Félbehagytam a
Leghíresebb magyar madame-ot. Nem azért, mert nem jó, vagy mert nem érdekelne a vége, csak valahogy nagyon elkezdtem vágyni a
Kereszt a szekrényben című darabra. Kicsit aggaszt, hogy egyre több területén az életemnek, megjelenik a "vége előtt abbahagyom" jelenség, mert ennek így nem lesz jó vége... Szeretném a legtöbb sztorimat végre befejezni, mármint úgy, hogy megírom a végét, mert egy csomónak olyan gyomorba vágósra tervezem... Szeretnék leülni, mikor van ihletem és mindenki elfoglalta magát nélkülem, s megírogatni valamennyinek a végét. Van, amihez már csak egy bekezdés kéne, basszus...
A félbehagyott könyvet tervezem befejezni, egyedül a Felhőatlasszal nem tudom, hogyan szakítok, mielőtt visszaadom Timinek, még elolvasom, vagy veszem elő azokat a könyveket, amiket Dani hoz. Rengeteg könyvet kaptunk már tőle, méghozzá remeknek tűnő darabokat, belekezdtem a Holdárnyékba is, amit majd vissza kell adnom Csigusznak, meg még több másikba is belefogtam, de valahogy semelyik sem kötött le annyira, vagy semelyikbe sem tudtam belemerülni annyira, hogy a gép helyett a könyvet vegyem az ölembe. Talán most. =)
Timothy Kurek irományára már régóta kíváncsi voltam, még a Conon szerettem bele On Sai ajánlásakor, sokat kellett várnom rá, aztán az ajándék könyvutalványomból megszereztem, mintegy karácsonyi ajándékot magamnak. Asszem, két napja olvasom és jobban haladok vele, mint a mostanság kézbe vett darabokkal eddig. ^^;; Jókat röhögök rajta, a nyelvezete meglepően mocskos keresztény hívő ember szájából számomra, de valahogy passzol ahhoz a fickóhoz, akit láttam az interjúban. Szavát nem igazán értettem, mikor megnéztem a(z egyik?) Kurekkel készített interjút, ám nagyon szerethető fazonnak találtam és érdekelt a kalandja.
"Egy homofób keresztény férfi kálváriája - melegként!"
Tulajdonképpen már maga az alapötlet is zseniális, de a bátorság és a kitartás, amivel véghez vitte, egyszerűen csodálatra méltó. Ilyen kegyetlenül nekiesni a saját határainknak, ilyen durván lerombolni a saját falainkat... Bámulatos, én nagyon tisztelem ezért ezt az embert. Kendőzetlenül beszél a saját bigottságáról, előítéleteiről, félelmeiről, gyarlóságairól, hibáiról és megbánásról, nagyon tetszik az a szemüveg, amit az olvasó orrára biggyeszt, a saját látásmódja, az, ahogy szemléli a melegeket kezdetben, az, ahogy megküzd magával és a betanult dogmákkal.
Sok évvel ezelőtt nekem is kemény volt a fal, amibe beleütköztem egy kapcsolatomban, engem megdöbbentett és elborzasztott, milyen irdatlan korlátok között és milyen kemény merevségre, elutasításra nevelik a keresztényeket. Tulajdonképpen az volt az az ütközőpont köztem és a vallás között, amikor megpecsételődött, én ebben az életemben nem akarok vallásgyakorló lenni, sem reformátusé, sem katolikusé, sem másé. A nagyanyám révén gyerekként bele voltam kényszerítve ebbe, hittanra kellett járnom, nyáron egy hétig a templomudvarban kellett lennem, amiben szerettem azt, hogy kiélhetem a kreativitásomat, mert nagyon sok és sokféle foglalkoztató volt, alkothattam, de szörnyen utáltam, hogy baromságokkal tömik a fejem, Akkoriban nem gondolkodtam el mindazon, amikről szó volt, nem érdekelt, meg nem is értettem, később meg már megvolt a tartózkodásom, annál is valamivel később az ellenszenvem a vallás irányába, aztán jött az a kapcsolat... A kapcsolat, amiben olyan kényszerességeket láttam a páromon, amik elhűtöttek. Olyan dolgokról gondolkodtunk gyökeresen másképp, amik mindkettőnknek fontosak voltak. Nem gondolkodott egyikünk sem jól vagy rosszul, csak másképp, ezért volt köztünk egyfajta összeférhetetlenség és a kapcsolatunk mindig a kompromisszumosságra kellett épüljön, mármint rossz értelemben, mivel mindketten megkötöttük így a másikat. Én szárnyalni akartam, nyitott voltam, ő a földön akart járni és bár próbált nyitottan fordulni számomra kardinális kérdésekhez, sokszor ütköztünk a falaiba, sokszor vívódott magában, hogy helyesen cselekszik-e. Nekem ez nagyon ijesztő volt, látni, ahogy nem találja a helyét, kínlódik az életben, pedig nyolc évvel idősebb volt nálam, én még a középsuli vége felé haladtam, ő már egyetemen tanított... Miatta és a nagyanyám miatt olyan kapcsolatom alakult ki a vallással, papokkal, templomokkal, amiben nagyon fenntartással kezelem őket, óvatos vagyok, sőt, nem ritkán támadok.
Emlékszem, élvezettel töltött el a hitgyüliseket megrengetni a hitükben olyan kérdésekkel, minthogy "Ha mindenkit szeretünk, miért kell megvetni valakit, aki magával azonos neművel szeretkezik?", "Ha természetellenes lenne a homoszexualitás, az állatvilágban miért fordul ellő? Ki tanítja a kacsákat, pingvineket, delfineket vagy a macskaféléket arra, hogy a saját nemükkel kufircoljanak, alkossanak rövidebb-hosszabb időre párt, esetleg próbáljanak meg utódot nevelni?", "Ha Isten olyan hatalmas, amiért van olyan a Földön, amit ő nem akar? Nem úgy van, hogy Isten egyszerűen meg tudja semmisíteni, ami vele ellenkezik? Miért nem teszi? Talán mégsem bűn egy csomó minden, amire az emberek rábélyegezték ezt a címkét?", és társai. Igazán nem is én voltam, aki mélyen belement a témákba, volt srác, aki teológiában jobban otthon volt, a végén elég komoly vitát folytatott egy teológián végzett férfivel, a másik frontvonalon a barátosném pedig meghátrálásra késztetett egy nőt az előbb írt kérdésekkel, Bene meg valami más, magasabb röptű témával, a hitük hiányosságainak megvilágításával szorított falhoz másokat. A beszélgetéssel töltött idő után beültünk valahova lehúzni valami italt és olyan hangosan röhögtünk a nagy elégtételtől, hogy kis híján elzavartak minket. =)
Nem akartuk bántani azokat az embereket. Tudom, hogy rendesen megrengettük alattuk a talajt, de mindegyik úgy festett, mint akinek átmosták az agyát és betanultak volna szövegeket, amiken el sem gondolkodtak, azonban további értelem nélküli zombikat akartak képezni reményt, társakat kereső emberekből. Sajnáltam őket, mert korlátok közé zárták magukat, amikről végül megfeledkeztek, ezáltal úgy láttam őket, mint a táncolóegereket, amik a vécépapír-guriga körül rohangáltak céltalanul, értelmetlenül, kifáradásig.
Sosem értettem azt sem, miért baj, hogy valaki más akar lenni. Nem a melegséget értem ezalatt, hanem bármiben más, át akarja festeni a haját, szokatlan ruhákban akar járni, ékszert vagy tetoválást akar a bőrébe, nem akarja továbbvinni a családi hagyományokat, és sorolhatnám. Nem értettem, miért baj, hogy valaki önmaga akar lenni! Én abban sem találtam kivetnivalót, hogy valaki meg akarja változtatni a külsejét még ennél is drasztikusabban, vagy hogy a saját neméhez vonzódik, egyszerűen úgy tekintettem ezekre is, hogy az önmegvalósítás tartozéka, ami nekem elsőrangú volt mindig, ezáltal teljesen természetesnek vettem. Született valaminek és nem akart az lenni - ez is egy küldetés, méghozzá egy baromira nehéz sors! Én kíváncsi fiatal voltam, rengeteg mindennek utánanéztem és ha valaki nem ott vérzik el, hogy a közvetlen környezete kizsigereli a döntése miatt, akkor még mindig elvérezhet az átalakulás során, mert kurvára nem könnyű. Mióta csak az eszemet tudom, sosem volt könnyű felvállalni, hogy ez vagyok én, az emberek automatikusan céltáblát rajzolnak a fejedre, mellkasodra és elkezdenek vadul lőni, amivel csak kárt tehetnek benned. Mert a társadalom nem viseli el, hogy valaki kilóg a birkák sorából. Én ezt mindig sajnálatos és érthetetlen dolognak tartottam. Ha korlátok közé zárjuk magunkat, kihalnak az olyan ágak, mint a művészet és a feltalálás. Leláncolva, előítéletekkel, megrögzöttséggel hogyan találhatnánk ki bármi újat? Csak a szabad emberek tudnak alkotni és feltalálni, amik nélkül a világ megragad egy szinten és csak visszasüllyedni lesz képes a mélybe, mivel a dolgok mindig mozgásban vannak, változnak, s aki nem tudja tartani ezzel a lépést, az elhullik, meghal.
Timothy Kurek olyasmibe ugrott fejest, ami nekem több ízben is húsba vág. A saját coming outjaim... Igen, én még emlékszem Anyu arcára, amikor elkezdtem előállni neki a különféle őrületeimmel, de az elmúlt nem egész tíz év alatt mindketten nagyon sokat fejlődtünk. Én már nem úgy adom elő, mint a sarokba szorított vadállat, nem valamilyen reakciót akarok kiprovokálni azzal, hogy döngetem a mellkasom, én más vagyok, ő pedig nem próbál meg lebeszélni, nem esik pánikba, hogy mi lesz így velem, belőlem, sőt, nem háborodik fel, hogy ő nem nevelt így. És ez nagyon fontos nekem. Hálás vagyok az Édesanyámnak azért, mert féltett, tudom, hogy amikor kemény volt velem, az ezért volt, mert nem akarta, hogy fájjon az élet, elítéljenek, kiközösítsenek. Az más kérdés, hogy ez megtörtént még a harcias védelme ellenére is. Anyu mindig megpróbált jófelé terelni, abba például nem szólt nagyon bele, hogyan öltözöm fel, úgy gondolta, elég, ha megjegyzi, hülyén nézek ki, aztán ha ennyi nem elég nekem, majd az osztálytársaim is a tudtomra adják. Voltak vitáim magammal, mert más volt Anya véleménye, mint az enyém, de ha sok idő múlva is, végül megtaláltam a saját válaszaimat és erősebb lettem az értük folytatott harcok során. Azt hiszem, azt tanultam meg ezek által, hogy figyeljek oda, mit mondanak mások, de sose fogadjak el semmit fenntartások, elgondolkodás nélkül, ne menjek fejjel a falnak, ne kövessek senkit és semmit vakon. Arra tanítottak, hogy végiggondoljak dolgokat és megalkossam a saját véleményemet, ami mellett ki is kell állnom. Nem volt könnyű, sokszor nagyon nehéz volt, de tényleg, mivel a legtöbb esetben háborúznom kellett azért, hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok.
Tulajdonképpen a lolitaság volt az első olyan háborúm, amit a lehető legbékésebb eszközökkel folytattam, végül megszűnt háborúnak lenni. Persze a mai napig élvezem kiborítani a nagyanyámat a full-lolival, de a loliban ez számomra adalék, nem a lényeg. A lényeg az, hogy olyan vagyok, amilyen lenni akarok, nem felelek meg senki elvárásainak, csakis a saját ízlésemnek, kedvemnek, s merem vállalni, hogy másmilyen vagyok, mint a legtöbb ember. És mikor a nagyanyám ezen kiakad, mindig arra gondolok, milyen karót nyelt szegény, mennyire nem szeret igazából. Nem azért, mert nem tetszik neki a stílusom, az egy dolog, hanem mert félévente lát egyszer és arra pazarolja az időt, hogy kritizáljon, ahelyett, hogy beszélgessen velem. Hogy megpróbál abban az egy órában megváltoztatni ahelyett, hogy megpróbálná megérteni, mit képviselek, miért szeretem, amit, miért fontos nekem, mit tanultam belőle. Én úgy érzem, nem is érdekli, nem kíváncsi a miértekre, egyszerűen csak nem felelek meg az elvárásainak, ezért vagy sikerül olyanra faragnia, amilyennek látni akar, vagy elutasít.
Ilyen lenne Isten? Nem csak azért merült fel bennem számtalanszor ez a kérdés, mert a nagyanyám mélyen vallásos, hanem mert ugyanez a hozzáállása a legtöbb vallásos embernek. Az emberek akasztották rá Istenre, hogy hogyan néz ki, mit vár el tőlünk, akkor miért ő várná el, hogy olyanok legyünk, mint amilyenek az emberek akarják látni magukat? Ez egy durva logikai csavar, viszont itt van a kutya elásva. Isten nem fog megvetni és elutasítani minket azért, mert nem tudjuk belekínozni magunkat egy eszmébe, nem lehet ilyen Isten, mert ha ilyen lenne, nem lehetne Isten. Ez volt nekem mindig az a pont, ahol kilógott a lóláb és ez a vezérgondolata számomra a Kereszt a szekrényben című könyvnek is. Isten nem utasíthat el azért, mert merem vállalni önmagam, mert fel merem venni akárkivel szemben a kesztyűt és egyedi, egyszeri, megismételhetetlen és tökéletlenül tökéletes merek lenni. Szerintem minden ember egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, így azáltal, hogy egyneműsítve van a társadalom, tulajdonképpen az emberi lét egyik értelme, alapköve van megsemmisítve. Így válik egy egész élet értéktelenné, értelmetlenné és tartalmatlanná.
Volt még sok minden, aminél megütköztem... Például a gyűlölködés. Melyik isten tanította a híveit arra, hogy gyűlöljenek bárkit is? Én egy olyan Istenben hiszek, aki megsimogatja az út végén a fejemet, hogy nem baj, hogy rondán beszéltél, csináltál hülyeségeket, megszenvedtél érte, most már itt vagy, tanulj a hibáidból és lépj tovább, nem pedig egy olyanban, aki életemben és halálom után is büntet mindenért. Máig emlékszem a lapozós könyvekre és arra, hogy énekeltünk a hittanokon, hogy Isten szereti a feketéket, kínaiakat, fehéreket, de rengeteg emberen azt láttam, hogy pletykál, mocskolódik a templom kapuin túl. A saját nagyanyám is! Elborzasztott. Nem az alapelvvel van a baj, mert azoknak a lapozós könyveknek pont az volt a mondanivalója, hogy nem baj, ha más vagy, hanem azzal van baj, hogy az emberek nem gondolkodnak. Az alapelv a szeretetre épül, csak ügyesen manipulálják az embereket, hiszen míg gyerekként a bőrszín különbségekről beszélnek, kamaszként már arról, milyennek kell lenni, felnőttként pedig arról, hogy akkor fogadhatsz el és szerethetsz valakit nyugodtan, ha az pontosan azokat az elveket követi, mint te. Na ez nekem betette a kaput.
Én úgy érzem, jó nevelést kaptam. Tisztelettel bánok az embertársaimmal, odafigyelek rá, amit nekem mondanak, udvariasan válaszolok, kérdezek, nem mászom senkinek az arcába, nem nyomulok. Persze nekem is vannak rossz napjaim, amikor türelmetlen és ingerült vagyok, ezért elhajtok valakit melegedni, de később bocsánatot szoktam kérni, vagy ha azt nem is, megbánásom jelét adom. Ha kérek valamit, akkor a "kérem" vagy a "légyszíves" szót használom, ha kapok valamit, megköszönöm, ... Nem érzem rossz embernek magam. Szerintem ezek a normák azok, amiket fontos megtanítani egy gyereknek, hogy ezen felül hogy kell élni... Tapasztalja ki, neki hogy jó.
Elég sokat kínlódtam önmagammal. Tizenhat évesen már el akartam költözni otthonról, pirszinget, tetoválást akartam és befesteni a hajamat, feltűnő ruhákban járni, üzeneteket hordozó szimbólumokat hordani... Tizenhat évesen, a lázadásom kezdetén, így visszatekintve elég fura voltam. =)
A hajam a fenekemig ért, nem vágattam le, mert a nagyanyám mindig Kleopátra-frizurát vágatott nekem és ezzel dacoltam ellene, meg mert szerettem, ha Anya befonta, no meg egyszerűen nem volt elképzelésem róla, mit akarok a hajammal, egyszerűbb volt megmosni, megszárítani és összefogni, ha túl hosszú, vágni belőle, sőt, élveztem, hogy mások megdicsérnek a hajamért.
Szemüveges voltam, kicsi gyerekkoromban kezdtem hordani, de meg akartam tőle szabadulni, mert utáltam mindig törölgetni, életem során több szemüveget is törtem el különféle, többnyire nevetséges módon. Egyen apu átment kocsival, egyet a barátném lepofozott rólam szó szerint, egyre Bene ült rá... XD Csak hogy párat említsek. =D Viszont volt egy évem, amikor nem kellett szemüveg és rettegtem nélküle, úgy éreztem, megszűnt a védőfal köztem és az emberek közt, zavart, hogy közvetlenül a szemembe fújt a szél. Mikor visszakaptam, szinte megváltás volt, többet nem panaszkodtam, hogy bepárásodik, vizes lesz, le kell törölni róla a port vagy a maszatot. Aztán jött az ominózus IchiGos mozi, amin Bene ráüt a szemüvegemre, azóta meg nem volt sem igazán akaratom egy újra, sem egy kisebb vagyonom rá. =)
Nem szerettem a gyűrű gondolatát az ujjamon, mivel lányosnak találtam és én nem akartam lányos lenni, de középsuliban megtetszett a hüvelykujjon hordott színváltós gyűrű. Mindig megfogta az ujjamat, mégis olyan büszkén viseltem, mert úgy tudtam, hogy a leszbikusok szokták ott hordani a gyűrűt.
Fura tizenhat éves voltam, legalábbis innen, a huszonöt küszöbén kifejezetten furának találom. De nem bánok semmit, a leghülyébb hülyeségeket sem, mert minden kellett ahhoz, hogy olyan legyek most, amilyen vagyok.
Visszatérve a könyvre... Remek! Úgy röhögök rajta...
