Rákaptam a Twitterre. Van pár közösségi oldal, ami taszított, s ez is ilyen volt, aztán egyszer hallottam, hogy valamelyik író elkezdte rajta publikálni a sztoriját és regisztráltam. Egyből unszimpatikussá vált az egész, sok időre el is felejtettem, aztán valahogy... talán HamletMachine miatt kerültem rá vissza. És rákaptam. Ott kezdtem el szidni agyba-főbe a Szívből, színből igazán-t. Utólag gondolkodtam ezen, de végül arra jutottam, hogy nem csak a rajongás fontos egy-egy munkánkért, hanem a kritikák is.
Még nem végeztem vele, nagyjából a kétharmadát olvastam el, de amennyi jót írtam a Fogadj el!-ről, szerintem annyi lehúzót fogalmaztam meg erről a könyvről. Miért? Utálom az összes karakterét. Patrik idegesít a legjobban, a játszmái, szeretetkicsikaró viselkedése és igazából gonosznak is joggal nevezhető húzásai sokszor pattintják el nálam a cérnát, pedig nem közönséges cérnám van. Persze alá van támasztva egy szeretetre képtelen apával, egy halott anyával, de ez még nem feltétlen ok, hogy totálisan fasz legyen valaki, ráadásul olyan emberekkel, akik őszintén, odaadóan, nagyon szeretik. Lilla a második, akit megfojtanék egy kanál vízben. Önző, elkényeztetett és még büszke is rá. Valahol érthető, hogy a gyerekkori szerelemről nehezen mond le az ember, nehezen lép tovább, de Patrik, bakker, egyáltalán nem az a tökéletes fiú, akire megéri éveket pazarolni, álmodozni róla és tönkrevágni a testvéri kapcsolatot. Sőt, Patrikot az első alkalommal rendesen arcon kéne vágni, amikor tudom, hogy a bátyámat szereti és csak azért nyomul épp rám, hogy neki okozzon fájdalmat, aztán ha ennyiből nem ért, úgy tökön rúgni, hogy megtanulja egy életre a leckét. Én olyan testvér voltam anno, aki lehet, hogy nem bánt kesztyűs kézzel a testvérével, de elvertem azt, aki bántotta és kiálltam érte a tanáraival szemben is. Nem tudom, tanítottak-e rá, mástól tanultam, vagy csak így éreztem helyesnek, de sziklaszilárd meggyőződésem volt, hogy ezt így kell csinálni, s a mai napig is ezt tartom javarészt normálisnak, csupán a viszonyunk változott abszolút pozitív irányba. Azt hiszem, pont abban a korban kezdtük egymást értékelni a testvéremmel, mint amiben a könyv szereplői járnak. Ha huzamosabb ideig nem voltam otthon, a tesóm hiányolt, órákat ültünk egy kávé vagy tea, esetleg az üres bögréjük felett, míg beszélgettünk, érdekelt, mi van a másikkal, s eszünkbe sem jutott volna keresztbe tenni egymásnak. Akkor lett értéke a testvérünknek. Na ehhez mérve Lillát... Őszintén megvetem, s nem csak azért, mert szándékosan belemászik Patrik és Alex kapcsolatába, hiába tudja, hogy szeretik egymást, azért is megvetem, mert bár tisztában van vele, mit tesz, még magát is hitegeti, mentőöveket dobál saját magának a hülyeségeire és hibáira.
Alex... Hadilábon állok vele, mert egészen szerethető karakter lehetne, csak beszáll Patrik játszmáiba és a húgának se adja le a drótot, hogy "figyelj, örülnék neki, ha lepattannál a pasimról". És nem csak Patrik játszmáit fogadja el, a szüleiét, az osztálytársaiét, a társadalomét... Nem azt mondom, hogy tetováljon szivárvány zászlót a fejére, vagy hordjon "Meleg vagyok!" feliratos pólót, de hogy meghunyászkodó legyen, azt nem fogadom el. Néha tökösen viselkedik, máskor olyan anyámasszonykatonája. És a legrosszabb benne, hogy ő is éveket pazarol egy olyan sunyi, selejtes alakra, mint Patrik. Persze romanticizálhatnánk, de tapasztalatból beszélek. Volt nagy-nagy-nagy szerelmem, akivel egy évig volt happy a világ, aztán két év ráadás nemhivatalosan, időszakosan, s a következő három év olyan pokolira sikerült, hogy végül én mondtam ki a végét, holott őhozzá mindenkinél jobban ragaszkodtam. Pont ezért haragszom Alexre, hogy mennek a játszmák és a nyomorgatás, a szenvedés évek óta, s nem unja meg, mindig elhiszi vagy elhiteti magával, hogy valahogy rendben lesznek/vannak a dolgok, mindig megbocsát, mindig visszakúszik. Miért? Annyi sok jó pasi van a világon... Miért kell leragadni Patriknál? Főleg, amikor egyre több árulással csapja képen.
Na de most kicsit térjünk ki az írói stílusra. Nagyon fura! Három szemszög, méghozzá kétféle kivitelben. A belső monológok nagyon tetszenek, a megfogalmazásuk, az ívelésük, az összetételük remek. Szeretem azt, hogy tudatosságot tükröz, mert amikor egy belső szemszöges részt elolvasok, látom, hogy kitűzte az írónő, hogy el akar jutni A-ból Z-be, de ez nem egy nyílegyenes linea, hanem ízekkel tűzdelt, került bele B, C, D és a többi. Ezek a részek általában olvastatják magukat, attól szoktam kibukni, amikor a szereplők jellemhibái, viselkedése, vágya számomra nem elfogadható, nem logikus. Számtalanszor gondoltam azt, hogy dobom az olvasást, de mindig ott volt bennem a belső hang, hogy Rácz-Stefán Tibor az egekig dicsérte, s három ilyen lehetetlen, szenvedésszerető, ellenszenves gyökér karakterrel mire lehet menni. Hajtott a kíváncsiság és dac. Igen, a dac, hogy bármennyire is felidegesít, el fogom olvasni. Tudni akarom a végét, de nem úgy, hogy odalapozok, benyalom és kész, le van tudva. Szeretném látni, hogyan juttatja el Róbert Katalin a szereplőit a happy endig. Tudtommal az lesz.
Vannak mondatszerkezetek, amik tetszenek, amik miatt úgy érzem, megéri olvasni. Vannak a könyvben szerkesztési hibák, amik miatt a hajam téptem. És a tagolás is eleinte idegesített. Valahogy nem érzem azt, hogy a könyv első fele bármiről is szólt volna. Nem tudnám visszaidézni a jeleneteket, azt tudom, hogy rengeteg szó volt arról, hogy mindenki szerelmes és mindenki baromságokat művel. Mert Patriknak kellenek a győzelmek mások felett, a szexben, mert Lillánk kellenek az elismerések és minden, ami megtetszik neki, s mert Alexnek kellenek a barom elhatározások és a dacos kitartás. Viszont a jó hír, hogy a könyv közepén elindul a cselekmény. Van benne, de nem hangsúlyos, legalábbis én a nyomorgást éreztem addig, ám miután végre megszakad az állandóság és a megszokott se vele, se nélküle hullámzása, beindul a sztori. Elkezd érdekes lenni. Belevitt az írónő egy olyan csavart, ami egészen jól felhozta a lehúzó véleményemet. Nem a váratlansága vagy a fantasztikussága tehet róla, inkább a tálalása. Az elég jó, tényleg. Vagy legalábbis nekem bejön. Azt érzem, hogy végre nem csak szenvedünk, hanem tapasztalunk és haladunk is valamerre. Persze a történések miatt még jobban utálom Patrikot és Lillát, de az mellékes, Alexban azért bízom, hogy megjön az esze.
Mellékszereplők? Jesszus Úristen! Lilla, Alex és Ákos szülei sötét igásállatok, akik úgy élnek, hogy ami számukra kényelmetlen, nem tetsző, az nincs. Igen, az megszűnik, jelentőségét veszti. Kivagyok tőle. Felnőtt emberek lehetnek ilyen buták??? Amúgy tudom, hogy igen, sőt, a főszereplőket is reálisnak tartom, pontosan ezért szidom őket annyit. Miért akarna az ember arról olvasni, ami nap mint nap körülveszi? Komolyan azt várom, hogy végre lesz fény az alagút végén, fejlődik a karakterek jelleme, megtanulnak valamit, előrébb jutnak a szellemi és érzelmi evolúcióban. A szülőket hagyjuk is, mert élve elásnám őket, az a mondata Alexnek mindent elmond róluk, mikor közli a húgával, hogy "Apa mást sem tesz, csak arról papol nekem, hogy segítsem a testvéremet, ne sajnáljam tőle a boldogságot. Kár, hogy neked soha nem beszélt ilyesmikről.". Agyonüt, olyan igaza van. Amúgy meg nem valami kidolgozottak, anyuka főz-mos-takarít, kritizálja Ákos barátnőit és süteményt süt, apuka agyonajnározza a pici lányát és folyton alulértékeli Alexet. Noémi viszont meglepően kidolgozott, kapott figyelmet és egészen kedvelem is. Bár eddig úgy hittem, Ákos a legszerethetőbb a könyvben, aki mindenből kihúzza magát, csak annyiban enged a szüleinek, amennyivel elkerülhető a ribillió, amúgy saját életet él.
Az elmúlt másfél-két hét a mozgolódásról szólt számomra, az olvasás mellett csak barátokra és kettő, nagyobb, országon belüli útra volt időm. Nem mintha baj lenne, csak már szeretnék leülni rendesen írni, amikor nem az villog a fejem felett, hogy x órám van, utána le kell feküdnöm, különben esélytelen, hogy ne agyhalottként végezzem a munka után, stb. Emellett persze szeretnék néhány emberrel találkozni, vannak fixált napok fixált dologra, mint a csütörtöki szerepjáték, amiről nagyon sajnálom, de nincs kapacitásom írni, pedig az újpyarrszentesi parti játékidőben már megélte a tizenötödik évet és lenne mit megosztanom erről. És beígértem magam - szerintem egy éve húzom lassan, hogy tényleg meg is jelenjek - egy idegen bandába játszani is, s úgy terveztem, május közepétől ráérős leszek. Hát nem, nem leszek. XD Ennek egyik oka a kötelességek, a másik oka, hogy több pályázatra is szeretnék írni és ahhoz bizony idő kell.
Az ügyészes pályázatról szerintem már tettem itt említést. Na azzal bajban voltam egészen a mai napig, mivel több jó ötletalap jött velem szembe, de a fő témát valahogy nem tudtam belőle kihozni. Viszont ma beugrott, hogy a Pulzus akták című sorozatomhoz tudok írni egy részt ezzel a témával. Kicsit röhögök már magamon, hiszen az első részt befejeztem, a másodikba belekezdtem tavaly novemberben, de a referenciaszemélyem miatti törés következtében nem folytattam még, a harmadikat nemrég kezdtem el, csak nem jutottam géphez másfél hétig, azóta meg már a negyedik kötetet is levázlatoltam, befejeztem, s az ötödik negyedénél járok fejben. Ez pedig a hatodik része lesz a sorozatnak.
Elég sokat gondolkodtam az aktákkal kapcsolatban. Tavaly novemberben még azt is kilátásba helyeztem, hogy dobom az egészet, de mindig ott motoszkált a fejemben, hogy engem eléggé szórakoztat és számomra kihívás egy misztikus sorozatfüzér megalkotása. Egy-egy részhez kell kutatómunkáznom, mert szeretnék mitológiákra, megtörtént vagy valós esetekre alapozni. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez életem fő műve, ám ez nem gond egyelőre, érdekesnek tartom, mint munkát és erősen vacillálok rajta, hogy publikáljam-e, hogy visszajelzéseket kapjak, vagy ne, próbáljam valamilyen módon kiadni. Az első kötet ugye már elérhető ASF-en, a másodiknak talán két fejezete, s az első aktát elkezdtem feltölteni TöBire. Megvan bennem a vágy, hogy véleményeket kapjak, mert ez egy teljesen új vonal tőlem és érdekel, hogy teljesítek, de egyik oldalon sem aratott túl nagy sikert a dolog. ASF-en egyszerűen azért, mert nem fanfiction, a TöBit meg nagyon kevesen ismerik. Pedig jó oldal, csak a fórum hiányzik.
Annyi mindent mesélnék róla, de spoiler lenne szerintem... Már korábban is láttam, hogy ez egy elég nagy volumenű történet több kis szeletre bontva, de ahogy világít rá a fejem mellett felizzó körte az egyes aktákra, úgy látom át, mibe is vágtam a fejszém. Csak tudjam megírni, komolyan!
Új lendület
Starfighter Eclipse Gravitationjét hallgatva kezdek neki ennek a posztnak. Sokat hallgatom, jólesik, hogy nincs szövege, főleg egy olyan nap után, mikor a munkahelyemen egyszerre három-négy szám fut egyszerre. Legtöbbször csupán csendre vágyom, de ebben a számban van valami megunhatatlan a számomra. Aztán ha belelendülök az írásba, már úgyis csak a ritmus visz, egyszer csak azt fogom észrevenni, hogy már megint végigpörgött az egész album. Vagy azt se. =D
Még tegnap este befaltam a Fogadj el!-t. Nem tudom, mit írhatnék róla azon túl, amit már lekörmöltem ide. Minden percét szerettem és fel is raktam a kedvenceim közé végül Molyon, mert méltónak ítéltem rá. Rengeteg vidám percet okozott nekem, tegnap, amikor lehuppantam a buszon hazafelé, s addig fészkelődtem olvasás közben, hogy leesett a szatyrom és még ki is borult, csak szégyenlősen kuncogtam rajta, mint egy lökött tinilány, a mellettem ülő nő nem is tudott a dolog felett napirendre térni, noha segített összeszedni a cuccom. Totál dinkává tett, amit nagyon éveztem. Remek a hangulata, s mivel annyira beszippantott, fel is vettem a hangulatát. Nem volt minden tökéletes benne, de kétségkívül jó úgy, ahogy van. Esendő, emberi, érzékeny, az írói eszközök jók benne, dicséretet érdemel a hook (ez egy filmes kifejezés, azt jelenti, hogy a nyitó jelenet azonnal berántja a nézőt - jelen esetben olvasót - a történetbe, ilyen például egy robbanás, egy izgalmas kérdés, vagy a káosz közepén in medias res kezdés), a keretes szerkezet, mert én szeretem, amikor felvillantanak előttem valamennyit a végkifejletből, de csak a végén kerül tiszta víz a pohárba, a képkeret túloldalán világosodik meg, mi is volt pontosan a sztori elején, sőt, érdekelnek az igaz történet alapján készült művek, legyen az néznivaló vagy olvasnivaló.
Nagyon-nagyon meg kell említenem, mert hálás vagyok értük: magyar történet magyar karakterekkel magyar helyszíneken, és az, hogy főleg a negatív szereplők végül kirajzolódnak előttünk jobban, megismerjük a hátterüket, azt, hogy miért váltak olyanokká, amilyenekké. Sajnos a magyar mesék ritkán szólnak arról, miért lett gonosz a farkas, a sárkány, vagy akárki, pedig ha hiszünk abban, hogy alapvetően minden ember jó, akkor kell valami vagy valaki, aki az útja közben "elrontja". És itt mindenkinél megvan, de nem spoilerezek.
Az egész könyv romantikusan bugyuta, de ezt bóknak szánom, s mégis véresen komoly. Én kedvelem az olyan műveket, amikben pofán vágó mélység és mondanivaló van, de úgy csapnak képen, hogy kérem a következőt, mert annyira... jól van tálalva, annyira nem az a cél, hogy nyomot hagyjon az ember arcán, hanem hogy a díszes köntösön ragadjon meg a szeme, miközben tudja, milyen illúzióromboló látvány fogadná, ha levenné azt. Hogy mire gondolok? A halál szele végig fúj, hol erősebben, hol cirógatóan, de könyörtelenül kitartóan, mégis vihogunk a tinik baromságain, a vicces beszólásokon, a bénázáson. Bírom az ilyet, mert anélkül hagy nyomot, hogy az látványos volna, mintha titok lenne a mondanivaló, amit csak azok érthetnek, akik belebújnak a lapok közé.
Totál képi volt számomra a könyv, láttam a szereplőket, a helyszíneket, a mozdulatokat. Szeretem az ilyet is. Elvétve előfordult, hogy bíráltam az író stílusát, szóhasználatát, de azt nem bírtam kifogásolni, ahogy a történettel bánt. Ahogy felépítette, mert fel van építve... Kurvára meg van alapozva a végkifejlet és bár én szentül hittem, hogy kézen fogva elsétálnak a naplementében, miközben valahol tudtam, hogy ez teljes mértékben irreális, s ha Tibi ragaszkodik az eredeti történethez, akkor itt sok vér fog folyni, mégis valahogy sikerült arcul ütnie a végének. De jól, szóval úgy volt megkomponálva, hogy romantikus és reális is legyen. Nem hittem volna, hogy ennyire nyers és nyílt, egyenes és látványos megjelenítése lesz a gyilkolásnak, ezért nem csak kéjes élvezettel olvastam, de meg is voltam lepve és elismerően mosolyogtam közben.
Be kell vallanom, a rabjává tett a könyv, alig tudtam aludni, dolgozni, másra gondolni, míg a végére nem értem, ha pedig mégis sikerült kikerülnöm valamennyire a hatása alól, akkor olyan ihletem támadt, hogy az valami beszarás. Rögtön másfél fejezetet meg is írtam a Pulzus akták harmadik szériájából, s annyira előre haladtam gondolatban a sztorival, hogy fogalmam sincs, hogy írom meg, mert már a negyedik szériáján agyalok. Rémes, de komolyan, mert amikor ennyire előre rohan a képzeletem, nehéz egyben tartani a jelenleg írt részt. Na mindegy, majd megregulázom a múzsámat. =D
Úgy érzem, a Fogadj el! című könyv vége egy nyisszantás volt, de kellett. Nem maradtak fenn nyitott kérdések, hiszen bármennyire is érdekes lett volna azt elemezni, ki hogy áll talpra, miképp folytatódik az élet a Szép Remények Gimiben, az író elmondta a bemutatón, hogy ő nem a következményekkel, hanem magával az eseménnyel akart foglalkozni. És azzal jó munkát végzett, bemutatta a szereplőket, felvezette a robbanást, mindent megtett előkészület címén, a bomba nagyot szólt, vitt mindent, s aztán nem maradt más, csak a sípolás a fülben. És ez így van jól.
Nagy izgalommal vettem reggel kezembe a Szívből, színből igazán című könyvet. Azt a fülest kaptam, hogy jobbra értékelték a másik könyvnél, ezért úgy gondoltam, a fokozatosság elve alapján a jó után jöjjön a jobb, de ezt két dolog is akadályozza. Az egyik, hogy még mindig körülöttem lebeg az a varázslat, amit Tibi hozott létre, a másik, hogy ennek a könyvnek a hangulata valahogy nem ragadt rám.
Három nézőpont van, Patriké, Alexé és Lilláé. Nagyon kavarodva vagyok, melyik rész mikor játszódik, mennyi idő telt el, számomra rohadtul zavaró, hogy hol belső, hol külső szemszög van a szereplők terén, a szerkezete-szerkesztése egyáltalán nem jön be, észrevettem néhány apró hibát is, ami az elégedetlenségem vagy csalódottságom miatt piszkálja a csőröm. Na, ha ez még nem volna elég, akkor jönnek a szereplők. A testvérpár szülei totttál életképtelen sötétek, akik úgy állnak hozzá az élethez, hogy amit nem akarnak tudomásul venni, ami számukra kényelmetlen, az nincs, megszűnik, elmúlik, jelentőségét veszti, a három főhős pedig önző, játszmázó hülye. Valószínűleg az a bajom a trióval, hogy iszonyatosan negatív személyiségűek a szememben, hogy a szeretetet kicsikaró emberektől az idegesség kerülget, s ezért szenvedek az olvasással. Fura nekem az író szó- és szerkesztési készlet, túl sokat ismétli a neveket, kevés a kitöltő szereplő, nem mindig képies, például a helyszín tekintetében lehetne javítani rajta, s nem érzem úgy, hogy a fő szálon túl kitöltötte volna bármivel az időt, a cselekményt az írónő.
Egyelőre, így a 70. oldal után azt mondom, mindenképpen elolvasom, mert kíváncsi vagyok rá, mit hoz ki belőlük az írónő, lesz-e jellemfejlődés, valamelyik tökfej befejezi végre a játszmázást és ha őszintén, nyitott lapokkal nem is kezdi egyből, de megpróbál javulni. Nekem nagyon fontos, hogy fejlődjenek, tanuljanak, érezzenek a szereplők, s ha ez nincs, ha nem tudom átélni a történetet, akkor nem vagyok valami elégedett. Most még ott tartok, hogy kérdések hada röpköd a fejemben, hogy igazából mit is akar Alex, Patrik és Lilla. Durva, mennyire önzőek és valahogy egyiket se szeretem, míg Petra és Dávid közt nehezen tudnék dönteni, melyiküket kedvelem jobban, Áron pedig, mint harmadik fél, nagyon érdekes ízvilágot idézett a számba.
No ez van. Ezek után mindenképp meg kell szereznem az Ethan és Cartert, mert bár amikor beleolvastam egy erotikus jelenetbe, azt gondoltam, ez annyira erotikus, mint az orrtúrás, mégis kíváncsi vagyok, mennyire építette fel, mennyire mutatja be pszichológiai szempontból a karaktereit az író. Ha utóbbi jó, érdekes, nem fogom szerintem nagyon lehúzni. =)
Mai nap szerzeménye egy Wayne Chapman - Karnevál. Ráfeküdtem a MAGUS könyvek gyűjtésére, bár ha marad bennem az a lendület, amit a Fogadj el! idézett, kevés időm lesz olvasni. =D
Még tegnap este befaltam a Fogadj el!-t. Nem tudom, mit írhatnék róla azon túl, amit már lekörmöltem ide. Minden percét szerettem és fel is raktam a kedvenceim közé végül Molyon, mert méltónak ítéltem rá. Rengeteg vidám percet okozott nekem, tegnap, amikor lehuppantam a buszon hazafelé, s addig fészkelődtem olvasás közben, hogy leesett a szatyrom és még ki is borult, csak szégyenlősen kuncogtam rajta, mint egy lökött tinilány, a mellettem ülő nő nem is tudott a dolog felett napirendre térni, noha segített összeszedni a cuccom. Totál dinkává tett, amit nagyon éveztem. Remek a hangulata, s mivel annyira beszippantott, fel is vettem a hangulatát. Nem volt minden tökéletes benne, de kétségkívül jó úgy, ahogy van. Esendő, emberi, érzékeny, az írói eszközök jók benne, dicséretet érdemel a hook (ez egy filmes kifejezés, azt jelenti, hogy a nyitó jelenet azonnal berántja a nézőt - jelen esetben olvasót - a történetbe, ilyen például egy robbanás, egy izgalmas kérdés, vagy a káosz közepén in medias res kezdés), a keretes szerkezet, mert én szeretem, amikor felvillantanak előttem valamennyit a végkifejletből, de csak a végén kerül tiszta víz a pohárba, a képkeret túloldalán világosodik meg, mi is volt pontosan a sztori elején, sőt, érdekelnek az igaz történet alapján készült művek, legyen az néznivaló vagy olvasnivaló.
Nagyon-nagyon meg kell említenem, mert hálás vagyok értük: magyar történet magyar karakterekkel magyar helyszíneken, és az, hogy főleg a negatív szereplők végül kirajzolódnak előttünk jobban, megismerjük a hátterüket, azt, hogy miért váltak olyanokká, amilyenekké. Sajnos a magyar mesék ritkán szólnak arról, miért lett gonosz a farkas, a sárkány, vagy akárki, pedig ha hiszünk abban, hogy alapvetően minden ember jó, akkor kell valami vagy valaki, aki az útja közben "elrontja". És itt mindenkinél megvan, de nem spoilerezek.
Az egész könyv romantikusan bugyuta, de ezt bóknak szánom, s mégis véresen komoly. Én kedvelem az olyan műveket, amikben pofán vágó mélység és mondanivaló van, de úgy csapnak képen, hogy kérem a következőt, mert annyira... jól van tálalva, annyira nem az a cél, hogy nyomot hagyjon az ember arcán, hanem hogy a díszes köntösön ragadjon meg a szeme, miközben tudja, milyen illúzióromboló látvány fogadná, ha levenné azt. Hogy mire gondolok? A halál szele végig fúj, hol erősebben, hol cirógatóan, de könyörtelenül kitartóan, mégis vihogunk a tinik baromságain, a vicces beszólásokon, a bénázáson. Bírom az ilyet, mert anélkül hagy nyomot, hogy az látványos volna, mintha titok lenne a mondanivaló, amit csak azok érthetnek, akik belebújnak a lapok közé.
Totál képi volt számomra a könyv, láttam a szereplőket, a helyszíneket, a mozdulatokat. Szeretem az ilyet is. Elvétve előfordult, hogy bíráltam az író stílusát, szóhasználatát, de azt nem bírtam kifogásolni, ahogy a történettel bánt. Ahogy felépítette, mert fel van építve... Kurvára meg van alapozva a végkifejlet és bár én szentül hittem, hogy kézen fogva elsétálnak a naplementében, miközben valahol tudtam, hogy ez teljes mértékben irreális, s ha Tibi ragaszkodik az eredeti történethez, akkor itt sok vér fog folyni, mégis valahogy sikerült arcul ütnie a végének. De jól, szóval úgy volt megkomponálva, hogy romantikus és reális is legyen. Nem hittem volna, hogy ennyire nyers és nyílt, egyenes és látványos megjelenítése lesz a gyilkolásnak, ezért nem csak kéjes élvezettel olvastam, de meg is voltam lepve és elismerően mosolyogtam közben.
Be kell vallanom, a rabjává tett a könyv, alig tudtam aludni, dolgozni, másra gondolni, míg a végére nem értem, ha pedig mégis sikerült kikerülnöm valamennyire a hatása alól, akkor olyan ihletem támadt, hogy az valami beszarás. Rögtön másfél fejezetet meg is írtam a Pulzus akták harmadik szériájából, s annyira előre haladtam gondolatban a sztorival, hogy fogalmam sincs, hogy írom meg, mert már a negyedik szériáján agyalok. Rémes, de komolyan, mert amikor ennyire előre rohan a képzeletem, nehéz egyben tartani a jelenleg írt részt. Na mindegy, majd megregulázom a múzsámat. =D
Úgy érzem, a Fogadj el! című könyv vége egy nyisszantás volt, de kellett. Nem maradtak fenn nyitott kérdések, hiszen bármennyire is érdekes lett volna azt elemezni, ki hogy áll talpra, miképp folytatódik az élet a Szép Remények Gimiben, az író elmondta a bemutatón, hogy ő nem a következményekkel, hanem magával az eseménnyel akart foglalkozni. És azzal jó munkát végzett, bemutatta a szereplőket, felvezette a robbanást, mindent megtett előkészület címén, a bomba nagyot szólt, vitt mindent, s aztán nem maradt más, csak a sípolás a fülben. És ez így van jól.
Nagy izgalommal vettem reggel kezembe a Szívből, színből igazán című könyvet. Azt a fülest kaptam, hogy jobbra értékelték a másik könyvnél, ezért úgy gondoltam, a fokozatosság elve alapján a jó után jöjjön a jobb, de ezt két dolog is akadályozza. Az egyik, hogy még mindig körülöttem lebeg az a varázslat, amit Tibi hozott létre, a másik, hogy ennek a könyvnek a hangulata valahogy nem ragadt rám.
Három nézőpont van, Patriké, Alexé és Lilláé. Nagyon kavarodva vagyok, melyik rész mikor játszódik, mennyi idő telt el, számomra rohadtul zavaró, hogy hol belső, hol külső szemszög van a szereplők terén, a szerkezete-szerkesztése egyáltalán nem jön be, észrevettem néhány apró hibát is, ami az elégedetlenségem vagy csalódottságom miatt piszkálja a csőröm. Na, ha ez még nem volna elég, akkor jönnek a szereplők. A testvérpár szülei totttál életképtelen sötétek, akik úgy állnak hozzá az élethez, hogy amit nem akarnak tudomásul venni, ami számukra kényelmetlen, az nincs, megszűnik, elmúlik, jelentőségét veszti, a három főhős pedig önző, játszmázó hülye. Valószínűleg az a bajom a trióval, hogy iszonyatosan negatív személyiségűek a szememben, hogy a szeretetet kicsikaró emberektől az idegesség kerülget, s ezért szenvedek az olvasással. Fura nekem az író szó- és szerkesztési készlet, túl sokat ismétli a neveket, kevés a kitöltő szereplő, nem mindig képies, például a helyszín tekintetében lehetne javítani rajta, s nem érzem úgy, hogy a fő szálon túl kitöltötte volna bármivel az időt, a cselekményt az írónő.
Egyelőre, így a 70. oldal után azt mondom, mindenképpen elolvasom, mert kíváncsi vagyok rá, mit hoz ki belőlük az írónő, lesz-e jellemfejlődés, valamelyik tökfej befejezi végre a játszmázást és ha őszintén, nyitott lapokkal nem is kezdi egyből, de megpróbál javulni. Nekem nagyon fontos, hogy fejlődjenek, tanuljanak, érezzenek a szereplők, s ha ez nincs, ha nem tudom átélni a történetet, akkor nem vagyok valami elégedett. Most még ott tartok, hogy kérdések hada röpköd a fejemben, hogy igazából mit is akar Alex, Patrik és Lilla. Durva, mennyire önzőek és valahogy egyiket se szeretem, míg Petra és Dávid közt nehezen tudnék dönteni, melyiküket kedvelem jobban, Áron pedig, mint harmadik fél, nagyon érdekes ízvilágot idézett a számba.
No ez van. Ezek után mindenképp meg kell szereznem az Ethan és Cartert, mert bár amikor beleolvastam egy erotikus jelenetbe, azt gondoltam, ez annyira erotikus, mint az orrtúrás, mégis kíváncsi vagyok, mennyire építette fel, mennyire mutatja be pszichológiai szempontból a karaktereit az író. Ha utóbbi jó, érdekes, nem fogom szerintem nagyon lehúzni. =)
Mai nap szerzeménye egy Wayne Chapman - Karnevál. Ráfeküdtem a MAGUS könyvek gyűjtésére, bár ha marad bennem az a lendület, amit a Fogadj el! idézett, kevés időm lesz olvasni. =D
Erről mindenképp nyálnyomot kell hagynom!
De, mégis kimaradt valami! X"D
Starfighter. Bevallom őszintén, rémesen és elmondhatatlanul utálom az űrben lövöldözős történeteket, mindegy, hogy olvasni, nézni, vagy mit kell vele csinálni. Valahogy a legkevésbé sem vonz, akkor már inkább westernt nézek, de komolyan, pedig az sem a zsánerem. Na ez a képregény... na ez megvett kilóra. Gondolom, ez nem nagy spoiler, úgyhogy elárulhatom, hogy úgy kezdődik, hogy összerakják Caint, a fightert és Abelt, a navigatort. Közös szobát kapnak, melynek ajtaján belépve Cain közli Abellel, hogy a navigator mostantól az ő ribanca, ezután kiharap a szájából egy darabot, hogy megjelölje, sőt, rövidesen istenesen megrépázza.
Kemény, dögös, nyers, egyenes, kellemesen vulgáris, lehengerlően szép ez a képregény, ver egy csomó yaoi mangát, amit olvastam eddig. Furcsa volt eleinte a rajzolása és az olvasási sorrendje, de amint hozzászoktam, nem volt megállj, felfaltam az egészet. Iszonyat, mennyire jó, pedig nem egy nagy történet, noha még csak most írja a negyedik kötetet HamletMachine. Akinek gondja van az angollal - mint nekem -, az szerintem ugyanúgy talál egy ideális tanulási segédanyagot, mint én. A legtöbb mindent megértettem, de amit nem, ahhoz szótárt használtam. Meg szerencsére a környezetem angolul tudó része tudja, elfogadja a boy's love őrületemet és már nem akad ki a legellenállóbb személy sem, ha belövök neki egy mondatot, esetleg egy oldalt, hogy "te figyi, ezt nem értem, segítesz?". =D
Az űrben játszódó részek eddig elhanyagolhatóak voltak, vagy Hamlet megtöltötte olyan részletekkel, amitől vagy könnyesre röhögtem magam, vagy égtem a pornóhoz hasonlóan nyílt ábrázolás miatt (de jó értelemben). Ez nem egy cukros, szégyenlősködős darab, premier plánban tolják a srácok, a szemszögek/képkockák még a yaoifanoknak is szerintem egzotikusak. Immár többször végignyálaztam rajta, elkészült a visual novel, amivel szívesen játszanék, de előbb fel kell políroznom az angoltudásomat, másképp nem látom sok értelmét, viszont a hozzá írt zenék egész jók, a Gravitation a nagy kedvencem, van, hogy egész nap az szól. Mindig is akartam yaoi game-ekkel játszani, de az igazi nagy kísértést a Starfighter Eclipse jelenti. Még egy ok, hogy megtanuljak angolul, komolyan...
Starfighter. Bevallom őszintén, rémesen és elmondhatatlanul utálom az űrben lövöldözős történeteket, mindegy, hogy olvasni, nézni, vagy mit kell vele csinálni. Valahogy a legkevésbé sem vonz, akkor már inkább westernt nézek, de komolyan, pedig az sem a zsánerem. Na ez a képregény... na ez megvett kilóra. Gondolom, ez nem nagy spoiler, úgyhogy elárulhatom, hogy úgy kezdődik, hogy összerakják Caint, a fightert és Abelt, a navigatort. Közös szobát kapnak, melynek ajtaján belépve Cain közli Abellel, hogy a navigator mostantól az ő ribanca, ezután kiharap a szájából egy darabot, hogy megjelölje, sőt, rövidesen istenesen megrépázza.
Kemény, dögös, nyers, egyenes, kellemesen vulgáris, lehengerlően szép ez a képregény, ver egy csomó yaoi mangát, amit olvastam eddig. Furcsa volt eleinte a rajzolása és az olvasási sorrendje, de amint hozzászoktam, nem volt megállj, felfaltam az egészet. Iszonyat, mennyire jó, pedig nem egy nagy történet, noha még csak most írja a negyedik kötetet HamletMachine. Akinek gondja van az angollal - mint nekem -, az szerintem ugyanúgy talál egy ideális tanulási segédanyagot, mint én. A legtöbb mindent megértettem, de amit nem, ahhoz szótárt használtam. Meg szerencsére a környezetem angolul tudó része tudja, elfogadja a boy's love őrületemet és már nem akad ki a legellenállóbb személy sem, ha belövök neki egy mondatot, esetleg egy oldalt, hogy "te figyi, ezt nem értem, segítesz?". =D
Az űrben játszódó részek eddig elhanyagolhatóak voltak, vagy Hamlet megtöltötte olyan részletekkel, amitől vagy könnyesre röhögtem magam, vagy égtem a pornóhoz hasonlóan nyílt ábrázolás miatt (de jó értelemben). Ez nem egy cukros, szégyenlősködős darab, premier plánban tolják a srácok, a szemszögek/képkockák még a yaoifanoknak is szerintem egzotikusak. Immár többször végignyálaztam rajta, elkészült a visual novel, amivel szívesen játszanék, de előbb fel kell políroznom az angoltudásomat, másképp nem látom sok értelmét, viszont a hozzá írt zenék egész jók, a Gravitation a nagy kedvencem, van, hogy egész nap az szól. Mindig is akartam yaoi game-ekkel játszani, de az igazi nagy kísértést a Starfighter Eclipse jelenti. Még egy ok, hogy megtanuljak angolul, komolyan...
Minden más, amiről még írni akartam
Kaptam ajánlatot a Hitman című filmre, meg alapvetően is meg akartam nézni, ezért hárman leültünk elé a hétvégén. Barátunk teljesen ki volt akadva miatta, hogy ez a fandom megszégyenítése, nem is volt ennyire modern, hiányoztak belőle az igazi csavarok, néha hangosan kritikáztuk az események valószínűségét/valóságtartalmát, néha bíráltuk, de nekem tetszett, én elégedett voltam vele. Tény, hogy én a játékkal sosem játszottam és Hitmant szögletesebb arccal képzeltem el, de nem befolyásolt ez a két dolog, élveztem a filmet. Bond nem az én ember, de Hitman abszolút megnyert, bár nem jelölném semmiképp az év durrantásának.
Miután túltette magát a barátunk az őt ért sokkon, betettük a Harcban élve című darabot. Ez már neki is tetszett, meg nekünk is. Színvonalas darab, Jason Stathamet kifejezetten impozáns rosszfiús apa szerepben látni és nagyon kedvelhető színész véleményem szerint. Talán furcsának is tartom, hogy a Feláldozhatókban figyeltem rá fel, de nyilván nem vagyok semmivel sem elkésve, még végignyálazhatom a filmjeit. A szereplők ebben a filmben kidolgozottabbak, az egymásra való hatásuk többnyire szórakoztató, mégis reális, jellemfejlődésük, viselkedésük remek, az ábrázolásuk tetszetős. A sztori nekem nem hagyott kívánnivalót maga után, teljesen felpörögtem a film hatására, úgyhogy érdemes az újranézésre is.
Szombaton nagy vágyam volt kijutni a könyvfesztre és Dani barátunk is többek között ezért utazott fel. Nekem nincs könyvem On Saitól, mert nem szeretek olyan sztoriba kezdeni, aminek még nem elérhető a vége, no meg egyelőre nem voltam elég bátor, hogy sci-fit olvassak, mégis nagyon szerettem volna ott lenni a dedikálásán. Valahogy az egész nap késősre sikeredett, húsz perccel kezdés után estünk be a D. épületbe, ahol egy hatalmas káosz fogadott. Hamar felfedeztem On Sait, az előtte kígyózó, úttorlasznak is tökéletesen jellemezhető sort, gyorsan körbejártunk, mi van az épületben, azzal elmentünk ebédelni, mert az éhségtől rettentően feszült voltam. Mire végeztünk, már indulhattam fagyizni, ami időpontos, előre fizetős történet volt Timivel, így hiába tűnt úgy, hogy ott leszek Burkos Zsolt dedikálásán, ez nem történt meg, amiért később el is kapta a grabancomat az úr. Alaposan meglepődtem. =D Hogy ezt tetézzem, elnéztem az órát, ezért lecsúsztam Róbert Katalin és Rácz-Stefán Tibor dedikálásáról is, szóval én nem tudom, mi ütött az időbe, de valahogy sokkal gyorsabban szaladt aznap, mint amire fel voltam készülve. Mindenesetre nyolc könyvvel gazdagabb lettem, megszereztem a vágyott két szivárvány körös darabot és az Acél és oroszlánt (nyafi része, hogy nem a sárga borítóval, mint szerettem volna, de ez keménykötetes és igazából szép is), úgyhogy nagyon elégedett vagyok, bármennyire is nem volt fényes az a nap bizonyos tekintetben. Úgy voltam vele, lesznek még dedikálások, előadások, majd azokon ott leszek.
Nagy lendülettel belevetettem magam Orwella árnyéka című MAGUS könyvbe, aminek már túl is vagyok az első történetén. Nem volt számomra egyszerű olvasmány, mert semmit sem tudtam az orkokról, folyton kevertem ki hova tartozik, ki kivel van vagy épp kivel áll ellenséges viszonyba, mégis remek történetnek tartom. Megbeszéltem egy barátommal, hogy odaadom neki az Alidax gyöngyeit, miután elolvastuk a nálunk lévő könyvet, cserélünk, aztán leülünk és megbeszéljük a gondolatainkat, élményeinket, kicsit fejtágítást tart nekem. Ez elég izgalmasan hangzik szerintem. Na ehhez képest meglett ez a nyolc könyv, s tegnap este egyből nekiestem a Fogadj el!-nek. Gördülékeny, szórakoztató, rengeteg a kiutalás más könyvekre, méghozzá többségében magyarokra (de lehet, hogy külföldire nem is utal ki, erre nem emlékszem, meg ma rájöttem, hogy én elég sokat olvasok, csak nem könyvet, tehát annyira nem is vagyok tisztában a piaccal), ami nagyon tetszik, s sokszor esik szó zeneszámokról, melyeket én is szeretek. Ez utóbbi eszköz szorosabbá teszi a kötődést a könyvhöz, az olvasó úgy érzi tőle, egyre több közös pontot talál a főhősökkel.
Már a könyv felét befaltam, pedig nem olvasok gyorsan, csakhogy ez a darab egyszerűen lebilincsel. Szeretem az iskolaélet sztorikat, kifejezetten tetszik, hogy két perspektívából látjuk a történet haladását, méghozzá egy belső és egy külső szemszögből. Ilyen megoldással eddig még nem találkoztam. Sokat gondolkodtam, miért van az, hogy a férfi írók női karakter bőrébe bújnak, a női írók pedig férfi karakterébe, érdemes lenne erről tartanom egy hosszabb elmélkedést, esetleg eszmecserét, mert úgy érzem, van potenciál a témában, de egyelőre lefoglal az izgalom, mi lesz Petrával, Dáviddal, Áronnal, Eszterrel, Ákossal és a többiekkel. Nagyon nagy pulszpont nálam, hogy magyar nevek, magyar helyszínek szerepelnek egy magyar alkotó könyvében, el sem tudom mondani, mennyire jó érzés, mennyire "VÉGRE!"-érzés számomra. Anno engem ezért kábé kiröhögtek, nekem mégis jobban kézre esett magyar neveket, magyar helyszíneket, magyar történeteket használni.
Különösen tetszik az eszközhasználat a Fogadj el!-ben. Egy hookkal indít, vagyis berántja az olvasót, ráadásul a történetet olvasva világosodik meg, ki az a lány, aki az elején szerepel. Ez mérhetetlenül izgalommal tölt el, alig várom, hogy kikerekedjen előttem minden. Ott voltam a könyv bemutatóján, ami sokat dobott ahhoz, hogy mindenképp a magamévá akartam tenni a könyvet mind fizikai, mind szellemi értelemben, hiszen Tibi szimpatikus volt, érdekelni kezdtek a gondolatai, s minden, amit bele lehet akarva-akaratlanul írni egy történetbe magunkról. Különösen megfogott amúgy azzal, hogy egy igaz történetet használt fel, a valóságon alapuló sztorik mindig valahogy jobban érdekelnek.
Pertáról, Dávidról és a többiekről az a véleményem, hogy a koruknak megfelelően gyerekesek, szeretem a szellemes hülyeségeiket, a bugyuta bakijaikat, a szégyenlősségüket és az esetlenségüket az ismeretlen helyzetekben. Reálisnak, életszerűnek érzem a sztorijukat, ami számomra nagyon fontos szempont, s bár egyikükbe sem tudok belehelyezkedni, mert túlságosan mások vagyunk, ez abszolút nem ront az élvezhetőségen. Sőt, a váltott nézet és karakter mintha ezt szolgálná, noha nekem így is sikerül eltévedni, majdnem rossz helyen leszállni, gyomorgörccsel várni, mikor olvashatom újra. =D Pedig úgy érzem, ritka, amikor egy olvasmány ennyire kivon a forgalomból. Később jelentkezem az értékelés folytatásával, ha befejeztem a könyvet.
Nemrég írtam a Gravitation animéről. Nem volt egyszerű megszerezni, de másfél nap múlva már nézhettem. És IMÁDOM! Tulajdonképpen egészen jól értettem meg az angol szöveg alapján is, de sokat számított, hogy végre minden szót értettem, így került bennem minden a helyére, s a humorát csak még betegebbnek és viccesebbnek tartom, mint korábban. Megint újra fogom nézni, csak nem tudom egyelőre, hogy mikor, mert most olvasás és írás van porondon. Meg ezer más.
Azt hiszem, más elmaradásom nincsen.
Miután túltette magát a barátunk az őt ért sokkon, betettük a Harcban élve című darabot. Ez már neki is tetszett, meg nekünk is. Színvonalas darab, Jason Stathamet kifejezetten impozáns rosszfiús apa szerepben látni és nagyon kedvelhető színész véleményem szerint. Talán furcsának is tartom, hogy a Feláldozhatókban figyeltem rá fel, de nyilván nem vagyok semmivel sem elkésve, még végignyálazhatom a filmjeit. A szereplők ebben a filmben kidolgozottabbak, az egymásra való hatásuk többnyire szórakoztató, mégis reális, jellemfejlődésük, viselkedésük remek, az ábrázolásuk tetszetős. A sztori nekem nem hagyott kívánnivalót maga után, teljesen felpörögtem a film hatására, úgyhogy érdemes az újranézésre is.
Szombaton nagy vágyam volt kijutni a könyvfesztre és Dani barátunk is többek között ezért utazott fel. Nekem nincs könyvem On Saitól, mert nem szeretek olyan sztoriba kezdeni, aminek még nem elérhető a vége, no meg egyelőre nem voltam elég bátor, hogy sci-fit olvassak, mégis nagyon szerettem volna ott lenni a dedikálásán. Valahogy az egész nap késősre sikeredett, húsz perccel kezdés után estünk be a D. épületbe, ahol egy hatalmas káosz fogadott. Hamar felfedeztem On Sait, az előtte kígyózó, úttorlasznak is tökéletesen jellemezhető sort, gyorsan körbejártunk, mi van az épületben, azzal elmentünk ebédelni, mert az éhségtől rettentően feszült voltam. Mire végeztünk, már indulhattam fagyizni, ami időpontos, előre fizetős történet volt Timivel, így hiába tűnt úgy, hogy ott leszek Burkos Zsolt dedikálásán, ez nem történt meg, amiért később el is kapta a grabancomat az úr. Alaposan meglepődtem. =D Hogy ezt tetézzem, elnéztem az órát, ezért lecsúsztam Róbert Katalin és Rácz-Stefán Tibor dedikálásáról is, szóval én nem tudom, mi ütött az időbe, de valahogy sokkal gyorsabban szaladt aznap, mint amire fel voltam készülve. Mindenesetre nyolc könyvvel gazdagabb lettem, megszereztem a vágyott két szivárvány körös darabot és az Acél és oroszlánt (nyafi része, hogy nem a sárga borítóval, mint szerettem volna, de ez keménykötetes és igazából szép is), úgyhogy nagyon elégedett vagyok, bármennyire is nem volt fényes az a nap bizonyos tekintetben. Úgy voltam vele, lesznek még dedikálások, előadások, majd azokon ott leszek.
Nagy lendülettel belevetettem magam Orwella árnyéka című MAGUS könyvbe, aminek már túl is vagyok az első történetén. Nem volt számomra egyszerű olvasmány, mert semmit sem tudtam az orkokról, folyton kevertem ki hova tartozik, ki kivel van vagy épp kivel áll ellenséges viszonyba, mégis remek történetnek tartom. Megbeszéltem egy barátommal, hogy odaadom neki az Alidax gyöngyeit, miután elolvastuk a nálunk lévő könyvet, cserélünk, aztán leülünk és megbeszéljük a gondolatainkat, élményeinket, kicsit fejtágítást tart nekem. Ez elég izgalmasan hangzik szerintem. Na ehhez képest meglett ez a nyolc könyv, s tegnap este egyből nekiestem a Fogadj el!-nek. Gördülékeny, szórakoztató, rengeteg a kiutalás más könyvekre, méghozzá többségében magyarokra (de lehet, hogy külföldire nem is utal ki, erre nem emlékszem, meg ma rájöttem, hogy én elég sokat olvasok, csak nem könyvet, tehát annyira nem is vagyok tisztában a piaccal), ami nagyon tetszik, s sokszor esik szó zeneszámokról, melyeket én is szeretek. Ez utóbbi eszköz szorosabbá teszi a kötődést a könyvhöz, az olvasó úgy érzi tőle, egyre több közös pontot talál a főhősökkel.
Már a könyv felét befaltam, pedig nem olvasok gyorsan, csakhogy ez a darab egyszerűen lebilincsel. Szeretem az iskolaélet sztorikat, kifejezetten tetszik, hogy két perspektívából látjuk a történet haladását, méghozzá egy belső és egy külső szemszögből. Ilyen megoldással eddig még nem találkoztam. Sokat gondolkodtam, miért van az, hogy a férfi írók női karakter bőrébe bújnak, a női írók pedig férfi karakterébe, érdemes lenne erről tartanom egy hosszabb elmélkedést, esetleg eszmecserét, mert úgy érzem, van potenciál a témában, de egyelőre lefoglal az izgalom, mi lesz Petrával, Dáviddal, Áronnal, Eszterrel, Ákossal és a többiekkel. Nagyon nagy pulszpont nálam, hogy magyar nevek, magyar helyszínek szerepelnek egy magyar alkotó könyvében, el sem tudom mondani, mennyire jó érzés, mennyire "VÉGRE!"-érzés számomra. Anno engem ezért kábé kiröhögtek, nekem mégis jobban kézre esett magyar neveket, magyar helyszíneket, magyar történeteket használni.
Különösen tetszik az eszközhasználat a Fogadj el!-ben. Egy hookkal indít, vagyis berántja az olvasót, ráadásul a történetet olvasva világosodik meg, ki az a lány, aki az elején szerepel. Ez mérhetetlenül izgalommal tölt el, alig várom, hogy kikerekedjen előttem minden. Ott voltam a könyv bemutatóján, ami sokat dobott ahhoz, hogy mindenképp a magamévá akartam tenni a könyvet mind fizikai, mind szellemi értelemben, hiszen Tibi szimpatikus volt, érdekelni kezdtek a gondolatai, s minden, amit bele lehet akarva-akaratlanul írni egy történetbe magunkról. Különösen megfogott amúgy azzal, hogy egy igaz történetet használt fel, a valóságon alapuló sztorik mindig valahogy jobban érdekelnek.
Pertáról, Dávidról és a többiekről az a véleményem, hogy a koruknak megfelelően gyerekesek, szeretem a szellemes hülyeségeiket, a bugyuta bakijaikat, a szégyenlősségüket és az esetlenségüket az ismeretlen helyzetekben. Reálisnak, életszerűnek érzem a sztorijukat, ami számomra nagyon fontos szempont, s bár egyikükbe sem tudok belehelyezkedni, mert túlságosan mások vagyunk, ez abszolút nem ront az élvezhetőségen. Sőt, a váltott nézet és karakter mintha ezt szolgálná, noha nekem így is sikerül eltévedni, majdnem rossz helyen leszállni, gyomorgörccsel várni, mikor olvashatom újra. =D Pedig úgy érzem, ritka, amikor egy olvasmány ennyire kivon a forgalomból. Később jelentkezem az értékelés folytatásával, ha befejeztem a könyvet.
Nemrég írtam a Gravitation animéről. Nem volt egyszerű megszerezni, de másfél nap múlva már nézhettem. És IMÁDOM! Tulajdonképpen egészen jól értettem meg az angol szöveg alapján is, de sokat számított, hogy végre minden szót értettem, így került bennem minden a helyére, s a humorát csak még betegebbnek és viccesebbnek tartom, mint korábban. Megint újra fogom nézni, csak nem tudom egyelőre, hogy mikor, mert most olvasás és írás van porondon. Meg ezer más.
Azt hiszem, más elmaradásom nincsen.
Elmaradásaim pótlása
Paranoia
Érdemes volt megnézni, impozáns jelenetekben csodálhattam Liam Hemsworth testét, Amber Heard szépségét, és villoghattam Gary Oldman és Harrison Ford látványától, de őszintén szólva mély nyomot nem hagyott bennem a film, bármennyire is imádtam. A konfliktusok jók voltak, tetszett, ahogy a két milliárdos egymásnak feszült, a színészi játékuk príma, nagyon szeretem őket, a sztori alapötlete jó, a kivitelezése látványos. Elképzelhetőnek tartom, hogy újra megnézném és nem, nem csak Liam testét bámulni.
Amúgy is jön a Magic Mike 2! Már szóltam a barátnőmnek, hogy ezt is moziban nézzük meg, mint az elsőt. Van néhány kedvenc mozis élményem, na ez az egyik, ahogy nem túl nagy társaságban ott ülünk és nyálazunk az egykori chippendale chippendale-filmjére. Mennyei... Na ezt a filmet is újranézem, mielőtt beülök a folytatására.
Vérmesék
Zseniális! Minden fő karakterét imádtam! Nagyon vicces, magyar szinkronnal néztük, mert én azt szeretem és nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen filmet felirattal nézzek, de nem bántuk meg, a szöveg valami fantasztikus, a színészi játékról nem is beszélve. A család minden tagja kedves a szívemnek, mind elmebeteg. Nem tudok korrekt, elfogulatlan véleményt írni, szétröhögtem magam filmnézés alatt, a sztori alapvetően nem egy nagy durranás, de a tálalás... Úristen! Testhezálló volt ez a szerep mindenkinek, én úgy érzem, a zene pedig... "Im feeling good...~" Imádom, na. És a trailert nézve kedvem támadt újra megnézni.
A másik ilyen szupervicces, zseniális, amúgy nem akartam megnézni film A kiütés. Nem tudom, írtam-e már róla, de ha nem, ha igen, basszus, nézzétek meg! Egyszerűen imádom, ahogy az öregek szenvednek és hol fel akarják adni, hol nem hagyják magukat lebeszélni, remek karaktereket raktak egy filmbe és a színészek is jól alakítanak. Szellemes humor, néhány utalás, és a zene... igen, a zene, bár igaz, hogy a feldolgozásait (Schneider-testvérek és Pentatonix) jobban szeretem, attól még vigyorogtam, amint felcsendült. Érdemes megnézni, ennek is kedvet kaptam az ismétléséhez.
A háború császára
Meglepően jó, bár nem túl nagy cselekményű film. Aki szerette A király beszéde című filmet, az ezt is kajálni fogja, ha még nem látta. Nehéz róla beszélni, én elszorult torokkal és kimeredt pillantásokkal néztem. Szerintem szépen hozták a formalitásokat, a szövevényes ügyet és az érzelmeket egy helyre, remek választás volt főszerepre Matthew Fox, Tommy Lee Jonest igazán szerettem MacArthurként. Minden szereplő él, az egész történet lebilincselt, de a részeit, összetevőit is szerettem. Szép a látvány, vagy indokoltan komor, a zene nagyon passzol, a dialógusok is tetszettek, a feszültségkeltés is remek, a végről meg csak annyit mondok: tökéletes.
"Sosem találkoztam még császárral, főleg nem egy istennel. Mi a fenét mondhatsz egy istennek?"
És akkor... Bár ezt nem terveztem ebben a posztban, de számomra adja magát...
Hybrid Child
Iszonyatos ellenérzés volt bennem ezzel az animével kapcsolatban, ugyanis úgy érzem, a mangaka igazán folytathatná rendesen a Junjou Romanticát, ha már belekezdett, akkor a Sekaiichi Hatsukoit, főleg, hogy gyarapítja a fandomot a külön történetekkel (Chiakié és Yokozawáé). JR-ből kint van 2 széria, SiH-ből 2 széria, megcsinálták Yokozawáét, aztán ahelyett, hogy folytatta volna az elkezdetteket, kihozott egy olyan sztorit, ami totál eltér a fandomtól. Nem mintha baj lenne, én is érzem úgy néha, hogy ki kell kapcsolnom, amit régóta írok, de...
Na jó, kezdjük újra. Valamivel több, mint két éve vettem komolyan azt az elhatározásomat, hogy csatlakozom a BJD közösséghez. Volt egy tervem, amiben egy félig élő, egyébként gyártott faj és a tulajdonosaik kapcsolata lett volna kidomborítva, s ehhez meg akartam vizsgálni, milyenek a BJD-sek testközelből. Persze ebből az lett, hogy beszippantott a hobbi, megláttam a norvég lovagomat IH Theoban, majd belebolondultam Migidoll Jinájába, végül, de nem utolsó sorban pedig megtaláltam Deont IH Noeljében, amit vagy George Boleynről mintáztak, vagy én nem tudom, hogy sikerült az a hasonlóság, ami a baba és a fodrászfiú közt van, de az biztos, hogy ez a három dolog pecsételte meg a sorsomat. Nekiálltam BJD-zni, viszont a sztorimat nem raktam össze, egy darabig a fejemben voltak részletek, aztán valahogy... nem jött meg rá az ihlet.
Miről szól a Hybrid Child? Szinte ugyanarról, amin én két és fél évvel ezelőtt gondolkodtam. Nem tudom, mikor pattant ki a mangaka fejéből, mikor került közönség elé, nincs is összefüggés az anime és az én világom közt, mégis megkeserítette a számban az ízeket, mikor találkoztam vele. Nem volt könnyű leküzdeni a két komponensű ellenérzésemet, ráadásul elnagyoltnak éreztem a HC-t mondjuk a JR-hez képest, ami nagyon bántotta a csőrömet. Az első történet egész aranyos, a másodikat inkább untam, de a harmadik... Fogalmam sincs, mikor bőgtem utoljára ennyit animén, de komolyan. Sokáig a hatása alatt voltam és képtelen voltam rágondolni sírás nélkül. Szeretem a történelmi jellegű yaoikat, mert valahogy vonz a társadalmi szeparáció, feszültség, de annnyira tud fájni...
A négy történet tulajdonképpen kerek egészet alkot, teljesen más megvilágításba helyezi Kurodát a róla szóló utolsó két rész, és bár én őt annyira nem kedvelem, a karaktere mégis nagyon nekem szól. Kezdem úgy érezni, hogy a japán dráma nem az én világom, mert bizonyos dolgok túlhangsúlyozása szerintem gáz, mintsem sajnálatot érdemlő vagy szomorú (sérülten, kimerülve, kipurcanva végigrohanni az utcákon, hogy az animénél maradjak), meg a harmadik részben a szerelmesek párbeszédei nem teljesen letisztultak, van egy konkrét, amit többször is megnéztem, de nem, egyszerűen nem értem, nem logikus, fogalmam sincs, mit akart kifejezni, mire mondta, miért azt...
Végülis megszerettem, de nagyon szeretném, ha a JR-t folytatná a manga és az anime, mert az a kedvencem. Nem emlékszem, hogy írtam-e már összehasonlítást, viszont azt feltétlen meg kell jegyezzem (talán újra), hogy veszettül sajnálom, hogy a mangabéli Yoshino és Tori totál barom, az animében ők a szívem csücskei.
Érdemes volt megnézni, impozáns jelenetekben csodálhattam Liam Hemsworth testét, Amber Heard szépségét, és villoghattam Gary Oldman és Harrison Ford látványától, de őszintén szólva mély nyomot nem hagyott bennem a film, bármennyire is imádtam. A konfliktusok jók voltak, tetszett, ahogy a két milliárdos egymásnak feszült, a színészi játékuk príma, nagyon szeretem őket, a sztori alapötlete jó, a kivitelezése látványos. Elképzelhetőnek tartom, hogy újra megnézném és nem, nem csak Liam testét bámulni.
Amúgy is jön a Magic Mike 2! Már szóltam a barátnőmnek, hogy ezt is moziban nézzük meg, mint az elsőt. Van néhány kedvenc mozis élményem, na ez az egyik, ahogy nem túl nagy társaságban ott ülünk és nyálazunk az egykori chippendale chippendale-filmjére. Mennyei... Na ezt a filmet is újranézem, mielőtt beülök a folytatására.
Vérmesék
Zseniális! Minden fő karakterét imádtam! Nagyon vicces, magyar szinkronnal néztük, mert én azt szeretem és nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen filmet felirattal nézzek, de nem bántuk meg, a szöveg valami fantasztikus, a színészi játékról nem is beszélve. A család minden tagja kedves a szívemnek, mind elmebeteg. Nem tudok korrekt, elfogulatlan véleményt írni, szétröhögtem magam filmnézés alatt, a sztori alapvetően nem egy nagy durranás, de a tálalás... Úristen! Testhezálló volt ez a szerep mindenkinek, én úgy érzem, a zene pedig... "Im feeling good...~" Imádom, na. És a trailert nézve kedvem támadt újra megnézni.
A másik ilyen szupervicces, zseniális, amúgy nem akartam megnézni film A kiütés. Nem tudom, írtam-e már róla, de ha nem, ha igen, basszus, nézzétek meg! Egyszerűen imádom, ahogy az öregek szenvednek és hol fel akarják adni, hol nem hagyják magukat lebeszélni, remek karaktereket raktak egy filmbe és a színészek is jól alakítanak. Szellemes humor, néhány utalás, és a zene... igen, a zene, bár igaz, hogy a feldolgozásait (Schneider-testvérek és Pentatonix) jobban szeretem, attól még vigyorogtam, amint felcsendült. Érdemes megnézni, ennek is kedvet kaptam az ismétléséhez.
A háború császára
Meglepően jó, bár nem túl nagy cselekményű film. Aki szerette A király beszéde című filmet, az ezt is kajálni fogja, ha még nem látta. Nehéz róla beszélni, én elszorult torokkal és kimeredt pillantásokkal néztem. Szerintem szépen hozták a formalitásokat, a szövevényes ügyet és az érzelmeket egy helyre, remek választás volt főszerepre Matthew Fox, Tommy Lee Jonest igazán szerettem MacArthurként. Minden szereplő él, az egész történet lebilincselt, de a részeit, összetevőit is szerettem. Szép a látvány, vagy indokoltan komor, a zene nagyon passzol, a dialógusok is tetszettek, a feszültségkeltés is remek, a végről meg csak annyit mondok: tökéletes.
"Sosem találkoztam még császárral, főleg nem egy istennel. Mi a fenét mondhatsz egy istennek?"
És akkor... Bár ezt nem terveztem ebben a posztban, de számomra adja magát...
Hybrid Child
Iszonyatos ellenérzés volt bennem ezzel az animével kapcsolatban, ugyanis úgy érzem, a mangaka igazán folytathatná rendesen a Junjou Romanticát, ha már belekezdett, akkor a Sekaiichi Hatsukoit, főleg, hogy gyarapítja a fandomot a külön történetekkel (Chiakié és Yokozawáé). JR-ből kint van 2 széria, SiH-ből 2 széria, megcsinálták Yokozawáét, aztán ahelyett, hogy folytatta volna az elkezdetteket, kihozott egy olyan sztorit, ami totál eltér a fandomtól. Nem mintha baj lenne, én is érzem úgy néha, hogy ki kell kapcsolnom, amit régóta írok, de...
Na jó, kezdjük újra. Valamivel több, mint két éve vettem komolyan azt az elhatározásomat, hogy csatlakozom a BJD közösséghez. Volt egy tervem, amiben egy félig élő, egyébként gyártott faj és a tulajdonosaik kapcsolata lett volna kidomborítva, s ehhez meg akartam vizsgálni, milyenek a BJD-sek testközelből. Persze ebből az lett, hogy beszippantott a hobbi, megláttam a norvég lovagomat IH Theoban, majd belebolondultam Migidoll Jinájába, végül, de nem utolsó sorban pedig megtaláltam Deont IH Noeljében, amit vagy George Boleynről mintáztak, vagy én nem tudom, hogy sikerült az a hasonlóság, ami a baba és a fodrászfiú közt van, de az biztos, hogy ez a három dolog pecsételte meg a sorsomat. Nekiálltam BJD-zni, viszont a sztorimat nem raktam össze, egy darabig a fejemben voltak részletek, aztán valahogy... nem jött meg rá az ihlet.
Miről szól a Hybrid Child? Szinte ugyanarról, amin én két és fél évvel ezelőtt gondolkodtam. Nem tudom, mikor pattant ki a mangaka fejéből, mikor került közönség elé, nincs is összefüggés az anime és az én világom közt, mégis megkeserítette a számban az ízeket, mikor találkoztam vele. Nem volt könnyű leküzdeni a két komponensű ellenérzésemet, ráadásul elnagyoltnak éreztem a HC-t mondjuk a JR-hez képest, ami nagyon bántotta a csőrömet. Az első történet egész aranyos, a másodikat inkább untam, de a harmadik... Fogalmam sincs, mikor bőgtem utoljára ennyit animén, de komolyan. Sokáig a hatása alatt voltam és képtelen voltam rágondolni sírás nélkül. Szeretem a történelmi jellegű yaoikat, mert valahogy vonz a társadalmi szeparáció, feszültség, de annnyira tud fájni...
A négy történet tulajdonképpen kerek egészet alkot, teljesen más megvilágításba helyezi Kurodát a róla szóló utolsó két rész, és bár én őt annyira nem kedvelem, a karaktere mégis nagyon nekem szól. Kezdem úgy érezni, hogy a japán dráma nem az én világom, mert bizonyos dolgok túlhangsúlyozása szerintem gáz, mintsem sajnálatot érdemlő vagy szomorú (sérülten, kimerülve, kipurcanva végigrohanni az utcákon, hogy az animénél maradjak), meg a harmadik részben a szerelmesek párbeszédei nem teljesen letisztultak, van egy konkrét, amit többször is megnéztem, de nem, egyszerűen nem értem, nem logikus, fogalmam sincs, mit akart kifejezni, mire mondta, miért azt...
Végülis megszerettem, de nagyon szeretném, ha a JR-t folytatná a manga és az anime, mert az a kedvencem. Nem emlékszem, hogy írtam-e már összehasonlítást, viszont azt feltétlen meg kell jegyezzem (talán újra), hogy veszettül sajnálom, hogy a mangabéli Yoshino és Tori totál barom, az animében ők a szívem csücskei.
Mostanában megint elhanyagoltam a blogot, miközben rengeteg inger ért, amiről érdemes lett volna írnom. Újra nekikezdtem a Holdárnyékban című könyvnek, mert már másfél éve kaptam kölcsön és a tulajdonosa kérdezte, hol tartok, hogy tetszik, meg érdekel is. Nem kezdődik könnyedén, de érzem, hogy rohadt jó lesz, csak elmondhatatlanul kevés időt fordítok olvasásra, ma is a blogjaimat bütyköltem. Mióta tagja vagyok a Moly közösségnek, amire amúgy totál rákattantam, igyekszem számon tartani, miket olvastam, milyen véleménnyel voltam róluk, figyelem, ki mit olvas, ki mit ír és rengeteg könyv került fel a kívánságlistámra. Nem tudom, mikor fogom én azt mind elolvasni, pedig...
Ott tudtam meg, hogy az Álomfalók című könyv harmadik részét a kiadó nem vállalta fordítani. Basszus! Pedig az a kedvenc könyvem és a második kötetét is el akarom olvasni. Nincs valami petíció arra, hogy igenis fordítsák le a sorozat befejező részét??? Komolyan mondom, a kiadó elbújhat, ha tényleg félbehagyja! Szerintem ez felháborító.
Anyu volt olyan ügyes és elvitt antikváriumba, ahol le voltak értékelve a MAGUS-könyvek. Körülbelül négy éve játszom, s bár a rendszerében és a világában vannak kisebb-nagyobb hibák, mégis ez a kedvencem az eddig próbáltak közül. Talán ha többet játszanánk más rendszerekben, meglennének a könyveim, közelebb állnának azok is hozzám, de nem hiszem, hogy változna a rangsor. Igyekszem rendbe hozni az életem szerepjátékos részét is, jó egy éves kihagyást kell pótolnom írás terén, de elszántam rá magam, új koncepciót találtam ki, miképp folytatnám.
Szóval ott tartottam, hogy betértünk egy antikvárba, ahol leértékelt MAGUS-könyvek voltak. Nem tudtam otthagyni Orwella árnyéka című darabot, mivel a kitaszított istennő évek óta érdekel és nagyon sokat lehet megtudni a világhoz írt kötetekből. Még nagyon az elején tartok, a stílusa jó, a neveket el se tudom helyezni, úgy kellett megkérdeznem szerepjátékos társamat, akinek hatalmas a lexikális tudása, hogy ki kicsoda, szóval nem mondom, hogy mindent értek, de tetszik. Szeretném majd beszerezni az Acél és oroszlán című kötetet és újraolvasni, mert az hihetetlenül élvezetes volt, valamennyi karakterét imádtam, izgalmas sztorit írt a szerző.
Amúgy nem is erről akartam írni. XD
Mindenképpen szerettem volna nyomot hagyni a Paprikáról. Nagyon érdekes történet, szeretem az álmokkal kapcsolatos sztorikat. Ez történetesen arról szól, hogy feltalálnak egy álomolvasó szerkezetet, amit a tesztfázisban ellopnak és így Tokió egy rémálomtanya lesz. A főhőst imádtam, a karaktere szépen felépített, többrétű, a két megjelenési formáját egyaránt megkedveltem. Jól van felépítve a feszültség, sok elgondolkodtató része van az animének, a csavarok nem feltétlen kiszámíthatóak. A látványvilága kiváló, lenyűgözött, mikor a rendőr a számítógépen keresztül belépett a bárba, azok a részek külön kedvenceim. Amúgy az ő karaktere is nagyon szimpatikus, ő a második, akit megszerettem.
Erről eszembe jutott a Blood című anime, ami alapján később elkészítették a Blood+-t, mert megihlette őket a 2000-res vámpírsztori. Egész jó a látványvilága, nem megszokott számomra, de szerettem benne a nyers megjelenítéseket. Vannak kérdőjelek a történetet illetően, ám azt hiszem, az írója nem is feltétlen akarta megválaszolni a fel nem tett kérdéseimet, mivel a sztoriszálat vezette volna félre, nyújtotta volna indokolatlanul el, illetve nem tartozott a fókuszpontjába. Nem haragszom emiatt, élvezhető animét gyártottak. Sayat nem tudom eldönteni, szimpatikusnak tartom-e, a segítőit részben pancsernak tartottam, a legmélyebb érzésű karakter pedig a sulis ápolónő. Nincs ő sem túlságosan rétegelve, de talán róla tud meg a néző a legtöbbet. Miután vége lett a filmnek, rögtön nekiugrottam utánanézni a Blood+-nak, amit régebben láttam. Úgy emlékszem, többnyire tetszett, bár nagy hézagok és kérdőjelek maradtak az utolsó rész lepergése után is bennünk a párommal. Gondolkodtam rajta, hogy újra kéne nézni, ám az az igazság, hogy valószínűbb, hogy yaoit fogok nézni, ha megint animézni akarok. Talán Gravitationt, ugyanis magyarul még mindig nem láttam. Pedig az egyik kedvencem. Csak félek, hogy Yuki vulgáris, nyers stílusát finomították a hivatalos fordításban. Na, majd utánanézek én ennek!
Végül, de nem utolsó sorban két Miyazaki darabot hoztam. Minden művét ajánlom, a Chihiro Szellemországbant szerintem nem is egyszer láttam, s nem is elég szerintem egyszer megnézni, annyi utalás és mondanivaló van benne, A vándorló palotát pedig biztos, hogy láttam, de teljesen kiesett, újra kell néznem, viszont a legtöbb műve inkább csak kívánságlistán van. A Szél támad állítólag nagyon jó, a Totoro érdekel, A vadon hercegnője viszont valahogy mindig iszonyt és vonzalmat keltett bennem, ezért még nem jutottam előrébb vele. Node...
Kiki a boszorkányfutár
Először nem nagyon akartam megnézni, csak a párom elindította. Nem tudtam, hogy Miyazaki-mű, csak a rajzolása volt ismerős, végül megtetszett a kiscsaj és a macskája. Az író eddig látott alkotásai közül ez lett végül a kedvencem. A világa nagyon tetszik, minden karaktere élő és szerepéhez mérten kidolgozott, a történet vicces és kedves, de megvan benne a komoly tartalom is. Nem mellesleg az animét 12 nappal a születésem után mutatták be Japánban. Ez mekkora már?! =D
Nauszika - A szél harcosai
Párom elindította, én pedig idővel ott hagytam, amin dolgoztam a gépemen, mert érdekesnek tűnt a története. Úgyszintén a rajzolásából és a történetfelépítésből jöttem rá, hogy Miyazaki-mű, s nem csalódtam benne, bár néhány része nekem túldramatizált volt. A ruhák például nagyon tetszettek sok esetben, viszont egyes karakterek majdnem nevetségesek lettek számomra, ennek ellenére, azt hiszem, részben kaptam ihletet a filmtől. A világ, a gondolatkör nagyon bejött, szépen is volt megalkotva, a történetvezetés is kellemes volt.
Ott tudtam meg, hogy az Álomfalók című könyv harmadik részét a kiadó nem vállalta fordítani. Basszus! Pedig az a kedvenc könyvem és a második kötetét is el akarom olvasni. Nincs valami petíció arra, hogy igenis fordítsák le a sorozat befejező részét??? Komolyan mondom, a kiadó elbújhat, ha tényleg félbehagyja! Szerintem ez felháborító.
Anyu volt olyan ügyes és elvitt antikváriumba, ahol le voltak értékelve a MAGUS-könyvek. Körülbelül négy éve játszom, s bár a rendszerében és a világában vannak kisebb-nagyobb hibák, mégis ez a kedvencem az eddig próbáltak közül. Talán ha többet játszanánk más rendszerekben, meglennének a könyveim, közelebb állnának azok is hozzám, de nem hiszem, hogy változna a rangsor. Igyekszem rendbe hozni az életem szerepjátékos részét is, jó egy éves kihagyást kell pótolnom írás terén, de elszántam rá magam, új koncepciót találtam ki, miképp folytatnám.
Szóval ott tartottam, hogy betértünk egy antikvárba, ahol leértékelt MAGUS-könyvek voltak. Nem tudtam otthagyni Orwella árnyéka című darabot, mivel a kitaszított istennő évek óta érdekel és nagyon sokat lehet megtudni a világhoz írt kötetekből. Még nagyon az elején tartok, a stílusa jó, a neveket el se tudom helyezni, úgy kellett megkérdeznem szerepjátékos társamat, akinek hatalmas a lexikális tudása, hogy ki kicsoda, szóval nem mondom, hogy mindent értek, de tetszik. Szeretném majd beszerezni az Acél és oroszlán című kötetet és újraolvasni, mert az hihetetlenül élvezetes volt, valamennyi karakterét imádtam, izgalmas sztorit írt a szerző.
Amúgy nem is erről akartam írni. XD
Mindenképpen szerettem volna nyomot hagyni a Paprikáról. Nagyon érdekes történet, szeretem az álmokkal kapcsolatos sztorikat. Ez történetesen arról szól, hogy feltalálnak egy álomolvasó szerkezetet, amit a tesztfázisban ellopnak és így Tokió egy rémálomtanya lesz. A főhőst imádtam, a karaktere szépen felépített, többrétű, a két megjelenési formáját egyaránt megkedveltem. Jól van felépítve a feszültség, sok elgondolkodtató része van az animének, a csavarok nem feltétlen kiszámíthatóak. A látványvilága kiváló, lenyűgözött, mikor a rendőr a számítógépen keresztül belépett a bárba, azok a részek külön kedvenceim. Amúgy az ő karaktere is nagyon szimpatikus, ő a második, akit megszerettem.
Erről eszembe jutott a Blood című anime, ami alapján később elkészítették a Blood+-t, mert megihlette őket a 2000-res vámpírsztori. Egész jó a látványvilága, nem megszokott számomra, de szerettem benne a nyers megjelenítéseket. Vannak kérdőjelek a történetet illetően, ám azt hiszem, az írója nem is feltétlen akarta megválaszolni a fel nem tett kérdéseimet, mivel a sztoriszálat vezette volna félre, nyújtotta volna indokolatlanul el, illetve nem tartozott a fókuszpontjába. Nem haragszom emiatt, élvezhető animét gyártottak. Sayat nem tudom eldönteni, szimpatikusnak tartom-e, a segítőit részben pancsernak tartottam, a legmélyebb érzésű karakter pedig a sulis ápolónő. Nincs ő sem túlságosan rétegelve, de talán róla tud meg a néző a legtöbbet. Miután vége lett a filmnek, rögtön nekiugrottam utánanézni a Blood+-nak, amit régebben láttam. Úgy emlékszem, többnyire tetszett, bár nagy hézagok és kérdőjelek maradtak az utolsó rész lepergése után is bennünk a párommal. Gondolkodtam rajta, hogy újra kéne nézni, ám az az igazság, hogy valószínűbb, hogy yaoit fogok nézni, ha megint animézni akarok. Talán Gravitationt, ugyanis magyarul még mindig nem láttam. Pedig az egyik kedvencem. Csak félek, hogy Yuki vulgáris, nyers stílusát finomították a hivatalos fordításban. Na, majd utánanézek én ennek!
Végül, de nem utolsó sorban két Miyazaki darabot hoztam. Minden művét ajánlom, a Chihiro Szellemországbant szerintem nem is egyszer láttam, s nem is elég szerintem egyszer megnézni, annyi utalás és mondanivaló van benne, A vándorló palotát pedig biztos, hogy láttam, de teljesen kiesett, újra kell néznem, viszont a legtöbb műve inkább csak kívánságlistán van. A Szél támad állítólag nagyon jó, a Totoro érdekel, A vadon hercegnője viszont valahogy mindig iszonyt és vonzalmat keltett bennem, ezért még nem jutottam előrébb vele. Node...
Kiki a boszorkányfutár
Először nem nagyon akartam megnézni, csak a párom elindította. Nem tudtam, hogy Miyazaki-mű, csak a rajzolása volt ismerős, végül megtetszett a kiscsaj és a macskája. Az író eddig látott alkotásai közül ez lett végül a kedvencem. A világa nagyon tetszik, minden karaktere élő és szerepéhez mérten kidolgozott, a történet vicces és kedves, de megvan benne a komoly tartalom is. Nem mellesleg az animét 12 nappal a születésem után mutatták be Japánban. Ez mekkora már?! =D
Nauszika - A szél harcosai
Párom elindította, én pedig idővel ott hagytam, amin dolgoztam a gépemen, mert érdekesnek tűnt a története. Úgyszintén a rajzolásából és a történetfelépítésből jöttem rá, hogy Miyazaki-mű, s nem csalódtam benne, bár néhány része nekem túldramatizált volt. A ruhák például nagyon tetszettek sok esetben, viszont egyes karakterek majdnem nevetségesek lettek számomra, ennek ellenére, azt hiszem, részben kaptam ihletet a filmtől. A világ, a gondolatkör nagyon bejött, szépen is volt megalkotva, a történetvezetés is kellemes volt.
Hírek
Mostanában sokféle háttérmunkát csinálok, ennek lassan látszatja is lesz. A TK eltűnésével és az ASF-en ért csalódások hatására úgy döntöttem, új helyet keresek, vagy ha nincs, hozok létre, ez úton találtam némi segítséggel a Történetek Birodalmára (TöBi). Még kevesen publikálnak és nem olyan gazdag a tartalom, de ha ti is úgy gondoljátok, új közösséget kellene alkotnunk, csatlakozzatok a kezdeményezéshez! A TK-val kapcsolatban a fb oldalán lehet tájékozódni, nem állítom, hogy megszűnt, ezt szerettem volna leszögezni.
Hmmm... További híreim...: TöBin kiemelt lettem! Pontosabban a Házisárkány című Harry Potteres ficem, amit a 2013-ban meghirdetett MD-re írtam, mint póttörténetet. Én nagyon szerettem írni, sokat is kutattam információk után, hiszen nem vagyok egy fanfices típus, s nem akartam pontatlan, falsch dolgokat írni. Maradt benne hiba, utólag azonban nem tudtam volna és nem is akartam kijavítani, részletekbe azonban spoilerveszély miatt nem megyek bele.
Hmmm... További híreim...: TöBin kiemelt lettem! Pontosabban a Házisárkány című Harry Potteres ficem, amit a 2013-ban meghirdetett MD-re írtam, mint póttörténetet. Én nagyon szerettem írni, sokat is kutattam információk után, hiszen nem vagyok egy fanfices típus, s nem akartam pontatlan, falsch dolgokat írni. Maradt benne hiba, utólag azonban nem tudtam volna és nem is akartam kijavítani, részletekbe azonban spoilerveszély miatt nem megyek bele.
Röhögőgörcs
Röhögcsélünk és beszélgetünk a srácokkal a lejátszott játékról, egyszer
csak szólnak, hogy a kutya bepisilt. Fáradt sóhajjal megindulok, hogy
kerítsek valamit, amivel feltakarítom, bekapom közben a nasim utolsó
falatját, majd lendületesen benyitok a vécébe. Érzékelem, hogy valami
útban van, barna nadrágot visel, és nem tudom tőle elcsaklizni a
vécépapírt, erre megszólal: Megtelt. Mondanom sem kell, fogalmam sem
volt, mi telt meg, belenéztem a vécébe, hátha eldugult, erre rájövök,
hogy rányitottam a páromra és saját magára értette, hogy megtöltötte a
vécét. Kész, én úgy elkezdtem röhögni, hogy azt hittem, megfulladok.
Valahogy eltámolyogtam egy fotelig és sírtam a röhögéstől. Szó szerint.
XD
Első MAGUS versenyem
Egy félkész poszt, mely sosem lesz befejezve, de legalább a fele megvan, noha az időt erőteljesen besaccoltam:
Nagyjából egy hónapja kisütöttük öten, hogy hiába ETK-s rendszer, mi menni akarunk a Krónikák.hu-n megszervezett MAGUS versenyre. Nekem ez volt az első, nagyon izgultam, milyen lesz, s nem csalódtam. =) Kaptunk hangulatkeltő novellát, most már elérhető a kalandmodul és a nap folyamán készült fényképek is a honlapon, ha kíváncsi rá valaki, ott megtalálja.
Résztvevők:
Benedek - Galirion cwa Anrem - Arel pap
Tocsó - Kart Logandi - sogronita tűzvarázsló
Zsolt - Da'har Alin Ruko - Darton paplovag
Robi - Zaida Hagi - dzsad pszi mesternő
én - Siendar Erena - erioni félelf bárdnő
Mind megírtuk a karaktereink élettörténetét, Galirion a nomádok esküdt ellensége lett a szülei megölése és húga elrablása miatt, ám később ő maga vágja el a lány torkát, mert későn ismeri fel, Kart egy visszatérő álom megfejtésén fáradozik, melynek köze lehet Antoh-hoz, Da'har egy vérivó, akinek életcélt talál egy dartonita főapáton keresztül, Zaidát gyermekként veszi meg a pyarroni titkosszolgálat, hogy pszi mestert képezzenek belőle, Erena pedig egy problémás rokon miatt bujdosni, önmagát rejteni kényszerül, ezért négy különböző arcát mutatja a világnak, s ötödiket, sajátját csakis Zaidának, a kedvesének.
Ennek az a története, hogy mikor Robival leültünk karaktert alkotni, beszóltam egy ilyet:
- Tudom ám, mi a karakteremmel a szép?
- Nem. Mi?
- Elmegy férfiakkal, de igazából a nők érdeklik.
És itt Robinak olyat csillant a szeme, hogy egyből megállapodtunk benne, hogy egy párt hozunk. Utána Zsoltról is kiderült, hogy inkább a férfiakhoz vonzódó karaktert hoz, majd elkezdtünk poénkodni, hogy kell egy szűz és egy heteró is a partiba, ami természetesen Benedek és Tocsó között kellett, hogy eldőljön, ki melyik. XD Persze ezt ők nem tudták. XD
Csapatunk két éve találkozott először egy küldetésen, egy alkimistát kellett védenünk egy hatodik társunkkal, aki elárult minket, ami mindannyiunkat arra sarkallt, hogy jobban ismerjük meg egymást, mert egy kicsit kell bíznunk a másikban. Azután Zaida elszegődött felügyelni Da'harra, hogy csakis állati vérrel táplálkozzon, s letelepedtek, így a két nő gond nélkül folytathatta alakulásnak induló viszonyát. Kart és Garilion többet kalandoztak együtt, de az ötösünk egy hangos haversággá nőtte ki magát, mi lettünk a kocsmák rémei, ugyanis Zaidán kívül valamennyien balhés arcok vagyunk. Erena az Ereniel nevet használja a többiek előtt, ezüstszín haját felfogja copfba, így félhosszú fülei és lila szemei semmilyen takarást nem kapnak, nadrágot, vászon inget, fegyvereket és bakancsot hord, van egy könnyű harci lova, egy harci kutyája és öt darab patkánya. Azt, hogy bárd, csak Zaida tudja, mivel bárdhangszerét, egy hegedűt a nyílvesszőinek fenntartott táskában, elrejtve hordja, a többiek úgy hiszik, csak a fegyverkezéshez ért kábé.
Ákos tartott nekünk hétfőn egy csapatszoktató mesét, ami nagyon jó volt, a versenymodul előtti egy évben játszódott egy faluban, ahol egy szellem haragja sújtott egy fogadót, a másik fogadó tulajdonosa pedig onnan jött el. Remek szövevényes kis kaland volt, ki kellett derítenünk, hogy a hatalmon lévő gróf úgy került a helyére, hogy az őse megölte a grófnőt és eltűnésnek álcázta, ezzel kipusztítva a családfa azon ágát. A nőt a fogadóban ásták el, az ő szelleme tombolt, mert elvették tőle a családi ékszerét, ami egy hatalmas rubindarab ezüst, szárnyas foglalatban. A másik fogadósnál volt, azzal hűtötte a borait. Imádom Ákos kalandjait, mindig megdolgozza az agyunkat. =D
A karakteremnek 18-as szépsége van, de inkább fiúsnak és ridegnek mutatkozik, viszont az volt a terve, hogy a csáberejével kicsit előrébb viszi a nyomozást, csakhogy mire elkészült a cicomával, addigra a fiúk megoldották a rejtélyt, úgyhogy lebukott, hogy tud ő nagyon szép öltözékbe, nőiesen is kinézni.
A verseny 14-én volt, egy Magnus nevű férfi mesélt nekünk, aki nagyon tapasztalt, széles tudású, remekjó mesélő, élvezet volt a levezetésében játszani. Minden csapat ugyanazt a modult játszotta, több, mint nyolc óránk volt végigvinni az egészet, de mi nem igazán fejeztük be, s sajnos elvileg a befejezési státusz szerint ment a pontozás, csapatok közti sorrendfelállítás. Ezt nem tartom helyesnek, de mindegy. A szervezés nem nevezhető tökéletesnek szerintem, viszont a hangulatunk és a kaland kiváló volt.
Kart és Galirion egy küldetésről tértek vissza, mi hárman már a Hang-Har névre keresztelt városban voltunk. Kaptunk egy könyvet, melyet le kellett szállítanunk Új-Pyarronba egy Karon nevű fickónak, aki az Ezüst Rend alvezére. Összegyűlt a csapat, különösen nagy kárt nem hagytunk magunk után, eljutottunk a városba fennakadás nélkül, kiderítettük, merre találjuk Karont, így az Alborne negyedben lévő Színházba mentünk némi kísérettel. Bekopogtunk oda, ahol mondták, hogy Karon tartózkodik, azonban nem érkezett válasz, úgyhogy berúgtuk az ajtót. Odabent egy öltöző volt, benne két holttal. Az egyik Karon volt, akinek kiégtek-kirobbantak a szemei, a másik a színház vezetőjéé, egy elf Alborne papnőé volt, akinek összevagdosták az arcát, bevarrták a száját, majd lefátyolozták, ezzel utalva Dellára.
Nagyjából egy hónapja kisütöttük öten, hogy hiába ETK-s rendszer, mi menni akarunk a Krónikák.hu-n megszervezett MAGUS versenyre. Nekem ez volt az első, nagyon izgultam, milyen lesz, s nem csalódtam. =) Kaptunk hangulatkeltő novellát, most már elérhető a kalandmodul és a nap folyamán készült fényképek is a honlapon, ha kíváncsi rá valaki, ott megtalálja.
Résztvevők:
Benedek - Galirion cwa Anrem - Arel pap
Tocsó - Kart Logandi - sogronita tűzvarázsló
Zsolt - Da'har Alin Ruko - Darton paplovag
Robi - Zaida Hagi - dzsad pszi mesternő
én - Siendar Erena - erioni félelf bárdnő
Mind megírtuk a karaktereink élettörténetét, Galirion a nomádok esküdt ellensége lett a szülei megölése és húga elrablása miatt, ám később ő maga vágja el a lány torkát, mert későn ismeri fel, Kart egy visszatérő álom megfejtésén fáradozik, melynek köze lehet Antoh-hoz, Da'har egy vérivó, akinek életcélt talál egy dartonita főapáton keresztül, Zaidát gyermekként veszi meg a pyarroni titkosszolgálat, hogy pszi mestert képezzenek belőle, Erena pedig egy problémás rokon miatt bujdosni, önmagát rejteni kényszerül, ezért négy különböző arcát mutatja a világnak, s ötödiket, sajátját csakis Zaidának, a kedvesének.
Ennek az a története, hogy mikor Robival leültünk karaktert alkotni, beszóltam egy ilyet:
- Tudom ám, mi a karakteremmel a szép?
- Nem. Mi?
- Elmegy férfiakkal, de igazából a nők érdeklik.
És itt Robinak olyat csillant a szeme, hogy egyből megállapodtunk benne, hogy egy párt hozunk. Utána Zsoltról is kiderült, hogy inkább a férfiakhoz vonzódó karaktert hoz, majd elkezdtünk poénkodni, hogy kell egy szűz és egy heteró is a partiba, ami természetesen Benedek és Tocsó között kellett, hogy eldőljön, ki melyik. XD Persze ezt ők nem tudták. XD
Csapatunk két éve találkozott először egy küldetésen, egy alkimistát kellett védenünk egy hatodik társunkkal, aki elárult minket, ami mindannyiunkat arra sarkallt, hogy jobban ismerjük meg egymást, mert egy kicsit kell bíznunk a másikban. Azután Zaida elszegődött felügyelni Da'harra, hogy csakis állati vérrel táplálkozzon, s letelepedtek, így a két nő gond nélkül folytathatta alakulásnak induló viszonyát. Kart és Garilion többet kalandoztak együtt, de az ötösünk egy hangos haversággá nőtte ki magát, mi lettünk a kocsmák rémei, ugyanis Zaidán kívül valamennyien balhés arcok vagyunk. Erena az Ereniel nevet használja a többiek előtt, ezüstszín haját felfogja copfba, így félhosszú fülei és lila szemei semmilyen takarást nem kapnak, nadrágot, vászon inget, fegyvereket és bakancsot hord, van egy könnyű harci lova, egy harci kutyája és öt darab patkánya. Azt, hogy bárd, csak Zaida tudja, mivel bárdhangszerét, egy hegedűt a nyílvesszőinek fenntartott táskában, elrejtve hordja, a többiek úgy hiszik, csak a fegyverkezéshez ért kábé.
Ákos tartott nekünk hétfőn egy csapatszoktató mesét, ami nagyon jó volt, a versenymodul előtti egy évben játszódott egy faluban, ahol egy szellem haragja sújtott egy fogadót, a másik fogadó tulajdonosa pedig onnan jött el. Remek szövevényes kis kaland volt, ki kellett derítenünk, hogy a hatalmon lévő gróf úgy került a helyére, hogy az őse megölte a grófnőt és eltűnésnek álcázta, ezzel kipusztítva a családfa azon ágát. A nőt a fogadóban ásták el, az ő szelleme tombolt, mert elvették tőle a családi ékszerét, ami egy hatalmas rubindarab ezüst, szárnyas foglalatban. A másik fogadósnál volt, azzal hűtötte a borait. Imádom Ákos kalandjait, mindig megdolgozza az agyunkat. =D
A karakteremnek 18-as szépsége van, de inkább fiúsnak és ridegnek mutatkozik, viszont az volt a terve, hogy a csáberejével kicsit előrébb viszi a nyomozást, csakhogy mire elkészült a cicomával, addigra a fiúk megoldották a rejtélyt, úgyhogy lebukott, hogy tud ő nagyon szép öltözékbe, nőiesen is kinézni.
A verseny 14-én volt, egy Magnus nevű férfi mesélt nekünk, aki nagyon tapasztalt, széles tudású, remekjó mesélő, élvezet volt a levezetésében játszani. Minden csapat ugyanazt a modult játszotta, több, mint nyolc óránk volt végigvinni az egészet, de mi nem igazán fejeztük be, s sajnos elvileg a befejezési státusz szerint ment a pontozás, csapatok közti sorrendfelállítás. Ezt nem tartom helyesnek, de mindegy. A szervezés nem nevezhető tökéletesnek szerintem, viszont a hangulatunk és a kaland kiváló volt.
Kart és Galirion egy küldetésről tértek vissza, mi hárman már a Hang-Har névre keresztelt városban voltunk. Kaptunk egy könyvet, melyet le kellett szállítanunk Új-Pyarronba egy Karon nevű fickónak, aki az Ezüst Rend alvezére. Összegyűlt a csapat, különösen nagy kárt nem hagytunk magunk után, eljutottunk a városba fennakadás nélkül, kiderítettük, merre találjuk Karont, így az Alborne negyedben lévő Színházba mentünk némi kísérettel. Bekopogtunk oda, ahol mondták, hogy Karon tartózkodik, azonban nem érkezett válasz, úgyhogy berúgtuk az ajtót. Odabent egy öltöző volt, benne két holttal. Az egyik Karon volt, akinek kiégtek-kirobbantak a szemei, a másik a színház vezetőjéé, egy elf Alborne papnőé volt, akinek összevagdosták az arcát, bevarrták a száját, majd lefátyolozták, ezzel utalva Dellára.
Enders game
Ismét egy megfilmesített könyvről fogok írni. A meglepő benne az, hogy sci-fi, mivel én nem szeretem ezt a műfajt és nagyon nehéz rávenni, hogy megnézzek ilyesmit, főleg, ha az űrben játszódik, olvasni meg aztán végképp nem, engem kifejezetten taszít a világűr ilyen szempontból. A párom nagy vágya volt megnézni a Végjátékot, amire az Ender játéka cím is tökéletes lett volna, remekül kifejezi több ízben a történetet.
Eleinte nem voltam meggyőződve róla, hogy le fog kötni a dolog, mivel a kezdő jelenetek közt űrben repülő hajók voltak, én meg belül fintorogtam, hogy a fenébe is, én nem akarok lövöldözést és szakszöveggel való dobálózást nézni, de ilyenről szó sincs, a fő karaktereken van a hangsúly, Enderen, a családi körülményein, a kiképzőin, a srácot körülvevő világon és egy háborún egy idegen fajjal.
Tetszett. Izgalmas, látványos, Ender remekül kidolgozott, Harrison Ford játszotta karakter nagyon tetszett, a közte és másokkal való összeütközése Endernek lenyűgözött, élvezetesek a párbeszédek és a konfliktusok, emberi az egész sztori és nagyon tetszik az alapelv: "Amikor megértem annyira az ellenfelemet, hogy le tudom győzni, abban a pillanatban meg is szeretem őt.". Zseniális! Az egész film ráépül erre az ellentétre, miközben briliáns elme és hidegvérű hadúr a kölyök, aki valamilyen módon a környezetét és a nézőt is lehengereli. Jellemek, karakterek, érzelmek, eszmék, elvek ütköznek, ami nagyon élvezetes még egy olyan ember számára is, aki az űrköntöst kifejezetten elutasítja. Mint én.
Élveztem a filmet, ha lesz folytatása, megnézem.
Eleinte nem voltam meggyőződve róla, hogy le fog kötni a dolog, mivel a kezdő jelenetek közt űrben repülő hajók voltak, én meg belül fintorogtam, hogy a fenébe is, én nem akarok lövöldözést és szakszöveggel való dobálózást nézni, de ilyenről szó sincs, a fő karaktereken van a hangsúly, Enderen, a családi körülményein, a kiképzőin, a srácot körülvevő világon és egy háborún egy idegen fajjal.
Tetszett. Izgalmas, látványos, Ender remekül kidolgozott, Harrison Ford játszotta karakter nagyon tetszett, a közte és másokkal való összeütközése Endernek lenyűgözött, élvezetesek a párbeszédek és a konfliktusok, emberi az egész sztori és nagyon tetszik az alapelv: "Amikor megértem annyira az ellenfelemet, hogy le tudom győzni, abban a pillanatban meg is szeretem őt.". Zseniális! Az egész film ráépül erre az ellentétre, miközben briliáns elme és hidegvérű hadúr a kölyök, aki valamilyen módon a környezetét és a nézőt is lehengereli. Jellemek, karakterek, érzelmek, eszmék, elvek ütköznek, ami nagyon élvezetes még egy olyan ember számára is, aki az űrköntöst kifejezetten elutasítja. Mint én.
Élveztem a filmet, ha lesz folytatása, megnézem.
Sokszor előkerülő művek az életemben
Van egy sztori, amit minden évben legalább egyszer elolvasok. Nyaranta általában, de ha hosszabb utazásra megyek, mindig a táskámba teszem. Nagyon szeretem, meg sem tudom saccolni, hányszor elolvastam már, mégis hangosan nevetek rajta minden alkalommal és képes vagyok bőgni miatta. Amikor a végére érek, folyton egy édesen keserű, keserűen édes érzésmassza marad bennem, mert amennyire humoros egy darab, annyira komoly is. Ez a darab nem más, mint a Védőőrizet Ayase tollából, és ma megírtam neki nem tudom én, hány év fontolgatás után, hogy szeretnék egy olyan könyvet megírni, amit valaki annyira szeret, mint én ezt a könyvet, mivel nekem könyv formátumban van meg némi közvetettség folytán.
Ez az utóbbi gondolat elég fájó a számomra. Pont a "közvetettség" okán jöttem rá, ugyanis a nyomtatott verzióra nem én csaptam le, hanem az egyik barátosném, majd kölcsönadta nekem. Elolvastam, nagyon tetszett, aztán elkeveredett. Később, mikor megtaláltam, újraolvastam, s rájöttem, hogy ha nem terem előttem a barátném, én ugyan vissza nem adom neki ezt a könyvet, bármennyire is szemét dolog, mert még olvasni akarom. Éreztem, hogy még sokszor szeretném olvasni és erre nem is cáfolok rá, igazából már kinyílik a kedvenc részeimnél és csodával határos, hogy nem rongyolódik, a borítója fehérből pedig egészen barnás-szürkés árnyalatba ment át, annyit cipeltem. Természetesen a barátném azóta sem kérte vissza, aminek nagyon hálás vagyok, szerintem már el is felejtette, kinek adta kölcsön, vagy már nem is hiányzik neki, passz. Miután egyetemista lett, nekem felbomlott a lakóvárosához kapcsoló kötésem, elkerültünk egymástól, alig beszéltünk. Pedig ez a lány a múzsám volt, több sztorit is egymásnak ajánlottunk, folyton spanoltuk a másikat, hogy folytassa az aktuális történetét. Szép évek voltak azok... Tavaly ősz végén, tél elején beszéltem vele utoljára. Elújságoltam neki, hogy valami nagy meglepivel fogok előrukkolni, aminek rettentően fog örülni, mert imádta emlékeim szerint. Ez volt az Aszcs. Lelkesült tőle, én pedig azt mondtam, amíg az első kötet át nem nyálazom, addig sajnos publikálási stop van, addig van egy másik történetem, amit szerintem kajálni fog, a Pulzus akták. Azt válaszolta, épp egy hétre elutazik a párjához, de utána jelentkezik. Csak akkor realizálódott bennem, mennyire vártam a jelentkezését, mikor egyszeriben nem ment tovább az írás, nem bírtam folytatni a második aktát. Mióta letettem a Garetes aktát, nem is néztem rá, sőt, az Aszcs-re sem, s egészen tegnap estig nem voltam hajlandó felnyitni az érzelemládáim azon részét, mely ide kapcsolódik. Nem akartam szembenézni vele, hogy ez baromira fájt. Ehhez mérve önkínzás a Védőőrizetet olvasni, ami erre a barátságra, időre emlékeztet, de érdekel, Ayase hova tekerte tovább annak a két marhának az életét. Az első folytatást olvas pedig nem bántam meg, bár igaz, aput nem mertem élő szóban megköszönteni.
Régen egy manga volt, amit minden évben újraolvastam, a címe Boy's next door. Nem akarom elspoilerezni a történetet, de nem egy vidám darab, sőt, igazán kifacsart vége van. Ha belegondolok, hogy már nyolc-tíz éve is ezek a témák, ezek a dolgok foglalkoztattak, hát... tényleg fura lehettem már tininek is. Ám ebbe nem megyek bele, hosszú ügy, meg nem is fontos, csupán gondolkodom rajta most már egy ideje, honnan jöttem, ki vagyok, mi vagyok, hová tartok.
És persze még vannak darabok, amiket újraolvasok időnként. Amikor először olvastam az Álomfalókat, semmi hír nem volt folytatásról és végülis kerek volt a lezárás, bár eléggé haragudtam Gordonra, hogy ilyen módon merészelte megtenni a befejezését, mégis újra nekiültem a könyvének. Ha meglesz a második kötet, tutira újraolvasom az elsőt és csak utána folytatom a másodikkal, mert így szoktam.
Amúgy többnyire nem nyomtatott irodalmat olvasok újra, Quiet - Escort service-ét, ami ugyanannyira fájdalmas, szép és izgalmas minden alkalommal. Nick és Alex kapcsolata, Kevin bolyongásai, Steve... Szerintem sehol sem érhető el, mert Quiet még azelőtt visszavonult, hogy befejezte volna a második kötetet, én is privátban jutottam hozzá, mikor leveleztem vele, de ha valahol mégis rábukkan valaki, s szereti a drámai, szívszorongatós, erotikus történeteket, feltétlen kattanjon rá. Ugyanez a helyzet a Pianissimo pillangóval, ami egy Gravitation fanfic és Angrybee fordítása. Gyönyörű, az embernek beleszakad a szíve egyszerűen. Azt hiszem, a neten már ez sem érhető el, de ha mégis... Komolyan, akkor is, ha a Gravitation nem vett le a lábadról.
Két újabb fanficet fogok még felsorolni, amik kicsit fiatalabbak az eddig felhozott daraboknál, ami azért vicces, mert sokkal jobban szeretek original történeteket olvasni. Wyndua - Lelki társak című rövid, humoros Vasember ficét azonban feltétlen ajánlom, azt hiszem, el is érhető még a neten. A másik Raistlin (Reisuto a régi nevén) egyik tavalyi darabja, a Mínusz decibel, ami Bosszúállók fic, Clintasha méghozzá. Ezutóbbi nem humoros, inkább szívszorongatós, de rövid. A két írásban számomra a kapcsolat milyensége és bemutatása a megkapó, időről időre újraolvasom őket, pont a napokban írtam meg Reisutonak (én így hívom még mindig és ezt mondtam is neki, hogy nem biztos, hogy változni fog), hogy változatlanul imádom a szösszenetét. Wynduának újabban a képi alkotásait csodálom, most nyitott fb oldalt a kiárusításra szánt daraboknak. Érdemes ránézni, tud a csaj. =) Reklám off.
Még mindig nem értem a sor végére. Említés szintjén idesorolom a Nana című mangát és animét, de nem mondanék róla sokat. Újraolvastam a Haru wo daite itát is, amiről kiderült számomra, hogy sokkal hosszabb, mint amiről tudtam. Valószínűleg, amikor először került a látóterembe, még Nitta-sensei sem tartott vele ott, ahol félbehagytam néhány hete. Az animét is szeretem, de lássuk be, a manga az igazi. Aztán a No.6 című animét nézem újra és újra meg, mert egyszerűen elvarázsol. Újraolvastam egy nagyon durva Harry Potter fanfictiont is tavaly év végén, Neji - Human vivisection című írását, amiről szerintem mindent elmond a címének jelentése: emberi élveboncolás. Nagyon komor, nagyon mocskos világ nagyon vulgáris prezentálásban és olyan gyomrosokkal, amit csak a hozzám hasonló elborult elmék köszönnek meg. =) Másik ilyen és igen, az is egy fanfiction, sőt, az is egy HP, a Néma sikoly. Voldemort-Sirius. Kell ragoznom? A címe és a páros mindent elmond. Ez a kettő fent van a neten, ha valakit esetleg nem rettentettem el tőle.
A végére értem? Még a végén kiderül, hogy semmi mást nem olvasok szívesen, csak ami már bevált. Nem mellesleg a felsorolt művek közül kevés non-slash van: Nana, Mínusz decibel, Álomfalók. A többi a hard, extrahard és kevésbé hard darabok közé sorolható.
Még Nanami Belle Vágy című RPS-ét sorolnám ide, amit tervezek újraolvasni, ugyanis a napokban jutott eszembe a kibaku meg az ismeretlen partner gondolata.
Azt hiszem, ennyi.
Ez az utóbbi gondolat elég fájó a számomra. Pont a "közvetettség" okán jöttem rá, ugyanis a nyomtatott verzióra nem én csaptam le, hanem az egyik barátosném, majd kölcsönadta nekem. Elolvastam, nagyon tetszett, aztán elkeveredett. Később, mikor megtaláltam, újraolvastam, s rájöttem, hogy ha nem terem előttem a barátném, én ugyan vissza nem adom neki ezt a könyvet, bármennyire is szemét dolog, mert még olvasni akarom. Éreztem, hogy még sokszor szeretném olvasni és erre nem is cáfolok rá, igazából már kinyílik a kedvenc részeimnél és csodával határos, hogy nem rongyolódik, a borítója fehérből pedig egészen barnás-szürkés árnyalatba ment át, annyit cipeltem. Természetesen a barátném azóta sem kérte vissza, aminek nagyon hálás vagyok, szerintem már el is felejtette, kinek adta kölcsön, vagy már nem is hiányzik neki, passz. Miután egyetemista lett, nekem felbomlott a lakóvárosához kapcsoló kötésem, elkerültünk egymástól, alig beszéltünk. Pedig ez a lány a múzsám volt, több sztorit is egymásnak ajánlottunk, folyton spanoltuk a másikat, hogy folytassa az aktuális történetét. Szép évek voltak azok... Tavaly ősz végén, tél elején beszéltem vele utoljára. Elújságoltam neki, hogy valami nagy meglepivel fogok előrukkolni, aminek rettentően fog örülni, mert imádta emlékeim szerint. Ez volt az Aszcs. Lelkesült tőle, én pedig azt mondtam, amíg az első kötet át nem nyálazom, addig sajnos publikálási stop van, addig van egy másik történetem, amit szerintem kajálni fog, a Pulzus akták. Azt válaszolta, épp egy hétre elutazik a párjához, de utána jelentkezik. Csak akkor realizálódott bennem, mennyire vártam a jelentkezését, mikor egyszeriben nem ment tovább az írás, nem bírtam folytatni a második aktát. Mióta letettem a Garetes aktát, nem is néztem rá, sőt, az Aszcs-re sem, s egészen tegnap estig nem voltam hajlandó felnyitni az érzelemládáim azon részét, mely ide kapcsolódik. Nem akartam szembenézni vele, hogy ez baromira fájt. Ehhez mérve önkínzás a Védőőrizetet olvasni, ami erre a barátságra, időre emlékeztet, de érdekel, Ayase hova tekerte tovább annak a két marhának az életét. Az első folytatást olvas pedig nem bántam meg, bár igaz, aput nem mertem élő szóban megköszönteni.
Régen egy manga volt, amit minden évben újraolvastam, a címe Boy's next door. Nem akarom elspoilerezni a történetet, de nem egy vidám darab, sőt, igazán kifacsart vége van. Ha belegondolok, hogy már nyolc-tíz éve is ezek a témák, ezek a dolgok foglalkoztattak, hát... tényleg fura lehettem már tininek is. Ám ebbe nem megyek bele, hosszú ügy, meg nem is fontos, csupán gondolkodom rajta most már egy ideje, honnan jöttem, ki vagyok, mi vagyok, hová tartok.
És persze még vannak darabok, amiket újraolvasok időnként. Amikor először olvastam az Álomfalókat, semmi hír nem volt folytatásról és végülis kerek volt a lezárás, bár eléggé haragudtam Gordonra, hogy ilyen módon merészelte megtenni a befejezését, mégis újra nekiültem a könyvének. Ha meglesz a második kötet, tutira újraolvasom az elsőt és csak utána folytatom a másodikkal, mert így szoktam.
Amúgy többnyire nem nyomtatott irodalmat olvasok újra, Quiet - Escort service-ét, ami ugyanannyira fájdalmas, szép és izgalmas minden alkalommal. Nick és Alex kapcsolata, Kevin bolyongásai, Steve... Szerintem sehol sem érhető el, mert Quiet még azelőtt visszavonult, hogy befejezte volna a második kötetet, én is privátban jutottam hozzá, mikor leveleztem vele, de ha valahol mégis rábukkan valaki, s szereti a drámai, szívszorongatós, erotikus történeteket, feltétlen kattanjon rá. Ugyanez a helyzet a Pianissimo pillangóval, ami egy Gravitation fanfic és Angrybee fordítása. Gyönyörű, az embernek beleszakad a szíve egyszerűen. Azt hiszem, a neten már ez sem érhető el, de ha mégis... Komolyan, akkor is, ha a Gravitation nem vett le a lábadról.
Két újabb fanficet fogok még felsorolni, amik kicsit fiatalabbak az eddig felhozott daraboknál, ami azért vicces, mert sokkal jobban szeretek original történeteket olvasni. Wyndua - Lelki társak című rövid, humoros Vasember ficét azonban feltétlen ajánlom, azt hiszem, el is érhető még a neten. A másik Raistlin (Reisuto a régi nevén) egyik tavalyi darabja, a Mínusz decibel, ami Bosszúállók fic, Clintasha méghozzá. Ezutóbbi nem humoros, inkább szívszorongatós, de rövid. A két írásban számomra a kapcsolat milyensége és bemutatása a megkapó, időről időre újraolvasom őket, pont a napokban írtam meg Reisutonak (én így hívom még mindig és ezt mondtam is neki, hogy nem biztos, hogy változni fog), hogy változatlanul imádom a szösszenetét. Wynduának újabban a képi alkotásait csodálom, most nyitott fb oldalt a kiárusításra szánt daraboknak. Érdemes ránézni, tud a csaj. =) Reklám off.
Még mindig nem értem a sor végére. Említés szintjén idesorolom a Nana című mangát és animét, de nem mondanék róla sokat. Újraolvastam a Haru wo daite itát is, amiről kiderült számomra, hogy sokkal hosszabb, mint amiről tudtam. Valószínűleg, amikor először került a látóterembe, még Nitta-sensei sem tartott vele ott, ahol félbehagytam néhány hete. Az animét is szeretem, de lássuk be, a manga az igazi. Aztán a No.6 című animét nézem újra és újra meg, mert egyszerűen elvarázsol. Újraolvastam egy nagyon durva Harry Potter fanfictiont is tavaly év végén, Neji - Human vivisection című írását, amiről szerintem mindent elmond a címének jelentése: emberi élveboncolás. Nagyon komor, nagyon mocskos világ nagyon vulgáris prezentálásban és olyan gyomrosokkal, amit csak a hozzám hasonló elborult elmék köszönnek meg. =) Másik ilyen és igen, az is egy fanfiction, sőt, az is egy HP, a Néma sikoly. Voldemort-Sirius. Kell ragoznom? A címe és a páros mindent elmond. Ez a kettő fent van a neten, ha valakit esetleg nem rettentettem el tőle.
A végére értem? Még a végén kiderül, hogy semmi mást nem olvasok szívesen, csak ami már bevált. Nem mellesleg a felsorolt művek közül kevés non-slash van: Nana, Mínusz decibel, Álomfalók. A többi a hard, extrahard és kevésbé hard darabok közé sorolható.
Még Nanami Belle Vágy című RPS-ét sorolnám ide, amit tervezek újraolvasni, ugyanis a napokban jutott eszembe a kibaku meg az ismeretlen partner gondolata.
Azt hiszem, ennyi.