Út önmagamig

Végül nem írtam. Nem írtam semmit. Azok az érzések, gondolatok, történések, amiket le kellett írnom, nem voltak publikálhatóak. Nagyon nehéz másfél-két évem volt, az életem fokozatosan tönkrement, majd gyorsuló ütemben zuhantam a padló felé. Csattantam, széttörtem, de a falka szeretete, kitartása erősebbé és biztosabbá tett dolgokban, mint amilyen addig voltam valaha.

Otthonról hoztam magammal a két legnagyobb félelmemet: hogy akiket szeretek, azok igazából nem szeretnek és hogy engem nem lehet eléggé szeretni, mert sosem lakom jól, a szívem egy lyukas kancsó, amiből kifolyik a beletöltött szeretet, ezért idővel mindenkinek a terhére leszek. Utóbbit anno az első csajom vetette a szememre, valahogy akkor lett formája a félelemnek. Hordoztam magamban és rettegtem, hogy ha nem vagyok elég jó, érdekes, odaadó, figyelmes, ..., akkor beigazolódik és elveszítem azokat, akikre építettem.

Utólag látom, hogy kiszabadultam egy bántalmazó kapcsolatból és belekerültem egy másikba. Nagyon sokáig azt mondtam, Krisz nem rossz ember, csak a démonai és a sérülései irányítják, de több, mint egy évvel a végleges szakításunk után, látva, hol tart most és miket tett, miután különmentünk, nem tudom tovább áltatni magam ezzel a szöveggel. Imádtam őt. Ő úgy gondolja, nem, de ez is csak azt bizonyítja, hogy nem ismert engem eléggé. Meg akartam változni, hogy tökéletes legyek számára. Amikor szerelmes vagyok valakibe és az erőfeszítéseimmel magam ellen megyek, nem érzem, mennyire nagy marhaság, amit csinálok. Hogy ha meg kell változnom valakiért, akkor annak a kapcsolatnak semmi értelme. Hogy képtelen vagyok alapjaiban megváltozni, ahhoz nem elég az elhatározás, arra csak egy letaglózó, súlyos tragédia képes, hogy kicserélje az embert. Így lett a közös öt évünk tánc üvegszilánkokon meztélláb. Amikor nem álltak a talpamba a szilánkok, elvarázsolt a zene és a hangulat, a közös hülyéskedések, a szerelmi flow, a kellemes dolgok. De amikor belém hasított a fájdalom, végtelenül tudtam gyűlölni magam. Néha meg akartam halni, mert úgy éreztem, nincs remény, hogy velem van a baj. Igazából azzal volt a baj, hogy nem fogadtam el magam és nem jelöltem ki, meddig megyek el valaki másért, mi az, amit magamért kell megtennem.

Betöltöttem a 30-at és azt adtam magamnak ajándékba, hogy önmagam leszek. Akkor is, ha ez csak nekem felel meg. Megváltoztattam a polgári nevem. Felvettem a Liát, mert a személyiségem alapkövévé nőtte ki magát a kreatív énem. A barátaim nagy része amúgy is így szólít, mert az írós nevemmel ismert meg. Mert engem ismert meg, az írásaimat, a hobbijaimat, a gondolataimat, az érzéseimet, nem azt a felszínt, aminek a fenntartására rengeteg energiát pazaroltam, mert görcsösen ragaszkodtam hozzá. Elengedtem, nem akartam tovább "normális" lenni. Minek erőltessem, ha nem megy? Előtte csináltam egy társadalmi kísérletet is, a szoftver suliban Liaként mutatkoztam be és teljesen felvállaltam, hogy nem vagyok monogám cisz heteró nő, és nagyon pozitív dolgok értek. Adott volt, hogy ezt magasabb szintre emeljem és a mindennapjaim részévé tegyem. Aztán elég sokat írtam már arról, mennyire visszás a kapcsolatom a családommal... Anyuval rengeteget harcoltunk, bár volt idő, amikor az egyik legjobb barátom is volt. Az öcsémmel remekül kijövünk, abszolút felnézek rá és a legjobbat kívánom neki. Apuval meg lassabban hullámzó a kapcsolatom. Már beletörődtem, hogy új családot választott magának. Nem akartam az ő és a nagyanyám rideg, célorientált, pénzhalmozó karmáját tovább cipelni. Ez nem én vagyok. Meg az is hülyén jött ki, hogy Aranymosáson kikerült Szabó Krisztina regényrészlete és mindenki nekem jött gratulálni. Olyan nevet akartam, ami csak az enyém. Vicces út vitt addig, sokáig gondolkodtam rajta, de meglett. Szeretem a nevem végre. Apu egész jól fogadta, anyu viszont totál kiakadt rajta és ő volt felháborodva, hogy eldobtam a családnevem. Fura volt. Azon aggódott, hogy megbántom ezzel aput, pedig vagy másfél éve tudta, hogy nevet akarok változtatni és meg is értette, támogatta is.

Timitől és Robitól életfás medált kaptam, miután hivatalosan elfogadták az új nevem. Egy új élet kezdete volt. És a változásé is. Markáns vonalat húztam meg annak határán, mit viselek el, elkezdtem megfogalmazni az igényeimet és megkeményítve magam kiadtam azok útját, akik élősködni akartak rajtam. Elkezdtem abbahagyni az öngyűlöletet, mert pánszexuális vagyok. El sem tudom képzelni, mi ezzel a baj. Azzal, hogy bárkiben, nemre, kinézetre való tekintet nélkül meg tudom találni a szerelmet, hogy boldog tudok lenni azzal, aki szeret engem, mindegy, milyen nemű és küllemű. Oké, egy tinédzser vagy egy nálam sokkal idősebb ember nem játszik, valahogy az nem vonz, ezért nem írtam a kort, mint lényegtelen tényezőt. Szerintem az is lejött már rólam, hogy nem barátolom a nemi sztereotípiákat és elutasítom a kliséket, mert a XXI. században a régi felfogás szerint nincs értelmük és létjogosultságuk. Ha még mindig ott tartanánk, hogy a férfi el tudná tartani az egész családot, csak neki lenne joga szavazni és kötelessége lenne megtagadni a gyengéd érzelmeit, a nő feladata lenne az érzelmi háztartás, a gyereknevelés és a háztartásvezetés, oké, de ez egy letűnt kor hála égnek.

Csigusszal kapcsolatban rengeteg feszkó volt a kapcsolatunkban Krisszel. 2019 végefelé rá kellett jönnöm, vagyis lehet, hogy inkább be kellett ismernem magamnak, hogy az érzéseim Csigusszal kapcsolatban csak egy bizonyos spektrumon belül változnak. Én nem tartottam ezt problémának, mert nem csináltam és nem is akartam olyat csinálni, ami sértette volna a Krisszel való kapcsolatomat, de ő nem tudott bízni bennem és máshol is vannak a határai, mi bánt egy kapcsolatot. Meg másképp is gondolkodunk a hűségről szerintem. Tulajdonképpen november végén, december elején mondtuk ki először, hogy vége, de a karácsonyra való tekintettel nem akartuk szétrúgni mindenki életét, úgyhogy azt akartam, hogy még egy hónapig csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne. Egész jól ment.

Valamikor ekkor tájt kezdtem pedzegetni, hogy mi van, ha poliamor vagyok. Ha képes vagyok több ember iránt egyidőben szerelmet érezni. Igazából ez mindigis így volt. Egész életemben úgy alakult az életem, hogy egyszerre jártam egy sráccal és egy lánnyal is, mert mindkettőt szerettem... És ez magyarázná, hogy Csigával hogy nem múlt el végleg az, amit érzek... Krisz persze teljes erőbedobással tiltakozott, úgy érezte, ha elfogadom, hogy ez vagyok én, akkor legalizáljuk, hogy bárkivel kufircoljak, pedig én egyáltalán nem ezt akartam. A poliamóriát én az amória részéről közelítem meg és nem feltétlen érzem szükségét, hogy szexszeljek mindenkivel, akibe szerelmes vagyok. Mégis ez lett igazából a kapcsolatunk kaszája.

Február közepén vége lett, aztán jött a covid és főnök felhívatott, hogy úgy tudja, le fogják zárni a fővárost, szóval ha esetleg nem tudnék jönni dolgozni, akkor vagy fizetés nélküli szabadság, vagy szabadság... Úgy, hogy vissza akartam költözni Budapestre, amit egy albérlet tudott volna megtestesítei, nekem nem fért bele, hogy kiesik a fizum, a szabadságomat meg nem erre akartam pazarolni. Beijedtem és hajthatatlan voltam, Timi és Robi pedig megengedte, hogy odacuccoljak hozzájuk. Életem legharmonikusabb, legteljesebb egy hónapja volt. Nehéz elmagyarázni, mit éltünk át, de fantasztikus volt. Aztán Talyék albérletében megürült egy hely és odaköltöztem április elején.

Csiga március közepén állt elém azzal, hogy öt éve vár rám. Megvolt benne a spiritusz, amit hiányoltam belőle addig. Úgy tűnt, felnőtt a kapcsolatunkhoz. Jól indult a kapcsolatunk és végre megélhettük azt a szerelmet, amit egymás iránt érzünk. Lassan vetkőztem le a görcseimet és nyitott voltam meglátni őt más aspektusból, mint férfi. Rengeteg elfogadást és szeretetet kaptam mind tőle, mind Timitől, Robitól, Bogicától. Meg másoktól. Krisz még odaszúrt párat a következő két hónapban és teljesen padlót fogtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább folytatni, beledöglöm a fájdalomba és a szégyenbe. De a belső kör valósággal túltöltött szeretettel. El tudtam hinni lassan, hogy rendben vagyok olyannak, amilyen vagyok és csak utólag vettem észre, hogy a két legnagyobb félelmem elpárolgott.

Anyu reakciója volt durva. Mikor szakítottam Krisszel, azt kértem tőle, majd együtt mondjuk el a családomnak és csak azután, hogy külön tudtunk költözni, mert elég hülyén jönne le, hogy szakítottunk, de egy ágyban alszunk. Ezt az én családom sem nézte volna jó szemmel. Belement, de míg én távol voltam, elment anyámhoz és elmondta neki. Aztán elmondta az öcsémnek, az apámnak, a gyerekkori legjobb barátnőm apjának... meg még ki tudja, kinek. Azzal a felhanggal, hogy én leléptem a szeretőmmel, meg mekkora szemét vagyok. Kétszer ültem le anyuval megbeszélni a dolgot tavaly. Természetesen a szakításunk az ő tragédiája volt és én értsem meg, hogy ez neki mennyire fáj... Elmondtam, hogy Krisszel nem lehet jövőt tervezni, mert nem fogad el engem, nem bízik bennem, a barátaim egy részét ki nem állhatja, folyton csak kettesben akar lenni velem, egy anyagi csőd, nem akar visszaköltözni Budapestre, mert neki egyszerűbb a nagyanyámmal élni, ahol megvan a temérdek placca a szarjainak, kevesebbet kell fizetni, mint egy albiért, és gyereket se akar, mert már van egy fia. Anya erre azt magyarázta mindkét alkalommal, hogy de Krisz milyen jó parti, meg hát igen, féltékeny, mert annyira szeret, meg furák a barátaim amúgy is és én túl sok időt foglalkozom velük, meg elvagyok a kis világomban. Jó, hát Krisznek vannak hibái, de hát mindenkinek vannak és annyi mindent megtesz értem ez a fiú... Mintha két külön dimenzióban lettünk volna. Megkérdeztem tőle, hogy abba belegondolt-e, hogy 31 évesen talán még szeretnék élni, családot, nem pedig egy olyan faszi mellett leragadni, aki folyton rajtam csüng, elveszi az életterem és a lehetőségeim. Jó, hát ebben igazam van, de hát Krisz olyan jó ember... Zsigerileg felbaszott és bántott ez a hozzáállás. És a pláne, hogy minden egyes alkalommal, mikor beszéltünk, meg kellett jegyeznie, hogy ő nem kedveli sem Csiguszt, sem Timit.

Abban a fél évben, amíg Csigával voltam, alig keresett. Felhívott a születésnapomon és mintha minden szuper lenne, felköszöntött, jaj de jó lenne találkozni, szívesen megvendégelne ő is... Ültünk Csigusszal a Fecskében, ami az egyik kedvenc helyem lett, és valahogy annyira... abszurd volt az a telefonhívás. Anyu azon az állásponton volt, hogy neki nem kell szeretnie azokat, akiket én szeretek, beszélgethetünk bármi másról is, és nem kell elfogadnia olyannak, amilyen vagyok, mert amikor mi találkozunk, akkor elég, ha normális vagyok. Nekem meg ez ilyen "aha... nem" kategória volt. A kaput aztán az tette be, amikor elhívott strandolni nyár végefelé öcsémmel hárman. Egész jó hangulat volt, valamennyire megbeszéltük az elmúlt közel fél évet, aztán elmondta, hogy igazából Krisszel mentek volna, csak Krisz sosem ért rá. Én így ültem és próbáltam felfogni, hogy ez miez, miafasz. Annyira kiakadtam, hogy képtelen voltam mit mondani erre, később elmondtam apunak. Apa nem az az ember, aki kimondja a véleményét, az érzelmeit sem igazán fejezi ki, de ez még őt is felborította. Azt mondta, az ilyet akkor se mondja meg az ember, ha igaz. Nekem ez volt az a momentum, aminél bebizonyosodott, hogy az, hogy anya gyereke vagyok, nem jelent semmit a számára. Legalábbis egy rizsszemmel se többet, mint a Krisszel való jó kapcsolata.

Sosem kértem azt, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot. Sosem kértem azt, hogy legyen róla rossz véleménnyel, ne szeresse. Azt kértem, hogy felém legyen lojális, mert én vagyok a gyereke. Ezt vagy nem értette, vagy nem akart felém lojális lenni, mert mindig azt mondogatta, hogy ő nem tud köztem és Krisz között választani, meg ő nem olyan, aki utcára dobja azt, akivel jóban van. Hát jó, én ezzel lezártnak tekintem a témát. Ha nem tud választani köztünk, akkor még most sem érzi magát az anyámnak, és akkor nekem sem kell úgy viselkednem tovább, mint a gyerekének.

Voltam 2019 végén két Hellinger állításon. Ez egy nagyon jó, de borzasztóan felkavaró módszer valamilyen probléma gyökeréig ásásához. Nekem rávilágított, hogy "anyám elbaszott gyereke vagyok" és addig nem fogok tudni kimászni a gödörből, amíg nem tudok szakítani a rossz családi mintával. Tökre összeállt a kép az elmúlt másfél-két évben. Azt már régóta mondtam, hogy anya életútját csinálom, csak felgyorsítva. Azt is tudtam, hogy a szüleim nem akartak házasodni, építkezni és gyereket. Nem álltak készen, csak belehajszolták őket. Ez tönkretette az életüket és a szerelmüket. Aztán tavaly anya megmondta, hogy nem tudott engem szeretni gyereknek. Én tudom, hogy tinédzsernek is elviselhetetlennek tartott, mert falakat építettem magam köré és kizártam mindenkit és mindent, ami kellemetlen volt, ha meg sarokba szorultam, vagy fel kellett venni a kesztyűt, abban nem volt köszönet.

Zárult a kör: a legnagyobb félelmem az volt, hogy akit szeretek, nem szeret viszont és kiderült, hogy az anyám nem szeret. Lehet, hogy ő úgy gondolja, szeret, de az, amit ő szeretetnek gondol és érez, az nem az, amit én is annak gondolok és érzek. Nincs benne elfogadás, támogatás, bizalom, odaadás.

Ferivel valamikor az első karantén idején kezdtünk beszélgetni. Eleinte egy-egy poénkodós megszólalásunk volt, piszkáltuk kicsit egymást, de ez a cégnél teljesen mindennapi. Aztán elkezdtünk általános dolgokról beszélgetni. Hogy nehéz manapság normális lányt találni a huszonközepi-végi korosztályban, mert a legtöbb aranyásó vagy életképtelen. Hogy mi a gond a világgal. Aztán kezdtünk személyesebb témák felé terelődni. Egyre többet dumálni... Telefonálni... Szimpatikus, jóvágású, szorgalmas, vicces, intelligens srác, ismertük egymást már egy éve, vele beszéltem legelőször telefonon a cégnél, mikor bedobtak a csajok a mélyvízbe. Valamit meg kellett tőle kérdeznem és meg kellett valamire kérnem, de akkor még nem értettem, miről beszélünk, és előttem kezdett egy héttel, szóval ő se nagyon, ezért szétröhögtük azt a telefonhívást. Jókat dumáltunk bármiről magánban, nyáron, míg szabin voltam, megviccelt azzal, hogy szanaszét állította a céges székemet, majdnem ő segített befejezni a degukecót, de túlságosan zavarba hozott az egész helyzet, ezért Robit kértem meg, hogy segítsen. Tetszett nekem. Jött a flörtölés... észrevettem, hogy a nonverbális kommunikációm extrém durván a "figyelj rám!", hogy alig bírom leállítani magam, mikor megjelenik az irodában. És azt is, hogy ő is folyton figyel engem, néha nekem beszél dolgokról, nekem mondja el elsőnek, közben meg igyekszik feltűnésmentes maradni, nem lebuktatni magát vagy azt, hogy milyen jóban lettünk. Vicces volt, izgalmas és egy kicsit veszélyes is.

Timi számára nyilvánvaló volt, hogy belezúgtam. Még beszélték is Robival, hogy vajon megmondja-e nekem, vagy inkább várja meg, amíg én rájövök. Rájöttem. Nem volt nehéz, bár egy ideig igyekeztem távol tartani magamtól ezt a dolgot. Elmondtam Csigának is, aki mindig azt képviselte, hogy bízik bennem, az a fő csapásirány, hogy vigyázzak magamra és érezzem jól magam. Ettől függetlenül sokat sírtam attól félve, hogy ez megváltozik. Tavaly az év középső szakaszában többet sírtam, mint amennyit aludtam. Voltak olyan éjszakáim, ha valaki nem aludt mellettem, amit szinte átvirrasztottam és csak gondolkodtam, agyaltam, felidéztem dolgokat, meg bőgtem. Szeptember elején elhívtam Ferit egy találkozóra. Nem volt elképzelésem, mit csináljunk konkrétan, én sétálni szerettem volna meg egy jót enni. Szegény, nem mondta, hogy a sétát ő már letudta melóban, úgyhogy több, mint 35.000 lépéssel zárta a napot, miután a fél fővárost begyalogoltattam vele. Fokozatosan avattam be őt a dolgaimba és egész jól fogadta. Elfogadta. Valamivel később bevallottam neki, hogy beleestem és hogy bővíteném vele a kapcsolati státuszom. Olyan aranyos volt, lesokkolt és megkérdezte, erre most várok-e választ. Megnyugtattam, hogy nem, szerintem ez olyan dolog, amit alaposan át kell gondolni, és hogy nyugodtan kérdezzen bármit, nyitott könyv vagyok, nincs tabu vagy rossz vagy kínos kérdés. Ő nem olyan, ő magában szokta átgondolni a dolgokat.

A Ferivel való kapcsolatom épült, a Csigával való kapcsolatom, úgy éreztem, megrekedt. A két fiú között egész pontosan 8 nap van korban, vannak hasonlóságok köztük, de baromi nagy kontrasztot is adnak. Gyűltek a jelek, hogy Csigusszal nem teljesen jó minden a kapcsolatunkban, de reflexből bedobozoltam őket. Aztán egyszer csak vége lett a hajtásnak a melóban, rám szakadt a magány és szembe találtam magam a jelekkel megpakolt dobozzal, hát kipakoltam. Eléggé kibuktam, azonban tisztában voltam vele, hogy ennél a pontnál az előző kapcsolataimban mindig elbasztam. Mindig meg akartam menteni a másikat magától, mindig azt akartam, hogy hozzon ki magából többet és elkezdtem az energiáimat arrafelé fordítani, hogy őt építsem. Minden egyes alkalommal katasztrofális vége lett. Egyszerűen... meg kellett törni ezt a rossz sémát. Rohadtul fájt, hogy pont Csigánál, akitől annyit kaptam, akit annyira szeretek... de úgy éreztem, bántanak apróságok és hogy elégedetlen vagyok a haladási irányunkkal, ütemével, ezért nagyjából egy hónap múlva el fogom kezdeni ösztökélni, mint valami marhát, jönnek majd a veszekedések és tönkremegy vele teljesen a kapcsolatom. Átgondoltam, és arra jutottam, a barátságom sokkal fontosabb vele, mint az, hogy megpróbáljunk párkapcsolatban maradni. Nem ugyanott tartunk tapasztalatokban és szerintem nem is tudjuk teljesen lefedni egymás vágyálmát. Tudom, hogy utóbbival ő nem ért egyet, de túl nagy az ízlésünk között a különbség, ami összeköltözés után okozott volna kellemetlenségeket. Meg vannak rossz mechanizmusai, amik zavartak és egy ponton túl nem akart javítani rajtuk, ami engem bosszantott.

Egy huszárvágással szakítottam vele. Ha nyújtottam volna, ha próbálok óvatosabb lenni, akkor csak szétkentem volna a szart. Feri aznap jutott döntésre velem kapcsolatban, ezért arra kértem, akkor találkozzunk másnap. Úgy gondoltam, off, neki ez nem fér bele, szóval nap végén majd egyben jól kisírhatom magam mindkét fiú miatt. Nem így lett, azt írta a cetlijére - mivel azt kértem, hogy utólag foghatatlan legyen a dolog, hogy ne mondja, hanem írja le, mit döntött, én is leírom, előző tali előtt min buktam ki -, hogy ha még mindig rendben van nekünk, akkor próbáljuk meg. Elég... megdöbbentő volt nekem. Éreztem, hogy ez neki is egy erős határfeszegetés lenne. Nem kevésbé volt meglepve, hogy az én cetlimen az állt, szakítottam Csigusszal.

Anyu október közepén hívott fel. Felkészültem rá, hogy nagy esernyőt kell magam elé tartani, mert önteni fogja rám a dolgokat. Hogy nem természetes, hogy anya és lánya nem beszélnek, meg még addig rakjuk rendbe, amíg él, mert hát az egészsége nem a legjobb és a covid... Aztán kitért rá, hogy hallotta, hogy új fiúm van és szívesen megismerné. Mert hát tudom, hogy ő Csigát nem szívleli és nem örült neki, hogy összejöttem vele... Na azon rohadtul felhúztam magam. Rövidesen leráztam és elég sokáig dühöngtem rajta. Mikor Feri hazajött, bocsánatot kértem tőle, hogy nem fogom bemutatni anyámat, mert ez így nekem nagyon nem oké, ő pedig megnyugtatott, hogy ahogy érzem, ő megérti. Abszolút elfogadást és bizalmat kapok tőle a barátkozásunk kezdete óta, ami nagyon jólesik. Így kezdtem el kizárni anyámat az életemből. Nem mentem el a születésnapi összeülésére sem, aztán karácsonyra se, újévre sem. Ő volt időszak, amikor heti többször együtt kávézgatott Krisszel, engem meg arról nem kérdezett meg, hogy fenn tudom-e tartani magam egyedül, van-e segítségre szükségem, hogy érzem magam. Azt persze a szememre vetette, hogy én nem érdeklődtem felőle. Az meg végképp abszurd volt, hogy a legnagyobb vágya az, hogy mi békében meglegyünk Krisszel és majd a jeles eseményeken egy asztalhoz ültessen minket. Nem tudom, neki hogy esett volna, ha az ő anyja mondta volna azt apuval való válásuk után, hogy "majd ha megnyugszanak a kedélyek, karácsonyozzunk együtt a volt férjeddel és az új párjával". Én bedobtam ezt neki, de mintha kínaiul beszéltem volna. Főleg úgy, hogy Krisz iszonyat fostsunamit csinált azzal, hogy a saját szájíze szerint tálalta mindenkinek a szakításunk és párkapcsolatunk történetét, hogy megpróbált konkrétan ellenem fordítani embereket.

Félreértés ne essék, én tisztában vagyok vele, hogy mindenki másképp lát egy adott dolgot és az érzelmi érintettség más szemüveget biggyeszt az orrunkra, nem tudunk objektívek lenni. Tök rendben van, hogy az ember a legjobb barátjának őszintén megmondja, mekkora szar alaknak tartja az exét, mindegy, rászolgált-e erre. De hogy ezt az exem anyjának tegyem... aki még egyet is tud ezzel érteni valamilyen szinten... Nope.

Nyolc hónapja vagyunk együtt Ferivel. Harmónia, béke, öröm, boldogság, szerelem a kapcsolatunk. Elfogad olyannak, amilyen vagyok és ennek ellenére is maximálisan bízni tud bennem. Ha valami cuki vagy vicces történik, fényképet küld Timinek vagy sztorizgat rólam, mindig gondol Timire, Robira. Jókat hülyéskedik Bogicáékkal is, együtt örül a születendő csemetének, elfogadja Fischert is, Kishit és Tadeshit is. Belesimult abba, ahogy kialakult az életem, mielőtt a szerves részévé vált volna. Úgy érzem, valóra vált a dédelgetett álmom és olyan irányba haladunk együtt, ami elégedetté és boldoggá tesz. Mindannyiunkat.

És arra is rájöttem, hogy ő a kívánságpasim. Amikor még Krisszel jártam, időnként azt kívántam, hogy megismerhessek valakit, aki az ő és Csigusz jó tulajdonságaival bír. Köszönöm univerzum, imádom Ferit.

Szültél ma már?

Van egy fontos téma, ami lóg a levegőben. Évek óta. És egyre súlyosabb következményei lesznek.

Most nagyon megy ez a propaganda, hogy családok éve, szültél ma már?, satöbbi. A nőket vissza akarják kényszeríteni a konyhába, a kertbe és a gyerekek mellé. Ne legyenek okosak, se törekvőek, se kitartóak, csak szépen csendben engedelmeskedjenek.

Nyilván van, aki boldogan megtenné, ha nem is ebben a formában. Évekkel ezelőtt volt egy beszélgetés közöttünk, csajok között, és egyikünk kijelentette, ő vígan ellenne otthon. Mint Hachi a Nana című animéből. Akkor nagyon megrökönyödtem. Azt gondoltam, lehetetlen, hogy valakinek nem célja érvényesülni, egzisztenciát teremteni. Napokig rágtam a dolgot, míg rájöttem, ezzel semmi baj nincs. Hogy nem kell mindenkinek a csúcsra törni, harcolni, ugyanazt akarni. Hogy az egyéni preferencia sokkal fontosabb annál, minthogy megfeleljünk bárki más elvárásának. Onnantól kezdve tiszteltem azt, hogy ez a lány bevallotta, hogy ha a párja annyit keresne, hogy meg tudnának belőle élni, ő bizony nem tenné tönkre magát egy munkahelyen sem.

Na de kinek a párja keres úgy, hogy megteremtse a fészket, a számlákra valót, az ételre és szórakozásra, vagy tartalékolásra valót, esetleg a gyerekvállalást vagy -vállalásokat is kibírja a büdzsé? Az ismerősi körömből nem tudok ilyen példát állítani...

Szóval visszakényszerülünk dolgozni. Itt jön képbe egy barátnőm, aki egy éve nem talál munkát. Egészségügyi okokból fizikai munkát nem vállalhat, de mindenféle helyen kalapozott már, több interjún volt. És mindegyiken megkérdezték a törvényi tiltás ellenére is, hogy tervez-e gyereket szülni. Erre nincs jó válasz. Anyu szerint lehet hazudni, hogy nem lehet gyereke valakinek, vagy azt mondani, hogy nem akar gyermeket, majd ha mégis sikerül a baba, arra hivatkozni, hogy csoda történt. Hajlom erre, hiszen melyik cég fog beperelni, hogy hazudtál neki egy olyan kérdésre az interjún, amit évek óta meg sem pedzíthet? Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy nem ez a barátnőm az egyetlen, aki csak azért esik el egy munkától, mert fiatal nő. Nem akarnak minket alkalmazni, mert még benne vagyunk a korban, és amíg otthon vagyunk a kicsivel, fenn kell tartania a helyünket, mégis fel kell venniük a helyünkre valakit addig, akinek van bérköltsége és államnak fizetendő költsége.

Ha nincs munkahelyünk, alamizsnát kapunk csak az államtól annak örömére, hogy anyák lettünk, ami nem elég az önfenntartásra sem. Ilyenkor már nem elég, hogy van az embernek párja, aki elfogadhatóan keres, mert rengeteg plusz költség fog keletkezni. Szerencsétlen apák rommá dolgozzák magukat másod-, harmadállásokban, alkalmi munkákban, hogy fenntarthassák a felszínen a gyermeküket és annak anyját, meg persze magukat. Ennek eredményeképp nem csak kiégnek, de sosem tudnak időt tölteni velük. Van ennek így értelme? Rengetegen döntenek anyagi okokból amellett, hogy nem vállalnak gyereket, vagy külföldre költöznek. Nem azért, mert ott kolbászból lenne a kerítés, dehogy, csak a reálkereset mérföldekkel elhagyja az itthonit, és ez a nem mindegy. Akik pedig amellett döntenek, hogy nem lesz gyermekük, szerintem életük végéig kínozni fogja őket a bánat. Lappangva, de azonnal odamarva egy ismerős csemetéjének láttán. Én kétlem, hogy aki igazán vágyott gyerekre, az ettől megszabadul.

És mi van azokkal, akiknek nincs párjuk? Szerezzen egyet, mert hát család csak nő+férfi+gyerek lehet, ismerjük a képletet. Ugye. Csakhogy ha mondjuk egy szélsőséges példánál maradunk, és várandósan elveszíti valaki a párját, elég kicsi a valószínűsége, hogy nekiáll ismerkedni. Meg hát valljuk be, párt az ember nem tud leakasztani a szögről. Egyedül viszont abszolút nem lehet boldogulni.

Nem szeretném kihagyni azon nőtársaimat sem, akik egy másik nővel osztoznának az anyaságon, főleg annak fényében, hogy mint ahogy arra fentebb utaltam, államilag diszkriminálták őket is ebben az országban, amit nagyon szomorúnak tartok. Természetesen ez egy bővebb téma, aminek kifejtése nem kapcsolódik szorosan a fő csapásirányhoz, de szeretném megemlíteni, hogy azok az intézkedések, kerülőutak, konkrét ellehetetlenítések, amiket ellenük (és férfipárok ellen) tettek, megkeserítik és/vagy megnehezítik az életüket.

Végül halmozzuk a hátrányokat, mert rengeteg nőt érint a probléma. Ételintolerancia, autoimmun betegségek, genetikai vagy hormonális probléma, ma még gyógyíthatatlan, maximum féken tartható vagy nem eléggé ismert betegségek... Mind befolyásolhatják, és általában befolyásolják is a gyerekvállalási képességet. Ezeknek a nőknek záros határidejük van gyermeket vállalni és legtöbb esetben finoman szólva kínkeserves az út a sikerhez. Nos, a jelen kornak az egyszerű válasza erre a helyzetre, hogy dugd fel magadnak a vágyaidat jó mélyre. Senkinek nem kívánom azt a tehetetlen dühöt, mardosó bánatot, ideggyilkos pánikot, amit éreznek ők, hiszen egy elemi vágyat nem lehet okos megmagyarázásokkal csökkenteni, elmulasztani meg aztán végképp nem.

Az ismeretségi körömben legalább tíz ételintoleranciás lány van, és legalább négy olyan, akinek megmondták az orvosok, hogy mennyi idejük van gyereket szülni, utána game over. El nem tudom mondani, nekem milyen fájdalmas volt velük ezekről beszélni, azt pedig szavakkal le sem lehet írni, ők mit élnek meg. Full stressz, hogy sikerül-e, megmarad-e a baba, hogy a körülményeket is össze tudják-e addigra rendezni...

Napok óta kattogok ezen, ezt a bejegyzést is több lépcsőben írtam meg, belejavítottam, kipótoltam, kihúztam belőle...

Van, akinek jó kilátásai vannak. Van, aki lemondott a gyerekvállalásról. De van, aki ezerrel küzd. És van, aki egyre jobban kétségbe esik. Ez utóbbi aggaszt. Szeretem a barátaimat és borzalmas tudni, látni, ahogy felőrli őket ez az egész.

Aztán persze nyilván én is itt vagyok a sorban. Mindjárt betöltöm a harmincat, főállású tanuló vagyok, reményem van csak arra, hogy egy középfokú angol nyelvvizsgával a kezemben találok olyan munkahelyet, ami elfogadható fizetést ad, meg nem csinálnak ki idegileg és lelkileg fél év után. Sosem magával a munkával volt bajom, még azt is megtaláltam, hogyan csináljam jó szívvel, amit utáltam csinálni. Mindig, ahogy egész életem során, kilógtam a sorból, és mint tudjuk, a kiálló szeget be kell verni, vagy el kell távolítani. De tegyük fel, találok állást. Három évig kell dolgoznom, hogy aztán a fizetésem átlagának x%-át megkapjam, míg otthon vagyok a gyerekkel. Ha véget ér a munkaviszonyom és nem találok megint hónapokig másikat, újraindul a számláló. Nekem is kattog a biológiai óra, én sem leszek fiatalabb...

Huszonnégy-öt évesen úgy éreztem, itt az idő. Hogy ha három gyereket szeretnék, neki kell állni keményen a körülmények megteremtésének és belevágni a projektbe, különben kifutok az időből. Szó szerint hallottam, ahogy kattog a biológiai órám. Stresszeltem, görcsöltem, féltem. Adtam egy ultimátumot az akkori páromnak, hogy vagy elvesz feleségül és belevágunk, vagy koccolok, mert akkor találnom kell egy férfit, akivel közösek a céljaink, működik a kapcsolat, kölcsönös a szerelem, van metszete az érdeklődési körünknek, s meg is kell érlelni azt a kapcsolatot. Nem lett jó vége. Túléltem egy foscunamit, és nem csak a házasság ment gallyra, de elveszítettem a magzatot. A vetélés megrengette az önképem és az önbecsülésem, végül teljesen az ellentét akartam csinálni annak, amit addig csináltam. Semmilyen kötöttséget nem akartam, csak élni bele a nagyvilágba. Aztán jött a kicsi becsült születésének az ideje, és valahogy elkezdték kérdezgetni a kolléganők is, miért nincs gyerekem, mikor akarok szülni. Azt valahogy túléltem, összejöttünk Krisszel, akkor mindenki, de tényleg mindenki azzal jött, mikor jönnek az ikerlányok. Eleinte bizarr volt, mert hát friss kapcsolat, meg miért pont ikrek, majd amikor már a századik ember kérdezte, kezdett para és valahogy mégis vicces lenni. Majd jött a a második karácsony a vetélés után (az első karácsony alatt a lábadozás végén, kicsit utána voltam), amit a kicsivel tölthettem volna, és úgy összeroppantam, mint állat. Pedig talán egy két-két és fél hónappal kérdezhettem korábban meg Kriszt, mi van, ha egyáltalán nem akarok már gyereket, akkor is velem akar-e maradni. Azt mondta, igen. De lehet, hogy jobban tudta, még harcolok ezzel az üggyel magamban. Utóbb én is rájöttem, hogy ez volt a dackorszaka a vetélésem feldolgozási időszakának. Mert bár tudtam, hogy karmikusan így volt helyes, felhasította a lelkem.

Szépen telnek az évek, már több, mint három és fél éve vagyunk együtt, és hol nem akarok (tehát vágyom rá, de a körülmények miatt skippelem), hol pedig elkeseredetten vágyom rá (de nem vállalnám be önszántamból a körülmények miatt).

Szóval nem, nem szültünk még, és amíg így állnak a dolgok, legtöbben nem is fogunk tudni. Nagy volumenű és mielőbbi változásra van szükségünk.
Ez nem csak a mi érdekünk...

Változom

Korábbi bejegyzésemben említettem egy törést és azt, hogy elkezdtem félni attól, hogy túl sokat osztok meg a világgal magamról. Nos, ez egyrészt köszönhető annak, hogy akkoriban nem volt egyszerű a magánéletem, és volt, aki arra törekedett, hogy abszolút elbizonytalanítson, másrészt annak, hogy mindig is úgy gondoltam, hogy a kifelé mutatott kép rólam nem egyezik meg teljesen azzal, amilyen én belül vagyok.

Én elég határozottan igyekeztem elkerülni pár középiskolás incidens folytán azt, hogy a hivatalos és a művész életem összefolyjon. Korábban két fb profilom volt két külön ismerősi körrel, nem igazán beszéltem a hobbijaimról a munkatársaimmal, sőt, amennyire tudtam, kívülálló maradtam, és a kollégáimat vagy letiltottam az adott személyes platformról, vagy magát a profilomat tettem priváttá. Rejtőzködtem. Nagyjából öt évig alig lehetett írásomat fellelni az interneten, doksikban és asztalfióknak írtam, illetve netes kihívásokon tűntem fel, meg a színfalak mögött megpályáztam néhány hivatalos pályázatot.

Egyszerűen nem akartam mindenkit beengedni a világomba, mert féltem, hogy a hátam mögött kinevetnek majd, vagy olyan megjegyzés ér, ami alaposan betalál, hiszen egy munkahelyet nem lehet csak úgy otthagyni, és bemenni egy másikra, amikor kínossá válik a helyzet. Mindig mindenhol csodabogár voltam, de míg a suliban tudtam, hogy még hány évet kell túlélnem a többiekkel, és nem jelentkezett az a pánik, hogy mi lesz utána, vagy nélküle hogyan maradok talpon, addig a munkahelyem mindig az önállóságom egyik kulcsaként funkcionált. Így vált külön a hivatalos oldalam minden mástól, és ezért nem barátkoztam senkivel, akit nem valamely érdeklődési körömnek köszönhetően ismertem meg. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem beszélgettem a munkatársaimmal, vagy kivontam magam minden közösségépítő eseményből, inkább csak azt, hogy nagyon szűrtem, kinek mit mondok, sosem adtam lehetőséget a világomba való betekintésre.

Ezzel szemben a barátaimnak szinte mindent felvállaltam. Rengeteg ember vett körül, mert az interneten könnyen lehet találni olyan csoportot, fórumot, amely szimpatikus az embernek, ott aztán elkezd beszélgetni... Megy magától. Tiniként, a rengeteg szabadidőmben blogot vezettem, írói közösség tagja voltam, saját honlapot üzemeltettem, WoW-oztam, fórumon szerepjátszottam, és mind-mind hozott remek ismeretségeket. Nekem persze nagyon fontos a személyes kapcsolat, ezért akivel jókat beszélgettem, megosztottunk egymással nagyon magánjellegű dolgokat, azzal idővel találkoztunk is, hiába laktunk egymásra egy fél országnyi távolságra.

Ugye azt írtam, szinte mindent... Ugyanis tudatosan daraboltam a személyiségem, senki sem kaphatott sokáig egész képet rólam, majd mikor eljutottunk a bizalom azon fokára, akkor amiről úgy gondoltam, hogy rossz belőlem, azt igyekeztem eltitkolni. Nem beszéltem a komoly gondjaimról, csak a felszíni problémákról, nem kértem soha segítséget, és nem árultam el senkinek a legsötétebb, legfájóbb gondolataimat. Nyilván akivel nagyon jóban lettünk, az rálátott erre-arra, rájött, hogy a kemény külső egy nagyon érzékeny belsőt rejt, de ha nyíltan próbáltak velem erről beszélni, tereltem, tagadtam. Persze sok-sok év alatt természetesen ez egyre oldottabbá vált, egyre nyitottabb lettem, egyre kevésbé ragaszkodtam ahhoz a szerephez, amit kitaláltam magamnak.

Értek tehát negatív és pozitív hatások, melyeknek köszönhetően a kivetített és a belső kép már nem tér el ennyire egymástól. Nem tárulkozom ki, de már nem is zárkózom annyira be. És a legfontosabb: egyre kevésbé foglalkoztat valójában, hogy mit gondolnak rólam mások. Nyilván azt mondtam magamnak kezdetektől fogva, hogy ha utálnak és irigyelnek, akkor valamit jól csinálok, ám mégis gátat képezett a felém irányuló rosszindulat, mert féltem, hogy céltáblát rajzolnak rám. Nem azt mondom, hogy most már cseppet sem félek, inkább igyekszem körültekintőbb lenni, felkészülni az esetleges kérdésekre, és bízni abban, hogy jól fogok improvizálni éles helyzetben. Biztos, hogy fognak még érni kellemetlenségek, de kell tovább előre menni, mert csak ennek van értelme.

Igazából az évek alatt rájöttem, hogy szerepeket játszani az életben, maszkokat fenntartani az arcomon fárasztó, és nem feltétlen célszerű vagy kifizetődő, így tehát a belső kép nagyobb kivetítésére került, és aki el tud fogadni, az elfogad, aki nem, annak pedig nem kötelező. Amúgy jó eszköz ez arra is, hogy a körülöttünk lévő emberek közül az kerülhessen közelebb hozzánk, akivel könnyen egy hullámhosszon pendülhetünk, és azok távolabb húzódjanak, akikkel amúgy sem szimpatizálnánk.

Idő

Mostanában éjszaka kezd el mocorogni minden gondolatom. Délelőtt aludnék, délután nincs erőm semmihez, este meg feléledek. Ilyenkor jönnek a magvas gondolatok és aludni se nagyon tudok tőlük, kattog az agyam álmomban, összekeverem a vágyálmot a valósággal és az ihleteimmel, amiből szörnyű katyvasz lesz.

Nem jelentkeztem. Nem azért, mert van különösebb okom rá, mert nincs, egyszerűen... elmaradt. Gondoltam rá, akartam, csak mindig mire odáig jutottam, valahogy feleslegesnek tűnt. Nem akartam hozzátenni semmit, félek, hogy nem tudok mit tenni, csak rontanék a helyzeten. Mit mondjak? Más helyett nem tudok döntést hozni és nem is tehetem meg.

A környezetemben feladta valaki, a napokban halt meg, talán hétfőn. Nem az én hozzátartozóm, s nem is a halál ténye sújt le, mert szerintem ez az élet velejárója, az élet rendje, hanem a körülményeket találom durvának. A saját teste foglya volt az illető, nem tudott kommunikálni, mozdulni, ha pedig mégis, nem azt csinálta, amit akart, a teste rángatózott átgondolt, akaratlagos mozgás helyett. Ijesztő lehetett, kívülről és belülről is. Én megértem, hogy nem akart így élni tovább, nem akart másoknak gondot és szenvedést okozni. Viszont úgy érzem, ugyanaz fog történni ott, mint az én nagyszüleimnél, a párja legfeljebb három éven belül, de inkább egy év után utánahal, annyira szereti. És én ezt is megértem.

Ötven év után a másik már valóban a másikfelünk, a részünk, az életünk nélkülözhetetlen tartozéka... Elveszteni ennyi év után valakit, akiért annyi mindent megtettünk, elviseltünk, pláne, hogy a nagyszüleink még tapasztalatból tudják, mi az a háború és mit tesz felnőtt, erős, kiegyensúlyozott emberekkel...

Az idő illúzió. Persze nem tudnám elképzelni, hogy ne tartsuk számon, milyen nap van, az évnek hanyadik hete, melyik évben járunk, hány óra van és mennyi idő telt el két esemény, időpont között, én valahogy mégis képtelen vagyok ezt jól működtetni az életemben. Megragadok abban, hogy a nagyanyám hatvanöt éves, holott elhagyta a hetvenet is már bőven, emlékszem rá, hogy valamire azt mondták, három éve történt, de hogy mikor mondták, hogy három éve történt, azóta mennyi idő telt el... Benével is csak hat éve vagyok együtt, mégis olyan, mintha mindigis az életem része lett volna, csak nem éltünk együtt és ezért hiába szakadok el tőle, az ugyanúgy csak külön töltött idő, nem igazi elszakadás. Mégis külön töltöttünk két hónapot, ami van, amit nagyon szétzilált, van, amit nagyon megerősített bennem. Azt tudom megjegyezni, Anyu mikor született, de ha ki kell számolnom, hány éves éppen, gondban vagyok. Kortalanok számomra az emberek, azt hiszem. Anya nekem tíz évvel fiatalabb és ezért nem tudom összeegyeztetni azzal, amilyen most, mert akkor még bár nem volt annyira szerethető, bolond és bölcs a számomra, én is kamasz voltam, aki lázadt és aki nem akarta megérteni a világ rendjét, vagy akit nem is érdekelt, hogy van egy rend, amit jó lenne megismerni, megszokni és megtartani, hogy élhetőbb életem legyen, de... fiatalabb volt és most valahogy annyira fáradt...

Ma tizenegytől volt Kráni kaland. Dávid és Dani volt a játszótársam, a varázslónkat az előző kalandban - ami nem tudom, mikor volt, csak azt, hogy nagyon régen - megölték, így Fischu nem jött el. Jó volt a játék, észre sem vettem, hogy négy-négy és fél óra elrepült. Aztán jött Tocsó, Benedek és... Annyira régen láttam őket és annyira jó volt... Mikor megláttam Tocsót, fel akartam ugrani a fotelből és megölelni, de valahogy nem mertem, s ez az érzés sokkal erősebb volt Benedekkel. Aztán vége lett a kalandunknak és a fiúk jöttek azért a nagy ölelésért. Ijesztő volt, mennyire hiányoztak és mennyire örültem nekik, el akartam futni. Szerettem volna tudni, mi történt velük, Benedek majdnem fél éve, ha nem annyi időre eltűnt, Tocsóval talán július végén, augusztus elején, de lehet, hogy korábban találkoztam utoljára. Abból következtetek erre, hogy Tocsó nem tudta, hogy Biára költöztem, van ez a kj-s mizéria, neki volt egy mélypontja és lett barátnője is, amiről biztosan mesélt volna, ha találkozunk. Benedek nem mesélt, én sem neki, vele szavak nélkül mondtuk el, hogy "jó, hogy itt vagy". Szeretem azt a kölyköt, Tocsó mellett meg olyan, mintha kislány lennék. Most néztem meg, négy évvel idősebb nálam... Oo Elfelejtettem.

Nem tudom, mennyi értelem szorult ebbe a bejegyzésbe... Így sikerült.

Új kedvencem poggi. Szórakoztat és rokonlélek. Inspiráló hatást gyakorol rám a blogja, azt olvasva jutottam el oda, hogy én most írni fogok és arról, ami jön, úgy, ahogy jön. Így, na.

Korábban is tudtam, de igazán csak most értettem meg

"Azt gondolom, megvoltunk mindketten anélkül mindig, hogy tudtuk volna, hogy "mit kell tennünk". Külön-külön és együtt is. Tudtuk, valahol bent éreztük és csináltuk anélkül, hogy ilyen kötelező, berögzött és görcsös lett volna. Hogy nem kötelesség volt, ha jutni akartunk valamire, hanem csak mentünk, csináltuk, élveztük és meglett, amit akartunk. Volt, hogy nem, de nem fájt, hogy a jutalom elmaradt, mert nem tudtuk, hogy van jutalom. És mégis jól éreztük magunkat. Legalábbis rám ez abszolút igaz.

Észrevetted, hogy MINDIG ezen görcsölünk most már legalább fél éve? Hogy mit KELL csinálnunk? Nem élünk, csak csináljuk, amit kell, igazából már az életünk is meló, nincs pihenő. A klub is munka, a játék is munka, a szórakozás is munka, a kapcsolataink is munka, a munka is munka.

Megfeszülünk, annyit dolgozunk és mégsem boldogulunk, nem vetted még észre?"

Gondolattal összekötött ajánló és ígéret

Az idő múlásával tapasztalatokat szerzünk és jó esetben tanulunk más, vagy rosszabb esetben saját hibánkból. Na igen, de itt a történetnek még nincs vége, nem elég megtanulni egy-egy leckét, az Élet vizsgáztat bennünket, hogy valóban elsajátítottuk-e a tudást, alkalmazzuk-e és helyesen alkalmazzuk-e, vagy sem. Én ma tanfolyam előtt ráébredtem, hogy egy ilyen helyzetbe kerültem - vizsgáztatva vagyok. Szerencsére már jóelőre tudtam, hogy mi a helyes döntés ebben a helyzetben, most inkább arra jöttem rá, miért köszönt vissza egy régi, elfeledett momentum. Ami viszont előhozta, hogy egyáltalán eljussak ehhez a felismeréshez, az a Hidak című Barackvirág-írás, amit ajánlok minden yaoistának, mert nagyon kellemes írás. =)

Lógok egy csomó képpel, majd kerítek rá sort, hogy feltegyem őket, meg kicsit sztorizok még, de most csak ennyit akartam rögzíteni. =)

Önidézés

"Tudom, hogy jönni fog, biztos vagyok benne. Ideges volt és ágállt az ötlet ellen, mert féltett, habár még most sem tudom, mitől, mert ez is csak egy olyan vereség, mint a többi, túlteszem magam rajta és továbblépek, egyszer megbeszéljük és aztán remélhetőleg sohatöbbet. Életem során hozzászoktam a fájdalomhoz és a veszteségekhez, elkísértek hűen a mai napig és még nem tehetem le a terheim, ezért társaim lesznek még, úgy vélem. Nem vagyok gonosz és rossz, de jó sem, ezért addig kell szenvednem, míg az általam okozott kínok ki nem egyenlítődnek, ennek pedig nem vagyok biztos benne, hogy ebben az életemben elérem a végét. Talán az előző életemben is nagy bűnöket követtem el, ezért vesztettem el időről időre, ami a legbecsesebb volt a számomra. Talán már most tudni odafent, hogy a következő életemben sem leszek jó. Talán arra születtem, hogy ítész legyek, ki éljen, ki haljon meg, talán rosszul ítéltem meg saját magam. Mindenesetre halandó döntéseim következménye halhatatlan létezésem érzelmi hullámvasútja. És ezen a vasúton valahol fent ott van Ő. Ha betartja a kérésem, fel fog tudni húzni innen, hogy megint minden egészen jó legyen..."

Ez nagyon tetszik

Regina Brett, a cleevlandi Plain Delaer 90 éves újságírója írta:
"Öregedésem emlékezetessé tételére egyszer leírtam 45 tanulságot, melyet az életben felfedeztem. Ezt a cikkemet olvasták mind közül a legtöbbet, így hát 90. születésnapom alkalmával itt van még egyszer":
1. Az élet nem igazságos, de ennek ellenére jó.
2., Ha tanácstalan vagy, tegyél csak egy kis lépést.
3., Az élet túl rövid, hogy az idődet valaki gyűlöletére pazarold.
4., A munkád nem ápol majd ha megbetegedsz. Ezt a családod és a barátaid teszik majd, tartsd velük a kapcsolatot.
5., Minden hónapban fizesd be a bankkártyáid számláit.
6., Nem kell, hogy mindig minden vitát megnyerj, fogadd el, ha nem értetek egyet.
7., Sírj valakivel, jobb, mint ha egyedül teszed.
8., Haragudhatsz Istenre, elviseli.
9., Az első fizetésedtől spórolj a nyugdíjra.
10., Ha a csokiról van szó, hiábavaló az ellenállás.
11., Békélj meg a múltaddal, hogy a jelent ne ronthassa el.
12., Nyugodtan sírhatsz a gyerekeid előtt.
13., Ne hasonlítsd az életed másokéhoz, nem tudhatod, hogy az ő útjuk miről szól.
14., Ha egy kapcsolatnak titokban kell lennie, te ne legyél a kapcsolatban.
15., Bármi megváltozhat egy szempillantás alatt, de ne aggódj, Isten nem pislog.
16., Vegyél mély lélegzetet, megnyugtatja az elmét.
17., Szabadulj meg mindentől, ami nem hasznos, szép vagy boldogító.
18., Ami nem öl meg, az valóban erősebbé tesz.
19., Sosem késő, hogy boldog gyermekkorod legyen, de a második már csak tőled függ és senki mástól.
20., Amikor azért kell küzdeni, amire igazán vágysz, soha ne add fel.
21., Gyújtsd meg a gyertyákat, használd a szebb ágyneműt, vedd fel a drága fehérneműd; ne tartogasd különleges alkalmakra, a ma különleges.
22., Készülj fel mindenre, majd sodródj az árral.
23., Légy különös most, ne várd meg az öregkort, hogy lilát hordj.
24., A legfontosabb nemi szerv az agy.
25., Csak te felelsz a saját boldogságodért.
26., Minden csapást az alapján ítélj meg, hogy öt év múlva számítani fog-e.
27., Mindig az életet válaszd.
28., Mindenkinek mindent bocsáss meg.
29., Hogy más mit gondol rólad, az nem tartozik rád.
30., Az idő majdnem mindent meggyógyít, adj neki egy kis időt.
31., Bármilyen jó vagy rossz a helyzet, meg fog változni.
32., Nem kell magad túl komolyan venni, senki más sem teszi.
33., Higgy a csodákban.
34., Isten Isten miatt szeret, nem azért aki vagy, vagy amit tettél.
35., Ne vizsgáld felül az életet, jelenj meg és hozd ki belőle amit lehet.
36., Az öregedés még mindig jobb, mint fiatalon meghalni.
37., A gyerekeidnek csak egy fiatalkora van.
38., Végül csak az számít, hogy szerettél.
39., Minden nap menj ki, ott történnek a csodák.
40., Ha mindenki egy nagy kupacba gyűjtené a problémáit és másokét is megnézhetnénk, beérnénk a sajátunkkal.
41., Az irigység időpazarlás, megvan mindened ami kell.
42., A legjobb még csak most jön.
43., Mindegy hogy érzed magad, kelj fel, öltözz fel és jelenj meg.
44., Engedj.
45., Az élet nem masnival jön, de mégis ajándék.

Minden mindennel összefügg

Miután jól kimérgeltem magam, hogy mekkora munkaundorom van, itthon beszéltünk róla este Benével. Mivel folyton a szavamba vágott, meg úgy éreztem, hogy okosabb akar lenni nálam, meg kioktat (ami lehet, hogy nem volt így, csak én voltam túl feszült), elég emelt hangúra sikerült ez a beszélgetés, de legalább kiadtam a felesleges dühömet, csalódottságomat és keserűségemet. Másnap úgy döntöttem, megfogadom Bene tanácsát és félretéve mindent taktikát váltok, jófej leszek. A dolgot tegnap láttam bejönni, de hosszútávon kell működnie ahhoz, hogy képes legyek folytatni.

Csütörtökön bealudtam, voltak lent Talyék is, pénteken pedig volt egy agyrohasztó ügyünk, aminek a háromnegyede kiesett, annyira körmönfontan fogalmazott az alperes ügyvédje, meg annyira jogilag volt csak érdekes ez az ügy. Valami olyasmi, hogy a felperes és az alperes lakást cseréltek tíz éve, a felperes erről semmilyen papírt nem kapott, aztán nemrég az alperes úgy döntött, a lakás, amit azóta is lak a felperes, az övé és zárat cseréltetett rajta, kizárta őt onnan. Mondtam magamban, az komoly. Valami nem tiszta ezzel az egésszel kapcsolatban, de még csak egy tárgyalásunk volt, amire az alperes el se jött, ám majd kiderül, hogy mi van ezzel az egésszel. A felperes ügyvédje úgy tűnt, mint aki egyáltalán nincs képben, rosszul adta meg az alperes nevét is, satöbbi, meg eléggé úgy festett, mint aki az alkoholba fojtja magát... Rémes, hogy néha az ügyvédek is milyen állapotban vannak, van, hogy rosszabban, mint a védencük, amin szoktunk nézni nagyokat. Na mindegy.

Tegnap voltunk moziba IchiGoékkal és Timivel. A Felhőatlasz című filmet néztük meg, ami zseniális volt, én csak ajánlani tudom. Rohadt jók voltak a szereplők és szerepek, a maszkmestereknek minden elismerésem, kegyetlenül jó munkát végeztek, a helyszínek fantasztikusak voltak, az egész történet életszagú volt, a vágások lélegzetelállítóak voltak, az ötlet alapvetően epic... Minden megtalálható benne, ami az életben, vígjáték, dráma, szerelem, akció, öröm, bánat, félelem, ...  A sztori több szálon fut, de valami kapcsán összeszaladnak, a szerepeket ugyanaz a pár színész játssza el, ezzel megjelenítve az élet folytonosságát és szakaszos folytonosságát. Előkerülnek olyan igazságok, amik alapvetően meghatározzák, miért úgy élünk, ahogy, miért az vesz körbe minket, ami. A film rávilágít arra, hogy a döntéseinkért felelősséggel tartozunk, hogy mindig van egy sugallat bennünk, amely lényét tekintve vagy a rossz vagy a jó felé terelget bennünket, de a végszó a miénk, mi felé akarunk haladni és hiába mondjuk, hogy de hát mi nem tudtuk... tudtuk; valahol bent, mélyen, de tudtuk. El voltam képedve, hiszen az egész film olyan kérdéseket boncolgat, amiket csak nagyon szűk körben mernek feltenni az emberek, kevesekkel lehet ilyenekről beszélni.

Én nem néztem meg a trailert, nem tudtam semmit a filmről azon túl, hogy állítólag nagyon jó és nekem tetszeni fog, de így volt remek látni, nem tudni semmit előre. Igazából nehéz jó kritikát, értő véleményt formálni valamiről, amiben annyi a szépség, az igazság és a valós, mint amennyi ebben a sztoriban. A magyar szinkront én szoktam szeretni, most is így van ez, a nyelvezetéért odavoltam, főleg abban a szálban, ahol kannibálok voltak, a szövegezése pedig gyönyörű tényleg. A karakterek közül nem tudom kiragadni egyértelműen a kedvencemet, imádtam a zeneszerző művészkölyköt és az egész életét, sokat röhögtünk rajta, a sorsa pedig annyira egyértelmű volt, hogy akkor esett le, amikor Gergő leközölte. XD Az öregek zseniálisak voltak, nagyokat röhögtünk, de például a Neo-Soulos szálnál azért sírtunk rendesen. Én az akció részeket imádtam, Timi viszont elszorította a kezem közben. XD Utóbb jöttem rá, mikor már ment a film, hogy neki elég sokkoló lesz, de örülök, hogy látta.

Mozi után engem pattogatott kukoricával és kólával nem engedtek be a Media Marktba, ezért Timivel kerestünk egy ülőhelyet és beszélgettünk, utána hogy a többiek megvették, amit kell, lementünk a helyre. Mivel Timivel összebújtunk a kanapén beszélgetés közben, Hackly szerintem meg van róla győződve, hogy járunk, ami elég vicces, de mindketten csak nevetünk rajta. Kölyök még. =D A nagy búcsúzkodás után Krisztával és Dinnyével osztottuk is a fejét, meg amíg Timi ott volt, olyan oltásokat kapott... X"D Jó este volt nagyon. =)

A lejtő aljáról felfelé és egyre feljebb

Tegnap elég élménydús napom volt. Megírtam még előző nap a beszédemet, amit meg kell tanulnom folyamatosan, szépen hangsúlyozva, hogy rá tudjam mondani a videóra, nos ehhez ott kellett ülnöm egy órát a kamera előtt, s néha még akkor is kiment a fejemből az izgalomtól, hogy mi van. Bár úgy indultam neki, hogy a nevem nem tudtam rendesen elmondani, amit persze felvettünk és megállapítottam, mennyire másképp néz ki, ahogy viselkedek, mint amilyennek én érzem. Rájöttem, mit kell ebből nekem megtanulni és elkezdtem élvezni. Sőt, most már akarom ezt az egészet, mert remek lehetőség. Kszaszával mindjárt két projektünk is van, egyikhez elkezdtem termelni, a reklámról gondoskodni kezdtem és két hónap után kezdem látni, hogy egész jó lesz ez... =) Januárra nagyon sok nagy lépést terveztem be és ennek legalább egy részét most kell megalapozni, szóval lesz két olyan hónapom most, ami alatt gyakorlatilag fél év zuhanást kell bepótolnom. Beszéltem tegnap Gergővel erről és azt mondta, majd akkor lesz igazán mulatságos a sztori, amikor a túlvállalásod húsz-harmincszorosát csinálod és megcsúszol, de mégis próbálod magad tartani az eredeti tervhez. Hát emberek... kemény lesz. =D

Egykor találkoztunk IchiGoval, Gergővel és Bálinttal, aztán felmentünk Kszaszához, mert a srác úgy tűnt, tud segíteni a két fiúnak. A beszélgetésből nem értettem sokat, számomra az volt egyértelmű, hogy amit Kszasza tud, azt tudja Gergő egyrészt és tud benne neki segíteni, meg tanácsokat adott neki, miket verjen bele minél hamarabb a fejébe, hogy eljusson valahova rövid időn belül, Bálinttal meg ki tudják egészíteni egymást. Támogatja a két fiút és tudnak ők is Kszaszának segíteni, ami tök jó érzés volt. Régen is, mikor összeismertettem egymással az egymástól távol élő barátaimat, örültem, amikor jól kijönnek. Nory és Taly mai napig barátok, ahogy Kiba és Taly is. =)

Bár viccesen indult a beszélgetés, síri csenddel, Kszasza megtörte azt és aztán közbe sem lehetett szólni a három fiú diskurzusába, mi IchiGoval másról beszélgettünk, bár néha figyeltünk is arra, amit a srácok dumáltak. =) Utána Kszasza maradt angolozni, meg lehet, hogy meglátogatta utána a nővérét is, azt nem tudom, mi feltettük Bálintot egy trolira, mert ő ment vissza melózni, mi hárman pedig beültünk kínaizni. Megkóstolhattam egy újabb herkentyűt - aminek frankón kiment a fejemből a neve X"D -, de még mindig nem tudom, ízlett-e, vagy sem. Kell később még kóstolnom. Egyszerre borzaszt, hogy van némi halszerű íze és az, hogy tudom, egybe, mindenestől eszem meg, meg valami perverz módon ízlik is. XD Tudom, ennél bonyolultabb már nem is lehetnék. =) Megkóstolhattam az üvegtészta-salátát, ami nagyon finom, meg kaptam rákszirmot, ami ugyancsak a perverz jelzőt érdemelte ki tőlem, mivel számomra olyan, mint a burgonyaszirom némi tengeri ízzel együtt. XD Vicces. Kaptam gyömbért is, majd együtt utaztunk a Blaháig. =)

Ott megszólított egy idős hölgy, ugyanis nemcsak hogy a nyuszis kabátomban voltam, de a legújabb kedvenc összeállításomban, ráadásul én ugye nagyon szeretek ellentétes vagy elütő zoknit és cipőt hordani - amiért egy másfél órával korábban kocsiból szólt ki egy nő nekem, hogy vehettem volna fekete harisnyát, mi meg csak néztünk nagyokat -, ellenben ennek a hölgynek nagyon tetszett, ahogy kinéztem, azt mondta, szokatlan és ez jó. Ahogy beszélgettünk, elmondta, hogy a lánya Angliában él, kiköltözött oda az unokája is képzőművészetet, divattervezést és mindenféle ilyet tanulni, meg a néni elmondta, hogy festő és szereti a nem mindennapi dolgokat. =) Annyira jó érzés volt! Igazán kedves hölgy volt. =)

Otthon dobtam fel pár részt a Kettőből egy blogra, ugyanis van egy lelkesen kommentelő olvasó, aki mindig nagyon megörvendeztet, utána mentem a műhelyre. Kriszta és Bene volt csak lent. Krisztával hosszan beszélgettünk, megint kiakadtam a szép csendben magamban emésztgető dolgokon és végülis úgy döntöttem, hogy megírom Sangonak az őszinte véleményem kendőzetlenül, hogy a pasija egy ostoba gyerek, aki lehúzza és hogy mielőtt fiúm lett, ő sírta el magát, hogy ha párom lesz, ugye azért még foglalkozom vele, erre folyamatos leépítésre kerültem a fiúja miatt, ezért most eldöntheti, hogy áldoz-e ő is erre a barátságra, vagy nem fontos neki és akkor hagyjuk egymást tényleg békén. A nagyanyám viselkedésén is kiakadtam és hajlok afelé, hogy egyetlen apró esélyt kap még, de a karácsonyi asztaltól felállok és hazamegyek, ha nem bírja türtőztetni magát. Nem lehet vele megbeszélni a problémát, mert számára az a probléma, hogy Benével vagyok, nem is érti, miért gond az, hogy utálom, ha beledumál az életembe, miért nem beszélek vele fél évig, amikor megpróbál játékbabaként dróton rángatni, apuval pedig nem rendezem a kapcsolatomat, ugyanis ehhez egy ember kevés és igenis fájnak azok a dolgok, amikben úgy érzem, cserben hagyott. Öcsémmel való beszélgetés folytán rájöttem, hogy nem hitegethetem magam tovább, nem adogathatom az újabb esélyeket, igenis vannak olyan emberek, akiken túl kell lépni. És igen, akkor is, ha a vér és a név összeköt. Nem jelent semmit.

Később befutott Agyar, majd zárás előtt valamivel Robi is. Vicces, mert Kriszta még úgy hívott fel hatkor, hogy csipkedjem magam, hiszen nyolckor zárni akarnak, aztán kilencig ült lent velünk beszélgetni, mi meg éjfélkor pánikszerűen zártunk, annyira elmerült mindenki valamiben. Agyar ügyködött valamin, Bene fegyvereket tervezett, Robi téblábolt, én ugye a kamera előtt ültem... Kell nekem egy olyan gép. =D És nem feltétlen okosképernyőt, de szeretnék valami olyan eszközt, amiről internetelérés van, mert a legjobb monológokat út közben mondom és le kéne pötyögni őket. =D Emellett kilátásba lett helyezve egy költözés is közelebb a munkahelyeinkhez és a helyhez... XD

Asszem, durván nyomjuk... =D

Isteni szikra

Úgy érzem, kimerültem, kiürültem, kifáradtam. Nem vagyok ingerelhető, hidegen hagynak az emberi játszmák, a mások problémái, de a jó dolgok is, egyszerűen képtelen vagyok értékelni, nem tudom befogadni az ingereket, amik jönnek felém. Ez talán a második legrosszabb dolog, ami történhet egy íróval az ihlet elpárolgása mellett, amikor megvakul és érzéketlenné válik, már nem hall és nem képes felfogni, ami körbeveszi. Isteni szikraként fedeztem ma fel, hogy mi bajom van, mert végre már addig jutottam, hogy bírtam sírni és kiönteni annak a masszának egy részét, ami bennem volt. Ez annyira sok, annyira nagy fertőjű dolog volt, hogy majdnem hánytam és a hányinger még most is megvan, köhögök is, de valami groteszk emelkedettségből nézem magam és azt értem: EZ TÖK JÓ! Végre érzek valamit és a saját hülyeségemet, erőtlenségem és gyámoltalanságomat is el tudom fogadni, látom benne, hogy igen, lehet, hogy ez összességében egy eredménytelen, sikertelen, pocsék év volt a részemről, de hirtelen megláttam a zuhanás végét. Tudom, hova juthatok el, igenis látom, hogy ha így folytatom, komolyan megbetegszem és széttördel darabjaimra az Élet, ugyanúgy, ahogy megtette Anyával és Benével, hogy na, akkor most vagy összekapargatod magad kiskanállal, vagy egyszerűen megdöglesz. Anyának sikerült, meglátta az ok-okozat összefüggéseket és néhány pofára esés mellett fantasztikusan teljesített. Én komolyan azt látom és csodálom, hogy zuhant egy rohadt nagyot, aminek a végén belecsapódott teljes erővel a földbe és majdnem meghalt, szenvedett, mint a kivert kutya, elvesztett mindent, kínozta az Élet, ahogy nem szégyellte és bírta, és most elindult felé. Bene dettó ugyanez, olyan embertelen fizikai és lelki fájdalmakat élt meg ebben az évben főként, amibe más beleőrül, ő meg kibírta és még bírja a strapát mellettem, próbál szárnyakat adni ahhoz, hogy én ne jussak erre a sorsra, mert félt, ő is tudja, hogy mind elkerülhetjük, hogy széttördeljék az egónk, a személyiségünk, az életünk, mindenünk és azt is, hogy ezt nem kell megélnünk ahhoz, hogy megleljük a helyes utat.

Ott tartok, hogy minden, de tényleg minden fáraszt.

Egyetemen/fősulin gondolkodom, de úgy látom, felesleges belevágni, mert bár egy magasabb fizetési kategóriába tesz, lesz nyelvvizsgám és elmondhatom magamról, hogy ezt is megcsináltam, nincs hozzá erőm, nem reális most a nyakamba venni ezt, mert belebukom, ugyanúgy nem tudom teljes beleéléssel és odaadással csinálni, ahogy semmit mostanában.
A lakás is fut, ami annak is köszönhető, hogy kevés az elpakolásra alkalmas hely, de annak jobban, hogy elhagytam magam. Erőt vett rajtam az, hogy ha nem tudom minőségire megcsinálni, márpedig nem tudom, mert nincs hozzá türelmem és nem tudok bele annyi energiát fektetni, amennyit megkövetel, akkor nem csinálom sehogy. Ennek eredményeképp néha van egy kis változás, javulás, de alapvetően egyre rosszabb a helyzet, ami amúgy dühít, mert a saját magammal támasztott követelménynek nem tudok megfelelni, a magam számára kitűzött feladatokat nem bírom végrehajtani és nem funkcionál úgy semmi, ahogy kellene neki. De nincs erőm erre.
Keresem azt, amit tanulnom kellene, ám olvasni nem bírok, annyira fáradt vagyok. Tudom, hogy kellene olvasnom, de érdektelenné váltam, még amire kíváncsi vagyok, sem érdekel annyira, hogy komolyan törődjek vele, ez pedig rohadtul ijesztő, hiszen engem legjobban az emberek és az élmények érdekeltek. Imádom a pszichológiát, amíg irodás voltam, különféle feladatokat tűztem magam elé, amivel javíthattam a helyzeteken, csomó kis eredményem volt, de ezek elhalványultak, pedig melyik ember csinálta volna utánam, hogy egy olyan embert kezessé tesz, mint amilyen az a pasi volt, aki másfél hetesen panaszt akart írni ellenem rajtam kívülálló okok miatt. De ugyanez pepitában annak a nőnek a helyre rakása is, aki úgyszintén mumusa volt a bíróságnak, én meg az első alkalommal olyan remekül elbántam vele, hogy utána feljövet a fénymásolóból megdicsérték azt, aki végre helyre tette a fejét. Érzékem van ezekhez és teljesen elfelejtettem igazából értékelni magam. Volt némi büszkeségérzés, meg nekem ez fontos volt, de most jöttem rá, hogy ezek a kicsi sikerek az mutatják számomra, hogy még nem veszett ki belőlem minden és ha valamit akarok, akkor az ég leszakadhat, megcsinálom és minőségire csinálom meg.

Néztem tegnap egy videót Lady Gagáról. Tudni kell, hogy én őt, mint embert nem szerettem és unszimpatikusnak találtam, közönségesnek tartottam, mivel állandóan meztelenkedik, nekem pedig a fizikai dolgok nem bírnak nagy értékkel, nem tudom becsülni azt, aki a testével kereskedve jut előbbre, mivel számomra nem érték az ilyesmi. Ezt a nőt viszont milliók szeretik és valamit jól csinál, mert a dalaira én is rákattantam, a slágerlistákról való lekerülésük után is meg-meghallgatom. A klipjeit nem ismerem, általában rádióban hallok egy számot, ami megtetszik, aztán elindítom a YouTube-on és írok mellette, vagy valami, a munkásságát nagyon nem ismertem, néhány infóm volt róla, de mivel Lady Gaga nekem nem jött be, igazán nem érdekelt. Na, tegnap egy 55 perces, vele készült riportot néztem meg. Ez a konkrét szemléletváltás, ami következett. Azt láttam, hogy ennek a nőnek tehetsége van, amit a világ sokáig nem ismert el és ettől szerencsétlennek látszott, pedig nem volt az. Egy karakán, céltudatos, erős nő, aki azt csinálja, amit én is akartam: mindent a kezében tartva tör előre, kiáll azért, amiben hisz, inspirálja az embereket. De komolyan! Azt hittem róla, azért a melegeket tűzte ki, mert ők egy olyan célközönség, akiket még más nem támadott be, de nem, egyáltalán nem megvezeti ezt a közösséget, ő komolyan gondolja, hogy joguk van teljes értékű, boldog életet élni és ezért tesz. Nem tudom idézni, amit Obamának üzent egy felszólalásában, arra emlékszem, hogy elismerő érzéseket váltott ki belőlem és azt éreztem: ez igen, ezt akarom én is üzenni és csinálni. Kiderült számomra, hogy ez a nő csomó olyasmit csinál, ami nekem fontos, azokat az értékeket képviseli, amik nekem is értékesek és megláttam benne azt, amire én nem voltam hajlandó: a feltűnőségével csak figyelmet akar, hogy képviselhesse mindazt, ami benne van. Én is voltam feltűnő, lázadó, bizarr, groteszk, kipróbáltam és megcsináltam olyan dolgokat, amiket ma nem vállalnék be, mert látom azt, hogy amit csináltam, nem volt teljesen jó, de akkor tökéletesen az volt, aminek lennie kellett, illett az akkori önmagamhoz.

Fejlődtem, méghozzá sokat, csak van bennem egy elégedetlenség, hogy juthattam volna feljebb, tovább, előrébb és emiatt nem értékeltem azt, ami már megvan, amiért megküzdöttem, amit megszereztem. Elvesztettem valamit és pont ezt: magamat. Nem jelentett semmit, nem volt értéke és zsupsz, eltűnt. Nem foglalkoztam vele, a hiánya nem is hatott meg, de mégis bántott, dühített, kerestem a kiutat, a menekülőt, a kapaszkodót, bármit, ami kiránt ebből. Sok idő telt el, mire eljutottam oda, hogy egyre jobban nem bírom és tudom, hogy ez még bőven nem a gödör alja, de most érzem is azt, hogy nem kell a legaljáig süllyednem, hogy végre elinduljon felfele valami.

Ma hazajöttem három megírt ítélet után, úgy, hogy megint egy olyan részt írunk a csajokkal, amit tökre vártam, amihez ihletem van és amiből még jön ihletem - bár ez inkább ötlet az igazi IHLETHEZ képest, ami elhagyott -, úgy, hogy dög fáradt voltam, hogy azt éreztem, a hétvége két naposan is kevés lett volna, de így, hogy csak egy napos volt, mintha nem is lett volna és nem is csináltam semmi jelentőset, aztán másfél-két óra múlva írtam Timinek, hogy nem bírom tovább, lefekszem aludni. És aludtam, mint a bunda, olyan jól, amilyen jól az elmúlt időszakban ritkán. Bene persze felébresztett tíz tájt egy telefonnal, hogy jön haza, ettől pedig megborult bennem a bili, ráadásul rájött, mi az a három életre szóló lecke, amit nekem meg kéne tanulnom, hogy végre legyen valami az álmaimból, és beszélni akart róla. Kiderült, hogy ezt a három leckét én is tudom, hogy tudom azt, hova zuhanhatok, mi várhat rám, konkrétan mindent tudok. Nem a tudás hiánya okozza nekem azt, hogy nem haladok, nem fejlődöm rendes ütemben, nem török előre, hanem az, hogy elfáradtam. Sőt, igazából nem csak ez vagy nem ez.

Beszélni akartam. Beszélni magamról, a bajaimról, a gondolataimról, de a blogot nem akartam teleszemetelni, a barátokat nem akartam leterhelni, nem akartam magamra vonni a figyelmet, nem akartam segítséget kérni. Nem csak büszkeségből, hanem mert tudom, hogy most mindenki azt érzi, hogy ez az egész élet egy nagy kalap szart sem ér, mert ez egy ilyen időszak és emellé nem akartam még én is ráhányni a panaszkodásom. És akkor jön Bene, nem hagyja magát lerázni, csak mondja és mondja és nem törődik azzal, hogy már megint dühít, hogy nem hagy írni, nem törődik azzal, hogy kezdek kiakadni, az se érdekli, hogy fáradt vagyok, nem áll le, csak mondja és mondja... és megtört a jég. Elkezdtem sírni és én is mondani. Nem tudom, mit nem volt fontos, a lényeg a sírás volt és Bene megpróbált azzal foglalkozni, amit mondtam, aztán közöltem vele, hogy fáradt vagyok, felébresztett, most ne azzal törődjön, amit mondtam, hagyja rám, a lényeg csak most jön. És jött. Beszéltem vagy két órát, a végén ő már bealudt, pedig fontos dolgokat mondtam, de nem haragszom rá, nem tudok, amikor újra érzem az Isteni szikrát, az erő csíráját. Annyira hiányzott ez az érzés! Le akartam feküdni aludni, hogy tök jó, kicsit álmodozom még, aztán folytatom a pihenést, de aztán arra jutottam, hogy nem, bakker, végre valami értelmeset, fontosat és lényegeset írhatok le a blogomba és ezt meg kell tennem akkor is, ha éjjel egy van és holnap még meg kell írnom egy ítéletet és fáradt leszek. Ezt meg kell írnom és igenis fontos az, hogy nem mindig vagyok toppon, elfáradok, hisztis tudok lenni, mert ettől vagyok ember, a fenébe is! Lehet, hogy nem valami frankó a nyavalygásomat olvasni, de nekem segít leírni és ami fontosabb: egyszer, ha visszanézem, vagy ha valaki olvassa, az fog remélhetőleg lejönni, hogy bakker, ezen is túlvagyok és ember maradtam. Kibírtam, átvészeltem, túljutottam rajta, a szarból is profitáltam.

Minden mese arról szól, hogy a királyfi vagy szegénylegény milyen megpróbáltatásokon megy keresztül, mire elnyeri méltó jutalmát és a királylány szerelmét. Aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak, pedig az igazi sztori csak ekkor kezdődik! Tudjuk azt, hogy hogyan kell boldogan élni? Egyáltalán azt, hogy mi tesz minket boldoggá? Tudjuk? Tényleg tudjuk? Egy nagy frászt, ábrándjaink vannak róla! Majd ha ez lesz, majd ha az lesz, ha ezt megszerzem... Mindig kötjük valamihez, pedig ez baromság, én most elmondhatatlanul boldog vagyok, pedig tulajdonképpen az életem egy része romokban hever, az álmaim felé konkrétan egész évben ha hármat léptem, lehet, hogy sokat mondtam, és a többi. Mégis élvezem és ez nem valami mazochista élvezet, nem a kínlódást élvezem magát, hanem azt, hogy még ekkor is képes vagyok kívülről rápillantani magam és kis segítséggel rájönni, hogy képes vagyok előre menni.

Elvesztettem a hitem magamban és így nem maradt mit közvetíteni. Elvesztettem azt, ami erőt adott, lendületbe hozott, amitől képes voltam írni. Elvesztettem azt, ami miatt úgy éreztem, hogy jó élni. Elvesztettem azt, ami miatt jó barátnak gondoltam magam és ami miatt annak is éreztek. Nem, bakker, nagyon nem voltam jó barát az elmúlt hónapokban! Láttam, hogy Nana ül a szószban és ugyan tettem neki többször is ajánlást, célzást, hogy beszélgethetnénk, de nem fogadta el, nem lett belőle semmi, mert valószínűleg úgy érezte, nem vagyok elég jó, és ez nem az ő izéje, hanem az én hibám, mert tényleg nem voltam elég jó, elég türelmes, elég erős, eléggé toppon. Most se vagyok, tévedés, ha úgy fest, hogy igen, mert nem, csak végre megpillantottam a kurva nagy ködben, ami elém ült az utat és ez feldobott és most lendületbe vagyok, hogy megkeressem és ha tapogatva is a kavicsait, de menjek rajta kifele ebből a semmilyen és halott világból, amibe a köd sodort, de még ugyanúgy visszaeshetek, ugyanúgy folytatódhat a zuhanás és ugyanúgy ellepheti a köd az agyam, elveszhetek és folytathatom, amit eddig. De legalább tudatosodott bennem, hogy mi a baj, mert eddig erről is csak halvány fogalmaim voltak.

Az a baj, hogy kimerültem. Annyira, hogy nem érdekelt semmi, nem tudtam élvezni túl sok mindent. A szerepjátékot igen, de nagyon kevés dolgot tudnék felsorolni emellett. És ez baj. Nagyon nagy baj, ha már örülni vagy szomorúnak lenni se tudsz.

Persze azért próbálkoztam, elkezdtem olvasni egy magát Noriakinak nevező személy blogját, aki lánynak született, de elindult a másik úton, átváltozik. Elnézést, ha hülyén fogalmazok ezzel kapcsolatban, számomra ez nagyon érdekes dolog, amiről kevés az ismeretem, igyekszem óvatosan fogalmazni, mert nem akarok véletlenül se sértő vagy bántó lenni. Nekem ez egyfajta misztikum, amit meg szeretnék ismerni, főleg, mivel tinédzser koromtól kezdve határozottan arra vágytam, hogy fiú lehessek, nem tudtam azonosulni a nememmel. Tudom, mi lett volna belőle, tudom, hogy én ebben az életemben semmilyen módon nem kaptam volna meg azt, amire vágytam, hiszen nekem attól akkor elvágták az utat, mikor a második kromoszómám X lett. De komolyan. Ugyanaz maradtam volna, ha átszabatom és átalakíttatom magam és az életem, mint aki vagyok és ugyanúgy nem tudtam volna azonosulni a testemmel, ahogy anno. Magammal volt bajom és ez még tíz év után is megvan, csak már nem annyira élesen, durván, állandóan. Most spec nem vagyok kibékülve a frizurámmal és a hajszínemmel, több ruhára vágyom, meg hosszabb körmökre, de mindegy. Megvannak azok a dolgok, amiket utálok és amiket imádok a női létben. Ez az, amit látok Noriakin. Sok dologban magamra ismertem benne, sokban pedig egyáltalán nem. Lady Gaga sem lett sokkal szimpatikusabb számomra, tetszik, amit csinál, elismerem a munkásságát és örülök, hogy van, de hogy jelenleg nem tudnék jó szívvel leülni vele beszélgetni, az tuti. Valszeg még bennem vannak korlátok, de dolgozom rajtuk és le fogom dönteni őket.

Engem most nagyon érdekel a többi nem. Időszakosan van ilyen, hogy van egy téma, ami megfog, elkezd érdekelni és nekiállok olvasni, kutatni, ismereteket szerezni. Az első ilyen a yaoi volt, aztán jöttek sorra a szexusok, szexuális viselkedés, szexuális orientációk, vágyak, formák, szóval eltelt pár év úgy, hogy olvastam, néztem, figyeltem és pakoltam helyre magamban a dolgokat, gondolkodtam, írtam róla, alkottam meg a véleményem, kerestem meg benne magam, azt, hogy tulajdonképpen miért is foglalkoztat ez engem és így szép lassan rájöttem, hogy mindig az ilyen nagy érdeklődésem két okból fontos: 1.) mivel slasher vagyok, azért nem árt bizonyos ismereteket megszereznem, főleg, mivel reál világban szeretek írni, 2.) mindig van valami hiányzó elem az életemből, ami megvan abban, ami épp érdekel. Nos egy ideje a kétnemű, nemváltó emberek érdekelnek.

Én úgy vélem - talán így a leghelyesebb kijelenteni -, hogy minden emberben van férfias és nőies rész. Van, akiben egyik vagy másik több, van, akiben egyenlő, van, akiben az egyik a másiknak az alárendeltje, de mindkét energia megvan egy emberben, enélkül valószínűleg nem tudnánk létezni. Hogy akkor minek a másik ember? Azért, mert félnek születünk. Megteremthetjük magunknak a tökéletest egy álomvilágban, de szükségünk van rá fizikálisan is. Arra, hogy velünk legyen, arra, hogy amikor valamit nem akarunk, is rágja a fülünket és arra, hogy fizikai kapcsolatunk legyen azzal az emberrel, aki kiegészít minket. Csakhogy nagyon kevesen találjuk meg ezt az embert. Ideákat és fellángolásokat kergetünk ahelyett, hogy végiggondolnánk, igazából mire van szükségünk, mit várunk el a másik embertől, mi mit tudunk beleadni egy kapcsolatba. Tök fontos kérdés, de én se gondoltam anno nagyon végig, csak ott nyűglődtem, hogy ez a fiú tök aranyos, valahogy nagyon megszerettem, nem tudom elengedni a kezét és hiába néz ki úgy, mint egy pulikutya, amit kifejezetten nemszeretek, ott a csírája benne mindannak, amire szükségem van, amilyennek én elképzeltem azt a férfit, aki mellett tökéletes lehetek. És ez így is van, öt év után is ő az egyetlen, aki kiegészít, pont annyira férfias és nőies, hogy nekem az jó legyen. Ha hisztis és nyüszög, azt nem bírom, de a saját hisztizésemet se bírom elviselni, szóval ez nem nagy kunszt, ellenben nagyon erős és állhatatos, mégse annyira, hogy azt durvának, soknak érezzem. Sokat harcolok vele, mivel ő egy harcos típus, én meg a békét nem igazán tapasztaltam meg az életem során, de ez nem olyasmi, mint mikor az emberek egymásnak esnek és fú meg hú. Van olyan is, mégis együtt vagyunk, mert szeretjük egymást akkor is, amikor haragszunk épp a másikra.

Évek óta úgy gondolom, beszélnünk kell dolgokról. Hogy probléma az, hogy vannak tabuk, mert bajt csinálnak. A legegyszerűbb példa az, hogy a fiatal lánynak nem beszélünk a szexről, mert az nem való, aztán lecsap rá egy idősebb faszi, megdugja és a lánynak ott marad a trauma, mert nem tudja feldolgozni, ami történt vele. Utólag már hiába beszél vele akárki, egy egy-másfél órás beszélgetés kimaradása évekig tartó önmarcangolós küzdelmet eredményez önmagával, s rohadt nehéz helyre tenni mindent, amikor mindenről megvan, hogy mi jó és mi rossz, mi helyes és mi helytelen, ki vannak alakulva a bélyegformák, a határok és mindjárt rásütik az emberre, ha felmerül a gyanú, hogy.

Nem. Attól, mert valaki nő, attól, mert lolita, attól mert akármilyen jelzőt idetehetünk, még beszélhet nyíltan, őszintén és kell is, méghozzá tabuk nélkül. Minden ember szembe kerül olyasmivel, amiről nem beszéltek vele. Nálunk otthon anno nem volt téma a politika és a pénzügyek, a szexről meg Anyu beszélt, de nem volt felkészülve, hogy mit mondjon és sok olyasmit sikerült, aminek a kijavításán keményen hat-hét-nyolc éve dolgozom több-kevesebb sikerrel. Nem az ő hibája, akkor arra volt képes és én úgy tekintek erre az egészre, hogy az a feladatom, hogy megtanuljam helyén kezelni mindezt, lehántsam az akkori sértett, sebzett, keserű háncsot a tanácsairól és a tiszta szándékot lássam. Csakhogy ezek rám hatottak és megsebeztek. Minden, amiről nem beszélünk, ugyanilyen sebeket okozhat az emberen és okoz is. A tapasztalás jó és rossz is, katarzis. Az új ismeretlen, az ismeretlen pedig félelmetes, és ahhoz, hogy valamitől az ember ne féljen, fel kell rá készülnie. Persze nem lehet mindenre és hiába készül fel valaki, attól az új még új marad, de a tapasztalást legalább helyén tudja kezelni.

Én azt látom, hogy rengeteg a sebzett ember, akik nem beszélnek és nem is beszélhetnek. Hogy a bélyegek miatt nem tudunk egyről a kettőre jutni, mert megtanultuk, hogy mi jó és mi rossz. Legalábbis nekem komoly problémáim vannak ezzel. Én nem tudom függetleníteni magam attól, hogy kaptam egy világképet és ahhoz próbálok alkalmazkodni, idomulni. Nekem rohadtul nehéz nyitni, tapasztalatot szerezni, tele vagyok félelemmel, frusztrációval és gátlásokkal. Lehet, hogy nem szembetűnő, de ügyes szerepjátékos és színész vagyok. Ez az, amit felismertem jóval később, hogy az utam elterelődött a nemváltás felé vezető irányból - hogy tök mindegy, milyen a testem, mi vesz körbe, én ugyanolyan maradok. Hiába vágyom egyetemre az ott átélhető tapasztalatok miatt, pontosan tudom, hogy félnék és az értékrendem sem változna. Nem áltatom magam azzal, hogy ha egyetemre mentem volna, koleszos lettem volna, más lennék, mert nem, kihagytam volna a legtöbb lehetőséget, ami megváltoztat és utólag még jobban bánnám. Meg tulajdonképpen kaptam lehetőségeket és kapok is, hogy számomra elfogadható módon, emészthető intenzitással megkapjam azokat is.

Változom és változtam, keresem a jót, próbálom mindenben megtalálni. Nem vagyok jobb azzal, hogy optimista vagyok, ez csak egy lehetőség a jobb életre, mert ha keresed a jót, megtalálhatod. Nem biztos, hogy megtalálod, de az esélye több, mintha nem keresnéd - realista - vagy elutasítanád - pesszimista.

Le akartam írni ma mindent őszintén, ami jött. Azt, hogy az életnek vannak árnyoldalai, hasalunk el és nyaljuk fel a murvát, szerzünk sebeket a lelkünkre is, de ha elfogy belőlünk az erő, akkor az Élet azért küld kapaszkodókat. És köszönöm, hogy Bene van nekem.

Rengeteget csalódtam az elmúlt másfél évben. A barátságban, a munkában, magamban, az ideáimban... Fájnak és nem tettem magam túl semmin még, de szeretném. Hinni akarok újra, erőt érezni magamban és törni előre. A Lady Gagás videóban megpillantottam azt, amit én is csináltam: nem volt életbevágó, hogy könyvem legyen, de sok éve a terveim közt szerepelt, és ugyanúgy mindent a kezemben akartam tartani, mint Gaga, a könyv külső megjelenésétől kezdve a tördelésen át a pontos szövegig cenzúra nélkül. Ugyanakkor rájöttem, mitől riadtam vissza. Azt tudtam, hogy féltem, csak nem volt teljesen tiszta, hogy mitől. Nem érzem úgy, hogy az tudok lenni, ami amellett, hogy ez az, amire valahogy mégis vágyom, lehetnék. Nem vagyok biztos magamban, nem vagyok biztos abban, hogy képes lennék inspirálni, ösztönözni az embereket. Pedig ez fontos és amikor Nana azt mondta, hogy inspirálom őt, az nekem egy elmondhatatlanul jelentős dolog volt az életemben.

Új kedvenc, hála Timinek és ez most illik is:

Egy régi barát felbukkant

Két éve nem beszéltünk Sasával. A nyakába borult a koli, a főiskola és a munka, nekem is a tanulás, majd a munka, végül úgy alakult, hogy a régi keringős párom eltűnt, annyira nem volt ideje. Most se sok van, de annyira jó volt beszélni vele...! És olyan volt, mintha az a két év, ami eltelt, csak két nap lett volna. =)

Szeretem az életet... ott van benne az üröm és az öröm is. ^^