Szokásos kis helyzetjelentés

Érdekes ennyi idő után visszaolvasni a blogot. Év elején még bennem volt, hogy idén is megcsinálom a Yearcompasst, aztán annyira sok volt a teendő és az érzelmi tényező, hogy örültem, hogy aludni tudok.

Ildivel - én úgy érzem - nem váltunk el olyan szépen, mint szerettem volna. Folyamatosan azt az érzést próbálta kelteni bennem, hogy egy pszichológus nem tud annyit segíteni, mint ő, ... Nem gondolok jó szívvel bizonyos megnyilvánulásaira. A traumafókuszú pszichológussal, Klárával azóta is együtt dolgozunk, a zárolt részleg ajtaját kinyitottuk és szedegetjük elő az odasuvasztott szörnyűségeket. Meglepő, de arról a másfél éves vakfoltról, ami miatt őt választottam, még mindig érintőlegesen esett csak szó, igazából a jelenem és a régmúltam kerete megelőzte.

Húsvétkor megismerkedtem egy remek sráccal, már az első találkozón legszívesebben a nyakába ugrottam volna, annyira tetszett és cukinak találtam, úgyhogy szépen behúztam magamnak a kéziféket, neki is minden lehetséges alkalommal elmondtam, hogy nem randizunk, csak ismerkedünk, hogy kiderítsem, nem-e valami séma aktiválódott be. Szépen alakult, minden találkozót azzal zárt, mikor találkozunk újra, én pedig megbizonyosodtam róla, hogy nem sémakémia húz hozzá, hanem igazi vonzalom. A munkahelyváltás is összejött ezzel párhuzamosan, ám nem alakult jól az ottani helyzetem, a közvetlen felettesem kicsinált idegileg. Ennek következménye volt többek között, hogy Feri kitett az albérletből. Hogy haragból-e vagy félelemből, vagy mert úgy gondolta, most már tényleg itt az ideje, nem tudom, már nem is számít. Teljes káosz és pánik következett, aput hívtam fel sírva, hogy visszaköltözhetek-e a gyerekkori szobámba. Csodával határos módon Marci, az új lovag, teljes mértékben támogatott, mellettem állt. A megingathatatlan szeretete, szerelme olyasmi volt, amit sráctól én még nem tapasztaltam. 

A java órákat nem folytattuk, sőt, teljesen el is távolodtam ettől a területtől, de az angollal sem vagyok sokkal előrébb. Talán egy kicsit többet használom, főleg, mert Marci baráti körében van egy lány, aki magabiztosabb angolul és az egész csapat emiatt sokszor angolul dumál. Gyakorlásnak tetszik.

Az írással magamban dolgozok. Van egy nagy volumenű ötletem, amit elkezdtem kidolgozni, de úgy fest, az élet megint mást hoz előtérbe. Még mindig annál a cégnél vagyok, ahová tavasszal felvettek, csak másik csapatban, volt egy jó évem, aztán egy hete úgy hátba szúrt egy kolléganőm a főnököm támogatásával, hogy az nem igaz. Klára úgyis hónapok óta nyüstöl, hogy kezdjek már el végre tanulni, úgyhogy jelentkeztem egy képzésre. A fejemben rögtön láncolatként indult meg minden, IG tervezés, honlaptervezés, miről fogok posztolni... Pedig még az első képzési órán sem voltam ott.

Terveztem tavaly Kolodko miniket vadászni, amit Marci prezentált számomra. Másfél év alatt alig maradt olyan figura, amivel nem készítettem közös szobrot a jóvoltából és ő is nagyon megszerette ezeket a jópofa apróságokat.

Terveztem több mozgást és kevesebb nassolást... Öhm, fordítva sikerült.
Rengeteget dolgoztam 2025-ben, a csapatomban folyton előjön valami feszkó, amitől nem tudom teljesen mentesíteni magam, mert ha nem is hallgatom egyik vagy másik nő panaszkodását a másikra, stb., akkor is érzem és durva mennyiséget stresszeszem tőle. Az sem segít, hogy jókat főzünk, ha főzünk és hogy Marci szorgalmasan hordta nekem haza a különféle nyalánkságokat, szóval elég szarul mutat a mérleg alattam. Jó, nyilván nem lettem kövér, de szemmel látható és ruhával mérhető a különbség. Jah, mert amúgy Timi elment egyetemre és abbahagytuk a táncokat, egyedül meg nem volt motivációm sehova menni, se otthon nyuvasztani magam.

2024-ben egyetlen könyvet olvastam el, Az ecsedi boszorkányt, ami egyszerre tetszett és borzasztott el. Elkezdtem hasonló könyveket keresni, aztán ezer más közbejött. Ezzel szemben idén már egész jó vagyok, elolvastam az Angyalok és démonokat Dan Brown-tól és már a második kötetét olvasom az Aristotle és Dante kétrészes sorozatnak. Nem sok, de örülök, hogy végre van türelmem olvasni.

Aki nem követ Instagramon:

Marcival hivatalosan is összeköltöztünk egy saját kéglibe, amit csak tisztaságifestenünk és berendeznünk kellett kábé. Még van munka az otthonunkon, hogy rend legyen benne teljesen, de haladunk. Rákattantam a Vintedre, iszonyú sok dolgot vettem ott - ruhát, könyvet főleg - és adtam is el. A születésnapom fantasztikus volt, szuper élményeket kaptam, eljött Bogica és Marica is, öcsémék is. Idén újra elkezdtünk összeülni a pletyifalvás csajokkal, volt némi szerepjáték, újra game-elek - immár saját switch-en és Marcival közösen a PS-én is. Zsikével tavaly is és idén is pride-oltunk, és szerintem jövőre is megyünk, meg amíg csak tudunk. Az időjárás megfúrta a fonyódi négyesnyaralásunkat, mi Marcival elmentünk és a szakadó esőben érkeztünk meg, de két nap múlva hajókáztunk Badacsonyba, kirándultunk Szigligeten, ott is begyűjtöttük a Kolodko-szobrot, Pécsen meg bevettük az állatkertet.

Igazából egész jól vagyok, azt hiszem. Néha eszembe jut egy-egy téma, amin többet merengnék itt, de aztán vagy nincs időm leírni, vagy kínkeserves fájdalom előszedni Hajnaut. Lassan nyugdíjazom terv szerint, mert már fél órát kell rá várni az indítástól, hogy betöltse a böngészőt, ami egy kicsit... kicsit túl sok, na.

Évértékelő a hullámvasutazás évéről

Finoman szólva nem volt erős év a blog szempontjából a tavalyi. Ez leginkább annak köszönhető, hogy befuccsolt a Ferivel való kapcsolatom és egy három hónapos ámokfutás vette kezdetét, ami természetesen katasztrófával ért véget, az év nagy részében azért küzdöttem, hogy mentálisan a felszínen maradjak, év végére pedig nem csupán a mentális felszínen maradásom vált kétségessé, ezekről viszont nem akartam mesélni. Tanulságos év volt a tavalyi és olyan szinten rábaszott még egy pontot arra a bizonyos i-re, hogy az idei évnek már úgy indultam neki: csak egy normális munkahelyet hadd találjak, légyszi, ami jól fizet és emberséges. Azt már félve teszem hozzá, hogy: és fejlődési lehetőséget is kínál. Nem akarom leterhelni az Univerzumot, egyelőre szeretnék visszamászni az élhető szintre. 

Nade... Lássuk 2023-at!

Január
Feri elégedetlen volt a munkájával, ezért ficánkolt egy kicsit, volt próbanapon is máshol, ezért belengették neki, hogy kap egy magasabb pozíciót jobb fizuért és elküldik tanulni is. Én nem nagyon hagytam mancsnyomot erről a hónapról, próbáltuk talpra állítani Fülest, aztán a hónap végén megérkezett hozzánk Zola és Hórusz, akikbe egyből beleszerettünk a kereskedésben. Elbúcsúztattam a Tigris évét és a Nyúltól reményt és kedvességet kértem. Timiék elvittek a VAJ-ba, ami nagyon tetszett, Zsikével pedig az Arriba!-ba mentünk, ahol odaadtam neki a második, számára szőtt sálat, aminek nagyon örült, meglátogattam bratyómat, megünnepeltük mama szülinapját családilag. Volt egy állásinterjúm, de azt inkább hagyjuk.

Február
Voltunk salsa-bachata bulin, ami nagyon jól sikerült, voltam megint bátyámnál, aztán Valentin nap és Feri szülinapja előtt jól lebetegedtem, haza is kellett jönnöm a munkahelyemről. Ferinek persze semmi baja nem lett, úgyhogy ő elment hétvégére a családjához, így vasárnap, mikor jobban lettem, csináltam neki pudingtortát.

Március
Nőnapra ajándékoztam némi pihenőt a csajoknak és aznap Zsikével jártuk a várost, este pedig Feritől kaptam egy szép díszrózsát. A hónapban is eljutottunk salsa-bachata bulira és Tündének is megnéztem az énekkari előadását. Attól függetlenül, hogy voltunk randizni Ferivel és betöltötte a kapcsolatunk a 2,5 évet, ebben a hónapban értük el a mélypontot, viszont megkapta a beígért "előléptetést". Abbahagytam a terápiát a pszichológusommal, mert úgy éreztem, nem ad többet, valami progresszívebbre vágyom.

Április
Szabadulószobáztunk a csapattal, Talyval bejártuk a belvárost, a hónap közepén voltam Tündével zouk órán, ami tetszett, de nem fért bele a keretbe, hogy azt is csináljam, találkoztunk Zsikével is, a barátnőmmel pedig shibari alapoktatásra mentünk, ami szuper volt. Ebben a hónapban kaptam életem legjobb könyvét, a Piros, fehér és királykéket, amiért örökké hálás leszek Zsikének, mert ennél szebb, rétegeltebb és valóságosabb szerelmi történetet még nem olvastam. Konkrétan faltam és folyamatosan becsekkoltam Zsikénél, hogy ez a könyv mennyire vicces, zseniális, szívszórító, tökéletes és imádnivaló. A telefonom témája is az új rajongásom tárgyáról beszélt, Henry és Alex a háttérképemre és a képernyőzáramra is ráköltözött. Tánc világnapja alkalmából ismét felléptünk az Oktogonon és a Liszt Ferenc téren, utóbbin sokáig buliztunk és az esemény azért is emlékezetes maradt számomra, mert majdnem csókolóztam valakivel. Az utolsó hétvégét jól megnyomtam, szombaton egy fasza MAGUS verseny volt, ahol szereztünk magunknak egy új mesélőt, Balázst. Vassal, Benedekkel és Istvánnal játszottam egy csapatban, bejött a modul, szuper volt a mesélőnk, tetszett a karakteremmel való játék is. Vasárnap családállításra mentem, ahol kiderült, hogy anyai ágon öröklődött nálunk egy ijesztő gondolat, ami anyunál is és nálam is kiütközött már, úgyhogy örültem, hogy feloldottam.

Május
Az ünnepnapot Ninjánál töltöttük és macskáztunk, a hónap közepén elmentem a Líra raktárvására, ahol szép csokor könyvet vettem magamnak nem is drágán, Ferivel megnyitottuk a jóidőszezont egy fagyizással, majd Zsikével is fagyiztam pár nappal később, utána pedig Dominikhez mentünk Timivel és Robival hárman DnD megbeszélésre. Az volt a terv, hogy a két fiú tart egy-egy mesét az általa jobban ismert rendszerben, kitaláltuk a karaktereket is, de hogy ez mikor fog megvalósulni, azt nem tudom, mert azóta nemigen esett szó erről a dologról - ennek pedig valszeg van egy nyári oka is, amit majd hamarosan felfedek. Kivilágosítottam a hajamat, a hónap utolsó hétvégéjére Feri hazament az anyukájához, én pedig nem tudtam vele tartani, mert Robi utószülinapja oda lett szervezve és nem akartam variálni, cserébe Ninjával elmentünk sushizni és küldtünk egy sajátosan szívélyes képet Ferinek. A szülinapozás jól sikerült, társasoztunk Kishivel négyen. A majdnem csókolózásos sztorit sikerült megbeszélni, aztán csomót flörtöltünk és beszélgettünk, az hozott plusz izgalmat az életembe.

Június
A Hádában jártam és szerencsém volt, két kedvenc ruhám és egy kantáros rövidnacim lett. Kishivel, Belessel, Timivel és Robival életemben először láttam a Dzsungel könyve musicalt, amit gyerekkorom óta énekelgetek, mivel alsósként előadtunk belőle egy részletet. Feszes hétvége volt ez is, az előadás után Robival hárman salsa-bachata buliba mentünk, együtt jöttünk haza, mivel Vas három percre lakik tőlem és Timiék nála aludtak, ugyanis öt óra alvást követően Benedeknél - aki akkor még tíz percre lakott tőlünk - megtartottuk az első Balázs által mesélt szerepjátékunkat. Balázs nagyon jól mesél és olyan sztorit hozott nekünk, amiért egyszerre utálom és szeretem, mivel azt a címet tudtam adni a kalandsorozatunknak, hogy "A lét a tét", tekintve, hogy hoztuk a kedvenc karaktereinket (Garillion, Celessa, Amadis) és azóta is próbáljuk megmenteni őket a létezéstől való kitörlődéstől. Timivel együtt töltöttünk egy teljes napot, bejártuk Szentendrét, este pedig bevállaltuk salsa után még a lady style-t is, úgyhogy alaposan el voltunk fáradva, de megérte, nagyon jó nap volt. Összeült Pletyifalva is Nanánál, hogy elbúcsúztassuk Sugi leánykorát, ami szuper volt, Timivel eljutottunk Lithium nightra, ami nem volt rossz, de reméltük, lehet még jobb is. Másnap elmentünk Balatonszemesre Benedek szülinapi partijára és azért csak ketten, mert Robi Vassal még Stalker táborban volt. Elkezdtem gestaltra járni és a sok cuki, örömteli dolog felszíne alatt szép csendben megszűnt a kapcsolatunk Ferivel. Kiakadtam rajta, hogy a velem közös időt is úgy akarja eltölteni, mint azt, mikor csak hazajövünk fáradtan a melóból - a képernyőt nézve. Alig vártam, hogy randizzunk, vagy legalább minőségi időt töltsünk együtt, ő pedig kitalálta, hogy nézzünk filmet, miközben eddigre már nem beszélgettünk, legfeljebb mindketten beszéltünk a melóhelyi szarságokról, meg egyéb ilyen felszínes dolgokról. Megmakacsolta magát, elment boltba, aztán nem szólt hozzám többet. Mármint úgy konkrétan a köszönésen kívül semmit, se puszi, se "hogy vagy?", semmi... Eleinte szörnyen ijesztő volt a helyzet, együtt éltem valakivel, aki átnéz rajtam, nem tudtam, mit kellene még tennem, hogy fennmaradjon ez a kapcsolat, így is már tövig szakadt a körmöm és sehogy se volt jó, aztán... Aztán rájöttem négy nap után, hogy vége van, letehetem a terhet, nem kell tovább küzdenem. Elkezdtem hozzászokni, hogy ghostingol, úgy tekintettem, szakítottunk, ami egyszerre volt megnyugtató, mert végre vége volt a kínlódásnak és rémisztő, hiszen legfeljebb apámhoz vagy a nagyanyámhoz tudnék innen költözni, ami minden szempontból borzasztó lenne. Újra priváttá tettem az Instagramom, kitöröltem a követőim közül Ferit, Ninját és az olyan profilokat, amik nem mutattak aktivitást, leellenőriztem a legújabb követőimet, és elkezdtem oda kicsit morzsázni. A mindennapokban éltem tovább a nyári feelinget, UV minigolf randiztam a barátnőmmel, eljutottunk az Unikornis Bisztróba, ami nagy vágyam volt és elkezdtünk edzésre járni. A hófordulónk előtti napon Feri elég hülye körülmények között meginvitált egy beszéljük meg alkalomra, ahol maximálisan rám hárítva a felelősséget a kapcsolatunk tönkremeneteléért szakított velem és abban maradtunk, hogy nem kell elköltöznöm. Hülye helyzet együtt aludni az exeddel, akire mocsok mód haragszol, de a szükség nagy úr. A majdnem csókolózós sráccal szabaddá vált a csók, úgyhogy... Hát na, megtörtént. A hónapot pedig egy őrületes Lithium nighttal zártuk, ami előtt csókolóztam egy haverral, a bulira elhívtam Dominikot azzal a szándékkal, hogy hátha megjátsszuk a tétet, ám ő vagy vak, vagy meleg, vagy mégsem jövök be neki, vagy van amúgy valakije és nem nyitott másra, mert minden jelzésem pattant róla. Helyette Vas játszotta meg a tétet. Jah... én is csak pislogtam, hogy mi a fasz van, hogy kerültünk át egy alternatív síkra. Zöld utat adtam a dolognak, mert túlságosan kíváncsivá tett, négyen is mentünk haza Timiékhez, bár olyan fáradtak voltunk, hogy beszélgetés helyett sorban lefürödtünk, aztán eldőltünk aludni.

Július
Komolyan mondom, ha a sztori úgy folytatódott volna, hogy izgi volt, ennyi, elfogadom, de Vas meginvitált egy sétálgatós randira, ahol az összes eszembe jutó, velem kapcsolatos kifogást, amiről úgy gondoltam, nála szóba jöhet, elmondtam és megkérdeztem, hogy mindezek ellenére mit keres nálam. Úgy tűnt, pár dolgot egy kicsit túlgondoltam vele kapcsolatban és abban maradtunk, oké, lássuk meg, mi lesz, de olyan nem elköteleződős, hanem nyitott kapcsolat módon, lazán. Én közben ismerkedtem a neten, de egyik platformot se vettem komolyan. Zsikével eljutottunk Gül Baba Türbéjéhez, aminek nagyon örültem, mert jóval korábban kitűztük ezt a célt, majd a találkozó után átsétáltam a fél várost heppből és találkoztam egy frissen megismert sráccal, Cobbal. Nagy hatást tett rám, tetszett is, ám amit kínálni tudott, az nekem nem volt bevállalható, úgyhogy baráti irányba építettük a kapcsolatot. A szülinapom előtti szokásos szorongás és rosszkedv ült bennem, noha bíztam benne, hogy Timi és Robi valami olyasmit talált ki nekem, ami boldoggá fog tenni. Előtte szerepjátéknapot tartottunk Balázzsal, onnan hozzájuk mentem aludni és éjfélkor megkaptam az első ajándékom, egy gyűrűt. Szétsírtam magam az örömtől. Másnap VR-ozni vittek, majd egy fantasztikus mexikói étterembe, az Iguanaba, végül csatlakozott hozzánk Kishi, Eszti és Beles, hogy együtt derítsük fel dr. Brown eltűnésének esetét a Parlament környékéről indulva. Miután sikerült felgöngyölíteni az ügyet, a Szamosba mentünk sütizni. Imádtam ezt a napot, sikerült életem legboldogabb szülinapjává tenni. Vassal és a haverral felváltva találkozgattam, mindenki tudott mindenről, mindent igyekeztem megbeszélni mindenkivel, ami szépen elkezdett félrecsúszni, mert lavíroztam és nem voltam teljesen őszinte sem magamhoz, sem a többiekhez. Nem hazudtam, csak nem mondtam meg, ha valami rosszul esett, ami nagyjából ugyanannyira káros. Timivel és Robival állatkerteztünk, Zsikével és Timivel eljutottam életem első pride-jára, ahol Steiner Kristóf kocsija mögött haladtunk, lejártuk a lábunk, közben nagyot buliztunk, majd Krisfót is és Nimród is like-olta a képeimet IG-n, aminek nagyon örültem. Timi szülinapja alkalmából élményfestettünk Robival hárman, nekem ez is első volt és elkezdtünk Vassal négyesben randizni, jártunk a Várban és megtaláltuk az egyik kedvenc szobromat, Mátyás kútját. A csapatos Timi szülinapi ünnepén lézerharcoltunk, majd tortáztunk egy teljesen új helyen, a Red and Blackben, ahol társasozni is lehet. Tetszett, adtunk pár építő kritikát akarva-akaratlanul, ami muris volt. Robi eljött velünk zumbázni, ami szerintem fun lett, együtt sütöttünk citromos tarte-ot a barátnőmmel randi címén, végre tudtam kettesben találkozni öcsémmel is, aki folyton dolgozik és végre eljutottam a Szily-kápolnához is, ami régóta nagy vágyam volt, szóval látszólag jól alakult a hónap. Elszántam magam arra, hogy ha kölcsönből is, de megpróbálok tanulni és jelentkeztem java programozás képzésre. Ja, és a srác, akivel júniusban randizgattam, már a szülinapomra sem köszöntött meg, pedig beszélgettünk aznap egy keveset, végül ghostingolni kezdett, ami rendesen odabaszott az önbecsülésemnek, mivel ő volt az, akibe bele is voltam zúgva. Az érzelemvilágomnak is egyfajta kegyelemdöfés volt, végképp a keserűség, valamiféle megvetés és a reményvesztettség uralta a gondolataimat a férfiakkal kapcsolatban.

Augusztus
Timivel elmentünk Lia előadására, ami nagyon jó volt, addig Robi és Vas sétáltak a városban, majd értünk jöttek. Tudtunk találkozni Talyval, fagyiztunk egyet a Zabrakadabrában, mert ott van mindenmentes, mégis finom fagyi. A következő páros randit egy elképesztő vihar zárta, amikor is vízszintesen esett az eső és amennyire én imádtam, Timi legalább annyira rettegett tőle szegény. Nem sokat aludtunk, nekem így is szép emlék. Másnap Anitával lazultunk egyet a Paskalban, szerintem kezd nálunk berögzülni, hogy minden nyáron legalább egyszer elmegyünk valahova pancsolni, pihenni és beszélgetni, aminek nagyon örülök, szeretem ezeket az alkalmakat. Évek óta először találkoztunk Lacival és egy hatalmasat beszélgettünk, az is király volt, ahogy a táncos piknik is, majd másnap Vassal és öcsémmel megmásztuk a Nyakas követ, ami ugyancsak nagy vágyam volt már régóta. Szegény tesóm eltörte az ujját, ám őt ez ugyan nem gátolta meg sem a vezetésben, sem a mászásban, csúszásban. Megtaláltuk a régi présházunkat, szerencsére ő emlékszik rá, hogy kell odajutni és szerencsétlen Vas hallgathatta az anekdotáinkat, sőt, ezután elhívtam Bia református temetőjébe, mert van ott egy templomrom, amit én nagyon szeretek és úgy gondoltam, ő is tudná értékelni. Jól kifáradt, nem kellett altatni este. Másnap Enikővel, a családjával és Anitával megjártuk a Budakeszi Vadasparkot a gráciatalálkozón, következő nap pedig öcsémmel, Timivel és Robival megkezdtük Fonyódon a nyaralásunkat, ami annyira jó volt, mint amilyennek elképzeltem anno. Társasoztunk, kártyáztunk, pancsoltunk, főztünk, tárcsán sütöttünk, kirándultunk, egyszerűen tökéletes volt. A társkeresőkről eltűntem, egyszerre voltam csalódott, reményvesztett, bosszús... Egy srác volt, akinek adtam esélyt, Bávid, vele néztem meg az augusztus húszadikai tüzijátékot. Totál fel voltam pörögve, nem is tudom, hogy bírt velem. Az egész hónapom egy pörgés volt, tali tali után és úgy léptem ki a komfortzónámból, mint egy eszelős, bár nem voltam eszement. Második találkozóm Báviddal a balatoni nyaralójukban volt, ami egyszerre volt őrültség, megfontolt döntés eredménye és mókás is. Timi aggódott értem, úgyhogy minden adatot átadtam neki, amit csak tudtam - és ezt javaslom neked is, ha első egy-két talira mész ismeretlen helyre valakivel, legalább a legjobb barátod tudjon róla, hol vagy, kivel, hogyan lehet megtalálni és csekkolj be óránként, hogy ha gond van, akkor legyen, aki felismeri és segítséget intéz neked. Bávid jó srác, udvarias, kedves, intelligens, még vitorlás szörföni is tanított, szóval jól éreztem magam, megvolt a biztonságérzetem is. Viszont aznap már látszott nagyon, hogy valami iszonyúan nem oké nálam, mert kaptam egy pánikrohamot, úgyhogy vettem jegyet egy esti vonatra és az éjszaka közepén hazajöttem. Nem mondom, hogy Ferivel jól éreztem magam, bár annak ellenére, hogy keveset láttuk egymást, a kapcsolatunk javult. Volt pár gusztustalan húzása, ám nem tudtam az arcába nyomni, mert nagy volt az esélye, hogy béna és szerencsétlen véletlen eredményezte. Elkezdődött a suli és Vasnak meghalt az anyukája viszonylag rövid kórházi kezelést, illetve az azt megelőző agyvérzést követően. Huszadikán elzárták a gázt abban a társasházban, ahol Ferivel lakunk. Akkor még úgy tűnt, egy hónap alatt megoldódik, ami jó is lett volna.

Szeptember
Bratyóval indítottam a hónapot, a komáromi termálfürdőben beszélgettünk egy nagyot, majd elvitt a Vegas Burgerbe, ahol remek hamburgert ettünk, végül megnéztük az éjszakai égboltot a Turul alól, ami szuper volt. A másnapi Timivel eljutottunk a helyre, ahol "mindent a szemnek és mindent a kéznek", láttunk egy isteni show-t és eldöntöttük, ismételni fogjuk, mert kell nekünk ez az extázis. Közben a Ferivel való kapcsolatomat varrtam el magamban. Nem volt könnyű úgy, hogy együtt élünk tovább, egyszerre éreztem haragot, vádoltam mindenfélével, éreztem, hogy egy szerethető emberke, csak megvannak a maga hibái, és furcsa módon elkezdett rólam gondoskodni. Mivel épp csak hazaértem órakezdésre, a sulis napokon nem volt lehetőségem arra felkészülni, hogy vacsorázzak, Feri viszont általában csinált nekem enni, szervírozta, elpakolt... Tök rendes volt, komolyan. És én ezzel nemigen tudtam érzelmileg mit kezdeni, hiszen ugyanez az ember majdnem négy teljes héten keresztül a köszönésen kívül hozzám sem szólt korábban. Emlékszem, rengeteget találgattuk a csajokkal, akar-e még tőlem valamit, vissza akar-e táncolni, vagy mi van, mert annyira nem tűnt logikusnak az egész egyébként rohadtul szürreális helyzet. Vas közben Malmőben járt Dééknél és Ákoséknál, mivel a két pár kiköltözött, majd Timivel és Robival hárman szép titokban elmentünk a reptérre fogadóbizottságnak, mert aggódtunk érte, amire cseppet sem számított és nagyon örült neki. Én akkor jártam életemben először a reptéren, egyszerre tetszett és találtam idegőrlőnek. Vassal eléggé megtaláltuk a számításainkat, jól illeszkedett a Timivel és Robival közös világunkba, ami nem meglepő, tizenéve barátok vagyunk mind. Csak közben az élet cafatokra tépett minket. Szeptemberben durrant ki az a gázlufi is, amit a nem őszinte hozzáállásommal fújtam és meglehetősen pusztítóra sikeredett a dolog, majdnem elveszítettem a barátnőmet miatta, ami annyira megrángatott belülről, hogy négy óra sírás után eljött az a pont, ahol komolyan elgondolkodtam, hogy "ok, most hívok mentőt magamra, mert annyira kikészültem, hogy vagy akarva, vagy akaratlanul, de kicsinálom magam". Hogy mondjam...? Elég kemény lecke volt. Rávilágított arra, hogy masszív önfeláldozással nem tudjuk boldoggá tenni egymást, sőt, a legmélyebb sebeket tudjuk szakítani a másik lelkén. Emellett elkezdtem belezúgni Vasba és elkezdett egyre kevésbé érdekelni a többi srác, bár ezt nem akartam elfogadni, mert nem akartam szerelmes lenni, ragaszkodtam a bohém kötetlenséghez, mert érzelmileg biztonságosabbnak éreztem. Persze a szívem mélyén vágytam rá, hogy csak egy valaki maradjon és az biztos, biztonságos legyen, úgyhogy kísérletet tettem rá, hogy Vassal egy kicsit módosítsunk bizonyos játékszabályokon, ami oltári pofára esést eredményezett számomra és elkezdtem úgy érezni, hogy ami köztünk van, az nem igazi, az egy álomvilág, egy buborék, ami ki fog durranni. Fos volt, Ildi sürgősséggel berendelt magához kineziológiára, mielőtt még több mindent romba döntök magam körül. A kinez segített, kicsit viharosan, mert kiosztottam Ferit, majd még az ajtót is rácsaptam, de sikerült meghúzni egy egészséges határt közénk, és bár pár napig még ült a sokkban a kirohanásom végett, utána azonban egyre barátibb lett a kapcsolatunk. Felszabadult, vagy hogy mondjam - mesél mindenfélét, képeket és videókat mutogat, hülyéskedik, heccel, figyelmesen meghallgat, kicsit érdeklődik, ... Sokkal inkább jó így, mint lavírozva, kétségek közt, dédelgetve a negatív érzéseinket. Lehet, hogy egy kicsit fura, egy kicsit szürreális, de érthető is, hiszen mindig jól kijöttünk és a harag sem fenntartható örökké. Nem sírtam vissza ezt a kapcsolatot, bármennyire is boldoggá tett az elején, beláttam, hogy a fellendüléshez képest viszonylag gyorsan elindultak olyan folyamatok, amik borítékolták a halálát. Én azt gondolom, Feri nem akarta beismerni magának, hogy elmúlt a szerelem részéről, de annyira nem volt oda értem, hogy teperjen a kapcsolat fenntartásáért, illetve nyilván remek háziterrorista lettem, mint minden kibillent Rák - nekiállok verni a dobot, megmondani a frankót, kiosztani a lapokat, baszogatni, mindenen kiakadni, ha azt érzem, a másik nem teszi oda magát a tőle elvárható módon. Egy kapcsolat két emberen múlik és olyan nincs, hogy csak az egyik a hibás. Bávid elhívott minket Timivel és Robival Paddy koncertre, az nagy menőség volt, másnap pedig Kishi szülinapja alkalmából elmentünk a Grassalkoich-kastélyba. Véget ért a suli, megbuktam az egyetlen vizsgalehetőségen, ez eléggé alám vágott, bár a felkészülés és gyakorlás alatt már éreztem, hogy vagy én nem voltam elég, vagy a képzés.

Október
Úgy érkeztem meg ebbe a hónapba, hogy fixen látszott, egy körhintán ülök, ahonnan már nem tudok leszállni, vagy megáll időben, vagy össze fogom hányni magam és kénytelen lesz megállni. Nem voltam jól. Nagyon magasan funkcionálok, túlságosan ügyesen tartom fenn a látszatot, hogy minden happy, időnként én is el tudom ezt hinni, de... Tudjuk, hogy van ez. Ákosék hazajöttek házasságot kötni, az egy jó buli volt. Viszont láttam sok-sok év után Danit, vicceskedve azt mondtam a társaságomnak, hogy "Ne haragudjatok, de most itt kell hagyjalak titeket, mert megláttam azt a férfit, akire évek óta várok.", ami nem biztos, hogy szerencsés volt, bár én ezt tényleg poénnak szántam, Dani nekem sosem került fel a térképre, bármennyire is imádom. Viszonylag kevés olyan barátom van, akibe sosem voltam belezúgva, de azért akad, na. Az esküvő után egy héttel végül beütött a körhinta effekt és összehánytam magam. Szép eset volt, már ha érted a szarkazmust... Összevesztünk Vassal, amit a mai napig nem teljesen tudtam kibogozni, de lehet, annyira nem is próbáltam, mert még ide is kihatott a gázlufi, amit nyáron fújtam. Nem hiszem, hogy ki lehet javítani azokat a hibákat, amiket csináltam, de abban biztos vagyok, hogy más hozzáállással, több és érettebb kommunikációval el lehet kerülni, hogy még egyszer kikatalizálódjon egy ilyen szitu. Én ezen vagyok, mert nem engedhetjük meg magunknak azt a fostornádót, amúgy is van körülöttünk elég szar. Nekem hasznomra vált a következő két hét, magamba szálltam, gondolkodtam, rengeteget beszélgettem Timivel és Robival, akik kívülről láttak engem, ezért le tudták vezetni, mit csesztem el, mit értettem félre, mit pótoltam ki elképzelésekkel, reményekkel, hibás következtetésekkel. Vágtam a hajamból, elkezdtem festeni a körmöm, öcsémmel megnéztük a World press fotókiállítást, bratyómmal tartottunk egy fotós napot, ami nagyon jól sikerült, bár az állomáson kaptam egy pánikrohamot, ami kiválóan jelezte, hogy még mindig szar van a palacsintában, mellesleg rákattantam a LoL meccsekre. Vasról közben kiderült, hogy annyira fáj a feje, hogy rosszul lett tőle, migrénes jellegű, de hirtelen rátörő tünetekkel, ráadásul nem is egyszer, ami beindította mindenkiben a pánikot, hogy mi van, ha örökölte az agyérszűkületet és nála is beüt a krach a stressztől. Gyorsan kapott időpontot vizsgálatra és megkérdeztem tőle, odamenjek-e, szüksége van-e egy barátra, aki támogatja. Igent mondott. Eleinte kényelmetlen volt, mert nem tudtam, mire számítsak, mi marad és mi megy a barátságunk alkotóelemeiből, de nekem ilyenkor elindul a szám és beszélek össze-vissza, meg mintha Vas is így kezelte volna a helyzetet. Eredményt nem mondtak, csak kapott egy lemezt és mehetett isten hírével, úgyhogy sétáltunk egyet egy közeli parkban, majd leültünk folytatni. Mondtam neki, hogy teljesen rá van bízva, mi hogy lesz, mert most az a fontos, hogy ő rendben legyen - ha szeretné, kikísérem a pályaudvarra, ha nem szeretné, akkor nem, maradhatunk dumálni, ráérek, elmehetünk enni, majd éhes leszek... Eltelt szerintem másfél óra, utána beugrottunk a Mammutba enni és megindította a lavinát. Jó lett volna előbb beszélgetni, aztán cselekedni, de nem igazán voltunk a helyzet magaslatán, én fel sem készültem arra az eshetőségre, hogy "más játékszabályokkal, jobb kommunikációval, de folytassuk". Pár fontosabb kérdést megbeszéltünk, aztán másnap reggel tisztázott pár másikat, amiket ha előre megtesz, valszeg megmondtam neki, hogy üljön szépen fel a buszra és menjen haza, úgyhogy hideget és meleget is kaptam. Ő hazament, nekem két napos tortúra következett, a bátyám is beszólt valamit, Beles megsértődött rám, amitől úgy befordultam, hogy nem volt kedvem beszélgetni sem az emberekkel, inkább game-eltem telón és nyomtam mellé a LoL-t. Jól jött, hogy kivettem két nap szabit, fetrengtem az ágyban és elkezdtem újranézni a 13 okom volt című sorozatot, amit nagyon szeretek, bár a negyedik évadot inkább utálom. Hosszú idő után tudtunk találkozni Maricával, elmentünk egy cuki helyre és egy bubble tea felett beszélgettünk, Vasról kiderült, hogy csak arcüreggyulladása van és amilyen ügyes, bevette az antibiotikumot evés nélkül, majd lefeküdt aludni, vagyis a gyógyulási kísérlete sokkal veszélyesebbre sikerült, mint a betegség, ami miatt szüksége van a kúrára. Jellemző... Fogtuk a fejünket, mikor elmesélte. A hónap utolsó napjára kaptam időpontot egy pszichológushoz, aki ötven perc után megdicsért, hogy milyen önreflexív vagyok, mennyire komplexen össze van rakva a sztorim, majd elmondta, hogy valamennyit tud segíteni, de igazából komolyabb tudású szakemberre van szükségem és ha szeretném, akkor házon belül körbekérdez. Kértem, hogy tegye meg. A társasházunkban gázügyben semmi sem történt még... Vas felajánlotta, hogy tart Timinek és nekem java programozás órát, egyet össze is tudtunk szervezni a hónapban, ami baromi jól sikerült.

November
Mindenszenteket Timivel Dörmi kismackó sütéssel töltöttük, két nappal később elmentem Benedekkel vásárlókörútra, ami egyszerre volt fun, cuki és meglepően sikeres. Bachata előtt és szombaton is kettesben kajáltunk Robival, tudtunk beszélgetni mindenféléről, nagyon élveztem, egy héttel később mamánál voltam sütni, mert kipattant a fejemből, hogy úgy ennék meggyes piskótát, ő pedig pont ráért. Terveztük Bogicával, hogy lemegyek hozzájuk, de betaknyosodott a kisfia, ezért sokadjára halasztódott el valami miatt az utazásom. Szerencsére csak egy hetet kellett tolni, végre tudtunk találkozni. Sőt, váratlanul Fischerrel is összehoztunk egy talit, ami remekül sikerült. Ebben a hónapban rengeteg álmom volt, amikre emlékeztem és meg is tudtam a többségét fejteni, viszont hónap közepére eljutottam oda, hogy elkezdtem végiggondolni, mi legyen az értékeimmel, ha valami miatt nem ébrednék fel többet. Meg sem fordult a fejemben önártás, nem arra volt okom, hogy meghaljak, hanem arra nem maradt okom, hogy éljek, és ez nagyon fontos különbség. Kiüresedtem, tehernek érzetem magam mások és magam számára is, elfáradtam, ... Jártam tovább terápiára Ildihez és csodálatos módon az lett ebből, hogy nyílt út előttem a gyógyulásra. A tejködhöz képest ez hatalmas előrelépés! Igaz, elkezdtem emlékezni a zárolt részlegbe tett borzalmakra, amiken keresztülmentem, de olyan erőt merítettem abból, hogy minden fostornádó ellenére itt vagyok, élni akarok, boldog akarok lenni, jót akarok másoknak, nincs semmilyen szeraddikcióm, nem ártottam magamnak vagy másnak szándékosan, ... Szoktam mondani, hogy több életre elegendő traumán mentem keresztül, szóval elkezdtem érezni azt, amiről egy hónappal korábban beszéltünk Vassal: "szeresd azt a kis szart, aki vagy". Büszke vagyok magamra és hálás vagyok azoknak, akik mellettem voltak, segítettek. Végül eljutottam oda is, hogy elfogadjam, szerelmes lettem Vasba. A szeptemberi pofára esést követően dolgoztam rajta, hogy lebontsam ezt az érzést, félek is szeretni, félek is kötődni, félek a csalódástól, de annyira másképp kezdtünk működni együtt, hogy adni akartam egy esélyt ennek a kapcsolatnak. Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy Vas szóbeli és metakommunikációja időnként ellentmondó volt, de úgy döntöttem, ha már belesodródtam ebbe a szituba, akkor kihozom belőle a legtöbbet - legyen ez egy 80%-os demo verzió belőlem, aminek adok egy lejárati határidőt, ezért ha kell, úgy tudok kiszállni a történetből, hogy elégedett lehessek, ha pedig együtt maradunk, akkor jó alapot képezhessen. Eközben igencsak égető kezdett lenni, hogy legyen gáz a társasházunkban, a deguk kicsit megfáztak, mert nap közben nem fűtöttünk, a gatyánk is ráment volna, meg egy ezer éves fűtőtestünk van, tartottunk tőle, hogy a felügyelet nélküli hosszútávú használat lakásleégéshez vezethet. Ki nem mondtuk, de ott volt a levegőben. Feri ébredés után bekapcsolta, én elmenetel előtt kikapcsoltam, majd mikor Feri hazajött, bekapcsolta, lefekvés előtt pedig amelyikünk később feküdt, az lekapcsolta. Két óra eltérés van a munkaidőnkben, szerintem ebben a helyzetben ez jól jött, különben nem tudtuk volna megtartani azt a hőmérsékletet, amiben még épp nem fagynak meg a pockok. A teregetés egy rémálommá tette a lakást, az utcafronti fal rendesen bepenészedett, és még mindig csak ott tartottunk, hogy leszerelték a gázórákat a lakásokban, ment az ígérgetés.

December
Robi mesélésében elkezdtünk Vampire-özni Timivel és Vassal. Nagyon megszerettük a történetet, a karaktereinket, úgyhogy alig várom a folytatást. Szabadulószobáztunk mikulás napon, ám a hely sajnos kicsi volt nekünk, bár tetszett a game mindannyiunknak. Vas folytatta a programozás órákat, a sűrű hetirendünk ellenére kettőt is összeszerveztünk, megtartottuk a szokásos társasozós, ottalvós baráti karácsonyunkat is, majd másnap Kishivel kiegészülve folytattuk a Vampire sztorink. Tervben volt, hogy elmegyünk a Lumina parkba, de olyan cudar idő volt, hogy mind azt mondtuk, bizony el nem hagyjuk a meleg lakást. Ez olyan remekül ment, hogy sokkal tovább játszottunk, mint terveztük. Szegény Vas úgy ment haza vidékre, hogy rendesen feladtam neki a leckét, én a melóban játszottam torkos borzot. Páran Pletyifalváról is összeültünk beszélgetni egy finom étel felett a Byblosban, jó volt látni a csajokat. Az étteremtől sokkal többet vártam, ráadásul szörnyen zavaró volt a hangszeres énekes, hatalmas hangzavar kerekedett, hogy az asztaltársaságok hallják egymást a zene ellenére, úgyhogy némi fejfájással és sietősen hagytuk el a helyet. Csodák csodájára karácsony előtt öt nappal lett gáz a társasházban, de addigra már a HVG cikk lett az ügyből és aznap az RTL klub híradója is interjút készített pár lakóval. Utóbbit nem tudom, leadták-e végül, de meglehetősen nagy botrányok voltak és lesznek is, nem folynék bele. Fantasztikus érzés végre nem fázni itthon! Timivel és Robival kimentünk a karácsonyi vásárra, megfagytuk, láttuk a Szent István téri fényjátékot, végül az Unikornis Bisztróban kötöttünk ki vacsorázni. Annyira cuki az a hely! Kék buciban kaptam a hamburgerem, az nagyon durva, megfogta a körmöm, de ilyen lemoshatatlanul, amit meg később csinált... Egyszer fun volt, de elég is. A huszonegyedikét nagyon vártam, éreztem, hogy valami történik az éterben és hogy fontos, hogy jó kérést fogalmazzak meg, úgyhogy egész nap a Szól egy kívánság című dal járt a fejemben, egy jól fizető, kellemes légkörű munkahelyre gondoltam. Lett új telefonom is, végre nem kell attól rettegnem, hogy ha lemerül a mobilom, nem tudom bekapcsolni, nem kell kínlódnom, hogy képernyőzárat aktiváljak, nem kell aggódnom, hogy lefagy-e. Az új hatalmas, nehéz, szupermenő, több évre tervezem a közös életet. Az év számomra utolsó munkanapján bátyám beugrott egy fél órára hozzám, annak is örültem. A karácsony rémesen magányos volt, game-mel, második körös penészirtással és takarítással ütöttem el a magányt, nem állítottam fát, sem semmilyen díszt nem raktam ki, Feri sem volt itt. Persze készítettem enni, éhen csak nem halhattam, de nem volt jó érzés. A családom leszervezte a karácsonyt és elfelejtett nekem szólni, az rosszul esett, ráadásul keresztbe húzta a Timivel és Robival közös karácsonyt, amit aztán a covid teljesen meg is hiúsított, tekintve, hogy Robi elkapta. Jól sikerült szerencsére a mamánál karácsonyozás, előkerültek régi fotók és most mindet befényképeztem, hogy tutira meglegyenek, megettem három ember adagját, ezért korán kidőltem aludni. Ráparáztam a covidhullámra, így Vassal alig mozdultunk ki a lakásból két ünnep között, Anita betegsége miatt a gráciatalálkozó januárra tolódott, én pedig nem vállaltam be, hogy elmegyek Enikőékkel a Tropikáriumba. A szilvesztert Kishivel öten töltöttük, közösen ebédeltünk, fát állítottunk, társasoztunk, sütiztünk, kicsit iszogattunk, éjfélkor meghallgattuk a himnuszt és koccintottunk, megnéztük a Bodrogi Gyulával készült interjút, majd én kiálltam az erkélyre megnézni a környékbeli tüzijátékot, amiben akadt azért időszakosan társam is, főleg, mert a közeli játszótéren pár fiatal áttolta extrém szintre a petárdázást - bedobták aulába, egymás alá, sőt, kétszer üvegbe is rakták. Figyeltük, kell-e rendőrt és mentőt hívni, ám hála ég előbb fogyott ki a muníciójuk, minthogy kárt okoztak volna.

Úgy érzem, ez egy nagyon szélsőséges év volt, sok jó dolog történt és sok rossz, nagy mélységekbe és magaslatokba jutottam el, kénytelen voltam újraértékelni a hozzáállásomat szinte mindenhez. Nem érzem magam sikeresnek, sőt, de talán egy kicsit kevésbé érzem magam elveszettnek, noha még mindig nem tudom, hova tartok és mikor érek oda.

Buktatók a párkapcsolatban

Tegnap hallgattam egy podcastet Spotifyon és azt gondoltam, erről kéne írni egy új témázgatós posztot, így amikor Bociga is meghallgatta és neki is ez volt a véleménye, úgy voltam vele, erre időt KELL kerítenem. =) A podcast a Ma is tanultam valamit címet viseli, Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó csinálja, ezúttal pedig Almási Kitti volt a vendégük. Én ajánlom meghallgatni, ezen a linken el is érhető, ha esetleg nem lenne Spotifyod.

Én nem igazán a monogámiáról szeretnék itt értekezni, hiszen én soha nem voltam monogám beállítottságú, legfeljebb volt, aki mellett nem voltam együtt mással, vagy volt pár év, amíg csak egyvalakivel voltam együtt. Azt gondolom, mindenki érzi, neki mi a megfelelő, az új linken, a Poliponton utána tudsz olvasni, milyen lehetőségek vannak, amennyiben a monogámia túl szűk keretet ad számodra, de szerintem az is teljesen rendben van, ha neked ez a megfelelő kapcsolati forma. Mások vagyunk és akkor leszünk boldogok, elégedettek, ha önazonosak maradunk. Bennem próbálták azt erősíteni srácok nagyon sokáig, hogy ahogy én szeretnék élni, úgy nem lehet, nem fogok hozzá társat találni, nem fognak elfogadni az emberek, végül magányos leszek, azonban idővel rájöttem, hogy inkább lennék csak a barátnőmmel, aki teljesen rendben van velem, az elképzeléseimmel, a szabályaimmal, a működésemmel, minthogy egy olyan sráccal kínlódjak, aki nem fogad el, fúrja a barátnőmmel közös kapcsolatomat és időmet, folyamatosan megkérdőjelez a saját bizonytalanságai miatt, büntet, ha nem nyomorítom bele magam a csak neki kényelmes keretek közé, ignorál, hogy azt próbálja megtanítani nekem, mekkora szükségem van rá, és kontrasztba tehesse ezt az állapotot meg a közös örömöt, így növelve utóbbi jelentőségét és mértékét "optikailag". Rengeteget metszettek le belőlem ezek a kapcsolatok, iszonyú sérüléseket temettem el abból adódóan, mert mások nem tudtak engem olyannak elfogadni, amilyen vagyok, pedig az ő elfogadásuk nem rólam szól, nem mutatja azt, hogy én mennyire vagyok elfogadható és szerethető. Ez egy nagyon komoly tanulsága ennek a nyárnak számomra.

A podcastben beszélnek a rivalizálásról nemeken belül. Nem volt számomra ennél a résznél új információ, inkább azon gondolkodtam el, vajon az én életemben ez a dolog hogyan jelent meg. Azt tapasztaltam, hogy srácok lehúzták a többieket nekem, mekkora csövesbánat, a haja is milyen, satöbbi, amit én nem is rivalizálásnak fogtam fel, hanem azon gondolkodtam, miért érzi fontosnak, hogy negatív véleményt formáljon egy idegenről. Vicces, de én nem gondoltam, hogy ezzel próbál számomra imponálni, inkább azt kerestem, miért fókuszál a negatív dolgokra, milyen önmagára irányuló kritikát csendít meg benne a másik. A féltékenységet és az irigységet amúgy is rosszul kezelem, próbálom kihúzni magam abból a kapcsolatból, amiben felmerül, mert szerintem egyik sem oké. Nem egy megszerezhető tárgy vagyok, hanem egy érző, gondolkodó, önálló ember, nem lehet elvenni, odaadni. Döntések vannak és minden döntésnek megvan a maga következménye, ezzel kell számolni. A féltékenykedés mellé általában társul a féltékeny fél kisebbségi komplexusa, önértékelési problémája és addig nyomorgatja a másikat, amíg annak az önbecsülése el nem kezd leépülni. Szerintem ez borzasztó és tapasztalatból tudom, hogy nem könnyű visszaépíteni a lerombolt önbecsülést. Irigységből is rengeteg ért, a legtöbb esetben utálattal párosult, a suliban még bullyinggal is. Volt egy csaj a középiskolás osztályomban, aki egy blogon másokat ócsárolt, persze nem a nevük használatával. Engem Mataharinak hívott. Először, amikor megtudtam, hogy előkelő helyen szerepelek az általa gyűlölt emberek között, rosszul éreztem magam, nem gondoltam, hogy bármivel is rászolgáltam volna a gyűlöletére, aztán kiderült, hogy Matahari egy gyönyörű kémnő volt és eléggé más megvilágításba került számomra az egész történet. Tény, hogy velem szemét volt ez a lány, de az is tény, hogy rettenetesen irigyelhetett.

Na de én rivalizálok-e? Szerintem igen, de én nem kezdem el megpróbálni lenyomni azt, akit valamiben jobbnak ítélek magamnál, hanem elkezdek hátrálni. Ha hátrál velem a párom, akkor megnyugszom, vagy ha megbeszéljük, hogy ő egyáltalán látja-e azokat az előnyöket, jó tulajdonságokat, amiket én észrevettem és ez rá hogy hat, akkor is megnyugszom. Erre pont közeli a példám és hálás vagyok, hogy meg tudjuk beszélni, mert így gyógyulnak a sérüléseim. Én alapvetően rendben vagyok magammal. Nem azt mondom, hogy nincs min javítani, de nem tennék komoly erőfeszítéseket azért, hogy például edzettebb legyek, nem akartam sosem kés alá feküdni, hogy megváltoztassam valamimet, és azt gondolom, a személyiségem is kedvelhető, összefér másokkal, hiszen rengeteg barátom van. Nem vagyok irigy vagy féltékeny, ez nem is volt sosem jellemző rám. Voltak, akik próbáltak féltékennyé tenni, az masszív hátrálást és szánalmat vált ki belőlem, mindegy, hogy még benne vagyunk a párkapcsolatban, már vége van, vagy még előtte vagyunk. Szeretem a versenyhelyzetet, de nem így, nem rivalizálásban. Érdekel, mennyire tudok megugrani léceket és öröm átlendülni egy-egy magasabb felett, de ugyanúgy tudok örülni annak, ha másnak is sikerül. Annak nem látom értelmét, hogy összehasonlítsam magam mással, hiszen mindannyian egyedi hópelyhek vagyunk, az ízlés ugyancsak egyéni dolog. Nemrég volt egy vicces beszélgetésem is egy sráccal a második "randin". Arról beszéltünk, kinek milyen nők jönnek be és azt mondta, neki a teltebbek tetszenek nagy mellekkel és fenékkel, majd gyorsan hozzátette, hogy de ne aggódjak, én is nagyon tetszem neki, erre ránevettem, majd azt mondtam, "Én ezt a kérdést nem bonyolítom túl. Itt vagyok, nem?". Ha nem tetszenék neki, nem hívott volna el egy második találkozóra.

A podcastben beszélnek róla, hogy a párkapcsolatok másfél-két év után azért tudnak kiégni, mert elmúlik a hormonális rózsaszín köd és elkezdik a felek meglátni egymást tényleg, illetve azt, hogy ők maguk hogy vannak jelen a kapcsolatban, a másik tükrében. Kitti szerint a monotóniatűrésünk csökkent amiatt, mert rengeteg lehetőségünk nyílt a szüleinkhez képest, könnyen utazhatunk külföldre, bármilyen konyha ételeit oda tudjuk tenni az asztalunkra, sokkal könnyebben cserélhetjük le a használati tárgyainkat, ezáltal folyton új ingerekre vágyunk és hamar ráununk most már egymásra is. Én ezt nem tudom átérezni, mert bár hajlamos vagyok rózsaszín felhőbe kerülni a másiktól, de mikor az elpárolog, én nem unalmat érzek, hanem azt akarom, hogy olyan jól érezzük továbbra is magunkat, mint addig és ezért elkezdek többet tenni a kapcsolatért. Az sokkal nagyobb baj, amit tapasztaltam a másik oldalról, hogy elkezdtem azokra a dolgokra kapni a kritikát, ami addig pont, hogy az alapja volt a rózsaszín felhőnek. Valszeg a miért témánál van a kutya elásva, de a rám gyakorolt hatása elég durva volt. Sőt, ami nekem érdekes volt Kitti elmondásából, az az álomkép a másikról, amit szerintem rólam sok expasim alakított ki és mikor kiderült számukra, hogy nem az vagyok, nem férek bele, nem illeszkedem az elképzeléseikhez, akkor a többség még erősebben próbált meg beleszuszakolni. Volt, aki belerottyant és magába fordult, volt, aki makacsul ragaszkodott az álomképhez és rám húzta azt, valahogy ellavírozott, de szerintem ezek ugyanolyan ártalmasak mind.

Ami állba vágott, hogy Kitti szerint az értelmiségi nők 30-40%-a egyedül marad. Ezt anno Nana is mondta, és igazából most is látható, hogy okos, intelligens, magas elvárásokkal rendelkező nőként sokkal nehezebb olyan férfit találni, aki képes lépést tartani, sem rivalizálni nem kezd, sem papucs szerepet nem húz, sem az egoját nem roppantja össze rövid idő alatt egy erős nő. 

Szerintem a legérdekesebb kérdés fél óra után kerül elő a podcastben, legalábbis engem ez fogott meg a legjobban. Az a felvetés, hogy ha valakit megcsalnak vagy elhagynak, akkor jut arra az elhatározásra, hogy na most kipattintja magát, és Kitti megkérdezi, hogy "Miért most?". Ki is fejti, hogy sok-sok évig együtt élnek a felek, hagyják ellaposodni a kapcsolatot, eltunyulnak, aztán kvázi bosszúból a legjobb formájukba akarnak kerülni az emberek, hogy a másik lássa, mit dobott el. Ez egyrészt azért gáz szerintem, mert vetítés - vetít az ember magáról egy képet, hogy ő milyen jól néz ki, milyen menő, stb., aztán amikor megtalálja a következő partnerét, akkor ugyanúgy vissza fog nagy valószínűséggel állni a korábbi normál kerékvágásba, tehát ezzel becsapja a másikat. Másrészt azért gáz, mert az illető hagyott egy párkapcsolatot tönkremenni. Miért nem volt fontos az a kapcsolat annyira, hogy tegyen érte? Miért hagyta, hogy a párja unalmasnak találja és elhagyja vagy megcsalja? Sőt, továbbmegyek. Miért haragszik a másikra, hogy ha elhanyagolta, elhagyta magát, akkor az továbblép? Ki akarna együtt lenni valakivel, aki kanapékrumpli szintjére süllyedt? Kinek jó ez az állapot? Mert szerintem annak se, aki eltespedt.

Kitti arról beszél a podcastben, hogy régen arra kellett ráfordítani a legnagyobb energiát, hogy megfogják egymást a felek, aztán mivel nem volt opció a válás, ezzel le is volt tudva a kapcsolat, kénytelen volt megtartani magát, most viszont az emberek könnyen cuppannak össze, ellenben kialakítani egy kapcsolatot, megtartani egy párkapcsolatot baromi nehéz. Ki is mondja, hogy nem a szakítás után kell elkezdeni mindenféle újba belevágni, hanem bele kéne vinni a meglévő kapcsolatba az újdonságokat, mert valószínűleg ez tartja majd meg azt. Szerintem ez nagyon fontos mondanivaló és mélyen egyetértek vele. Nekem például a salsa és a bachata rengeteget ad, mindig tele vagyok energiával utána, hazamegyek és csak mesélek, milyen jól éreztem magam, megmutatom az új figurákat. Imádtam együtt game-elni Ferivel és a baráti társaságával, rengeteget hülyéskedtünk és sokat fejlődtem mellettük. Szóval igazából bármi lehetne ez a plusz, új dolog, szerintem az is jó, ha egyedül csinálja az ember és csak az élményeit osztja meg a párjával, az meg aztán fantasztikus, amikor együtt tudtok valamit csinálni.

Megint az került megerősítésre bennem, hogy nagyon nehéz párt találni manapság. Nem csak az ismerkedési terep hiánya miatt, hanem mert felőröl minket a munka, a rengeteg nehézség és csapás, ami ér, és bejátszik az a tényező is, hogy kevesen ismerik jól magukat és nagyon sokan folyamatos ingerekre vágynak, ami ellehetetleníti a hosszútávú együttlétet. Nekem van egy olyan hozzáállásom, hogy szeretném a másikat minél mélyebb rétegeiben megismerni és arra vágyom, hogy ezzel ő is így legyen engem illetően, de mintha manapság az emberek az instant élményekre vágynak, nem akarnak mélyre menni, mert akkor nekik is mélyre kell engedni a másikat. Szerintem ez elég szomorú és nem sok jó felé vezet.

Út önmagamig

Végül nem írtam. Nem írtam semmit. Azok az érzések, gondolatok, történések, amiket le kellett írnom, nem voltak publikálhatóak. Nagyon nehéz másfél-két évem volt, az életem fokozatosan tönkrement, majd gyorsuló ütemben zuhantam a padló felé. Csattantam, széttörtem, de a falka szeretete, kitartása erősebbé és biztosabbá tett dolgokban, mint amilyen addig voltam valaha.

Otthonról hoztam magammal a két legnagyobb félelmemet: hogy akiket szeretek, azok igazából nem szeretnek és hogy engem nem lehet eléggé szeretni, mert sosem lakom jól, a szívem egy lyukas kancsó, amiből kifolyik a beletöltött szeretet, ezért idővel mindenkinek a terhére leszek. Utóbbit anno az első csajom vetette a szememre, valahogy akkor lett formája a félelemnek. Hordoztam magamban és rettegtem, hogy ha nem vagyok elég jó, érdekes, odaadó, figyelmes, ..., akkor beigazolódik és elveszítem azokat, akikre építettem.

Utólag látom, hogy kiszabadultam egy bántalmazó kapcsolatból és belekerültem egy másikba. Nagyon sokáig azt mondtam, Krisz nem rossz ember, csak a démonai és a sérülései irányítják, de több, mint egy évvel a végleges szakításunk után, látva, hol tart most és miket tett, miután különmentünk, nem tudom tovább áltatni magam ezzel a szöveggel. Imádtam őt. Ő úgy gondolja, nem, de ez is csak azt bizonyítja, hogy nem ismert engem eléggé. Meg akartam változni, hogy tökéletes legyek számára. Amikor szerelmes vagyok valakibe és az erőfeszítéseimmel magam ellen megyek, nem érzem, mennyire nagy marhaság, amit csinálok. Hogy ha meg kell változnom valakiért, akkor annak a kapcsolatnak semmi értelme. Hogy képtelen vagyok alapjaiban megváltozni, ahhoz nem elég az elhatározás, arra csak egy letaglózó, súlyos tragédia képes, hogy kicserélje az embert. Így lett a közös öt évünk tánc üvegszilánkokon meztélláb. Amikor nem álltak a talpamba a szilánkok, elvarázsolt a zene és a hangulat, a közös hülyéskedések, a szerelmi flow, a kellemes dolgok. De amikor belém hasított a fájdalom, végtelenül tudtam gyűlölni magam. Néha meg akartam halni, mert úgy éreztem, nincs remény, hogy velem van a baj. Igazából azzal volt a baj, hogy nem fogadtam el magam és nem jelöltem ki, meddig megyek el valaki másért, mi az, amit magamért kell megtennem.

Betöltöttem a 30-at és azt adtam magamnak ajándékba, hogy önmagam leszek. Akkor is, ha ez csak nekem felel meg. Megváltoztattam a polgári nevem. Felvettem a Liát, mert a személyiségem alapkövévé nőtte ki magát a kreatív énem. A barátaim nagy része amúgy is így szólít, mert az írós nevemmel ismert meg. Mert engem ismert meg, az írásaimat, a hobbijaimat, a gondolataimat, az érzéseimet, nem azt a felszínt, aminek a fenntartására rengeteg energiát pazaroltam, mert görcsösen ragaszkodtam hozzá. Elengedtem, nem akartam tovább "normális" lenni. Minek erőltessem, ha nem megy? Előtte csináltam egy társadalmi kísérletet is, a szoftver suliban Liaként mutatkoztam be és teljesen felvállaltam, hogy nem vagyok monogám cisz heteró nő, és nagyon pozitív dolgok értek. Adott volt, hogy ezt magasabb szintre emeljem és a mindennapjaim részévé tegyem. Aztán elég sokat írtam már arról, mennyire visszás a kapcsolatom a családommal... Anyuval rengeteget harcoltunk, bár volt idő, amikor az egyik legjobb barátom is volt. Az öcsémmel remekül kijövünk, abszolút felnézek rá és a legjobbat kívánom neki. Apuval meg lassabban hullámzó a kapcsolatom. Már beletörődtem, hogy új családot választott magának. Nem akartam az ő és a nagyanyám rideg, célorientált, pénzhalmozó karmáját tovább cipelni. Ez nem én vagyok. Meg az is hülyén jött ki, hogy Aranymosáson kikerült Szabó Krisztina regényrészlete és mindenki nekem jött gratulálni. Olyan nevet akartam, ami csak az enyém. Vicces út vitt addig, sokáig gondolkodtam rajta, de meglett. Szeretem a nevem végre. Apu egész jól fogadta, anyu viszont totál kiakadt rajta és ő volt felháborodva, hogy eldobtam a családnevem. Fura volt. Azon aggódott, hogy megbántom ezzel aput, pedig vagy másfél éve tudta, hogy nevet akarok változtatni és meg is értette, támogatta is.

Timitől és Robitól életfás medált kaptam, miután hivatalosan elfogadták az új nevem. Egy új élet kezdete volt. És a változásé is. Markáns vonalat húztam meg annak határán, mit viselek el, elkezdtem megfogalmazni az igényeimet és megkeményítve magam kiadtam azok útját, akik élősködni akartak rajtam. Elkezdtem abbahagyni az öngyűlöletet, mert pánszexuális vagyok. El sem tudom képzelni, mi ezzel a baj. Azzal, hogy bárkiben, nemre, kinézetre való tekintet nélkül meg tudom találni a szerelmet, hogy boldog tudok lenni azzal, aki szeret engem, mindegy, milyen nemű és küllemű. Oké, egy tinédzser vagy egy nálam sokkal idősebb ember nem játszik, valahogy az nem vonz, ezért nem írtam a kort, mint lényegtelen tényezőt. Szerintem az is lejött már rólam, hogy nem barátolom a nemi sztereotípiákat és elutasítom a kliséket, mert a XXI. században a régi felfogás szerint nincs értelmük és létjogosultságuk. Ha még mindig ott tartanánk, hogy a férfi el tudná tartani az egész családot, csak neki lenne joga szavazni és kötelessége lenne megtagadni a gyengéd érzelmeit, a nő feladata lenne az érzelmi háztartás, a gyereknevelés és a háztartásvezetés, oké, de ez egy letűnt kor hála égnek.

Csigusszal kapcsolatban rengeteg feszkó volt a kapcsolatunkban Krisszel. 2019 végefelé rá kellett jönnöm, vagyis lehet, hogy inkább be kellett ismernem magamnak, hogy az érzéseim Csigusszal kapcsolatban csak egy bizonyos spektrumon belül változnak. Én nem tartottam ezt problémának, mert nem csináltam és nem is akartam olyat csinálni, ami sértette volna a Krisszel való kapcsolatomat, de ő nem tudott bízni bennem és máshol is vannak a határai, mi bánt egy kapcsolatot. Meg másképp is gondolkodunk a hűségről szerintem. Tulajdonképpen november végén, december elején mondtuk ki először, hogy vége, de a karácsonyra való tekintettel nem akartuk szétrúgni mindenki életét, úgyhogy azt akartam, hogy még egy hónapig csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne. Egész jól ment.

Valamikor ekkor tájt kezdtem pedzegetni, hogy mi van, ha poliamor vagyok. Ha képes vagyok több ember iránt egyidőben szerelmet érezni. Igazából ez mindigis így volt. Egész életemben úgy alakult az életem, hogy egyszerre jártam egy sráccal és egy lánnyal is, mert mindkettőt szerettem... És ez magyarázná, hogy Csigával hogy nem múlt el végleg az, amit érzek... Krisz persze teljes erőbedobással tiltakozott, úgy érezte, ha elfogadom, hogy ez vagyok én, akkor legalizáljuk, hogy bárkivel kufircoljak, pedig én egyáltalán nem ezt akartam. A poliamóriát én az amória részéről közelítem meg és nem feltétlen érzem szükségét, hogy szexszeljek mindenkivel, akibe szerelmes vagyok. Mégis ez lett igazából a kapcsolatunk kaszája.

Február közepén vége lett, aztán jött a covid és főnök felhívatott, hogy úgy tudja, le fogják zárni a fővárost, szóval ha esetleg nem tudnék jönni dolgozni, akkor vagy fizetés nélküli szabadság, vagy szabadság... Úgy, hogy vissza akartam költözni Budapestre, amit egy albérlet tudott volna megtestesítei, nekem nem fért bele, hogy kiesik a fizum, a szabadságomat meg nem erre akartam pazarolni. Beijedtem és hajthatatlan voltam, Timi és Robi pedig megengedte, hogy odacuccoljak hozzájuk. Életem legharmonikusabb, legteljesebb egy hónapja volt. Nehéz elmagyarázni, mit éltünk át, de fantasztikus volt. Aztán Talyék albérletében megürült egy hely és odaköltöztem április elején.

Csiga március közepén állt elém azzal, hogy öt éve vár rám. Megvolt benne a spiritusz, amit hiányoltam belőle addig. Úgy tűnt, felnőtt a kapcsolatunkhoz. Jól indult a kapcsolatunk és végre megélhettük azt a szerelmet, amit egymás iránt érzünk. Lassan vetkőztem le a görcseimet és nyitott voltam meglátni őt más aspektusból, mint férfi. Rengeteg elfogadást és szeretetet kaptam mind tőle, mind Timitől, Robitól, Bogicától. Meg másoktól. Krisz még odaszúrt párat a következő két hónapban és teljesen padlót fogtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább folytatni, beledöglöm a fájdalomba és a szégyenbe. De a belső kör valósággal túltöltött szeretettel. El tudtam hinni lassan, hogy rendben vagyok olyannak, amilyen vagyok és csak utólag vettem észre, hogy a két legnagyobb félelmem elpárolgott.

Anyu reakciója volt durva. Mikor szakítottam Krisszel, azt kértem tőle, majd együtt mondjuk el a családomnak és csak azután, hogy külön tudtunk költözni, mert elég hülyén jönne le, hogy szakítottunk, de egy ágyban alszunk. Ezt az én családom sem nézte volna jó szemmel. Belement, de míg én távol voltam, elment anyámhoz és elmondta neki. Aztán elmondta az öcsémnek, az apámnak, a gyerekkori legjobb barátnőm apjának... meg még ki tudja, kinek. Azzal a felhanggal, hogy én leléptem a szeretőmmel, meg mekkora szemét vagyok. Kétszer ültem le anyuval megbeszélni a dolgot tavaly. Természetesen a szakításunk az ő tragédiája volt és én értsem meg, hogy ez neki mennyire fáj... Elmondtam, hogy Krisszel nem lehet jövőt tervezni, mert nem fogad el engem, nem bízik bennem, a barátaim egy részét ki nem állhatja, folyton csak kettesben akar lenni velem, egy anyagi csőd, nem akar visszaköltözni Budapestre, mert neki egyszerűbb a nagyanyámmal élni, ahol megvan a temérdek placca a szarjainak, kevesebbet kell fizetni, mint egy albiért, és gyereket se akar, mert már van egy fia. Anya erre azt magyarázta mindkét alkalommal, hogy de Krisz milyen jó parti, meg hát igen, féltékeny, mert annyira szeret, meg furák a barátaim amúgy is és én túl sok időt foglalkozom velük, meg elvagyok a kis világomban. Jó, hát Krisznek vannak hibái, de hát mindenkinek vannak és annyi mindent megtesz értem ez a fiú... Mintha két külön dimenzióban lettünk volna. Megkérdeztem tőle, hogy abba belegondolt-e, hogy 31 évesen talán még szeretnék élni, családot, nem pedig egy olyan faszi mellett leragadni, aki folyton rajtam csüng, elveszi az életterem és a lehetőségeim. Jó, hát ebben igazam van, de hát Krisz olyan jó ember... Zsigerileg felbaszott és bántott ez a hozzáállás. És a pláne, hogy minden egyes alkalommal, mikor beszéltünk, meg kellett jegyeznie, hogy ő nem kedveli sem Csiguszt, sem Timit.

Abban a fél évben, amíg Csigával voltam, alig keresett. Felhívott a születésnapomon és mintha minden szuper lenne, felköszöntött, jaj de jó lenne találkozni, szívesen megvendégelne ő is... Ültünk Csigusszal a Fecskében, ami az egyik kedvenc helyem lett, és valahogy annyira... abszurd volt az a telefonhívás. Anyu azon az állásponton volt, hogy neki nem kell szeretnie azokat, akiket én szeretek, beszélgethetünk bármi másról is, és nem kell elfogadnia olyannak, amilyen vagyok, mert amikor mi találkozunk, akkor elég, ha normális vagyok. Nekem meg ez ilyen "aha... nem" kategória volt. A kaput aztán az tette be, amikor elhívott strandolni nyár végefelé öcsémmel hárman. Egész jó hangulat volt, valamennyire megbeszéltük az elmúlt közel fél évet, aztán elmondta, hogy igazából Krisszel mentek volna, csak Krisz sosem ért rá. Én így ültem és próbáltam felfogni, hogy ez miez, miafasz. Annyira kiakadtam, hogy képtelen voltam mit mondani erre, később elmondtam apunak. Apa nem az az ember, aki kimondja a véleményét, az érzelmeit sem igazán fejezi ki, de ez még őt is felborította. Azt mondta, az ilyet akkor se mondja meg az ember, ha igaz. Nekem ez volt az a momentum, aminél bebizonyosodott, hogy az, hogy anya gyereke vagyok, nem jelent semmit a számára. Legalábbis egy rizsszemmel se többet, mint a Krisszel való jó kapcsolata.

Sosem kértem azt, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot. Sosem kértem azt, hogy legyen róla rossz véleménnyel, ne szeresse. Azt kértem, hogy felém legyen lojális, mert én vagyok a gyereke. Ezt vagy nem értette, vagy nem akart felém lojális lenni, mert mindig azt mondogatta, hogy ő nem tud köztem és Krisz között választani, meg ő nem olyan, aki utcára dobja azt, akivel jóban van. Hát jó, én ezzel lezártnak tekintem a témát. Ha nem tud választani köztünk, akkor még most sem érzi magát az anyámnak, és akkor nekem sem kell úgy viselkednem tovább, mint a gyerekének.

Voltam 2019 végén két Hellinger állításon. Ez egy nagyon jó, de borzasztóan felkavaró módszer valamilyen probléma gyökeréig ásásához. Nekem rávilágított, hogy "anyám elbaszott gyereke vagyok" és addig nem fogok tudni kimászni a gödörből, amíg nem tudok szakítani a rossz családi mintával. Tökre összeállt a kép az elmúlt másfél-két évben. Azt már régóta mondtam, hogy anya életútját csinálom, csak felgyorsítva. Azt is tudtam, hogy a szüleim nem akartak házasodni, építkezni és gyereket. Nem álltak készen, csak belehajszolták őket. Ez tönkretette az életüket és a szerelmüket. Aztán tavaly anya megmondta, hogy nem tudott engem szeretni gyereknek. Én tudom, hogy tinédzsernek is elviselhetetlennek tartott, mert falakat építettem magam köré és kizártam mindenkit és mindent, ami kellemetlen volt, ha meg sarokba szorultam, vagy fel kellett venni a kesztyűt, abban nem volt köszönet.

Zárult a kör: a legnagyobb félelmem az volt, hogy akit szeretek, nem szeret viszont és kiderült, hogy az anyám nem szeret. Lehet, hogy ő úgy gondolja, szeret, de az, amit ő szeretetnek gondol és érez, az nem az, amit én is annak gondolok és érzek. Nincs benne elfogadás, támogatás, bizalom, odaadás.

Ferivel valamikor az első karantén idején kezdtünk beszélgetni. Eleinte egy-egy poénkodós megszólalásunk volt, piszkáltuk kicsit egymást, de ez a cégnél teljesen mindennapi. Aztán elkezdtünk általános dolgokról beszélgetni. Hogy nehéz manapság normális lányt találni a huszonközepi-végi korosztályban, mert a legtöbb aranyásó vagy életképtelen. Hogy mi a gond a világgal. Aztán kezdtünk személyesebb témák felé terelődni. Egyre többet dumálni... Telefonálni... Szimpatikus, jóvágású, szorgalmas, vicces, intelligens srác, ismertük egymást már egy éve, vele beszéltem legelőször telefonon a cégnél, mikor bedobtak a csajok a mélyvízbe. Valamit meg kellett tőle kérdeznem és meg kellett valamire kérnem, de akkor még nem értettem, miről beszélünk, és előttem kezdett egy héttel, szóval ő se nagyon, ezért szétröhögtük azt a telefonhívást. Jókat dumáltunk bármiről magánban, nyáron, míg szabin voltam, megviccelt azzal, hogy szanaszét állította a céges székemet, majdnem ő segített befejezni a degukecót, de túlságosan zavarba hozott az egész helyzet, ezért Robit kértem meg, hogy segítsen. Tetszett nekem. Jött a flörtölés... észrevettem, hogy a nonverbális kommunikációm extrém durván a "figyelj rám!", hogy alig bírom leállítani magam, mikor megjelenik az irodában. És azt is, hogy ő is folyton figyel engem, néha nekem beszél dolgokról, nekem mondja el elsőnek, közben meg igyekszik feltűnésmentes maradni, nem lebuktatni magát vagy azt, hogy milyen jóban lettünk. Vicces volt, izgalmas és egy kicsit veszélyes is.

Timi számára nyilvánvaló volt, hogy belezúgtam. Még beszélték is Robival, hogy vajon megmondja-e nekem, vagy inkább várja meg, amíg én rájövök. Rájöttem. Nem volt nehéz, bár egy ideig igyekeztem távol tartani magamtól ezt a dolgot. Elmondtam Csigának is, aki mindig azt képviselte, hogy bízik bennem, az a fő csapásirány, hogy vigyázzak magamra és érezzem jól magam. Ettől függetlenül sokat sírtam attól félve, hogy ez megváltozik. Tavaly az év középső szakaszában többet sírtam, mint amennyit aludtam. Voltak olyan éjszakáim, ha valaki nem aludt mellettem, amit szinte átvirrasztottam és csak gondolkodtam, agyaltam, felidéztem dolgokat, meg bőgtem. Szeptember elején elhívtam Ferit egy találkozóra. Nem volt elképzelésem, mit csináljunk konkrétan, én sétálni szerettem volna meg egy jót enni. Szegény, nem mondta, hogy a sétát ő már letudta melóban, úgyhogy több, mint 35.000 lépéssel zárta a napot, miután a fél fővárost begyalogoltattam vele. Fokozatosan avattam be őt a dolgaimba és egész jól fogadta. Elfogadta. Valamivel később bevallottam neki, hogy beleestem és hogy bővíteném vele a kapcsolati státuszom. Olyan aranyos volt, lesokkolt és megkérdezte, erre most várok-e választ. Megnyugtattam, hogy nem, szerintem ez olyan dolog, amit alaposan át kell gondolni, és hogy nyugodtan kérdezzen bármit, nyitott könyv vagyok, nincs tabu vagy rossz vagy kínos kérdés. Ő nem olyan, ő magában szokta átgondolni a dolgokat.

A Ferivel való kapcsolatom épült, a Csigával való kapcsolatom, úgy éreztem, megrekedt. A két fiú között egész pontosan 8 nap van korban, vannak hasonlóságok köztük, de baromi nagy kontrasztot is adnak. Gyűltek a jelek, hogy Csigusszal nem teljesen jó minden a kapcsolatunkban, de reflexből bedobozoltam őket. Aztán egyszer csak vége lett a hajtásnak a melóban, rám szakadt a magány és szembe találtam magam a jelekkel megpakolt dobozzal, hát kipakoltam. Eléggé kibuktam, azonban tisztában voltam vele, hogy ennél a pontnál az előző kapcsolataimban mindig elbasztam. Mindig meg akartam menteni a másikat magától, mindig azt akartam, hogy hozzon ki magából többet és elkezdtem az energiáimat arrafelé fordítani, hogy őt építsem. Minden egyes alkalommal katasztrofális vége lett. Egyszerűen... meg kellett törni ezt a rossz sémát. Rohadtul fájt, hogy pont Csigánál, akitől annyit kaptam, akit annyira szeretek... de úgy éreztem, bántanak apróságok és hogy elégedetlen vagyok a haladási irányunkkal, ütemével, ezért nagyjából egy hónap múlva el fogom kezdeni ösztökélni, mint valami marhát, jönnek majd a veszekedések és tönkremegy vele teljesen a kapcsolatom. Átgondoltam, és arra jutottam, a barátságom sokkal fontosabb vele, mint az, hogy megpróbáljunk párkapcsolatban maradni. Nem ugyanott tartunk tapasztalatokban és szerintem nem is tudjuk teljesen lefedni egymás vágyálmát. Tudom, hogy utóbbival ő nem ért egyet, de túl nagy az ízlésünk között a különbség, ami összeköltözés után okozott volna kellemetlenségeket. Meg vannak rossz mechanizmusai, amik zavartak és egy ponton túl nem akart javítani rajtuk, ami engem bosszantott.

Egy huszárvágással szakítottam vele. Ha nyújtottam volna, ha próbálok óvatosabb lenni, akkor csak szétkentem volna a szart. Feri aznap jutott döntésre velem kapcsolatban, ezért arra kértem, akkor találkozzunk másnap. Úgy gondoltam, off, neki ez nem fér bele, szóval nap végén majd egyben jól kisírhatom magam mindkét fiú miatt. Nem így lett, azt írta a cetlijére - mivel azt kértem, hogy utólag foghatatlan legyen a dolog, hogy ne mondja, hanem írja le, mit döntött, én is leírom, előző tali előtt min buktam ki -, hogy ha még mindig rendben van nekünk, akkor próbáljuk meg. Elég... megdöbbentő volt nekem. Éreztem, hogy ez neki is egy erős határfeszegetés lenne. Nem kevésbé volt meglepve, hogy az én cetlimen az állt, szakítottam Csigusszal.

Anyu október közepén hívott fel. Felkészültem rá, hogy nagy esernyőt kell magam elé tartani, mert önteni fogja rám a dolgokat. Hogy nem természetes, hogy anya és lánya nem beszélnek, meg még addig rakjuk rendbe, amíg él, mert hát az egészsége nem a legjobb és a covid... Aztán kitért rá, hogy hallotta, hogy új fiúm van és szívesen megismerné. Mert hát tudom, hogy ő Csigát nem szívleli és nem örült neki, hogy összejöttem vele... Na azon rohadtul felhúztam magam. Rövidesen leráztam és elég sokáig dühöngtem rajta. Mikor Feri hazajött, bocsánatot kértem tőle, hogy nem fogom bemutatni anyámat, mert ez így nekem nagyon nem oké, ő pedig megnyugtatott, hogy ahogy érzem, ő megérti. Abszolút elfogadást és bizalmat kapok tőle a barátkozásunk kezdete óta, ami nagyon jólesik. Így kezdtem el kizárni anyámat az életemből. Nem mentem el a születésnapi összeülésére sem, aztán karácsonyra se, újévre sem. Ő volt időszak, amikor heti többször együtt kávézgatott Krisszel, engem meg arról nem kérdezett meg, hogy fenn tudom-e tartani magam egyedül, van-e segítségre szükségem, hogy érzem magam. Azt persze a szememre vetette, hogy én nem érdeklődtem felőle. Az meg végképp abszurd volt, hogy a legnagyobb vágya az, hogy mi békében meglegyünk Krisszel és majd a jeles eseményeken egy asztalhoz ültessen minket. Nem tudom, neki hogy esett volna, ha az ő anyja mondta volna azt apuval való válásuk után, hogy "majd ha megnyugszanak a kedélyek, karácsonyozzunk együtt a volt férjeddel és az új párjával". Én bedobtam ezt neki, de mintha kínaiul beszéltem volna. Főleg úgy, hogy Krisz iszonyat fostsunamit csinált azzal, hogy a saját szájíze szerint tálalta mindenkinek a szakításunk és párkapcsolatunk történetét, hogy megpróbált konkrétan ellenem fordítani embereket.

Félreértés ne essék, én tisztában vagyok vele, hogy mindenki másképp lát egy adott dolgot és az érzelmi érintettség más szemüveget biggyeszt az orrunkra, nem tudunk objektívek lenni. Tök rendben van, hogy az ember a legjobb barátjának őszintén megmondja, mekkora szar alaknak tartja az exét, mindegy, rászolgált-e erre. De hogy ezt az exem anyjának tegyem... aki még egyet is tud ezzel érteni valamilyen szinten... Nope.

Nyolc hónapja vagyunk együtt Ferivel. Harmónia, béke, öröm, boldogság, szerelem a kapcsolatunk. Elfogad olyannak, amilyen vagyok és ennek ellenére is maximálisan bízni tud bennem. Ha valami cuki vagy vicces történik, fényképet küld Timinek vagy sztorizgat rólam, mindig gondol Timire, Robira. Jókat hülyéskedik Bogicáékkal is, együtt örül a születendő csemetének, elfogadja Fischert is, Kishit és Tadeshit is. Belesimult abba, ahogy kialakult az életem, mielőtt a szerves részévé vált volna. Úgy érzem, valóra vált a dédelgetett álmom és olyan irányba haladunk együtt, ami elégedetté és boldoggá tesz. Mindannyiunkat.

És arra is rájöttem, hogy ő a kívánságpasim. Amikor még Krisszel jártam, időnként azt kívántam, hogy megismerhessek valakit, aki az ő és Csigusz jó tulajdonságaival bír. Köszönöm univerzum, imádom Ferit.

Vége az álmatlan éjszakáknak

Ma már rémesen ki voltam purcanva agyilag, átmentek dolgok a fejemen feldolgozás nélkül, azt sem tudtam, mi van körülöttem, meg ilyen apróságok. Beszélgettünk Timivel, mondta, hogy belerúgott valamibe és fáj a lába, majdnem elsírta magát, néhány perc múlva én azt válaszoltam rá, hogy én is majdnem elsírtam magam, csak melóhelyen nem akartam, meg csak azt akartam, hogy legyen megoldva a helyzet, erre visszakérdezett, hogy még mindig a lábáról beszélünk-e. Hát én spec arra gondoltam, mikor azt hittem, a nekünk jött csomag nem nekünk lett szánva, s mikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy jött ez nekem, elkezdtem röhögni, bár ez inkább röhögőgörcs volt és alig tudtam leküzdeni, meg aztán majdnem sírtam is.

Mindenki annyira nagy lázban volt körülöttem és mindenkinek szerettem volna örömet okozni, mindenkivel együtt akartam csomagot bontani, úgyhogy kitaláltam, hogy péntek este az Alleeban csinálunk egy nagy csomagbontást, mikor Timi rákérdezett, hogy akkor hogy is lesz a program és rájöttem, hogy meg sem kérdeztem tőle, hogy nem baj-e, ha összehívom, aki szeretne ott lenni a csomagbontáson, ezzel szétrobbantom a szokott pénteki talinkat. Na akkor jött a fejhez kapás, Taly mondta, hogy suliban van, Nana nagyon megörült a közös csomagbontásnak, de visszamondtam és ő is rájött, hogy nem ér rá, Benével hárman meg már meg tudtuk volna oldani. Persze a dolog nem így lett.

Én hazajöttem, hogy varrjak egy keveset, tegnap ugyanis nekiültem a táskának, kiszabtam az oldalait és a belső oldalait, összevarrtam őket egymással, majd elkezdtem a táska falait is összevarrni. Itthon ma az a meglepetés ért, hogy nem működik a gép, folyton elszakad a cérna, eltűnik az alsó szál, mire rájöttem, hogy be kell pattintani az orsótartót alul, s utána már jól ment. Bele fogok rázódni és a tűfóbiám is el fog kicsit pártolni tőlem, mivel úgy fest, a táska elkészülését jobban akarom, minthogy pár tűszúrás megriasszon. =) Nagyanyámtól lestem el anno, hogy ha nem adja magát jól két anyag, gombos tűvel össze kell ölteni, úgyhogy bár lassít a műveleteken, mégsem annyit, mintha vissza kéne fejteni az elrontott varrásokat. =) Egyszer tegnap ez is előfordult, de ma már egészen egyenesen tudtam varrni. Oké, tegyük hozzá, nincs sem szemmértékem, sem térlátásom. XD Sebaj, megdolgozom a sikerért. ^^

Épp indultam volna, mikor Bene megérkezett. Addigra a kutyát már ráncba szedtem, pórázt tettem rá, rajtam volt a kabát, vállamon a táska, indulásra készen álltam, de Bene kezében egy kartondoboz leledzett, amit nem lehetett félreérteni, hogy micsoda. Kábé fél füllel még hallottam, hogy a munkaidejének lejárta előtt fél órával érkezett meg a futár és hogy Bene abban reménykedett, hogy már nem leszek itthon, ő letette volna az ágyra és jön utánam, bár tudta, hogy kiakadok, ha játék után találom meg, mert úgy gondoltam volna, hogy szólnia kellett volna, hogy megjött Björn. =)

Mondanom sem kell, még a táskát se dobtam le, s már estem is neki a csomagnak. Azzal kezdtem, hogy kiszabadítottam a papírokat, ami a dobozra volt csomagolva, majd a postai ragasztást felvágdostam. Tudtam, hogy felnyitották a csomagomat, mert kerestek benne illegális árut, mondjuk így, meg a lelkesedésem is vitt, alig jutottam el addig, hogy lefotózzam a dobozt. XD

Csomó kis darab volt benne külön csomagolva. Egy pár barna szem, némi putti, egy tépőzár, amire még nem sikerült rájönnöm, mire jó, hova kéne felhasználni, szivacs, amivel tisztogatni lehet, meg a kampók és a kiflik, amiket egészen a mai napig nem tudtam, mire jók. XD

Hát így nézett ki a dolog. Azt hiszem, ekkor vettem le a kabátom, mert láttam, hogy még egy pár percet rá kell szánnom az összerakásra. Én arra számítottam, hogy egyben lesz a srác, mivel a képen úgy volt, de csak a torzó volt összerakva, rajta a két felkarral, alkarral és combbal. Először a kezeket bogoztam ki a pukifóliából, arra voltam épp a legkíváncsibb. A fejet utolsónak vagy utolsó előttinek akartam hagyni, amolyan az utolsó löketek is legyenek igazán élvezetesek címen, de azt hiszem, harmadiknak találtam meg és baromira elcsodálkoztunk, mennyire kicsi. Bene közben állt mellettem, volt, amire rákérdezett, micsoda - például a szivacs -, nézte, milyen izgalommal és átszellemüléssel vágdosom a ragasztásokat, esetlegesen a fóliát, s azt a részt, amit én már megszakértettem, kigyönyörködtem aktuálisan magam benne, megvizsgálta. =)

Végre előkerült a srác. Mit mondjak? Gyönyörű. Imádom a színét, az eres karjait és ágyékát, a szép pociját és formás fenekét. Egy mini adonisz, na. =) Az életben nem vagyok oda az eres testrészekért, a saját kidudorodó kézereim kifejezetten taszítanak néha, de Björn... Elfogult vagyok, azt hiszem. ^^ Porolt rendesen, a térdízületeken meg először röhögtem, hogy hát ez meg mi a franc és hova kerül, de aztán hamar rájöttem, mi a stájsz. =D

Nem a legjobb fotó, de talán látszik, hogy milyen szép kezei vannak. Tervezek természetes fényben is képeket csinálni, de ez vagy csak szombaton, vagy csak vasárnap tud majd megvalósulni valószínűleg, mivel meztelenül nem viszem utcára - főleg táska nélkül -, mert valami elmebeteg perverznek néznek a végén. XD

Bene képei, amint igyekszem a kezét rátenni a fiúra. Ezek szerint a kabátot még le se vettem. XD Ekkor jöttem rá a két holdacska funkciójára és arra, miért mondta mindenki, hogy egy SD összerakásához minimum két ember kell. XD Elég nagyot küzdöttünk a fiúval és amúgy meglepően pici kampói vannak a kezeiben és lábaiban, s megdöbbentően nehezen mozgatható a fejében a kampó, szóval kellett hozzá madzag, hogy mozgatni tudjam. Még jó, hogy nagy figyelemmel kísértem, ki hogy szedi szét a babáit, füleltem a tanácsoknál, de komolyan. XD

Újabb rémes képek rólam, itt már lekerült a kabát, mert Björn megizzasztott minket. =D Azt hiszem, a szemeit jól sikerült berakni, bár lefotózni a gyér fény és a kis szemrés miatt nem volt értelme, majd lesz róla kép természetes fényben. Amúgy teljesen jó a 12mm-s szem, ha nagyobb lenne, nem lenne szemfehérje és furán festene a srác. =) Ezen kicsit aggódtam. Rendeltem egy másik parókát korábban és egy parókasapkát is, de azok még nem érkeztek meg, utóbbiról semmi infóm, mivel nincs követőkódja, úgyhogy emiatt húzom a szám, de az a haj nagyon szép, imádom. =)

Lesifotó a la Bene, mivel elég nagy a frufru. XD Jót röhögtem rajta és egy darabig elszenvedtem, mire kisöpörtem némi hajat az arcából. =)

"Te jó Isten! Hova kerültem?!" - Két idióta körbeugrálta, egy kiskutya ugrabugrált körülöttük, malac mormolt, egérke szöszmötölt a kecójában... =D

Mit tesz, ha az embernek kreatív párja van...? =D Nyilván meg lesz vágva a frufru, csak még nem tudom, hogyan, ezért eszembe sem jutott nekiállni, főleg, mivel hívott Ákos még olyan hat előtt, hogy ha megy valaki boltba, hozzon neki egy zöld vizet, de mondtam, hogy most jött meg a várt csomagom, ezért én sorry, de késni fogok. Erre kérdezte, hogy a figura, mire azt válaszoltam, hogy amennyiben a 65 cm még figura kategória, az esetben igen. =D Tök cuki volt. Amúgy nagyjából egy órát késtem. XD

Kodama jól megszaglászta. =) Nagyon izgatott volt, alig várta, hogy megismerkedhessen az új jövevénnyel. Mindig ez van, tudni akarja, ki került még be a nyájába, hogy vigyázhasson rá, terelgethesse. =D Minden új dolog érdekli, meg hát nehezményezte, hogy nem megyünk sétálni, holott beígértük neki. =D

A megállítása viszonylag egyszerű, de azért ott álltunk körülötte mindenre készen, hogy ha mégis dől a baba, el tudjuk kapni. ^^ A háttérben ott a készülő táska, a varrógép és a dobozról lementett papírosok. =D Szép fiú, tényleg imádom. ^^ Dani első kérdése mi volt szerintetek? Hogy a kukaca állítható-e. XD Mondtam neki, hogy Björné nem, de az ötödik és hatodik projektemé az lesz. =D Mit mondjak? Nem csalódott bennem. =D

Próbáltam lefotózni az arcát és a szemét, de belógott a haja az útba. Bene azt mondta, éjszakára zsákot kell húzni a fejére, hogy ne nézzen minket álmunkban, tekintve, hogy egyben már nem fér vissza a dobozába, mi meg szét nem szedjük, ha nem muszáj. XD Elújságoltam neki, hogy eredeti tervem Trikinek új helyet keresni a szobában és Björnt ültetni az ágy melletti székre, de láttam Benén, hogy nem komálja az ötletet. XD Pedig jobb, ha beletörődik. Azzal érveltem neki, hogy IchiGo is az ágy mellett tartja és még mindketten élnek Gergővel. =) Sőt, mint megtudtam, Hana fiai is az éjjeli asztalon az ágy mellett kaptak helyet. =D

Nyálcsorgatós fotók. =) Nagyon szexi szerintem, ahogy a hátára omlik a haja. ^^ Látszik, milyen kis eres a karja, ami nagyon perverz, de tényleg bejön, tiszta szép a mellkasa és az izmos hasa... Oké, leállok. XD

Így várt haza a srác. =) Egyelőre semmi rongya, arra valószínűleg szombat reggel lesz időm, aztán öltözök és rohanok ki a Nyugatiba azokért, akik nem találják meg némi segítség nélkül a Gólemet. ^^ Ma nagyon kész voltam, végigmutogattam a klubban lévő srácoknak, milyen csodás "figurám" van, meg volt egy félrehallásom is. XD A "fogadó mellett futsz el" helyett "fogd a melled és fuss"-t értettem. XD

Most azt mondom, egészen fura lesz úgy lefeküdni, hogy sem a világórát nem nézem meg, Kínában mennyi az idő, sem az időjárást, milyen a hőmérséklet ott, sem a mailjeimet nem ébredek fel ellenőrizni, írt-e Steven, van-e hír a csomagról, sem remélhetőleg nem ébredek fel éjszaka, hogy azon aggódjak, mi van, ha a doboztam tényleg négy darab minifee van. Sírtam volna, de komolyan. Ez valami durva rémálom volt számomra, meg a két és fél kiló szem is, bár azon valszeg előbb röhögtem volna és csak aztán kezdek sírni. =D

Köszönöm mindenkinek, aki velem izgult, nagyon jólesett a támogatás. Hamarosan elkezdem a Menedék blog írását, de a varrás most előrébb való meló és még mindig annyira sokkos vagyok, hogy nem tudnék írni. =) Remek érzés volt Benével bontani és összerakni Björnt, hallgatni a kommentjeit, a meglepődéseit, mi milyen... =D Folyton azzal jön, hogy jó nagy, nehéz és miért nem lányt akartam, de azt hiszem, egész jól meglesz majd a sráccal egy lakásban. ^^ Ő fektette le a táskára és még be is takarta. =D

Amúgy két napja, vagy hogy kérdezte azt, hogy van-e róla fotó a mobilomban, mivel Björn Stevenes fotója már ott volt és csorgattam rá a nyálam. XD Hát... most Björnről van egy pár képem, de Benéről még mindig nincs, de azt feleltem Benének, hogy tőle más van, tőle a táskámban hordom mindig azt a puffancs digimont, amit egy loli tombolán nyert és teletöltötte nyugi energiával. =D

Na most már megyek aludni - talán tudok is már durmolni. =) A játék remek volt, majd megírom, holnap pörgés lesz... ^^ És Björn mesél, úgyhogy fogok még néhány sztorit írni a közeljövőben. ^^

XD

Elmesélem neki, hogy szörnyen érzem magam, mindenhogy rossz, semmi sem a szokott módon működik, erre a válasz:
- Tudom, Nyuszikám. Hány éve is vagyunk együtt...?

Én meg meglepetten pislogok. Végülis hat év alatt megfigyelhette, főleg két és fél év együttélés után.
Ja, jó...

Köszönöm szépen

Azt hiszem, itt jön az szóba, mennyi mindent köszönhetek másoknak.

Tíz után valamivel elegem a gépből, mert már másodjára fagyott le, úgyhogy felálltam és kimentem a boltba kajáért, mivel amúgy is korgott a gyomrom. Ahogy a pékáruk közt válogattam, hogy az utolsó ezresemből hogyan rakjam össze a napi betevőmet, felhívott Timi, hogy komolyan veheti-e a korábbi engedélyem és elrabolhat-e. Mondtam neki, hogy igen, bár jelenleg a boltból kéne. Oké, akkor kint megvár. Majd' kiugrottam örömömben a bőrömből, úgyhogy gyorsan választottam két nagy kiflit, kakaót, a májkrém és a paradicsom már megvolt, aztán irány fizetni, végül a nyakába ugrani. ^^ Elkérte nekem anyukája régi telefonját, mivel engem már felhívni is csak három-négy nekifutással lehetett, aztán elkísért egy darabon visszafele menet, végül mindketten mentünk a magunk dolgára. =) Bent szépen megkajáltam, beállítottam kicsit a telefont, mert nem akartam például Timi kishúgát nézni háttérképen, meg volt pár szám, amire nagy szükségem volt, de nem volt meg, azokat elkértem Benétől.

Munka után találkoztunk Benével és elárulta, hogy lehet telefonom. Olyan, amilyenre vágytam, piros HTC Desire C. =*__*= Akkor nem tudtuk megvenni, úgyhogy ettünk egy-egy fagyit, aztán mentem IchiGoért, akivel mozizni jöttünk haza. Elhozta az Idő című filmet, ami egy koreai rettenet. X"D Egy jó darabig csak a fejem fogtam, de mikor hat körül Timi befutott, elfeküdt a másik oldalamon, már konkrétan röhögtem a filmen. XD Nem volt rossz amúgy, csak néhány dolog szörnyen bután lett bemutatva, nem figyeltek mindenre, noha azt is értem, egy-egy butaság miért került bele, miért volt fontos. =) Azért elég sokat dobnak a tanfolyamon tanultak az élményeimen, például a big bang az elején és a keretes szerkezet nekem nagyon bejött, ütős volt. =) Legközelebb lehet, hogy a Hanibal ébredését nézzük meg IchiGoval, vagy a Lenyűgöző teremtményeket. ^^

A film után IchiGo ment a Zolihoz, akinél Gergő volt, mi meg elugrottunk Timivel a helyre, hogy pénzt kérjek Benétől kajára. Jókislány voltam, mert nem azzal voltam elfoglalva, hogy telefon, telefon, telefon, hanem elmentünk vele és Stefánnal négyen enni, beszélgettünk, aztán Timit elkísértem a metróhoz, ahol még dumáltunk egy sort, utána kicsit megszeretgettem a klubban lévőket, végül fél tíz tájt már elkezdtem türelmetlenkedni és nyúzni Benét és Zöldet, hogy hazajöjjünk, mivel Bene azt kérte, csak itthon bontsam ki a telefont és együtt is állítottuk be, satöbbi. ^^ Nagyon élvezem, bár mindent még bőven nem csináltam meg rajta, amit be szeretnék állítani, de hát hosszú lesz a holnapi nap is... ^^

Remek nap volt, köszönöm mindenkinek!

Amikor a kölyök kérdez

Pont a napokban gondolkodtam ezen, csak valahogy a mondatok sehogy sem álltak össze. Kavargott bennem ez a téma, mint a köd, aztán Mao valahogy nagyon beletalált a közepébe, s jó indikátorként működött, mert hirtelen minden egy egésszé rendeződött bennem és ki is tudtam adni magamból.


Mao: Lehet egy idióta kérdésem?
én:  akár kettő is =)
Mao: Te párkapcsolatban élsz... egy ideje lekötötted már magad, nem vagy mással... Milyen érzés az? Mármint a párkapcsolat. Miért jó?
én: =)
szept. 8-án lesz öt éve, hogy Benével vagyok
szeretem őt
néha fellobban a szerelem is bennem, de az, amit iránta érzek, egy sokkal mélyebb szeretet-szerelem
ő A Párom, A Társam, A Másik felem
hozzá tartozom, ővele képzelem el az életem, nélküle nem is tudom, mi lenne
valszeg meghalnék, mivel a fizikai síkkal eléggé el tudom veszíteni a kapcsolatot, tehát tényleg nem érzem, ha éhes vagyok, fáradt vagyok, csak akkor, amikor már télleg nagyon súlyos a helyzet, de ha ébrenálmodok, akkor még akkor se nagyon
nélküle meg szétesnék
nekem - sok dologból adódóan - a párkapcsolat egyszerre nyújt biztonságot és korlátoz
alapvetően olyan vagyok, aki férjhez akar menni, gyereket akar szülni, családot, otthont akar
ehhez megtaláltam azt, aki a legalkalmasabb, mert jól megvagyunk együtt, közösek az elképzeléseink, összetartunk, stb.
ugyanakkor én nem igazán vagyok monogám és minden nem vonz, továbbá felületesen bele bírok szeretni emberekbe
ez eléggé megnehezíti a párkapcsolatom, a saját magammal ápolt kapcsolatom és a baráti kapcsolataimat is
ha nem lenne Bene, szabadabban mennék bele azokba a dolgokba, amikre hív ez a lobbanásnyi szerelem
talán engedné is, de nagyon szarul jönne ki, mivel nem elég, hogy ugye barátokba esek bele - és ugye mondtam, hogy a barátságot a szex, a szerelem és a pénz tönkretehet, vagyis ezzel nem keverjük -, de ugye közös a baráti társaság...
de igazából ez a kettősség velem abszolút együtt jár =)
jó érzés egyébként, mert bár képtelen vagyok segítséget kérni és sokszor elfogadni is, azért Bene itt van velem, segít, támogat, kitart mellettem
kiegészít
és mivel abszolút az ellentétem, vonz és taszít - megvan a kifogyhatatlan érdeklődés és a harc kettőnk közt, amire mindkettőnknek szüksége van
nem tudunk ráunni egymásra, mert hol halálra idegeljük a másikat, hol izgalmasan csatározunk, hol imádjuk egymást, stb. =)
Bene mindenben partner a számomra, mértékkel püfölhetem, haraphatom, de lehet hozzá bújni, ő meg szeretget és heccel
és igazából a legcsodálatraméltóbb benne, hogy elvisel és szeret =) de télleg!
minden barátunk azt mondta neki, hogy tiszteli azért, mert kibír engem XD
és én is mondtam, hogy a helyében öt perc után megvertem volna magam, újabb öt perc múlva meg vagy világgá mentem volna már, vagy megöltem volna magamat a helyében XD
és vica versa ám! csak nekem nem mondják annyit, hogy mennyire kitartó vagyok, hogy még ennyi idő után is kibírom Bene mellett XD
kreatív művész, hajlandó hallgatni, hogy a yaoi írásaim olvasom fel neki, felhívja a figyelmemet a hibákra, ötletel, szóval tényleg hű és hű a srác =)
tulajdonképpen imádok és utálok vele együtt élni ^^
imádom, mert velem van és pontosan ezért utálom, mert nem tudok külön lenni tőle =)
ha egy normális méretű otthonunk lenne, ami nem lenne tele lommal és lenne egy saját szobám, frankó lenne, de tényleg
kéne egy takarítónő, aki minden héten a haját tépné, hogy mit össze bírunk rendetlenkedni, és minden szuper lenne
eléggé sajátos a rendünk XD
áh, most végignéztem rajta és megint tök szerelmes lettem belé XD a hasán alszik, mellette a takaró, előtte a már lecsukott gép... XD
nagyon cuki srác, aki időnként totális idiótába megy át XD
nem tom... az egész kapcsolatunk totál ellentétekre épül, de ez nálunk normális és kétlem, hogy nagyon változni fog
Mao: Szeretem amúgy, mikor így írsz róla... ilyenkor igazán érzem, hogy szereted.


Igazából az a fontos, hogy megismerjük a másik alapvető dolgait, mint például nálam azt, hogy ha nekem bajom van, akkor engem nem igazán lehet ölelgetni, mert nem szeretem, nekem idő kell elmondani, hogy mi van és van, amikor mondani nem is megy, csak leírni, míg Benének pont az kell, hogy szeretgessem, megöleljem, meghallgassam. A műhely, a tereptárgyak, a számítástechnikai dolgok és a munkahelyi problémák elég nagy éket vertek közénk, meg miután hazajött Szegedről a műtét után, úgy éreztem, hogy már nem ő, hogy idegen lett, akivel nem tudok mit kezdeni, de Balaton után a nagy kifakadása után én is el tudtam neki mondani, hogy nem tudok vele mit kezdeni, mert nem ismerek rá. Az, hogy tudunk beszélni egymással, a gondjainkat is el tudjuk mondani, rettentően fontos és mindig akkor van gáz, amikor ez nem megy. Szokott is robbanni. Ciki, nem ciki, időnként le kell húzni a szőnyeget az alátolt koszról és fel kell számolni, de persze legjobb lenne nem oda bekotorni, hanem rögtön kitakarítani, csak hát az emberi természet ilyen. =) Viszont ha fontos egy kapcsolat - legyen az baráti, pár-, munkahelyi, akármilyen -, akkor igenis szükség van az őszinteségre és arra, hogy az ember beszéljen a másikkal - és vele, nem egy harmadik személlyel - a problémákról, mert csak úgy oldódnak meg. Most úgy érzem, jól vagyunk, béke van, együtt vagyunk. Megnyugodtam én is, ő is, most többnyire rendben vannak a dolgaink és igyekszem kimutatni az érzéseimet is. Nálam úgy van, hogy minél mélyebb a fájdalom, az öröm, a szeretet, annál nehezebben tudom lekommunikálni. Általában nagyon kicsi gesztusokban látszik, vagy sehogy. Ezen próbálok változtatni, de nem megy gyorsan.