A következő címkéjű bejegyzések mutatása: spoiler. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: spoiler. Összes bejegyzés megjelenítése

Karaktereim az életemben

Stílusosan egy olyan képet választottam a bejegyzéshez, amelyen George Boleyn látható, mert az ő képeit használtam fel Deon Elerden karakterem megmutatására, ráadásul egy olyan fotót tárok elétek, ami tükrözi az angol srác egyediségét. Nem fogok mesélni róla, mert a poszt nem az őt övező rajongásomról szól, amellyel egyébként egyes egyedül van részemről a földkerekségen, mert bár rajongó típus vagyok, én semmilyen hírességet vagy művészt nem szoktam aktívan követni, és nem szoktam lázba jönni se egy-egy új hírtől. Ez alól ő a kivétel. Ez a srác annyira megfogott, hogy nincs más szó arra, amit belőlem kivált, csak az imádat. Twitteren és Instagramon elérhető a saját nevén, ez volt itt a reklám helye, Deonról pedig kicsit később mesélek.

Korábban meséltem, hogy az írás kisfilmezéssel járt nálam együtt, de ez a kifejezés nem fedi le pontosan, hogyan is éltem meg a történetet, amelyet leírtam. Ébrenálmodásnak neveztem el a folyamatot, mert belehelyezkedtem a főszereplőmbe, megéltem mindent, amit ő, és mégis felülről, egyfajta istenként ráláttam. Valószínűleg ezért ragadtam bele abszolút az E/1-be és a jelen időbe írás szempontjából, mert számomra ez adta leginkább vissza a feelinget, amit ébrenálmodáskor megéltem, és amit meg akartam osztani a közönségemmel.

Mivel én lettem a karakter, a való életben is átalakultam kissé. Gyakran hallottam azt másoktól, hogy sosem lehet tudni, ki leszek legközelebb, hogyan fogok viselkedni és beszélni, de például a beleérzőképességemnek hála a szerepjáték is remekül illeszkedik hozzám. Sőt, ez egy nagyon jó eszköz volt arra, hogy különváljak a karakteremtől, mivel a játék idejére másik karaktert kellett magamra ölteni, illetve megtanított általánosságban kiszállni a főszereplőmből. Ez fontos állomása az életemnek, mert a környezetemnek is adott egyfajta biztonságérzetet, hogy ha nem ismerik a karakteremet, akkor nem tudják, velem kapcsolatban aktuálisan mire számítsanak, illetve a viselkedésem is kevésbé szélsőséges lett.

Manapság keveset ébrenálmodok, ami egyrészt nagyon hiányzik, mert imádom, másrészt főként rövid történeteket írok, amiknek véges az időtartamuk, így a főszereplőim nem tudnak annyit garázdálkodni a fejemben, harmadrészt kevesebb az olyan éjszaka, amikor nem bírok aludni miatta. Amíg elsősorban regényekben utaztam, folyton pörgött a sztori a fejemben, képtelen voltam leállítani az agyam és a karakteremet, ezáltal én is folyton fel voltam spanolva, aztán egyszer csak kifeküdtem a fáradtságtól. Megvan a feelingje, az előnye és a hátránya is.

Előre szólok, a következő részben spoilerezek a Kettőből egy sztoriról!

Meghatározó karakterek az életemben:
  • Erik: A Zűrös kamaszkorból ismerhetitek, ő a kis főhősöm, Tim nagy szerelme. Erik azért maradt meg nekem a mai napig, mert ő az első olyan férfi, akit megterveztem és totál belezúgtam. Sosem gondoltam, hogy a zsánerem volna, mégis úgy éreztem, ha létezne, rajonganék érte.
  • Szepesi Viktor: Őt A szerelem csapdájában című regényemben ismerhettétek meg. Kezdetben eminens srácnak tűnik: jól tanul, rendes otthon, benne van az iskolai közéletben, a tanárai kedvelik. Aztán kiderül róla, hogy egy bűnbanda tiszteletbeli tagja, s ahogy megindul a saját hülyesége miatt alatta a talaj, ráadásul elutasítja a szerelme is, bekerül a bandába. Először azt gondolja, ez egy jó buli és ő elég kemény hozzá, de azzal nem számol, hogy túl jólelkű és érzékeny típus. Nem lövöm el a sztoriját, mert szeretném kipofozni és újra valamilyen formában publikálni, de ő nagyon kedves karakter számomra. Szókimondó, vagány, szeleburdi, nagyszívű, őszinte, alapjáraton kedves, ám időnként indulatos kamasz. Őszintén szólva tanultam tőle, mert a pofáraeséseit elég volt rajta keresztül megélni, nem kellett átélnem a saját életemben.
  • Deon: Róla ódákat tudnék zengeni. Nem csak George miatt, mert őt ennyi idő után már jól el tudom különíteni a saját karakteremtől, hanem azért, mert Deon Elerden az alteregóm. Vele a Kettőből egy blogon találkozhattok, bár nagyon rég nem frissítettem a sztorit. Túl sok időt vesz el összerakni, javítani, feltölteni, és nem volt motivációm, miután eltűnt az olvasónk, ráadásul mindhármunk számára drogként hatott a sztori. Mindenesetre Deon eszméletlen sokat tanított magamról, és utólag rájöttem, hogy amit vele leírtam, azt megélhettem volna. Sőt, nagyon nagy részben meg is éltem. Hiába szálltam ki úgy két éve belőle, időnként előkerül, jelez valamit, vagy olyan emlékek kúsznak a fejembe róla, amik relevánsak a jelenemmel, jövőmmel, vagy a meg nem értett múltammal kapcsolatban. Deon valahol teljesen én vagyok, de Deon az én eltúlzott énem is. Sokkal pofátlanabb, hangosabb, vadabb és vakmerőbb nálam, több mindent vállal be, többször tesz mindent egy lapra. Eleinte egy fura kis senki, aki jól néz ki, de olyan harapós, mint a csattogós cápa, vagy olyan hűvös, mint a sarkvidék, később felfigyel rá egy nagynevű, durva yakuza, és a kölyök megnyeri magának, nem eladja szajhának, hanem a pártfogoltja, tanítványa lehet. És Deon úgy bontakozik ki, mint a kidurrantott lufiból a lisztpor, mindenfelé, mindent beborítva. Végtelen szabadidejét tanulással, gyakorlással, önkifejezéssel és kapcsolatépítéssel tölti, így mire felnő, minden fontos ember ismeri a nevét, már akkor tetováló szalonja van, megálmodik egy menő diszkót, cukrászdát vesz a birtokába. Asame büszke lehet rá, és bőven sokat fáj miatta a feje, hiszen miután a Szindikátus székébe ül, s átadja helyét tanítványának, a legkönyörtelenebb ellenfelére akad benne, aki inkább mindenkit kivégez egy öngyilkos akcióban, semmint hagyja, hogy reform nélkül maradjon a szervezet. Deon az a karakterem, aki az élete első felét azzal tölti, hogy barátságokat és szövetségeket kössön, vérebként védelmezi azokat, és mindenkit megpróbál a saját oldalára állítani, az élete második felére azonban előtérbe helyezi a küldetését, s minden fölé emelkedik parancsolóként, ezzel azonban elárulja a szeretteit, s arra a választásra kényszeríti őket, hogy vagy megadják magukat az akaratának, vagy bármennyire is fáj, elpusztítja őket. Persze beleroppan, ahhoz azért már nem elég erős, hogy kibírja a saját kegyetlenségét, ám végső soron a célját eléri, az élet kínál számára egy menekülőt, és vénségére máshol, okosabban újrakezdi. Mert ő ilyen, megállíthatatlan. Az ő karakterén tökéletesen látszanak a nagyratörő álmaim, az elszántságom, az idealizmusom, az agilitásom. És az, hogy ezzel mekkora szenvedést tudok okozni mind saját magamnak, mind másoknak.
  • Tatsuki: Ő Deon totális ellentettje. Az élete első felében mindent megtesz a hatalomért, s hogy érzéketlenné váljon. Neki nincs olyan személy az életében, akire azt mondaná érdek nélkül, hogy fontos számára, illetve nem szeret senkit. Aztán találkozik Deonnal, akibe teljesen beleszeret, és minden hatalmát a fiú szolgálatába állítja, sőt, az utódjának képezi, melyhez úgy kezdi rendezni a szálakat, hogy mire átadja a stafétát Deonnak, a srác számára kényelmes legyen. Tatsuki goromba, nem ritkán bunkó, erőszakos, durva, kegyetlen, rideg. Mindenkit maga alá akar gyűrni, s elsősorban nem szexuálisan, noha egy jó numerára ugyan nem mondana nemet. Számára semmit sem ér az élet, még a magáé se, így könnyen öl és könnyen él. Belőle hiányzik a ragaszkodás, az önzetlenség, a remény, ő kitartó, érdekek alapján szelektál, és a hideg céltudat, racionalitás vezérli. Ő a sötét oldalam, az, amilyen lenni tudnék, ha engednék a kísértésnek. Persze mivel Deon ellentéte, Tatsuki élete átível a pozitív irányba. Felvállalja az apaszerepet a tanítványai és a gyerekei életében, igaz szerelemre talál, melyet megtanul viszonozni, és a partnerét nem betömhető lukként, hanem a párjaként kezeli. Megtanulja, hogy a háttérbeli szálmozgatást felhasználhatja jó célokra, barátra lel az ősellenségében, és még a halála után is hosszú évekkel később érződik, mi mindent megtett a hazájáért. Tatsuki nem szentimentális, ő kiválóan ellensúlyozza Deont, és meg is tanítja a fiút a könyörtelenségre. Amúgy Tatsuki egy nagyon nem szép ember, mégis bolondulok érte.
  • Masao: Az apafigura, aki minden útjába kerülő kölykön segíteni akar. A ki nem élt anyáskodásom. Persze több ennél, hűvös számítás és forró szív. Rá mondtuk azt, hogy ha létezne és heteró lenne, ölnénk érte, hogy a mi pasink lehessen. Masao az önzetlenség mintapéldánya, aki valahogy mégis racionális a maga következetességével, azzal, hogy ha kell, megtagadja önmagától a boldogságot, csak hogy a másé ne sérüljön. Emellett laza, nyitott, odaadó, barátságos. Nyilván nem munka közben, akkor leginkább halálosan pontos. Pontosan halálos. Masao rávilágított nekem arra, mekkora hülye vagyok, mikor magam elé helyezek másokat, és arra, hogy nem biztos, hogy mindenkinek az a jó, amiről én azt gondolom, hogy jó neki. Ő egyébként valahogy Tatsukival áll egy mérlegen, hogy ellensúlyozzák egymást, és az ordító különbségek ellenére tisztelik egymást, mely összefogásra bírja őket. Ez elég jó eredmény ahhoz képest, hogy megölték volna a másikat, ha az óvatosságuk egy második kísérletet engedélyez számukra.
  • Raktari: A legrosszabb részem. Asame testőrségébe tartozik, Masao régi szerelme, és régen ő is imádta Masaot, miután kinőtt a nevelt fia szerepből. Kívülről átlagos srác, se tetoválás, se hajfestés, se különös hobbi, se kicsapongás. Belülről töménytelen mennyiségű önmarcangolás és önkínzás. Raktari a legjobb példa rá, hogyan csináljuk ki magunkat és a legjobban szeretett személyeket magunk körül a belső konfliktusainkkal, az önelfogadás hiányával, ami nála nevezhető masszív önutálatnak is. Elmesélem a tőle kapott legnagyobb pofont, mert muszáj. Raktari konzervatív, bántalmazó családból származik. Képtelen elfogadni, hogy meleg, sőt, retteg, hogy kiderül, mert tisztában van vele, hogy az apja rituális öngyilkosságot követelne tőle ezért a szégyenért, ahogy azzal is, hogy készségesen alávetné magát merő kötelességtudatból. Hosszú ideig szerelmes egy srácba, miután túlteszi magát végre a Masaoval való szakításon, és hiába nagyon jó barátok, sőt, szobatársak a sráccal, az nem tudja, hogy Raktari mennyire odavan érte. Nyilván Deon és Jeremy tesz róla, hogy sínre tegyék a kapcsolatot, ám ezzel nem csak boldoggá teszik a párost, hanem elindítják őket a szenvedés útján. Mert Raktari fél, hogy kiderül a kapcsolatuk. Masaoról is kiderül idővel, hogy folyamatosan csalta a kapcsolatuk idején, mert képtelen volt hónapokig várni a következő alkalomra a lepedőn, illetve szüksége volt olyan partnerre, aki természetesnek veszi a viszonyukat, és nem kell mondjuk itatnia, hogy oldja az őrületes gátlásait. Meg persze arra is fény derül, hogy nem azért szakított vele, mert már nem szerette, vagy mert minden probléma ellenére ne tartott volna ki mellette, hanem mert látta, Raktari mennyire nyomorog a félelemtől és az önutálattól. Az új szerelemre se vár jobb sors, bár hosszútávon boldog kapcsolatuk lesz, és mikor egy gyerek Raktari dojojából kiszemeli magának őket szülőknek, majdnem tökéletessé válik az életük. De csak majdnem, Raktari ugyanis képtelen együtt élni azzal a gondolattal, hogy két férfi neveljen egy kisgyereket, így mivel képtelen továbblépni, mindenkit elmar magától és öngyilkos lesz. Amikor én erre rájöttem, totál sokkos lettem. Mert miről szól Raktari? Arról, hogy nem tudja legyőzni a démonait, a származása korlátait, és a világ vélt nyomását. Arról, hogy képtelen boldog lenni, egyszerűen élvezni az életet, a szeretetet, a szexet. Nagyon fájt a tőle kapott lecke, pont ezért annyira fontos karakter számomra ő.
  • Flóri: Impulzív, jószándékú, laza kamasz, aki nem ápol jó viszonyt egyetlen családtagjával sem, nincsenek barátai, mert képtelen közel engedni magához valakit. Ő a Szeretet ez című történetem főhőse, aki beleszeret egy olyan emberbe, akinek úgyszintén nehézségei vannak a közel engedéssel. Flórinak ráadásul van egy nagyon rossz szokása: kínozza magát, hogy a testi fájdalom erősebb legyen a lelkinél. Tanítják és nevelik egymást Atival, amin jól látszik, hogy van egy csodálatos képessége: bölcs. Életigazságokat mond ki, miközben tökre fogalma sincs az egészről.
  • Thezia: Pici, aranyos és alattomos. MAGUS szerepjátékos karakterem, méghozzá egy boszorkány a Kránt támogató szektából, melyből ki akar lépni, méghozzá minél nagyobb tudást, hatalmat és szövetségestábort szerezve. A dolog majdnem bejött neki, hiszen a kalandozótársai vagy húsz éven keresztül nem tudták, hogy micsoda, a varázslóval, aki meg nyilván látta, barátságot kötöttek, ő volt az egyetlen, akit Thezia megsiratott, mikor meghalt. Nagyon háttérben maradó karakter volt, imádtam vele játszani, és sajnálom, hogy nem jöttek be a nagyszabású tervei, mert meghalt ő is Kránban, de amit hátrahagyott...
  • Theneza: Az a drága kicsi lánya. Most ő zsongat rengeteget, mivel rengeteg lehetőség van benne, és minél több minden történik körülötte, ez a skála annál jobban színesedik és rétegződik. Örökölte anyjától a mágiára való fogékonyságot és nagyon alapokra emlékszik is belőle, aztán mivel a nevelőnője lelépett, amint rájött, hogy Thezia meghalt, a falu emberei segítették be Thenezát egy Ellana szentélybe. A papnővé avatása előtt megszökött, hogy a Dwyll Unióba menjen találkozni az apjával, akiről holt biztos volt, hogy a birodalom királya. Útján egy Dvan nevű Krad paplovag kíséri, akivel a kontinenst átívelő kalandon lassanként egymásba szeretnek. Persze túl késő visszafordulni, a cél előtt Theneza nem áll meg, s mivel fanatikus típus, akinek keményen befészkelte magát az apja és a kettőjükből álló család gondolata, mindent megtesz, hogy találkozzon Ranullal. Robi nagyon jól kitalált mindent, úgyhogy a karakterem megkapta a családi idillt, lovagnak kezdett tanulni, ami elég sok intrikát biztosít számomra, megmaradt a titkos és beteljesületlen szerelem, ellenben jöttek udvarlók, akik perpill a következő kaland után egymásnak ugranak Theneza kezéért, mert bár a hölgy választott köztük, a vesztes fél nem törődött bele a döntésébe. Alig várom a folytatást. Szándékosan olyan karaktert hoztam, aki szöges ellentéte Theziának, mert már túlságosan a kisujjamban volt a háttérben mozgolódós, léleklátó-manipuláló, ármánykodós stílus. Theneza egy makacs lovag típus, akinek bár nagyon erős a szíve, mégis igyekszik a racionalitás útján haladni. Imád nőies lenni, de nem hagyja magát a neme és az alacsonysága miatt lebecsülni, és nem hajlandó tipikus, meghúzódó nő lenni, ő nekimegy másoknak szóban, vagy akár tettben. Van mágiája, pszije, azonban igyekszem harci képességekre gyúrni nála, báááár... Igazából az, hogy nagyon sok minden lehet belőle, nekem is nehézséget okoz, mert nehezebb specializálni. Egyelőre viszont imádok vele játszani, és már túlvagyok azon a szakaszon, mikor megsértődöm, ha heccelnek a fiúk.
  • Hariana: Újpyarrszentesi boszorkánypapnőm ugyancsak a MAGUS szerepjátékvilágban. Alapvetően nőies, gömbölyded, céltudatos és szenvedélyes. Azzal a céllal érkezik a városba, hogy magába bolondítsa az új városurat és a hatalma alá hajtsa a birodalmat, azonban megismerkedik Blegronttal, a Vérebek nevű banda bétahímjével, Nizennel, a titokzatos Noir pappal, Hastinnal, a Vérebek vezérével, és szövetséget köt egy ófajú fehér orkfarkassal, akinek emberi értelmű elméje van, így végül nem tér vissza a szektához, hanem kiválik belőle, hogy Nizen tanítványa legyen, s mellette belép a Vérebek falkájába is. Őbenne azt szeretem, hogy nincs nyomasztó múltja, ő egy könnyed, vidám, barátságos ember, akinek a családja és a szerettei a legfontosabbak. Rengeteg kalandom volt vele, most már ott tartunk, hogy nemhivatalosan Nizzel jár (ez Nizen igazi neve, és valójában ő Hastin is), de két gyermeke van a hivatalos párjától, aki nem más, mint Achmertin, a többnyire emberré változtatott farkas. Emellett teljes jogú, aktív Noir papnő és azt a kegyet is kiérdemelte, hogy esélyt kap a Noir rend uralkodónőjének helyére annak halála esetén. Ezzel nincs egyedül, de mivel nálunk a noiristák egy nagy-nagy család, úgy vélem, nem mindennapi módon történne a hatalomátvétel a sztorinkban. Blegronttal gyorsan kinőttek a szeretői státuszból, a kapcsolatuk barátsággá, testvériességgé nőtte ki magát, így legjobb barátja Adaris és Meridus lett, két külön rend varázslója, és ott hagytuk félbe a játékot, hogy egy korábbi ellenségünk lányát kergetjük, aki az apja megöléséért bosszút akar állni rajtunk, melyhez felhasználja Meridus maradványait, mivel ő már korábban meghalt. Thezia után felüdülés volt vele játszani, de néha mind összekevertük kicsit a két nőt, mert azért Harianát se kell félteni, egy nagy veszedelem tud lenni.
  • Noah: Ha valaki emlékszik még a Töviskapu FicB@ster nevű kihívására, akkor ismerős lehet számára Noah Wilson Kartemis könyvéből. Meghívást kaptam, de már nem is tudom, kitől, hogy csatlakozzak ehhez a csoportban írós dologhoz és meglepően nagy szerepem lett, sőt, ott ismertem meg NicoRyut és Stumpyt is, akikkel jó barátok lettünk. Miután lezárult a történet, mi egy alternatív szálon folytattuk tovább, ahol még jobban kibonthattam Noah karakterét. Ő egy farkas-bárány-ember hibrid, akinek rettenetes ereje, hirtelen haragja és nagyon cuki, báránygyapúhoz hasonló haja van. Ővele fogalmaztam meg, hogy mit jelent számomra a farkas, mint szimbólum: ő a pokol őrzője - nem engedi a falkája közelébe a démonokat, de ha valaki fenyegeti, rászabadítja az egész poklot, s vezérük lesz a démonoknak. Noah az előfutára a Kettőből egynek és Deonnak, és ha nincs az a kihívás, nem hívnak meg rá, nagyon sok értékes tapasztalatból és emlékből maradtam volna ki.

Azt hiszem, ennyi volna, ők a legmeghatározóbb, legkedvesebb karaktereim az életemben eddig. Remélem, nem húztam túl hosszan, és élveztétek, tudtatok meg újat, ha már egy ideje ismeritek a nevem és a munkásságom.

Meséljetek a ti meghatározó, legkedvesebb karakteretekről! Kíváncsi vagyok!

Az ihletről

Amikor írni kezdtem, csak az ihlet volt a fontos, s mivel folyton volt ihletem, nagyjából akkor nem írtam, amikor aludtam, meg amikor muszáj volt jegyzetelni az órán. Németkönyvem is volt olyan, aminek oldalain az aktuális novella töltötte ki a megmaradt férőhelyet, mivel a tanárnő nem nézte jó szemmel, ha egy elkülönített füzetbe körmölök valamit, így meg úgy tűnt, mintha az órai anyaggal foglalkoznék. Nem állítom, hogy jobban járt bármelyikünk ezzel a megoldással, de mivel évekkel később visszaolvastam az említett irományt... nos, jobb is, hogy sosem került begépelésre.

Rengeteg történetem született az első néhány évemben, méghozzá többnyire regények. Zűrös kamaszkor, Lassan felnőtté érek, Igazi örök szerelem, Problémák hegyén-hátán, Daren emlékeinek nyomában, Az én naplóm, ... Manapság zavarba jövök, ha előkerül valaki, aki emlékszik ezekre, pedig hajdanán nagyon büszke voltam ezekre a sztorikra. Szerettem őket és lendületből írtam. Nem kellett tervezni semmit, hiszen a karaktereim megelevenedtek számomra, csinálták a történetet, konfrontálódtak, megszerették vagy megutálták egymást, új emberekkel ismerkedtek meg. Akkoriban tökéletesen láttam minden fontos karakteremnek az életvonalát, ismertem a születése utántól kezdve, és gyakran azt is tudtam, hogyan hal meg, hiába nem tartozott a történetéhez. Így volt kerek, ez adta az ihletet. Egyszerűen nem bírtam velük olyat tenni, amire ne tudtam volna, hogyan reagálnának, miképp befolyásolná az életüket. És imádtam ezt az érzést.

Persze hamar rájöttem, hogy a kisfilm a fejemben sokkal gyorsabb, mint az ujjaim a billentyűzeten, vagy a tollam a füzeten. Így maradtak félbe a regényeim. A Zűrös kamaszkorból konkrétan néhány oldal hiányzott, amiben elvarrom a szálakat, a Lassan felnőtté érekben volt egy konfliktus, amit én megálmodtam, de mivel fejben továbbmentem, már nem bírtam leírni, és ettől bebukott az egész sztori, Az én naplóm vesztét pedig az okozta, hogy elfogyott a film a fejemben. Elkezdtem érezni annak hátrányát, ha csak az ihletre támaszkodom, ám akkoriban nem foglalkoztam ezzel, még csak írástechnikai cikkeket sem olvastam, mert úgy gondoltam, nekem az felesleges, engem csak eltérítene egy olyan útról, amin imádok lépdelni. Sajnos a regényeim sorra megakadtak emiatt a hozzáállás miatt, és én ahelyett, hogy mindenáron nekigyürkőztem volna a befejezésükbe, repültem tovább az ihlettel, és újabbakba kezdtem. Bevallom, a lezárás azóta se történt meg egyiknél sem, mert egyszerűen az az ihlet nincs már. Meg... lássuk tisztán, tíz évvel korábbi önmagam merőben másképp írt, mint a jelenkori, s ahhoz, hogy folytathassam a történeteimet, az elejétől el kell olvasnom, át kell javítanom, és hozzá kell pótolnom mindazt, amit akkor még nem tudtam, ez meg őrületes munka, és egyelőre nem láttam meg benne a rációt, azt, amitől ez megérné nekem.

A kisfilmes ihlettel nekem akadt még egy nagyon komoly gondom, amire a Problémák hegyén-hátán írásakor jöttem rá. Nem tudom, ki emlékszik rá, de ez egy cirka háromszáz oldalas, több, mint száz részes történet. Ennél a pontnál ciki rájönni, hogy vétettél benne egy akkora hibát, amit ha ki is tudsz javítani, nagyjából a felét újra kell írnod. Sőt, a legjobb az, hogy én ezt a hibát vagy negyedszeri olvasásra fedeztem fel benne, pedig ordít. A főhős húga tizenkét-tizenöt hónapig várja a kisbabáját, viszont jelentősége van annak, hogy mióta állapotos, és annak is, hogy azután szüljön, hogy a főhős felébred az egy évig tartó kómájából. Ugye? Ezért nem olvasható már sehol ez a regényem sem. Meg azért sem, mert befejezetlen, és nem akartam senkit kínozni a reménnyel, hogy egyszer boldog beteljesedésben élhetnek a szerelmesek. Így lenne, ezt azért megsúgom. Tehát a konklúzióm a kisfilmes ihlettel az, hogy vagy jegyzetelj le minden fontos mozdulatot, mondatot, vagy el fogod hagyni a regényed felét az éterben.

Ezután áttértem a feelingre. Nem írtam, csak végigálmodtam és végiggondoltam a történeteket. Vágytam persze arra, hogy megosszam, mit találtam ki, de vagy elmeséltem, vagy pusztán a lényegét írtam le a kiválasztott illetőnek, semmi több. Viszont ez már nem rendes írás, hanem csak elmesélés, írás szempontjából gyakorlatilag kipukkadt lufi. Nyilván amit leírtam, az ott van, mint egy alaprajz és felhasználhatnám, de nem fogom, nincs benne izgalom a számomra. Nem is terveztem sosem rendes formában papírra vetni, meg nem is gondoltam annyira végig A-tól Z-ig át, hogy egyáltalán érdemes legyen.

Mikor megismerkedtem a közös írás élményével, új távlatok nyíltak meg előttem. Imádtam. Rengeteget tanultam a társaimtól, alkalmazkodni kellett, egyeztetni, összejönni egy azonos helyen... és nagyon inspirált, elmondhatatlanul sok ihletem lett tőle. Akkor ismerkedtem meg a Google Drive lehetőségeivel, és egyből belopta magát az életembe. Biztos van, aki nem ismerni. Na, én ajánlani tudom. Hallottam félelmeket arról, hogy elveszhet a dokumentum, felülírhatják, adatokat nyer az emberről a cég... de őszintén szólva ezek nem hatnak meg. Hét éve használom, nem tűnt el még semmim, mert ha gondom volt, az előzményekből vissza lehetett hozni, folyamatosan bővültek a funkciók, egyre kényelmesebb és okosabb lett, most már telefonról/tabletről is elérhető, így olvasni és írni is lehet út közben egyaránt, arról meg nincs kétségem tizensok éves netes múlttal, hogy bizonyos szervezetek csak azt nem tudják rólam, milyen bugyit húztam fel reggel. Engem meg nem érdekel, amíg nem óhajtanak ezzel visszaélni.

Visszatérve az ihletre, én borzasztó sokáig ennek éltem és ez alapján írtam. Nem tervezgettem, maximum annyit, hogy megkérdeztem a karaktereimet, mit tennének adott esetben, és ha tetszett a reakció, megírtam, mint a történetük folytatását. Aztán beütött a krach. Az ihlettel az a helyzet, hogy elszáll. Ez teljesen normális, mert néha pihenni kell, meg ez a természete tapasztalataim szerint, csak nagyon kényelmetlen. Nekem konkrétan kiüresedett ettől az életem, totális depresszióba estem, és görcsöltem, hogy írni tudjak, és féltem, hogy sosem fog menni. Bizonytalan lettem abban, hogy a jövőben is írni fogok, illetve abban, hogy nekem valóban ez fekszik. Rettenetes volt.

Az ihlethez nekem szorosan kapcsolódott a referenciaszemély fogalma is. Ő egy olyan ember a művész életében, akinek a véleménye mindenkinél fontosabb. Többet ér, de komolyan. Ha az én refszemélyemnek tetszett, amit írtam, akkor lelkes voltam, nem akadt gondom az ihlettel se igazán, termeltem a folytatást, és nem bántott túlságosan, ha másoknak nem tetszik az irományom. Ha viszont őt nem sikerült meglepni, boldoggá tenni, és elégedettséget kihozni belőle, hajjaj, akkor vagy odalett az, amin dolgoztam, vagy kínlódtam rajta egy darabig, és aztán lett oda. Függő helyzetté vált számomra mind az ihlet, mind a refszemély, és idővel érezni kezdtem, hogy ez így nem jó. Elkezdtem olvasni írástechnikáról, előadásokra jártam, olyan kihívásokon vettem részt, ahol fejlesztő feladatok voltak, végül a fordulópontot egy törés okozta az életemben, ahol le kellett szakadni a múzsa-referenciaszemély-ihlet triumvirátusáról. Nekem ezek szorosan összefüggtek egy másik személlyel, akivel a kapcsolat milyensége befolyásolta, mennyire vagyok képes írni, a munkámmal mennyire tudok elégedett lenni, illetve hajlandó vagyok-e tanácsot elfogadni, tovább dolgozni rajta.

Most a tervezés került előtérbe. Ez jóval bonyolultabb és nehezebb számomra, mert nem vagyok tervező típus, de elégedett szoktam lenni az eredménnyel, és úgy érzem, nem az ihletre vagyok bízva, hanem saját magamra. Kevesebb lehetőségem van írói válságra, vagy arra, hogy ha nincs ihletem, nem írok. Nekem nem jöttek be azok a trükkök, amiket ihletszerzőnek ajánlottak - monoton és/vagy otthoni munka -, ha néztem egy filmet vagy olvastam egy könyvet, elvitt egy darabig a lendület, de semmi olyan nem született meg bennem, amit érdemesnek tartottam volna leírni. Jelenleg a tervezés és az ihlet kéz a kézben jár nálam, vagyis keresek egy jó kis kihívást, kitervelem, mit lenne kedvem írni rá és ihletem is lesz hozzá. A blogon olvasható Szertefoszló életek, és Harry Potter és a Tél Szelleme készült ezzel a technikával, így össze is tudjátok hasonlítani a nagyon ihlet alapján írt történetekkel, mint például az Isten báránya és Az egész két fele című darabokkal.

Írási fejlemények

Augusztus elején ihletet kaptam. Nem akartam leírni, aztán le akartam írni, de azt gondoltam, egy fejezetnyi lesz, az se túl hosszú egy mocskosszájú suhancról és egy birkatürelmű, mellette álló tanárról, egy nevetséges félreértésről és az őszinte szeretetről, csak nem akart befejeződni a sztori. Írtam, éjt nappallá téve, ha csak egy órám is volt, írtam. Hatalmas lendületem volt, ontottam a mondatokat, ráadásul én belülről láttam, mi történik. Úgy értem, írástechnikailag, velem.

A Szeretet ez címet kapta a darab, méghozzá a lendületet megadó This is love című szám és a hozzá készített Talyblood Drachen amv miatt. Úgy éreztem, a történet Talyhoz, Stumpyhoz és Narihoz szól, ezért nekik ajánlottam. Taly adta a lendületet, a legutóbbi videóival a hangulatot, Stumpyról simán csak tudtam, hogy nagyon szeretné a két fő karakteremet, Narit pedig azért jelöltem meg ajánlottnak, mert a tanár-diák viszony a nagy kedvence, ÉS mert a stílus erősen az első sztorim stílusát, a Zűrös kamaszkorét idézi. Nem hagytam üres sorokat, tömör a szerkezet, hangsúlyosak a párbeszédek, mellettük alig van cselekmény, viszont amiben eltér a Zk-tól, hogy minden fejezethez hangulatdalszöveg van csatolva, múlt időben, elmeséléssel kezdődik, majd belecsöppen az olvasó a jelenbe, in medias res stílusban egyszer csak történik a történés, folytatódik a párbeszéd. Vannak olyan részek, amiket csak a későbbiek magyaráznak meg, ráadásul így a tizennégy fejezetre ránézve azzal is fene mód elégedett vagyok, hogy az első, hetedik és tizennegyedik fejezet kétszavas címet kapott, míg a többi egyszavasat. Tudtam magam tartani a szerkezethez és a stílushoz, elhatárolt fejezeteim lettek, ami elég nagy eredmény.

A következő ilyen örömre okot adó tényező, hogy publikáltam. Körülbelül négy éve tűnt el az internet éterében a honlapom, azóta csak a Ficbl@steren vettem részt a Töviskapu (TK) megrendezésében, egy-két pályázatot és kihívást megpróbáltam, mint Mindenízű Drazsé (MD), Játék a színekkel (JASZ), amiken több-kevesebb sikert el is értem, aztán Nicoval és Stumpyval közös sztorinkat írtuk, azt kezdtem el összerakni és átbétázni, szóval a Kettőből egy című végeláthatatlan, még nem befejezett sztori került ki a kezeim közül, s azt hiszem, semmi más. Néha írtam, de csak a csajokkal, esetleg a párommal osztottam meg, ezenkívül elkezdtem átnézni és kicsit bővíteni, javítani a A szerelem csapdájában (Aszcs) című kisregényemet. Az elég nagy meló a különszálával és a másfél meg nem írt kötetével, eredetileg azt ígértem be Narinak, de az élet és a Szeretet ez közbeszólt. Nem bánom, mert ezzel az új darabbal tényleg elégedett vagyok, megszerettem a karaktereimet, úgy érzem, fejlődött mind, ráadásul lesz egy tizenötödik, extra fejezet.

Kaptam kommenteket, amik nagyon jólestek, mert bár magamnak írok tulajdonképpen, azért ha közzéteszem a sztorim, nagyon is várom a visszajelzéseket. Jó ötletet is adtak a hozzászólóim, s rábírtak arra akaratlanul, hogy ha lesz mit, újra publikáljak az AFS-en. Őszintén szólva az adminnal néha elég necces harcokat vívtam, aminek az értelmes vita része nagyon is kedvemre való volt, de a másik része alaposan elvette a kedvem attól, hogy feltegyem az összes fejezetet, illetve a későbbiekben újabb sztorit vigyek az oldalra. Tulajdonképpen amolyan TK-pótlék volt számomra, s szándékomban áll oda is felpakol majd a Szeretet ez-t.

A megírási sebessége ahhoz képest, amik ebben a két hónapban történtek velem, elég jó volt, összehoztam 47.000 szót (körülbelüli érték, a dalszövegek, címek, fejezetekhez tartozó keltezések és a fejléc le van belőle vonva), amit szép teljesítménynek tartok. Már majdnem megvan a minimum szószám egy regényhez, ami azért elég durva. Nekem ez egyfajta teszt is volt, hogy mire vagyok képes, de nem kellett szíjjal csapkodnom a hátam, hogy befejezzem, hiába nem láttam a végét egy darabig, adta magát a történet. Sok mindent másképp írtam le, mint az első verzióban, Ricsi jobban kifordult, Csaba sokkal több szerepet kapott, Dórával is nagyobbat csavartam, kicsit kiterebélyesítettem őt, mint ahogy eredetileg megálmodtam a sztorit, de részletgazdagabbnak és teljesebbnek érzem tőle a történetemet. Az extra még nem állt össze, csak azt tudom, hogy szemszögváltás lesz, s az írás közben át kell olvasnom részeket, hogy nehogy eltérjek az eredeti történettől, de majdcsak megírom.

Most egy másik történetet írok, egyelőre az Antihős születik címet kapta, de ezt meg fogom változtatni, mert nem tetszik. Ezt ihlette a A csodálatos Pókember, és nagyon sokáig vacilláltam, leírjam-e, milyen stílusban, szerkezetben írjam le, de aztán valahogy meg kellett szabadulnom attól a feszültségtől, amit hordoztam magamban. Most a harmadik fejezetet írom, megtartottam a tömör szerkezetet, próbálom fejezetekre bontani a történetet, egyelőre még a múlt elmesélésénél tartok, ötleteim vannak, milyenné akarom varázsolni a jelenre a főhősömet, és elég kegyetlenül elbánok vele, hogy azzá váljon, akinek elképzeltem. Szeretném ezt a sztorit is publikálni, ám azt kötöttem ki magamnak, hogy amíg legalább a fele nincs meg, addig nem kezdem el, mert ha félbehagyom, lefejeznek az esetleges olvasók vagy elégedetlen leszek.

Van egy sztorim, az is ideiglenes címet visel, Shéden és a wendigo, azt baromi rég kezdtem el, elég sokat megírtam belőle, nagyon tetszik az alapötlet, szeretem a karaktereimet, látom a viszonyaikat, kivel mi lesz, miért az és pontosan hogyan, de van egy rész, ahol totál elakadtam. No meg írás közben alaposan megrángattak szellemileg, lelkileg, talán még fizikálisan is, úgyhogy még vissza kell zökkennem hozzá. Azt szeretném előszedni, ha befejeztem az előző kettőt.

Erőteljesen ráálltam a misztikus vonalra, ráadásul dark misztikumban utazom a jelek szerint, kezdek a krimi és thriller felé nyúlni, bár az még hosszú tanulóút lesz, de nem baj, meg imádok fantasy elemeket belevinni az egyébként hétköznapi történeteimbe, s nem kizárt, hogy előállok néhány dark fantasy darabbal is a későbbiekben. Sok-sok-sok ötletem és ötletkezdeményem van, csak időm nincs elég sajnos.

Mindenegybe

Olyanok a gondolataim, mint egy zacskóból kiömlő üveggolyótömeg. Tudnék mit mesélni, ez a hét sem telt eseménytelenül, noha szerepjáték nem volt Dani betegsége miatt, Anyucival nem tudtunk találkozni, s tudtam is volna mesélni, csak valahogy nem volt hozzá türelmem. Most sincs, úgy írom ezeket a sorokat, hogy szétvet az energia, mert rohangálni akarok, vagy két koktél után táncolni a tömegben, míg el nem hagy az erő. Hiányzik a bulizás, az, hogy felszabadulok és úgy szabadulok meg a bennem dúló energiáktól, hogy azzal senkinek sem ártok, de élvezem, kegyetlenül élvezem minden percét az eseménynek. Azt sem tudom, milyen számok szólnak mostanában a rádiókban vagy a zenecsatornákban, lekorlátozódtam feldolgozásokra, sőt, ma reggel megszólalt a fejemben a Shiroi yoru is. Yoshikit látom, a hegedűt pedig hallom, sőt, egy részéhez társítja az agyam a D.N.Angel opjának szövegét is, úgyhogy igazán érdekes kavalkáddá nőtte ki magát a képzeletemben ez a szám.

Annyi mindenről akartam írni, mikor belefogtam... A napjaimról... Hétfőn jóbarátommal találkoztam, szerdán Benével voltunk röltexben egy új ruha alapanyagát megvenni. Ő lilát képzelt el alapszínnek, amivel én valahogy sehogy sem tudtam megbarátkozni, méghozzá nem csak azzal a lilával, ami abból az anyagból egyedüliként fellelhető volt a boltban, hanem úgy az alapgondolat sem fért a fejembe, hogy én most lilába bújjak. A steampunk stílus ragadós számomra, s mivel a ruha szoknya része engem arra emlékeztet, az alapszínt világos barnában határoztam meg, hozzá bordót választottam és Bene fehéret. Nekem nagyon tetszik a színek harmóniája, alig várom, hogy kész legyen a ruha, bár tudom magamról, hogy nagyon kínlódni fogok megint a próbáktól, mivel utálok próbálni. XD Hogy is mondják a nők, a szépségért meg kell szenvedni? =D

Tegnap Nanával találkoztam és megint órákig dőlt belőlünk a szó. Megint megihletett és elgondolkodtatott, miután éjfélkor hazaértem a V35-ból egy fél sör után, amit Namival fogyasztottam el, miután Nana elindult haza a hamburgerezésből, nem bírtam befeküdni a már alvó Bene mellé az ágyba, muszáj volt képzelegnem, nézni a plafont a földön fekve, engedni a gondolatokat a fejem felett elfolyni, mintha egy tropikáriumi akváriumot néznék egy átlátszó csőbe bújva. Van két ember az életemben, akit viszonylag távol engedtem magamtól, mégsem bírom elengedni. Nem hiszem, hogy tudnának engem építeni, egyszerűen ragaszkodom hozzájuk és az egyik többet jár a fejemben, mint a másik. A gyerekkori barátném hamarosan elmegy az országból, bennem pedig olyan erősen az van, hogy kellene vele beszélni, találkozni... Pedig nem kell, menjen ki, szakadjon el a sráctól, akivel jár és az anyjától, mert régóta azt érzem, hogy erre lenne igazából szüksége. Bennem ez a késztetés olyan értelmetlennek tűnik, s még nem teljesen jutottam arra az álláspontra, hogy az én gyengeségem eredménye, nem pedig azért jelez valami mélyről számomra, mert ott valami baj érheti őt. Meglátjuk, ugyanis teljes mértékben egyet értek vele, amit az egyik asztrológia tárom mondott: "Ha az ember fejérnek veszni kell, a lába oda viszi.". =) A másik lány tudom, hogy belesétált a pokolba, de erre vágyott két és fél éve. Most, azt hiszem, boldognak érzi magát, mert nem hajlandó meglátni, mennyire megalázzák és kihasználják, én úgy érzem, át is verik a fejét, azonban egyetértek azzal az állásponttal, hogy van, aki csak a pofonokból tanul. Én azt tudom tenni érte, hogy nem hagyom el, nem vetem meg, nem sajnálom, egyszerűen csak várom szeretettel. Nem vagyok felelős az életéért, nem élhetek helyette és nem próbálhatom meg marionettként egy bizonyos úton vezetni, hiszen az az út, amit én látok, nem biztos, hogy valóban a legjobb út számára. Én úgy gondolom, az emberekben van annyi ösztön, hogy tudják, merre kell menniük, mire van szükségük.

Ez az én szemüvegem. Nem értek a szemüvegkészítéshez, de mivel a fél életemet üveg mögött éltem, azért tudom, hogy sokféle szemüveg létezik. Én így nevezem a látásmódot. Nana mondott tegnap rengeteg olyan dolgot, ami eköré kapcsolódott, csak csodálni tudtam, kit hogyan lát, mondtam is neki, hogy a Skorpió mélysége és a Szűz precizitása jelenik meg a másokról való gondolkodásában, s hogy annyira másképp látja az ismerőseinket, mint én, annyira mást mond jellemzőnek, mint amit én mondanék, ami magával ragad, elbűvöl. Az is egy kemény lecke, amiről rájössz, hogy a körülötted lévők, legyen szó a barátokról vagy akár csak egy utcán szembe jövő emberről, tükröt tartanak eléd, de mikor megismered az ő rólad alkotott képüket, na az a durva. Ollllyan más az, ahogy látnak bennünket és ahogy mi gondolunk magunkra, de hogy mi az "igaz igaz"... Mások az alapján ítélnek meg, amit mutatunk, mi pedig az alapján gondolunk magunkról valamit, amilyen ideákat követünk, hiszen nem látjuk a legtöbb esetben kívülről a tetteinket, nem gondolunk bele, a szavaink milyen hatást keltenek másokban, s nem tudunk objektívek lenni ezáltal. Akkor kik is vagyunk mi? Milyenek is vagyunk? Én úgy érzem, a mások által mutatott tükör és a saját magam követett ideák metszete az, ami legjobban jellemez, még ha a két dolog szinte ég és föld egymáshoz képest.

Mivel nem tudok hetek óta írni és aludni se, rákattantam arra, hogy összerakjam a Kettőből egyet. Nekem Deon a Mary Suem, az, aki vagyok, de színesebb, merészebb, gátlástalanabb nálam. Rengeteget elemeztem már őt és a többi karakteremet is. Jelenleg egy heteró Masaora vágyom például - ez lehet, hogy egy picit spoiler -, arra a férfire, akinek minden vágya családot alapítani, s ehhez bármilyen követ megmozgat, hegyet eltol az útból, amihez megvan az ereje is. Gondolkodtam nagyon sokat Raktarin is, hogy mennyit fejlődik a tizenkét év alatt, aztán - ez már spoiler konkrétan - mégis belebukik, nem képes levetkőzni a saját korlátait.
Spoiler vége.
Minden karakterem egy tükör számomra, bizonyos részeim kiélése, egy-egy jellemzőm felerősített és megszemélyesített megjelenése, ezért ha elemzem őket, egyszerűen bámulatosnak tartom. Vannak, akik még nem léptek a sztoriba, Mitsuko, Raktari, még Masao sem került elő, de Dayki is egy érdekes figura számomra... Bár ott az egész bagázs, Yajiro és Yuu, Tao... =) Mindet szeretem valamiért, néhány mellékszereplőmet külön imádom, de nem spoilerezek többet. =)

A kezdőképemről most eszembe jutott az Üveggyöngyjáték. XD Pontosabban annak is az azonos jeligéjű kihívása, amire zseniális darabok születtek. Még többet kéne olvasni, visszatérni azokhoz, amiket anno szerettem, s újraértelmezni őket. Például a Védőőrizetet is nagyon jó volt visszaolvasni, vagy a Pirszinget a kígyónakot. Sőt, megtudtam, hogy a Védőőrizetnek van második kötete, bár nem tudom, kiadásra került-e. Úgy érzem, nem lehet ugyanolyan jó, mint az első, talán nem is jó, de kíváncsi vagyok rá.

Ma kivételesen leraktam a Kereszt a szekrénybent utazás közben. Imádom, élvezem, jókat röhögök rajta, mélyen szántó gondolatokat ébreszt bennem, megdöbbent, meglep... Itt köröz körülöttem a vallás, mint témakör, de tényleg nagyon sokat. Mindenből kihallom és nem pusztán azt, hanem a körülötte lévő dolgokat, a saját tapasztalataimat, véleményemet. Tetszik ez az egész így most. De vajon mit akar megmutatni nekem az Élet? Mire kéne rájönnöm?

Úgy érzem, nem tudok figyelni. Se kifelé, se befelé. Elhaladnak mellettem a dolgok, s csak kevés jut át a falon, ami körülöttem emelkedett, s én is átlépek a saját dolgaim felett, mert folyamatosan hajt valamerre egy erő. Fura. Ijesztő. Az is kemény volt tegnap, mikor Nana a két Nanáról beszélt. Bakker, durva, mert éveken át gondolkodtam, melyik Nana vagyok én, s melyik a barátnőm, hiszen nekem ez a történet tényleg arról szólt, hogy két azonos nevű és korú lány egy vonaton utazik, egy lakásba költözik és egy életúton indulnak el, majd szétválnak. De ez megváltozott, karrierista Nana és családvágyó Hachi lett belőle, Nana pedig tegnap olyasmit fejtett ki immár teljesen, ami letaglózott. Hogy valójában Nana volt az, aki családra vágyott, ő akarta felújítani azt a hangárt vagy mit, amiben Rennel élt, s semmi másra nem vágyott, mint vele lenni, míg Hachi csillogást akart, egy sztár pasit, mindig többet kihozni az életéből, mint amit megkapott, pedig ő aztán szinte akármit... Nagyon... furcsa volt így tekinteni rájuk, de még nem tartok ott, hogy belemerüljek, előbb bizony Deont kell ízekre szednem. =)

Jól sikerült karácsony és a pörgésnek még nincs vége

A huszonnegyedikét ugye együtt töltöttük, beszélgettünk, tevezgettünk, majd vacsit csináltunk. Előző nap Bene pácba tette a húst, én elkészítettem a salátát, hogy összeérjenek az ízek, ezért már csak meg kellett sütni a húst és a krumplit. Átpakoltuk kicsit a szobát megint, mostam, teregettem, felállítottuk az asztalt, szóval tök jó volt. =) Megnéztük talán aznap a Hisztéria című filmet. BETEG! =D A vibrátor feltalálásának története gyakorlatilag és hihetetlenül jó a humora. A karakterek viccesek, a történet nem egy nagy durranás, de leköt. A nagy húzóerő tényleg a helyzeti komikumokon van, a szereplők párbeszédein, a színészi játékon, de cseppet sem bántam, egyszerűen élveztem. =D

25-én korán keltünk, hogy időben el tudjunk indulni és odaérjünk Anyához. Jól kicsíptem magam, kontaktlencse, műszempilla, nagy smink... ^^ Jólesett. =) Nagyot kajáltunk, Anyuci hús levest csinált, székelykáposztát, tejfölös-sajtos sült húst krumpli ágyon, rizibizit, salátát, s desszertnek tiramisut. Rengeteget kajáltam, pedig a káposztából nem is ettem. XD

Öcsémtől megkaptam A szürke ötven árnyalata című könyvet. Ritka rossz könyv, előre szólok, nagyon le fogom húzni, lehet, spoiler is lesz benne. Nincsenek összekötve a mondatok szöveggé, kevés a leírás, ami meg van, többnyire arcpirítóan gáz. A fickó oldalakon keresztül azon rinyál, hogy a csaj szűz, pedig ezt a nyitójelenetből levághatta volna, mikor is pofára esett előtte pusztán a látványától. Jó, megszokta, hogy a nők a lábai előtt hevernek... *sóhaj* Lehet, az is volt a bajom, hogy a fickó komolyan uralkodásmániás volt, a csaj meg tök hülye és meghunyászkodó, mert ezeket az embertípusokat rühellem. XD Egy fél nap alatt elolvastam a könyvet, annyit lapoztam benne. Az első 29 oldalt még becsülettel elolvastam, aztán azt mondtam, ezt a szerencsétlenkedést nem bírom tovább és lapoztam az első együttlétig. Na mondom, ezek totál hülyék... Értem én, hogy olyasmit akart írni az írónő, amiről nem írtak még, hogy nyitni akart egy új téma felé, de szerintem nem hiteles. Azt gondolom, a sub-dom viszony érettebb szexualitást jelent, mint amit a könyvben megjelenít. Nem tudom, valahogy... úgy gondolom, az ilyesmi nem véletlenül zárt világ és nem biztos, hogy az első próbálkozást sikerlistára kell tenni. Magyarul a könyv nem jó, ez lehet az írónő és lehet a fordítás hibája, én egyszerűen téptem a hajam és Bene többször is mondta, hogy most már elveszi, ha nem hagyom abba az idegbajoskodást. Nincs kidolgozva, ezt is éreztem. Nincs megalapozva egy szituáció, nincs körítés, pedig ha a húst lenyomja minden nélkül az ember, fájhat a gyomra, főleg, mert túl sokat kellene ennie ahhoz, hogy jól lakjon, de annyira meg azért nem jó... Töményen x szexjelenet van benne némi odavetett egyéb szenvedéssel, e-mailezéssel, meg a kettejük közti kínlódással. Gyenge jellemű mindkét fő karakter és ezért utálom az egész sztorit. Nem volt fejlődés a könyvben, üresek és bénák maradtak, a csaj állandóan sírt, hogy nincs jövőjük, de jött ez a leírhatatlan külsejű szépfiú és a doromboló hangjával és a szexuális kisugárzásával legyőzte, megdugta, aztán jó napot, nem változott semmi, nem fejlődtek sehova, a végén annyi pozitívum van, hogy a nő dobja a fickót, de Nico elárulta, hogy a harmadik kötet végére két gyerek is összejön nekik és happy van. *sokk* Azóta sem ocsúdtam fel. Rosszabbak, mint Bella és Edward a Twilightból, pedig onnantól kezdve azt is szenvedés volt olvasni, hogy Bella visszament ahhoz a szerencsétlen jégtömbhöz. Abban viszont volt akció, futott egy történet a vámpírok hátteréről, volt benne izgalom a két faj és a két frakció közti ellentétből. Itt...? A második könyvben talán, hogy van valami támadás a fickó felé, de semmi egyéb. Nincs alapötlet, semmi újat nem nyújt a könyv, legfeljebb rosszul megírt szeánszokat egy olyan viszonyról, amit egyik fél sem ért, mert a férfi súlyosan lelkisérült, a nő meg agyatlan liba.

Nem tudom, hogy mondom meg öcsémnek, hogy pocsék volt a könyv és a többi kötetét ne gondolkodjon, megszerzi-e nekem. XD És örülök, hogy végül lebeszéltem róla, hogy Anyut lepje meg vele. Azt hiszem, ő még nálam is elégedetlenebb lett volna. XD Az ebéd jól sikerült, nevettünk, beszélgettünk, Anyu játszott a kutyával, ami tök aranyos volt, s valamikor este jöttünk el csak tőle. =) Hazahoztam megint egy koffernyi cuccot, végre a loli ruháim nagyobbik része van itt, mint Bián. =D

26-án megint reggel korán keltünk, hogy odaérjünk az ebédre Ajkán. Majdnem lekéstük a vonatot, aztán fel-alá járkáltunk benne, annyira nem volt hely. Leültünk az első osztályon, mire szólt egy hölgy, hogy üljünk máshova, mert allergiás a kutyaszőrre. XD Majdnem mondtam neki, hogy remélem, ennyi találkozó elég volt Kodamával az allergiája kijövetelére, hogy csak azután volt képes szólni, hogy lepakoltunk. XD Második helyről a kaller rakott ki minket, merthogy első osztályon kutya nem szállítható, egyébként meg valahogy már nem él az a szabály, hogy ha a másodosztályon nincs hely, az első osztályt pótjegy nélkül elfoglalhatják az emberek, ami szerintem ultra kiszúrás az emberekkel, de bármennyire is paprikás voltam, nem volt kedvem veszekedni senkivel, karácsony harmadik napján senkinek nem hiányzott szerintem. Viszont utána egész kellemessé vált az út, a vonat végében talált Bene egy helyet, oda leültem, aztán Székesfehérváron csomóan leszálltak és tudtunk normálisan helyet foglalni. =) Az ebéd finom volt, a hangulat kellemes, amiért hálás vagyok. Utólag derült csak ki, hogy nem szeretem a gesztenyét, pedig évek óta mélyen hallgattam róla. XD Finom a kaja, jó az a hús, amit Olgi néni csinál, szóval nem panaszkodhatok, meg mindig úgy adagolom a falatokat, hogy jó arányban legyenek az ízek, de mikor előkerült a gesztenyés süti, már röhögtem. XD

Pár órát eltöltöttünk a szülői házban is. Kodama találkozhatott a testvéreivel, de félt tőlük, ráadásul Törpi mindig nekitámadt, ezért a többi is. Törpit konkrétan lerúgtam Kodamáról, egyszerűen előtört belőlem a tigris, hogy márpedig az én kutyámat nem bántja az a féltékeny vakarcs. XD Pedig amúgy félek a kutyáktól, de ott nem volt kérdés, a lolicipőm, a bokám vagy a kutyát féltem jobban. XD Azt hiszem, a kisugárzásom is változik, mert Törpi csak kúszva mert hozzám közelíteni, én meg rájöttem, hogy ki nem állhatom azt a kutyát és nem azért, mert megtépte Kodamát, hanem mert alattomos. Alulról mar. Mikor csak a kicsik voltak kint, kivittem Kodamát, hogy játszanak, de szegény kis dinka nagyon be volt rezelve, kellett neki egy idő, mire feloldódott, abbahagyta a nyüszögést és a sarokba farolást, de utána viszont tök aranyosan játszott a többiekkel, egészen összeszedte magát. Fontosnak találtam, hogy játsszon más kutyákkal, mert nagyon nem tudott semmit a kutyakommunikációról és inkább kölykökkel tapasztalja ki, mintsem felnőtt kutyával, amelyik komolyan megruházza a butaságáért. Végre Kodama a sarkára állt, megtalálta a hangját, egész jó őrző kutya lesz, aki védelmezi a területét és engem is, pedig már kezdtem feladni, hogy egy betoji nyafogógép. =D Tökös pudlinak hívom a hisztijei miatt. XD

Bene tatájáéknál aludtunk, van egy lenti rész dupla ággyal, külön fürdőszobával, szóval tök jó volt, mert a kutya is velünk tudott lenni, egymás szférájába se lógtunk bele, ami nekem fontos. Valahogy elfeküdtem a derekam, Bene a nyakát, de nem vészesen. Viszonylag korán lefeküdtem aludni, valamikor tíz körül ébredtem meg, hogy írtak nekem arckönyvön. Kicsit beszélgettem, utána aludtam is vissza. Ihletem volt és félálomban akartam folytatni a sztorit. Reggeli után jöttünk is el, a visszafele út kellemes volt, már tudtam röhögni az előzőn megesett balsikeremen. XD Történt ugyanis, hogy a vonat jobbra-balra lengett, nem igazán volt mibe kapaszkodni, én meg majdnem bezuhantam egy négyes ülőhely közepébe, ahol persze mind a négy hely foglalt volt, szóval ha nem tudtam volna elkapni a csomagtartót, négy ember ölébe fekszem kutyástól, táskástól, kabátban. XD De hát sikerült és ott lógtam... XD Annyira kínos és nevetséges volt... XD Bene megragadta a kapucnim és talán még egy vagy két ember segített talpra állni. XD Azt hittem, ott szublimálok, úgy égtem. XD

Ma még meglátogattuk Bene papáját, néhány órát eltöltöttünk ott, Kodama addig Foxi kutyát egrecírozta, később aztán a papa egy kicsit elkényeztette, kapott finomságot tőle. Mi is jól belaktunk, olyan finom mustárban pácolt, fűszeres húst és sztékburgonyát kaptunk, hogy ihaj. =D Degeszre tömtem magam ma is, remélem, hízni is fogok egy kicsit. =)

Holnap Nanával találkozom, ma csak hat órát dumáltunk, szóval holnap is valami hasonlóra számítok, este megyek le a klubba, karácsonyozunk a srácokkal, másnap BJD tali lesz. Lebeszéltem lánykákkal, hogy kimegyek eléjük a Hősök terére, mert nem tudják, melyik a Sövény Aladár Teaház, ezért időben el kell készülnöm. =) Harmincadikán Timit látogatok, harmincegyedikén Milánnal találkozom, este Benével leszek, valószínűleg a klubos szilvesztert választjuk. Elsején még nem tudom, mit csinálok, másodikán pedig délelőtt Budaörs, délután Krááááán! =D Élvezem a pörgést, bár néha jó lenne leülni írni. ^^

Sekai ichi hatsukoi

Végre eljutottam oda, hogy megnézzem, ma már másodjára lendültem neki, de már jóval türelmetlenebbül csinálom. Vannak benne nagyon jó részek, édes megrajzolások. A karakterek szimpatikusak, a történetek kellemesek. Bevallom, én néha a hajam téptem, mert a Junjou Romantica után ez a sorozat az OVA-val együtt koppintás, nem mutat elég újat, mert a megvalósításai, a bonyodalmai nagyon hasonlítanak az elődjére, ezért csalódtam benne egy kicsikét. =/ Ettől függetlenül azért élveztem. =)

Igazából azt hittem, hogy ez a sorozat csak Ritsu és Masamune történetét dolgozza fel, s amikor nem róluk kezdett szólni a fáma, elkezdtem a hajtépést. XD A Junjou Romanticában rendben volt a három pár, bár a Miyagi-Shinobu párosról eleinte azt gondoltam, kihagyható lett volna. Sőt, igazából, ha rajtam múlt volna, Hirokiról és Nowaikiról szólt volna az egész sztori. XD A Sekai ichi hatsukoi második és harmadik párosa meg a fejem a falba verem téma volt nekem elsőre, de konkrétan.

Vannak számomra JR-s klisék a sztoriban. Például a fejsimogatás. Akihiko is sokszor csinálja Misakinak, meg Hiroki is Nowakinak. Viszont a Sih-ben annyira jó, ahogy a negyedik részben Masamune hátrasimítja Ritsu haját... *__* Azt megnéztem azonnal kétszer - pedig nem jellemző rám, hogy amikor először nézek meg valamit, visszatekerjem, de ez a jelenet teljesen elvarázsolt, megint látnom kellett. =D Két dolog amúgy nagyon tetszik Ritsuban. A "fáj, ahol megérintett" és az, hogy ha valami baja van, fájni kezd a hasa. Viszont az, hogy 12 részen keresztül nem néz szembe azzal, hogy újra szerelmes lett Masamunéba, nem begyere. Az, hogy távol akar maradni tőle, érthető, a hárításai is tetszettek, bár néha már a szám rágtam, "Na most! Basszus, ne már!", de a tiltakozása nem vált számomra bosszantóvá. Viszont az indok, hogy miért menekül, nem olyan szépen kidolgozott, mint Hirokié, amit hiányoltam. Ugyanis Masamune középiskolásként mondta neki, hogy szereti, nem is egyszer, ez kiderül az OVA-ból, erre megkérdezi Ritsu és nevet rajta? Kicsit fura nekem ez a dolog.

Na jó, ha már itt tartunk, nekem Masamune karaktere is fura... XD Nem elég, hogy külsőre nagyon hajaz Akihikora, dohányzik és alig mosolyog, még ez az "el fogom érni, hogy újra szerelmet vallj nekem" dolog is valahogy sántít. Nem beszélve arról, hogy az utolsó részeknél kiderül, hogy Ritsunak menyasszonya volt, de erre azt mondja, hogy félreértés, megmagyarázni azonban semmilyen formában nem próbálja és az egész a történet szempontjából lóg a levegőben. Nem kafis. Ráadásul, ha engem egyik pillanatról a másikra dob valaki, eltűnik még az országból is, majd kiderül róla, hogy mellettem még jegyese is volt és emiatt azt gondolom, hogy csak szórakozott velem, vicc volt neki a kapcsolatunk, inkább halálra szívatom, ha már a főnöke vagyok, nem még a szerelmét próbálom kicsikarni belőle, amiről nyilvánvaló, hogy kiújult. XD Na mindegy. Még, amit vele kapcsolatban megemlítek, hogy a családi drámája is hasonló Akihikoéhoz.

Ahogy gondolom végig, hogy a Sih igazából mennyire durván JR-klón, egyre jobban ellenérzéseim vannak vele kapcsolatban, pedig az anime alapvetően tetszett. A zenéi például százszor szimpatikusabbak a JR-énél. XD Viszont további negatívum, hogy a karakterek a Sih-ben nagyon hasonlítanak egymáshoz, míg a JR-ben mind másmilyen volt. Akihiko magas, szürkés hajú, Misaki alacsonyabb, barna hajú és zöld szemű, Hirokinak már vörösbarna haja volt és a szemei is gesztenyebarnák, amitől nekem külsőre is ő lett a favorit, Nowaki kékes fényű fekete hajat és világító kék szemet kapott, s igaz, hogy Miyagi hasonló hozzá, az arcszerkezete, a modora és a mimikája azonban nagyon más, a kis Shinobu meg nyilvánvalóan senkihez se hasonlít. =D Ehhez képest a Sih-ben folyamat keverem Chiakit és Shoutát, mert borzalmasan hasonlítanak egymásra. Chiakinak a hangja nagyon tetszik viszont, szerintem igazán kellemes. Mindkét karakter amúgy jó, Chiaki shoujo mangákat rajzol fiú létére, ketten is szerelmesek belé, de nem nagyon akar neki leesni a dolog, ami nekem rendben van. Ezzel szemben Shouta egy külsőségeket előnyben részesítő srác, és a legidősebb a csapatban. Ez mondjuk nekem furcsa, hogy még Akihikonál is idősebb, de mindegy. XD

Az alapgondolatok nagyon jók, viszont az anime minden tekintetben klónja a JR-nek és ez engem hihetetlenül zavart végig annak ellenére, hogy ha az író ki mert volna szabadulni a saját kliséiből, remek-remek alkotást gyárthatott volna. Így csak egy jó volt-ra értékelem, míg a JR marad a láw-láw-láw. A Sih beleépül a JR-be, viszont a vége sejteti, hogy lesz második évadja. Ez viszont azt is jelenti, hogy a JR nem fog olyan gyorsan elkészülni szerintem, mint a Sih nélkül. Nem kafis ez így. =/ Ha választanom kéne, én azt mondanám, a JR-re koncentráljanak, a Sih-t pedig dolgozzák ki jobbra. Ha rendbe teszik a bakikat, még a klónsága ellenére is nagyon remek kis alkotás lesz. =)

Kedvenc karakter:
JR - Hiroki
Sih - Chiaki
Utóbbinál nagyon vacilláltam, mert nincs egyértelmű kedvencem, Hatorit és Ritsut, ne meg Yuut is nagyon megkedveltem. Talán Hatorit még jobban is, mint bevallom. =D Bár így utánagondolva, Yuu... ^^

Kedvenc páros:
JR - Hiroki-Nowaki
Sih - Chiaki-Hatori
Hehe, mindkét sorozatból a második páros. XD