoglalta magát nélkülem, s megírogatni valamennyinek a végét. Van, amihez már csak egy bekezdés kéne, basszus...

A félbehagyott könyvet tervezem befejezni, egyedül a Felhőatlasszal nem tudom, hogyan szakítok, mielőtt visszaadom Timinek, még elolvasom, vagy veszem elő azokat a könyveket, amiket Dani hoz. Rengeteg könyvet kaptunk már tőle, méghozzá remeknek tűnő darabokat, belekezdtem a Holdárnyékba is, amit majd vissza kell adnom Csigusznak, meg még több másikba is belefogtam, de valahogy semelyik sem kötött le annyira, vagy semelyikbe sem tudtam belemerülni annyira, hogy a gép helyett a könyvet vegyem az ölembe. Talán most. =)

Timothy Kurek irományára már régóta kíváncsi voltam, még a Conon szerettem bele On Sai ajánlásakor, sokat kellett várnom rá, aztán az ajándék könyvutalványomból megszereztem, mintegy karácsonyi ajándékot magamnak. Asszem, két napja olvasom és jobban haladok vele, mint a mostanság kézbe vett darabokkal eddig. ^^;; Jókat röhögök rajta, a nyelvezete meglepően mocskos keresztény hívő ember szájából számomra, de valahogy passzol ahhoz a fickóhoz, akit láttam az interjúban. Szavát nem igazán értettem, mikor megnéztem a(z egyik?) Kurekkel készített interjút, ám nagyon szerethető fazonnak találtam és érdekelt a kalandja.

"Egy homofób keresztény férfi kálváriája - melegként!"
Tulajdonképpen már maga az alapötlet is zseniális, de a bátorság és a kitartás, amivel véghez vitte, egyszerűen csodálatra méltó. Ilyen kegyetlenül nekiesni a saját határainknak, ilyen durván lerombolni a saját falainkat... Bámulatos, én nagyon tisztelem ezért ezt az embert. Kendőzetlenül beszél a saját bigottságáról, előítéleteiről, félelmeiről, gyarlóságairól, hibáiról és megbánásról, nagyon tetszik az a szemüveg, amit az olvasó orrára biggyeszt, a saját látásmódja, az, ahogy szemléli a melegeket kezdetben, az, ahogy megküzd magával és a betanult dogmákkal.

Sok évvel ezelőtt nekem is kemény volt a fal, amibe beleütköztem egy kapcsolatomban, engem megdöbbentett és elborzasztott, milyen irdatlan korlátok között és milyen kemény merevségre, elutasításra nevelik a keresztényeket. Tulajdonképpen az volt az az ütközőpont köztem és a vallás között, amikor megpecsételődött, én ebben az életemben nem akarok vallásgyakorló lenni, sem reformátusé, sem katolikusé, sem másé. A nagyanyám révén gyerekként bele voltam kényszerítve ebbe, hittanra kellett járnom, nyáron egy hétig a templomudvarban kellett lennem, amiben szerettem azt, hogy kiélhetem a kreativitásomat, mert nagyon sok és sokféle foglalkoztató volt, alkothattam, de szörnyen utáltam, hogy baromságokkal tömik a fejem, Akkoriban nem gondolkodtam el mindazon, amikről szó volt, nem érdekelt, meg nem is értettem, később meg már megvolt a tartózkodásom, annál is valamivel később az ellenszenvem a vallás irányába, aztán jött az a kapcsolat... A kapcsolat, amiben olyan kényszerességeket láttam a páromon, amik elhűtöttek. Olyan dolgokról gondolkodtunk gyökeresen másképp, amik mindkettőnknek fontosak voltak. Nem gondolkodott egyikünk sem jól vagy rosszul, csak másképp, ezért volt köztünk egyfajta összeférhetetlenség és a kapcsolatunk mindig a kompromisszumosságra kellett épüljön, mármint rossz értelemben, mivel mindketten megkötöttük így a másikat. Én szárnyalni akartam, nyitott voltam, ő a földön akart járni és bár próbált nyitottan fordulni számomra kardinális kérdésekhez, sokszor ütköztünk a falaiba, sokszor vívódott magában, hogy helyesen cselekszik-e. Nekem ez nagyon ijesztő volt, látni, ahogy nem találja a helyét, kínlódik az életben, pedig nyolc évvel idősebb volt nálam, én még a középsuli vége felé haladtam, ő már egyetemen tanított... Miatta és a nagyanyám miatt olyan kapcsolatom alakult ki a vallással, papokkal, templomokkal, amiben nagyon fenntartással kezelem őket, óvatos vagyok, sőt, nem ritkán támadok.

Emlékszem, élvezettel töltött el a hitgyüliseket megrengetni a hitükben olyan kérdésekkel, minthogy "Ha mindenkit szeretünk, miért kell megvetni valakit, aki magával azonos neművel szeretkezik?", "Ha természetellenes lenne a homoszexualitás, az állatvilágban miért fordul ellő? Ki tanítja a kacsákat, pingvineket, delfineket vagy a macskaféléket arra, hogy a saját nemükkel kufircoljanak, alkossanak rövidebb-hosszabb időre párt, esetleg próbáljanak meg utódot nevelni?", "Ha Isten olyan hatalmas, amiért van olyan a Földön, amit ő nem akar? Nem úgy van, hogy Isten egyszerűen meg tudja semmisíteni, ami vele ellenkezik? Miért nem teszi? Talán mégsem bűn egy csomó minden, amire az emberek rábélyegezték ezt a címkét?", és társai. Igazán nem is én voltam, aki mélyen belement a témákba, volt srác, aki teológiában jobban otthon volt, a végén elég komoly vitát folytatott egy teológián végzett férfivel, a másik frontvonalon a barátosném pedig meghátrálásra késztetett egy nőt az előbb írt kérdésekkel, Bene meg valami más, magasabb röptű témával, a hitük hiányosságainak megvilágításával szorított falhoz másokat. A beszélgetéssel töltött idő után beültünk valahova lehúzni valami italt és olyan hangosan röhögtünk a nagy elégtételtől, hogy kis híján elzavartak minket. =)

Nem akartuk bántani azokat az embereket. Tudom, hogy rendesen megrengettük alattuk a talajt, de mindegyik úgy festett, mint akinek átmosták az agyát és betanultak volna szövegeket, amiken el sem gondolkodtak, azonban további értelem nélküli zombikat akartak képezni reményt, társakat kereső emberekből. Sajnáltam őket, mert korlátok közé zárták magukat, amikről végül megfeledkeztek, ezáltal úgy láttam őket, mint a táncolóegereket, amik a vécépapír-guriga körül rohangáltak céltalanul, értelmetlenül, kifáradásig.

Sosem értettem azt sem, miért baj, hogy valaki más akar lenni. Nem a melegséget értem ezalatt, hanem bármiben más, át akarja festeni a haját, szokatlan ruhákban akar járni, ékszert vagy tetoválást akar a bőrébe, nem akarja továbbvinni a családi hagyományokat, és sorolhatnám. Nem értettem, miért baj, hogy valaki önmaga akar lenni! Én abban sem találtam kivetnivalót, hogy valaki meg akarja változtatni a külsejét még ennél is drasztikusabban, vagy hogy a saját neméhez vonzódik, egyszerűen úgy tekintettem ezekre is, hogy az önmegvalósítás tartozéka, ami nekem elsőrangú volt mindig, ezáltal teljesen természetesnek vettem. Született valaminek és nem akart az lenni - ez is egy küldetés, méghozzá egy baromira nehéz sors! Én kíváncsi fiatal voltam, rengeteg mindennek utánanéztem és ha valaki nem ott vérzik el, hogy a közvetlen környezete kizsigereli a döntése miatt, akkor még mindig elvérezhet az átalakulás során, mert kurvára nem könnyű. Mióta csak az eszemet tudom, sosem volt könnyű felvállalni, hogy ez vagyok én, az emberek automatikusan céltáblát rajzolnak a fejedre, mellkasodra és elkezdenek vadul lőni, amivel csak kárt tehetnek benned. Mert a társadalom nem viseli el, hogy valaki kilóg a birkák sorából. Én ezt mindig sajnálatos és érthetetlen dolognak tartottam. Ha korlátok közé zárjuk magunkat, kihalnak az olyan ágak, mint a művészet és a feltalálás. Leláncolva, előítéletekkel, megrögzöttséggel hogyan találhatnánk ki bármi újat? Csak a szabad emberek tudnak alkotni és feltalálni, amik nélkül a világ megragad egy szinten és csak visszasüllyedni lesz képes a mélybe, mivel a dolgok mindig mozgásban vannak, változnak, s aki nem tudja tartani ezzel a lépést, az elhullik, meghal.

Timothy Kurek olyasmibe ugrott fejest, ami nekem több ízben is húsba vág. A saját coming outjaim... Igen, én még emlékszem Anyu arcára, amikor elkezdtem előállni neki a különféle őrületeimmel, de az elmúlt nem egész tíz év alatt mindketten nagyon sokat fejlődtünk. Én már nem úgy adom elő, mint a sarokba szorított vadállat, nem valamilyen reakciót akarok kiprovokálni azzal, hogy döngetem a mellkasom, én más vagyok, ő pedig nem próbál meg lebeszélni, nem esik pánikba, hogy mi lesz így velem, belőlem, sőt, nem háborodik fel, hogy ő nem nevelt így. És ez nagyon fontos nekem. Hálás vagyok az Édesanyámnak azért, mert féltett, tudom, hogy amikor kemény volt velem, az ezért volt, mert nem akarta, hogy fájjon az élet, elítéljenek, kiközösítsenek. Az más kérdés, hogy ez megtörtént még a harcias védelme ellenére is. Anyu mindig megpróbált jófelé terelni, abba például nem szólt nagyon bele, hogyan öltözöm fel, úgy gondolta, elég, ha megjegyzi, hülyén nézek ki, aztán ha ennyi nem elég nekem, majd az osztálytársaim is a tudtomra adják. Voltak vitáim magammal, mert más volt Anya véleménye, mint az enyém, de ha sok idő múlva is, végül megtaláltam a saját válaszaimat és erősebb lettem az értük folytatott harcok során. Azt hiszem, azt tanultam meg ezek által, hogy figyeljek oda, mit mondanak mások, de sose fogadjak el semmit fenntartások, elgondolkodás nélkül, ne menjek fejjel a falnak, ne kövessek senkit és semmit vakon. Arra tanítottak, hogy végiggondoljak dolgokat és megalkossam a saját véleményemet, ami mellett ki is kell állnom. Nem volt könnyű, sokszor nagyon nehéz volt, de tényleg, mivel a legtöbb esetben háborúznom kellett azért, hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok.

Tulajdonképpen a lolitaság volt az első olyan háborúm, amit a lehető legbékésebb eszközökkel folytattam, végül megszűnt háborúnak lenni. Persze a mai napig élvezem kiborítani a nagyanyámat a full-lolival, de a loliban ez számomra adalék, nem a lényeg. A lényeg az, hogy olyan vagyok, amilyen lenni akarok, nem felelek meg senki elvárásainak, csakis a saját ízlésemnek, kedvemnek, s merem vállalni, hogy másmilyen vagyok, mint a legtöbb ember. És mikor a nagyanyám ezen kiakad, mindig arra gondolok, milyen karót nyelt szegény, mennyire nem szeret igazából. Nem azért, mert nem tetszik neki a stílusom, az egy dolog, hanem mert félévente lát egyszer és arra pazarolja az időt, hogy kritizáljon, ahelyett, hogy beszélgessen velem. Hogy megpróbál abban az egy órában megváltoztatni ahelyett, hogy megpróbálná megérteni, mit képviselek, miért szeretem, amit, miért fontos nekem, mit tanultam belőle. Én úgy érzem, nem is érdekli, nem kíváncsi a miértekre, egyszerűen csak nem felelek meg az elvárásainak, ezért vagy sikerül olyanra faragnia, amilyennek látni akar, vagy elutasít.

Ilyen lenne Isten? Nem csak azért merült fel bennem számtalanszor ez a kérdés, mert a nagyanyám mélyen vallásos, hanem mert ugyanez a hozzáállása a legtöbb vallásos embernek. Az emberek akasztották rá Istenre, hogy hogyan néz ki, mit vár el tőlünk, akkor miért ő várná el, hogy olyanok legyünk, mint amilyenek az emberek akarják látni magukat? Ez egy durva logikai csavar, viszont itt van a kutya elásva. Isten nem fog megvetni és elutasítani minket azért, mert nem tudjuk belekínozni magunkat egy eszmébe, nem lehet ilyen Isten, mert ha ilyen lenne, nem lehetne Isten. Ez volt nekem mindig az a pont, ahol kilógott a lóláb és ez a vezérgondolata számomra a Kereszt a szekrényben című könyvnek is. Isten nem utasíthat el azért, mert merem vállalni önmagam, mert fel merem venni akárkivel szemben a kesztyűt és egyedi, egyszeri, megismételhetetlen és tökéletlenül tökéletes merek lenni. Szerintem minden ember egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, így azáltal, hogy egyneműsítve van a társadalom, tulajdonképpen az emberi lét egyik értelme, alapköve van megsemmisítve. Így válik egy egész élet értéktelenné, értelmetlenné és tartalmatlanná.

Volt még sok minden, aminél megütköztem... Például a gyűlölködés. Melyik isten tanította a híveit arra, hogy gyűlöljenek bárkit is? Én egy olyan Istenben hiszek, aki megsimogatja az út végén a fejemet, hogy nem baj, hogy rondán beszéltél, csináltál hülyeségeket, megszenvedtél érte, most már itt vagy, tanulj a hibáidból és lépj tovább, nem pedig egy olyanban, aki életemben és halálom után is büntet mindenért. Máig emlékszem a lapozós könyvekre és arra, hogy énekeltünk a hittanokon, hogy Isten szereti a feketéket, kínaiakat, fehéreket, de rengeteg emberen azt láttam, hogy pletykál, mocskolódik a templom kapuin túl. A saját nagyanyám is! Elborzasztott. Nem az alapelvvel van a baj, mert azoknak a lapozós könyveknek pont az volt a mondanivalója, hogy nem baj, ha más vagy, hanem azzal van baj, hogy az emberek nem gondolkodnak. Az alapelv a szeretetre épül, csak ügyesen manipulálják az embereket, hiszen míg gyerekként a bőrszín különbségekről beszélnek, kamaszként már arról, milyennek kell lenni, felnőttként pedig arról, hogy akkor fogadhatsz el és szerethetsz valakit nyugodtan, ha az pontosan azokat az elveket követi, mint te. Na ez nekem betette a kaput.

Én úgy érzem, jó nevelést kaptam. Tisztelettel bánok az embertársaimmal, odafigyelek rá, amit nekem mondanak, udvariasan válaszolok, kérdezek, nem mászom senkinek az arcába, nem nyomulok. Persze nekem is vannak rossz napjaim, amikor türelmetlen és ingerült vagyok, ezért elhajtok valakit melegedni, de később bocsánatot szoktam kérni, vagy ha azt nem is, megbánásom jelét adom. Ha kérek valamit, akkor a "kérem" vagy a "légyszíves" szót használom, ha kapok valamit, megköszönöm, ... Nem érzem rossz embernek magam. Szerintem ezek a normák azok, amiket fontos megtanítani egy gyereknek, hogy ezen felül hogy kell élni... Tapasztalja ki, neki hogy jó.

Elég sokat kínlódtam önmagammal. Tizenhat évesen már el akartam költözni otthonról, pirszinget, tetoválást akartam és befesteni a hajamat, feltűnő ruhákban járni, üzeneteket hordozó szimbólumokat hordani... Tizenhat évesen, a lázadásom kezdetén, így visszatekintve elég fura voltam. =)
A hajam a fenekemig ért, nem vágattam le, mert a nagyanyám mindig Kleopátra-frizurát vágatott nekem és ezzel dacoltam ellene, meg mert szerettem, ha Anya befonta, no meg egyszerűen nem volt elképzelésem róla, mit akarok a hajammal, egyszerűbb volt megmosni, megszárítani és összefogni, ha túl hosszú, vágni belőle, sőt, élveztem, hogy mások megdicsérnek a hajamért.
Szemüveges voltam, kicsi gyerekkoromban kezdtem hordani, de meg akartam tőle szabadulni, mert utáltam mindig törölgetni, életem során több szemüveget is törtem el különféle, többnyire nevetséges módon. Egyen apu átment kocsival, egyet a barátném lepofozott rólam szó szerint, egyre Bene ült rá... XD Csak hogy párat említsek. =D Viszont volt egy évem, amikor nem kellett szemüveg és rettegtem nélküle, úgy éreztem, megszűnt a védőfal köztem és az emberek közt, zavart, hogy közvetlenül a szemembe fújt a szél. Mikor visszakaptam, szinte megváltás volt, többet nem panaszkodtam, hogy bepárásodik, vizes lesz, le kell törölni róla a port vagy a maszatot. Aztán jött az ominózus IchiGos mozi, amin Bene ráüt a szemüvegemre, azóta meg nem volt sem igazán akaratom egy újra, sem egy kisebb vagyonom rá. =)
Nem szerettem a gyűrű gondolatát az ujjamon, mivel lányosnak találtam és én nem akartam lányos lenni, de középsuliban megtetszett a hüvelykujjon hordott színváltós gyűrű. Mindig megfogta az ujjamat, mégis olyan büszkén viseltem, mert úgy tudtam, hogy a leszbikusok szokták ott hordani a gyűrűt.
Fura tizenhat éves voltam, legalábbis innen, a huszonöt küszöbén kifejezetten furának találom. De nem bánok semmit, a leghülyébb hülyeségeket sem, mert minden kellett ahhoz, hogy olyan legyek most, amilyen vagyok.

Visszatérve a könyvre... Remek! Úgy röhögök rajta...

Bubus meet

Direkt leürítettem a telefonomat, hogy tudjak képeket csinálni a meeteken, de annyira nem jutottam el oda, hogy fotózzak, hogy nem nagyon lesz mit ide tenni. XD Meg igazából fényképezővel szeretnék kattingatni, csak nincs memókártyám. Na mindegy, a fotóimat majd felpakolom egyszer, ha nem felejtem el. Mivel frissen mosott, feltupírozott sörénnyel és a kezemben a sráccal vágtam neki az útnak, csomóan megbámultak, volt, aki rám is mutatott, hogy "Nézd a haj... nézd azt a babát!", meg hasonlók. XD Néha nem győzök röhögni az embereken, de volt kedves férfi is a lányával, aki megállított, hogy bocsi, milyen bajba ez, mert nagyon szép és tiszta cukik voltak. =D A villamoson trollkodtam, mivel egy fiatal kiscsaj a pasijával sutyorgott. Először Björnre mutatott a csaj, hogy azt nézd, azt nézd, majd a cipőmre, aztán egy távolabbi embert pécézett ki, végül egy harmadik személyre is áttért, mire megkérdeztem tőle, van-e köze hozzá. Persze annyira meghökkent, hogy nem értette, mit kérdeztem, ezért megismételtem: "Van közöd hozzá, ki hogy néz ki?". A válasz az volt: "Nem rád gondoltam, én is voltam emos.". Nos, én itt nem álltam meg, közöltem vele, hogy nem számít, kire gondolt, akkor sincs hozzá köze, ki hogy néz ki. Azt már nem tettem hozzá, hogy őt se kezdtem nyilvánosan cikizni, bármit is gondolok róla, pedig a karja tele volt sűrűn metszési hegekkel, a fiúja meg olyan IQ light volt, hogy szívta a többi ember intelligenciáját. XD Tulajdonképpen már az az egy mondat is elég volt, hogy le akarjanak szállni a villamosról és összetöpörödjenek. Utána beszélgetni se mertek, mert köcsög módon folyamatosan szemmel tartottam őket. =)

A Bubu bubble bár nagyon cuki hely, nekem egyből a szívemhez nőtt és könnyű odatalálni, illetve tőlünk eljutni oda. A bubble tea finom és lehet kérni menüt, amiben a tea-n kívül van vagy egy szendvics, vagy valamilyen sushi szett. Nagyon megkívántam a sushit, ezért rendeltem egy mixes menüt, amiben többféle finomság volt. Amikor megláttam a garnéla rákot, kicsit lesokkolódtam, nem voltam benne biztos, hogy képes leszek megenni, de meg is akartam kóstolni, úgyhogy becsuktam a szemem és igyekeztem nem arra gondolni, mit eszem. Amúgy tök jó íze van, szóval ha megint találkozom vele már nem fogok ennyire fennakadni. Ja, és a farkát nem kell megenni. XD Én nem ettem meg, én ráharaptam és nem tetszett, de IchiGo simán. =D

A helyet nagyon ajánlom, mert kellemes, a kiszolgálás is teljesen rendben van, a tálalás gusztusos, a sushi mennyei, a tea is ízlett, én tejes-áfonyásat kértem, mert szeretem a tejes bubble tea-t. Nagyon kedvesek az ottaniak, többfelé be lehet ülni, jó fényviszonyok vannak bent, mert a bejárati oldal tulajdonképpen üveg, foglalható le előre néhány asztal. =)

Jó sokan lettünk, volt fotózkodás, beszélgetés, remekül éreztem magam, Björn gyereket szeretgetett, vagy őt szeretgették a gyerkőcök...
Ilyet még! =D

Megállapítás

Tegnap őrültekháza volt, alig fértek el az irodában az emberek, s ha ez még nem lett volna elég, volt, akitől mikor megkérdeztem, hogy miben segíthetek, azt válaszolta: "Nem tudom, csak bejöttem az ajtón.", majd valami papírt mutogatott és teljesen számomra érthetetlen dolgokról magyarázott, hogy mit akar elintézni és ahhoz adjunk valami papírt... Egy kicsikét elképedtem és szívem szerint azt mondtam volna neki, hogy akár ki is mehet azon az ajtón, hiszen ha fogalma sincs, mit akar, mi nem adhatjuk a szájába, miért kell fizetnie, inkább találja ki, de végül csak kitotóztuk és majd a jövőben eldől, hogy azt kapta-e, amire szüksége volt, vagy sem. Nem mondom, én sem vagyok mindig talpraesett hivatalos ügyekben, de olyat azért nem mondanék a rajtam segíteni próbálónak, hogy "csak bejöttem az ajtón"... Ez neveltetés/modor kérdése és szerintem hozzáállásé is, hiszen ha nekem kell valami, akkor az nekem legyen fontos, nem?

Ilyen az egész világ, fejetlenség, káosz és felnőttnek látszó, de valójában bömbölő gyermekek hada. És ez baromira ijesztő.

Ami még eszembe jutott

Vicces Bián lenni. Ismerem ezt a várost, de sokkal jobb, mint régen volt, viszont az emberek már nem ismernek engem. Sok olyan arcot látok, akit gyerekkoromra akár vissza tudok követni, akinek emlékszem a fiatalabb arcára, rá is köszönök néha olyanra, akire úgy gondolom, rá akarok köszönni és figyelem, visszaköszön-e, van-e fogalma, ki vagyok, vagy úgy megy el mellettem, mintha pesti lenne. Ma az egyik általános iskolás volt osztálytársam anyukájával találkoztam, ő mindig megismer és olyan kedvesen mosolyog. Szinte látom azokat a vonásokat, amiket a fia örökölt tőle. Rettentő jó az arcmemóriám. =)

Szeretem az ősz látványát, lesz is jó néhány kép a blogban még, ami színesedő fákról, égboltról készült, mert szerintem csodálatos, ahogy pihenni tér a természet. A pénteki eső is kellemes volt, tiszta lett tőle a levegő, meg a visítozó, vetkőző fiatalokat is elűzte. Furcsa volt az a banda, a lányok simán melltartóra vetkőztek nyilvános helyen, fetrengtek a földön és hangosan sikítoztak meg röhögtek, csak néztünk rájuk, hogy mit szedtek.

Anya tojáslevest csinált, benyeltem két tányérral belőle, aztán két virslit ettem, utána egy gránátalmát. Először ettem ilyesmit és egyöntetűen kijelentettük Anyával: Vicces. Majd egy vörösebb kiadást is megkóstolok, de nem volt rossz amúgy. =) Anyu mostanában kísérletezik a gyümölcsökkel, vett mangót is, amit én imádok, bár szerinte nem egy nagy durranás, meg ki akarja próbálni a papaját, asszem, én meg a pomelót ajánlottam, amit Taly mutatott és nekem nagyon bejött az is. =)

A gránátalma után úgy voltam vele, még mindig vágyom valami kakaósra, úgyhogy összedobtam egy 3 perces sütit. Mikróban kell megsütni, nem igényel túl sok alapanyagot és munkát, hamar meghűl és tejet kortyolva hozzá totál eltölt. Lehet variálni, hogy tesz bele az ember például gyümölcsöt, de én nem igénylem, nekem natúran ízlik. =) Ezt a receptet próbáltam ki, ha érdekel valakit.

Ironikus és ijesztő

Trolin jutott ez eszembe: Még jó, hogy nincs több magányos ember, különben nem maradna hely a pároknak.
Mindezt azért, mert a nyugdíjasok nem ülnek egymás mellé, helyette bepattannak egy fiatal pár elé a dupla ülésre, holott van szimpla hely is. A mai nyugdíjasok feneke csak két széken fér el? O.o
Ráadásnak mi várunk 45 perce a buszra, de a 10 perce érkező nyugdíjas betolakszik elénk felszállásnál...

Hová fajul a világ? Mi lesz a felnövekvő nemzedékkel, ha nincs már jó példa számukra?

Július utolsó napjai...

A péntek meglehetősen nem úgy sikerült, ahogy elterveztük. Az egyik srác lement Balcsira, a másik elméletben már egy órája vártuk, mikor végre elérhetővé vált és szólt, hogy sorry, hivatalos ügyeket intéz, ő nem ér rá, a többiek előre látható volt, hogy nem jönnek, ezért Timivel kettesben találkoztunk. Eléggé csalódottak voltunk, hogy elmarad a buli, amire már annyira készültünk, de egy-egy színes szóda mellett jól elbeszélgettünk a WestEnd tetején.

Szombaton megvolt a Sakura fotózása, megint felöltöttem az egészet és kimentünk a Margitsziget japán kertjébe, ahol baromi jó képeket lőttünk. Benével alig várjuk, hogy megkapjuk a képeket, s elküldhessük a Bushido gyártójának. ^^ A fotózás jó hangulatban telt, mind meg voltunk elégedve, beszélgettünk, hülyéskedtünk és megint akadtak emberek, akik bemutatkoztak, de rendesen. Nem tudom megérteni, miért kell valakitől két méterre hangosan kibeszélni őt, majdnem oda is szóltam, hogy ha már a hátam mögött beszélgetnek és nem megkérdeznek, legalább úgy csinálják, hogy én ne halljam, de kettyós volt mindkét néni, úgyhogy nem láttam értelmét helyre tenni, amijük nem volt. Kaptam egy olyan beszólást is, hogy "úgy nézett ki, mint egy nő", mire értetlenül felnéztem a motoros Zolira, mert nem értettem, ezt mire fel. Ha nőimitátor lettem volna, annyi ruhában ordított volna, hogy nem nő vagyok, ráadásul azon túl, hogy kicsit szélesebbek a vállaim, egész nőformám van. Na mindegy, egyes emberek meg akarták csillogtatni a kulturáltságuk hiányát...

Tegnap Anyával találkoztunk, az is remek volt. Benével hárman megálltunk egy bolt előtt és nekiállt beszélni a kirakatban látott termékekről, satöbbi, miközben ott álltunk amellett, ahova Anyával akartunk menni, úgyhogy szegény Benét megkértem némi kiselőadás-hallgatás után, hogy menjen a klubba, mi meg megyünk a boltba. Szerintem jól elszórakoztunk, vicces volt azt tapasztalni, mennyi mindent tudok ezekről a dolgokról, főleg, hogy Anyát is megleptem vele. XD Utólag elröhögtem magam, hogy te jó ég, mit gondolhat rólam. XD Nem komolyan, csak önmagammal is szoktam évődni. Boltolás után sétálni kezdtünk. Jó lett volna, ha nyitva van egy DM vagy Rossmann, de persze nem volt. Fagyiztunk, végül villamosra szálltunk és hazamentünk. ^^

Elolvastam a második kötetét a Fiúk melegítőben című könyvnek. A végén már egy kicsit szenvedtem, mert én szörnyen csalódtam a külföldre menekült karakterben. Nagyon kedveltem és nagyon jó párja volt a másik karakternek, bár újszerűséget nem nyújtott a párosuk, mégis ahogy a kölyök elintézte a dolgokat... A lányok és a két D párosa jó volt, tetszett, a fő konfliktusaik rendben voltak, az új páros adta magát, szépen jöttek össze, az időből kicsúszó tanárnéni sztorija és karaktere most kezdett megtetszeni, végre kikel a posványából, szóval kíváncsivá tett, vannak még karakterek és történetszálak függőben, ezért hamarosan belevetem magam a harmadik kötetbe is, csak ki kell hevernem a második végét. Túlságosan nyíltan és nagy mennyiségben volt benne számomra az ezoretikus duma. Nem volt erőltetett, esetleg csak néhol, mégis többször akadt rész, ahol legszívesebben átugrottam volna. A legjobban persze az örülünk neked, hogy hazajöttél, nem baj, hogy egy gyáva kis szemét módjára viselkedtél és most azért örülnél, ha örülnénk az örömödnek és a jelenlétednek dolog nem jött be a végén. XD

Szombaton találtam egy képet, ami nagyon megtetszett. Kiderült, hogy egy filmből van, ráadásul az egyik új kedvenc színészem filmje. Meglepődtem, de Alex egy évvel fiatalabb nálam... A film a Csúf szerelem címet viseli, a története nem igazán egyedi, a karakterek nem olyan mélységesek, ilyen könnyed délutáni szirupnak kategorizálnám a filmet a Szépség és a szörnyeteg átdolgozott verziójaként. Spoilerezni kábé nincs mit, az elején tudjuk a sztorit, ha elolvastuk például azt a pár sort, amit a Port.hu mellékel hozzá. Annyi, hogy a film első órája a felvezetés, megismerjük a srácot, aki egy ellenszenves görény, meg a lányt, aki kedves, félénk, majd fordul a kocka, a lányból egy hisztis liba lesz, a srácról meg kiderül, hogy érzékeny lelkű. Ami mégis megfogott a filmben, az a szép szörnyeteg. Alig vártam, hogy újra közelről mutassák az arcát, a hátát, a testét, a fejét, egyszerűen odáig voltam, meg vissza. Kicsit groteszk lehet, de én borzasztóan sajnáltam, hogy visszaváltozott, bár tudom, hogy ez egy olyan fajta film, aminek a végét szinte kötelezően el kell vinni a mézes romantikus idillig, a tipikus happy endhez.

Megnéztük a Riddick 1-2-t is. Emlékszem, a 2. nekem korábban nagyon tetszett, de két év távlatából már nem volt annyira érdekes, viszont van 3. része, amire rá fogom ugrasztani Benét. ^^

Ezt érzem

Megindultak a gondolatok a fejemben. Persze megint a legjobbkor - fél óra múlva menni akarok, s még csak félig készültem el a toalettemmel... De nem bírom ki, le kell írnom. Napokkal ezelőtt rájöttem, hogy van egy csaj az életemben, aki fogy. Nem fejlődik és gyarapszik, hanem visszafejlődik és fogyatkozik. Persze ezt már korábban is megállapítottam, de akkor arcul csapott. Logikus is, mivel együtt van egy olyan fiúval, aki csak kihasználja, amit ő tud, de nem akar vele foglalkozni. Hogy miért, arra biztosan megvan a meséje, magyarázata, engem viszont nem fog tudni megetetni vele - valószínűleg azért is felejtettem el. A másik csaj, aki már nincs az életemben, részemről rosszmájú gondolatok áldozata volt, aztán rájöttem, hogy igazából az ő készlete szerint én is boldog lennék abban az életben, hogy őt sem viszonyíthatom magamhoz, mert mások vagyunk, más tesz minket boldoggá. Tulajdonképpen ő képes az alázatra, míg engem az Élet nem tud rá megtanítani, nem tud letörni, betörni, megszelídíteni, hajthatatlan vagyok. Én úgy gondolom, alázatos azzal tudok lenni, akit/amit tisztelek és ez így is van, azonban túlságosan kevés dologgal vagyok képes az alázatra. Túl büszke vagyok. És mint ilyen, a büszkeség miatt mindig mindent egyedül akarok elérni, első akarok benne lenni, ki akarok emelkedni a többiek közül. Ha őszinte akarok lenni, elég sok gondot okoz a büszkeség, kapcsolatokat is tönkre tud tenni, el tud választani jó élményektől... mégsem tudok lemondani róla, nem tudom feloldani.

A mottóm az "Inkább gyűlöljenek azért, aki vagyok, mintsem szeressenek azért, aki nem vagyok.", de fáj, amikor gyűlölnek. Foglalkoztunk ezzel is tegnap Benével, mert tényleg bánt, hogy a szürke emberek utálnak azért, mert én nem bírok szürke lenni, nem tudok színlelni és hazudni, azért, mert én színes vagyok, az életem érdekes, gyakorlatilag alig tudom összeegyeztetni a programjaimat, hogy minden ott legyek, helyt álljak, annyi lehetőségem van az életben, míg a legtöbben reggel felkelnek, felöltöznek, elmennek dolgozni, délután kaját főznek, veszekednek az otthoniakkal, megnézik a sorozataikat, majd lefekszenek aludni és indul a mókuskerék. Talán ez is büszkeségi kérdés, de annak ellenére, hogy fáj, hogy az emberek így állnak hozzá, hogy mindig kirekesztett voltam, vagyok és leszek, NEM VAGYOK HAJLANDÓ MEGSZÜRKÜLNI! A világ csodálatos, van egy csomó ember, aki érdekes, táj, ahova el KELL menni, mert érzem, hogy nem hagyhatom itt ezt az életet anélkül, hogy ne láttam volna, ne érintettem, éreztem, szagoltam volna, ne lettem volna a része. Álmodó ember vagyok, vágyódó, idealista, lelkes, kész arra, hogy bármikor örüljek vagy sírjak... Csak időnként nem látom magam előtt, hogyan tovább, mihez kezdjek az álmaimmal és a vágyaimmal, hogyan leszek képes megvalósítani őket. Időnként nagyon bánt, hogy minden ember életében csupán egy állomás vagyok, s nekem is pusztán állomások az emberek, mintha örök magányra ítéltettem volna, noha tudom, Bene, Anyám és leendő gyerekeim esetében nem erről van szó.

Olvasok egy könyvet - megjelent nyomtatásban, azt hiszem, könyvesboltban is láttam, de én a neten olvasom, mert gyorsabban elérhető és nincs pénzem könyvre -, a címe Fiúk melegítőben. Nem egy kiemelkedő alkotás, nyelvtanilag és szerkesztésileg is a netes formában lehetne rajta javítani, a sztorit lehetne még tölteni, mert az író szemlélete nekem borzasztóan tetszik és egyszerűen vágyom még több leírásra. A párbeszédek könnyedek, etetik magukat, ettől életszagúak, a karakterek szeretnivalóak, s noha a sztori nem egy nagy átütés 5 fejezet után sem, szeretem olvasni. Ahogy ezzel haladok, meg olvasgatom, hogy mi megy a meleg társkeresőn, gondolkodom a saját életemről és elnézem a környezetemét, akkora szakadékokat látok... Valami olyasmit fogalmazgatok, hogy "Miért baj, ha valaki más, mint az átlag?", ami nem csak identitásbeli, hanem akármi miatt lehet valaki más. Sőt, igazából mindenki más, akinek egyénisége van. Úgy más, mintha külön fajba tartozna és felháborító volna pusztán az is, hogy egy légtérben mer mutatkozni normális emberekkel... Mintha idegen bolygóról jöttek volna a "mások", nem emberek, nem érző, gondolkodó lények lennének. Viszont felmerült bennem még valami: a művészek is "mások". Ha mindet máglyán égették volna el, ma mink lenne? Mi közvetít még érzelmet? A matematika? A fizika? Netán a földrajz vagy a kémia? Esetleg a biológia vagy az űrkutatás?

Pont tegnap mondta azt Tocsó, hogy az egyneműsítés a menő a mai világban. Mire fel?! Mondtam neki is, hogy én nem vagyok vele egynemű, más a testfelépítésem, mást vagyok képes csinálni, mások az erősségeim és a gyengéim pusztán azért, mert én nő vagyok, míg ő férfi. Szerencsére teljesen egyetértett velem és felhozta példának az unokaöccsét, akivel imád játszani, emelgeti, pakolja, satöbbi, de hogy három órán keresztül a karjában tartsa, azt be nem vállalná. =D Pedig ez megy: legyen mindenki ugyanolyan. NEM! Nem akarok olyan lenni, mint amilyen te vagy! Legyél te te, legyél egyedi, én leszek én és én is egyedi leszek ezzel. Csak... sajnos mintha erre a többségnek nem lenne igénye... Mintha egy igénytelen, gyenge, rosszul szervezett, gyarló társadalomban élnék... Méghozzá úgy, mintha létjogosultságom se lenne, mert én más vagyok.

A hét pozitívumai =)

Kicsit írok a jó dolgokról is, mert azért akadt az is. ^^

Csütörtökön Sakkozó öreget tartottunk. Nagyon durván össze van logikázva ez a modul, Scipio hihetetlenül kitalálta, de sikerült olyan történetszálat belevezetnem, amilyen még nem volt. Úgy indult, hogy ugye én az előző kalandból kimaradtam, mivel eljöttem. Ezt úgy oldotta meg Scipio, hogy megjelentem egy dézsa vízben, aztán eltűntem a pályáról. ^^ Quadrin besurranó tolvaj, nem egy karizmatikus fiatal félelf nő, társaival ellentétben szabadúszó és tanult némi harcot, hátha szüksége lesz megvédeni magát. Most már elkezdtem a harcértékeit növelni, de még messze van attól, hogy igazán képzettnek mondhassa magát. ^^ Nagy vágya volt Vientra magistra házába eljutni és megkérni a boszorkányt, hogy tanítsa meg pár dologra, azonban mielőtt elindulhatott volna, Zöld idióta elfe ráborított egy kupa mézsört, így került a karakterem a dézsába. ^^ Fürdés után felöltözött, majd ment volna a magistrához, azonban halálsikolyok rázták meg a délutánt, úgyhogy ment felderíteni a terepet. Ugyanaz a kénbűz, már látták a démont, egy igazán szépséges férfi földöntúli hatalommal és ésszel, aki két képzett, összeszokott, erős harcművészt ölt meg egy időben. A gyógyító kitessékelte az embereket, neki jóbarátja volt a pár, azonban igazából csak Quadrin indult meg első szóra, neki elég volt a látvány, megjegyezte, amire szüksége volt, aztán indult, csakhogy összeszólalkozott a falu talán egyik legfélelmetesebb emberével, a kováccsal. ^^ Hatalmas ember nagy izmokkal és két kalapáccsal a kezében. Valami olyasmit közölt vele a besurranóm, hogy talán kívülállók ők páran, talán nem elég jók, hogy legyőzzék a démont, de ők legalább megpróbálják, nem csak tétlenül nézik, ahogy a démon szép lassan kipusztítja a városlakókat. =) Na erre a fickó bedühödött és elhajította a kalapácsát, azonban megdobtam az asztrálpróbát, így Quadrin holt nyugalommal hátranézett rá a válla felett. A férfinek persze nem tetszett, viszont sikerült betekintést mutatnia a besurranómnak a múltjába, most már a nőm tudja, hogy hajdanán szerelmes volt egy csodaszép elfbe, akit megölt a démon, a kezei közt lehelte ki a lelkét. Ettől Quadrin összecsuklott és zokogni kezdett, olyan súllyal nehezült rá a fájdalom, a kovács meg a karjaiba vette és hazacipelte. Közben volt egy kis kitérő a sakkozó öregnél, utána beindultak az izgalmak. A kovácsnál van egy szellem, vélhetően holt kedvese szelleme. Quadrin még sok mindenre gyanakszik és mivel nem ért a mágiához, a legendákhoz, az ilyesmihez, ezért több elképzelése van, hogy mi suttogja az ő fülébe, hogy hagyja békén a kovácsot, ő hozzá tartozik, satöbbi. ^^ Gyanakszik egy az élők síkján ragadt szellemre, egy boszorkányi varázslatra és arra, hogy valamilyen illúzió az egész. Mindenesetre sikeresen szembe szállt a láthatatlan nővel, a kováccsal, bezsebelt két nagy pofont is tőle, aztán a fickó rárontott, hogy megdugja. Ez az a sztoriszál, amire Scipio nem számított, ugyanis közöltem, hogy oké, a karakterem nem ellenkezik, egy heves együttlétben simán benne van. =D Az anyja szajha, nem tudom, mit várt Scipio, de meglepte a döntésem és jót vidult rajta. =D Nem mellesleg a kovács a faluban nagyon fontos ember és erős. Egy ilyen támogatóra mindig szüksége van egy gyenge nőnek... =D Ezzel viszont én okoztam a többiek vesztét, mivel nem dobtam meg az állóképességpróbát, a karakterem elaludt szeretkezés után, vagyis mindenki más is és a sakktáblán találtuk magunkat. Furmányos játékot játszatott velünk megint a démon, speciel a saját körömet épp csak nem nyertem meg, de legalább a taktikámat megdicsérték a srácok. =D Később Mókás kyrje alkut kötött a démonnal, miszerint két napon belül négy embert megöl közülünk, s akkor hihetetlen hatalomra tesz szert, Robi bárdja pedig nem kötött alkut a démonnal, hiába ajánlotta fel neki. =) Izgalmas lesz a következő kaland.

Pénteken most nem Timiztem, mert otthon kellett lennie a húgával, mivel a szüleik elutaztak. Előbb el is engedtek minket a pünkösdre való tekintettel, ezért kényelmesen és egykedvűen átsétáltam a WestEndbe, elmajszoltam egy adag indiait és társadalomtanulmányt végeztem. Mellettem ugye ott volt a Kis Piros, cseteltem rajta. Másik oldalamon egy fickó ült és evés közben valamilyen, ha jól láttam, e-bookot olvasott a tapitelefonján. Szembe vele egy fiatal nő ült, ő is csetelt, a másik asztalnál zenét hallgattak tapitelefonról és még akadtak hozzánk hasonlóak. Szerintem ez mulatságos. =D Az emberek akkor nem tapitelefonoznak evés közben a plázában, ha velük van valaki, bár akadnak, akik még úgy is. ^^

Szombaton HoldfényCon volt. Elöljáróban annyit árulok el róla, hogy én ki se akartam menni, mert a korábbiak is csúfos kudarcok voltak a számomra, hiszen volt kivetítő, csak az épületbe áramló fény miatt semmit sem lehetett belőle látni, volt zene és hangosítás, csak összeborzolódott, alig lehetett érteni valamit a beszédből, a zene zavaros volt, elöl túl hangos, hátul semmi, a program lapos volt, ezen túl voltak még az árusok és a különféle technikai kütyükkel való játszás, s slussz. Na az idei jobb elrendezésű volt, bár a szervezés ismét alulmaradt a várthoz képest, de sok pozitívumot tudok mondani róla annak ellenére, hogy szinte az egész napot végiguntam. XD Például nem volt hangzavar, mert az árusok, kiállítók és terepasztalosok külön helyiséget kaptak, ahol nem szólt zene. Negatívum, hogy ígértek áramot nekünk, amit aztán végül nem kaptunk, mivel a Milenáris technikusaitól kellett volna kérnünk, akik elérhetetlennek bizonyultak, de mindegy, túléltük valahogy. =) Jó volt kifejezetten, hogy a terepasztalosok remek helyet kaptak, gyakorlatilag középpontba lettünk helyezve. Mi két asztal Bushidot és egy asztal Edent vittünk ki, ott volt Noé, CLS, Dasco és Bene, én inkább funkcionáltam látványelemként, néha sétafikáltam, de ennyi. Zöld és Tulok az Alienből két katonának öltözött be, nagy sikert arattak, csomó fénykép készült róluk, voltak tizenéves kölykök, akik odajöttek az asztalunkhoz, mikor levették a cuccot és elmentek cigizni talán, akik kenték-vágták, hogy mik ezek, odavoltak. =) Szombaton inkább a fiatalok játéka volt a Bushido, kölykök ültek le játszani, de jó volt, a fiúk elfáradtak, de úgy láttam, élvezték a napot. ^^ Én beszereztem három kötet Démonnaplót és a Princess Aiból egy kötetet tök ingyen, ami azért vicces, mert előbbi nem igazán érdekelt, meg a 4, 5, 6 részt vágták hozzá az emberhez, az előzményeket én nem is olvastam, a Princess Ait viszont meg akartam szerezni, mert nagyon szeretem. ^^ Még kell vagy három kötet, de legalább már elkezdtem. ^^ Úgy háromnegyed órát napoztam a tömeget figyelve, voltunk a nagyteremben, ahol vetítés és előadás folyt, járkáltunk kicsit Benével a Milenáris területén, láttunk látvány-harcművészeket, akik közül néhány igen kellemes látványt nyújtottak, csomó jó, ötletes és kevésbé, kevésbé ötletes cp-t láttunk, kicsit gondolkodtam nagy unalmamban és magányomban. Nem volt ez rossz, de azért örültem, hogy vége van. =)

Vasárnap Timihez voltam hivatalos. =) Alig vártuk már mindketten, meg csatlakozott ehhez a húga is. Valami nagy volumenű előkészítést terveztem, előtte mostam hajat is, a Mary Antoinette ihletésű ruhámat vettem fel, mivel azt még nem láthatta rajtam. A képek, amiket tegnap feltettem, a WestEndnél készültek, Bene fotózta őket és úgy mentem át hozzá, amitől teljesen odavolt, meg vissza. ^^ Tetszett az öröme, az, hogy pusztán azzal, hogy szépen felöltöztem, mennyire fel tudom dobni őt. ^^ Hosszú percekig csak ölelgetett és vigyorgott, nagyon cuki volt. =D Miután kicsit megnyugodott, betelepültünk a nappaliba Táncoló talpakat nézni és enni. Csinált tejszínes csirkét és rizst, amit a kedvemért nem kevert össze, én ugyanis jobban szeretem külön enni az ilyesmit. A rizseshússal is az a bajom, hogy összeérnek az ízei. XD Tudom-tudom, de ez van... =D Megnéztük még a Mindenképpen talánt, amit én nagyon szeretek, most már azt is néztem, hogy a forgatókönyve mennyire tök jó. Ez alatt ért haza Timi húga, aki moziban volt és az új Di Caprio filmet nézte meg, ami szerinte jó volt. =) Kaptam ajándékot, méghozzá egy hatalmas dobozt, amit meglátva kábé félrenyeltem. Szerencsére csak a doboz volt nagy, rejtett magában egy kisebbet, majd az egy még kisebbet, aztán az még egy annál is kisebbet, amit nagyon élveztem kibontani. =D Titkos vágyam volt ilyesmit kapni, szerintem remek dolog. ^^ Miután megtaláltam az ajándékot, megölelgettem a csajokat, aztán eltakarítottuk a romokat, meg levadásztam két nagy szúnyogot. ^^ Sokáig voltunk fenn, beszélgettünk, írtunk, tévéztünk, fagyit és gumicukrot ettünk, végül kettőkor aludtunk el Timivel, ma fél tízkor keltünk. Úgy fél órával később hárman együtt reggeliztünk, csináltak meglepetés tortát anyukájuknak szülinapja alkalmából kétféle pudinggal és eperrel, amiknek maradékát mi takarítottuk el, aztán elkezdtünk beszélgetni Timivel az egyetemi dolgokról, elindultak hazafele a szüleik, arról meg nem tudtak, hogy én ott vendégeskedem, úgyhogy leléptem. =D Remekül éreztem magam, ismét rácsodálkoztam a televízióra és a hülye műsora, bugyuta reklámjaira, de élveztük is hasznosságát azért. ^^ Bár szegény Timit eléggé sajnáltam, mikor Trónok harca ment éjszaka és pont kínozták az egyik karaktert. XD Megengedtem, hogy mást nézzünk, mielőtt teljesen kiakad. X"D

Mielőtt hazajöttem, beugrottam a műhelybe, köszöntem a fiúknak, adtam csókot Benének, beleettem valakinek a kínai levesébe, ami erős volt egy kicsit és szerintem nagyon gusztustalan, ahogy azt a kinézetéből is gondoltam, de nem annyira rossz. Magamnak tutira nem vennék, de máséból kienném a gombát. XD

Ahogy leírtam ezeket, lényegesen jobb kedvem lett, a nap is kisütött, aminek örülök. ^^

Zárkózottság

Megindult az életemben néhány olyan szál, amiről nem beszélhetek. Vagy azért, mert nekem lehetne később kellemetlen, vagy azért, mert másoknak adódhatna belőle kellemetlensége. Le is betegedtem, lassan, de egyre jobban beindul a torkom, folyamat folyik az orrom, fáj a fejem... Mostanság megint gondolkodom az életemen, ám úgy érzem, nem tudom összehangolni a dolgaimat, mert nem csak tőlem függ, mivel mi lesz, mi hogy alakul. De vágyom erre. Gigi blogját olvasva rokonszenvet éreztem aziránt, hogy a helyében legyek - gyereket neveljek, BJD-zzek és lolizzak, méghozzá társak nélkül. Tulajdonképpen a mindennapokban is ezt csinálom, csak nincs kimondva (és se gyerekem, se BJD-m), ettől függetlenül IchiGo az egyetlen, akivel lolizunk, beszélgetünk a BJD-ről, összejárunk találkozni, vannak közös dolgaink az egész társaságból. Örülök neki, hogy vele így alakult, mert nagyon szeretem, a múltheti négyes parti Gergőéknél annak ellenére, hogy nehezen indult, egy remek élmény volt és valamilyen kapaszkodópont lett. Mennék megint. Ha sarkítok, azt mondom, a lolimeetjeim IchiGoval történnek, a többire anyagi okból vagy időhiány miatt nem jutok el. Meg ha őszinte akarok lenni, hozzácsapom, hogy megváltoztak a dolgok. Ténylegesen és bennem is. Bár legfőképp az utóbbi az, ami számít és az, ami hátráltat. Eltűnt valami. Feeling, biztonságérzet, lelkesedés... Nem csak számomra, csupán én merek róla beszélni. Vagyis nem... mernék, de nem akarok. Minek? Nem látom, mi változhatna ennek hatására, azért meg nem tépem a szám, mert lehetne. Én azt az időszakom élem, amikor egyedül vagyok. Heti kétszer-háromszor biztosan felveszek lolit, mert ebben érzem igazán jól magam, kezelem azt a helyzetet, hogy a mindennapokban ezzel különleges és más vagyok, ami sok esetben sajnos ellenszenvet vált ki a környezetemből, mert az emberek sajnos buták és támadásnak veszik, hogy én nem asszimilálódom. Én csak szánni tudom ezt és néha megdöbbenek, hogy az, aki éppen mellettem van, mennyire sok mindent észrevesz körülöttem, mivel én már egyáltalán nem figyelem, ki mit szól ahhoz például az utcán vagy a munkahelyemen, hogy nagy szoknyában, mindenféle kis aranyos dologgal a fejemen jelenek meg valahol. Sosem másért csináltam, de korábban megvolt bennem az az életérzés, hogy meg merem mutatni az egyéniségemet és biztatok másokat is erre. Korábban hatott, most célkeresztté válik, ezért nem érdekel a többi ember, azt tudom mondani, sorry, de magam miatt csinálom. Én érzem jól magam így, én ragaszkodom ehhez, én szeretem, ez az én dolgom. Hogy miért teszik az emberek mégis a maguk dolgává? Azt gondolom, mert nincs más dolguk. A kertes aranyköpésemmel tulajdonképpen ezt mondtam ki sokkal szebb formában, hogy sokan a környezetemben azért foglalkoznak azzal, hogy én hogy nézek ki és mit csinálok, mert a saját életük annyira sivár. Ezt csak sajnálni tudom. Mindenki a maga sorsa kovácsa, én úgy érzem, sokat tettem azért, hogy ebben a magányosnak megélt helyzetben is jól érezzem magam. Segítettek benne rengeteget és vannak, akik kiszakítanak ebből a magányból. Hálás vagyok azért, hogy Édesanyám megkedvelte, támogat a lolizásban, várja, hogy mivel drukkolok elő, hiányolja, beleépült a rólam alkotott képébe, hogy egyszem kislánya ha teheti, királylányként megy el hozzá. Én így ünneplem meg az alkalmat, hogy találkozhatunk, ezzel fejezem ki, hogy ez egy fontos esemény az életemben. Hálás vagyok azért, hogy IchiGoval ennyire megmaradtunk egymásnak, mert nagyon sokat jelent, úgy érzem, számíthatunk és számítunk is egymásra, ami jó. Hálás vagyok azért, ahogy Timi áll a loli-kérdéshez. Inspirál. Inspirál és amikor épp nem látok magam előtt, magam után utat, segít abban, hogy azt mondjam, nem baj, eddig arra volt az előre, lépni kell, menni tovább, csinálni, aztán max majd kiérek újra a ködből és ha letértem az útról, majd visszamászom rá. Elmondhatatlan, amit csinál velem.

A loli a magánprojektem lett, de érzem, hogy nincs rá időm, sokszor erőm se. Még mindig túlságosan lefáraszt a stressz, az, hogy frászban vagyok. Az, hogy amiben láttam magam előtt utat, azt most lepi be a köd vagy a dagadó tenger, az, hogy a vágyaim sodorják el a hullámok tőlem távolabb, de beleragad a lábam a mindennapok vizes homokjába. Most nem érzem a szárnyalást... most én vagyok az, akinek támogatnia kell magát... most az előre nem nyúlik olyan messze, csupán néhány lépésnyire, ezért hiányzik az a korábbi, erős inspiráció. Most a makacs kitartás ideje van, bezárkózom. Ezért nem is írok. Úgy élem meg, a loli elválaszt és összeköt az emberekkel. Ez jó lenne, de valahogy nem úgy működik, ahogy igazán jó lenne.

Lia-aranyköpés

Az a baj, hogy aki a kerted után érdeklődik, nem gazolni fog, hanem kitapossa a növényeidet.

Zenehangos gondolatok

Tegnap, amikor a tanfolyamra mentem, leült a mellettem lévő székre egy fickó. Én a Haruko hercegnő című könyvet tartottam a kezemben, ami ezeken az utazásokon szoktam olvasni és nagyon szeretem, mert szép a nyelvezete és jól írja le a környezetet is, a szokásokba belevezet. Az elején nem annyira érdekes, de a szövegezése miatt magával ragadó sztori, nekem ilyen a tipikus japán nyugalom és műveltség. De nem is ez a lényeg. Ez a fickó először megpróbálta felkelteni a figyelmemet, odahajolt hozzám, így az orromat megcsapta a belőle áradó savanyú piaszag. Nem néztem rá, mert nem akartam, hogy jelnek vegye, inkább kőmerev képpel olvastam tovább. Figyelt vagy egy percig, s mikor észlelte, hogy haladok folyamatosan a sorokon, sőt, átjutok a másik oldalra, felhagyott a fixírozásommal és elkezdett beszélni. Dőlt belőle a rím, olyan egyszerű gondolatokat fogalmazott meg hihetetlen magas szinten, hogy meglepődtem. Nem nagyon hallottam, mert halk volt, de azon gondolkodtam, miért tart itt, miért nem ír verseket és ad ki könyvet. Aztán megjelent előttünk pár fiatal nő és olyan közönségessé vált, hogy ha nem bírnám az ilyesmit, elhánytam volna magam tőle. Előbújt belőle a kielégítetlen paraszt, s bár dicsérte az egyik nő kerekded hátsóját, nem éppen olyan formában, hogy azt pozitívan lehetett volna értékelni. Visszataszító volt, mutogatott és cuppogott hozzá. Akkor erősen elgondolkodtam, hogy feladom az "engem nem érdekel semmi, észre sem vettelek, én csak a könyv világába beszippantva utazom" szerepemet és elülök onnan. De persze semmi sem tart örökké, a fiatal nők leszálltak, a fickó pedig visszasüllyedt a székre és folytatta hangosan a versben gondolkodást. Egészen komoly kis társadalomkritikát rittyentett ott kisujjból. Mikor leszállt, megnéztem egy kicsit magamnak, mert kíváncsi voltam az arcára. Nem volt helyes, de a bányába sem kellene leküldeni, a ruhái nem voltak szakadtak, tulajdonképpen a két probléma csak az ittassága és a közönségessége volt.

A második tanár tartotta az előadást. Egybe lehúzta a két órát, leadta a kétféle karaktercsoportosítást, vagyis a karakterológiát. Nem feltétlen értek vele egyet, bár inkább többre számítottam, de nem voltam annyira elégedetlen. Beszélgettünk megint a két lánnyal, úgy látszik, az egyik és a stílusos lazafiú közt alakul valami, de ezt én az ismeretségünk első fél órája után borítékoltam volna, abban viszont nem vagyok biztos, hogy ez a valami túlmutat a barátságon. Szimpatikusak egymásnak és jól elvannak, ennyi biztos. ^^ A másik lánnyal szoktunk egy olyan húsz percet értekezni, míg elszív egy cigit és meg nem kordul valamelyikünk gyomra. ^^

Blahán találkoztam Bátyámmal. Furcsa mód megint eszembe jutott, hogy mi lenne, ha összefutnék ott vele, de aztán elvetettem az ötletet. "Ne várd, de légy rá kész." - szoktam mondani néha. Nos ezzel így vagyok... lennék, ha lenne olyan állapot számomra ezzel kapcsolatba, hogy "kész". De nincs és nem is lesz. =) Bátyám mellett simán elmentem volna, ha nem fütyül utánam. XD Igen, kicsit fáradt voltam, de elmentünk a szokásos helyre és beültünk gyrosozni. Betoltam egy tálat, én azzal laktam nagyon jól, míg ő egy pitás szendviccsel. =D Ezen jót vigyorogtam. ^^ Megint beszélgettünk, hülyítettük egymást, megmutattam az új kockáimat, amiket a Szellemlovas akciójának keretén belül szereztem be és az új fényképeimet is. Valamelyiket elkérte, azt majd hamarosan elküldöm neki. ^^ Ő megmutatta azt a rólam készített képét, aminek alapján a szaktársai azt mondták, hogy bemutathatna nekik, én pedig majdnem leestem a székről, olyan szörnyű kép volt. XD Szerintük jó. X"D Rémesen nyúzott vagyok rajta... Készített szombaton újabb kettőt rólam, amiken szinte vigyorgok. ^^;; Kaja után elsétáltunk a Keletibe, feltettem a vonatra, aztán mentem a helyre.

Ennek a zenéjét szeretem csak. ^^

A Mondósok akkor léptek lefele, már vége volt minden programnak, de én azért még eltöltöttem egy kis időt lent a srácokkal, aztán Csigusz készült haza, úgyhogy mondtam neki, hogy én is megyek, mert nem tudtam mit csinálni. Már elindultunk, mikor Bene utánunk kiabált, hogy várjuk meg, mert jön ő is, hiszen holnap (vagyis ma) dolgoznia kell menni, nem maradhat lent éjjel. Zöldék öten ott is aludtak a helyen, négyig fent voltak. XD Én ma fél egyre lementem, hogy Zöld haza tudjon menni kovácsolni, de kiderült, hogy teljesen felesleges. Kriszta is lent volt, meg még Ghost és Zsófi is, majd megkajáltunk (mind kínaiztunk), aztán befutott Bene. Na ezután nem sokkal leléptem és hazajöttem forgatókönyvet írni. Hát... Ez a harmadik ötletem, már nagyon sokszor álmodtam ezt, ezért gondoltam, hogy megírom, de valahogy a második jelenet után elment a kedvem mindentől és inkább blogoltam egyet. =)

Kifakadás

"Egy lolitának nincsen fiúja/barátja/pasija." - Már nem emlékszem, hogy ez a kódexben is benne van-e, vagy ez egy szokás volt-e azért, hogy azok a hímneműek, akik a lolitában valami perverzet látnak és zaklatnák a közösség tagjait, ne kerülhessenek közel hozzá, de emlékszem, ez anno aggasztott kicsit, mivel nekem pont Bene mutatta meg és kezdte el tanítani a lolitát. Szerencsére a kezdeti ellenérzés és félénkség pont az előbb említett dolog miatt hamar elmúlt és befogadták őt is, ráadásul Bene szívesen hord kodonát és inspirált másokat is, aminek nagyon örülök.

Azért ezzel a mondattal kezdtem, mert ha már ez is fontos szempont a lolitánál, akkor a most következő témám még inkább kilóg a keretek közül, de valahol mégis körülötte leng a stílusnak. Sokszor találkoztam azzal a jelenséggel, hogy ott állok nyakig ruhában, csipkében, fodorban, nincs kint még a bokám vagy a vállam sem, nemhogy a dekoltázsom, vagy a combom, de az utcán férfiak szájából valamilyen módon elhangzik a kérdés, hogy mi közöm a szexhez, szexualitáshoz. Volt, aki konkrétan valami nagyon szép kurvának vélt, én meg elhűlve bámultam rá, aztán miután felocsúdtam a döbbenetből, közöltem vele, hogy ilyesmit nálam nem talál, azzal elhúztam a csíkot, de gyorsan, és akadtak olyanok is, akiket az foglalkoztatott, szoktam-e beöltözni vagy szerepjátékozni szexhez. Nem voltak durvák, olyannal igazán keveset találkoztam szerencsére, akiket válaszra sem méltattam, csak megszaporáztam a lépteim és igyekeztem minél előbb biztonságosnak tűnő helyet találni a környezetben, de egyértelmű volt, hogy a férfiak a lolitát nagyon vonzónak találják és szívesen kerülnének szexuális helyzetbe eggyel. Nem csodálom, hiszen a lolita nagyon nőies stílus, bájos, visszafogott és zárkózó, azt a mondást pedig nyilván ismerjük, miszerint "A több kevesebb.", amit rendszerint össze is kapcsoltak a lolitával.

Én azt gondolom, hogy mindenkinek magánügye, hogyan, kivel, mennyit, mikor, miben szexel. Ezért is zavar, hogy kolléganőimnél most már napi téma a homoszexualitás. Én nem tudom, hogy hozzák fel állandóan, de ez téboly. Mindketten a nőket ítélik el jobban, ami nekem sokszorosan kellemetlen ügy, mivel én senkit sem ítélek el és azok a szexuális magatartások, amiket nem tartok normálisnak, azokkal is úgy vagyok, hogy amíg nem engem zaklat valaki vele, nem érdekel, de a homoszexualitás számomra abszolút elfogadható, van fiú és lány meleg barátom is, és nem értem, miért gond, hogy a saját nemükhöz vonzódnak. Nem ismerek olyan melegeket (itt most lányt és fiút együtt értem ez alatt a szó alatt), akik rámásznának csak úgy a másik emberre, vagy zaklatnának bárkit. Sőt, pont az ellenkezőjét ismerem, azt, aki az utcán kézen fogva sétál a barátnőjével, mert miért ne tenné, de minden más a négy fal közé tartozik, meg olyan srácokat ismerek, akik visszafogottan kezelik ezt. Sőt, bevallom őszintén, én azt szoktam mondani azoknak a srácoknak, férfiaknak, akik nem hagynak békén, amint jelzem nekik, hogy nálam hiába kopogtatnak, hogy leszbikus vagyok. Egyszerű takaró, nincs mit belekötni. Általában meghökkennek és békén hagynak. Barátnét is mentettem már úgy ki pácból, hogy jeleztem a nyomuló fickónak, hogy az én nőm, le lehet szállni róla. =D Szerintem ebben nincs semmi, középsuliban is nagyon sokáig szándékosan úgy hordtam gyűrűt a kezemen, amiről azt tartották, hogy a leszbik csinálják, ez is a lázadásomhoz tartozott. =)

Spec nem szeretem hallgatni ezeket a leszbifób beszélgetéseket, mivel a legtöbben igazából nem is látnak bele ebbe a világba, nekem meg a legjobb barátnőm leszbikus, mikor összeházasodott a barátnőjével, én voltam a tanúja és tök büszke vagyok rá. Egy évvel öregebb a kapcsolatuk a miénknél, együtt élnek nem is tudom én, hány éve, imádják egymást, ezzel pedig nem értem, miért volna baj. Hogy látszik bárkin is, hogy milyen az identitása? Na ne már a melegeket szedjük elő, mikor a magukat heterónak valló pasik úgy néznek ki, mintha a húguk cuccait vették volna fel! Ez szerintem felháborító. Előbb söprögessen mindenki a saját kertecskéjében, aztán ha az már makulátlan, azután nézze csak meg a másét, az ítélkezés pedig isteni feladat, könyörgöm! Én ettől nagyon kivagyok... Nézem az utcán a csomó metroszexuális, álbuzi srácokat és vakarom a fejem azt kérdezve: hova bújtak a fiús fiúk, a férfias férfiak? Meg úgy egyáltalán az ízlés hol ficamodott ki ennyire? A harmónia eltűnése még hagyján, de az az aberáltság, amit időnként látni, főleg a plázákban, egyszerűen rémisztő. És engem röhögnek ki a kiscsajok, mikor loliban vagyok, pedig az szerintem sokkal nevetségesebb, ahogy ők kinéznek, mint az, mennyire irigyek, mert én vállalom az ízlésem, véleményem, fel merem venni azt, ami tetszik, amiben jól érzem magam, amit szeretek.

Egyszerűen elképeszt, miért kell témázni folyton azon a lányon, akiről a kolléganőim beszélnek. Mindkettőnek a lánya egy egyesülethez jár táncolni, csak nem egy korosztályúak, viszont van egy fiús külsejű, mély hangú, vállasabb, fiúsabb mozgású lány, akiről azt hiszem, tudják is, hogy leszbikus, vagy legalábbis a lányok érdeklik, és folyton ő a téma. Szerencsére még olyan kijelentés nem érkezett, hogy undorító lenne, de azt már mondták, hogy nem értik, miért jó neki egy másik nőt simogatni, meg mintha valamelyik már figyelmeztette volna a lányát, hogy vigyázzon ezzel a lánnyal. Na nálam itt elpattant a húr, szerintem a hangomon is hallatszott, hogy ideje témát terelni.

Bírom, hogy mennyire könnyedén véleményt alkotnak más emberek és mennyire könnyen tudnak ítélkezni. Lehet, velem van a baj, de nem látom, mi a para abban, hogy valaki úgy él, ahogy élni akar. Tök mindegy, miként, kivel, ha úgy érzi jól magát, akkor tegye. Az megint más kérdés, hogy ezt mennyire kell nyilvánosan, de én azt gondolom, nagyon sok emberre ráférne illemtan óra, mert elkeserítő, ami manapság megy. Mindenhonnan folyik a szex, félmeztelen-meztelen lányok vigyorognak ránk különféle újságokból, s nem csak a Playboyról, ha valamit el akarnak adni, marketingfogásként dekoltázsvillantó nőkkel reklámozzák, de a kapott minőség messze alulmarad attól, amit valóban minőségnek lehet nevezni. Nincs értéke, mélysége, hadoválnak és dobálóznak nagymellénnyel emberek, ám ez és a mai viselkedés ezzel kapcsolatban szerintem sokkal ijesztőbb, minthogy "megszaporodtak" a melegek. Nem, nincs szaporodás, joguk lett házasodni, egyre többen merik kinyilvánítani, hogy melegek, ez pedig egyre többekből hozza elő, hogy coming outoljanak. Lehet nyilvánosan vállalni, amivel személy szerint nekem semmi bajom sincs, amíg nem arról szól a dolog, mint amiket a melegfelvonulásokról hallottam. Arra anno mentem is volna, csak aztán olyan elrettentő dolgokat tapasztaltam, amihez nem adom a nevem és az arcom, én nem vállalok közösséget senkivel, aki gúnyt űz abból, aminek még van értéke, vagy abból, ami miatt ott van, illetve ami nekem fontos. Gondolok itt arra, hogy bár nekem hitem van, nem vagyok vallásgyakorló, a vallási jelképeket nem szentségtelenítem meg, mert ez egyszerűen tiszteletlenség és nem sértek meg másokat azzal, hogy a hitüket/vallásukat gúnyolom. Ez provokáció, durva barbárság, az álláspontomat pedig máshogy, normálisabb és értelmesebb módon képviselhetem.

Napok óta gondolkodom azon, mennyire elprostituálódott a világ. Az a baj, hogy szexuális szabadságnak nevezünk valamit, ami nem szexuális szabadság, hanem elferdülés. Nem a perverzséggel, a szexboltokkal, vagy a vággyal van a gond, egy egészséges embernek vannak vágyai, statisztikák szerint mindenkiben van valami perverzség és egyre többen vásárolnak segédeszközöket, inkább én abban látom a problémát, hogy ez nyilvánosságra került, úgy bánunk a témával, mintha központi kérdés lenne, ennek ellenére úgy veszem észre, rengetegen elégedetlenek, különféle problémáik vannak, amikről nem is tud kivel beszélgetni.

Kardinális kérdés, ki mi, de magunkat ismerjük, tudjuk, mi kik és mik vagyunk?

Engem sokat támadtak - bár nem durván - azért, mert én nem érem be a bírósággal és a minimálbérrel, kis luknyi lakással. Nem nyomorgok, de kétségtelenül többre vágyom és tenni is akarok érte. Ez baj volna? Gond, hogy törekvővé váltam? Elég súlyos problémák vannak a fejekben, ha azt tekintik elfogadhatatlannak, hogy nem érem be a kevesebbel. Engem még arra tanítottak, hogy merjek álmodni és tegyek azért, hogy az álmaim megvalósuljanak. Nekem még azt mondták, "Ne érd be kevesebbel!", engem biztattak, hogy merjek lépni. És lehet utálni, ha valami sikerül, de én azt gondolom, másnak is sikerülhet, ha akarja, ha tesz érte. Sőt, ha végre nem csak egy ember küzd azért, hogy jobb életkörülményei legyen, jobb világban éljen, még ha ezt csak a saját kis kertjében tudja megtenni is, hanem végre egyre többen felismerik, hogy a lehetőségek mindigis a levegőben lógtak, csak ilyen-olyan indok miatt sosem merték kinyújtani a kezüket érte, akkor a nagyvilág is javulni fog.

Hogy idealizmus volna? Visz előre és haladok a célom felé, úgyhogy nem számít, mi.