Tudtam, hogy ez a srác nem lesz egy könnyű eset, de hogy ennyi mindenbe belemászik... Persze később lesz durva, de haladjunk szép sorban.
Kisara rendszeresen magához rendeli Zoét, s úgy bánik vele, hogy a fiú szívesen jöjjön a szobájába, figyelmes vele, semmit sem erőltet rá, nem siet. Ez Zoéban némi bizalmat ébreszt, ám a yakuza sosem beszélget vele, esetleg meghallgatja, de érezhetően és nyilvánvalóan távol tartja magától őt. Nem bánja különösebben, amíg nem okoz neki fájdalmat vagy nem akarja kölcsönözhetővé tenni, Zoénak tulajdonképpen nincs kifogása. Kisara idővel nem mindig teszi ki szex után, amit a fiú nem igazán tud mire vélni, mivel a férfi nem húzza a testéhez, nem tartja rajta a kezét, talán csak megtűri maga mellett, talán jólesik neki, hogy elűzi a magányát. Zoé úgy gondolja a yakuza magányos, de már túlságosan régóta az ahhoz, hogy egykönnyen elfogadja a változást.
Yuu és ő barátkozni kezdenek egymással, a testőr tanít is néhány technikát Zoénak, hogyan védje meg magát, inkább reflexszerű, logikus mozdulatokat szorult helyzetekre, bár nyomatékosan megkéri őt, hogy ne buktassa le a yakuza előtt, mert az a fejét veheti érte. Ahogy telnek a hónapok, egyre szorosabb barátság szövődik közöttük, nevetgélnek együtt, néha piszkálják egymást, s sok olyan kérdés előkerül, amelyről mással nem beszélnének. Yuut érdekli, Zoé hogy tudta elfogadni például. Ez egy elég húzós kérdés számára, de vall a testőrnek. A szülei nem tudták elhelyezni őt magukban, azzal jöttek Zoénak, hogy hormonkezelés és műtétek után megszűnnének a gondok, csak döntenie kéne, fiú vagy lány akar lenni, ő meg ezt úgy értékelte, hogy nem jó nekik úgy, ahogy született, egy elcseszett gyereknek, egy hibának érzik. Zoé megmondja Yuunak, hogy még az ő reakciója is jobb volt, mint ahogy a szülei bántak vele, de Kisara-sama az, aki érzékelteti vele, hogy a lábai közé nem egy mutáns dolog alakult ki, s hogy nagyon is rendben minden úgy, ahogy van. Zoé irtózik attól, hogy összevagdossák, hogy valami mű vagy megcsinált legyen ahelyett, amit kapott, ráadásul a yakuza örömét lelheti benne, ha majdnem minden nap kéreti, ami persze Zoénak is sok örömet nyújt. Elfojtott bánat és harag hallatszik Zoé szavaiból, de az önbecsülésében tett kár gyógyulni kezdett, ebben Yuu teljesen biztos.
Szeptember elején szokott módon megrendezésre kerül egy yakuzagyűlés, melyre Kisara magával viszi Zoét. A fiú visszafogott, de szép yukatát kap erre az alkalommal tőle, s a férfi meghagyja neki, hogy nem azért viszi magával, hogy más yakuzák házikedvencei játszanak vele, vagy közszemlére tegye, milyen ritka példányra bukkant, úgyhogy ehhez tartsa magát. Persze Zoé semmit sem tud egy ilyen összejövetelről, ezért Yuura próbál támaszkodni, csakhogy a fiúnak is ez lesz az első. Tori, a testőrparancsnok szerint csupán nem szabad elkallódniuk vagy kínos helyzetbe kerülniük, ám ez a rendezvény második órájában megtörténik. Az egyik yakuza nem fér a nadrágjába és egy kis izgalmat keres, így amint Zoé kikerül szem elől, mivel körbenéz a színház kertjében, lecsap rá. Fogalma sincs, hogy nem egy szokványos fiúval próbál cicázni, a választása nagyjából azért esik rá, mert a ruhája könnyű hozzáférést biztosít, s csak egy fiatal testőr vigyáz rá. Hamar meglepetés éri, mikor Zoé udvariasan lepattintja, majd Yuuról is kiderül, hogy a kora ellenére igazi véreb. Faképnél hagyja a párost, majd nem sokkal később egy testőr golyót ereszt Yuuba. Elfogná Zoét, ám ő veszett vad módjára kitépi magát a kezeiből, végül amint menekülőre fogná, a fiú utána veti magát, hátulról ráugrik, mint egy nagymacska, s belemélyeszti a fogait a nyakába. Jó helyre sikerül, a testőr pillanatokon belül összerogyik, majd idegenek szedik le róla Zoét. Kisara rendezi el a helyzetet, Tori meg betessékeli az autóba Zoét, két másik társa Yuut kaparja össze.
Kisara biztos, hogy mérges, mert egy mukkot sem szól az út alatt, aztán a dolgozószobájába megy, de inti magával Zoét is. Torira kiosztja, hogy hova fektesse le Yuut, fogadja az orvost és intézkedjen, ha esetlegesen befutna valami, azzal kiteszi a férfi szűrét, majd magyarázatot követel Zoétól. A fiú elmesél mindent részletesen, ki mit mondott, végül mikor a yakuza rákérdez, beismeri, hogy Yuu tanította egy picit az önvédelemre. Ez felháborítja Kisarát, kikel magából, mire a fiú bevallja azt is, hogy látja, néhányan milyen éhes pillantásokkal méregetik, s nyugodtabb azzal a tudattal, hogy ha kell, meg tudja védeni magát. A yakuza fontolgatja, megbüntesse-e a két fiút, vagy lépjen túl a dolgon, hiszen jól jött az engedetlenség, végül előkeresi a whiskyjét és zsebkendőre önt egy keveset, hogy letörölgesse Zoé szájáról a vért.
Kisara belegondol abba, hogy ez a kölyök csak meg akarja védeni magát, de vele készséges, bármit elfogad tőle, s eddig nem látta jelét, hogy problémát eredményezne, hogy Yuura bízta. Tulajdonképpen büszke is lehetne rá, hiszen szépen leszerelte az idegen yakuzát, ellenállt az elrablásakor, az meg, hogy nem hagyta futni a testőrt, még előnyt is jelenthet Kisarának a későbbiekben. Míg letakarítja Zoét, arra jut, pont azért kellett neki, mert egy kicsit vad. Ő kezessé tette, de most a kölyök megmutatta a foga fehérjét, azt, hogy ő csupán egy megszelídített macska, amelyik egyetlen emberhez odadörgöli magát, de ha más nyúl felé, s nem tud elhúzódni a kéztől, odakap. És ez tetszik a yakuzának. Miután végzett, levetkőzteti Zoét, felfekteti az asztalára és a magáévá teszi. Nem mond szinte semmit neki, mert kíváncsi, ellenáll vagy megadó lesz a srác, s kifejezetten elégedetté teszi, hogy a bizonytalanság ellenére sem ütközik semmiféle akadályba. Dolga végeztével rendbe szedi a ruházatát, hagyja Zoét is felöltözni, majd engedélyt ad neki, hogy megkeresse Yuut.
Zoénak fogalma sincs, mit jelentenek Kisara gesztusa. A férfi semleges, nem jutalmaz, nem büntet, egyszerűen csak megfekteti, ha megkívánja, de számon kéri, ha megremeg a léc. Ezt Zoé el tudja fogadni, bár szeretné tudni, mikor cselekszik helyesen és mikor vét, de úgy gondolja, a yakuza szándékosan nem hagy nagyobb mozgásteret számára az ágyas szerepnél. Nem kéne ilyesmivel foglalkoznia, a srác tudja, mégis rágódik rajta. Persze sietve megy Yuuhoz, majd mivel több testőrrel osztozik egy szobán, arra kéri, hogy menjenek át az ő szobájába. Felajánl ő mindent, hoz neki enni-inni, ha megmondja, hogy kell ápolni a sebét, azt is vállalja, csak menjen át hozzá.
Yuu tudja, hogy a fiú fél a többi testőrtől. Nem mindtől, de van, akitől igen. Azt sejti, erre van oka, noha kétli, hogy bármelyik bántani merné a főnök kiskedvencét, mert amilyen büntetést kapna érte, azt egy életre megemlegetné. Minden testőr tudja, hogy ami a yakuzáé, az számukra érinthetetlen, de vigyázniuk kell rá, ezért Yuu nem aggódik, hogy Zoénak bántódása esne. Persze nem hagyhatja, hogy a védence féljen, ezért nem csupán átmegy vele a szobájába, de eldönti, hogy nem hagyta többet magára, ha nem muszáj. Megpróbál megtudni emellett valamit Zoétól, hátha elárulja, miért tart a többi testőrtől, ám semmit sem tud meg. Kizártnak tartja, hogy a védence félreértett volna valamit, talán csak nincs azzal tisztában, hogy minden testőr félti a farkát, ezért akkor se nyúlnának hozzá, ha elenyészően kicsi esély lenne rá, hogy Kisara tudomására jut. Éppen ezért kiselőadást tart a becsületről, hűségről, a yakuzák hatalmáról, a különféle ágyasokról. Például nem mindegy, hogy valaki szajha, vagy szerető, utóbbi kicsit megbecsültebb ugyanis.
Zoé hallgat. Tudja, hogy talán beszélnie kellene róla, hogy Kisara egyik testőre pályázik a seggére, de nem meri feldobni, mert úgy érzi, az ő nevén esne folt. Árulkodni sem akar, meg talán nincs nagy jelentősége, hogy a férfi stírölte a combjait, s a szemében csillanó vággyal odahajolt hozzá, hogy beleszagoljon a hajába. Úgysem mer hozzányúlni, mert akkor Kisara alaposan ellátja a baját. No meg Yuu bizonyára kicsit védené tőle, ami konfliktushelyzetet teremthet, s ha a másik testőr elég ügyes, ezt kihasználva szégyenbe hozhatja Yuut. Meg Kisara-sama is addig nyugodt, míg úgy érzi, az emberei becsülettel végzik a munkájukat, mellékzöngék nélkül. Szóval Zoé úgy dönt, majd ő odafigyel, és ha konkrét lépést tesz felé a testőr, majd megkérdezi Yuut vagy Torit, hogyan tovább.
A testőr felépül lassacskán, de Kisara hidegebbé válik Zoéval és kevesebbet hívja magához. Ennek a fiú nem látja okát, pusztán elfogadja, azonban nem meri elmondani neki, hogy néha fáj az alhasa. Yuunak beismeri, aki azt javasolja, mihamarabb mondja el a yakuzának, de Zoé nem akarja azt éreztetni a férfivel, hogy talán valamit rosszul csinál vele. Aztán persze arra gondol, tudnia kéne, nehogy kínos szituba kerüljön a halogatás miatt. El is megy Kisarához, bekopog hozzá a dolgozószobába, meghajol, bocsánatot kér a zavarásért, majd közelebb araszol, mikor a férfi csak biccent neki, ezzel jelezve, hogy hajlandó meghallgatni, miért háborgatja munka közben. Zoé nagy nehezen kinyögi, hogy fáj a hasa, majd összegörnyed. Bepánikol, mert ennyire erős fájdalmat még nem érzett és nem akar összeesni a yakuza előtt, ám ez későn jutott eszébe, Kisara már félig az ölében tartja és a fülére emeli a telefonját, hogy azonnal menetkész legyen Tori, amint kiér a kölyökkel az udvarra. Zoé nincs teljesen magánál az egyre terjedelmesebb pániktól és a fájdalomtól, de azért könyörög a férfinek, hogy ne műttesse meg, ne csináljon belőle se fiút, se lányt, a yakuza meg megígéri neki, hogy nem fog.
Mikor felébred és felfogja, hogy egy kórházi ágyon fekszik, Zoé első dolga a takaró alatt kutakodni, de egy erős kéz megfékezi, magabiztosan megfogja, s visszanyomja az ágyra, majd nem is ereszti el. A fiút meglepi, hogy egy olyan elfoglalt és zárkózó ember, mint Kisara, mellette van, de örül is neki. A yakuza tájékoztatja róla, hogy nem kellett a nemi szerve külső részéhez nyúlni, de a hormonháztartása felborult, úgyhogy lényegében kipakolták. Ez elég rosszul érinti Zoét, bár még mindig jobb ez, mint kipurcanni vagy olyan nemet kapni, amit a másik akar.
A felépülési időszaka csendben telik, Yuu beül hozzá, de nem nagyon tudnak mit mondani egymásnak, a kórházban nem is lehetnek olyan közel egymáshoz, mint otthon, Kisara legtöbbször csak benéz hozzá, bár ez ritkán történik meg, inkább küld valami kis apróságot Zoénak. Míg tart a hormonkezelés, a fiú hiába kerül haza, a yakuza nem hívja magához, ő pedig nem meri zavarni. Nem mintha sokat unatkozna, Yuu otthon újra közvetlenné válik, sőt, elkezd mesélni a yakuzatársadalomról, s hasonlókról. Később, mikor Kisara újra magához hívja egy éjjel, meg is kérdezi, miket tudott meg a testőrtől. Zoé nem érti, mi van, így felsorolja, a yakuza pedig elégedetten biccent. A fiúnak úgy tűnik, Kisara utasítására nyert betekintést ezekbe, ami bizakodóvá teszi. Bár azt furcsállja, hogy a férfi hiába hívatta magához, nem tér a lényegre. Merjen kezdeményezni? Talán nem lenne baj, ha odalépne hozzá, végigsimogatna a mellkasán, megkísérelne néhány gombot kioldani az ingén...
Azon kapja magát, hogy hiányérzete van. Ha Kisara-sama a hálójába hívta, perceken belül simogatni, csókolni, vetkőztetni kezdte, most meg itt ül vagy negyed órája, s a férfi még hozzá sem ért. Talán nem kívánja? Ez aggodalommal tölti el, megfordul pár lehetséges ok a fejében, miért veszíthette el az érdeklődését iránta a yakuza, úgyhogy végül arra a döntésre jut, ha visszautasítja, akkor kezdhet félni, addig nem festi a falra az ördögöt. Persze megkérdezi Kisarát, mikor az ing gombjaiért nyúl, hogy szabad-e.
Kelletlenül ismeri be magának a yakuza, de megkedvelte ezt a kölyköt. Szívós, megbízható, értelmes és hálás. Még mindig nem ismerte ki eléggé, mert nem merészkedett tovább egy határnál, amit meghúzott, de... talán... Úgy látta, Zoé szívesen tud meg többet a yakuzákról vagy róla, ha beszél, mindig csüng a szavain, ugyanakkor ott az a nyugtalanító tény, hogy túl közel kerültek egymáshoz Yuuval. Rábízta a testőrre, noha megfenyegette, hogy ha eltulajdonítja tőle, rettenetesen megbünteti, de Kisara is tudja, hogy van az a vágy, van az a... Szerelem? Igen, ezek nyugtalanították, mióta csak felfedezte a testőr pillantásában. Őrizte a fiút, figyelt a többi testőrre, hogy tisztességes távolban maradjon tőle, de túl sokat időzött mellette, átölelte, ott aludt az ágyában, közvetlenül ért hozzá. Kisarát rettenetesen bosszantotta, hogy későn figyelt fel az apró jelekre. Zoé is kis híján átharapta annak a testőrnek a nyakát, amelyik rálőtt Yuura, pedig nem volt egy halálos sérülés, csupán a vállába kapott egy golyót, de gyorsan felépült belőle, nem maradt hátra semmilyen szövődmény. Sőt, a szobája menedékében a vállára hajtotta a fejét, szinte mindig közel húzódott hozzá, szívesen fogadta az érintését. Látta a kamerákon.
Azóta figyelte a két fiút, hogy Zoét megpróbálták ellopni tőle. Volt köztük valami, amire nem adott engedélyt, s ez Kisarát rettenetesen zavarta. Korábban azt gondolta, megnyílt neki a fiú, de ahogy Yuuval látta beszélgetni, ráébredt, hogy annak a srácnak nyílt meg igazán, ami dühítette. Némi féltékenységet érzett, amit sosem ismert volna be magának sem, ám inkább engedetlenségnek, a tiltott gyümölcs nyalogatásának látta, amit egymással művelnek. Sosem kapta őket rajta, hogy csókolnák egymást, hogy a kezeik eltévednének a másik testén, vagy kétségeket ébresztene a takaróik mozgása, de ez nem jelentette azt, hogy biztos lehet benne, hogy nem játszák ki őt.
Engedély helyett Kisara-sama hűvösen kérdőre vonja Zoét, miféle kapcsolatban áll Yuuval. A fiú azt se tudja, köpjön vagy nyeljen, csak kikerekedett szemekkel rámered a férfire, mintha azt kérte volna tőle, hogy ógörögül énekelje el a japán himnuszt. Sőt, a kérdése még ennél is rosszabb volt, hiszen rengeteg mindent a képébe vágott vele: nem bízik benne, nem bízik Yuuban, bosszantja annak a gondolata, hogy esetleg kijátszák őt, vagy pedig féltékeny. Bár utóbbira nem voksolt volna, úgy gondolta, a yakuza számára ő csak egy olyan személy, akivel eltölt egy kellemes órát, aztán felteszi a polcra, míg újra ki nem akar kapcsolódni egy kicsit. Ennek ellenére kiakad a feltételezés hallatán, ellép tőle, de mielőtt a sértettségével válaszolna, vesz egy mély levegőt, hiszen tiszteli Kisara Ryuujit. Bevallja, hogy testvéreként szereti Yuut, de a férfi nem hisz neki, amivel eléri, hogy Zoé kiakadjon. A fiú bosszúsan megkérdezi tőle, hogy miért nem hisz neki, adott-e okot a bizalmatlanságra.
Ez váratlanul éri Kisarát, de Zoé hevessége arra készteti, hogy jobban megpiszkálja a parazsat, hátha lángra lobban, úgyhogy közli vele, hogy a kameraképek tanúsága szerint meglehetősen közeli kapcsolatba kerültek, ami egyikükre nézve sem jelent túl jót. Zoé persze harapós lesz, van képe megkérdezni tőle, a yakuzától, hogy mit látott azon a bizonyos felvételen. Addig hepciáskodik vele a kölyök, míg beparancsolja Yuut. A szembesítés remek eszköz, ezért arra utasítja a két fiút, hogy játszanak egymással. Nem várt választ kap, a testőr megrökönyödik, Zoé pedig üvöltözni kezd. Annyira kikel magából, amivel még a yakuza sem tud mit kezdeni, végül rávágja az ajtót, mondván, ő nem fogja hagyni, hogy Kisara megalázza, ő ezt nem csinálja, ha megverik érte, se, ha nem hisz abban, hogy hűséges hozzá, csessze meg. Ahogy a yakuza méregeti az ajtót, azon gondolkodik, vajon ezzel mit bizonyított be Zoé, hogy tényleg nincs közte és Yuu között semmi, vagy hogy ráhibázott volna a lényegre. Kapnak a fiúk egy esélyt, úgy dönt, aztán majd meglátja, rászolgáltak-e. A testőr kellemetlenül érzi magát, azt látja, fülét-farkát behúzva várja, hogy mihez kezd vele, úgyhogy elbocsátja. Rendesen hoppon maradt, ám a nyúl kiugrasztása a bokorból egy percet sem várhatott tovább.
Zoé alig lát a méregtől, a kezébe kerülő holmikat a földhöz vágja, úgy dühöng, de pár pillanat múlva megérkezik Yuu, aki leállítja. Amint megnyugszik annyira, hogy már nem félő, hogy tovább rombol, a testőr elereszti, s hirtelen megdermednek egy pillanatra mindketten. Zoé végiggondolja, hogy mióta csak mellé osztották Yuut, egyre szorosabbá, bensőségesebbé vált a kapcsolatuk, és ekkor ráébred, hogy a fiú szereti őt. Néhány másodperc múlva annyit mond neki, hogy ő is, s ha az utcán ismerkednek meg, mint két átlagos srác, biztos, hogy járna vele, de így, hogy valamilyen formában Kisara-samához tartoznak mindketten, reménytelen a kettejük ügye, mert ő hűséges akar lenni a yakuzához.
Yuu egy halvány, keserű mosollyal felel Zoénak, hiszen sejtette, hogy egyszer rájön, csak arra nem gondolt, hogy ennyire hamar. Nagyon jól tudja, hogy számára a srác tabu, s ezt nem akarta megszegni sose, mégpedig nem a büntetés miatt, hanem mert utána nem valószínű, hogy közel merészkedhet Zoéhoz. Neki többet ér a közös időtöltés, teljen az bármivel, mint az, hogy kifejezhesse az érzéseit. Végülis legalább tudja, hogy más körülmények közt lett volna rá esély. Nem olyan rossz ez.
Zoé Talegran - 1. részlet
Igazából nem terveztem előállni azokkal a sztorikkal, amik sosem kerülnek majd papírra, mert csak a magam örömére játszadozom velük a fejemben. Ritkán álmodok, legutóbb valami csontvázasat sikerült, halálra rémülten ébredtem, s mikor visszatettem a fejem a párnámra, folytatódni akart, úgyhogy lementem a földszintre pisilni, hogy azalatt eltakarodjon tőlem ez a borzalom. Sikerült is és most már egy ideje Zoé Talegrannal találkozgatok a képzeletvilágomban. Imádom ezt a srácot! Viszont gyenge gyomrú, kiskorú vendégeknek nem ajánlom az ő történetét. =)
Az első alkalommal filmszerűen, a saját narrálásával adta elő, ki is ő, mi is ő valójában. Azt mesélte magáról, hogy a szüleivel nem ápol túl jó kapcsolatot, több időt tölt az utcán, mint iskolában, majd megjelent egy boltból kilépve, méghozzá valami porcelán madárkával a kezében. Tokiói kamasz, a haja majdnem a válláig ér, feketére festett, divatosan vágott, kissé tupírozott, a szemei sötétbarnák, 165 cm magas, vékony testalkatú, kapucnis pulcsit és bő, sok zsebes nadrágot viselt. Azt mondja, imád lopni, izgalmat hoz az életébe, noha próbált megszabadulni a kleptomániájától, csak nem sikerült neki. Távolodik a bolttól, nézegeti a madárkát, majd azt mondja magában, hogy nincs rá szüksége, csupán a lopás öröméért hozta el, szóval... És eldobja, hátra se néz. Aztán váltott a kép, épp nekiment valakinek, majd ahogy továbbhaladt a forgalmas utcán, elvigyorodva vette elő a megszerzett pénztárcát, hogy megszámolja a benne lévő bankókat. Azt állítja közben, hogy ez a megélhetéséhez kell, mivel valamiből finanszíroznia kell a hobbiját, de nem derül ki, mi szórakoztatja. Aztán megint váltott a kép, épp egy fekete, sötétített üvegű BMW-t igyekszik feltörni, s azt mondja magában, ez a munkája, menő kocsikat lop egy Kirishima nevű alviláginak. Megjegyzi magában, hogy a zár nem akarja megadni magát, biztos valami spéci fajta, aztán kattan a feje mögött valami. Arra gondol, a filmekből ismerős ez a hang, de a nyílt utcán, Japánban, ahol tilos a fegyverviselés, csaknem szegez pisztolyt a fejének senki, mégis félve hátrafordul. De-de, az egy pisztoly, méghozzá egy magabiztos kézben. Remélve, hogy nem fogják lelőni eldob mindent és eliszkol. Hosszú ideig üldözi két öltönyös fazon, ám Zoé igazi futóbajnok, nagyon sokáig és rettentő gyorsan képes futni, ráadásul nem rest trükközni, berohanni ismert helyekre, ahol elbújhat vagy megszökhet.
Mindezt játszották vele két hétig. Az öltönyösök megjelentek a suli közelében, bekopogtak a családi házukba, elcsípték őt az utcán, majdnem elütötték kocsival, de mire elkapták, már rohadtul tele volt a tökük a kölyökkel. Viszont a főnökük minden kudarccal jobban a magáénak akarta tudni. Az első találkozás, szemtől szemben a menő BMW tulajdonosával igen fájdalmasra sikerül, mivel a két gorilla beleveri Zoét a szőnyegbe. A fiúka szájal, még a hurokkal a nyakán is megpróbál nyeregre ülni, ezt viszont a yakuza nem tűri, három hét veréskúrát oszt ki neki, hátha visszavesz az arcából. Az elég kemény időszak, nem okoznak kárt a srácban, de minden alkalommal rendesen helyben hagyják, majd az a testőr látja el, aki a közvetlen felügyeletével lett megbízva. Fiatal srác, a neve Yuu, vonakodik ettől a feladattól, úgy érzi, a főnöke nem tervez komoly testőri jövőt számára, noha még nem nyílt alkalma bizonyítani a rátermettségét.
Kisara Ryuuiji visszafogott, keménykezű, komoly férfi, az emberei tisztelik, és félik a haragját, mivel aki átvágja, arra kegyetlen bosszúval sújt le. Már a harmincas évei végén jár, sokat dolgozik, többnyire hűvös viselkedése és figyelmes pillantása az üzletfeleit is óvatosságra intik. A három hét veréskúra Zoét is lecsillapítja, megtanulja a protokollt, meghajol a yakuza előtt és nem ugat neki, sőt, ha nem kérdezi, már meg sem szólal, úgyhogy elégedett lehet a rajta végzett munkával. Szemléli a kölyköt néhány percig, játszik az idegein azzal, hogy nem szólítja meg, nem ad neki semmilyen utasítást, hogy megízlelje, mennyire tette kezessé a fenyítés, aztán hogy Zoé csendben ácsorog előtte, néha a szemébe néz, néha nézelődik, máskor talán gondolkodik, befejezettnek ítéli az első fázist.
Zoét elég rosszul érinti, hogy megfosztották a szabadságtól, gyorsan ki is terveli, hogyan szökhetne meg, de nem kerít rá sort, mert tudja, hogy a férfi újra a nyomába küldené a vérebeit, neki meg nincs kedve állandó menekülésben élni. Tisztában van vele, hogy Kirishimánál némi menedékre lelhetne, de azt sem felejtheti el, hogy ennek ára lenne, ő meg nem akar kétes üzletekbe bonyolódni egy gazfickóval. Hát marad a fogság, Yuu figyelmes pillantása, a csend és a kétség. Aztán megkapja a yakuzától, hogy készüljön fel az éjszakára, legyen tiszta és bújjon bele a kapott ruhába. Megnézi a selyemből készült yukatát, fintorogva leejti az ágyra, majd megkérdezi a testőrt, hogy ez valami női hacuka-e. Yuut erősen meglepi, hogy ez a srác mennyire járatlan a hazája kultúrájában, de úgy érzi, nem ez lesz az elkövetkezendő két óra legkellemetlenebb dolga, úgyhogy igyekszik megőrizni a nyugalmát. Biztosítja róla Zoét, hogy majd segít neki felvenni, aztán elküldi fürdeni. A srác számára nem zsákbamacska, mi következik és őszintén fél tőle. Nyilvánvaló, hogy a ház ura beneveli, aztán vagy megtartja, vagy túlad rajta, ám mindkettő ugyanolyan rémisztő lehetőség Zoé szeme előtt. Sokáig ázik, nem bír megnyugodni, úgyhogy Yuu megjelenik egy fél óra múlva. Azt mondja, azt a kellemetlen feladatot kapta, hogy ellenőrizze, megfelel-e a sama igényeinek, úgyhogy kénytelen tüzetesen megnézni Zoét. És itt a pardon.
Szerencsére Zoét nem nőtte be egy őserdő, ezért sem leveszekednie nem kell vele, hogy intézkedjen, sem neki a kezébe venni az ügyet, mivel a yakuza bizonyára megbüntetné, ha a kérése ellenére nem a megfelelő állapotban kerülne elé a zsákmánya. A nagyobb baj az, hogy Zoé lábai közt nem a szokott csomag leledzik, úgyhogy szegény Yuu csak annyit tud kibökni, hogy "Ez mi?!". Zoé megremeg, mert a testőr reakciójából ítélve akár a halálára is felkészülhet, ezért elmondja neki, hogy biológiailag inkább nő, legalábbis ami az altáját illeti, aztán merednek egymásra, mint két halálraítélt, végül Yuu megkérdezi, hogy "Lehetne, hogy én ezt... nem vettem észre?", Zoé meg ígéretet tesz neki, hogy nem árulja el őt.
Kilencre szépen felöltözve, rendbe tett hajzattal megjelenik Zoé a yakuzánál. A férfi már megszabadult az öltönyétől és a nyakkendőjétől, kissé szétgombolta az ingét és épp egy pár korty italt forgat a poharában. Végigméri a zsákmányát, nyugodtan hörpint egyet, majd leteszi a maradékot, és lassan elkezdi becserkészni a zsákmányát. Több, mint egy hónapja várt erre, így egyszerre türelmetlen, de nem akarja elsietni sem, egy ilyen fogásnak kijár a figyelmes elfogyasztás. Nos, ha azt gondolta, hogy a fiú csendben eltűri, hogy megdugja, itt rájön, hogy tévedett, a kölyök ugyanis annyira be van rezelve, hogy kapásból ugatni kezd neki. Minden kutya ugat, ha meg akar ijeszteni, nem igaz? Szinte élvezettel tesz meg minden lépést felé, mert tudja, hogy ellenállni nem fog merni a kölyök, aztán mégis meglepődik, mikor Zoé elutasítja, félretolja a kezeit, hátrál tőle. Kisara az ágyra tereli, ettől azonban a fiú szinte megvadul, úgyhogy hasra vágja és leszorítja, míg mozdulatlanná nem válik. Közben duruzsol a fülébe, hogy minél harciasabban viselkedik, annál durvább bánásmódot ér el, szóval jobb lenne, ha megnyugodna és nem ellenkezne. Persze tudjuk, az ilyen szöveg mennyire képes lecsillapítani valakit.
Minden vadállat érzi a zsákmánya félelmét, de azt is tudja, minél tovább tartja rettegésben, annál édesebb lesz a húsa. Na Kisara erre játszik, lassan fedezi fel a leszorított kölyköt, aztán ő lepődik meg a legjobban, mikor ujjai nem beleütköznek a fiú heréibe, hanem belesiklanak egy nedves résbe. Azonnal visszarándul Zoétól, egy erőteljes mozdulattal megfordítja, majd szinte letépi róla a yukatát, végül teljesen elképed a látványtól. Megszokta, hogy a betörésre ítélt fiúk félnek tőle, van, aki a durvaságtól fél, van, aki a megaláztatásról, van, aki csak nem tudja, mire számítson tőle, de ennek a kölyöknek mindet túlszárnyaló félnivalója volt, s maga sem tudja első blikkre, mihez kezdjen vele, úgyhogy ott hagyja az ágyon.
Zoé kis híján elsírja magát. Egy napon két idegen szerzett tudomást a titkáról, mely egy olyan dolog, ami még a szülei és közé is gátat tudott képezni, ami megkülönbözteti mindenkitől és ami mások számára gondot jelent. A yakuzán ugyan nem látott iszonyt, mégis elhúzódik tőle, pedig addig feltett szándéka volt megdugni, sőt, szíverősítőnek iszik még egy korty whiskyt. Zoé úgy gondolja, vége a dalnak, összehúzza testén a yukatát, mindjárt előkerül a stukker, vagy pedig telefonálni fog a férfi, s hamarosan a Kirishima-félék fognak rá licitálni, hogy aztán a nyertes széttéphesse. Ám nem így lesz, Kisara visszatér hozzá, elfekszik mellette és lassan megsimogatja a vállát. Zoé már megint nem tud rajta eligazodni, úgyhogy néhány simítás után ráugat: "Úgy dugjon meg, hogy valszeg teherbe is ejthet!". Sikerül ezzel sokkolnia a yakuzát, az megint ott hagyja pár percre, s most már erősen gondterheltnek is tűnik.
Mikor harmadszor is visszatér a férfi, Zoé eltűri a tapogatózását. Úgy véli, felesleges elfutnia, kapálóznia, talán ha tényleg nem tanúsít ellenállást, a yakuza nem fogja bántani. Persze ettől még nagyon nehéz elviselnie az érintéseket, majd az egyre szaporodó csókokat. Bár puhák, és ha leszámítja azt a tényt, hogy egy veszélyes bűnöző magasodik fölé, még izgalmas is. Zoé becsukja a szemét és belekapaszkodik a yukatája ujjaiba, remélve, hogy nem lesz fájdalmas, amit Kisara tesz vele, de aztán képtelen nyugton maradni, mikor a férfi a kezébe veszi a farkát. Rögtön érte nyúl és félrehessegeti a mancsát, hogy megmutassa a helyes fogást, mert nem akarja eltűrni a fájdalmat, a sama meg elégedetten megfigyeli, mit csinál magával. Sosem beszélt a kötelezőnél többet, mindig, ha Zoé vele volt, a csendbe burkolózott és tanulmányozta a fiú viselkedését. Nem szállt vele vitába, nem fitogtatta a hatalmát, nem adott semmiféle magyarázatot neki, egyszerűen csak felmérte, mikor mire megy vele, s aszerint cselekedett. Ez a helyzet más, egy merőben új szituáció, amibe bele kell rázódnia. Ez a kölyök sem működik másképp, mint a többi, amitől mégis különbözik azoktól, hogy őt megtartaná, ha megtanulja kezelni.
Azok a srácok, akiket betört, egy-két alkalmat követően elkerültek tőle, ezért mindegy volt, mit éreznek iránta, gyűlölik-e, félik-e, megvetik-e, vagy rajonganak esetleg érte, de Zoéban látott valamit, ami tetszett neki. Nem egy szelíd kölyök, ha fél vagy ha nyeregben érzi magát, pofázik, ráadásul esze is van, okosan menekült és bár nehéz volt letörni a harci kedvét, sosem tett meggondolatlan dolgokat. Kisara számára Zoé viselkedése egy fiatal, kisebb termetű vadállatét idézte, amelyik megtanulja, meddig nyúlik a területének határa és azon belül kezd el berendezkedni.
Az együtt töltött éjszaka mindkét fél számára kellemessé válik, mikor Zoé rájön, hogy a férfi nem akarja bántani, sőt, figyel rá, hogy még csak fájdalmat se okozzon neki. Tényleg nem tesz le arról, hogy a magáévá tegye, de türelmes vele és vigyáz rá, s ami a legfontosabb, elfogadja olyannak, amilyennek született. Mivel az ott töltött órák alatt egyre jobban érzi magát a yakuzával, nem nehéz megadnia magát neki, aztán a távozásakor úgy tűnik számára, a férfi elégedett vele. Lehet, hogy nem egy nagy karrier egy bűnöző ágyasának lenni, de amíg az nem áll elő átalakítóműtéttel, hormonkezeléssel, vagy közhasználattal, addig Zoénak megfelel.
A mindig nyugodt Yuu szinte remegve várja vissza őt, amint a szobába lép, felugrik az ágyról és elébe siet. Tudni akarja, mi történt, Zoé meg csak annyit közöl, hogy a yakuzának eszébe sem jutott őt elővenni, úgyhogy megnyugodhat, amúgy nem volt annyira rossz, azzal vesz egy gyors zuhanyt, majd lefekszik aludni. A testőr az ágya mellett ül, sokáig nem tud magához térni, hogy megúszta ezt az ügyet, ám reggel magához hívatja a főnök. Feszesen áll előtte, fél a megrovástól, hiszen a komoly vétség akár az életébe is kerülhet, de ha csak kicsapják a házból, azzal is szégyent hoz a családjára. Kisara rájön a viselkedéséből, hogy tudja, mi Zoé, mégis rákérdez, a fiú pedig leszegett fejjel beismeri az igazat. A yakuza biccent egyet, azzal közli, hogy ő lesz Zoé állandó testőre, s ha bárki megpróbál hozzányúlni, azt megakadályozza, aztán jelenti neki, ellenkező esetben repül a háztól, majd Kisara hozzáteszi, hogy ő sem nyúlhat a kölyökhöz, ha ilyen áruláson kapja, elbúcsúzhat a farkától, mint bárki más, aki az ő szeretőjére pályázik. Yuu abszolút tisztában van vele, hogy ez egyszerre érdem és halálos fenyegetés is, úgyhogy mélyen meghajol a ház ura előtt, utána eliszkol.
Az első alkalommal filmszerűen, a saját narrálásával adta elő, ki is ő, mi is ő valójában. Azt mesélte magáról, hogy a szüleivel nem ápol túl jó kapcsolatot, több időt tölt az utcán, mint iskolában, majd megjelent egy boltból kilépve, méghozzá valami porcelán madárkával a kezében. Tokiói kamasz, a haja majdnem a válláig ér, feketére festett, divatosan vágott, kissé tupírozott, a szemei sötétbarnák, 165 cm magas, vékony testalkatú, kapucnis pulcsit és bő, sok zsebes nadrágot viselt. Azt mondja, imád lopni, izgalmat hoz az életébe, noha próbált megszabadulni a kleptomániájától, csak nem sikerült neki. Távolodik a bolttól, nézegeti a madárkát, majd azt mondja magában, hogy nincs rá szüksége, csupán a lopás öröméért hozta el, szóval... És eldobja, hátra se néz. Aztán váltott a kép, épp nekiment valakinek, majd ahogy továbbhaladt a forgalmas utcán, elvigyorodva vette elő a megszerzett pénztárcát, hogy megszámolja a benne lévő bankókat. Azt állítja közben, hogy ez a megélhetéséhez kell, mivel valamiből finanszíroznia kell a hobbiját, de nem derül ki, mi szórakoztatja. Aztán megint váltott a kép, épp egy fekete, sötétített üvegű BMW-t igyekszik feltörni, s azt mondja magában, ez a munkája, menő kocsikat lop egy Kirishima nevű alviláginak. Megjegyzi magában, hogy a zár nem akarja megadni magát, biztos valami spéci fajta, aztán kattan a feje mögött valami. Arra gondol, a filmekből ismerős ez a hang, de a nyílt utcán, Japánban, ahol tilos a fegyverviselés, csaknem szegez pisztolyt a fejének senki, mégis félve hátrafordul. De-de, az egy pisztoly, méghozzá egy magabiztos kézben. Remélve, hogy nem fogják lelőni eldob mindent és eliszkol. Hosszú ideig üldözi két öltönyös fazon, ám Zoé igazi futóbajnok, nagyon sokáig és rettentő gyorsan képes futni, ráadásul nem rest trükközni, berohanni ismert helyekre, ahol elbújhat vagy megszökhet.
Mindezt játszották vele két hétig. Az öltönyösök megjelentek a suli közelében, bekopogtak a családi házukba, elcsípték őt az utcán, majdnem elütötték kocsival, de mire elkapták, már rohadtul tele volt a tökük a kölyökkel. Viszont a főnökük minden kudarccal jobban a magáénak akarta tudni. Az első találkozás, szemtől szemben a menő BMW tulajdonosával igen fájdalmasra sikerül, mivel a két gorilla beleveri Zoét a szőnyegbe. A fiúka szájal, még a hurokkal a nyakán is megpróbál nyeregre ülni, ezt viszont a yakuza nem tűri, három hét veréskúrát oszt ki neki, hátha visszavesz az arcából. Az elég kemény időszak, nem okoznak kárt a srácban, de minden alkalommal rendesen helyben hagyják, majd az a testőr látja el, aki a közvetlen felügyeletével lett megbízva. Fiatal srác, a neve Yuu, vonakodik ettől a feladattól, úgy érzi, a főnöke nem tervez komoly testőri jövőt számára, noha még nem nyílt alkalma bizonyítani a rátermettségét.
Kisara Ryuuiji visszafogott, keménykezű, komoly férfi, az emberei tisztelik, és félik a haragját, mivel aki átvágja, arra kegyetlen bosszúval sújt le. Már a harmincas évei végén jár, sokat dolgozik, többnyire hűvös viselkedése és figyelmes pillantása az üzletfeleit is óvatosságra intik. A három hét veréskúra Zoét is lecsillapítja, megtanulja a protokollt, meghajol a yakuza előtt és nem ugat neki, sőt, ha nem kérdezi, már meg sem szólal, úgyhogy elégedett lehet a rajta végzett munkával. Szemléli a kölyköt néhány percig, játszik az idegein azzal, hogy nem szólítja meg, nem ad neki semmilyen utasítást, hogy megízlelje, mennyire tette kezessé a fenyítés, aztán hogy Zoé csendben ácsorog előtte, néha a szemébe néz, néha nézelődik, máskor talán gondolkodik, befejezettnek ítéli az első fázist.
Zoét elég rosszul érinti, hogy megfosztották a szabadságtól, gyorsan ki is terveli, hogyan szökhetne meg, de nem kerít rá sort, mert tudja, hogy a férfi újra a nyomába küldené a vérebeit, neki meg nincs kedve állandó menekülésben élni. Tisztában van vele, hogy Kirishimánál némi menedékre lelhetne, de azt sem felejtheti el, hogy ennek ára lenne, ő meg nem akar kétes üzletekbe bonyolódni egy gazfickóval. Hát marad a fogság, Yuu figyelmes pillantása, a csend és a kétség. Aztán megkapja a yakuzától, hogy készüljön fel az éjszakára, legyen tiszta és bújjon bele a kapott ruhába. Megnézi a selyemből készült yukatát, fintorogva leejti az ágyra, majd megkérdezi a testőrt, hogy ez valami női hacuka-e. Yuut erősen meglepi, hogy ez a srác mennyire járatlan a hazája kultúrájában, de úgy érzi, nem ez lesz az elkövetkezendő két óra legkellemetlenebb dolga, úgyhogy igyekszik megőrizni a nyugalmát. Biztosítja róla Zoét, hogy majd segít neki felvenni, aztán elküldi fürdeni. A srác számára nem zsákbamacska, mi következik és őszintén fél tőle. Nyilvánvaló, hogy a ház ura beneveli, aztán vagy megtartja, vagy túlad rajta, ám mindkettő ugyanolyan rémisztő lehetőség Zoé szeme előtt. Sokáig ázik, nem bír megnyugodni, úgyhogy Yuu megjelenik egy fél óra múlva. Azt mondja, azt a kellemetlen feladatot kapta, hogy ellenőrizze, megfelel-e a sama igényeinek, úgyhogy kénytelen tüzetesen megnézni Zoét. És itt a pardon.
Szerencsére Zoét nem nőtte be egy őserdő, ezért sem leveszekednie nem kell vele, hogy intézkedjen, sem neki a kezébe venni az ügyet, mivel a yakuza bizonyára megbüntetné, ha a kérése ellenére nem a megfelelő állapotban kerülne elé a zsákmánya. A nagyobb baj az, hogy Zoé lábai közt nem a szokott csomag leledzik, úgyhogy szegény Yuu csak annyit tud kibökni, hogy "Ez mi?!". Zoé megremeg, mert a testőr reakciójából ítélve akár a halálára is felkészülhet, ezért elmondja neki, hogy biológiailag inkább nő, legalábbis ami az altáját illeti, aztán merednek egymásra, mint két halálraítélt, végül Yuu megkérdezi, hogy "Lehetne, hogy én ezt... nem vettem észre?", Zoé meg ígéretet tesz neki, hogy nem árulja el őt.
Kilencre szépen felöltözve, rendbe tett hajzattal megjelenik Zoé a yakuzánál. A férfi már megszabadult az öltönyétől és a nyakkendőjétől, kissé szétgombolta az ingét és épp egy pár korty italt forgat a poharában. Végigméri a zsákmányát, nyugodtan hörpint egyet, majd leteszi a maradékot, és lassan elkezdi becserkészni a zsákmányát. Több, mint egy hónapja várt erre, így egyszerre türelmetlen, de nem akarja elsietni sem, egy ilyen fogásnak kijár a figyelmes elfogyasztás. Nos, ha azt gondolta, hogy a fiú csendben eltűri, hogy megdugja, itt rájön, hogy tévedett, a kölyök ugyanis annyira be van rezelve, hogy kapásból ugatni kezd neki. Minden kutya ugat, ha meg akar ijeszteni, nem igaz? Szinte élvezettel tesz meg minden lépést felé, mert tudja, hogy ellenállni nem fog merni a kölyök, aztán mégis meglepődik, mikor Zoé elutasítja, félretolja a kezeit, hátrál tőle. Kisara az ágyra tereli, ettől azonban a fiú szinte megvadul, úgyhogy hasra vágja és leszorítja, míg mozdulatlanná nem válik. Közben duruzsol a fülébe, hogy minél harciasabban viselkedik, annál durvább bánásmódot ér el, szóval jobb lenne, ha megnyugodna és nem ellenkezne. Persze tudjuk, az ilyen szöveg mennyire képes lecsillapítani valakit.
Minden vadállat érzi a zsákmánya félelmét, de azt is tudja, minél tovább tartja rettegésben, annál édesebb lesz a húsa. Na Kisara erre játszik, lassan fedezi fel a leszorított kölyköt, aztán ő lepődik meg a legjobban, mikor ujjai nem beleütköznek a fiú heréibe, hanem belesiklanak egy nedves résbe. Azonnal visszarándul Zoétól, egy erőteljes mozdulattal megfordítja, majd szinte letépi róla a yukatát, végül teljesen elképed a látványtól. Megszokta, hogy a betörésre ítélt fiúk félnek tőle, van, aki a durvaságtól fél, van, aki a megaláztatásról, van, aki csak nem tudja, mire számítson tőle, de ennek a kölyöknek mindet túlszárnyaló félnivalója volt, s maga sem tudja első blikkre, mihez kezdjen vele, úgyhogy ott hagyja az ágyon.
Zoé kis híján elsírja magát. Egy napon két idegen szerzett tudomást a titkáról, mely egy olyan dolog, ami még a szülei és közé is gátat tudott képezni, ami megkülönbözteti mindenkitől és ami mások számára gondot jelent. A yakuzán ugyan nem látott iszonyt, mégis elhúzódik tőle, pedig addig feltett szándéka volt megdugni, sőt, szíverősítőnek iszik még egy korty whiskyt. Zoé úgy gondolja, vége a dalnak, összehúzza testén a yukatát, mindjárt előkerül a stukker, vagy pedig telefonálni fog a férfi, s hamarosan a Kirishima-félék fognak rá licitálni, hogy aztán a nyertes széttéphesse. Ám nem így lesz, Kisara visszatér hozzá, elfekszik mellette és lassan megsimogatja a vállát. Zoé már megint nem tud rajta eligazodni, úgyhogy néhány simítás után ráugat: "Úgy dugjon meg, hogy valszeg teherbe is ejthet!". Sikerül ezzel sokkolnia a yakuzát, az megint ott hagyja pár percre, s most már erősen gondterheltnek is tűnik.
Mikor harmadszor is visszatér a férfi, Zoé eltűri a tapogatózását. Úgy véli, felesleges elfutnia, kapálóznia, talán ha tényleg nem tanúsít ellenállást, a yakuza nem fogja bántani. Persze ettől még nagyon nehéz elviselnie az érintéseket, majd az egyre szaporodó csókokat. Bár puhák, és ha leszámítja azt a tényt, hogy egy veszélyes bűnöző magasodik fölé, még izgalmas is. Zoé becsukja a szemét és belekapaszkodik a yukatája ujjaiba, remélve, hogy nem lesz fájdalmas, amit Kisara tesz vele, de aztán képtelen nyugton maradni, mikor a férfi a kezébe veszi a farkát. Rögtön érte nyúl és félrehessegeti a mancsát, hogy megmutassa a helyes fogást, mert nem akarja eltűrni a fájdalmat, a sama meg elégedetten megfigyeli, mit csinál magával. Sosem beszélt a kötelezőnél többet, mindig, ha Zoé vele volt, a csendbe burkolózott és tanulmányozta a fiú viselkedését. Nem szállt vele vitába, nem fitogtatta a hatalmát, nem adott semmiféle magyarázatot neki, egyszerűen csak felmérte, mikor mire megy vele, s aszerint cselekedett. Ez a helyzet más, egy merőben új szituáció, amibe bele kell rázódnia. Ez a kölyök sem működik másképp, mint a többi, amitől mégis különbözik azoktól, hogy őt megtartaná, ha megtanulja kezelni.
Azok a srácok, akiket betört, egy-két alkalmat követően elkerültek tőle, ezért mindegy volt, mit éreznek iránta, gyűlölik-e, félik-e, megvetik-e, vagy rajonganak esetleg érte, de Zoéban látott valamit, ami tetszett neki. Nem egy szelíd kölyök, ha fél vagy ha nyeregben érzi magát, pofázik, ráadásul esze is van, okosan menekült és bár nehéz volt letörni a harci kedvét, sosem tett meggondolatlan dolgokat. Kisara számára Zoé viselkedése egy fiatal, kisebb termetű vadállatét idézte, amelyik megtanulja, meddig nyúlik a területének határa és azon belül kezd el berendezkedni.
Az együtt töltött éjszaka mindkét fél számára kellemessé válik, mikor Zoé rájön, hogy a férfi nem akarja bántani, sőt, figyel rá, hogy még csak fájdalmat se okozzon neki. Tényleg nem tesz le arról, hogy a magáévá tegye, de türelmes vele és vigyáz rá, s ami a legfontosabb, elfogadja olyannak, amilyennek született. Mivel az ott töltött órák alatt egyre jobban érzi magát a yakuzával, nem nehéz megadnia magát neki, aztán a távozásakor úgy tűnik számára, a férfi elégedett vele. Lehet, hogy nem egy nagy karrier egy bűnöző ágyasának lenni, de amíg az nem áll elő átalakítóműtéttel, hormonkezeléssel, vagy közhasználattal, addig Zoénak megfelel.
A mindig nyugodt Yuu szinte remegve várja vissza őt, amint a szobába lép, felugrik az ágyról és elébe siet. Tudni akarja, mi történt, Zoé meg csak annyit közöl, hogy a yakuzának eszébe sem jutott őt elővenni, úgyhogy megnyugodhat, amúgy nem volt annyira rossz, azzal vesz egy gyors zuhanyt, majd lefekszik aludni. A testőr az ágya mellett ül, sokáig nem tud magához térni, hogy megúszta ezt az ügyet, ám reggel magához hívatja a főnök. Feszesen áll előtte, fél a megrovástól, hiszen a komoly vétség akár az életébe is kerülhet, de ha csak kicsapják a házból, azzal is szégyent hoz a családjára. Kisara rájön a viselkedéséből, hogy tudja, mi Zoé, mégis rákérdez, a fiú pedig leszegett fejjel beismeri az igazat. A yakuza biccent egyet, azzal közli, hogy ő lesz Zoé állandó testőre, s ha bárki megpróbál hozzányúlni, azt megakadályozza, aztán jelenti neki, ellenkező esetben repül a háztól, majd Kisara hozzáteszi, hogy ő sem nyúlhat a kölyökhöz, ha ilyen áruláson kapja, elbúcsúzhat a farkától, mint bárki más, aki az ő szeretőjére pályázik. Yuu abszolút tisztában van vele, hogy ez egyszerre érdem és halálos fenyegetés is, úgyhogy mélyen meghajol a ház ura előtt, utána eliszkol.
Misztikumok habjaiban
Mivel váratlanul kipottyantam a munkából, rengeteg időm nyílt írni, olvasni és nézni. Megmondom őszintén, frusztrál, hogy ezzel nem keresek pénzt, de már égető szükségem volt arra, hogy alkothassak és kikapcsolódhassak.
Mivel is kezdjem? Legyen mondjuk a A Dresden-akták című sorozat. Tudni kell rólam, hogy nagyon kevés sorozatba fogok bele, mert kevés bír lekötni, meg valahogy nem vagyok az a sorozatnéző típus. Nos ez ilyen, élveztem. Sajnos pénzhiány miatt egyetlen évadot élt csak meg, mindössze 12 részt forgattak le, de képregényben és ha jól tudom, akkor könyvben olvasható. Nagyon szeretem a karaktereit, főleg Dresdent, remekül van felépítve, van múltja, vannak gyengeségei, vannak problémái, de van szíve, tetszettek a képességei, és főleg a stílusa.
Miután ezt a sorozatot befejeztük, nekikezdtünk a Génrejtek címűnek, de én személy szerint nem kedvelem ezt a címet, az angol, a Sanctuary szerintem kifejezőbb, sőt, nem is értem, hogy miért nem Menedék lett a magyar cím, hiszen így nevezik a sztoriban is a hálózatot. Spoilerezni nem akarok, most tartunk a második évad elején, nagyon izgalmas, hiába gondolom azt, hogy a főhősök nem hullhatnak ki, nem egyszer izgulok, hogy ne legyen semmi bajuk. A helyszínek, a lények, a karakterek és a konfliktusok változatosak, ami kifejezetten érdekessé teszi a sorozatot, jól forgatják a pszichológiát benne, imádom a csavarokat, amiket belevisznek a sztoriba. Úgy tűnik, hogy nem a sablonossá vált konfliktusok bontanak majd szárnyat hosszútávon, de ami sablonos is, azt is újszerűen használja a sorozat, úgyhogy aki szereti a misztikusokat, azoknak az előbb említett két művet meleg szívvel ajánlom.
Ahhoz képest, hogy eldöntöttem, a november írós hónap lesz, egészen sokat olvastam eddig. Tovább haladtam a Tizennyolc című sztorival, amit még mindig imádok, hagyok is erről mancsnyomokat az írójának, főleg, mert az egyik karaktere nagy kedvencem lett. Bonyolódik a sztori, belevitt az Alku című fejezetben egy olyan oltári csavart, hogy teljesen kiakadtam rajta pozitív és negatív értelemben. Ezen kívül elolvastam ma, legyűrve az ellenérzéseimet A prosti című darabot. Természetesen ez is AFS-en van fent, újabban egészen sokat lógok ott. Azt gondoltam erről a második sztoriról, hogy valami átlagos darab lesz, amiben a szerencsétlen kuncsaft túlságosan is megkedveli a felcsípett pillangót, de nem, már az első két mondatból kiderült, hogy rohadt nagyot tévedtem. Kábé két napig tartogattam ezt a darabot, s mivel tegnap jutottam el oda, hogy szükségem van egy kis hard yaoira, ami ellazít, hát belefogtam. Mit mondjak? Ment a kedvenceim közé tíz csillaggal.
Tök ciki, de mindig elfelejtek csillagozni, pedig azok a sztorik, amik a kedvenceim közé kerülnek, azok tíz csillagosak. Na mindegy, valamit kéne mondanom erről a történetről is. Zseniális. Imádom a fogalmazását az írónőnek, a gondolatait, a könnyed stílusba csomagolt komoly gondolatokat, az árnyalatokkal megalkotott karaktereket és szexjeleneteket. Azonnal ellátogattam a saját honlapjára, aztán be is raktam a könyvjelzőim közé, mert szeretnék majd még tőle olvasni, ugyanúgy, ahogy a Tizennyolc írónőjétől is. =)
Pulzus akták
Jól haladok! Az első történetet sikerült október végére befejezni és már az egész olvasható AFS-en. Nem lett tökéletes, ilyen hosszú pihentetés után szinte csoda, hogy fel tudtam venni a sztori fonalát és hangulatát, de ugyanazt írtam meg, amit eredetileg akartam, úgyhogy végülis elégedett vagyok a munkámmal. Shédent nagyon megszerettem, Hjogodát egészen megutáltam, nem tudom, ez mennyire látszik meg, de ez van. A második történetet a NaNoWriMo keretein belül el is kezdtem írni, ahogy szerettem volna, és jobban haladok vele, mint amit az oldal elvár, tegnap már a mára teljesítendő szószámmal is megvoltam. Hát igen, ilyen az, amikor belelendül az ember. =)
Egy keveset elárulok a #002 számú aktáról. A főhősöm nem Shéden, ő majd felbukkan a sztoriban, egy mellékszereplő lesz, de viszi tovább az első aktában feltárt feszültséget. Hosszútávon tervezek az exrendőrrel, bár ez már gondolom, kiderült a blogból. =) A kettes akta főszereplője egy Manthis nevű nő, aki annyira sok férfias vonással rendelkezik, hogy gyakran alacsony férfinak hiszik, ráadásul exkatona, tehát izmos és az öltözködése sem változott sokat, mióta a Pulzus felkarolta.
Szószám szerint már megvagyok a sztori ötödével, ám még nem történt olyan sok minden, aminek tökre örülök, mivel az első akta rohamtempóban követi végig a történéseket, vagyis sikerült lassítanom egy kicsit. Kellett, mert Manthis sokkal nosztalgikusabb, belső monológosabb típus, mint Shéden, noha elég sok közös vonás van bennük, azt gondolom. Viszont másképp akartam felépíteni őket. Shédent a gesztusai, tettei és a jelene alapján szerettem volna bemutatni, mivel a múltján ő teljesen túllépett, az egyetlen gond az volt, hogy nem a megfelelő megoldást választotta, de ez rányomja a bélyegét az egész hátralévő életére. Manthist ezzel szemben a merengésén, múltján keresztül szeretném bemutatni, nála sokkal fontosabb, ki volt, mert ez teszi őt olyanná, amilyen.
A két storyline sokban különbözik, az elsőben a rosszfiú csak a végén került elő, a fő konfliktus Shéden, Hjogoda és Molly között zajlott tulajdonképpen, a végső csata pedig több gondot és kérdést hozott, mint megoldást, míg a másodikban a rosszfiúról már a szinopszis sokat elárul, s viszonylag hamar a színre fog lépni. Itt a fő konfliktus Manthisen belül van, a saját őrlődéseit és démonait kell felszámolnia, azt még nem is tudom, hogyan végeznek Garettel, és hogyan tépázom meg a szerelmespárt. Meg van egy olyan szereplőm, akit pakolgatok a "nem kezdik keresni" és a "fontos lehet előszedni" alcímek alatt. Kicsit még érlelnem kell a sztorit, aztán kiderül, Sezárral mit csinálok.
Mivel is kezdjem? Legyen mondjuk a A Dresden-akták című sorozat. Tudni kell rólam, hogy nagyon kevés sorozatba fogok bele, mert kevés bír lekötni, meg valahogy nem vagyok az a sorozatnéző típus. Nos ez ilyen, élveztem. Sajnos pénzhiány miatt egyetlen évadot élt csak meg, mindössze 12 részt forgattak le, de képregényben és ha jól tudom, akkor könyvben olvasható. Nagyon szeretem a karaktereit, főleg Dresdent, remekül van felépítve, van múltja, vannak gyengeségei, vannak problémái, de van szíve, tetszettek a képességei, és főleg a stílusa.
Miután ezt a sorozatot befejeztük, nekikezdtünk a Génrejtek címűnek, de én személy szerint nem kedvelem ezt a címet, az angol, a Sanctuary szerintem kifejezőbb, sőt, nem is értem, hogy miért nem Menedék lett a magyar cím, hiszen így nevezik a sztoriban is a hálózatot. Spoilerezni nem akarok, most tartunk a második évad elején, nagyon izgalmas, hiába gondolom azt, hogy a főhősök nem hullhatnak ki, nem egyszer izgulok, hogy ne legyen semmi bajuk. A helyszínek, a lények, a karakterek és a konfliktusok változatosak, ami kifejezetten érdekessé teszi a sorozatot, jól forgatják a pszichológiát benne, imádom a csavarokat, amiket belevisznek a sztoriba. Úgy tűnik, hogy nem a sablonossá vált konfliktusok bontanak majd szárnyat hosszútávon, de ami sablonos is, azt is újszerűen használja a sorozat, úgyhogy aki szereti a misztikusokat, azoknak az előbb említett két művet meleg szívvel ajánlom.
Ahhoz képest, hogy eldöntöttem, a november írós hónap lesz, egészen sokat olvastam eddig. Tovább haladtam a Tizennyolc című sztorival, amit még mindig imádok, hagyok is erről mancsnyomokat az írójának, főleg, mert az egyik karaktere nagy kedvencem lett. Bonyolódik a sztori, belevitt az Alku című fejezetben egy olyan oltári csavart, hogy teljesen kiakadtam rajta pozitív és negatív értelemben. Ezen kívül elolvastam ma, legyűrve az ellenérzéseimet A prosti című darabot. Természetesen ez is AFS-en van fent, újabban egészen sokat lógok ott. Azt gondoltam erről a második sztoriról, hogy valami átlagos darab lesz, amiben a szerencsétlen kuncsaft túlságosan is megkedveli a felcsípett pillangót, de nem, már az első két mondatból kiderült, hogy rohadt nagyot tévedtem. Kábé két napig tartogattam ezt a darabot, s mivel tegnap jutottam el oda, hogy szükségem van egy kis hard yaoira, ami ellazít, hát belefogtam. Mit mondjak? Ment a kedvenceim közé tíz csillaggal.
Tök ciki, de mindig elfelejtek csillagozni, pedig azok a sztorik, amik a kedvenceim közé kerülnek, azok tíz csillagosak. Na mindegy, valamit kéne mondanom erről a történetről is. Zseniális. Imádom a fogalmazását az írónőnek, a gondolatait, a könnyed stílusba csomagolt komoly gondolatokat, az árnyalatokkal megalkotott karaktereket és szexjeleneteket. Azonnal ellátogattam a saját honlapjára, aztán be is raktam a könyvjelzőim közé, mert szeretnék majd még tőle olvasni, ugyanúgy, ahogy a Tizennyolc írónőjétől is. =)
Pulzus akták
Jól haladok! Az első történetet sikerült október végére befejezni és már az egész olvasható AFS-en. Nem lett tökéletes, ilyen hosszú pihentetés után szinte csoda, hogy fel tudtam venni a sztori fonalát és hangulatát, de ugyanazt írtam meg, amit eredetileg akartam, úgyhogy végülis elégedett vagyok a munkámmal. Shédent nagyon megszerettem, Hjogodát egészen megutáltam, nem tudom, ez mennyire látszik meg, de ez van. A második történetet a NaNoWriMo keretein belül el is kezdtem írni, ahogy szerettem volna, és jobban haladok vele, mint amit az oldal elvár, tegnap már a mára teljesítendő szószámmal is megvoltam. Hát igen, ilyen az, amikor belelendül az ember. =)
Egy keveset elárulok a #002 számú aktáról. A főhősöm nem Shéden, ő majd felbukkan a sztoriban, egy mellékszereplő lesz, de viszi tovább az első aktában feltárt feszültséget. Hosszútávon tervezek az exrendőrrel, bár ez már gondolom, kiderült a blogból. =) A kettes akta főszereplője egy Manthis nevű nő, aki annyira sok férfias vonással rendelkezik, hogy gyakran alacsony férfinak hiszik, ráadásul exkatona, tehát izmos és az öltözködése sem változott sokat, mióta a Pulzus felkarolta.
Szószám szerint már megvagyok a sztori ötödével, ám még nem történt olyan sok minden, aminek tökre örülök, mivel az első akta rohamtempóban követi végig a történéseket, vagyis sikerült lassítanom egy kicsit. Kellett, mert Manthis sokkal nosztalgikusabb, belső monológosabb típus, mint Shéden, noha elég sok közös vonás van bennük, azt gondolom. Viszont másképp akartam felépíteni őket. Shédent a gesztusai, tettei és a jelene alapján szerettem volna bemutatni, mivel a múltján ő teljesen túllépett, az egyetlen gond az volt, hogy nem a megfelelő megoldást választotta, de ez rányomja a bélyegét az egész hátralévő életére. Manthist ezzel szemben a merengésén, múltján keresztül szeretném bemutatni, nála sokkal fontosabb, ki volt, mert ez teszi őt olyanná, amilyen.
A két storyline sokban különbözik, az elsőben a rosszfiú csak a végén került elő, a fő konfliktus Shéden, Hjogoda és Molly között zajlott tulajdonképpen, a végső csata pedig több gondot és kérdést hozott, mint megoldást, míg a másodikban a rosszfiúról már a szinopszis sokat elárul, s viszonylag hamar a színre fog lépni. Itt a fő konfliktus Manthisen belül van, a saját őrlődéseit és démonait kell felszámolnia, azt még nem is tudom, hogyan végeznek Garettel, és hogyan tépázom meg a szerelmespárt. Meg van egy olyan szereplőm, akit pakolgatok a "nem kezdik keresni" és a "fontos lehet előszedni" alcímek alatt. Kicsit még érlelnem kell a sztorit, aztán kiderül, Sezárral mit csinálok.
Olvasás és írás, meg az álmok
Hát ezzel annyira nem haladtam jól, mint akartam, ha őszinte akarok lenni. Sokat megírtam már a Szeretet ez extrájából, de most egy ideje nem néztem rá, mivel először egy antihősös sztori jutott az eszembe, s azt akartam lekörmölni, majd ezzel párhuzamosan egy luxus bordélyházas sztori is megszületett a fejemben, amit ugyancsak elkezdtem írni, aztán egyikkel se jutottam annyira sokra, mivel a munkám teljesen kikészít.
Belegondolva rengeteg megkezdett sztorim van, mindet megtartottam annak reményében, hogy egyszer befejezem, de lehet, hogy az ilyen félig megírt, igazából ki se bontott történetű darabokat ki kéne törölnöm. Hát mindegy, majdcsak lesz velük valami.
Amíg ilyen írási vakvágányon tengődöm, általában olvasni szoktam. Talán ez volt a hiba, mivel a Kono uke wa ore no mono da! ihlette meg az egyik történetemet, ráadásul ahogy azt az írónak is megírtam, a történet fele után egyszerűen szenvedtem az olvasással. Addig nagyon tetszett az uke karakter, még el tudtam hinni a semét is, de a végére sok dolog nevetségessé vált, valahogy elveszítette azokat az elemeket a sztori, amitől hiteles volt. Hogy miért olvastam mégis végig? Azért, mert érdekelt, hogy miképp hozza össze ezt a kettőt mégis, s én nagyon rég, még a kezdetekkor megfogadtam, hogy minden általam olvasott történethez nyomok egy mancsnyomot, mert nekem, mint írónak is nagyon fontos a visszajelzés. Akkor is, ha valakinek nem tetszett a munkám, akkor is órákat öltem bele és igenis vágyom rá, hogy hozzászóljanak, mert sokat segíthet. Én elég rosszul viselem a kritikát, ezt elismerem, de attól még örülök neki.
Ez a japán című boy's love 2009-es darab, az AFS-en található meg, ezt a romantikus történetek kedvelőnek ajánlom, s azoknak, akik nem fognak minden sorban helyesírási hibát észrevenni és amiatt a hajukat tépni. Számomra komoly fennakadás volt, mikor a szexjelenetben a műsor helyett műsört írt az alkotó, először röhögtem rajta, aztán a falba bírtam volna verni a fejem, és le is raktam pihentetni a sztorit, mert nem bírtam visszazökkenni a kiakadásból.
Ezután eljutottam egy misztikus darabhoz AFS-en. Majdnem minden kitételemnek ellent mond, mert nem befejezett, nem boy' love, és nincs tele figyelmeztetésekkel, azonban a bevezető szövege nagyon megfogott és úgy gondoltam, 29 fejezettel elrágódom egy darabig, s talán az író folyamatosan pakolja fel a folytatást, nem fogok beleőrülni a várakozásba. Mivel nagyon jó darab, szép a nyelvezete, fokozatosan van adagolva benne a feszültség, tetszenek a karakterek, ezért komolyan remélem, hogy mire eljutok a 29. fejezetig, lesz fent még pár, mert ennél a sztorinál a várakozás miatt fogom a hajam tépni. A címe Tizennyolc, de úgy érzem, sokat fogok még olvasni az írójától. Tetszik a stílusa, érdekesek az ötletei, ért a feszültségkeltéshez.
Múltkor említettem a Shéden és a wendigo című sztorimat, amit elő akartam szedni. Mivel jön a NaNoWriMo, azt gondoltam, na majd arra, azonban inkorrektség volna már létező történettel indulnom, mikor ez a kihívás tényleg arról szól, hogy egy hónap alatt írjon meg az ember 50.000 szót, így október végére be akarom fejezni, hogy a második részét megírhassam novemberben a kihívásra. És persze van némi címbeli változás is, ugyanis történetdarabokat szeretnék írni eköré a világ köré, úgyhogy az összefoglaló cím Pulzus akták lett, a Shédenes sztori a Vetina Hjogoda alcímet kapta, míg a második Christopher Garet alcímű lesz.
Még nem tudom, hol fogom publikálni Shéden és Hjogoda történetét, de mivel erre ráépül majd a második akta, tovább bontja a világot, Shéden visszatérő vendég lesz az első rész eseményeire való utalással, ezért valahova fel kell majd pakolnom, ha azt szeretném, hogy az olvasók pontosan értsék, hogy mi van. Persze előbb be kell fejeznem, s bevallom, nem megy könnyen. Nem annyira az ihlet vezet, inkább egyfajta rutin, de ezt érzem is rajta, most megyek rajta át harmadjára, mióta előszedtem, hogy beletegyek részeket, átolvassam, újragondoljam. Remélem, a második akta már ihletből fog folyni belőlem, mert megérdemelné, bár én kifejezetten szeretem Shéden és Hjogoda sztoriját.
Éjszakánként, hogy el bírjak aludni, egy kicsit szoktam gondolkodni a karaktereimen, dolgozom fejben a cselekményeken, megálmodom őket. Tegnap éjjel Shédenen volt a sor, ugyanis meg kell alapoznom a kapcsolatát Mollyval, nem állhat kényszer-lábon, mivel nem a kényszerűség hozza őket össze, hanem mert ezt mindketten eleve így akarták, csak közbejött néhány durva haláleset. Hogy ebből reggelre hogyan lett egy romantikus sci-fi boy's love sztori, azt nem tudom, mert nem szeretem a sci-fit alapvetően. Az más kérdés, hogy az elmúlt időszakban több olyannal találkoztam, ami nagyon tetszett, de komolyan, s asszem, még nem is írtam róluk semmit. Na mindegy, most nem is akarok.
Az álomból arra emlékszem, hogy már létre tudtak hozni az emberek egy amolyan műbolygót a naprendszerben, s mivel a Föld hamarosan elpusztul a túlnépesedés, az emberek okozta káros hatások miatt, kezdenék áttelepíteni erre a mű-Földre a kiválasztottakat. Csakhogy ezt egy sokéves program előzte meg, ami alatt ki kellett deríteni, hogy mit bír ki a mű-Föld, egyáltalán élhető-e. Ennek a programnak a résztvevője két fiatalember, akik már itt születtek, az egész életüket azzal töltötték, hogy felkészüljenek egy űrutazásra, mely a Földre viszi őket. A két helyen párhuzamosan készültek az áttelepítésre, a Földön kiválasztották azokat, akiknek a génjeit érdemes továbbörökíteni, a mű-Földön kiépítették az életteret, megvizsgálták, hosszútávon milyen feltételek várnak az ideérkezőkre, csakhogy van egy utolsó kísérlet, amiben a két fiatalembernek is részt kell vennie. A program immár két évszázada folyik, ami elég idő ahhoz, hogy az emberi szervezet hozzászokjon egy adott környezethez, a kísérlet pedig arra vonatkozik, hogy ha a mű-Földről áttelepítik az embereket, túlélik-e az utazást, életben tudnak-e maradni a Földön.
Érzem, hogy billegő lábakon áll a háttér, de hát távol estem a sci-fitől, nézzétek el nekem. Nos két hősöm úgy cseperedett fel, hogy ennek a programnak a kísérleti patkánya, egyfajta katonák, akikbe beleplántálták a kötelességtudatot, edzették őket és az engedelmességre nevelték. A program utolsó két évét már szerelemmel a szívükben töltik, de ugye nem lehet közöttük semmilyen viszony, különben selejtnek titulálják őket, kivágják a programból őket, sőt, valószínűleg meg is ölik, hogy az energiaforrásokat ne pazarolják rájuk.
Belecsöppentem abba a pillanatba, amikor szállnak be a Földre szállító űrhajóba, szkafander van rajtuk, felkészültek a súlytalanságra, a hosszadalmas várakozásba. Ekkor a semém fejében átkattan valami, hogy márpedig ő egy tapodtat se megy innen, neki ez az otthona, nem akar kísérleti patkány lenni, s egész egyszerűen hátat fordít mindennek. Megy szemben a hajóra menetelőkkel, közben veszi le az űrruhát, majd mikor elég távolra ér, visszapillant az űrhajóra, ahol a szerelme lehet. Tudja, hogy elveszíti, tudja, hogy valószínűleg ez lesz élete utolsó döntése, azonban érzi, hogy ez nem az ő útja, nem lehet rajta a hajón. Rövidesen megjelenik az ukém is, aki meg nem akar a másik nélkül elmenni, mivel amióta csak ismerik egymást, társak, a semém segített neki szinte mindenben. Elszöknek. Berohannak valami végeláthatatlan búzamezőbe, ami már aranylik, olyan távolra szaladnak a bázistól, amilyen távol csak bírnak, hogy legyen egy kis idejük még együtt, mielőtt elfognák és kivégeznék őket, s szeretkeznek. Aztán felrobban a távolban az űrhajó.
Igazából itt volt a snitt, ahogy fekszenek a magas búza közt a leterített űrruháikon, s ledöbbennek a robbanáson. Én tudtam, hogy a semém hirtelen azért gondolta meg magát, mert érezte, hogy halálra ítélt mindenki, aki ezzel a géppel kell menjen, meg talán ő is sejtette. A végeredmény tehát az, hogy rengeteg embert veszítenek a mű-Földön, a program egy részét újra kell kezdeni, körülbelül harminc év veszett kárba, a képzett emberek közül kettő maradt, aki végigjárta a képzést, a többieknek még van egy évük legalább. Asszem, így kell megteremteni a túlélés kulcsát két halálra ítélt karakter számára.
Belegondolva rengeteg megkezdett sztorim van, mindet megtartottam annak reményében, hogy egyszer befejezem, de lehet, hogy az ilyen félig megírt, igazából ki se bontott történetű darabokat ki kéne törölnöm. Hát mindegy, majdcsak lesz velük valami.
Amíg ilyen írási vakvágányon tengődöm, általában olvasni szoktam. Talán ez volt a hiba, mivel a Kono uke wa ore no mono da! ihlette meg az egyik történetemet, ráadásul ahogy azt az írónak is megírtam, a történet fele után egyszerűen szenvedtem az olvasással. Addig nagyon tetszett az uke karakter, még el tudtam hinni a semét is, de a végére sok dolog nevetségessé vált, valahogy elveszítette azokat az elemeket a sztori, amitől hiteles volt. Hogy miért olvastam mégis végig? Azért, mert érdekelt, hogy miképp hozza össze ezt a kettőt mégis, s én nagyon rég, még a kezdetekkor megfogadtam, hogy minden általam olvasott történethez nyomok egy mancsnyomot, mert nekem, mint írónak is nagyon fontos a visszajelzés. Akkor is, ha valakinek nem tetszett a munkám, akkor is órákat öltem bele és igenis vágyom rá, hogy hozzászóljanak, mert sokat segíthet. Én elég rosszul viselem a kritikát, ezt elismerem, de attól még örülök neki.
Ez a japán című boy's love 2009-es darab, az AFS-en található meg, ezt a romantikus történetek kedvelőnek ajánlom, s azoknak, akik nem fognak minden sorban helyesírási hibát észrevenni és amiatt a hajukat tépni. Számomra komoly fennakadás volt, mikor a szexjelenetben a műsor helyett műsört írt az alkotó, először röhögtem rajta, aztán a falba bírtam volna verni a fejem, és le is raktam pihentetni a sztorit, mert nem bírtam visszazökkenni a kiakadásból.
Ezután eljutottam egy misztikus darabhoz AFS-en. Majdnem minden kitételemnek ellent mond, mert nem befejezett, nem boy' love, és nincs tele figyelmeztetésekkel, azonban a bevezető szövege nagyon megfogott és úgy gondoltam, 29 fejezettel elrágódom egy darabig, s talán az író folyamatosan pakolja fel a folytatást, nem fogok beleőrülni a várakozásba. Mivel nagyon jó darab, szép a nyelvezete, fokozatosan van adagolva benne a feszültség, tetszenek a karakterek, ezért komolyan remélem, hogy mire eljutok a 29. fejezetig, lesz fent még pár, mert ennél a sztorinál a várakozás miatt fogom a hajam tépni. A címe Tizennyolc, de úgy érzem, sokat fogok még olvasni az írójától. Tetszik a stílusa, érdekesek az ötletei, ért a feszültségkeltéshez.
Múltkor említettem a Shéden és a wendigo című sztorimat, amit elő akartam szedni. Mivel jön a NaNoWriMo, azt gondoltam, na majd arra, azonban inkorrektség volna már létező történettel indulnom, mikor ez a kihívás tényleg arról szól, hogy egy hónap alatt írjon meg az ember 50.000 szót, így október végére be akarom fejezni, hogy a második részét megírhassam novemberben a kihívásra. És persze van némi címbeli változás is, ugyanis történetdarabokat szeretnék írni eköré a világ köré, úgyhogy az összefoglaló cím Pulzus akták lett, a Shédenes sztori a Vetina Hjogoda alcímet kapta, míg a második Christopher Garet alcímű lesz.
Még nem tudom, hol fogom publikálni Shéden és Hjogoda történetét, de mivel erre ráépül majd a második akta, tovább bontja a világot, Shéden visszatérő vendég lesz az első rész eseményeire való utalással, ezért valahova fel kell majd pakolnom, ha azt szeretném, hogy az olvasók pontosan értsék, hogy mi van. Persze előbb be kell fejeznem, s bevallom, nem megy könnyen. Nem annyira az ihlet vezet, inkább egyfajta rutin, de ezt érzem is rajta, most megyek rajta át harmadjára, mióta előszedtem, hogy beletegyek részeket, átolvassam, újragondoljam. Remélem, a második akta már ihletből fog folyni belőlem, mert megérdemelné, bár én kifejezetten szeretem Shéden és Hjogoda sztoriját.
Éjszakánként, hogy el bírjak aludni, egy kicsit szoktam gondolkodni a karaktereimen, dolgozom fejben a cselekményeken, megálmodom őket. Tegnap éjjel Shédenen volt a sor, ugyanis meg kell alapoznom a kapcsolatát Mollyval, nem állhat kényszer-lábon, mivel nem a kényszerűség hozza őket össze, hanem mert ezt mindketten eleve így akarták, csak közbejött néhány durva haláleset. Hogy ebből reggelre hogyan lett egy romantikus sci-fi boy's love sztori, azt nem tudom, mert nem szeretem a sci-fit alapvetően. Az más kérdés, hogy az elmúlt időszakban több olyannal találkoztam, ami nagyon tetszett, de komolyan, s asszem, még nem is írtam róluk semmit. Na mindegy, most nem is akarok.
Az álomból arra emlékszem, hogy már létre tudtak hozni az emberek egy amolyan műbolygót a naprendszerben, s mivel a Föld hamarosan elpusztul a túlnépesedés, az emberek okozta káros hatások miatt, kezdenék áttelepíteni erre a mű-Földre a kiválasztottakat. Csakhogy ezt egy sokéves program előzte meg, ami alatt ki kellett deríteni, hogy mit bír ki a mű-Föld, egyáltalán élhető-e. Ennek a programnak a résztvevője két fiatalember, akik már itt születtek, az egész életüket azzal töltötték, hogy felkészüljenek egy űrutazásra, mely a Földre viszi őket. A két helyen párhuzamosan készültek az áttelepítésre, a Földön kiválasztották azokat, akiknek a génjeit érdemes továbbörökíteni, a mű-Földön kiépítették az életteret, megvizsgálták, hosszútávon milyen feltételek várnak az ideérkezőkre, csakhogy van egy utolsó kísérlet, amiben a két fiatalembernek is részt kell vennie. A program immár két évszázada folyik, ami elég idő ahhoz, hogy az emberi szervezet hozzászokjon egy adott környezethez, a kísérlet pedig arra vonatkozik, hogy ha a mű-Földről áttelepítik az embereket, túlélik-e az utazást, életben tudnak-e maradni a Földön.
Érzem, hogy billegő lábakon áll a háttér, de hát távol estem a sci-fitől, nézzétek el nekem. Nos két hősöm úgy cseperedett fel, hogy ennek a programnak a kísérleti patkánya, egyfajta katonák, akikbe beleplántálták a kötelességtudatot, edzették őket és az engedelmességre nevelték. A program utolsó két évét már szerelemmel a szívükben töltik, de ugye nem lehet közöttük semmilyen viszony, különben selejtnek titulálják őket, kivágják a programból őket, sőt, valószínűleg meg is ölik, hogy az energiaforrásokat ne pazarolják rájuk.
Belecsöppentem abba a pillanatba, amikor szállnak be a Földre szállító űrhajóba, szkafander van rajtuk, felkészültek a súlytalanságra, a hosszadalmas várakozásba. Ekkor a semém fejében átkattan valami, hogy márpedig ő egy tapodtat se megy innen, neki ez az otthona, nem akar kísérleti patkány lenni, s egész egyszerűen hátat fordít mindennek. Megy szemben a hajóra menetelőkkel, közben veszi le az űrruhát, majd mikor elég távolra ér, visszapillant az űrhajóra, ahol a szerelme lehet. Tudja, hogy elveszíti, tudja, hogy valószínűleg ez lesz élete utolsó döntése, azonban érzi, hogy ez nem az ő útja, nem lehet rajta a hajón. Rövidesen megjelenik az ukém is, aki meg nem akar a másik nélkül elmenni, mivel amióta csak ismerik egymást, társak, a semém segített neki szinte mindenben. Elszöknek. Berohannak valami végeláthatatlan búzamezőbe, ami már aranylik, olyan távolra szaladnak a bázistól, amilyen távol csak bírnak, hogy legyen egy kis idejük még együtt, mielőtt elfognák és kivégeznék őket, s szeretkeznek. Aztán felrobban a távolban az űrhajó.
Igazából itt volt a snitt, ahogy fekszenek a magas búza közt a leterített űrruháikon, s ledöbbennek a robbanáson. Én tudtam, hogy a semém hirtelen azért gondolta meg magát, mert érezte, hogy halálra ítélt mindenki, aki ezzel a géppel kell menjen, meg talán ő is sejtette. A végeredmény tehát az, hogy rengeteg embert veszítenek a mű-Földön, a program egy részét újra kell kezdeni, körülbelül harminc év veszett kárba, a képzett emberek közül kettő maradt, aki végigjárta a képzést, a többieknek még van egy évük legalább. Asszem, így kell megteremteni a túlélés kulcsát két halálra ítélt karakter számára.
Kimaradt? Vagy ezt azóta láttam? Mindegy, szerettem
Az előző film kapcsán jutott eszembe egy másik, ami szintén nagyon tetszett. Nem is tudom, hogy megfeledkeztem-e róla, mikor írtam az eddig látott filmekről, vagy pedig ezt azóta néztük meg és még nem blogoltam azóta, de mindegy is, most itt van.
Vak-randi
A főhősünk Danny, egy születetten vak srác, aki természetesen vágyik arra, hogy megismerkedjen a szerelemmel. Ebben megpróbál segíteni a csajozós bátyja, aki az élete folyamán rengeteget szívatta, végül az Élet hozza meg Danny számára azt, akivel egymásra találnak. Persze a bökkenő az, hogy a fiúnak fogalma sincs, hogy egy indiai nővel szerettek egymásba, akinek már jegyese van, s a szülők nagyban tervezik a házasságot. Nem egy könnyed téma, de ellensúlynak ott a kellemes humor, Danny imádnivaló stílusa, a bátyja ökörségei, a szüleik karaktere, Leeza jövendőbelijének a viselkedése.
Nekem nagyon tetszett ez a film, Chris Pine iszonyú helyes és remekül játszott, itt is szépek az érzelmek, jók a karakterek, és ez az előbbi filmmel ellentétben teljesen happy enddel végződik, nem kell hozzá százas zsepi.
Vak-randi
A főhősünk Danny, egy születetten vak srác, aki természetesen vágyik arra, hogy megismerkedjen a szerelemmel. Ebben megpróbál segíteni a csajozós bátyja, aki az élete folyamán rengeteget szívatta, végül az Élet hozza meg Danny számára azt, akivel egymásra találnak. Persze a bökkenő az, hogy a fiúnak fogalma sincs, hogy egy indiai nővel szerettek egymásba, akinek már jegyese van, s a szülők nagyban tervezik a házasságot. Nem egy könnyed téma, de ellensúlynak ott a kellemes humor, Danny imádnivaló stílusa, a bátyja ökörségei, a szüleik karaktere, Leeza jövendőbelijének a viselkedése.
Nekem nagyon tetszett ez a film, Chris Pine iszonyú helyes és remekül játszott, itt is szépek az érzelmek, jók a karakterek, és ez az előbbi filmmel ellentétben teljesen happy enddel végződik, nem kell hozzá százas zsepi.
Százas zsepit elő!
Mostanában rengeteg filmet kértem a páromtól, hogy szerezzen meg nekem, mert nagyon sok minden megtetszett. Bevallom, Shailene Woodly belopta magát a szívembe, így amint megtudtam, hogy van még egy új filmje, ráadásul annak elég komoly témája van, azonnal a KELL-érzés szállt meg. Szóval...
Csillagainkban a hiba
Mit mondjak? Az utolsó fél órát végigzokogtam. Nem az rendített meg, hogy meghal valaki, hanem az, ami körülveszi őket. A karakterek nagyon szépen fel vannak építve, Gus egyszerűen zseniális a világnézetével, a derülátásával, a sajátos humorával. Olyan srác, aki mellett én sem mennék el, de komolyan. Kell is, hogy kitartó legyen, mivel Hazel ragaszkodik ahhoz az elgondoláshoz, hogy ő egy időzített bomba, s sose tudni, mikor robban, márpedig mire ez bekövetkezik, szeretné minimalizálni azok számát, akiket tönkretesz. Annyira meg tudom ezt érteni...! Gus viszont úgy él, hogy ami hátravan, azt szeretné örömben és boldogságban. Mindketten furák egy kicsit, Hazel egy rákról szóló könyvért rajong, Gus pedig cigarettát vesz a szájába, mert "ez egy metafora, a szájába veszi a gyilkost, de nem hagyja, hogy megölje". Remek, de tényleg!
A filmben sok a visszatérő motívum, még nagyban zokogtam, mikor egy ilyen visszatért és elkezdtem mosolyogva sírni. Csodálatos darab, aki nem tudja jól kibőgni magát, az üljön le elé, mert nem csak hogy sikerülni fog, de rengeteget kap ettől a filmtől. A szereplők egytől egyig élnek, a történet a húsába vág az embernek, az érzelmek elképesztően szépen, árnyalva vannak megjelenítve, a karakterek közti viszony megalapozott, illetve lépésről lépésre alakul ki. Imádom, s bár tudom, hogy újra sírni fogok rajta egy csomót, meg fogom nézni, mert olyan mondanivalója van, olyan részletek vannak benne, amit újra a magamévá akarok tenni.
Zseniális volt az sms megjelenítése, azért külön megdicsérem azt, aki felelős érte, mert azt nagyon tetszett. Nem csak kimondták, hanem fehérrel rajzolt kis szövegablakban megjelent. Imádom! Egyáltalán nem szakít ki semmiből, inkább belevisz, emlékeztet rá, hogy egy tizenhét és egy tizennyolc éves párról van szó. Kezdetben haragudtam a nagyon gyerekes hangért is, amit Hazelhez adtak a magyarok, de aztán megszoktam és betudtam az előbbi megteremtésének eszközéül. Végülis...
"Hát jó."
Csillagainkban a hiba
Mit mondjak? Az utolsó fél órát végigzokogtam. Nem az rendített meg, hogy meghal valaki, hanem az, ami körülveszi őket. A karakterek nagyon szépen fel vannak építve, Gus egyszerűen zseniális a világnézetével, a derülátásával, a sajátos humorával. Olyan srác, aki mellett én sem mennék el, de komolyan. Kell is, hogy kitartó legyen, mivel Hazel ragaszkodik ahhoz az elgondoláshoz, hogy ő egy időzített bomba, s sose tudni, mikor robban, márpedig mire ez bekövetkezik, szeretné minimalizálni azok számát, akiket tönkretesz. Annyira meg tudom ezt érteni...! Gus viszont úgy él, hogy ami hátravan, azt szeretné örömben és boldogságban. Mindketten furák egy kicsit, Hazel egy rákról szóló könyvért rajong, Gus pedig cigarettát vesz a szájába, mert "ez egy metafora, a szájába veszi a gyilkost, de nem hagyja, hogy megölje". Remek, de tényleg!
A filmben sok a visszatérő motívum, még nagyban zokogtam, mikor egy ilyen visszatért és elkezdtem mosolyogva sírni. Csodálatos darab, aki nem tudja jól kibőgni magát, az üljön le elé, mert nem csak hogy sikerülni fog, de rengeteget kap ettől a filmtől. A szereplők egytől egyig élnek, a történet a húsába vág az embernek, az érzelmek elképesztően szépen, árnyalva vannak megjelenítve, a karakterek közti viszony megalapozott, illetve lépésről lépésre alakul ki. Imádom, s bár tudom, hogy újra sírni fogok rajta egy csomót, meg fogom nézni, mert olyan mondanivalója van, olyan részletek vannak benne, amit újra a magamévá akarok tenni.
Zseniális volt az sms megjelenítése, azért külön megdicsérem azt, aki felelős érte, mert azt nagyon tetszett. Nem csak kimondták, hanem fehérrel rajzolt kis szövegablakban megjelent. Imádom! Egyáltalán nem szakít ki semmiből, inkább belevisz, emlékeztet rá, hogy egy tizenhét és egy tizennyolc éves párról van szó. Kezdetben haragudtam a nagyon gyerekes hangért is, amit Hazelhez adtak a magyarok, de aztán megszoktam és betudtam az előbbi megteremtésének eszközéül. Végülis...
"Hát jó."
Pont közepes film
Köszönöm a facebooknak, hogy emlékeztetett, hogy kimaradt egy mostanában látott film a felsorolásból. =) Ez a Ha/ver. Meg kell mondanom őszintén, nem bírom az ilyen filmeket, de ez tetszett. Rengeteget kritizáltam, de belopta magát a szívembe, szóval úgy jellemeztem, hogy az az 5/3-as film, ami annyira jó, hogy szeressem, de annyira nem jó, hogy kicsit is kiemeljem. Szórakoztató, nyilvánvalóan nem akarták komolyan venni a készítők sem, ám ennek ellenére is eltalálták nálam azt az elegyet, ami miatt még az is megeshet, hogy egyszer újra megnézem. A folytatásra meg kíváncsi vagyok, biztos, hogy azt is meg akarom majd nézni. Jó humora van, rengeteget nevettem, a film alatt rajzolódó képregény gyönyörű és szépen van összeolvasztva néhány jelenettel, az különösen tetszett.
Írási fejlemények
Augusztus elején ihletet kaptam. Nem akartam leírni, aztán le akartam írni, de azt gondoltam, egy fejezetnyi lesz, az se túl hosszú egy mocskosszájú suhancról és egy birkatürelmű, mellette álló tanárról, egy nevetséges félreértésről és az őszinte szeretetről, csak nem akart befejeződni a sztori. Írtam, éjt nappallá téve, ha csak egy órám is volt, írtam. Hatalmas lendületem volt, ontottam a mondatokat, ráadásul én belülről láttam, mi történik. Úgy értem, írástechnikailag, velem.
A Szeretet ez címet kapta a darab, méghozzá a lendületet megadó This is love című szám és a hozzá készített Talyblood Drachen amv miatt. Úgy éreztem, a történet Talyhoz, Stumpyhoz és Narihoz szól, ezért nekik ajánlottam. Taly adta a lendületet, a legutóbbi videóival a hangulatot, Stumpyról simán csak tudtam, hogy nagyon szeretné a két fő karakteremet, Narit pedig azért jelöltem meg ajánlottnak, mert a tanár-diák viszony a nagy kedvence, ÉS mert a stílus erősen az első sztorim stílusát, a Zűrös kamaszkorét idézi. Nem hagytam üres sorokat, tömör a szerkezet, hangsúlyosak a párbeszédek, mellettük alig van cselekmény, viszont amiben eltér a Zk-tól, hogy minden fejezethez hangulatdalszöveg van csatolva, múlt időben, elmeséléssel kezdődik, majd belecsöppen az olvasó a jelenbe, in medias res stílusban egyszer csak történik a történés, folytatódik a párbeszéd. Vannak olyan részek, amiket csak a későbbiek magyaráznak meg, ráadásul így a tizennégy fejezetre ránézve azzal is fene mód elégedett vagyok, hogy az első, hetedik és tizennegyedik fejezet kétszavas címet kapott, míg a többi egyszavasat. Tudtam magam tartani a szerkezethez és a stílushoz, elhatárolt fejezeteim lettek, ami elég nagy eredmény.
A következő ilyen örömre okot adó tényező, hogy publikáltam. Körülbelül négy éve tűnt el az internet éterében a honlapom, azóta csak a Ficbl@steren vettem részt a Töviskapu (TK) megrendezésében, egy-két pályázatot és kihívást megpróbáltam, mint Mindenízű Drazsé (MD), Játék a színekkel (JASZ), amiken több-kevesebb sikert el is értem, aztán Nicoval és Stumpyval közös sztorinkat írtuk, azt kezdtem el összerakni és átbétázni, szóval a Kettőből egy című végeláthatatlan, még nem befejezett sztori került ki a kezeim közül, s azt hiszem, semmi más. Néha írtam, de csak a csajokkal, esetleg a párommal osztottam meg, ezenkívül elkezdtem átnézni és kicsit bővíteni, javítani a A szerelem csapdájában (Aszcs) című kisregényemet. Az elég nagy meló a különszálával és a másfél meg nem írt kötetével, eredetileg azt ígértem be Narinak, de az élet és a Szeretet ez közbeszólt. Nem bánom, mert ezzel az új darabbal tényleg elégedett vagyok, megszerettem a karaktereimet, úgy érzem, fejlődött mind, ráadásul lesz egy tizenötödik, extra fejezet.
Kaptam kommenteket, amik nagyon jólestek, mert bár magamnak írok tulajdonképpen, azért ha közzéteszem a sztorim, nagyon is várom a visszajelzéseket. Jó ötletet is adtak a hozzászólóim, s rábírtak arra akaratlanul, hogy ha lesz mit, újra publikáljak az AFS-en. Őszintén szólva az adminnal néha elég necces harcokat vívtam, aminek az értelmes vita része nagyon is kedvemre való volt, de a másik része alaposan elvette a kedvem attól, hogy feltegyem az összes fejezetet, illetve a későbbiekben újabb sztorit vigyek az oldalra. Tulajdonképpen amolyan TK-pótlék volt számomra, s szándékomban áll oda is felpakol majd a Szeretet ez-t.
A megírási sebessége ahhoz képest, amik ebben a két hónapban történtek velem, elég jó volt, összehoztam 47.000 szót (körülbelüli érték, a dalszövegek, címek, fejezetekhez tartozó keltezések és a fejléc le van belőle vonva), amit szép teljesítménynek tartok. Már majdnem megvan a minimum szószám egy regényhez, ami azért elég durva. Nekem ez egyfajta teszt is volt, hogy mire vagyok képes, de nem kellett szíjjal csapkodnom a hátam, hogy befejezzem, hiába nem láttam a végét egy darabig, adta magát a történet. Sok mindent másképp írtam le, mint az első verzióban, Ricsi jobban kifordult, Csaba sokkal több szerepet kapott, Dórával is nagyobbat csavartam, kicsit kiterebélyesítettem őt, mint ahogy eredetileg megálmodtam a sztorit, de részletgazdagabbnak és teljesebbnek érzem tőle a történetemet. Az extra még nem állt össze, csak azt tudom, hogy szemszögváltás lesz, s az írás közben át kell olvasnom részeket, hogy nehogy eltérjek az eredeti történettől, de majdcsak megírom.
Most egy másik történetet írok, egyelőre az Antihős születik címet kapta, de ezt meg fogom változtatni, mert nem tetszik. Ezt ihlette a A csodálatos Pókember, és nagyon sokáig vacilláltam, leírjam-e, milyen stílusban, szerkezetben írjam le, de aztán valahogy meg kellett szabadulnom attól a feszültségtől, amit hordoztam magamban. Most a harmadik fejezetet írom, megtartottam a tömör szerkezetet, próbálom fejezetekre bontani a történetet, egyelőre még a múlt elmesélésénél tartok, ötleteim vannak, milyenné akarom varázsolni a jelenre a főhősömet, és elég kegyetlenül elbánok vele, hogy azzá váljon, akinek elképzeltem. Szeretném ezt a sztorit is publikálni, ám azt kötöttem ki magamnak, hogy amíg legalább a fele nincs meg, addig nem kezdem el, mert ha félbehagyom, lefejeznek az esetleges olvasók vagy elégedetlen leszek.
Van egy sztorim, az is ideiglenes címet visel, Shéden és a wendigo, azt baromi rég kezdtem el, elég sokat megírtam belőle, nagyon tetszik az alapötlet, szeretem a karaktereimet, látom a viszonyaikat, kivel mi lesz, miért az és pontosan hogyan, de van egy rész, ahol totál elakadtam. No meg írás közben alaposan megrángattak szellemileg, lelkileg, talán még fizikálisan is, úgyhogy még vissza kell zökkennem hozzá. Azt szeretném előszedni, ha befejeztem az előző kettőt.
Erőteljesen ráálltam a misztikus vonalra, ráadásul dark misztikumban utazom a jelek szerint, kezdek a krimi és thriller felé nyúlni, bár az még hosszú tanulóút lesz, de nem baj, meg imádok fantasy elemeket belevinni az egyébként hétköznapi történeteimbe, s nem kizárt, hogy előállok néhány dark fantasy darabbal is a későbbiekben. Sok-sok-sok ötletem és ötletkezdeményem van, csak időm nincs elég sajnos.
A Szeretet ez címet kapta a darab, méghozzá a lendületet megadó This is love című szám és a hozzá készített Talyblood Drachen amv miatt. Úgy éreztem, a történet Talyhoz, Stumpyhoz és Narihoz szól, ezért nekik ajánlottam. Taly adta a lendületet, a legutóbbi videóival a hangulatot, Stumpyról simán csak tudtam, hogy nagyon szeretné a két fő karakteremet, Narit pedig azért jelöltem meg ajánlottnak, mert a tanár-diák viszony a nagy kedvence, ÉS mert a stílus erősen az első sztorim stílusát, a Zűrös kamaszkorét idézi. Nem hagytam üres sorokat, tömör a szerkezet, hangsúlyosak a párbeszédek, mellettük alig van cselekmény, viszont amiben eltér a Zk-tól, hogy minden fejezethez hangulatdalszöveg van csatolva, múlt időben, elmeséléssel kezdődik, majd belecsöppen az olvasó a jelenbe, in medias res stílusban egyszer csak történik a történés, folytatódik a párbeszéd. Vannak olyan részek, amiket csak a későbbiek magyaráznak meg, ráadásul így a tizennégy fejezetre ránézve azzal is fene mód elégedett vagyok, hogy az első, hetedik és tizennegyedik fejezet kétszavas címet kapott, míg a többi egyszavasat. Tudtam magam tartani a szerkezethez és a stílushoz, elhatárolt fejezeteim lettek, ami elég nagy eredmény.
A következő ilyen örömre okot adó tényező, hogy publikáltam. Körülbelül négy éve tűnt el az internet éterében a honlapom, azóta csak a Ficbl@steren vettem részt a Töviskapu (TK) megrendezésében, egy-két pályázatot és kihívást megpróbáltam, mint Mindenízű Drazsé (MD), Játék a színekkel (JASZ), amiken több-kevesebb sikert el is értem, aztán Nicoval és Stumpyval közös sztorinkat írtuk, azt kezdtem el összerakni és átbétázni, szóval a Kettőből egy című végeláthatatlan, még nem befejezett sztori került ki a kezeim közül, s azt hiszem, semmi más. Néha írtam, de csak a csajokkal, esetleg a párommal osztottam meg, ezenkívül elkezdtem átnézni és kicsit bővíteni, javítani a A szerelem csapdájában (Aszcs) című kisregényemet. Az elég nagy meló a különszálával és a másfél meg nem írt kötetével, eredetileg azt ígértem be Narinak, de az élet és a Szeretet ez közbeszólt. Nem bánom, mert ezzel az új darabbal tényleg elégedett vagyok, megszerettem a karaktereimet, úgy érzem, fejlődött mind, ráadásul lesz egy tizenötödik, extra fejezet.
Kaptam kommenteket, amik nagyon jólestek, mert bár magamnak írok tulajdonképpen, azért ha közzéteszem a sztorim, nagyon is várom a visszajelzéseket. Jó ötletet is adtak a hozzászólóim, s rábírtak arra akaratlanul, hogy ha lesz mit, újra publikáljak az AFS-en. Őszintén szólva az adminnal néha elég necces harcokat vívtam, aminek az értelmes vita része nagyon is kedvemre való volt, de a másik része alaposan elvette a kedvem attól, hogy feltegyem az összes fejezetet, illetve a későbbiekben újabb sztorit vigyek az oldalra. Tulajdonképpen amolyan TK-pótlék volt számomra, s szándékomban áll oda is felpakol majd a Szeretet ez-t.
A megírási sebessége ahhoz képest, amik ebben a két hónapban történtek velem, elég jó volt, összehoztam 47.000 szót (körülbelüli érték, a dalszövegek, címek, fejezetekhez tartozó keltezések és a fejléc le van belőle vonva), amit szép teljesítménynek tartok. Már majdnem megvan a minimum szószám egy regényhez, ami azért elég durva. Nekem ez egyfajta teszt is volt, hogy mire vagyok képes, de nem kellett szíjjal csapkodnom a hátam, hogy befejezzem, hiába nem láttam a végét egy darabig, adta magát a történet. Sok mindent másképp írtam le, mint az első verzióban, Ricsi jobban kifordult, Csaba sokkal több szerepet kapott, Dórával is nagyobbat csavartam, kicsit kiterebélyesítettem őt, mint ahogy eredetileg megálmodtam a sztorit, de részletgazdagabbnak és teljesebbnek érzem tőle a történetemet. Az extra még nem állt össze, csak azt tudom, hogy szemszögváltás lesz, s az írás közben át kell olvasnom részeket, hogy nehogy eltérjek az eredeti történettől, de majdcsak megírom.
Most egy másik történetet írok, egyelőre az Antihős születik címet kapta, de ezt meg fogom változtatni, mert nem tetszik. Ezt ihlette a A csodálatos Pókember, és nagyon sokáig vacilláltam, leírjam-e, milyen stílusban, szerkezetben írjam le, de aztán valahogy meg kellett szabadulnom attól a feszültségtől, amit hordoztam magamban. Most a harmadik fejezetet írom, megtartottam a tömör szerkezetet, próbálom fejezetekre bontani a történetet, egyelőre még a múlt elmesélésénél tartok, ötleteim vannak, milyenné akarom varázsolni a jelenre a főhősömet, és elég kegyetlenül elbánok vele, hogy azzá váljon, akinek elképzeltem. Szeretném ezt a sztorit is publikálni, ám azt kötöttem ki magamnak, hogy amíg legalább a fele nincs meg, addig nem kezdem el, mert ha félbehagyom, lefejeznek az esetleges olvasók vagy elégedetlen leszek.
Van egy sztorim, az is ideiglenes címet visel, Shéden és a wendigo, azt baromi rég kezdtem el, elég sokat megírtam belőle, nagyon tetszik az alapötlet, szeretem a karaktereimet, látom a viszonyaikat, kivel mi lesz, miért az és pontosan hogyan, de van egy rész, ahol totál elakadtam. No meg írás közben alaposan megrángattak szellemileg, lelkileg, talán még fizikálisan is, úgyhogy még vissza kell zökkennem hozzá. Azt szeretném előszedni, ha befejeztem az előző kettőt.
Erőteljesen ráálltam a misztikus vonalra, ráadásul dark misztikumban utazom a jelek szerint, kezdek a krimi és thriller felé nyúlni, bár az még hosszú tanulóút lesz, de nem baj, meg imádok fantasy elemeket belevinni az egyébként hétköznapi történeteimbe, s nem kizárt, hogy előállok néhány dark fantasy darabbal is a későbbiekben. Sok-sok-sok ötletem és ötletkezdeményem van, csak időm nincs elég sajnos.
Az elmúlt időszak filmjei
Amerika kapitány - A tél katonája
Az első részt nem láttam, mert a párom szerint egy "Amerika tökéletes" felhangú film, aminek a meg nem nézése igazából semmilyen élvezeti értéket nem vesz el az embertől, főleg, ha kicsit is tisztában van a Marvel univerzummal. Nos, én nagy rajongója vagyok, bár bevallom, az abszolút kedvenc Tony Stark, méghozzá Roberttel, de vissza is térek Amerika kapitányra, akit úgyszintén nagyon kedvelek. Jó karakter, szerintem Chris illik is hozzá, szeretem őt nézni. Kellemes humorú, látványos alkotás lett, élveztem a fordulatait és az akciójeleneteket. Imádom a Fekete Özvegyet is, Scarlett nekem remekül passzol hozzá, s ebben a sztoriban olyan próbatételek elé állították a karaktert, ami hozzájárul a jellemfejlődéséhez. Amerika kapitány nekem megfagyott egy remek szinten, nagyon szeretem a jellemét, a válaszait, a hozzáállását és igazából azt is, hogy nem változik. Jó poénok voltak a filmben, például mikor a teremőr a fejét félti a régi Amerika kapitány ruha eltűnése miatt, na azon hosszasan nevettem, de nagyon tetszett mikor Natasha és Steve bujkáltak, s álcának friss házasok szerepet választottak. Remek volt, főleg a nő kommentárjai.
Demóna
Figyelemfelkeltő volt az eleje, nagyon tetszett a világ és a teremtményei, amit felépítettek. Látványos volt, szépen összedolgozott, kellemes látványt nyújtott egészében és részleteiben is. Valamelyik filmnél zavaró volt a többféle technika használata, de itt nem tűnt fel olyasmi, mintha a hátteret csak úgy bedobták volna a színész mögé, ezért örömöt jelentett nézni. Erről a filmről semmit sem tudtam előzetesen azon túl, hogy Angelina játszik benne főszerepet és fantasy, úgyhogy amikor stílust váltott a film, az idillből átment darkba, valahogy nekem tört a hangulat, de később teljes mértékben kárpótolva lettem, mert a sztori abszolút alátámasztotta a karakterek, a világ és a hangulat változását. Szép íve van a történetnek, magasból lemegy elég mélyre, majd visszakapaszkodik, minden negatívat elsimít, szóval elégedett voltam, tetszett nagyon. A fiatal Demóna megihletően bejött, sajnáltam, hogy felnőtt, Angelina arca azonban a kiálló arccsontok miatt nagyon sokáig idegen volt számomra a karakterhez, akkor simult ez el számomra, mikor átment borús hangulatúba a történet.
A csodálatos Pókember 1-2
A párom szerint ebből egy rész többet ér, mint a Jake által játszott trilógia összes darabja, úgyhogy az kimarad a filmkultuszomból, ezt viszont imádom. Sokkal jobban hozza Pókember troll, laza, slendrián stílusát, vicces, eredeti, életszerű, a látvány és az akciójelenetek igazán jóra sikerültek, úgyhogy aki nem ült le a trilógiát megnézni, az üljön le ez elé, mert remek. Andrew Garfield nagyon cuki, a nevén sokáig röhögtem, mert annnnyira illik hozzá és egy ilyen névvel annyira Pókember-szerepre szánt ember szerintem. Megihletett ez a film, azt hiszem, ez a legnagyobb dicséret, amit ki tudok osztani.
A hobbit - Smaug pusztasága
Aki ismer, az tudja, hogy elmondhatatlanul utálom a Gyűrűk urát. Számomra követhetetlen volt, utáltam Frodó szenvedését, Gollam szerintem a világegyetem legidegesítőbb, legszörnyűbb, legutálatraméltóbb, legutálatosabb teremtménye és ha csak meghallom, hogy valaki azt mondja, "Drágaszágom.", ideges leszek és borzongok, a világból ki lehet ezzel kergetni. Na, A hobbit filmek kifejezetten érdekelnek és tetszenek, ezt tudom követni, noha Smaug pusztaságának erőteljesen olyan érzete van, mintha kitépték volna egy hosszú-hosszú film közepét és levetítették azt. Az eleje is amolyan folytatás és a vége is ilyen sorozatokat idéző "To be continued..." kiírást érdemel, majdnem a hajamat téptem miatta, hogy ott és úgy lett vége. Persze megértem, bár kifejezetten ellenszenves számomra, hogy ennyi bőrt le akarnak húzni anyagilag a sztoriból, hogy nem elég, hogy elharmadolták, de a harmadik részt két részletben fogják levetíteni. Mindegy, kezdjük megszokni, hiszen nem ez az első, s valószínűleg nem is az utolsó. A főhőst játszó Martin az idegeimre megy, de Bilbóként szívesen nézem, a törpök közt pedig három befutó is van, Thorin, Kili és a szőke testvére, akinek nem tudom a nevét. A testvérpárost abszolút imádom, Kili szerelmi szála nagyon szépen volt megjelenítve, Thorin karakterében pedig az tetszik, hogy nem egy egyszerű fehér karakter, hanem vannak nagyon is szembetűnő hibái, negatív tulajdonságai. Jó film volt, biztos, hogy a következő két részt is megnézem.
A galaxis őrzői
Nem nagy kedvvel ültem be megnézni, de remekül szórakoztam rajta. Vicces, jók a karakterek, látványos, ami elvitte a filmet. A legtöbb vászonalkotást igyekszem megfigyelő, kritikus szemmel nézni, odafigyelni azokra, amiket a forgatókönyvírás tanfolyamon tanultam, s tetszett a keretes szerkezet, noha kiszámító volt nagyon sok minden szerintem. A kedvenc karakterem Groot volt.
Az emlékek őre
Nem tudtam róla semmit, ezért amikor már jó ideje fekete-fehér volt, megkérdeztem a barátnőmet, hogy ez végig ilyen lesz-e. Kétszer is láttam, nagyon tetszett, tele van olyan jelenetekkel, amin nem bírok nem bőgni. Amikor először, a párommal néztük meg egy duplarandi keretén belül, teljesen egyszerre szólaltunk meg egy jelenetnél: "Szegény gyerek!", amin jót mulattam. Nem annyira könyvhű, de nagyon szépen kivitelezett darab, minden nagyon tetszett. A pillanat meg, amikor képtelen vagyok visszafogni a sírásomat, az az, amikor az örökítő erőt és bátorságot ad az emlékek őrének. Nem sajnáltam kétszer kiadni a mozijegy árát rá, sokat gondolkodtam a film hatására, meg is indított bennem dolgokat, s nem csodálom, hogy betiltották a könyveket nálunk, annyira jellemzőnek tartom, mégis elkeserítőnek. Mindenesetre szeretem az ilyen kettős utópiát és nem zavartak a sablonok sem.
Transzcendens
Erről a legnehezebb írni. Szeretem Deppet. Nem mint színész, a kalózos szerepe kiverte nálam a biztosítékot, azt egy pocsék filmsorozatnak tartom, de ez... Ez zseniális! Félelmetes, mennyire afelé haladunk, amit a történet bemutat. Gyönyörű a látvány, szépen van megoldva a film, tetszik a keretes szerkezet, jól van elmesélve, az érzelmi szálak is meghatóak... Nagyon vártam, hogy láthassam és nagyon sajnáltam volna, ha kimarad, főleg így, tudva, miről maradtam volna le. Kicsit félsz volt bennem, mert számomra ez túlságosan is reális, közeli, valóságos, efelé a jövő felé haladunk, s látni, mire képes... Eszméletlen volt! Tetszett a lezárás, a konfliktusok megoldása, tetszettek a karakterek, sőt, minden tetszett.
Hirtelen ennyi film jutott eszembe, amit mostanság láttam.
Az első részt nem láttam, mert a párom szerint egy "Amerika tökéletes" felhangú film, aminek a meg nem nézése igazából semmilyen élvezeti értéket nem vesz el az embertől, főleg, ha kicsit is tisztában van a Marvel univerzummal. Nos, én nagy rajongója vagyok, bár bevallom, az abszolút kedvenc Tony Stark, méghozzá Roberttel, de vissza is térek Amerika kapitányra, akit úgyszintén nagyon kedvelek. Jó karakter, szerintem Chris illik is hozzá, szeretem őt nézni. Kellemes humorú, látványos alkotás lett, élveztem a fordulatait és az akciójeleneteket. Imádom a Fekete Özvegyet is, Scarlett nekem remekül passzol hozzá, s ebben a sztoriban olyan próbatételek elé állították a karaktert, ami hozzájárul a jellemfejlődéséhez. Amerika kapitány nekem megfagyott egy remek szinten, nagyon szeretem a jellemét, a válaszait, a hozzáállását és igazából azt is, hogy nem változik. Jó poénok voltak a filmben, például mikor a teremőr a fejét félti a régi Amerika kapitány ruha eltűnése miatt, na azon hosszasan nevettem, de nagyon tetszett mikor Natasha és Steve bujkáltak, s álcának friss házasok szerepet választottak. Remek volt, főleg a nő kommentárjai.
Demóna
Figyelemfelkeltő volt az eleje, nagyon tetszett a világ és a teremtményei, amit felépítettek. Látványos volt, szépen összedolgozott, kellemes látványt nyújtott egészében és részleteiben is. Valamelyik filmnél zavaró volt a többféle technika használata, de itt nem tűnt fel olyasmi, mintha a hátteret csak úgy bedobták volna a színész mögé, ezért örömöt jelentett nézni. Erről a filmről semmit sem tudtam előzetesen azon túl, hogy Angelina játszik benne főszerepet és fantasy, úgyhogy amikor stílust váltott a film, az idillből átment darkba, valahogy nekem tört a hangulat, de később teljes mértékben kárpótolva lettem, mert a sztori abszolút alátámasztotta a karakterek, a világ és a hangulat változását. Szép íve van a történetnek, magasból lemegy elég mélyre, majd visszakapaszkodik, minden negatívat elsimít, szóval elégedett voltam, tetszett nagyon. A fiatal Demóna megihletően bejött, sajnáltam, hogy felnőtt, Angelina arca azonban a kiálló arccsontok miatt nagyon sokáig idegen volt számomra a karakterhez, akkor simult ez el számomra, mikor átment borús hangulatúba a történet.
A csodálatos Pókember 1-2
A párom szerint ebből egy rész többet ér, mint a Jake által játszott trilógia összes darabja, úgyhogy az kimarad a filmkultuszomból, ezt viszont imádom. Sokkal jobban hozza Pókember troll, laza, slendrián stílusát, vicces, eredeti, életszerű, a látvány és az akciójelenetek igazán jóra sikerültek, úgyhogy aki nem ült le a trilógiát megnézni, az üljön le ez elé, mert remek. Andrew Garfield nagyon cuki, a nevén sokáig röhögtem, mert annnnyira illik hozzá és egy ilyen névvel annyira Pókember-szerepre szánt ember szerintem. Megihletett ez a film, azt hiszem, ez a legnagyobb dicséret, amit ki tudok osztani.
A hobbit - Smaug pusztasága
Aki ismer, az tudja, hogy elmondhatatlanul utálom a Gyűrűk urát. Számomra követhetetlen volt, utáltam Frodó szenvedését, Gollam szerintem a világegyetem legidegesítőbb, legszörnyűbb, legutálatraméltóbb, legutálatosabb teremtménye és ha csak meghallom, hogy valaki azt mondja, "Drágaszágom.", ideges leszek és borzongok, a világból ki lehet ezzel kergetni. Na, A hobbit filmek kifejezetten érdekelnek és tetszenek, ezt tudom követni, noha Smaug pusztaságának erőteljesen olyan érzete van, mintha kitépték volna egy hosszú-hosszú film közepét és levetítették azt. Az eleje is amolyan folytatás és a vége is ilyen sorozatokat idéző "To be continued..." kiírást érdemel, majdnem a hajamat téptem miatta, hogy ott és úgy lett vége. Persze megértem, bár kifejezetten ellenszenves számomra, hogy ennyi bőrt le akarnak húzni anyagilag a sztoriból, hogy nem elég, hogy elharmadolták, de a harmadik részt két részletben fogják levetíteni. Mindegy, kezdjük megszokni, hiszen nem ez az első, s valószínűleg nem is az utolsó. A főhőst játszó Martin az idegeimre megy, de Bilbóként szívesen nézem, a törpök közt pedig három befutó is van, Thorin, Kili és a szőke testvére, akinek nem tudom a nevét. A testvérpárost abszolút imádom, Kili szerelmi szála nagyon szépen volt megjelenítve, Thorin karakterében pedig az tetszik, hogy nem egy egyszerű fehér karakter, hanem vannak nagyon is szembetűnő hibái, negatív tulajdonságai. Jó film volt, biztos, hogy a következő két részt is megnézem.
A galaxis őrzői
Nem nagy kedvvel ültem be megnézni, de remekül szórakoztam rajta. Vicces, jók a karakterek, látványos, ami elvitte a filmet. A legtöbb vászonalkotást igyekszem megfigyelő, kritikus szemmel nézni, odafigyelni azokra, amiket a forgatókönyvírás tanfolyamon tanultam, s tetszett a keretes szerkezet, noha kiszámító volt nagyon sok minden szerintem. A kedvenc karakterem Groot volt.
Az emlékek őre
Nem tudtam róla semmit, ezért amikor már jó ideje fekete-fehér volt, megkérdeztem a barátnőmet, hogy ez végig ilyen lesz-e. Kétszer is láttam, nagyon tetszett, tele van olyan jelenetekkel, amin nem bírok nem bőgni. Amikor először, a párommal néztük meg egy duplarandi keretén belül, teljesen egyszerre szólaltunk meg egy jelenetnél: "Szegény gyerek!", amin jót mulattam. Nem annyira könyvhű, de nagyon szépen kivitelezett darab, minden nagyon tetszett. A pillanat meg, amikor képtelen vagyok visszafogni a sírásomat, az az, amikor az örökítő erőt és bátorságot ad az emlékek őrének. Nem sajnáltam kétszer kiadni a mozijegy árát rá, sokat gondolkodtam a film hatására, meg is indított bennem dolgokat, s nem csodálom, hogy betiltották a könyveket nálunk, annyira jellemzőnek tartom, mégis elkeserítőnek. Mindenesetre szeretem az ilyen kettős utópiát és nem zavartak a sablonok sem.
Transzcendens
Erről a legnehezebb írni. Szeretem Deppet. Nem mint színész, a kalózos szerepe kiverte nálam a biztosítékot, azt egy pocsék filmsorozatnak tartom, de ez... Ez zseniális! Félelmetes, mennyire afelé haladunk, amit a történet bemutat. Gyönyörű a látvány, szépen van megoldva a film, tetszik a keretes szerkezet, jól van elmesélve, az érzelmi szálak is meghatóak... Nagyon vártam, hogy láthassam és nagyon sajnáltam volna, ha kimarad, főleg így, tudva, miről maradtam volna le. Kicsit félsz volt bennem, mert számomra ez túlságosan is reális, közeli, valóságos, efelé a jövő felé haladunk, s látni, mire képes... Eszméletlen volt! Tetszett a lezárás, a konfliktusok megoldása, tetszettek a karakterek, sőt, minden tetszett.
Hirtelen ennyi film jutott eszembe, amit mostanság láttam.
Selfie
Két és fél évvel ezelőtt, de lehet, hogy korábban, azért kezdtem magamat fotózni, hogy megbarátkozzak az arcommal. Körülbelül húsz éves koromig a karaktereim arcát láttam a tükörben, nagyon ritkán sminkeltem magam, vagy csináltam a hajamból valami értelmeset a lófarok helyett, aztán jött egy fordulat és már magamat láttam, de nem szerettem a látványomat. Táskásnak láttam a szemeim, nagynak az orrom, szélesnek a szám. De hát ezt rakták nekem össze az őseim, a természet és a teremtő, úgyhogy meg kellett barátkoznom vele, úgy gondoltam. Elkezdtem magamat fotózni - tükörben vagy saját magam felé fordított kamerával -, mire mindenhonnan kaptam az ívet, hogy ezt ne csináljam, mert gáz, torzított képet kapok a rossz fényképszög miatt. Mennyi idő is telt el, mire divatba jött ez a stílus? Még nevet is kapott és boldog-boldogtalan csinálja. Persze valószínűleg más miatt, de legalább engem már senki se piszkál miatta. =D
Kertjeink
Nem jönnék én ezzel a virágos kertes idézetemmel, komolyan, de nem tehetek mást, minthogy végignézek az ágyások romjain a kertemben, mélyet sóhajtok, az arcomon egy fásult mosoly suhan át és csak egyetlen kérdés forog a fejemben: Másnak miért jó ez?
Neki nem lesz jobb, amíg az én munkámon és fejemen ugrál, sehova se fog elérni. De attól miért érzi jobban magát, hogy nekem megnehezíti a mindennapokat?
Lehet, én vagyok naiv, de nem értem...
Duplázós hétvége
Nem hanyagolom a blogírást, csak megint nem sok időm vagy kedvem van rá. Timivel pénteken jóóól kitaláltunk valamit, neki is ültünk, szóval a Kettőből egy 12 éve bővülni fog laza 15-re... XD Végül nem írtam meg, amit alapból szerettem volna meg ami miatt kihagytam a szemnézegetős babameetet. Az ötlet megvan, de elment az ihlet, majd megint le kell ülnöm Nanával beszélni, s utána kerítenem kell egy fél napot legalább szabadidőnek. Egy dal van csak meg, pedig lesz benne legalább három, de inkább öt, talán több... =/ Bár lehet, hogy lassan bontakozik majd ki előttem minden, s ez lesz benne a jó, passz. Mindegy is, nem aggódom rajta. =)
Kipróbáltuk Timivel a Király utcában lévő "egyél, amíg beléd fér"-féle helyet. Egész jó kaják vannak, szerintem alkalomadtán teszünk még kitérőt oda, bár desszertnek nem tetszett nekünk a mákos, diós, cukros tészta, amiket elő lehetett volna készíteni, úgyhogy süteményezni átmentünk a szomszédos cukrászdába, ahol múltkor is ettem. Rezsgő tortát kértem, amiben nincs liszt, a teteje jó savanyú, a közepe túrós-joghurtos, az alja csokoládé. Isteni finom, majd oda elviszem egyszer Anyut, mert ő is tudná értékelni. Lehangoló tud lenni számomra, mikor rájövök, hogy utánozhatatlanul jó a biai Andrész Cukrászda, na. =D De próbálkozom olyan finom süteményezőt keresni a fővárosban is. ^^
Nem írtam róla, de múlt héten megnéztük Benével a Thor két részét. Háááát. Vegyes érzéseim vannak a két filmmel kapcsolatban. Tetszett, meg kicsit azért többre számítottam. Ettől függetlenül izgatottan várom a többi Marvel-filmet, főleg amiben szerepel Tony Stark, a kedvencem. =D Rohadt jó ötletnek találom, hogy tulajdonképpen fandomot csinálnak a Marvel-világból, anno a forgatókönyvíráson beszéltünk erről és én is sokszor vágyom arra, hogy a történeteim ekkora magaslatokig fel tudjanak emelkedni, ki tudjanak szélesedni. Nem arra, hogy film legyen valamelyikből, bár ezen is szoktam gondolkodni, inkább hogy a karakterei külön történetben kibontakozhassanak, meglegyen az összecsengések, amiket nagyon élvezek a Marvel-filmekben. Szerintem még meg fogom nézni a Thort is, ahogy a Vasembert, Bosszúállókat... =D Az Amerika kapitányról szólót nem láttam, állítólag nem lett nagy eresztés, de Chris Evans miatt azért csak érdemes leülni elé, na. =D
Tegnap voltunk Benével szabadulni. Közös jóbarátunk invitált meg rá minket, a délutánba kettőt is betervezett. Az első Hudinis volt, azt nem tudtuk megoldani, főleg, mert a meghívónk hátráltatott minket. XD A másodikat viszont szinte lazán, ugyanis főleg asztrológiai szimbólumokkal dolgozott a pálya, amiket könnyű volt megnevezni, gyorsan tudtunk haladni és a meghívónk is csak hátradőlt és nézte, mit csinálunk. A második pályát nagyon élveztem, aztán hazafele arról beszélgettünk Benével, hogy micsoda agya lehet annak, aki ilyen logikai feladatokat, feladványokat tud kitalálni.
Kipróbáltuk Timivel a Király utcában lévő "egyél, amíg beléd fér"-féle helyet. Egész jó kaják vannak, szerintem alkalomadtán teszünk még kitérőt oda, bár desszertnek nem tetszett nekünk a mákos, diós, cukros tészta, amiket elő lehetett volna készíteni, úgyhogy süteményezni átmentünk a szomszédos cukrászdába, ahol múltkor is ettem. Rezsgő tortát kértem, amiben nincs liszt, a teteje jó savanyú, a közepe túrós-joghurtos, az alja csokoládé. Isteni finom, majd oda elviszem egyszer Anyut, mert ő is tudná értékelni. Lehangoló tud lenni számomra, mikor rájövök, hogy utánozhatatlanul jó a biai Andrész Cukrászda, na. =D De próbálkozom olyan finom süteményezőt keresni a fővárosban is. ^^
Nem írtam róla, de múlt héten megnéztük Benével a Thor két részét. Háááát. Vegyes érzéseim vannak a két filmmel kapcsolatban. Tetszett, meg kicsit azért többre számítottam. Ettől függetlenül izgatottan várom a többi Marvel-filmet, főleg amiben szerepel Tony Stark, a kedvencem. =D Rohadt jó ötletnek találom, hogy tulajdonképpen fandomot csinálnak a Marvel-világból, anno a forgatókönyvíráson beszéltünk erről és én is sokszor vágyom arra, hogy a történeteim ekkora magaslatokig fel tudjanak emelkedni, ki tudjanak szélesedni. Nem arra, hogy film legyen valamelyikből, bár ezen is szoktam gondolkodni, inkább hogy a karakterei külön történetben kibontakozhassanak, meglegyen az összecsengések, amiket nagyon élvezek a Marvel-filmekben. Szerintem még meg fogom nézni a Thort is, ahogy a Vasembert, Bosszúállókat... =D Az Amerika kapitányról szólót nem láttam, állítólag nem lett nagy eresztés, de Chris Evans miatt azért csak érdemes leülni elé, na. =D
Tegnap voltunk Benével szabadulni. Közös jóbarátunk invitált meg rá minket, a délutánba kettőt is betervezett. Az első Hudinis volt, azt nem tudtuk megoldani, főleg, mert a meghívónk hátráltatott minket. XD A másodikat viszont szinte lazán, ugyanis főleg asztrológiai szimbólumokkal dolgozott a pálya, amiket könnyű volt megnevezni, gyorsan tudtunk haladni és a meghívónk is csak hátradőlt és nézte, mit csinálunk. A második pályát nagyon élveztem, aztán hazafele arról beszélgettünk Benével, hogy micsoda agya lehet annak, aki ilyen logikai feladatokat, feladványokat tud kitalálni.
Életérzés
Azért van abban valami, amikor felkészülsz a pokolra, mert a telefonban azt mondja a kolléganő, hogy az ügyfél ordít, kocsisokat megszégyenítő mocskot köp az arcukba, rájuk borítja kis híján az asztalt, aztán bejön az ügyfél, itt rendes, visszafogott, türelmes, majd hazamegy, órákkal később felhív, hogy valami gond van a kapott végzéssel, csináljuk meg, ő nem hajlandó együttműködni, csupán legyen kész és jönne érte holnap, aztán eljön a holnap, felhív, hogy mi van már, majd egy órával később azért hív fel, hogy bocsássak meg neki, mi jól csináltunk mindent, máshol van baj, ne akart zaklatni, szép napot, jó hétvégét. =D Valahogy szeretetet érzek ez iránt a vadember iránt. Egy hatalmas fickó durva külsővel, akiről érzed, hogy tényleg rád borítja az asztalt, ha elpattan az agya, de mégis ha türelmes és kedves tudsz vele maradni, akkor totál kezelhető és akkor úgy áll hozzád, hogy ne kelljen attól félned, egyszer mégis az asztal alatt végzed. =)
Mindenegybe
Olyanok a gondolataim, mint egy zacskóból kiömlő üveggolyótömeg. Tudnék mit mesélni, ez a hét sem telt eseménytelenül, noha szerepjáték nem volt Dani betegsége miatt, Anyucival nem tudtunk találkozni, s tudtam is volna mesélni, csak valahogy nem volt hozzá türelmem. Most sincs, úgy írom ezeket a sorokat, hogy szétvet az energia, mert rohangálni akarok, vagy két koktél után táncolni a tömegben, míg el nem hagy az erő. Hiányzik a bulizás, az, hogy felszabadulok és úgy szabadulok meg a bennem dúló energiáktól, hogy azzal senkinek sem ártok, de élvezem, kegyetlenül élvezem minden percét az eseménynek. Azt sem tudom, milyen számok szólnak mostanában a rádiókban vagy a zenecsatornákban, lekorlátozódtam feldolgozásokra, sőt, ma reggel megszólalt a fejemben a Shiroi yoru is. Yoshikit látom, a hegedűt pedig hallom, sőt, egy részéhez társítja az agyam a D.N.Angel opjának szövegét is, úgyhogy igazán érdekes kavalkáddá nőtte ki magát a képzeletemben ez a szám.
Annyi mindenről akartam írni, mikor belefogtam... A napjaimról... Hétfőn jóbarátommal találkoztam, szerdán Benével voltunk röltexben egy új ruha alapanyagát megvenni. Ő lilát képzelt el alapszínnek, amivel én valahogy sehogy sem tudtam megbarátkozni, méghozzá nem csak azzal a lilával, ami abból az anyagból egyedüliként fellelhető volt a boltban, hanem úgy az alapgondolat sem fért a fejembe, hogy én most lilába bújjak. A steampunk stílus ragadós számomra, s mivel a ruha szoknya része engem arra emlékeztet, az alapszínt világos barnában határoztam meg, hozzá bordót választottam és Bene fehéret. Nekem nagyon tetszik a színek harmóniája, alig várom, hogy kész legyen a ruha, bár tudom magamról, hogy nagyon kínlódni fogok megint a próbáktól, mivel utálok próbálni. XD Hogy is mondják a nők, a szépségért meg kell szenvedni? =D
Tegnap Nanával találkoztam és megint órákig dőlt belőlünk a szó. Megint megihletett és elgondolkodtatott, miután éjfélkor hazaértem a V35-ból egy fél sör után, amit Namival fogyasztottam el, miután Nana elindult haza a hamburgerezésből, nem bírtam befeküdni a már alvó Bene mellé az ágyba, muszáj volt képzelegnem, nézni a plafont a földön fekve, engedni a gondolatokat a fejem felett elfolyni, mintha egy tropikáriumi akváriumot néznék egy átlátszó csőbe bújva. Van két ember az életemben, akit viszonylag távol engedtem magamtól, mégsem bírom elengedni. Nem hiszem, hogy tudnának engem építeni, egyszerűen ragaszkodom hozzájuk és az egyik többet jár a fejemben, mint a másik. A gyerekkori barátném hamarosan elmegy az országból, bennem pedig olyan erősen az van, hogy kellene vele beszélni, találkozni... Pedig nem kell, menjen ki, szakadjon el a sráctól, akivel jár és az anyjától, mert régóta azt érzem, hogy erre lenne igazából szüksége. Bennem ez a késztetés olyan értelmetlennek tűnik, s még nem teljesen jutottam arra az álláspontra, hogy az én gyengeségem eredménye, nem pedig azért jelez valami mélyről számomra, mert ott valami baj érheti őt. Meglátjuk, ugyanis teljes mértékben egyet értek vele, amit az egyik asztrológia tárom mondott: "Ha az ember fejérnek veszni kell, a lába oda viszi.". =) A másik lány tudom, hogy belesétált a pokolba, de erre vágyott két és fél éve. Most, azt hiszem, boldognak érzi magát, mert nem hajlandó meglátni, mennyire megalázzák és kihasználják, én úgy érzem, át is verik a fejét, azonban egyetértek azzal az állásponttal, hogy van, aki csak a pofonokból tanul. Én azt tudom tenni érte, hogy nem hagyom el, nem vetem meg, nem sajnálom, egyszerűen csak várom szeretettel. Nem vagyok felelős az életéért, nem élhetek helyette és nem próbálhatom meg marionettként egy bizonyos úton vezetni, hiszen az az út, amit én látok, nem biztos, hogy valóban a legjobb út számára. Én úgy gondolom, az emberekben van annyi ösztön, hogy tudják, merre kell menniük, mire van szükségük.
Ez az én szemüvegem. Nem értek a szemüvegkészítéshez, de mivel a fél életemet üveg mögött éltem, azért tudom, hogy sokféle szemüveg létezik. Én így nevezem a látásmódot. Nana mondott tegnap rengeteg olyan dolgot, ami eköré kapcsolódott, csak csodálni tudtam, kit hogyan lát, mondtam is neki, hogy a Skorpió mélysége és a Szűz precizitása jelenik meg a másokról való gondolkodásában, s hogy annyira másképp látja az ismerőseinket, mint én, annyira mást mond jellemzőnek, mint amit én mondanék, ami magával ragad, elbűvöl. Az is egy kemény lecke, amiről rájössz, hogy a körülötted lévők, legyen szó a barátokról vagy akár csak egy utcán szembe jövő emberről, tükröt tartanak eléd, de mikor megismered az ő rólad alkotott képüket, na az a durva. Ollllyan más az, ahogy látnak bennünket és ahogy mi gondolunk magunkra, de hogy mi az "igaz igaz"... Mások az alapján ítélnek meg, amit mutatunk, mi pedig az alapján gondolunk magunkról valamit, amilyen ideákat követünk, hiszen nem látjuk a legtöbb esetben kívülről a tetteinket, nem gondolunk bele, a szavaink milyen hatást keltenek másokban, s nem tudunk objektívek lenni ezáltal. Akkor kik is vagyunk mi? Milyenek is vagyunk? Én úgy érzem, a mások által mutatott tükör és a saját magam követett ideák metszete az, ami legjobban jellemez, még ha a két dolog szinte ég és föld egymáshoz képest.
Mivel nem tudok hetek óta írni és aludni se, rákattantam arra, hogy összerakjam a Kettőből egyet. Nekem Deon a Mary Suem, az, aki vagyok, de színesebb, merészebb, gátlástalanabb nálam. Rengeteget elemeztem már őt és a többi karakteremet is. Jelenleg egy heteró Masaora vágyom például - ez lehet, hogy egy picit spoiler -, arra a férfire, akinek minden vágya családot alapítani, s ehhez bármilyen követ megmozgat, hegyet eltol az útból, amihez megvan az ereje is. Gondolkodtam nagyon sokat Raktarin is, hogy mennyit fejlődik a tizenkét év alatt, aztán - ez már spoiler konkrétan - mégis belebukik, nem képes levetkőzni a saját korlátait.
Spoiler vége.
Minden karakterem egy tükör számomra, bizonyos részeim kiélése, egy-egy jellemzőm felerősített és megszemélyesített megjelenése, ezért ha elemzem őket, egyszerűen bámulatosnak tartom. Vannak, akik még nem léptek a sztoriba, Mitsuko, Raktari, még Masao sem került elő, de Dayki is egy érdekes figura számomra... Bár ott az egész bagázs, Yajiro és Yuu, Tao... =) Mindet szeretem valamiért, néhány mellékszereplőmet külön imádom, de nem spoilerezek többet. =)
A kezdőképemről most eszembe jutott az Üveggyöngyjáték. XD Pontosabban annak is az azonos jeligéjű kihívása, amire zseniális darabok születtek. Még többet kéne olvasni, visszatérni azokhoz, amiket anno szerettem, s újraértelmezni őket. Például a Védőőrizetet is nagyon jó volt visszaolvasni, vagy a Pirszinget a kígyónakot. Sőt, megtudtam, hogy a Védőőrizetnek van második kötete, bár nem tudom, kiadásra került-e. Úgy érzem, nem lehet ugyanolyan jó, mint az első, talán nem is jó, de kíváncsi vagyok rá.
Ma kivételesen leraktam a Kereszt a szekrénybent utazás közben. Imádom, élvezem, jókat röhögök rajta, mélyen szántó gondolatokat ébreszt bennem, megdöbbent, meglep... Itt köröz körülöttem a vallás, mint témakör, de tényleg nagyon sokat. Mindenből kihallom és nem pusztán azt, hanem a körülötte lévő dolgokat, a saját tapasztalataimat, véleményemet. Tetszik ez az egész így most. De vajon mit akar megmutatni nekem az Élet? Mire kéne rájönnöm?
Úgy érzem, nem tudok figyelni. Se kifelé, se befelé. Elhaladnak mellettem a dolgok, s csak kevés jut át a falon, ami körülöttem emelkedett, s én is átlépek a saját dolgaim felett, mert folyamatosan hajt valamerre egy erő. Fura. Ijesztő. Az is kemény volt tegnap, mikor Nana a két Nanáról beszélt. Bakker, durva, mert éveken át gondolkodtam, melyik Nana vagyok én, s melyik a barátnőm, hiszen nekem ez a történet tényleg arról szólt, hogy két azonos nevű és korú lány egy vonaton utazik, egy lakásba költözik és egy életúton indulnak el, majd szétválnak. De ez megváltozott, karrierista Nana és családvágyó Hachi lett belőle, Nana pedig tegnap olyasmit fejtett ki immár teljesen, ami letaglózott. Hogy valójában Nana volt az, aki családra vágyott, ő akarta felújítani azt a hangárt vagy mit, amiben Rennel élt, s semmi másra nem vágyott, mint vele lenni, míg Hachi csillogást akart, egy sztár pasit, mindig többet kihozni az életéből, mint amit megkapott, pedig ő aztán szinte akármit... Nagyon... furcsa volt így tekinteni rájuk, de még nem tartok ott, hogy belemerüljek, előbb bizony Deont kell ízekre szednem. =)
Annyi mindenről akartam írni, mikor belefogtam... A napjaimról... Hétfőn jóbarátommal találkoztam, szerdán Benével voltunk röltexben egy új ruha alapanyagát megvenni. Ő lilát képzelt el alapszínnek, amivel én valahogy sehogy sem tudtam megbarátkozni, méghozzá nem csak azzal a lilával, ami abból az anyagból egyedüliként fellelhető volt a boltban, hanem úgy az alapgondolat sem fért a fejembe, hogy én most lilába bújjak. A steampunk stílus ragadós számomra, s mivel a ruha szoknya része engem arra emlékeztet, az alapszínt világos barnában határoztam meg, hozzá bordót választottam és Bene fehéret. Nekem nagyon tetszik a színek harmóniája, alig várom, hogy kész legyen a ruha, bár tudom magamról, hogy nagyon kínlódni fogok megint a próbáktól, mivel utálok próbálni. XD Hogy is mondják a nők, a szépségért meg kell szenvedni? =D
Tegnap Nanával találkoztam és megint órákig dőlt belőlünk a szó. Megint megihletett és elgondolkodtatott, miután éjfélkor hazaértem a V35-ból egy fél sör után, amit Namival fogyasztottam el, miután Nana elindult haza a hamburgerezésből, nem bírtam befeküdni a már alvó Bene mellé az ágyba, muszáj volt képzelegnem, nézni a plafont a földön fekve, engedni a gondolatokat a fejem felett elfolyni, mintha egy tropikáriumi akváriumot néznék egy átlátszó csőbe bújva. Van két ember az életemben, akit viszonylag távol engedtem magamtól, mégsem bírom elengedni. Nem hiszem, hogy tudnának engem építeni, egyszerűen ragaszkodom hozzájuk és az egyik többet jár a fejemben, mint a másik. A gyerekkori barátném hamarosan elmegy az országból, bennem pedig olyan erősen az van, hogy kellene vele beszélni, találkozni... Pedig nem kell, menjen ki, szakadjon el a sráctól, akivel jár és az anyjától, mert régóta azt érzem, hogy erre lenne igazából szüksége. Bennem ez a késztetés olyan értelmetlennek tűnik, s még nem teljesen jutottam arra az álláspontra, hogy az én gyengeségem eredménye, nem pedig azért jelez valami mélyről számomra, mert ott valami baj érheti őt. Meglátjuk, ugyanis teljes mértékben egyet értek vele, amit az egyik asztrológia tárom mondott: "Ha az ember fejérnek veszni kell, a lába oda viszi.". =) A másik lány tudom, hogy belesétált a pokolba, de erre vágyott két és fél éve. Most, azt hiszem, boldognak érzi magát, mert nem hajlandó meglátni, mennyire megalázzák és kihasználják, én úgy érzem, át is verik a fejét, azonban egyetértek azzal az állásponttal, hogy van, aki csak a pofonokból tanul. Én azt tudom tenni érte, hogy nem hagyom el, nem vetem meg, nem sajnálom, egyszerűen csak várom szeretettel. Nem vagyok felelős az életéért, nem élhetek helyette és nem próbálhatom meg marionettként egy bizonyos úton vezetni, hiszen az az út, amit én látok, nem biztos, hogy valóban a legjobb út számára. Én úgy gondolom, az emberekben van annyi ösztön, hogy tudják, merre kell menniük, mire van szükségük.
Ez az én szemüvegem. Nem értek a szemüvegkészítéshez, de mivel a fél életemet üveg mögött éltem, azért tudom, hogy sokféle szemüveg létezik. Én így nevezem a látásmódot. Nana mondott tegnap rengeteg olyan dolgot, ami eköré kapcsolódott, csak csodálni tudtam, kit hogyan lát, mondtam is neki, hogy a Skorpió mélysége és a Szűz precizitása jelenik meg a másokról való gondolkodásában, s hogy annyira másképp látja az ismerőseinket, mint én, annyira mást mond jellemzőnek, mint amit én mondanék, ami magával ragad, elbűvöl. Az is egy kemény lecke, amiről rájössz, hogy a körülötted lévők, legyen szó a barátokról vagy akár csak egy utcán szembe jövő emberről, tükröt tartanak eléd, de mikor megismered az ő rólad alkotott képüket, na az a durva. Ollllyan más az, ahogy látnak bennünket és ahogy mi gondolunk magunkra, de hogy mi az "igaz igaz"... Mások az alapján ítélnek meg, amit mutatunk, mi pedig az alapján gondolunk magunkról valamit, amilyen ideákat követünk, hiszen nem látjuk a legtöbb esetben kívülről a tetteinket, nem gondolunk bele, a szavaink milyen hatást keltenek másokban, s nem tudunk objektívek lenni ezáltal. Akkor kik is vagyunk mi? Milyenek is vagyunk? Én úgy érzem, a mások által mutatott tükör és a saját magam követett ideák metszete az, ami legjobban jellemez, még ha a két dolog szinte ég és föld egymáshoz képest.
Mivel nem tudok hetek óta írni és aludni se, rákattantam arra, hogy összerakjam a Kettőből egyet. Nekem Deon a Mary Suem, az, aki vagyok, de színesebb, merészebb, gátlástalanabb nálam. Rengeteget elemeztem már őt és a többi karakteremet is. Jelenleg egy heteró Masaora vágyom például - ez lehet, hogy egy picit spoiler -, arra a férfire, akinek minden vágya családot alapítani, s ehhez bármilyen követ megmozgat, hegyet eltol az útból, amihez megvan az ereje is. Gondolkodtam nagyon sokat Raktarin is, hogy mennyit fejlődik a tizenkét év alatt, aztán - ez már spoiler konkrétan - mégis belebukik, nem képes levetkőzni a saját korlátait.
Spoiler vége.
Minden karakterem egy tükör számomra, bizonyos részeim kiélése, egy-egy jellemzőm felerősített és megszemélyesített megjelenése, ezért ha elemzem őket, egyszerűen bámulatosnak tartom. Vannak, akik még nem léptek a sztoriba, Mitsuko, Raktari, még Masao sem került elő, de Dayki is egy érdekes figura számomra... Bár ott az egész bagázs, Yajiro és Yuu, Tao... =) Mindet szeretem valamiért, néhány mellékszereplőmet külön imádom, de nem spoilerezek többet. =)
A kezdőképemről most eszembe jutott az Üveggyöngyjáték. XD Pontosabban annak is az azonos jeligéjű kihívása, amire zseniális darabok születtek. Még többet kéne olvasni, visszatérni azokhoz, amiket anno szerettem, s újraértelmezni őket. Például a Védőőrizetet is nagyon jó volt visszaolvasni, vagy a Pirszinget a kígyónakot. Sőt, megtudtam, hogy a Védőőrizetnek van második kötete, bár nem tudom, kiadásra került-e. Úgy érzem, nem lehet ugyanolyan jó, mint az első, talán nem is jó, de kíváncsi vagyok rá.
Ma kivételesen leraktam a Kereszt a szekrénybent utazás közben. Imádom, élvezem, jókat röhögök rajta, mélyen szántó gondolatokat ébreszt bennem, megdöbbent, meglep... Itt köröz körülöttem a vallás, mint témakör, de tényleg nagyon sokat. Mindenből kihallom és nem pusztán azt, hanem a körülötte lévő dolgokat, a saját tapasztalataimat, véleményemet. Tetszik ez az egész így most. De vajon mit akar megmutatni nekem az Élet? Mire kéne rájönnöm?
Úgy érzem, nem tudok figyelni. Se kifelé, se befelé. Elhaladnak mellettem a dolgok, s csak kevés jut át a falon, ami körülöttem emelkedett, s én is átlépek a saját dolgaim felett, mert folyamatosan hajt valamerre egy erő. Fura. Ijesztő. Az is kemény volt tegnap, mikor Nana a két Nanáról beszélt. Bakker, durva, mert éveken át gondolkodtam, melyik Nana vagyok én, s melyik a barátnőm, hiszen nekem ez a történet tényleg arról szólt, hogy két azonos nevű és korú lány egy vonaton utazik, egy lakásba költözik és egy életúton indulnak el, majd szétválnak. De ez megváltozott, karrierista Nana és családvágyó Hachi lett belőle, Nana pedig tegnap olyasmit fejtett ki immár teljesen, ami letaglózott. Hogy valójában Nana volt az, aki családra vágyott, ő akarta felújítani azt a hangárt vagy mit, amiben Rennel élt, s semmi másra nem vágyott, mint vele lenni, míg Hachi csillogást akart, egy sztár pasit, mindig többet kihozni az életéből, mint amit megkapott, pedig ő aztán szinte akármit... Nagyon... furcsa volt így tekinteni rájuk, de még nem tartok ott, hogy belemerüljek, előbb bizony Deont kell ízekre szednem. =)
Egy dal az éterből
Nagyon szeretem, nagyon sokat hallgattuk ezt is anno Anyuval. Nem felejtem el, mikor Jimmy meghalt, beültem a hifihez, a fejemre tettem a fülhallgatót és órák hosszát üvöltettem a számait, úgy jött rám szólni Anya, hogy megsüketülök, ha ezt nem fejezem be.
"A földön rég egy ember járt,
elmesélt sok szép csodát.
Tudták már az emberek,
hogy eljött. Igen, eljött.
Tudott mindent, ami jó,
tiszta volt, mint a folyó,
melyen lelkek úsznak át.
Ez ő volt. Ó, a földön járt, ó, ez ő volt.
Ó, a földön járt, ó, ez ő volt.
Uram, küldd vissza hozzánk,
mondd, hogy vigyázzon reánk!
Félsz, mert mi értünk ment fel,
ó, a menybe?
A földön rég egy ember járt,
segített, amerre járt.
Tudták jól az emberek, hogy eljön. Ó, igen, eljön.
Ó, ő köztünk járt, ó, eljött.
Ó, igen, eljött.
A földön rég egy ember járt,
segített, amerre járt.
Tudták jól az emberek, hogy eljön. Ó, igen, eljön.
Ó, ő köztünk járt.
Velünk volt, velünk van, velünk lesz.
Ó uram, ó uram, engedd vissza hozzánk
úgy várjuk már!"
Ezt a dalt nem a szövege miatt szeretem, hanem a hangulata, maga a dallama miatt. Kicsit össze is vág azzal, amit mostanában olvasok, azzal, amiken gondolkodom...
Megindult az élet
Nem szeretném überelni azt a magassági szintet, amit elértem. Képes voltam tegnap szerepjáték közben bealudni. Nem csak a fáradtság a durva, bár olyan napom volt, hogy tíztől kettőig egy szünettel tárgyaltunk, aztán kettőtől egymásnak adták a kilincset az ügyfelek, pisilni se nagyon lehetett elmenni, hanem az a sok gondolat, ami leköt. Sajnos, ha nem tudom leírni, akkor bealszom tőle, hogy semmi se zavarjon a gondolatfolyam végére jutásáig.
Tegnap elkezdtük effektíve Dani istenszimulátorát játszani. Vicces. Nem az a megszokott játék, mikor vagy egy karakterrel, hanem felülnézetből kell úgymond letekinteni egy csomó emberre, akik közt van kettő, akik különösen fontosak a számodra. Az egyik ilyen a prizma, aki amolyan földi megtestesülés, meg tudják az istenek szállni a sajátjukat és az emberek közé tudnak menni általuk. A tegnapi játék úgy indult, hogy hát minden rendben, az emberek csinálják, amit szoktak, csak épp ráuntak. Na most ez a művészet, kutatás, vegyészet, genetika területén, amit Bellemiyo istennőm birtokol, elég elképzelhetetlen. Ki mit tesz? ApollopA, Ákos istene gejzírt fakasztott, hogy új erőforrást és felfedezési területet biztosítson híveinek, Nogren, Fischer istene hátradőlt egy kis popkornnal és kólával úgymond, én pedig megszálltam a prizmámat, Mercutiot.
Mercutioról annyit kell tudni, hogy nélkülem úgy fest, mint egy csöves, szakadtak a ruhái, koszos, görnyedt, egy macska van csak vele mindig, mégis mindig van cigije - mikor milyet akar -, s ha úgy kívánja, kufircpartnere is. Az más kérdés, hogy éjjel nem bír aludni, mert retteg az éjszakától, masszív alkoholista és drogfüggő, tehát tiszta pillanata aligha van, de mikor megszállom, egy régimódi stílusú elegáns, fess fiatalemberré változik, akinek macskafülei vannak, melyet cilinder alatt hord elsősorban, sétapálcája, amiben vékony pengéjű rövidkard nyugszik, skorpió farka, karmai, macskaszeme, hegyes kis fogacskái, a bőrén megjelenik tetoválás formájában a valaha volt összes Bellemiyo-szimbólum, kiélesednek az érzékei, macskakoszorú veszi körbe és megkapja a vízidomárság képességét is. Nos Halona, városom népe éppen mindennapját élte unottan, mikor Mercutio testében sétáltam köztük és felháborított, amiket láttam.
Egy borász a legjobb borát csapta fel, s üvegből, reményt várva csapta fel, hátha érez valami újat, azonban ez nem történt meg. Mercutioként odamentem, közben eldobtam a csikkement, mely a földet érzés előtt vízzé, majd párává vált, elvettem tőle az üveget, pohárba öntöttem a vörös zamatot és hanyag eleganciával meglötyböltem, beleszagoltam, majd megkóstoltam. Ízes nedű, melyben benne van az öröm, a kapkodás, a csoda, hiszen a fia születése napján palackozta. Mire kiittam a poharat, az üvegből eltűnt a bor, azzal rászóltam a fickóra, hogy ne pazarolja ezt a remek italt. Szerencsétlen, tudva, hogy kábé a pokol istennője vagyok, hálát adott leborulva, amiért még él és megúszta komolyabb fenyítés nélkül, s önvizsgálatra szólította fel a megjelenésem. Persze ennyivel nem úszhatta meg Halona népe.
Kimentem a főtérre, ahol egy széles, de nem mély kút áll, körülötte kisebb szökőkutak vannak. Felültem a kút peremére, majd hetykén elhevertem macskamód, cilinderem letettem magam mellé és beleállítottam a sétapálcámat, mely fura mód nem akart beborulni a kútba, közben macskáimat szétküldtem a városban, hogy tigrissé változva a fő térre kergessék népemet. Ahova kedvenceim nem jutottak el, ott életre kelt a víz, a levesekből tésztaszörnyek lettek, ahol víz sem volt, csak egy macskákat félő édesanyja csöppnyi gyermekével, ott a húsából formálódott macska és Mercutio doromboló hangján parancsolta, hogy menjen a főtérre, vagy árnyak és suttogás kísérte az embereket. Végül mindenki megjelent, én pedig kifejezhettem nagyfokú elégedetlenségemet. Én egy félelmetes istennő vagyok, ApollopA és Nogren oszt is miatta, hogy rettegésben tartom szeretett népemet, holott én, mint Bellemiyo úgy gondolom, igazán kegyes vagyok, hiszen a legjobb dolgokat szánom híveimnek, vakmerőséget, génsebészetet, állatvilágot, kéjt, örömöket, ételt, italt, titkokat, érzéseket. ^^
ApollopA szent állata a pók, s miközben mi az időtlen időben, a tértelen térben beszélgettünk, ő is testet öltött milliom kis pókból megformálódva Mercutio mellett, mire szívemcsücske megemelte figyelmeztetően skorpiófarkát, majd megkérdeztem ApollopÁt, aki a rend és a bürokrácia istene, hogy nem úgy volna rendes, ha hagyná elmondani, amit szerettem volna, hiszen beleszólt a beszédembe, melyet híveimhez intéztem. =D Dani kész volt. =D Imádjuk az ilyen pengeváltásokat, meg persze egymást is. ^^ Végülis aztán eldőlt, hogy újfajta lényt kell létrehozni, mely a hangya szorgalmával, a pók ügyességével és az ember eszével rendelkezik. Érdekes lesz, de közös erővel segítjük a projektet, mivel új terekre van szüksége híveinknek, melyhez mindhármunknak be kell dobni pár új dolgot. Nogren hívei elkezdték feltalálni azokat az eszközöket, amikkel tájolnak, távolságot és időt mérnek, ApollopA hívei... Hát itt aludtam be. XD Asszem, jutottak valamire azzal a gejzírrel és a vulkánnal. XD
Mivel fellőttem a pizsiidőt, fél tíz tájt tábort bontottunk. Nem sokáig maradtam ébren ezután, Bene még beszélt valamit otthon, de mondtam neki, hogy sorry, de már nem vagyok befogadó állapotban, aztán tíz percen belül el is aludtam. Persze óracsörgés előtt felébredtem és elkezdtem gondolkodni azokon a dolgokon, amikről Danival beszélgettem a játék előtt, a képleteiről, melyeket számoltam, a hozzáállásáról. Felülbíráltam a saját viselkedésemet és nem vagyok megelégedve azzal, amiket tettem, mert nem tudtam kielégíteni azt a hiányt, amivel érzésem szerint kellett volna foglalkoznom. Kéne találkozni valamikor Danival. Alig várom, hogy nyár legyen, ne legyünk kabátba burkolózva, kimehessünk a szabadba és leülhessünk valahova beszélgetni. Ő még nem tudja, de nem hiszem, hogy sikítófrászt kapna az ötlettől. =) Csak nyár ehhez azért még messze van.
Egyébként alig várom a nyarat, azon belül is a júliust. Azt terveztem el, hogy szabadságot veszek ki szülinapomra és közösen elmegyünk a Wasabiba. Végre. =)
Tegnap elkezdtük effektíve Dani istenszimulátorát játszani. Vicces. Nem az a megszokott játék, mikor vagy egy karakterrel, hanem felülnézetből kell úgymond letekinteni egy csomó emberre, akik közt van kettő, akik különösen fontosak a számodra. Az egyik ilyen a prizma, aki amolyan földi megtestesülés, meg tudják az istenek szállni a sajátjukat és az emberek közé tudnak menni általuk. A tegnapi játék úgy indult, hogy hát minden rendben, az emberek csinálják, amit szoktak, csak épp ráuntak. Na most ez a művészet, kutatás, vegyészet, genetika területén, amit Bellemiyo istennőm birtokol, elég elképzelhetetlen. Ki mit tesz? ApollopA, Ákos istene gejzírt fakasztott, hogy új erőforrást és felfedezési területet biztosítson híveinek, Nogren, Fischer istene hátradőlt egy kis popkornnal és kólával úgymond, én pedig megszálltam a prizmámat, Mercutiot.
Mercutioról annyit kell tudni, hogy nélkülem úgy fest, mint egy csöves, szakadtak a ruhái, koszos, görnyedt, egy macska van csak vele mindig, mégis mindig van cigije - mikor milyet akar -, s ha úgy kívánja, kufircpartnere is. Az más kérdés, hogy éjjel nem bír aludni, mert retteg az éjszakától, masszív alkoholista és drogfüggő, tehát tiszta pillanata aligha van, de mikor megszállom, egy régimódi stílusú elegáns, fess fiatalemberré változik, akinek macskafülei vannak, melyet cilinder alatt hord elsősorban, sétapálcája, amiben vékony pengéjű rövidkard nyugszik, skorpió farka, karmai, macskaszeme, hegyes kis fogacskái, a bőrén megjelenik tetoválás formájában a valaha volt összes Bellemiyo-szimbólum, kiélesednek az érzékei, macskakoszorú veszi körbe és megkapja a vízidomárság képességét is. Nos Halona, városom népe éppen mindennapját élte unottan, mikor Mercutio testében sétáltam köztük és felháborított, amiket láttam.
Egy borász a legjobb borát csapta fel, s üvegből, reményt várva csapta fel, hátha érez valami újat, azonban ez nem történt meg. Mercutioként odamentem, közben eldobtam a csikkement, mely a földet érzés előtt vízzé, majd párává vált, elvettem tőle az üveget, pohárba öntöttem a vörös zamatot és hanyag eleganciával meglötyböltem, beleszagoltam, majd megkóstoltam. Ízes nedű, melyben benne van az öröm, a kapkodás, a csoda, hiszen a fia születése napján palackozta. Mire kiittam a poharat, az üvegből eltűnt a bor, azzal rászóltam a fickóra, hogy ne pazarolja ezt a remek italt. Szerencsétlen, tudva, hogy kábé a pokol istennője vagyok, hálát adott leborulva, amiért még él és megúszta komolyabb fenyítés nélkül, s önvizsgálatra szólította fel a megjelenésem. Persze ennyivel nem úszhatta meg Halona népe.
Kimentem a főtérre, ahol egy széles, de nem mély kút áll, körülötte kisebb szökőkutak vannak. Felültem a kút peremére, majd hetykén elhevertem macskamód, cilinderem letettem magam mellé és beleállítottam a sétapálcámat, mely fura mód nem akart beborulni a kútba, közben macskáimat szétküldtem a városban, hogy tigrissé változva a fő térre kergessék népemet. Ahova kedvenceim nem jutottak el, ott életre kelt a víz, a levesekből tésztaszörnyek lettek, ahol víz sem volt, csak egy macskákat félő édesanyja csöppnyi gyermekével, ott a húsából formálódott macska és Mercutio doromboló hangján parancsolta, hogy menjen a főtérre, vagy árnyak és suttogás kísérte az embereket. Végül mindenki megjelent, én pedig kifejezhettem nagyfokú elégedetlenségemet. Én egy félelmetes istennő vagyok, ApollopA és Nogren oszt is miatta, hogy rettegésben tartom szeretett népemet, holott én, mint Bellemiyo úgy gondolom, igazán kegyes vagyok, hiszen a legjobb dolgokat szánom híveimnek, vakmerőséget, génsebészetet, állatvilágot, kéjt, örömöket, ételt, italt, titkokat, érzéseket. ^^
ApollopA szent állata a pók, s miközben mi az időtlen időben, a tértelen térben beszélgettünk, ő is testet öltött milliom kis pókból megformálódva Mercutio mellett, mire szívemcsücske megemelte figyelmeztetően skorpiófarkát, majd megkérdeztem ApollopÁt, aki a rend és a bürokrácia istene, hogy nem úgy volna rendes, ha hagyná elmondani, amit szerettem volna, hiszen beleszólt a beszédembe, melyet híveimhez intéztem. =D Dani kész volt. =D Imádjuk az ilyen pengeváltásokat, meg persze egymást is. ^^ Végülis aztán eldőlt, hogy újfajta lényt kell létrehozni, mely a hangya szorgalmával, a pók ügyességével és az ember eszével rendelkezik. Érdekes lesz, de közös erővel segítjük a projektet, mivel új terekre van szüksége híveinknek, melyhez mindhármunknak be kell dobni pár új dolgot. Nogren hívei elkezdték feltalálni azokat az eszközöket, amikkel tájolnak, távolságot és időt mérnek, ApollopA hívei... Hát itt aludtam be. XD Asszem, jutottak valamire azzal a gejzírrel és a vulkánnal. XD
Mivel fellőttem a pizsiidőt, fél tíz tájt tábort bontottunk. Nem sokáig maradtam ébren ezután, Bene még beszélt valamit otthon, de mondtam neki, hogy sorry, de már nem vagyok befogadó állapotban, aztán tíz percen belül el is aludtam. Persze óracsörgés előtt felébredtem és elkezdtem gondolkodni azokon a dolgokon, amikről Danival beszélgettem a játék előtt, a képleteiről, melyeket számoltam, a hozzáállásáról. Felülbíráltam a saját viselkedésemet és nem vagyok megelégedve azzal, amiket tettem, mert nem tudtam kielégíteni azt a hiányt, amivel érzésem szerint kellett volna foglalkoznom. Kéne találkozni valamikor Danival. Alig várom, hogy nyár legyen, ne legyünk kabátba burkolózva, kimehessünk a szabadba és leülhessünk valahova beszélgetni. Ő még nem tudja, de nem hiszem, hogy sikítófrászt kapna az ötlettől. =) Csak nyár ehhez azért még messze van.
Egyébként alig várom a nyarat, azon belül is a júliust. Azt terveztem el, hogy szabadságot veszek ki szülinapomra és közösen elmegyünk a Wasabiba. Végre. =)
Hát ez van
Mire jó az arckönyv...? Körülbelül arra, hogy kémkedjünk egymás után... Na mindegy, most nem ennek negatív vagy pozitív oldaláról akartam írni, hanem mert tegnap szembe jött velem egy kitett poszt, amit el sem olvastam volna, mert valamilyen pártfoglalásról volt benne szó, azonban a gyerekkori barátném, Sango tette ki és a hozzá fűzött kommentekből kiderült, hogy nemsokára kimegy Németországba. Másfél napja azon gondolkodom, írjak-e neki, rákérdezzek-e. Hülyén váltunk el hónapokkal ezelőtt, megírtam neki, hogy sajnálom, hogy egy értéktelen emberre pazarolja a két ünnep közti időt, ezután nem írt nekem, nem válaszolt a levelemre, nem vette fel a telefont. Rosszul esett, hogy nem találkozott velem. De most elmegy és lehet, hogy hosszú időre. Végre kiszakad a korlátok közül. Azt remélem, csak belegondolni, hogy elmegy...
Általam szervezett buli
Nem vagyok szerintem valami jó szervező, mert egyszerűen nem értek hozzá, de ennek ellenére jól sikerült minden tegnap. A tortáról reggel kaptam hírt, hogy betették a hűtőbe, amitől baromira féltem, hogy nem működik, illetve hogy büdös és megromlik benne a torta, úgyhogy először írtam Tuloknak, hogy legyen szívesen ránézni, de ő dolgozott, aztán meló után lerongyoltam a klubba megnézni, mi lett a tortából. Semmi, torta maradt, méghozzá teljesen jó állapotban, csodával határos módon hűtött is a hűtő, pedig amúgy elméletileg rossz. XD Ezután elugrottam innivalóért és rágcsáért, Agyart hívtam fel, hogyan kéne kalkulálni, s mikor hatra berendeztük a műhelyt - mivel nem akartam, hogy Bene lejön és premierben látja a tortát -, azt gondoltam, kevés az ember, túl sok mindent vettem. Fél óra múlva, mikor ott volt mindenki, az ellenkezőjét gondoltam. =D Úgy voltam vele, mindenkit meghívok, akiről Bene sokat beszél és el tudom érni, s sokan is lettünk. Hálás voltam a srácoknak és tegnap, amíg Benét vártuk, láttam, éreztem valamit, amit nagyon régen nem. Shaneka küldött süteményt, házi kávés karamellát és sós trüffelt, amikkel tarolt, csak úgy kapkodtunk érte, hihetetlen finomak voltak, jól sikerült a torta is, finom lett, olyan, amilyenre szerettem volna, aminek nagyon örültünk IchiGoval. =) Kiderült, hogy Bene számára nem jött össze a meglepetés, mert szerinte nyilvánvaló volt Gergő és Bálint viselkedéséből, meg hát anyós felhívta aznap, hogy na milyen volt a sacher tortád. XD Engem tökre letört, hogy nem sikerült meglepni, de örült nagyon, ami a legfontosabb szempont. =)
Továbbra se lesz időm írni, ami most már kezd bosszantani. Persze mondhatnék nemet néhány programra, de valahogy korábban is belefért a programok sokasága és az írás az életembe, most pedig valahogy nem, s ez az, ami igazán bosszant, nem az, hogy rengeteg programom van. Tudok nemet mondani, csak nem akarok. Tudom azt, hogy azt mondanám az egyik barátomnak, figyi, nagyon szeretlek, de időtlen idők óta nincs időm írni, most nem veled mászkálnék, hanem leülnék írni, kevés olyan lenne, aki ezen megsértődne, mert ismer már annyira, hogy nem éri meg senkinek se egy idegbajos Lia, aki próbál jófej lenni, csak épp nem bír már magával az ihlet miatt, azonban nem nagyon van ihletem. Gondolataim vannak, terveim, elképzeléseim, mondatfoszlányok, történettöredékek...
Nagyon sokat agyalok mostanában. Nem rossz értelemben, de például a Kereszt a szekrényben is azért köt le, mert rengeteg gondolatot ébreszt bennem amellett, hogy szórakoztat. Imádom a humorát, zseniális, hangosan röhögtem, mikor elmeséli az első melegbáros élményét a barátjának és a feleségének, azok meg kinevetik, de rendesen, Tim meg ahogy a kocsi felé battyog a házukat elhagyva ennyivel reagál: Ribancok. Kééééész. X'D Jó, persze a szövegkörnyezet adja meg az egész pikantériáját, az, amit a bárban művel, a gondolatai, aztán ahogy előadja magát. Tényleg nagyon jó és persze én is azért vettem le a polcról egyrészt, hogy szaftosat olvassak, de tulajdonképpen nagyon örülök neki, hogy nem egy átlagos darab, hogy rengeteg érzelmet, gondolatot dolgoz fel, iszonyat sok benne a meghasonulás, a ráébredés. Olyan hozzáállást tanul az élethez ebben a sztoriban a főhős, amivel én is szeretnék rendelkezni, békésnek, szeretettelinek lenni, okosan és nyugodtan viselni a legnagyobb szarságokat is, s nem szűnni meg embernek lenni. Tulajdonképpen a téma, mint melegek világa, majdnem mellékes amellett a lelkifejlődés mellett, amit véghez visz Tim, az előítéletes, korlátolt, bekeményedett butaságokból való kiszakadás, s mindegy, hogy ez éppen a vallás vagy a saját elképzelései az életről, egyaránt igaz mind a kettő jelen esetben. Szeretem olvasni, tényleg leköt, lerakom miatta a gépem, zsebre teszem a telefonom, érdekel a folytatás, az újabb kaland, még mélyebbre akarok merülni az érzelmi töltetben, a gondolatok sűrűjébe. Úgy érzem, rég olvastam így, ennyire átéléssel.
Amúgy azért kezdtem blogolni, mert az urban:eve-n az a kérdés jött szembe a fejezd be a mondatot játékban, hogy "Ha most megszökhetnék valahova, ide mennék...". Én valami trópusi országba mennék heverészni a tengerparton, olvasni, írni. Pihenni szeretnék, kikapcsolni.
Továbbra se lesz időm írni, ami most már kezd bosszantani. Persze mondhatnék nemet néhány programra, de valahogy korábban is belefért a programok sokasága és az írás az életembe, most pedig valahogy nem, s ez az, ami igazán bosszant, nem az, hogy rengeteg programom van. Tudok nemet mondani, csak nem akarok. Tudom azt, hogy azt mondanám az egyik barátomnak, figyi, nagyon szeretlek, de időtlen idők óta nincs időm írni, most nem veled mászkálnék, hanem leülnék írni, kevés olyan lenne, aki ezen megsértődne, mert ismer már annyira, hogy nem éri meg senkinek se egy idegbajos Lia, aki próbál jófej lenni, csak épp nem bír már magával az ihlet miatt, azonban nem nagyon van ihletem. Gondolataim vannak, terveim, elképzeléseim, mondatfoszlányok, történettöredékek...
Nagyon sokat agyalok mostanában. Nem rossz értelemben, de például a Kereszt a szekrényben is azért köt le, mert rengeteg gondolatot ébreszt bennem amellett, hogy szórakoztat. Imádom a humorát, zseniális, hangosan röhögtem, mikor elmeséli az első melegbáros élményét a barátjának és a feleségének, azok meg kinevetik, de rendesen, Tim meg ahogy a kocsi felé battyog a házukat elhagyva ennyivel reagál: Ribancok. Kééééész. X'D Jó, persze a szövegkörnyezet adja meg az egész pikantériáját, az, amit a bárban művel, a gondolatai, aztán ahogy előadja magát. Tényleg nagyon jó és persze én is azért vettem le a polcról egyrészt, hogy szaftosat olvassak, de tulajdonképpen nagyon örülök neki, hogy nem egy átlagos darab, hogy rengeteg érzelmet, gondolatot dolgoz fel, iszonyat sok benne a meghasonulás, a ráébredés. Olyan hozzáállást tanul az élethez ebben a sztoriban a főhős, amivel én is szeretnék rendelkezni, békésnek, szeretettelinek lenni, okosan és nyugodtan viselni a legnagyobb szarságokat is, s nem szűnni meg embernek lenni. Tulajdonképpen a téma, mint melegek világa, majdnem mellékes amellett a lelkifejlődés mellett, amit véghez visz Tim, az előítéletes, korlátolt, bekeményedett butaságokból való kiszakadás, s mindegy, hogy ez éppen a vallás vagy a saját elképzelései az életről, egyaránt igaz mind a kettő jelen esetben. Szeretem olvasni, tényleg leköt, lerakom miatta a gépem, zsebre teszem a telefonom, érdekel a folytatás, az újabb kaland, még mélyebbre akarok merülni az érzelmi töltetben, a gondolatok sűrűjébe. Úgy érzem, rég olvastam így, ennyire átéléssel.
Amúgy azért kezdtem blogolni, mert az urban:eve-n az a kérdés jött szembe a fejezd be a mondatot játékban, hogy "Ha most megszökhetnék valahova, ide mennék...". Én valami trópusi országba mennék heverészni a tengerparton, olvasni, írni. Pihenni szeretnék, kikapcsolni.
Remélem, még nem unjátok XD
Ugye azon meg sem lepődik senki, hogy ismét egy megfilmesített könyvről fogok írni? A meglepő inkább benne az, hogy sci-fi, mivel én nem szeretem ezt a műfajt és nagyon nehéz rávenni, hogy megnézzek ilyesmit, főleg, ha az űrben játszódik, olvasni meg aztán végképp nem, engem kifejezetten taszít a világűr ilyen szempontból. =) Bene nagy vágya volt megnézni a Végjátékot, amire az Ender játéka cím is tökéletes lett volna, remekül kifejezi több ízben a történetet.
Eleinte nem voltam meggyőződve róla, hogy le fog kötni a dolog, mivel a kezdő jelenetek közt űrben repülő hajók voltak, én meg belül fintorogtam, hogy a fenébe is, én nem akarok lövöldözést és szakszöveggel való dobálózást nézni, de ilyenről szó sincs, a fő karaktereken van a hangsúly, Enderen, a családi körülményein, a kiképzőin, a srácot körülvevő világon és egy háborún egy idegen fajjal. Agyarnak szerintem nagyon tetszene ez a film, úgyhogy majd fogom neki ajánlani, ha találkozom vele, s alkalmas lesz, hogy ajánljam. =)
Tetszett. Izgalmas, látványos, Ender remekül kidolgozott, Harrison Ford játszotta karakter nagyon tetszett, a közte és másokkal való összeütközése Endernek lenyűgözött, élvezetesek a párbeszédek és a konfliktusok, emberi az egész sztori és nagyon tetszik az alapelv: "Amikor megértem annyira az ellenfelemet, hogy le tudom győzni, abban a pillanatban meg is szeretem őt.". Zseniális! Az egész film ráépül erre az ellentétre, miközben briliáns elme és hidegvérű hadúr a kölyök, aki valamilyen módon a környezetét és a nézőt is lehengereli. Jellemek, karakterek, érzelmek, eszmék, elvek ütköznek, ami nagyon élvezetes még egy olyan ember számára is, aki az űrköntöst kifejezetten elutasítja. Mint én. =) Élveztem a filmet, ha lesz folytatása, megnézem.
Eleinte nem voltam meggyőződve róla, hogy le fog kötni a dolog, mivel a kezdő jelenetek közt űrben repülő hajók voltak, én meg belül fintorogtam, hogy a fenébe is, én nem akarok lövöldözést és szakszöveggel való dobálózást nézni, de ilyenről szó sincs, a fő karaktereken van a hangsúly, Enderen, a családi körülményein, a kiképzőin, a srácot körülvevő világon és egy háborún egy idegen fajjal. Agyarnak szerintem nagyon tetszene ez a film, úgyhogy majd fogom neki ajánlani, ha találkozom vele, s alkalmas lesz, hogy ajánljam. =)
Tetszett. Izgalmas, látványos, Ender remekül kidolgozott, Harrison Ford játszotta karakter nagyon tetszett, a közte és másokkal való összeütközése Endernek lenyűgözött, élvezetesek a párbeszédek és a konfliktusok, emberi az egész sztori és nagyon tetszik az alapelv: "Amikor megértem annyira az ellenfelemet, hogy le tudom győzni, abban a pillanatban meg is szeretem őt.". Zseniális! Az egész film ráépül erre az ellentétre, miközben briliáns elme és hidegvérű hadúr a kölyök, aki valamilyen módon a környezetét és a nézőt is lehengereli. Jellemek, karakterek, érzelmek, eszmék, elvek ütköznek, ami nagyon élvezetes még egy olyan ember számára is, aki az űrköntöst kifejezetten elutasítja. Mint én. =) Élveztem a filmet, ha lesz folytatása, megnézem.
Múlt hétvége
Pénteken munka után hazarohantam és becsomagoltam Björnt. Mivel nem lett kész a táskája, mert nem tudunk akkora méretű kartont szerezni, amekkora kellene az oldalába, kicsit macerás volt becsomagolni, meg időm is csak annyi volt, míg beletekertem valamibe, aztán rohantam is találkozni Namival. Közben Timivel is telefonon tartottuk a kapcsolatot, mikor és hol találkozunk, s alighogy leadtam a nagyfiút, már jött is Timi. Az éhségünkre való tekintettel elmentünk tésztázni a Vapianoba. Nem túl olcsó hely, de finom az étel, feeling a hely, ott csinálják meg az ember orra előtt, amit kért, nagyon okosan van megoldva a blokkozás, konkrétan kap egy kártyát az ember, amire ráteszik, mit vett, aztán a pénztárnál leolvassák. Nekem nagyon tetszett, az étkezőrész kialakítása nagyon bejött. Miután megkajáltunk, rávettem Timit, hogy jöjjön el velem bubble tea-zni. Tudni kell róla, hogy a gondolatától is rosszul volt, hogy ő ilyesmit fogyasszon, de mikor meglátta a törzsvásárlói kártyámon, hogy lehet kávézni is, azt mondta, azt fog inni. Nem így lett. =D Mangós feketeteát kért epres bogyókkal és zöldalmás zselével, én zöldalmás, tejes feketeteát kértem epres és mix zselével. Nagyon örültem, hogy tetszett neki, megegyezéses alapon odaadtam neki az epres bogyókat az én teámból, én pedig megkaptam a zöldalmás zseléjét. ^^
Ezután elmentünk a moziba és még pont fel tudtuk venni a foglalt jegyeinket, utána megejtettünk egy pisikörutat, vettünk egy nagy kólát kettőnknek, mivel az étel és a bubble tea után másra nem vágytunk, azzal beültünk a A beavatott című filmre, amit közösen választottunk. =) Remek, egyszerűen imádtam! Látványos, tetszik az alapötlet, a színészi játék... Szerelmes lettem Theo Jamesbe és Shailene Woodleybe. ^^ Odafigyeltek a részletekre a filmben, aprólékos, kidolgozott, nem vettem észre logikátlanságokat. Két dolog nem tetszett, az egyik, hogy a különféle frakciók azonos ruhát hordtak, mármint nem csak színben és anyagban, hanem ténylegesen ugyanazt a fazont, pedig akár lehetett volna közös bennük az is, hogy a maguk frakciójának jelképét hordják, a másik meg egy nagyon nüanszi dolog, méghozzá a tetoválás elkészülése, bár teljesen reális abban a jövőbeli korban szerintem, hogy például nagy nyomással a bőr rétegeibe fecskendezik a festéket, csak én rendes tetoválást vártam. XD Kifejezetten örülök, hogy egy olyan színésznő játszotta Trist, aki nem egy nádszál, öröm volt arra a lányra nézni, olyan egészségesnek és emberinek látszott. =) A Bátrak csoportja van jobban bemutatva, nekem tetszettek, mert ők változatosabbak voltak a többi csapatnál, remeknek találtam az otthonukat, csoportkovácsolásukat, rajongtam azért a változatos, meglepő külsőkért, amik felbukkantak.
Jók a karakterek. Nem fogok ellőni spoilereket, nem csökkentem ilyesmivel a filmélményt, hiszen én másodszor is szeretném megnézni. Timi megint leszorongatta az ujjaimat a kézfejemről az izgalom hatására, ráadásul a film végén odahajoltam hozzá, mert valamit mondani akartam, vagy nem értettem, mit mondott, már nem tudom, aztán azon röhögtünk, hogy full leszbikusnak néztek minket. XD Imádom az ilyet, szerintem nagyon vicces. =D Bent maradtunk az utolsó képkocka legördüléséig, hátha lesz egy amolyan utolsó utáni jelenet, de nincs, így viszont a stáblistán keresztünk neveket. Elhatároztuk, hogy ennek a filmnek kell a zenéje, ugyanis kiváló. Magával ragadnak a dallamok, a hanghatások nagyon eltaláltak, így ha a látvány, hangulat, történet kombó nem elég, hogy bőgjön az ember, a zenével megoldják. =)
Sokat hasonlították az Éhezők viadalához, aminek még nem láttam a második részét, de jobb annál. Én szeretem az Éhezők viadalát is, bár könyvben biztosan nem fogom elolvasni a rémes nyelvezet miatt - ami állítólag fordítási hiba, az eredeti sokkal jobb szövegezésű -, meg tudok a harmadik könyv főbb eseményeiről és kicsit sem tetszik az a sztori a végére. A beavatottnak történetnek nem ismerem a könyveit, de érdekelnek, remélem, jól van megírva és el is fogom tudni olvasni őket. =) Szerencsére itt kimaradunk a szerelmi háromszögből és az ebből fakadó kínlódásból, ez nagy pozitívuma a A beavatottnak, mivel már az unalomig ismételjük ezt a Twilight óta és a hősnő rendszerint rosszul dönt. Jó, én a farkasok mellett döntöttem volna Bella helyében, mert élnek, melegvérűek, képesek természetes úton szaporodni. =) Itt nem volt más választás, csak Négyes, mégis nagyon szépen lett adagolva a szerelem, romantikus és festői látványt nyújtott a pár, minden pillanatát tovább nyújtottam volna, pedig nem kifejezetten vagyok oda a fluffért.
A film után ismételten meglátogattuk a klotyómanót, aztán kerestünk egy nyugis helyet beszélgetni, majd valamikor tíz után hazamentünk. Másnap meglátogattam a szüleimet, apu és a barátnője nagyon kómásak voltak, jókat derültem rajtuk, jó volt látni az öcsémet, Anyuval meg jókat beszélgettünk, az ebéd nagyon fincsi volt, rendesen betermeltem. Vasárnap is remekül éreztem magam IchiGoval, sokat röhögtünk, még az eső is jólesett.
Ezután elmentünk a moziba és még pont fel tudtuk venni a foglalt jegyeinket, utána megejtettünk egy pisikörutat, vettünk egy nagy kólát kettőnknek, mivel az étel és a bubble tea után másra nem vágytunk, azzal beültünk a A beavatott című filmre, amit közösen választottunk. =) Remek, egyszerűen imádtam! Látványos, tetszik az alapötlet, a színészi játék... Szerelmes lettem Theo Jamesbe és Shailene Woodleybe. ^^ Odafigyeltek a részletekre a filmben, aprólékos, kidolgozott, nem vettem észre logikátlanságokat. Két dolog nem tetszett, az egyik, hogy a különféle frakciók azonos ruhát hordtak, mármint nem csak színben és anyagban, hanem ténylegesen ugyanazt a fazont, pedig akár lehetett volna közös bennük az is, hogy a maguk frakciójának jelképét hordják, a másik meg egy nagyon nüanszi dolog, méghozzá a tetoválás elkészülése, bár teljesen reális abban a jövőbeli korban szerintem, hogy például nagy nyomással a bőr rétegeibe fecskendezik a festéket, csak én rendes tetoválást vártam. XD Kifejezetten örülök, hogy egy olyan színésznő játszotta Trist, aki nem egy nádszál, öröm volt arra a lányra nézni, olyan egészségesnek és emberinek látszott. =) A Bátrak csoportja van jobban bemutatva, nekem tetszettek, mert ők változatosabbak voltak a többi csapatnál, remeknek találtam az otthonukat, csoportkovácsolásukat, rajongtam azért a változatos, meglepő külsőkért, amik felbukkantak.
Jók a karakterek. Nem fogok ellőni spoilereket, nem csökkentem ilyesmivel a filmélményt, hiszen én másodszor is szeretném megnézni. Timi megint leszorongatta az ujjaimat a kézfejemről az izgalom hatására, ráadásul a film végén odahajoltam hozzá, mert valamit mondani akartam, vagy nem értettem, mit mondott, már nem tudom, aztán azon röhögtünk, hogy full leszbikusnak néztek minket. XD Imádom az ilyet, szerintem nagyon vicces. =D Bent maradtunk az utolsó képkocka legördüléséig, hátha lesz egy amolyan utolsó utáni jelenet, de nincs, így viszont a stáblistán keresztünk neveket. Elhatároztuk, hogy ennek a filmnek kell a zenéje, ugyanis kiváló. Magával ragadnak a dallamok, a hanghatások nagyon eltaláltak, így ha a látvány, hangulat, történet kombó nem elég, hogy bőgjön az ember, a zenével megoldják. =)
Sokat hasonlították az Éhezők viadalához, aminek még nem láttam a második részét, de jobb annál. Én szeretem az Éhezők viadalát is, bár könyvben biztosan nem fogom elolvasni a rémes nyelvezet miatt - ami állítólag fordítási hiba, az eredeti sokkal jobb szövegezésű -, meg tudok a harmadik könyv főbb eseményeiről és kicsit sem tetszik az a sztori a végére. A beavatottnak történetnek nem ismerem a könyveit, de érdekelnek, remélem, jól van megírva és el is fogom tudni olvasni őket. =) Szerencsére itt kimaradunk a szerelmi háromszögből és az ebből fakadó kínlódásból, ez nagy pozitívuma a A beavatottnak, mivel már az unalomig ismételjük ezt a Twilight óta és a hősnő rendszerint rosszul dönt. Jó, én a farkasok mellett döntöttem volna Bella helyében, mert élnek, melegvérűek, képesek természetes úton szaporodni. =) Itt nem volt más választás, csak Négyes, mégis nagyon szépen lett adagolva a szerelem, romantikus és festői látványt nyújtott a pár, minden pillanatát tovább nyújtottam volna, pedig nem kifejezetten vagyok oda a fluffért.
A film után ismételten meglátogattuk a klotyómanót, aztán kerestünk egy nyugis helyet beszélgetni, majd valamikor tíz után hazamentünk. Másnap meglátogattam a szüleimet, apu és a barátnője nagyon kómásak voltak, jókat derültem rajtuk, jó volt látni az öcsémet, Anyuval meg jókat beszélgettünk, az ebéd nagyon fincsi volt, rendesen betermeltem. Vasárnap is remekül éreztem magam IchiGoval, sokat röhögtünk, még az eső is jólesett.
Én és a vallás
Félbehagytam a Leghíresebb magyar madame-ot. Nem azért, mert nem jó, vagy mert nem érdekelne a vége, csak valahogy nagyon elkezdtem vágyni a Kereszt a szekrényben című darabra. Kicsit aggaszt, hogy egyre több területén az életemnek, megjelenik a "vége előtt abbahagyom" jelenség, mert ennek így nem lesz jó vége... Szeretném a legtöbb sztorimat végre befejezni, mármint úgy, hogy megírom a végét, mert egy csomónak olyan gyomorba vágósra tervezem... Szeretnék leülni, mikor van ihletem és mindenki elfoglalta magát nélkülem, s megírogatni valamennyinek a végét. Van, amihez már csak egy bekezdés kéne, basszus...
A félbehagyott könyvet tervezem befejezni, egyedül a Felhőatlasszal nem tudom, hogyan szakítok, mielőtt visszaadom Timinek, még elolvasom, vagy veszem elő azokat a könyveket, amiket Dani hoz. Rengeteg könyvet kaptunk már tőle, méghozzá remeknek tűnő darabokat, belekezdtem a Holdárnyékba is, amit majd vissza kell adnom Csigusznak, meg még több másikba is belefogtam, de valahogy semelyik sem kötött le annyira, vagy semelyikbe sem tudtam belemerülni annyira, hogy a gép helyett a könyvet vegyem az ölembe. Talán most. =)
Timothy Kurek irományára már régóta kíváncsi voltam, még a Conon szerettem bele On Sai ajánlásakor, sokat kellett várnom rá, aztán az ajándék könyvutalványomból megszereztem, mintegy karácsonyi ajándékot magamnak. Asszem, két napja olvasom és jobban haladok vele, mint a mostanság kézbe vett darabokkal eddig. ^^;; Jókat röhögök rajta, a nyelvezete meglepően mocskos keresztény hívő ember szájából számomra, de valahogy passzol ahhoz a fickóhoz, akit láttam az interjúban. Szavát nem igazán értettem, mikor megnéztem a(z egyik?) Kurekkel készített interjút, ám nagyon szerethető fazonnak találtam és érdekelt a kalandja.
"Egy homofób keresztény férfi kálváriája - melegként!"
Tulajdonképpen már maga az alapötlet is zseniális, de a bátorság és a kitartás, amivel véghez vitte, egyszerűen csodálatra méltó. Ilyen kegyetlenül nekiesni a saját határainknak, ilyen durván lerombolni a saját falainkat... Bámulatos, én nagyon tisztelem ezért ezt az embert. Kendőzetlenül beszél a saját bigottságáról, előítéleteiről, félelmeiről, gyarlóságairól, hibáiról és megbánásról, nagyon tetszik az a szemüveg, amit az olvasó orrára biggyeszt, a saját látásmódja, az, ahogy szemléli a melegeket kezdetben, az, ahogy megküzd magával és a betanult dogmákkal.
Sok évvel ezelőtt nekem is kemény volt a fal, amibe beleütköztem egy kapcsolatomban, engem megdöbbentett és elborzasztott, milyen irdatlan korlátok között és milyen kemény merevségre, elutasításra nevelik a keresztényeket. Tulajdonképpen az volt az az ütközőpont köztem és a vallás között, amikor megpecsételődött, én ebben az életemben nem akarok vallásgyakorló lenni, sem reformátusé, sem katolikusé, sem másé. A nagyanyám révén gyerekként bele voltam kényszerítve ebbe, hittanra kellett járnom, nyáron egy hétig a templomudvarban kellett lennem, amiben szerettem azt, hogy kiélhetem a kreativitásomat, mert nagyon sok és sokféle foglalkoztató volt, alkothattam, de szörnyen utáltam, hogy baromságokkal tömik a fejem, Akkoriban nem gondolkodtam el mindazon, amikről szó volt, nem érdekelt, meg nem is értettem, később meg már megvolt a tartózkodásom, annál is valamivel később az ellenszenvem a vallás irányába, aztán jött az a kapcsolat... A kapcsolat, amiben olyan kényszerességeket láttam a páromon, amik elhűtöttek. Olyan dolgokról gondolkodtunk gyökeresen másképp, amik mindkettőnknek fontosak voltak. Nem gondolkodott egyikünk sem jól vagy rosszul, csak másképp, ezért volt köztünk egyfajta összeférhetetlenség és a kapcsolatunk mindig a kompromisszumosságra kellett épüljön, mármint rossz értelemben, mivel mindketten megkötöttük így a másikat. Én szárnyalni akartam, nyitott voltam, ő a földön akart járni és bár próbált nyitottan fordulni számomra kardinális kérdésekhez, sokszor ütköztünk a falaiba, sokszor vívódott magában, hogy helyesen cselekszik-e. Nekem ez nagyon ijesztő volt, látni, ahogy nem találja a helyét, kínlódik az életben, pedig nyolc évvel idősebb volt nálam, én még a középsuli vége felé haladtam, ő már egyetemen tanított... Miatta és a nagyanyám miatt olyan kapcsolatom alakult ki a vallással, papokkal, templomokkal, amiben nagyon fenntartással kezelem őket, óvatos vagyok, sőt, nem ritkán támadok.
Emlékszem, élvezettel töltött el a hitgyüliseket megrengetni a hitükben olyan kérdésekkel, minthogy "Ha mindenkit szeretünk, miért kell megvetni valakit, aki magával azonos neművel szeretkezik?", "Ha természetellenes lenne a homoszexualitás, az állatvilágban miért fordul ellő? Ki tanítja a kacsákat, pingvineket, delfineket vagy a macskaféléket arra, hogy a saját nemükkel kufircoljanak, alkossanak rövidebb-hosszabb időre párt, esetleg próbáljanak meg utódot nevelni?", "Ha Isten olyan hatalmas, amiért van olyan a Földön, amit ő nem akar? Nem úgy van, hogy Isten egyszerűen meg tudja semmisíteni, ami vele ellenkezik? Miért nem teszi? Talán mégsem bűn egy csomó minden, amire az emberek rábélyegezték ezt a címkét?", és társai. Igazán nem is én voltam, aki mélyen belement a témákba, volt srác, aki teológiában jobban otthon volt, a végén elég komoly vitát folytatott egy teológián végzett férfivel, a másik frontvonalon a barátosném pedig meghátrálásra késztetett egy nőt az előbb írt kérdésekkel, Bene meg valami más, magasabb röptű témával, a hitük hiányosságainak megvilágításával szorított falhoz másokat. A beszélgetéssel töltött idő után beültünk valahova lehúzni valami italt és olyan hangosan röhögtünk a nagy elégtételtől, hogy kis híján elzavartak minket. =)
Nem akartuk bántani azokat az embereket. Tudom, hogy rendesen megrengettük alattuk a talajt, de mindegyik úgy festett, mint akinek átmosták az agyát és betanultak volna szövegeket, amiken el sem gondolkodtak, azonban további értelem nélküli zombikat akartak képezni reményt, társakat kereső emberekből. Sajnáltam őket, mert korlátok közé zárták magukat, amikről végül megfeledkeztek, ezáltal úgy láttam őket, mint a táncolóegereket, amik a vécépapír-guriga körül rohangáltak céltalanul, értelmetlenül, kifáradásig.
Sosem értettem azt sem, miért baj, hogy valaki más akar lenni. Nem a melegséget értem ezalatt, hanem bármiben más, át akarja festeni a haját, szokatlan ruhákban akar járni, ékszert vagy tetoválást akar a bőrébe, nem akarja továbbvinni a családi hagyományokat, és sorolhatnám. Nem értettem, miért baj, hogy valaki önmaga akar lenni! Én abban sem találtam kivetnivalót, hogy valaki meg akarja változtatni a külsejét még ennél is drasztikusabban, vagy hogy a saját neméhez vonzódik, egyszerűen úgy tekintettem ezekre is, hogy az önmegvalósítás tartozéka, ami nekem elsőrangú volt mindig, ezáltal teljesen természetesnek vettem. Született valaminek és nem akart az lenni - ez is egy küldetés, méghozzá egy baromira nehéz sors! Én kíváncsi fiatal voltam, rengeteg mindennek utánanéztem és ha valaki nem ott vérzik el, hogy a közvetlen környezete kizsigereli a döntése miatt, akkor még mindig elvérezhet az átalakulás során, mert kurvára nem könnyű. Mióta csak az eszemet tudom, sosem volt könnyű felvállalni, hogy ez vagyok én, az emberek automatikusan céltáblát rajzolnak a fejedre, mellkasodra és elkezdenek vadul lőni, amivel csak kárt tehetnek benned. Mert a társadalom nem viseli el, hogy valaki kilóg a birkák sorából. Én ezt mindig sajnálatos és érthetetlen dolognak tartottam. Ha korlátok közé zárjuk magunkat, kihalnak az olyan ágak, mint a művészet és a feltalálás. Leláncolva, előítéletekkel, megrögzöttséggel hogyan találhatnánk ki bármi újat? Csak a szabad emberek tudnak alkotni és feltalálni, amik nélkül a világ megragad egy szinten és csak visszasüllyedni lesz képes a mélybe, mivel a dolgok mindig mozgásban vannak, változnak, s aki nem tudja tartani ezzel a lépést, az elhullik, meghal.
Timothy Kurek olyasmibe ugrott fejest, ami nekem több ízben is húsba vág. A saját coming outjaim... Igen, én még emlékszem Anyu arcára, amikor elkezdtem előállni neki a különféle őrületeimmel, de az elmúlt nem egész tíz év alatt mindketten nagyon sokat fejlődtünk. Én már nem úgy adom elő, mint a sarokba szorított vadállat, nem valamilyen reakciót akarok kiprovokálni azzal, hogy döngetem a mellkasom, én más vagyok, ő pedig nem próbál meg lebeszélni, nem esik pánikba, hogy mi lesz így velem, belőlem, sőt, nem háborodik fel, hogy ő nem nevelt így. És ez nagyon fontos nekem. Hálás vagyok az Édesanyámnak azért, mert féltett, tudom, hogy amikor kemény volt velem, az ezért volt, mert nem akarta, hogy fájjon az élet, elítéljenek, kiközösítsenek. Az más kérdés, hogy ez megtörtént még a harcias védelme ellenére is. Anyu mindig megpróbált jófelé terelni, abba például nem szólt nagyon bele, hogyan öltözöm fel, úgy gondolta, elég, ha megjegyzi, hülyén nézek ki, aztán ha ennyi nem elég nekem, majd az osztálytársaim is a tudtomra adják. Voltak vitáim magammal, mert más volt Anya véleménye, mint az enyém, de ha sok idő múlva is, végül megtaláltam a saját válaszaimat és erősebb lettem az értük folytatott harcok során. Azt hiszem, azt tanultam meg ezek által, hogy figyeljek oda, mit mondanak mások, de sose fogadjak el semmit fenntartások, elgondolkodás nélkül, ne menjek fejjel a falnak, ne kövessek senkit és semmit vakon. Arra tanítottak, hogy végiggondoljak dolgokat és megalkossam a saját véleményemet, ami mellett ki is kell állnom. Nem volt könnyű, sokszor nagyon nehéz volt, de tényleg, mivel a legtöbb esetben háborúznom kellett azért, hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok.
Tulajdonképpen a lolitaság volt az első olyan háborúm, amit a lehető legbékésebb eszközökkel folytattam, végül megszűnt háborúnak lenni. Persze a mai napig élvezem kiborítani a nagyanyámat a full-lolival, de a loliban ez számomra adalék, nem a lényeg. A lényeg az, hogy olyan vagyok, amilyen lenni akarok, nem felelek meg senki elvárásainak, csakis a saját ízlésemnek, kedvemnek, s merem vállalni, hogy másmilyen vagyok, mint a legtöbb ember. És mikor a nagyanyám ezen kiakad, mindig arra gondolok, milyen karót nyelt szegény, mennyire nem szeret igazából. Nem azért, mert nem tetszik neki a stílusom, az egy dolog, hanem mert félévente lát egyszer és arra pazarolja az időt, hogy kritizáljon, ahelyett, hogy beszélgessen velem. Hogy megpróbál abban az egy órában megváltoztatni ahelyett, hogy megpróbálná megérteni, mit képviselek, miért szeretem, amit, miért fontos nekem, mit tanultam belőle. Én úgy érzem, nem is érdekli, nem kíváncsi a miértekre, egyszerűen csak nem felelek meg az elvárásainak, ezért vagy sikerül olyanra faragnia, amilyennek látni akar, vagy elutasít.
Ilyen lenne Isten? Nem csak azért merült fel bennem számtalanszor ez a kérdés, mert a nagyanyám mélyen vallásos, hanem mert ugyanez a hozzáállása a legtöbb vallásos embernek. Az emberek akasztották rá Istenre, hogy hogyan néz ki, mit vár el tőlünk, akkor miért ő várná el, hogy olyanok legyünk, mint amilyenek az emberek akarják látni magukat? Ez egy durva logikai csavar, viszont itt van a kutya elásva. Isten nem fog megvetni és elutasítani minket azért, mert nem tudjuk belekínozni magunkat egy eszmébe, nem lehet ilyen Isten, mert ha ilyen lenne, nem lehetne Isten. Ez volt nekem mindig az a pont, ahol kilógott a lóláb és ez a vezérgondolata számomra a Kereszt a szekrényben című könyvnek is. Isten nem utasíthat el azért, mert merem vállalni önmagam, mert fel merem venni akárkivel szemben a kesztyűt és egyedi, egyszeri, megismételhetetlen és tökéletlenül tökéletes merek lenni. Szerintem minden ember egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, így azáltal, hogy egyneműsítve van a társadalom, tulajdonképpen az emberi lét egyik értelme, alapköve van megsemmisítve. Így válik egy egész élet értéktelenné, értelmetlenné és tartalmatlanná.
Volt még sok minden, aminél megütköztem... Például a gyűlölködés. Melyik isten tanította a híveit arra, hogy gyűlöljenek bárkit is? Én egy olyan Istenben hiszek, aki megsimogatja az út végén a fejemet, hogy nem baj, hogy rondán beszéltél, csináltál hülyeségeket, megszenvedtél érte, most már itt vagy, tanulj a hibáidból és lépj tovább, nem pedig egy olyanban, aki életemben és halálom után is büntet mindenért. Máig emlékszem a lapozós könyvekre és arra, hogy énekeltünk a hittanokon, hogy Isten szereti a feketéket, kínaiakat, fehéreket, de rengeteg emberen azt láttam, hogy pletykál, mocskolódik a templom kapuin túl. A saját nagyanyám is! Elborzasztott. Nem az alapelvvel van a baj, mert azoknak a lapozós könyveknek pont az volt a mondanivalója, hogy nem baj, ha más vagy, hanem azzal van baj, hogy az emberek nem gondolkodnak. Az alapelv a szeretetre épül, csak ügyesen manipulálják az embereket, hiszen míg gyerekként a bőrszín különbségekről beszélnek, kamaszként már arról, milyennek kell lenni, felnőttként pedig arról, hogy akkor fogadhatsz el és szerethetsz valakit nyugodtan, ha az pontosan azokat az elveket követi, mint te. Na ez nekem betette a kaput.
Én úgy érzem, jó nevelést kaptam. Tisztelettel bánok az embertársaimmal, odafigyelek rá, amit nekem mondanak, udvariasan válaszolok, kérdezek, nem mászom senkinek az arcába, nem nyomulok. Persze nekem is vannak rossz napjaim, amikor türelmetlen és ingerült vagyok, ezért elhajtok valakit melegedni, de később bocsánatot szoktam kérni, vagy ha azt nem is, megbánásom jelét adom. Ha kérek valamit, akkor a "kérem" vagy a "légyszíves" szót használom, ha kapok valamit, megköszönöm, ... Nem érzem rossz embernek magam. Szerintem ezek a normák azok, amiket fontos megtanítani egy gyereknek, hogy ezen felül hogy kell élni... Tapasztalja ki, neki hogy jó.
Elég sokat kínlódtam önmagammal. Tizenhat évesen már el akartam költözni otthonról, pirszinget, tetoválást akartam és befesteni a hajamat, feltűnő ruhákban járni, üzeneteket hordozó szimbólumokat hordani... Tizenhat évesen, a lázadásom kezdetén, így visszatekintve elég fura voltam. =)
A hajam a fenekemig ért, nem vágattam le, mert a nagyanyám mindig Kleopátra-frizurát vágatott nekem és ezzel dacoltam ellene, meg mert szerettem, ha Anya befonta, no meg egyszerűen nem volt elképzelésem róla, mit akarok a hajammal, egyszerűbb volt megmosni, megszárítani és összefogni, ha túl hosszú, vágni belőle, sőt, élveztem, hogy mások megdicsérnek a hajamért.
Szemüveges voltam, kicsi gyerekkoromban kezdtem hordani, de meg akartam tőle szabadulni, mert utáltam mindig törölgetni, életem során több szemüveget is törtem el különféle, többnyire nevetséges módon. Egyen apu átment kocsival, egyet a barátném lepofozott rólam szó szerint, egyre Bene ült rá... XD Csak hogy párat említsek. =D Viszont volt egy évem, amikor nem kellett szemüveg és rettegtem nélküle, úgy éreztem, megszűnt a védőfal köztem és az emberek közt, zavart, hogy közvetlenül a szemembe fújt a szél. Mikor visszakaptam, szinte megváltás volt, többet nem panaszkodtam, hogy bepárásodik, vizes lesz, le kell törölni róla a port vagy a maszatot. Aztán jött az ominózus IchiGos mozi, amin Bene ráüt a szemüvegemre, azóta meg nem volt sem igazán akaratom egy újra, sem egy kisebb vagyonom rá. =)
Nem szerettem a gyűrű gondolatát az ujjamon, mivel lányosnak találtam és én nem akartam lányos lenni, de középsuliban megtetszett a hüvelykujjon hordott színváltós gyűrű. Mindig megfogta az ujjamat, mégis olyan büszkén viseltem, mert úgy tudtam, hogy a leszbikusok szokták ott hordani a gyűrűt.
Fura tizenhat éves voltam, legalábbis innen, a huszonöt küszöbén kifejezetten furának találom. De nem bánok semmit, a leghülyébb hülyeségeket sem, mert minden kellett ahhoz, hogy olyan legyek most, amilyen vagyok.
Visszatérve a könyvre... Remek! Úgy röhögök rajta...
A félbehagyott könyvet tervezem befejezni, egyedül a Felhőatlasszal nem tudom, hogyan szakítok, mielőtt visszaadom Timinek, még elolvasom, vagy veszem elő azokat a könyveket, amiket Dani hoz. Rengeteg könyvet kaptunk már tőle, méghozzá remeknek tűnő darabokat, belekezdtem a Holdárnyékba is, amit majd vissza kell adnom Csigusznak, meg még több másikba is belefogtam, de valahogy semelyik sem kötött le annyira, vagy semelyikbe sem tudtam belemerülni annyira, hogy a gép helyett a könyvet vegyem az ölembe. Talán most. =)
Timothy Kurek irományára már régóta kíváncsi voltam, még a Conon szerettem bele On Sai ajánlásakor, sokat kellett várnom rá, aztán az ajándék könyvutalványomból megszereztem, mintegy karácsonyi ajándékot magamnak. Asszem, két napja olvasom és jobban haladok vele, mint a mostanság kézbe vett darabokkal eddig. ^^;; Jókat röhögök rajta, a nyelvezete meglepően mocskos keresztény hívő ember szájából számomra, de valahogy passzol ahhoz a fickóhoz, akit láttam az interjúban. Szavát nem igazán értettem, mikor megnéztem a(z egyik?) Kurekkel készített interjút, ám nagyon szerethető fazonnak találtam és érdekelt a kalandja.
"Egy homofób keresztény férfi kálváriája - melegként!"
Tulajdonképpen már maga az alapötlet is zseniális, de a bátorság és a kitartás, amivel véghez vitte, egyszerűen csodálatra méltó. Ilyen kegyetlenül nekiesni a saját határainknak, ilyen durván lerombolni a saját falainkat... Bámulatos, én nagyon tisztelem ezért ezt az embert. Kendőzetlenül beszél a saját bigottságáról, előítéleteiről, félelmeiről, gyarlóságairól, hibáiról és megbánásról, nagyon tetszik az a szemüveg, amit az olvasó orrára biggyeszt, a saját látásmódja, az, ahogy szemléli a melegeket kezdetben, az, ahogy megküzd magával és a betanult dogmákkal.
Sok évvel ezelőtt nekem is kemény volt a fal, amibe beleütköztem egy kapcsolatomban, engem megdöbbentett és elborzasztott, milyen irdatlan korlátok között és milyen kemény merevségre, elutasításra nevelik a keresztényeket. Tulajdonképpen az volt az az ütközőpont köztem és a vallás között, amikor megpecsételődött, én ebben az életemben nem akarok vallásgyakorló lenni, sem reformátusé, sem katolikusé, sem másé. A nagyanyám révén gyerekként bele voltam kényszerítve ebbe, hittanra kellett járnom, nyáron egy hétig a templomudvarban kellett lennem, amiben szerettem azt, hogy kiélhetem a kreativitásomat, mert nagyon sok és sokféle foglalkoztató volt, alkothattam, de szörnyen utáltam, hogy baromságokkal tömik a fejem, Akkoriban nem gondolkodtam el mindazon, amikről szó volt, nem érdekelt, meg nem is értettem, később meg már megvolt a tartózkodásom, annál is valamivel később az ellenszenvem a vallás irányába, aztán jött az a kapcsolat... A kapcsolat, amiben olyan kényszerességeket láttam a páromon, amik elhűtöttek. Olyan dolgokról gondolkodtunk gyökeresen másképp, amik mindkettőnknek fontosak voltak. Nem gondolkodott egyikünk sem jól vagy rosszul, csak másképp, ezért volt köztünk egyfajta összeférhetetlenség és a kapcsolatunk mindig a kompromisszumosságra kellett épüljön, mármint rossz értelemben, mivel mindketten megkötöttük így a másikat. Én szárnyalni akartam, nyitott voltam, ő a földön akart járni és bár próbált nyitottan fordulni számomra kardinális kérdésekhez, sokszor ütköztünk a falaiba, sokszor vívódott magában, hogy helyesen cselekszik-e. Nekem ez nagyon ijesztő volt, látni, ahogy nem találja a helyét, kínlódik az életben, pedig nyolc évvel idősebb volt nálam, én még a középsuli vége felé haladtam, ő már egyetemen tanított... Miatta és a nagyanyám miatt olyan kapcsolatom alakult ki a vallással, papokkal, templomokkal, amiben nagyon fenntartással kezelem őket, óvatos vagyok, sőt, nem ritkán támadok.
Emlékszem, élvezettel töltött el a hitgyüliseket megrengetni a hitükben olyan kérdésekkel, minthogy "Ha mindenkit szeretünk, miért kell megvetni valakit, aki magával azonos neművel szeretkezik?", "Ha természetellenes lenne a homoszexualitás, az állatvilágban miért fordul ellő? Ki tanítja a kacsákat, pingvineket, delfineket vagy a macskaféléket arra, hogy a saját nemükkel kufircoljanak, alkossanak rövidebb-hosszabb időre párt, esetleg próbáljanak meg utódot nevelni?", "Ha Isten olyan hatalmas, amiért van olyan a Földön, amit ő nem akar? Nem úgy van, hogy Isten egyszerűen meg tudja semmisíteni, ami vele ellenkezik? Miért nem teszi? Talán mégsem bűn egy csomó minden, amire az emberek rábélyegezték ezt a címkét?", és társai. Igazán nem is én voltam, aki mélyen belement a témákba, volt srác, aki teológiában jobban otthon volt, a végén elég komoly vitát folytatott egy teológián végzett férfivel, a másik frontvonalon a barátosném pedig meghátrálásra késztetett egy nőt az előbb írt kérdésekkel, Bene meg valami más, magasabb röptű témával, a hitük hiányosságainak megvilágításával szorított falhoz másokat. A beszélgetéssel töltött idő után beültünk valahova lehúzni valami italt és olyan hangosan röhögtünk a nagy elégtételtől, hogy kis híján elzavartak minket. =)
Nem akartuk bántani azokat az embereket. Tudom, hogy rendesen megrengettük alattuk a talajt, de mindegyik úgy festett, mint akinek átmosták az agyát és betanultak volna szövegeket, amiken el sem gondolkodtak, azonban további értelem nélküli zombikat akartak képezni reményt, társakat kereső emberekből. Sajnáltam őket, mert korlátok közé zárták magukat, amikről végül megfeledkeztek, ezáltal úgy láttam őket, mint a táncolóegereket, amik a vécépapír-guriga körül rohangáltak céltalanul, értelmetlenül, kifáradásig.
Sosem értettem azt sem, miért baj, hogy valaki más akar lenni. Nem a melegséget értem ezalatt, hanem bármiben más, át akarja festeni a haját, szokatlan ruhákban akar járni, ékszert vagy tetoválást akar a bőrébe, nem akarja továbbvinni a családi hagyományokat, és sorolhatnám. Nem értettem, miért baj, hogy valaki önmaga akar lenni! Én abban sem találtam kivetnivalót, hogy valaki meg akarja változtatni a külsejét még ennél is drasztikusabban, vagy hogy a saját neméhez vonzódik, egyszerűen úgy tekintettem ezekre is, hogy az önmegvalósítás tartozéka, ami nekem elsőrangú volt mindig, ezáltal teljesen természetesnek vettem. Született valaminek és nem akart az lenni - ez is egy küldetés, méghozzá egy baromira nehéz sors! Én kíváncsi fiatal voltam, rengeteg mindennek utánanéztem és ha valaki nem ott vérzik el, hogy a közvetlen környezete kizsigereli a döntése miatt, akkor még mindig elvérezhet az átalakulás során, mert kurvára nem könnyű. Mióta csak az eszemet tudom, sosem volt könnyű felvállalni, hogy ez vagyok én, az emberek automatikusan céltáblát rajzolnak a fejedre, mellkasodra és elkezdenek vadul lőni, amivel csak kárt tehetnek benned. Mert a társadalom nem viseli el, hogy valaki kilóg a birkák sorából. Én ezt mindig sajnálatos és érthetetlen dolognak tartottam. Ha korlátok közé zárjuk magunkat, kihalnak az olyan ágak, mint a művészet és a feltalálás. Leláncolva, előítéletekkel, megrögzöttséggel hogyan találhatnánk ki bármi újat? Csak a szabad emberek tudnak alkotni és feltalálni, amik nélkül a világ megragad egy szinten és csak visszasüllyedni lesz képes a mélybe, mivel a dolgok mindig mozgásban vannak, változnak, s aki nem tudja tartani ezzel a lépést, az elhullik, meghal.
Timothy Kurek olyasmibe ugrott fejest, ami nekem több ízben is húsba vág. A saját coming outjaim... Igen, én még emlékszem Anyu arcára, amikor elkezdtem előállni neki a különféle őrületeimmel, de az elmúlt nem egész tíz év alatt mindketten nagyon sokat fejlődtünk. Én már nem úgy adom elő, mint a sarokba szorított vadállat, nem valamilyen reakciót akarok kiprovokálni azzal, hogy döngetem a mellkasom, én más vagyok, ő pedig nem próbál meg lebeszélni, nem esik pánikba, hogy mi lesz így velem, belőlem, sőt, nem háborodik fel, hogy ő nem nevelt így. És ez nagyon fontos nekem. Hálás vagyok az Édesanyámnak azért, mert féltett, tudom, hogy amikor kemény volt velem, az ezért volt, mert nem akarta, hogy fájjon az élet, elítéljenek, kiközösítsenek. Az más kérdés, hogy ez megtörtént még a harcias védelme ellenére is. Anyu mindig megpróbált jófelé terelni, abba például nem szólt nagyon bele, hogyan öltözöm fel, úgy gondolta, elég, ha megjegyzi, hülyén nézek ki, aztán ha ennyi nem elég nekem, majd az osztálytársaim is a tudtomra adják. Voltak vitáim magammal, mert más volt Anya véleménye, mint az enyém, de ha sok idő múlva is, végül megtaláltam a saját válaszaimat és erősebb lettem az értük folytatott harcok során. Azt hiszem, azt tanultam meg ezek által, hogy figyeljek oda, mit mondanak mások, de sose fogadjak el semmit fenntartások, elgondolkodás nélkül, ne menjek fejjel a falnak, ne kövessek senkit és semmit vakon. Arra tanítottak, hogy végiggondoljak dolgokat és megalkossam a saját véleményemet, ami mellett ki is kell állnom. Nem volt könnyű, sokszor nagyon nehéz volt, de tényleg, mivel a legtöbb esetben háborúznom kellett azért, hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok.
Tulajdonképpen a lolitaság volt az első olyan háborúm, amit a lehető legbékésebb eszközökkel folytattam, végül megszűnt háborúnak lenni. Persze a mai napig élvezem kiborítani a nagyanyámat a full-lolival, de a loliban ez számomra adalék, nem a lényeg. A lényeg az, hogy olyan vagyok, amilyen lenni akarok, nem felelek meg senki elvárásainak, csakis a saját ízlésemnek, kedvemnek, s merem vállalni, hogy másmilyen vagyok, mint a legtöbb ember. És mikor a nagyanyám ezen kiakad, mindig arra gondolok, milyen karót nyelt szegény, mennyire nem szeret igazából. Nem azért, mert nem tetszik neki a stílusom, az egy dolog, hanem mert félévente lát egyszer és arra pazarolja az időt, hogy kritizáljon, ahelyett, hogy beszélgessen velem. Hogy megpróbál abban az egy órában megváltoztatni ahelyett, hogy megpróbálná megérteni, mit képviselek, miért szeretem, amit, miért fontos nekem, mit tanultam belőle. Én úgy érzem, nem is érdekli, nem kíváncsi a miértekre, egyszerűen csak nem felelek meg az elvárásainak, ezért vagy sikerül olyanra faragnia, amilyennek látni akar, vagy elutasít.
Ilyen lenne Isten? Nem csak azért merült fel bennem számtalanszor ez a kérdés, mert a nagyanyám mélyen vallásos, hanem mert ugyanez a hozzáállása a legtöbb vallásos embernek. Az emberek akasztották rá Istenre, hogy hogyan néz ki, mit vár el tőlünk, akkor miért ő várná el, hogy olyanok legyünk, mint amilyenek az emberek akarják látni magukat? Ez egy durva logikai csavar, viszont itt van a kutya elásva. Isten nem fog megvetni és elutasítani minket azért, mert nem tudjuk belekínozni magunkat egy eszmébe, nem lehet ilyen Isten, mert ha ilyen lenne, nem lehetne Isten. Ez volt nekem mindig az a pont, ahol kilógott a lóláb és ez a vezérgondolata számomra a Kereszt a szekrényben című könyvnek is. Isten nem utasíthat el azért, mert merem vállalni önmagam, mert fel merem venni akárkivel szemben a kesztyűt és egyedi, egyszeri, megismételhetetlen és tökéletlenül tökéletes merek lenni. Szerintem minden ember egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, így azáltal, hogy egyneműsítve van a társadalom, tulajdonképpen az emberi lét egyik értelme, alapköve van megsemmisítve. Így válik egy egész élet értéktelenné, értelmetlenné és tartalmatlanná.
Volt még sok minden, aminél megütköztem... Például a gyűlölködés. Melyik isten tanította a híveit arra, hogy gyűlöljenek bárkit is? Én egy olyan Istenben hiszek, aki megsimogatja az út végén a fejemet, hogy nem baj, hogy rondán beszéltél, csináltál hülyeségeket, megszenvedtél érte, most már itt vagy, tanulj a hibáidból és lépj tovább, nem pedig egy olyanban, aki életemben és halálom után is büntet mindenért. Máig emlékszem a lapozós könyvekre és arra, hogy énekeltünk a hittanokon, hogy Isten szereti a feketéket, kínaiakat, fehéreket, de rengeteg emberen azt láttam, hogy pletykál, mocskolódik a templom kapuin túl. A saját nagyanyám is! Elborzasztott. Nem az alapelvvel van a baj, mert azoknak a lapozós könyveknek pont az volt a mondanivalója, hogy nem baj, ha más vagy, hanem azzal van baj, hogy az emberek nem gondolkodnak. Az alapelv a szeretetre épül, csak ügyesen manipulálják az embereket, hiszen míg gyerekként a bőrszín különbségekről beszélnek, kamaszként már arról, milyennek kell lenni, felnőttként pedig arról, hogy akkor fogadhatsz el és szerethetsz valakit nyugodtan, ha az pontosan azokat az elveket követi, mint te. Na ez nekem betette a kaput.
Én úgy érzem, jó nevelést kaptam. Tisztelettel bánok az embertársaimmal, odafigyelek rá, amit nekem mondanak, udvariasan válaszolok, kérdezek, nem mászom senkinek az arcába, nem nyomulok. Persze nekem is vannak rossz napjaim, amikor türelmetlen és ingerült vagyok, ezért elhajtok valakit melegedni, de később bocsánatot szoktam kérni, vagy ha azt nem is, megbánásom jelét adom. Ha kérek valamit, akkor a "kérem" vagy a "légyszíves" szót használom, ha kapok valamit, megköszönöm, ... Nem érzem rossz embernek magam. Szerintem ezek a normák azok, amiket fontos megtanítani egy gyereknek, hogy ezen felül hogy kell élni... Tapasztalja ki, neki hogy jó.
Elég sokat kínlódtam önmagammal. Tizenhat évesen már el akartam költözni otthonról, pirszinget, tetoválást akartam és befesteni a hajamat, feltűnő ruhákban járni, üzeneteket hordozó szimbólumokat hordani... Tizenhat évesen, a lázadásom kezdetén, így visszatekintve elég fura voltam. =)
A hajam a fenekemig ért, nem vágattam le, mert a nagyanyám mindig Kleopátra-frizurát vágatott nekem és ezzel dacoltam ellene, meg mert szerettem, ha Anya befonta, no meg egyszerűen nem volt elképzelésem róla, mit akarok a hajammal, egyszerűbb volt megmosni, megszárítani és összefogni, ha túl hosszú, vágni belőle, sőt, élveztem, hogy mások megdicsérnek a hajamért.
Szemüveges voltam, kicsi gyerekkoromban kezdtem hordani, de meg akartam tőle szabadulni, mert utáltam mindig törölgetni, életem során több szemüveget is törtem el különféle, többnyire nevetséges módon. Egyen apu átment kocsival, egyet a barátném lepofozott rólam szó szerint, egyre Bene ült rá... XD Csak hogy párat említsek. =D Viszont volt egy évem, amikor nem kellett szemüveg és rettegtem nélküle, úgy éreztem, megszűnt a védőfal köztem és az emberek közt, zavart, hogy közvetlenül a szemembe fújt a szél. Mikor visszakaptam, szinte megváltás volt, többet nem panaszkodtam, hogy bepárásodik, vizes lesz, le kell törölni róla a port vagy a maszatot. Aztán jött az ominózus IchiGos mozi, amin Bene ráüt a szemüvegemre, azóta meg nem volt sem igazán akaratom egy újra, sem egy kisebb vagyonom rá. =)
Nem szerettem a gyűrű gondolatát az ujjamon, mivel lányosnak találtam és én nem akartam lányos lenni, de középsuliban megtetszett a hüvelykujjon hordott színváltós gyűrű. Mindig megfogta az ujjamat, mégis olyan büszkén viseltem, mert úgy tudtam, hogy a leszbikusok szokták ott hordani a gyűrűt.
Fura tizenhat éves voltam, legalábbis innen, a huszonöt küszöbén kifejezetten furának találom. De nem bánok semmit, a leghülyébb hülyeségeket sem, mert minden kellett ahhoz, hogy olyan legyek most, amilyen vagyok.
Visszatérve a könyvre... Remek! Úgy röhögök rajta...