Nem hiszem, hogy a posztok kezdtek hatni, de az is lehet, hogy közük van hozzá. Emellett persze elkezdtem május közepén pszichológushoz is járni. A hölgy a Rogers-féle módszert követi, ami azt jelenti, hogy az egész olyan, mint egy baráti beszélgetés, amiben a páciens mesél, a szakember pedig hallgatja, majd összefoglalja, kérdést teszt fel, a saját benyomását mondja el. Sokáig kételkedtem benne, hogy ez nekem elég, hogy mélyre mutató kérdések nélkül bele tudok menni a dolgok sűrűjébe, hogy ha én irányítom a beszélgetéseket, az elég hasznos lesz, de úgy tűnik, működik.
Elkezdtem felgöngyölíteni a szüleimmel közös és tőlük kapott múltamat. Nagyon sok mindent tudtam meg az évek során, illetve sok mindenre kaptam idővel rálátást, de ennyire komplexen talán korábban még nem összegeztem. Konklúziókat vontam le és az, hogy a pszichomókus szerint most jutottam el oda, hogy ezzel az üggyel ennyire foglalkozzak, azt jelenti, hogy a jelenemben helyet és lehetőséget kaptam rá. Úgy tudnám ezt megmagyarázni, hogy végre nem a létfenntartás foglalja le az időm és az erőm, hanem újra fejleszthetem magam. Ez azért elég biztató.
Nem tudom, lesz-e olyan kapcsolatom a szüleimmel, mint amilyenre vágyom, méghozzá azért, mert ehhez ők is kellenek. Ferivel nagyon jó időszakát éljük a kapcsolatunknak, ezért óhatatlanul belegondolok, milyen lenne az esküvőnk például. Szeretnék egy igazi esküvőt, amiben nem csak egy batyus kis fogadást tartunk, hanem vicces feladatok vannak, egy remek vacsora, majd hajnalig bulizás, amit a mi táncunk nyit meg, de van később menyasszonytánc, éjféli gyertyafény keringő, satöbbi. Furcsa lenne, ha hiányozna onnan anya, vagy ha apa barátnője fontoskodna, mintha ő lenne az örömanya. De furcsa lenne köszönetet mondani nekik, mert úgy érzem, mindigis félgőzzel tettek bele az életembe. És ha már esküvő, szeretnék gyereket. Mostanában még nem, talán végre meg tudjuk alapozni anyagilag azt az életszakaszt, de azért amikor találkozom a gyerekkori barátnőimmel és Enikő gyerekeivel vagyunk, úgy érzem, hogy bazmeg, már annyira itt tartok én is... Közben nyilván félek tőle, ott van a kétely, tényleg itt tartok-e, bírni fogom-e. Hogy lesz-e mellettem a családomból valaki, akire számíthatok majd?
Feri családjában mindenki besegít. Az egyik lány egyedül maradt, elhagyta a férjét, mert az nem bírt kiszállni a szülei seggéből. Ennek a lánynak van egy kislánya, és korábban folyamatosan kritika érte őt a férje szüleitől, hogy miért nem hagyja ott a hivatását és választ egy olyan munkát, ha már dolgozni akar, ami fix időben van, nincs túlóra, nincs csúszás, satöbbi. A család meg ott áll a lány mellett, hogy ha ő ezt a munkát akarja csinálni, hát tegye, majd mennek a gyerekért az oviba ők, segítenek. Anno nálunk is működött ez, anya letette az érettségit, nekifutott egy főiskolának munka és gyerek mellett, apa három műszakban dolgozott, így a mamák indítottak minket suliba, a nagyszülőkhöz mentünk, ha betegek voltunk. Nem volt rossz. Viszont mivel anya már a chrisszel való kapcsolatom alatt is folyton azt mondogatta, hogy ő nem akar nagymama lenni, nem akar vigyázni a gyerekre, apa meg csak a választott családjával törődik, nekem valószínűleg nem fog megadatni az, amiben én felnőttem. Mama valszeg szívesen dédunokázna, ami jó. Csúnya ilyet mondani, de ha halottak lennének a szüleim, könnyebben el tudnám fogadni, hogy nem az életem részei. Akkor "önhibájukon kívül" nem tudnának foglalkozni az unokáikkal, nem egy döntés/választás kérdése lenne. Persze próbálok vele megbékélni, hogy ez a helyzet.
