A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fejlődés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fejlődés. Összes bejegyzés megjelenítése

2026 első öt hónapja

Annyiszor akartam már visszatérni a blogoláshoz az elmúlt években... 2022 egész jól ment egy darabig, aztán a szándék ugyan megvolt, de a kapacitás valamiben mindig hiányzott. A tavalyi teljesítményemért a munkában jutalmat kaptam, ami olyan csinos összeg volt, hogy meg tudtam belőle venni álmaim laptopját - egy Katana, színesen világít a billentyűzete és hasít. Tudom, hogy pár éven belül a gamer gépek között elavultnak fog számítani, de nem foglalkozom ezzel, nekem minden igényemet valószínűleg csodálatosan ki fogja elégíteni. Hajnaut nem teljesen nyugdíjaztam, mert még nem mentettem át az adatokat róla az új csodára, Akalira.

Az elmúlt két évben eléggé megváltozott az életem. A pszichológusommal való munka sok előrelépést, fejlődést és megértést hozott, ám rájöttem két év után, hogy vagy egy mélyebb tudású szakemberre van szükségem, vagy pedig más módszerre. Utóbbi mellett döntöttem - családállítás, belső utazás, előző életi utazás, bábus stratégiai állítás, tarot irányba indultam, több módszert tanultam vagy tanulok is. Rég lelkesített ennyire bármi a karrier íven. Azt hiszem, az a legalább nyolc éves ciklus kezd a végéhez érkezni, ami alatt Istent kerestem. Deonon keresztül indult, majd 2018-ban mama révén folytatódott, mikor a konfirmációs anyagát gépeltem, 2020-ban eljutottam oda, hogy a radixomat kinyomtatva vörössel kihúztam azt a háromszöget, amiről az asztro tanár a fogát szívva annyit mondott, ez aztán a nehéz életpálya, és aláírtam, hogy "Kell legyen Isten!", mert annyira úgy éreztem, semmi értelme az életemnek. Azt hinné az ember, hogy amikor kijön önmaga sötét középkorából, akkor jobb lesz, de nem, akkor újra kell definiálni a legtöbb dolgot, szép lassan szembesülni kell azzal, min ment keresztül és fel kell dolgozni... Fél évtizedig az volt a motivációm az életre, hogy "ha boldog nem lehetek, legalább a szeretteimnek ne okozzak fájdalmat", ami egy sehova se tartó út. Volt olyan pillanat ebben a kábé öt évben, amikor úgy éreztem, legszívesebben kiugranék a kilencedikről és olyan is volt, amikor megmondtam a tőlem egyre jobban elhidegülő pasimnak, hogy ha rájövök, hogy megcsal, álmában ledöföm. Nem tudom, hogy tényleg képes lettem volna-e erre, de azt gondolom, mindannyiunkat érnek olyan pofonok, mind kerülünk olyan demoralizáló helyzetbe vagy időszakba, amikor ennyire sötét gondolataink vannak, és azzal, hogy tabusítjuk ezeket a gondolatokat, csak betemetjük a lelkünk földjébe, ahol vagy lebomlik, mint egy holttest, vagy pedig megmérgezi a lelket. Oké beszélni róla. A pszichológia is alátámasztja, hogy kibeszélni magunkból a sötét, fájdalmas, félelmetes gondolatokat, emlékeket gyógyító hatású.

Sokszor hiányzott a blogírás. Naplózni a gondolataimat, érzéseimet rendezetté és kezelhetővé tette a belső világomat. De sokáig gondolni se tudtam rá, hogy leüljek. Nem szántam időt pötyögni, mert tisztában voltam vele, hogy jó esetben fél óra, de sokkal valószínűbb, hogy órákig fog tartani. Borzasztó módon felpörgött az életem - heti két zumba, egy gyógytorna, heti egy tarot óra, havi egy családállítás oktatás, Marci elkezdte rendezvényekre vinni a boltját, én elkezdtem dolgozni saját vállalkozáson... És közben ugyanúgy akarok törődni Timivel, a barátaimmal, énidőt akarok meg játszani, ... Ami viszont eléggé agyoncsapott, az a melóban történt. Belengedtek nekem egy pozíciót, leültem T-vel megbeszélni, aki azt mondta, hogy minden marad, csak egy kis fizuemelésre lehet számítani, ha átkerülök új poziba és céghez. Nemhogy a fizuemelés nem valósult meg, de elveszítettem a lehetőséget, hogy a támogatott vizsgálatokra járjak a Medicoverbe, ráadásul egyedül én, mindenki másnak van bérből levonás nélkül, kiestem a segélyezési rendszerből, elvesztettem a szakszervezetet magam mögül abban a formában, ahogy korábban volt, ... Nem szépítem, kifektetett. És ha ez nem lenne elég, egy 12 fős irodába kerültem, ahol háromféle rádióműsort hallok, az asztaltársaságom nem bírja a lámpafényt, úgyhogy egész nap sötétben ülünk, a témák pedig, amikről beszélgetnek az irodában: unokák, gyerekek, főzés, bevásárlás, ki hogy készül egy ünnepre, időjárás, utazás. No comment. Sőt, a korábbi csoportom számára már szinte nem is létezem. 

Yearcompass - 2023

Az előző posztban összeszedtem az előző év eseményeit és élményeit, most haladok a megszokott módon a Yearcompass szerint tovább.

Erről szólt az előző évem:

  • Magánélet, család:
    Kissé úgy érzem, hasonló a helyzet, mint három évvel korábban - lezárult egy kapcsolatom és teljes újrakezdést igényel tőlem a magánéletem, rájöttem magammal kapcsolatban dolgokra, amiket nem érvényesítettem megfelelően, állok a pusztaságban, valamerre mennem kell, mert kifogyóban a vizem, de még ha a Nap állásából be is tudom lőni, melyik égtáj merre van, fingom sincs, merre induljak, mit hol találok. Csúcs. Mamával egész jól alakult a kapcsolatom, néha felhívtam, voltam nála kint sütni, bár az eléggé aggaszt, hogy azt mondta év végefelé, hogy elfáradt és valahogy az az érzésem, rám számít.
  • Karrier, tanulmányok:
    Bevallom teljesen belefáradtam az álláspályázatokba, az év második felében már visszautasítást se kaptam, így a befektetett energia végképp bukottnak tűnik. Utólag megbántam, hogy programozást mentem tanulni angol helyett, a nyelvfrissítés valószínűleg előrébb vinne, bár közel sem annyira, mint amennyire a programozás vitt volna, hogy ha elérem vele a remélt sikert. Patthelyzet.
  • Barátok, közösség:
    Az őrülten pörgő nyár ellenére úgy érzem, lejjebb redukáltam a barátságra fordított energiaszázalékom, ami kettős érzést vált ki belőlem. Egyrészt mindig a baráti bázis volt a védőhálóm és a menedékem, másrészt túl nagy arányban erre fókuszáltam ahhoz képest, magamra mennyi figyelmet fordítottam.
  • Pihenés, hobbik, kreativitás:
    Kreativitás síkon eléggé leálltam, a Kettőből eggyel sem foglalkoztam úgy, ahogy szerettem volna, ami frusztrált, de képtelen voltam figyelni és nyomatni. A pihenéssel szélsőséges voltam, hol alig aludtam és egyik programról a másikra mentem, hol fél napot átaludtam vagy átlustálkodtam egy-két napot.
  • Fizikai egészség, erőnlét:
    Nyáron az edzés nagyon jól esett és nagyon jót is tett, látható és érezhető volt a hatása, a suli viszont megvágta a salsához való kedvem. Ez valami, amivel csendben küzdök azóta is. A lady style órák nagyon hasznosak voltak, bármennyire is félhullaként értem haza utánuk, viszont miután átkerültek hétvégére és már nem csak Reni, vagy csak Reni és Bogi tartotta, elvesztettem iránta a lelkesedésemet.
  • Mentális egészség, önismeret:
    Úgy érzem, fontos dolgokat túrtam elő a lelki földemből és sikerült elérni, hogy a zárolt részlegbe tett dobozok is felszínre kerüljenek. Az, hogy Ferivel oda és úgy futott ki a kapcsolatom, ahova és ahogy, példásan mutatja, hogy még mindig nem dolgoztam fel a traumáimat, nem javítottam eleget a mintáimon, az a két dolog pedig, ami az év utolsó hetén előjött, ijesztő volt és egy remek lehetőség rá, hogy végre ezzel is foglalkozzak. Imádtam családállításon a gyökereim mélyebb megismerését, a generációs traumák és minták oldását, szerintem abszolút szükségem volt rá, mert veszélyes irányba terelt a két nagyon emlékezetes eset.
  • Meghatározó szokásaim:
    Felvettem a szokásaim közé a teázást, amivel ugyan nagyon sok cukrot viszek a szervezetembe, ami tudom, hogy nem jó, viszont maga a szertartás örömet és egy kicsi nyugalmat okoz számomra. Az Instagramom priváttá tétele rengeteg felesleges frusztrációtól kímélt meg, bár azt gondolom, ez nem marad így örökké. Sajnos nem angoloztam, ahogy azt elterveztem, ám bármennyire is bánom, belátom, hogy nem maradt rá kapacitásom, a kapcsolati és lelki folyamataim teljesen elvittek magukkal, amire szükségem is volt - persze nem a szartornádókra, lufira, körhintára...
  • Egy szebb holnap:
    Lecserélni az éltető motivációmat.
Hat mondat az előző évemről:
  • A legbölcsebb döntés, amelyet meghoztam... hogy elkezdtem követni a belső hangot, megyek a saját fejem után, hiszek abban, hogy az utak, amiket látok, léteznek.
  • A legnagyobb lecke, amit megtanultam... hogy a lavírozás és a magam kára árán is más boldogságát szem előtt tartani a legrosszabb, amit tehetek.
  • A legnagyobb kockázat, amelyet vállaltam... hogy lementem valakihez Balatonra, akivel addig egyszer találkoztam és hogy nem saját pénzből belevágtam egy tanfolyamba.
  • A legnagyobb meglepetés az évben... Vas, ezt ragozni sem kell. Bár öcsém is odatette magát nyaraláson érzelmi téren.
  • A legfontosabb dolog, amit másokért tettem... azt mondják meg ők, mert én nem érzem úgy, hogy 2023-ban különösképp odatettem volna magam ezen a téren.
  • A legnagyobb dolog, amit befejeztem... azt elég nehéz elmagyarázni, de egy hozzáállásbeli változásra kell gondolni.
Hat kérdés az előző évemről:
  • Mire vagy a legbüszkébb? Igazából arra, hogy ép ésszel kibírtam a tavalyi évet...
  • Ki a három ember, aki a legnagyobb hatással volt rád? Timi, Robi, Vas
  • Három ember, akire a legnagyobb hatással voltál: Vas
  • Mi az, amit nem sikerült befejezned? Kettőből egy 2027-es évet.
  • Mi a legnagyobb dolog, amit felfedeztél magadban? Elismerés magam irányába.
  • Mi az, amiért a leginkább hálás vagy? Timi és Robi iszonyúan sokat tett értem tavaly is, nekik elmondhatatlanul hálás vagyok.
A három legnagyobb teljesítményem:
Az egyik a java suli, mert bármennyire is belebuktam, embertpróbáló volt lenyomni munka mellett, hiszen házit is írtam, programokat szerveztem, és finoman szólva nem volt a legjobb időszaka az életemnek. Szerintem elég jó voltam szervezésben, sok dolgot csináltam, jókat randiztunk a barátnőmmel, remek helyekre jutottam el. A másik nagy teljesítményem, hogy valahogy mindig felszínre jöttem, mikor beszívott a kürtőbe az áramlat.

Mit tettél azért, hogy ezeket az eredményeket elérd? 
Kihoztam magamból, amit bírtam.

Kik és hogyan segítettek abban, hogy ezeket az eredményeket elérd?
Mellettem voltak, támogattak, segítettek, jó mondatokat mondtak ki jó időben, rávezettek dolgokra.

A három legnagyobb kihívásom: javítani a hozzáállásomon, szemléletmódomon, felvállalni a féltett érzéseimet, megtalálni a hitem.

Ki vagy mi segített abban, hogy ezeket a kihívásokat legyőzd?
Ugyanazok, akik az elért eredményeimben segítettek.

Mit tanultál magadról ezekkel a kihívásokkal való megküzdés közben?
Hogy még mindig túl makacs és büszke vagyok, ami nem mindig jó?

Megbocsátás:
Szörnyen haragudtam Ferire, mert a lavírozásával sokat elvett tőlem, de elkezdtem neki megbocsátani és továbblépni.
Megharagudtam a srácra, aki ghostingolt, viszont megbocsátás helyett egyelőre némi megvetéssel továbbléptem. Valószínűleg elveszik majd az ügy relevanciája, elmúlik teljesen a harag, ennyi.
Beles eléggé megbántott, számomra egy törést jelent ez a barátságunkban és mivel nem érzem fairnek a helyzetet, haragszom rá.
Neheztelek Vikire, mert kalapból előhúzható nyúlnak tart, az univerzális trükkre, amikor épp nincs kéznél más.

Elengedés:
Elsősorban a sikertelenség érzetét és azt a mondatot, hogy "nem vagyok elég jó", mert az komolyan gátol. Még lesz dolgom a tavalyi év elengedésével, de ez a fő csapásirány.

Az elmúlt évem három szóban:
Oldás, pokoljárás, életöröm.

Az elmúlt évem könyvének/filmjének címe:
Aki dudás akar lenni...

Búcsú a 2023-es évtől:
Legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra, de túl sokat adott is ahhoz, hogy egyértelműen utáljam.

Yearcompass - 2023

Kicsit korábban akartam ezzel foglalkozni, de eléggé belemerültem az írásba. Nicoval és Stumpyval folytatjuk a Kettőből egyet. Ebből ti még nagyon sokáig nem fogtok érzékelni semmit, mert 2029-ben járunk már a sztorival és a blogra való feltöltés is kissé megakadt. ^^;; Tervezem idén visszavezetni az életembe, mert szeretném összerakni a sztorit.

Yearcompass - 2023

Hogy néz ki az előtted álló év? Mi minden történhet ideális esetben? Mitől lesz jó?
Úgy érzem, hogy a következő etap magában foglalja ezeket a dolgokat.

Erről szól a következő évem:
  • Magánélet, család:
    Önmagam újraírása és az ebből adódó változások beiktatása lesz a cél. Szeretnék pár kérdésben önvizsgálatot és önfejlesztést végezni, mert van bennem egy belső késztetés változtatásra bizonyos dolgokon.
  • Karrier, tanulmányok:
    Fejlődni szeretnék és új vizekre evezni. Új tanulmány és egy szupi munkahely is tervben van.
  • Barátok, közösség:
    Szeretnék új embereket megismerni. Folytatni szeretném a salsát és a bachatát. Mind a kettő sokat ad hozzá az életemhez. És ha elindul a lady style óra, azon is ott akarok lenni, mert akkorát dobott a mozgásomon és a táncban való magabiztosságomon, hogy az nem igaz.
  • Pihenés, hobbik, kreativitás:
    Az írást szeretném komolyabban csinálni, végre bepótolni az elmaradt, de ígért posztokat és folytatni a Kettőből egy összerakását. Többet szeretnék kirándulni városokban és a természetben is.
  • Fizikai egészség, erőnlét:
    Szeretnék otthon is edzeni, hogy teljesen elégedetté váljak mind a kinézetemmel, mind a teherbírásommal. 
  • Mentális egészség, önismeret:
    Folytatom a pszichológusommal a munkát és gondolkodom rajta, hogy ilyen irányban is új vizekre kéne evezni.
  • Meghatározó szokásaim:
    Otthoni timemanagement kialakítása és betartása.
  • Egy szebb holnap:
    Egyelőre passz.
Mágikus hármasok következő évre:
  • Ezt a három dolgot fogom magamban szeretni: vidámság, erő, céltudatosság
  • Ez a három dolog érett meg arra, hogy elengedjem: jófiú/jókislány szerep, teljesítménykényszer, bizonytalanság mások szeretetében
  • Ezt a három dolgot szeretném a legjobban elérni: elégedettség, kiegyensúlyozottság, sikerélmény
  • Erre a három emberre tudok majd a nehéz pillanatokban támaszkodni: Timi, Bogi és Feri. De igazából sok másra is.
  • Ezt a három újdonságot merem majd fölfedezni: mit vett el és mit adott az elmúlt 15 év, mit szeretnék visszaemelni és mi az, ami a komfortzónámon kívül van egyelőre, de magamévá szeretném tenni
  • Erre a három dologra lesz erőm nemet mondani: nekem kényelmetlen baráti programok, megalkuvást követelő álláslehetőségek, félelem attól, hogy csalódást okozok másoknak
  • Ezzel a három dologgal teszem otthonosabbá a környezetem: megcsinálom végre azt a díszítést, amit kábé egy éve terveztem el és felrakatom Ferivel a polcot a gépem fölé; nagyobb rendet tartok; kiteszek képeket
  • Ezt a három dolgot minden reggel megcsinálom: vízivás, nyújtózás és átmozgatása a testemnek, fogmosás
  • Ezzel a három dologgal kényeztetem a testemet rendszeresen: bőrápoló termékek, masszázs, testmozgás
  • Erre a három helyre látogatok el: Nyakaskő, Természettudományi Múzeum, Lillafüred, Szeged
  • Ezen a három módon kapcsolódom többet a szeretteimhez: karácsony előtt végre feladom azokat a kurva képeslapokat és elküldöm végre azt a két csomagot, többet igyekszem telefonálni, tanulok ajándékozni
  • Ezzel a három ajándékkal jutalmazom a sikereimet: valami finom édesség, emléket állítok neki IG-n, valami pihentető és szórakoztató tevékenység
Hat mondat a következő évemről:
  • Ebben az évben azt nem halogatom tovább, hogy... szembenézzek azzal a bizonyos másfél évvel és hogy a lelki bántalmazások, amiket átéltem, milyen csapokat zártak el, milyen ajtókat zártak be.
  • Ebben az évben abból merítem majd a legtöbb erőt, hogy... túl sok rosszat túléltem már, mégis erős maradtam és tudtam belőle végül profitálni.
  • Ebben az évben akkor leszek a legbátrabb, amikor... annak ellenére a saját vágyamat követem, hogy az másnak nem jó.
  • Ebben az évben akkor fogok igent mondani, ha... teljesen biztos leszek benne, hogy igent akarok mondani.
  • Erre az évre azt tanácsolom magamnak, hogy... mindenem megvan egy boldog élethez, csak találjam meg az irányt, ami mentén kiteljesedhetek.
  • Ez az év számomra azért lesz különleges, mert... folytatom a 2019-ben kitűzött cél felé vezető utat, nem a túlélésről fog szólni.
Az én szavam a következő évre: hit

Titkos kívánság: rengeteg bensőséges, intim, szexi helyzet.

Yearcompass - 2022

Az előző posztban összeszedtem 2022 eseményeit és élményeit, most haladok a Yearcompass szerint tovább.

Erről szólt az előző évem:

  • Magánélet, család:
    Részben az elkülönülésről a családomtól, részben a magamra találásról. Ferivel szerintem szépen épült a kapcsolatunk, elkezdtünk felállni a covid és a munkanélküliség okozta sivárságból.
  • Karrier, tanulmányok:
    A legnehezebb vonalam. Elkezdtem ismételni az angolt, kitaláltam, hogy csoportos fitness instruktor leszek, de bebukott a projekt, ezután összeszedtem egy csomó mindent, ami a pszichológus szakhoz kell, majd egy olyan lehetőséget libbentett fel a szemem előtt Benedek, ami elvitte a fókuszt a régóta dédelgetett álomról. A melót hagyjuk, így is túl őszinte voltam már.
  • Barátok, közösség:
    Elég sok csalódás ért, de talán elkezdtem reálisabban látni a körülöttem lévőket, így elkezdtem átrendezni a viszonyokat. Volt, akivel elszakadt a barátság, melyet már nagyon régóta az én szentimentalitásom, reménykedésem tartott csak fenn, és elkezdtem új kapcsolatokat létrehozni, illetve régi barátokkal újrakapcsolódni.
  • Pihenés, hobbik, kreativitás:
    Sajnos nem írtam idén egy történetet sem. Mármint de, egyet Timinek vázlatosan, és most jut eszembe, hogy nem fejeztem be, pedig akartam. Az írásra nem maradt lelkierőm, de a festés és a szövés jólesett.
  • Fizikai egészség, erőnlét:
    Nem sportoltam és mozogtam annyit, mint szerettem volna és szerintem a covid hajlamosított a légúti fertőzések elkapására, de a salsa és a bachata nagy szerelem lett, imádtam az aerial yogát és a nagy térrel a szoba közepén végre lehetőségem nyílt itthoni edzésre, amit szeretnék is csinálni jövőre.
  • Mentális egészség, önismeret:
    Hát... nem mondom, hogy jól érzem magam. A pszichomókusommal szépen dolgozunk a lelki sebeim gyógyítgatásán, de a melóhelyeim miatt rengeteget stresszeltem, a hajam rettenetesen hullott, sok rémálmom volt idén, rengeteget kattogott az agyam, hogyan lehetne kijutni ebből a kilátástalanságból.
  • Meghatározó szokásaim:
    Ami egész évben elkísért, szerintem olyan nincs. A hideg idő beálltával visszatért a reggeli teázás, meg az a pár növény, ami életben maradt ebben a lakásban, valahogy még mindig él.
  • Egy szebb holnap:
    Őszinte, mély, fontos beszélgetések.
Hat mondat az előző évemről:
  • A legbölcsebb döntés, amelyet meghoztam... az volt, hogy határokat húztam a baráti szférában és majdnem mindenkit távolabb helyeztem a középpontomtól.
  • A legnagyobb lecke, amit megtanultam... Nem jut eszembe ilyen. Voltak tanulságos helyzetek és nagy felismerések ebben az évben is, de ilyen legnagyobb lecke jelzőt egyikre se aggatnék.
  • A legnagyobb kockázat, amelyet vállaltam... hogy folyamatosan kerestem jobb munkahelyet.
  • A legnagyobb meglepetés az évben... inkább csalódás volt és hátba szúrva éreztem magam.
  • A legfontosabb dolog, amit másokért tettem... talán ezt nekik kellene megmondaniuk.
  • A legnagyobb dolog, amit befejeztem... a rettegést, hogy mi fog történni a pszichológusnál?
Hat kérdés az előző évemről:
  • Mire vagy a legbüszkébb? Hááááát... Szerintem arra, hogy még nem kaptam idegösszeroppanást. Nincs semmi különösebb, amitől a büszkeség érzését érezném. Ami büszkévé tett volna, abba belebuktam.
  • Ki a három ember, aki a legnagyobb hatással volt rád? Csak három? Rám rengetegen voltak idén nagy-nagy hatással és hálás is vagyok érte valamennyinek.
  • Három ember, akire a legnagyobb hatással voltál: Nana, Bogica
  • Mi az, amit nem sikerült befejezned? Például azt a sztorit Timinek. Vagy a harminc napos témázgatást. Teljesen a körömrágást se, de egész jó szinten vagyok ebben.
  • Mi a legnagyobb dolog, amit felfedeztél magadban? Erő.
  • Mi az, amiért a leginkább hálás vagy? A sok figyelemért és szeretetért, amit kaptam.
A három legnagyobb teljesítményem: idén inkább azzal foglalkoztam, hogy kipróbáljak új dolgokat és elavult kapcsolatokat tegyek le, hogy dolgozzak magamon és a sérüléseimen, hogy kitaláljam, mihez akarok kezdeni, és új kapcsolatokat hozzak létre.

Mit tettél azért, hogy ezeket az eredményeket elérd? 
Dolgoztam önmagamon és engedtem az érzéseimnek.

Kik és hogyan segítettek abban, hogy ezeket az eredményeket elérd?
A pszichológusom a terápián elég nagy segítség volt, de mint említettem már, rengeteg támogatást kaptam.

A három legnagyobb kihívásom: megtanulni lavírozni egy új bántalmazó főnökkel szemben, csendben maradni egy olyan helyzetben, amiben sírva ordítottam volna, a falmászás.

Ki vagy mi segített abban, hogy ezeket a kihívásokat legyőzd?
Pszichomókusom, Bogica, Timi, Feri és Hollódombi.

Mit tanultál magadról ezekkel a kihívásokkal való megküzdés közben?
Hogy rosszul alapoztam meg korábban dolgokat az életemben, amiket helyre kell tennem egy egészségesebb és boldogabb élet érdekében.

Megbocsátás:
Haragszom anyura, de van bennem közöny és vágyakozás is. Egyelőre nem tartok ott, hogy megbocsássak.
Haragszom magamra és tanulom megbocsátani magamnak a vétkeimet.
Haragudtam egy barátnémra, amiért igazságtalan és figyelmetlen volt velem, bírtált és megbántott, de szép lassan felülemelkedtem rajta. Mindenki lehet hülye, legközelebb szólni fogok neki egy ilyen esetnél, hogy ácsi, azért gondolja ezt újra.
Haragszom nagyon mélyen valakire, de nem beszélhetem meg vele és azt sem tudom, ha megbeszélném, ha nem, hova fog ez a dolog kifutni.

Elengedés:
Erről egész sokat írtam, nem emelném ki újra.

Az elmúlt évem három szóban:
Fasz se tudja. Valahogy biztos lesz. Menni kell előre.

Az elmúlt évem könyvének/filmjének címe:
Előkészületek

Búcsú a 2022-es évtől:
Adj jobbat abból, amit elvettél.

Amit 2020-ban tanultam

Még mindig #BloggerKépzős téma, és bár korábban egész sokat beszéltem/írtam IG-n arról, hogy mit tanultam 2020-ban, mit kaptam attól az évtől, egy év távlatából szeretném összefoglalni, meg itt is.
Előző évben szembe találtam magam azzal, hogy igenis többszerelmű vagyok és a párkapcsolat, amiben élek, korlátoz, jövőtlen és minél jobban önmagammá akarok újra válni, annál jobban igyekszik összetörni. Szörnyű érzés volt erre rájönni, arra viszont nagyon felszabadító, hogy nem csak tudok több embert szeretni, de szerethetek. Miért ne tehetném? Mindigis ilyen voltam, csak megpróbáltam bekorlátozni magam, hogy elfogadhatóbb legyek mások számára, illetve úgy gondoltam, ez a dolog lehetetlenné teszi egy egészséges, normális, jövőbe mutató párkapcsolat kialakítását. Utólag látom, hogy a saját mechanizmusom gátolt abban, hogy sokkal előbb kilépjek ebből a kapcsolatból és hogy olyan emberrel kössem össze magam, aki rendelkezik egészséges önbizalommal, igénye van énidőre, van saját baráti köre, szorongás nélkül meg tudok vele jelenni bárhol és szorongás nélkül el tudok menni bárhová nélküle. 2020 ennek az útnak a kezdete volt.
 
A cég, ahol dolgoztam, átköltözött a város másik végébe, másfél órás utazótávra tőlem. Az új iroda kényelmetlen volt számomra, valahogy olyan mentális változás vette kezdetét, ami demoralizáló és romboló volt, aztán beütött a covid, egy akkor még ismeretlen járvány, ami pánikreakciókat váltott ki az emberekből, az egyik kolléganő elment szülési szabadságra (félreértés ne essék, nagyon örülök, hogy összejött nekik a gyerek és egészségesek, boldogok)... Minden nagyon gyorsan, koncentráltan történt, három hónap alatt gyakorlatilag a lábam alól kihúzott szőnyegként tűnt el a stabil, megszokott közegem. Február 20-án végleg szakítottam chrisszel (november végén is szakítottam vele egyébként, csak a karácsonyi időszakot nem akartam felrúgni és ezzel ellehetetleníteni a magunk és a családjaink életét), négy nappal később jártam azon a korábban említett, szörnyű pszichológusi kezelésen, majd alighogy csillapodott a pánik bennem, mindenféle korlátozást kezdtek bevezetni az országban a járvány miatt és felhívatott a főnököm, hogy úgy értesült, le fogják zárni Budapestet és ha nem tudok bejárni dolgozni, vagy szabira ír ki, vagy fizetés nélküli szabira. Ezt én nem engedhettem meg magamnak, ezért másnap bőröndbe raktam a legszükségesebb holmim és odaköltöztem Timiékhez. Az az egy hónap, amíg velük laktam, életem egyik legharmonikusabb és legbékésebb időszaka volt, olyan dolgokat hozott elő belőlem, amik meghatározták, hogyan akarom folytatni az életem, mit akarok elérni. Mentőöv volt egy olyan párkapcsolat vége után, amibe nagyon sokat fektettem, amiben túl sokáig hittem, ami teljesen behálózott és kissé elvakított. Eközben chris óriási cirkuszt csinált a hátam mögött, amiről egyedül Bogica szólt azok közül, akik tudtak a dolgokról, és amikor felhívtam christ, hogy mégis hogy képzeli, hogy olyanokat mond az egyik legjobb barátnőmnek, még neki állt feljebb, majd később valahogy mégis békültünk egy kicsit. Undorító gerinctelenségnek tartom, amit művelt, elásott, akinél csak tudott, kihasznált engem és a családomat is, végül amikor azt mondtam, nincs szükségem rá, én aztán nem fogok bizonygatni semmit és nem nekem kéne tepernem, megalázott és elviharzott. Elvárta volna, hogy a porban csússzak utána és mivel nem tettem, mélységesen sértve érezte magát. Nagyon durva... Közben március közepén Csigusz elém állt, hogy öt éve vár rám és egy olyan kapcsolat vette kezdetét, ami nagyon meg volt érzelmileg alapozva, de mindkettőnktől sok munkát és nyitottságot kívánt. Jó kapcsolat volt, szeretettem benne lenni. Ő kezdte megnyugtatni a lelkem, támogatott férfi párként, hogy önazonosan intézzem a dolgaimat, maradéktalanul megbízott bennem.
 
Iszonyatosan sokat bőgtem 2020-ban, sokkal többet, mint amennyit aludtam. Április elején odaköltöztem albérletbe Talyhoz és Kikkihez, elkezdtem rendszert kialakítani, és rengeteg időm volt magammal, főleg, hogy a munkahelyem is átállt home office-ra. Szóval az első félévben azt köszönhettem ennek az évnek, hogy elkezdhettem önmagam lenni, rendszert kiépíteni, megtapasztalni olyan dolgokat, amikre vágytam, mérhetetlen sok bizalmat és bennem való hitet kaptam a barátaimtól, és elkezdhettem feldolgozni mind chris, mind bene által hátrahagyott sérüléseket. Nyilván a családom hozzám-állása rettenetesen fájt és érthetetlen volt számomra, anyuval is egyre rosszabb lett a kapcsolatom, mert nem akarta belátni, hogy igazam van és az én helyemben valószínűleg ő is, de bármelyik értelmes nő ugyanúgy útilaput kötött volna chris talpára, hogy olyan embert vett a pártfogásába, aki velem nagyon rohadék módon elbánt, mintha soha nem is szeretett volna, és hogy ennek ellenére én nem azt kértem, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot, hanem hogy engem helyezzen az első helyre a fontossági, érzelmi közelségi, lojalitási sorban. A fájdalom és a konfliktusok csak rakódtak rám, én dobozoltam be őket, mert már túl sok volt számomra ahhoz, hogy még azt is próbáljam feldolgozni. A túlélésért küzdöttem, de szó szerint. Még írni sem írtam, még bele sem kezdtem egy történetbe sem.
 
2020-ban nagyon sok új dologban próbáltam ki magam. Sütöttem cipót, elkezdtem kommersz ételeket készíteni, mint a rakott krumpli, újrakezdtem a festést, otthon edzettem, ring fiteztem és just dance-eltem Talyval, kaptam egy csomó holmit barátoktól, így a ruhatáram is lecserélődött, akkor kerültek hozzám a deguk, és valamikor áprilisban rendszeresedett be a Ferivel való traccspartizás. Nyáron végre buliztunk egy nagyot és anya is felhívott a szülinapomon, ami azért volt nagyon fura, mert úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, megjöttek a várva várt Poli Hero Dice kockáim, levágtam rövidre a hajam és gyönyörűek voltak a növényeim, már alig tudtam őket hova tenni. Életemben először összetört egy telefonom és megvolt életem leggyorsabb partnerváltása, majd összeköltözése valakivel.

Összefoglalva, amit ez az év adott nekem: tükröket, kapaszkodókat, teret, időt magammal és rengeteg lehetőséget, hogy önmagammá váljak és szeressem magam. Nem azt mondom, hogy leszámoltam minden kétellyel és fájdalommal, de úgy érzem, annyira mélyre már nem tudnak lökni ezek a múltbéli dolgok, mint addig, és ez már nagyon jó állapot.

Út önmagamig

Végül nem írtam. Nem írtam semmit. Azok az érzések, gondolatok, történések, amiket le kellett írnom, nem voltak publikálhatóak. Nagyon nehéz másfél-két évem volt, az életem fokozatosan tönkrement, majd gyorsuló ütemben zuhantam a padló felé. Csattantam, széttörtem, de a falka szeretete, kitartása erősebbé és biztosabbá tett dolgokban, mint amilyen addig voltam valaha.

Otthonról hoztam magammal a két legnagyobb félelmemet: hogy akiket szeretek, azok igazából nem szeretnek és hogy engem nem lehet eléggé szeretni, mert sosem lakom jól, a szívem egy lyukas kancsó, amiből kifolyik a beletöltött szeretet, ezért idővel mindenkinek a terhére leszek. Utóbbit anno az első csajom vetette a szememre, valahogy akkor lett formája a félelemnek. Hordoztam magamban és rettegtem, hogy ha nem vagyok elég jó, érdekes, odaadó, figyelmes, ..., akkor beigazolódik és elveszítem azokat, akikre építettem.

Utólag látom, hogy kiszabadultam egy bántalmazó kapcsolatból és belekerültem egy másikba. Nagyon sokáig azt mondtam, Krisz nem rossz ember, csak a démonai és a sérülései irányítják, de több, mint egy évvel a végleges szakításunk után, látva, hol tart most és miket tett, miután különmentünk, nem tudom tovább áltatni magam ezzel a szöveggel. Imádtam őt. Ő úgy gondolja, nem, de ez is csak azt bizonyítja, hogy nem ismert engem eléggé. Meg akartam változni, hogy tökéletes legyek számára. Amikor szerelmes vagyok valakibe és az erőfeszítéseimmel magam ellen megyek, nem érzem, mennyire nagy marhaság, amit csinálok. Hogy ha meg kell változnom valakiért, akkor annak a kapcsolatnak semmi értelme. Hogy képtelen vagyok alapjaiban megváltozni, ahhoz nem elég az elhatározás, arra csak egy letaglózó, súlyos tragédia képes, hogy kicserélje az embert. Így lett a közös öt évünk tánc üvegszilánkokon meztélláb. Amikor nem álltak a talpamba a szilánkok, elvarázsolt a zene és a hangulat, a közös hülyéskedések, a szerelmi flow, a kellemes dolgok. De amikor belém hasított a fájdalom, végtelenül tudtam gyűlölni magam. Néha meg akartam halni, mert úgy éreztem, nincs remény, hogy velem van a baj. Igazából azzal volt a baj, hogy nem fogadtam el magam és nem jelöltem ki, meddig megyek el valaki másért, mi az, amit magamért kell megtennem.

Betöltöttem a 30-at és azt adtam magamnak ajándékba, hogy önmagam leszek. Akkor is, ha ez csak nekem felel meg. Megváltoztattam a polgári nevem. Felvettem a Liát, mert a személyiségem alapkövévé nőtte ki magát a kreatív énem. A barátaim nagy része amúgy is így szólít, mert az írós nevemmel ismert meg. Mert engem ismert meg, az írásaimat, a hobbijaimat, a gondolataimat, az érzéseimet, nem azt a felszínt, aminek a fenntartására rengeteg energiát pazaroltam, mert görcsösen ragaszkodtam hozzá. Elengedtem, nem akartam tovább "normális" lenni. Minek erőltessem, ha nem megy? Előtte csináltam egy társadalmi kísérletet is, a szoftver suliban Liaként mutatkoztam be és teljesen felvállaltam, hogy nem vagyok monogám cisz heteró nő, és nagyon pozitív dolgok értek. Adott volt, hogy ezt magasabb szintre emeljem és a mindennapjaim részévé tegyem. Aztán elég sokat írtam már arról, mennyire visszás a kapcsolatom a családommal... Anyuval rengeteget harcoltunk, bár volt idő, amikor az egyik legjobb barátom is volt. Az öcsémmel remekül kijövünk, abszolút felnézek rá és a legjobbat kívánom neki. Apuval meg lassabban hullámzó a kapcsolatom. Már beletörődtem, hogy új családot választott magának. Nem akartam az ő és a nagyanyám rideg, célorientált, pénzhalmozó karmáját tovább cipelni. Ez nem én vagyok. Meg az is hülyén jött ki, hogy Aranymosáson kikerült Szabó Krisztina regényrészlete és mindenki nekem jött gratulálni. Olyan nevet akartam, ami csak az enyém. Vicces út vitt addig, sokáig gondolkodtam rajta, de meglett. Szeretem a nevem végre. Apu egész jól fogadta, anyu viszont totál kiakadt rajta és ő volt felháborodva, hogy eldobtam a családnevem. Fura volt. Azon aggódott, hogy megbántom ezzel aput, pedig vagy másfél éve tudta, hogy nevet akarok változtatni és meg is értette, támogatta is.

Timitől és Robitól életfás medált kaptam, miután hivatalosan elfogadták az új nevem. Egy új élet kezdete volt. És a változásé is. Markáns vonalat húztam meg annak határán, mit viselek el, elkezdtem megfogalmazni az igényeimet és megkeményítve magam kiadtam azok útját, akik élősködni akartak rajtam. Elkezdtem abbahagyni az öngyűlöletet, mert pánszexuális vagyok. El sem tudom képzelni, mi ezzel a baj. Azzal, hogy bárkiben, nemre, kinézetre való tekintet nélkül meg tudom találni a szerelmet, hogy boldog tudok lenni azzal, aki szeret engem, mindegy, milyen nemű és küllemű. Oké, egy tinédzser vagy egy nálam sokkal idősebb ember nem játszik, valahogy az nem vonz, ezért nem írtam a kort, mint lényegtelen tényezőt. Szerintem az is lejött már rólam, hogy nem barátolom a nemi sztereotípiákat és elutasítom a kliséket, mert a XXI. században a régi felfogás szerint nincs értelmük és létjogosultságuk. Ha még mindig ott tartanánk, hogy a férfi el tudná tartani az egész családot, csak neki lenne joga szavazni és kötelessége lenne megtagadni a gyengéd érzelmeit, a nő feladata lenne az érzelmi háztartás, a gyereknevelés és a háztartásvezetés, oké, de ez egy letűnt kor hála égnek.

Csigusszal kapcsolatban rengeteg feszkó volt a kapcsolatunkban Krisszel. 2019 végefelé rá kellett jönnöm, vagyis lehet, hogy inkább be kellett ismernem magamnak, hogy az érzéseim Csigusszal kapcsolatban csak egy bizonyos spektrumon belül változnak. Én nem tartottam ezt problémának, mert nem csináltam és nem is akartam olyat csinálni, ami sértette volna a Krisszel való kapcsolatomat, de ő nem tudott bízni bennem és máshol is vannak a határai, mi bánt egy kapcsolatot. Meg másképp is gondolkodunk a hűségről szerintem. Tulajdonképpen november végén, december elején mondtuk ki először, hogy vége, de a karácsonyra való tekintettel nem akartuk szétrúgni mindenki életét, úgyhogy azt akartam, hogy még egy hónapig csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne. Egész jól ment.

Valamikor ekkor tájt kezdtem pedzegetni, hogy mi van, ha poliamor vagyok. Ha képes vagyok több ember iránt egyidőben szerelmet érezni. Igazából ez mindigis így volt. Egész életemben úgy alakult az életem, hogy egyszerre jártam egy sráccal és egy lánnyal is, mert mindkettőt szerettem... És ez magyarázná, hogy Csigával hogy nem múlt el végleg az, amit érzek... Krisz persze teljes erőbedobással tiltakozott, úgy érezte, ha elfogadom, hogy ez vagyok én, akkor legalizáljuk, hogy bárkivel kufircoljak, pedig én egyáltalán nem ezt akartam. A poliamóriát én az amória részéről közelítem meg és nem feltétlen érzem szükségét, hogy szexszeljek mindenkivel, akibe szerelmes vagyok. Mégis ez lett igazából a kapcsolatunk kaszája.

Február közepén vége lett, aztán jött a covid és főnök felhívatott, hogy úgy tudja, le fogják zárni a fővárost, szóval ha esetleg nem tudnék jönni dolgozni, akkor vagy fizetés nélküli szabadság, vagy szabadság... Úgy, hogy vissza akartam költözni Budapestre, amit egy albérlet tudott volna megtestesítei, nekem nem fért bele, hogy kiesik a fizum, a szabadságomat meg nem erre akartam pazarolni. Beijedtem és hajthatatlan voltam, Timi és Robi pedig megengedte, hogy odacuccoljak hozzájuk. Életem legharmonikusabb, legteljesebb egy hónapja volt. Nehéz elmagyarázni, mit éltünk át, de fantasztikus volt. Aztán Talyék albérletében megürült egy hely és odaköltöztem április elején.

Csiga március közepén állt elém azzal, hogy öt éve vár rám. Megvolt benne a spiritusz, amit hiányoltam belőle addig. Úgy tűnt, felnőtt a kapcsolatunkhoz. Jól indult a kapcsolatunk és végre megélhettük azt a szerelmet, amit egymás iránt érzünk. Lassan vetkőztem le a görcseimet és nyitott voltam meglátni őt más aspektusból, mint férfi. Rengeteg elfogadást és szeretetet kaptam mind tőle, mind Timitől, Robitól, Bogicától. Meg másoktól. Krisz még odaszúrt párat a következő két hónapban és teljesen padlót fogtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább folytatni, beledöglöm a fájdalomba és a szégyenbe. De a belső kör valósággal túltöltött szeretettel. El tudtam hinni lassan, hogy rendben vagyok olyannak, amilyen vagyok és csak utólag vettem észre, hogy a két legnagyobb félelmem elpárolgott.

Anyu reakciója volt durva. Mikor szakítottam Krisszel, azt kértem tőle, majd együtt mondjuk el a családomnak és csak azután, hogy külön tudtunk költözni, mert elég hülyén jönne le, hogy szakítottunk, de egy ágyban alszunk. Ezt az én családom sem nézte volna jó szemmel. Belement, de míg én távol voltam, elment anyámhoz és elmondta neki. Aztán elmondta az öcsémnek, az apámnak, a gyerekkori legjobb barátnőm apjának... meg még ki tudja, kinek. Azzal a felhanggal, hogy én leléptem a szeretőmmel, meg mekkora szemét vagyok. Kétszer ültem le anyuval megbeszélni a dolgot tavaly. Természetesen a szakításunk az ő tragédiája volt és én értsem meg, hogy ez neki mennyire fáj... Elmondtam, hogy Krisszel nem lehet jövőt tervezni, mert nem fogad el engem, nem bízik bennem, a barátaim egy részét ki nem állhatja, folyton csak kettesben akar lenni velem, egy anyagi csőd, nem akar visszaköltözni Budapestre, mert neki egyszerűbb a nagyanyámmal élni, ahol megvan a temérdek placca a szarjainak, kevesebbet kell fizetni, mint egy albiért, és gyereket se akar, mert már van egy fia. Anya erre azt magyarázta mindkét alkalommal, hogy de Krisz milyen jó parti, meg hát igen, féltékeny, mert annyira szeret, meg furák a barátaim amúgy is és én túl sok időt foglalkozom velük, meg elvagyok a kis világomban. Jó, hát Krisznek vannak hibái, de hát mindenkinek vannak és annyi mindent megtesz értem ez a fiú... Mintha két külön dimenzióban lettünk volna. Megkérdeztem tőle, hogy abba belegondolt-e, hogy 31 évesen talán még szeretnék élni, családot, nem pedig egy olyan faszi mellett leragadni, aki folyton rajtam csüng, elveszi az életterem és a lehetőségeim. Jó, hát ebben igazam van, de hát Krisz olyan jó ember... Zsigerileg felbaszott és bántott ez a hozzáállás. És a pláne, hogy minden egyes alkalommal, mikor beszéltünk, meg kellett jegyeznie, hogy ő nem kedveli sem Csiguszt, sem Timit.

Abban a fél évben, amíg Csigával voltam, alig keresett. Felhívott a születésnapomon és mintha minden szuper lenne, felköszöntött, jaj de jó lenne találkozni, szívesen megvendégelne ő is... Ültünk Csigusszal a Fecskében, ami az egyik kedvenc helyem lett, és valahogy annyira... abszurd volt az a telefonhívás. Anyu azon az állásponton volt, hogy neki nem kell szeretnie azokat, akiket én szeretek, beszélgethetünk bármi másról is, és nem kell elfogadnia olyannak, amilyen vagyok, mert amikor mi találkozunk, akkor elég, ha normális vagyok. Nekem meg ez ilyen "aha... nem" kategória volt. A kaput aztán az tette be, amikor elhívott strandolni nyár végefelé öcsémmel hárman. Egész jó hangulat volt, valamennyire megbeszéltük az elmúlt közel fél évet, aztán elmondta, hogy igazából Krisszel mentek volna, csak Krisz sosem ért rá. Én így ültem és próbáltam felfogni, hogy ez miez, miafasz. Annyira kiakadtam, hogy képtelen voltam mit mondani erre, később elmondtam apunak. Apa nem az az ember, aki kimondja a véleményét, az érzelmeit sem igazán fejezi ki, de ez még őt is felborította. Azt mondta, az ilyet akkor se mondja meg az ember, ha igaz. Nekem ez volt az a momentum, aminél bebizonyosodott, hogy az, hogy anya gyereke vagyok, nem jelent semmit a számára. Legalábbis egy rizsszemmel se többet, mint a Krisszel való jó kapcsolata.

Sosem kértem azt, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot. Sosem kértem azt, hogy legyen róla rossz véleménnyel, ne szeresse. Azt kértem, hogy felém legyen lojális, mert én vagyok a gyereke. Ezt vagy nem értette, vagy nem akart felém lojális lenni, mert mindig azt mondogatta, hogy ő nem tud köztem és Krisz között választani, meg ő nem olyan, aki utcára dobja azt, akivel jóban van. Hát jó, én ezzel lezártnak tekintem a témát. Ha nem tud választani köztünk, akkor még most sem érzi magát az anyámnak, és akkor nekem sem kell úgy viselkednem tovább, mint a gyerekének.

Voltam 2019 végén két Hellinger állításon. Ez egy nagyon jó, de borzasztóan felkavaró módszer valamilyen probléma gyökeréig ásásához. Nekem rávilágított, hogy "anyám elbaszott gyereke vagyok" és addig nem fogok tudni kimászni a gödörből, amíg nem tudok szakítani a rossz családi mintával. Tökre összeállt a kép az elmúlt másfél-két évben. Azt már régóta mondtam, hogy anya életútját csinálom, csak felgyorsítva. Azt is tudtam, hogy a szüleim nem akartak házasodni, építkezni és gyereket. Nem álltak készen, csak belehajszolták őket. Ez tönkretette az életüket és a szerelmüket. Aztán tavaly anya megmondta, hogy nem tudott engem szeretni gyereknek. Én tudom, hogy tinédzsernek is elviselhetetlennek tartott, mert falakat építettem magam köré és kizártam mindenkit és mindent, ami kellemetlen volt, ha meg sarokba szorultam, vagy fel kellett venni a kesztyűt, abban nem volt köszönet.

Zárult a kör: a legnagyobb félelmem az volt, hogy akit szeretek, nem szeret viszont és kiderült, hogy az anyám nem szeret. Lehet, hogy ő úgy gondolja, szeret, de az, amit ő szeretetnek gondol és érez, az nem az, amit én is annak gondolok és érzek. Nincs benne elfogadás, támogatás, bizalom, odaadás.

Ferivel valamikor az első karantén idején kezdtünk beszélgetni. Eleinte egy-egy poénkodós megszólalásunk volt, piszkáltuk kicsit egymást, de ez a cégnél teljesen mindennapi. Aztán elkezdtünk általános dolgokról beszélgetni. Hogy nehéz manapság normális lányt találni a huszonközepi-végi korosztályban, mert a legtöbb aranyásó vagy életképtelen. Hogy mi a gond a világgal. Aztán kezdtünk személyesebb témák felé terelődni. Egyre többet dumálni... Telefonálni... Szimpatikus, jóvágású, szorgalmas, vicces, intelligens srác, ismertük egymást már egy éve, vele beszéltem legelőször telefonon a cégnél, mikor bedobtak a csajok a mélyvízbe. Valamit meg kellett tőle kérdeznem és meg kellett valamire kérnem, de akkor még nem értettem, miről beszélünk, és előttem kezdett egy héttel, szóval ő se nagyon, ezért szétröhögtük azt a telefonhívást. Jókat dumáltunk bármiről magánban, nyáron, míg szabin voltam, megviccelt azzal, hogy szanaszét állította a céges székemet, majdnem ő segített befejezni a degukecót, de túlságosan zavarba hozott az egész helyzet, ezért Robit kértem meg, hogy segítsen. Tetszett nekem. Jött a flörtölés... észrevettem, hogy a nonverbális kommunikációm extrém durván a "figyelj rám!", hogy alig bírom leállítani magam, mikor megjelenik az irodában. És azt is, hogy ő is folyton figyel engem, néha nekem beszél dolgokról, nekem mondja el elsőnek, közben meg igyekszik feltűnésmentes maradni, nem lebuktatni magát vagy azt, hogy milyen jóban lettünk. Vicces volt, izgalmas és egy kicsit veszélyes is.

Timi számára nyilvánvaló volt, hogy belezúgtam. Még beszélték is Robival, hogy vajon megmondja-e nekem, vagy inkább várja meg, amíg én rájövök. Rájöttem. Nem volt nehéz, bár egy ideig igyekeztem távol tartani magamtól ezt a dolgot. Elmondtam Csigának is, aki mindig azt képviselte, hogy bízik bennem, az a fő csapásirány, hogy vigyázzak magamra és érezzem jól magam. Ettől függetlenül sokat sírtam attól félve, hogy ez megváltozik. Tavaly az év középső szakaszában többet sírtam, mint amennyit aludtam. Voltak olyan éjszakáim, ha valaki nem aludt mellettem, amit szinte átvirrasztottam és csak gondolkodtam, agyaltam, felidéztem dolgokat, meg bőgtem. Szeptember elején elhívtam Ferit egy találkozóra. Nem volt elképzelésem, mit csináljunk konkrétan, én sétálni szerettem volna meg egy jót enni. Szegény, nem mondta, hogy a sétát ő már letudta melóban, úgyhogy több, mint 35.000 lépéssel zárta a napot, miután a fél fővárost begyalogoltattam vele. Fokozatosan avattam be őt a dolgaimba és egész jól fogadta. Elfogadta. Valamivel később bevallottam neki, hogy beleestem és hogy bővíteném vele a kapcsolati státuszom. Olyan aranyos volt, lesokkolt és megkérdezte, erre most várok-e választ. Megnyugtattam, hogy nem, szerintem ez olyan dolog, amit alaposan át kell gondolni, és hogy nyugodtan kérdezzen bármit, nyitott könyv vagyok, nincs tabu vagy rossz vagy kínos kérdés. Ő nem olyan, ő magában szokta átgondolni a dolgokat.

A Ferivel való kapcsolatom épült, a Csigával való kapcsolatom, úgy éreztem, megrekedt. A két fiú között egész pontosan 8 nap van korban, vannak hasonlóságok köztük, de baromi nagy kontrasztot is adnak. Gyűltek a jelek, hogy Csigusszal nem teljesen jó minden a kapcsolatunkban, de reflexből bedobozoltam őket. Aztán egyszer csak vége lett a hajtásnak a melóban, rám szakadt a magány és szembe találtam magam a jelekkel megpakolt dobozzal, hát kipakoltam. Eléggé kibuktam, azonban tisztában voltam vele, hogy ennél a pontnál az előző kapcsolataimban mindig elbasztam. Mindig meg akartam menteni a másikat magától, mindig azt akartam, hogy hozzon ki magából többet és elkezdtem az energiáimat arrafelé fordítani, hogy őt építsem. Minden egyes alkalommal katasztrofális vége lett. Egyszerűen... meg kellett törni ezt a rossz sémát. Rohadtul fájt, hogy pont Csigánál, akitől annyit kaptam, akit annyira szeretek... de úgy éreztem, bántanak apróságok és hogy elégedetlen vagyok a haladási irányunkkal, ütemével, ezért nagyjából egy hónap múlva el fogom kezdeni ösztökélni, mint valami marhát, jönnek majd a veszekedések és tönkremegy vele teljesen a kapcsolatom. Átgondoltam, és arra jutottam, a barátságom sokkal fontosabb vele, mint az, hogy megpróbáljunk párkapcsolatban maradni. Nem ugyanott tartunk tapasztalatokban és szerintem nem is tudjuk teljesen lefedni egymás vágyálmát. Tudom, hogy utóbbival ő nem ért egyet, de túl nagy az ízlésünk között a különbség, ami összeköltözés után okozott volna kellemetlenségeket. Meg vannak rossz mechanizmusai, amik zavartak és egy ponton túl nem akart javítani rajtuk, ami engem bosszantott.

Egy huszárvágással szakítottam vele. Ha nyújtottam volna, ha próbálok óvatosabb lenni, akkor csak szétkentem volna a szart. Feri aznap jutott döntésre velem kapcsolatban, ezért arra kértem, akkor találkozzunk másnap. Úgy gondoltam, off, neki ez nem fér bele, szóval nap végén majd egyben jól kisírhatom magam mindkét fiú miatt. Nem így lett, azt írta a cetlijére - mivel azt kértem, hogy utólag foghatatlan legyen a dolog, hogy ne mondja, hanem írja le, mit döntött, én is leírom, előző tali előtt min buktam ki -, hogy ha még mindig rendben van nekünk, akkor próbáljuk meg. Elég... megdöbbentő volt nekem. Éreztem, hogy ez neki is egy erős határfeszegetés lenne. Nem kevésbé volt meglepve, hogy az én cetlimen az állt, szakítottam Csigusszal.

Anyu október közepén hívott fel. Felkészültem rá, hogy nagy esernyőt kell magam elé tartani, mert önteni fogja rám a dolgokat. Hogy nem természetes, hogy anya és lánya nem beszélnek, meg még addig rakjuk rendbe, amíg él, mert hát az egészsége nem a legjobb és a covid... Aztán kitért rá, hogy hallotta, hogy új fiúm van és szívesen megismerné. Mert hát tudom, hogy ő Csigát nem szívleli és nem örült neki, hogy összejöttem vele... Na azon rohadtul felhúztam magam. Rövidesen leráztam és elég sokáig dühöngtem rajta. Mikor Feri hazajött, bocsánatot kértem tőle, hogy nem fogom bemutatni anyámat, mert ez így nekem nagyon nem oké, ő pedig megnyugtatott, hogy ahogy érzem, ő megérti. Abszolút elfogadást és bizalmat kapok tőle a barátkozásunk kezdete óta, ami nagyon jólesik. Így kezdtem el kizárni anyámat az életemből. Nem mentem el a születésnapi összeülésére sem, aztán karácsonyra se, újévre sem. Ő volt időszak, amikor heti többször együtt kávézgatott Krisszel, engem meg arról nem kérdezett meg, hogy fenn tudom-e tartani magam egyedül, van-e segítségre szükségem, hogy érzem magam. Azt persze a szememre vetette, hogy én nem érdeklődtem felőle. Az meg végképp abszurd volt, hogy a legnagyobb vágya az, hogy mi békében meglegyünk Krisszel és majd a jeles eseményeken egy asztalhoz ültessen minket. Nem tudom, neki hogy esett volna, ha az ő anyja mondta volna azt apuval való válásuk után, hogy "majd ha megnyugszanak a kedélyek, karácsonyozzunk együtt a volt férjeddel és az új párjával". Én bedobtam ezt neki, de mintha kínaiul beszéltem volna. Főleg úgy, hogy Krisz iszonyat fostsunamit csinált azzal, hogy a saját szájíze szerint tálalta mindenkinek a szakításunk és párkapcsolatunk történetét, hogy megpróbált konkrétan ellenem fordítani embereket.

Félreértés ne essék, én tisztában vagyok vele, hogy mindenki másképp lát egy adott dolgot és az érzelmi érintettség más szemüveget biggyeszt az orrunkra, nem tudunk objektívek lenni. Tök rendben van, hogy az ember a legjobb barátjának őszintén megmondja, mekkora szar alaknak tartja az exét, mindegy, rászolgált-e erre. De hogy ezt az exem anyjának tegyem... aki még egyet is tud ezzel érteni valamilyen szinten... Nope.

Nyolc hónapja vagyunk együtt Ferivel. Harmónia, béke, öröm, boldogság, szerelem a kapcsolatunk. Elfogad olyannak, amilyen vagyok és ennek ellenére is maximálisan bízni tud bennem. Ha valami cuki vagy vicces történik, fényképet küld Timinek vagy sztorizgat rólam, mindig gondol Timire, Robira. Jókat hülyéskedik Bogicáékkal is, együtt örül a születendő csemetének, elfogadja Fischert is, Kishit és Tadeshit is. Belesimult abba, ahogy kialakult az életem, mielőtt a szerves részévé vált volna. Úgy érzem, valóra vált a dédelgetett álmom és olyan irányba haladunk együtt, ami elégedetté és boldoggá tesz. Mindannyiunkat.

És arra is rájöttem, hogy ő a kívánságpasim. Amikor még Krisszel jártam, időnként azt kívántam, hogy megismerhessek valakit, aki az ő és Csigusz jó tulajdonságaival bír. Köszönöm univerzum, imádom Ferit.

Visszatérés

Olyan rég jártam erre, olyan rég nem használtam Bloggert, pedig ez tetszett a legjobban ez eddig próbált lehetőségek közül. Igazából rájöttem, hogy komolyan zavar, hogy szét van tördelve témákra a blog, mind nagyon jól néz ki, de másmilyen, s elment emiatt a kedvem a blogolástól, csak nagyon sokáig ez a tény nem realizálódott bennem, illetve időm sem volt lepötyögni, mi történt velem. Az elmúlt négy év rengeteg változást hozott, gyakorlatilag a barátaim és ismerőseim 98%-a eltűnt mellőlem, inkább azokkal tartom a kapcsolatot, akikkel a Budapestre költözésem előtt lettünk barátok, ráadásul majdnem egy hónapja visszaköltöztem Biatorbágyra, méghozzá a nagymamámhoz és a párommal - aki nem ugyanaz, mint akiről korábban írtam.

Őrült sok mindent kell még feltennem (mivel egyesíteni szeretném a blogokat, aztán a részeket törölni) és elmesélnem, mert Ákossal lezártuk az újpyarrszentesi kalandsorozatot, majd indítottunk egy újat, mely Rejtvélypart krónikái címet viseli, Robival elindult (és le is zárult részemről) Theneza sztorija. Ami nem várható a blogon a továbbiakban, azok a filmértékelések, mert ezeket Snitten gyűjtöm, könyvértékelések, mert azokat Molyon gyűjtöm. BJD fronton három éve nem voltam aktív, ezen szeretnék majd változtatni, a loli viszont jóformán kikopott az életemből, de még nincs eldöntve, mi lesz vele. A jövőről egyelőre annyit tudok, hogy szeretnék visszatérni a normális blogoláshoz, az ömlengős, mindent elmesélős fajtához, mert jólesik így lejegyezni az életemet. Biztos lesz szó a projektjeimről, esetleg eredményeimről, illetve elkezdtem egy leltározást végezni az írásaim között, és amelyekkel nem voltam túl szigorú vagy kifejezetten a büszkeségi falam ékei lehetnének, már olvashatóak. Elvétve publikálok Polc.hu-n, Wattpadon és Merengőn, de mindig itt lesz fent először egy-egy sztori, és természetesen itt lesz fenn az összes, úgyhogy érdemes lesz követni.

Mivel felteszem ide a korábbi, más felületeken megjelent posztjaimat, ezért visszafelé is lesz frissítés. Igyekszem figyelni rá, hogy egy-egy információ ne legyen meg kétszer, de nem biztos, hogy mindig összejön, mindenesetre Thenezáról és a sztorijaimról lehet olvasni a múltban is.

Változom

Korábbi bejegyzésemben említettem egy törést és azt, hogy elkezdtem félni attól, hogy túl sokat osztok meg a világgal magamról. Nos, ez egyrészt köszönhető annak, hogy akkoriban nem volt egyszerű a magánéletem, és volt, aki arra törekedett, hogy abszolút elbizonytalanítson, másrészt annak, hogy mindig is úgy gondoltam, hogy a kifelé mutatott kép rólam nem egyezik meg teljesen azzal, amilyen én belül vagyok.

Én elég határozottan igyekeztem elkerülni pár középiskolás incidens folytán azt, hogy a hivatalos és a művész életem összefolyjon. Korábban két fb profilom volt két külön ismerősi körrel, nem igazán beszéltem a hobbijaimról a munkatársaimmal, sőt, amennyire tudtam, kívülálló maradtam, és a kollégáimat vagy letiltottam az adott személyes platformról, vagy magát a profilomat tettem priváttá. Rejtőzködtem. Nagyjából öt évig alig lehetett írásomat fellelni az interneten, doksikban és asztalfióknak írtam, illetve netes kihívásokon tűntem fel, meg a színfalak mögött megpályáztam néhány hivatalos pályázatot.

Egyszerűen nem akartam mindenkit beengedni a világomba, mert féltem, hogy a hátam mögött kinevetnek majd, vagy olyan megjegyzés ér, ami alaposan betalál, hiszen egy munkahelyet nem lehet csak úgy otthagyni, és bemenni egy másikra, amikor kínossá válik a helyzet. Mindig mindenhol csodabogár voltam, de míg a suliban tudtam, hogy még hány évet kell túlélnem a többiekkel, és nem jelentkezett az a pánik, hogy mi lesz utána, vagy nélküle hogyan maradok talpon, addig a munkahelyem mindig az önállóságom egyik kulcsaként funkcionált. Így vált külön a hivatalos oldalam minden mástól, és ezért nem barátkoztam senkivel, akit nem valamely érdeklődési körömnek köszönhetően ismertem meg. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem beszélgettem a munkatársaimmal, vagy kivontam magam minden közösségépítő eseményből, inkább csak azt, hogy nagyon szűrtem, kinek mit mondok, sosem adtam lehetőséget a világomba való betekintésre.

Ezzel szemben a barátaimnak szinte mindent felvállaltam. Rengeteg ember vett körül, mert az interneten könnyen lehet találni olyan csoportot, fórumot, amely szimpatikus az embernek, ott aztán elkezd beszélgetni... Megy magától. Tiniként, a rengeteg szabadidőmben blogot vezettem, írói közösség tagja voltam, saját honlapot üzemeltettem, WoW-oztam, fórumon szerepjátszottam, és mind-mind hozott remek ismeretségeket. Nekem persze nagyon fontos a személyes kapcsolat, ezért akivel jókat beszélgettem, megosztottunk egymással nagyon magánjellegű dolgokat, azzal idővel találkoztunk is, hiába laktunk egymásra egy fél országnyi távolságra.

Ugye azt írtam, szinte mindent... Ugyanis tudatosan daraboltam a személyiségem, senki sem kaphatott sokáig egész képet rólam, majd mikor eljutottunk a bizalom azon fokára, akkor amiről úgy gondoltam, hogy rossz belőlem, azt igyekeztem eltitkolni. Nem beszéltem a komoly gondjaimról, csak a felszíni problémákról, nem kértem soha segítséget, és nem árultam el senkinek a legsötétebb, legfájóbb gondolataimat. Nyilván akivel nagyon jóban lettünk, az rálátott erre-arra, rájött, hogy a kemény külső egy nagyon érzékeny belsőt rejt, de ha nyíltan próbáltak velem erről beszélni, tereltem, tagadtam. Persze sok-sok év alatt természetesen ez egyre oldottabbá vált, egyre nyitottabb lettem, egyre kevésbé ragaszkodtam ahhoz a szerephez, amit kitaláltam magamnak.

Értek tehát negatív és pozitív hatások, melyeknek köszönhetően a kivetített és a belső kép már nem tér el ennyire egymástól. Nem tárulkozom ki, de már nem is zárkózom annyira be. És a legfontosabb: egyre kevésbé foglalkoztat valójában, hogy mit gondolnak rólam mások. Nyilván azt mondtam magamnak kezdetektől fogva, hogy ha utálnak és irigyelnek, akkor valamit jól csinálok, ám mégis gátat képezett a felém irányuló rosszindulat, mert féltem, hogy céltáblát rajzolnak rám. Nem azt mondom, hogy most már cseppet sem félek, inkább igyekszem körültekintőbb lenni, felkészülni az esetleges kérdésekre, és bízni abban, hogy jól fogok improvizálni éles helyzetben. Biztos, hogy fognak még érni kellemetlenségek, de kell tovább előre menni, mert csak ennek van értelme.

Igazából az évek alatt rájöttem, hogy szerepeket játszani az életben, maszkokat fenntartani az arcomon fárasztó, és nem feltétlen célszerű vagy kifizetődő, így tehát a belső kép nagyobb kivetítésére került, és aki el tud fogadni, az elfogad, aki nem, annak pedig nem kötelező. Amúgy jó eszköz ez arra is, hogy a körülöttünk lévő emberek közül az kerülhessen közelebb hozzánk, akivel könnyen egy hullámhosszon pendülhetünk, és azok távolabb húzódjanak, akikkel amúgy sem szimpatizálnánk.

Most ezek mennek, meg a bárányfelhők

Mostanában sok időt töltök Anyával. Igyekszem is odafigyelni rá, hogy ne csak a számítógépeink előtt legyünk, együtt csináljunk dolgokat. Boltba mentünk, voltunk gyógyfürdőzni a Lukácsban megint, a főzést többnyire együtt csináljuk, egymással eszünk, beszélgetünk. Igazából szerintem egészen jó így. Marci macska kezdek rájönni, hogy tényleg idegesítő, ahogy bekéredzkedik, majd kikéredzkedik, folyton nyávog, de semmi se jó neki, de attól még szeretjük, mert kedves lelkű cicus, csak egy kicsit dilis és sérült a lelkecskéje, vagy valami olyasmit tapasztal, amit mi nem. Kusami naphosszat alszik, azt hiszem, ha kiveszem, nyugtalanítja a macskaszag, pedig úgy nyitottam, amint megérkeztünk és kicsit megnyugodott, hogy bemutattam őket egymással Marcival, jelezve, hogy a másik nem ellenség, nem likvidálandó tényező.

Elmondtam Anyunak, hogy szeretnék macskát és kutyát. Nem örült neki, egyelőre konkrétan nem mondott se igent, se nemet, vagy csak én nem értettem ki a szavaiból. Én úgy gondolom, ha lesz miből eltartani, akkor aktuálissá válik a kérdés, az meg nem ijeszt meg, hogy állattal nehezebb albérletbe költözni és egy cica vagy kutya tíz évig simán él, mert két és fél-három év várakozás után nem tudok várni. A Noé Állatotthonnál és az Expresszen is találtam annnnyira szép cicust... Meséltem Anyának, hogy ezt az évemet úgy csináltam eddig, hogy kitűztem magamnak egy célt, amit el akartam és el tudtam volna érni, s ha valami nehezemre esett, nem akartam megcsinálni, úgy motiváltam magam, hogy ha mégis megcsinálom jól, akkor jutalmaztam magam azzal, hogy a vágyaimnak hódolhattam. Ilyen volt a BJD, ugye kitűztem, hogy őszre szeretném az elsőt, Higladot. Sajnos mostanra elég kicsi a valószínűsége, hogy összejön, ami baromira bánt, hiszen január óta ez az egyik legerősebb motiváló tényező az életemben. Csalódott vagyok, mert úgy érzem, nem csak rajtam múlt és én hiába tettem meg mindent, amit tudtam, de megtanultam a leckét: csak olyanról szabad álmodozni, amihez egymagad elég vagy, mert ha te lemondasz róla, akkor nem fog fájni, hogy lemondtak az álmodról. Vágytam gyerekre, beszéltünk róla Benével, de ennek még kevesebb esélyét látom, legalább egy évet megint csúszik a projekt, amit megértek, csak bosszant és feszélyez, mert úgy érzem, egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy kifussak az időből. Nem harminc éves koromban akarok először szülni, s bár egyelőre messzebb vagyok tőle, mint közelebb, jövőre már pont annyira leszek tőle messze, mint amennyire közel, ami nagyon zavar, mert harminc éves koromra három gyereket meg szeretnék szülni, hogy láthassam őket felnőni. De hát nagyjából megint elúszott az éterbe egy vágyam ezzel... Aztán ott volt a költözés, néztünk is új lakást, mivel kicsi is kettőnknek, meg állatot is szeretnénk, de nem alakult úgy. Beszéltünk kutyáról, néztünk is kis testű, nyugodt természetű kutyust, ám nem lett abból se semmi, macskát meg a főbérlő miatt nem nézegettem, meg Bene is kitalálta, hogy ő nem szereti a macskákat, nem akar macskát. Minden, amire vágyakoztam, elsiklott mellettem és még csak nem is ez dühít a legjobban, hanem az, hogy nem csak rajtam múlt. Magamat nyugodt szívvel tudnám ostorozni, de mást nem akarok, hónapokig mondtam, hogy kezdek beletörődni, hogy az álmaim csak nekem fontosak, csak valahogy nem találtam megértésre, viszont ez talán természetes... Hiszen az én álmaim miért legyenek másnak fontosak? Viszont út csak előre van, úgyhogy megléptem a lépéseket és megtörve bár, de megyek tovább előre, mert enélkül aztán végképp sose érem el, amire vágyom.

Jelentkeztem egy csomó pedagógiai asszisztensi állásra, mert egy hónapja kipattant a fejemből, hogy az mekkora jó lenne, de egyelőre semmi visszajelzést nem kaptam, bár az is igaz, hogy a legtöbbnek augusztus végéig szól a határideje, ezért egyelőre nem adom fel a dolgot, reménykedek. Ismerős ismerőse ajánlott valami telefonos munkát, arra is lőttem egy önéletrajzot, mert bár nem szívesen csinálnék ilyesmit, ki tudja, még a végén kiderül, hogy élvezném, szval adok neki egy esélyt, legrosszabb esetben nem jön be a dolog. Oda is gondoltam jelentkezni, ahova öcsém jár, ideiglenesnek megteszi, míg nincs jobb.

Ma bemegyek a városba megnézni a tüzijátékot, ha lesz belőle valami, meg szeretném meghallgatni az Ákos koncertet, aztán Talyéknál alszom, másnap meg vagy Sasával, vagy Gergővel találkozom. Kicsit mind a kettőtől tartok, azonban a vesztesek beletörődésével megyek a vesztőhelyre, aztán meglátjuk, fejem veszik-e.

A macskuszok mellett mostanság újra BJD-ket bámulok és beleszerettem a Luts Winter Event 2009-es limitált fejébe, méghozzá lágy színekkel, vonásokkal megfestve. Annyira szép... Felkerült az Iple House Bichunja és a Migidoll Ryuja mellé a dreamlistemre, aztán ha lesz konkrét ötletem, elgondolkodom a dolgon, mivel csak azért, mert jól néz ki, nem szeretném a magaménak tudni, inkább nyáladzom akkor tovább máséra. =) Egyébként ő az új kedvenc:
A kép az Amatisztgyöngyökről származik, Aya és Island tulajdona a babával, Ionnal együtt.

Hit és félelem, no meg a fejlődés

Túléltem. Megnéztem a Mirrorst. Már tudom, miért utáltam. =) Zseniális egy kicsit, lenyűgöz. Végre megértettem a sztorit, nem ragadtak el az érzelmeim, a szörnyűségek, amiket levetítettek, úgyhogy aki nem akar sem spoilert, sem horrort olvasni, lehet, hogy jobb, ha nem folytatja a mostani bejegyzésem. Bár igyekszem azért nem mindent ellőni és szétoffolni a blogomat. XD Igaz, ha jobban belegondolok, az elmúlt néhány hónapban megszaporodtak a filmes élményeim... =)

Szóval a film alapgondolata, hogy született egyszer régen egy gyerek, akiben démon lakozott. Ezt egy pszichiáter téves elképzelése folytán egy kezeléskúra alatt a tükörbe zárták, s a démon addig lelkeket gyűjt, míg vissza nem kerül a néhai kislány testébe. Ez az alap... Kurvajó, nekem az ilyenek bejönnek. Persze ezt csak a film utolsó szekvenciáiban tudjuk meg, addig a hullákat, a halált látjuk a tükrökben, féltjük a karaktereket, a jelenben megy a történet, s a régmúlt ügyei fokozatosan kerülnek elő. Igen, most már forgatókönyvírói szemmel is néztem a sztorit, a megvalósítást. Amikor először láttam ezt a horrort, azért rémített halálra, mert el tudtam hinni. Mert mindigis úgy hittem, a tükrök átjárók. Hogy hova vezetnek, nem tudom, de mindig úgy gondoltam, abból ki lehet lépni és bele lehet menni. Félni nem féltem tőlük, csak miután láttam ezt a filmet, aztán elmúlt, még amikor kiderült, hogy nem oké, hogy két szembe fordított tükör van a lakásban, sem féltem igazán, bár ehhez hozzátartozik, hogy hiszem, a lakás megvéd engem, itt teljes mértékben biztonságban érzem magam. Ahogy meséltem Timinek, felmerült bennem egy magvas gondolat. Ismerek egy-egy olyan embert, főként lányokat, akik nem félnek a horrortól. Semelyiktől és semmilyentől. Van egy barátném, akivel voltunk interaktív horrorszínházban, s míg mindenki más végigfélte és -sikoltozta az egészet, s rohadtul élveztük is valahol, addig ő meg se rezzent, a másik csaj azon volt kiakadva, hogy egyetlen egyszer nem rándult össze, pedig végig fogta a kezét. Kicsit megértettem és átéreztem, miért jó horrort csinálni, mi értelme és miért szeretik az emberek az extrémsportokat... Van benne valami... ahogy összeszorul belül minden, de mégis valahogy egy kicsit eufórikus..

Timi válaszolt egy nagyon jót, mikor azt írtam neki, hogy nem értem, mitől van több abban az emberben, vagy mi hiányzik abból az emberből, aki nem fél a horrortól: "a hit Lia, ilyen egyszerű, ha nem hiszel egy kicsit sem abban, amit látsz, akkor nem fogsz tőle megijedni, ha csak a szikrája is megvan benned, hogy nem is teljesen így, de ez igaz is lehet, akkor onnantól kezdve jön a félelem". És valóban... mindig attól félünk, amiről elhisszük, hogy akár igaz is lehet... De ez csak ráerősített az alapkérdésemre: akik nem félnek, a hit teljes hiányában vannak, vagy hisznek valami olyanban, amely elűzi a félelmet? És az a szörnyű, hogy én az utóbbit keresem, s ma meg is találtam a "lakás megvéd, itt nem eshet semmi bajom"-ban, de nem látom, hogy azok, akiket ismerek és nem félnek, megtalálták volna a kapaszkodót.

Mostanság van kedvem filmet nézni, sőt, sok olyan filmet akarok megnézni, amik úgynevezett alapművek. Heti rendszerességgel találkozom Edinával és szinte mindig előkerül valami filmes téma. Legutóbb két órát simán eltraccsoltunk és angoloztunk is, s rengeteg filmet vettünk lencsevégre, az pedig elég ramaty érzés, hogy tudnod kéne, miről van szó, de nem tudod. Jó, idősebb egy kicsit nálam, sokat tapasztalt, élt, próbált, látott, amit én nem, de azt is érzem, hogy azokat a dolgokat én is láthattam, tapasztalhattam, megélhettem és kipróbálhattam volna. Vagyis egy részüket mindenképp. De volt, amihez nyuszi voltam, volt, ami nem is érdekelt, azonban ha jó író akarok lenni és komolyan akarom venni filmes vágyaimat is, akkor bizony el kell mélyednem a nagy durranásokban, meg kell néznem néhány alapfilmet, amit bármelyik filmes társaságban mozgó személy ismer, nem beszélve arról, hogy érzésekről már tudok írni, emberi karaktereket már tudok teremteni, de látványt még nem tudok szövegben olyan jól megjeleníteni. Még látnom kell... sokat és sokfélét.

Most pedig ugrok bele a Mirrors 2-be. Tegnap megnéztem a Tetovált lány 3. részét, s nagyon tetszett, tényleg remek volt. =) Természetesen csak a svéd verziót ajánlom, az ütős, a főhősnőt alakító csaj nekem nagyon passzol a karakterhez, szval nekem kerek az egész. =)

Jelenség

Tegnap valahogy úgy ismertem fel valamit, ami számomra annyira természetes volt, hogy nem is tudatosult bennem, mintha egy villámcsapás lett volna a mezőn éjszaka számomra. Egy pillanatra mindent fehéres-kékes fény borít, aztán újra ellep mindent a sötétség, de már tudod, mi van előtted. Nagyon megrázott, ám jó értelemben. Éjszaka elmondtam Benének, hogy mire jutottam, egy másodpercig hallgatott, majd azt mondta, hogy igen és ő is tudja, meg tulajdonképpen alig van olyan dolog, ami miatt nem szorongok, nem görcsölök és felsorolt néhány példát, én pedig bólogattam és elsírtam magam. Amikor így kivilágosodik valami bennem, az hihetetlen nagy lavinát jelent érzelmileg, de ez nem baj. Sőt... most jó. Nagyon jó. =)

Hullámvasút, asszem

Az ember mindig arra nyavalyog, amije van. Másra nem tud. =) Csak milyen furcsa az ember, hogy ahelyett, hogy örülne a dolgoknak, a hibát keresi és azért kesereg, ami nincs. Nem tudom, hogyan jutottam erre, csak eszembe jutott. Viszont azt látom, hogy ami múlt évben homály volt előttem, most kitisztult, vannak terveim, céljaim és álmaim, van hova mennem és bár eléggé ellustultam az elmúlt időszakban, remélem, hogy az akarásom elég lesz felvenni a tempót, ütemet, mert végre tényleg váltani szeretnék. Nem érdemeltem meg azt, amit kitűntem magam elé, nem is igazán tettem érte eleget, önmagammal sem haladtam, de idén valahogy valami megváltozott. Most az arány a loli-farmer mellett heti 5-2, 6-1 felé tendál, viszonylag sok időt töltök információszerzéssel, informálódással, Timivel nagyjából egy hete egy sort se írtunk, csak átbeszélgetjük a napjainkat, ami nekem nagyon jó érzés, örülök, hogy van témánk, bármiről tudunk dumálni, hetente találkozunk, megértjük egymást.

Tegnap voltak lent Talyék, szegényem nagyon kivan a munkája miatt, folyamat betegeskedik és remélem, holnap tényleg csak felmondani megy be, mert ez így nem mehet tovább, de neki is hiába mondja az ember, muszáj megvárnia, amíg már a sírógörcsök fojtogatják, nem bír kikelni az ágyból, Móni meg ki van kelve magából teljesen. =) Megkaptam tegnap Taly önéletrajzát, adtam neki tippeket, hogy mi az, amit ki kellene javítania benne, s nagyon bízom abban, hogy minél hamarabb lesz jó munkája, mert ő tud dolgozni, azt bebizonyította rendesen az előző helyen.

Szétültem a vállam. Igen, ha túl sokat ül az ember, akkor az ízületei gallyra mennek, nekem meg ráadásul az irodában könyöktámaszos székem van, amire ha felteszem a könyököm, túl magasan van, én is állandóan fészkelődöm a székben, szóval most tartok ott, hogy zsibbad a kezem a vállfájástól. =S Szerintem szólok valakinek, hogy mozgassa ki a vállam és kiabálva összepipilem magam, mikor megteszi. XD

Jónak érzem nagyon ezt az évet, tele vagyok pozitív érzésekkel, bizakodással, lendülettel. Nem tudom, mi változott tavalyhoz képest, nem tudom, mi történik az éterben, de látok magam előtt utat. Alig várom a tanfolyamot, szeretnék angolt tanulni, mert bár a nyelvet utálom, szükségem van rá, méghozzá egyre több helyen. Emellett két tanfolyamot még minimum tervezek idénre, de lehet, hogy lesz abból három is, ez még sok mindentől függ. Úgy szeretném intézni a dolgaim, hogy nyár táján munkahelyet tudjak váltani és utána valamivel javítani tudjak az életkörülményeimen.

Mindig hitetlenkedek magamon, hogy mennyire tele vagyok energiákkal. Ihletem most nagyon nincs, de nem ijeszt, írnom és bétáznom kellene, de képezni akarom előtte magam, mert nem érzem, hogy elég jó lennék ahhoz, amit szeretnék majd végrehajtani. Tavaly jöttem rá, hogy ki kell lépnem néhány rossz cipőből, hogy elkezdhessenek javulni a dolgok és új élményekre van szükségem, hogy legyen miből írni. Inspirálok másokat, de engem nem tudom, mi inspirál, egyelőre csak érzem, hogy kanyarodom az úton, miközben nem hagyom el a régit, csak kell egy mellékvágány, ami majd visszavisz nagy lendülettel oda és beindul ott is minden. Korábban görcsösen ragaszkodtam, ez pedig baj. Nem volt igazam abban, hogy a fizikai sík nem fontos, remekül érzem magam úgy, hogy találkozgatok a csajokkal, lolizom, a terveim kihatnak a fizikai síkomra. Persze ez logikus és Bene is csak a fejét fogná megint, hogy "én megmondtam", de az a helyzet, hogy erre a következtetésre nem lehetett engem eljuttatni, nekem kellett valahogy rátévednem és bár nem biztos, hogy ez így marad, egyelőre jó így.

Nagyokat mosolygok, hogy mi megy körülöttem. És néha sírok és dühöngök is. Tele vagyok érzelmekkel, impulzív lettem még jobban, valahogy úgy érzem magam, mintha a föld felett tíz centivel lennék és annyira túl vagyok töltve, hogy képtelen vagyok rendesen végezni a dolgom, ülni a hátsómon, normális dolgokkal foglalkozni. Hol sírni tudnék, hol röhögni, mint egy dinka, és nem azért, mert bármi bajom van, egyszerűen csak élvezem, hogy élek.

Nem baj, hogy ez van

Megnyugodtam. Azt hiszem, az feszített, hogy én mindig próbáltam szépen a szőnyeg alá söpörni, hogy nekem is voltak bajaim, kis fájó dolgok a Sangoval való kapcsolatban. Nem tudom, mi van most, visszaír-e, számítok rá, hogy nem, de már igazából nincs jelentősége. Tényleg vannak olyan barátságok, amelyekben bekövetkezik egy-egy nagyobb szünet, vagy amelyek lebomlanak, s el kell tudni engedni a másikat. Ezutóbbi nekem nem tudom, mennyire fog sikerülni, de valahogy most nem igazán érdekel. Eleget fájtam ezzel az egésszel kapcsolatban és nincs időm rá. Rengeteg jó ember van körülöttem és inkább velük foglalkozok, mint egy olyan emberrel, aki szerint ez a vonat már elment. Oké, akkor felszállok egy másikra.

Tegnap találkoztunk Timivel. Mindketten farkas éhesek voltunk, úgyhogy azonnal a Csirke fogóhoz mentünk, s a szokásosat kikérve helyet foglaltunk a WestEnd végében és nekiestünk az adagunknak. =) Beszélgettünk, húztuk egymás agyát a sztorikkal és karaktereinkkel kapcsolatban. =) Utána lementünk a helyre és a lent lévőkkel beszélgettünk, hülyéskedtünk. Imi odajött hozzánk, mostanság nagyon igényli a társaságom, bújós, beszélgetős. Csenge is beszállt a beszélgetésbe, jött Hackly, ő is, aztán Gergő és Bene is befutott. Jó volt nagyon. A végén Hackly elindította a Dredd című filmet, ami engem elkezdett érdekelni, Timi meg tök kivolt.

Én azon voltam ki, ami munkahelyen történt. Panni kérdezte, mikor lementem irodára, hogy akarok-e hullát látni, mire mondtam neki, hogy láttam már, bár nem élőben szerencsére. De ilyet még nem, ez összeégett. Igazat adtam neki és nem törődtem azzal, hogy volt főnökasszony ágál azellen, hogy megnézzem a fényképeket. Színes felvételek voltak egy férfiről az egyik aktában, aki repülőgép-balesetben halt meg. Elég alaposan megnéztem teljes érdeklődéssel, négy kép volt, majd megkérdeztem Pannit, van-e még. XD Kicsit lesokkoltak az irodások, én meg utána, hogy bakker, azért elég brutális vagyok. Benének mondtam este, ő annyira nem csodálkozott rajta, csak azt jegyezte meg, hogy már csak a vérfóbiám kéne legyőznöm, mire mondtam neki, hogy ja, mert elég ciki lesz, ha a gyerekünk odajön hozzám, hogy anyu, elvágtam a kezem és én meg elájulok; nem fog parázni szegénykém, deehoogy. X"D

Már régóta akartam írni erről

Biztos tudjátok, milyen, amikor egy téma kerülget. Amikor rád talál itt, ott, amott és még másutt is. Amikor időszakonként előkerül, felbukkan, illegeti magát, aztán attól függően, mennyire veszed komolyan és figyelsz oda rá, zsupsz, eltűnik, hogy aztán valamivel később megint megjelenjen az életetekben. Na nekem ilyen a BJD. Legalább fél éve kerülget ez engem. Nana mesélt róluk korábban és számomra nagyon érdekes volt pszichológiai szemmel, hogy valaki képes százezreket költeni arra, hogy egy baba tökéletesen úgy nézzen ki, mint amilyennek megálmodta, legyen egy ruhatára, meeteket szerveznek, ahova elviszik ezeket a méregdrága babákat, személyiséget adnak neki, személyként is kezelek, sokat szerintem bele is kattannak ebbe, de nálam itt megállt akkoriban a dolog. Aztán Nana fel-felhozta a témát, s egyszer egy rohadt jó ihletet adott, amit szeretnék is majd felhasználni. Valamelyik meet volt ez a Gólemben, csak erre emlékszem. Ekkortájt még úgy éreztem, hogy ez egy külföldi és zárt világ a számomra, aztán elkezdtem mindenhol belebotlani. DA-n elkezdtek besorakozni a kedvenc képeim közé a BJD-kről készült képek, felbukkantak blogokon, cikkek ugrottak elém, Nana is elkezdett beszélni egyre többször erről, Gigi babát gyárt, kiderült, hogy magyarok is hódolnak ennek a szenvedélynek és egész közel van hozzám a közösség, ...

Még mindig nem tudom elképzelni azt, hogy nekem van egy babám (mivel irtózom a babáktól alapból - bár a BJD-k közt, mint utaltam rá, rengeteg tetszik), annak ruhatárat vásárolok (mivel az ugyanannyiba kerül, mintha magamnak vennék) vagy varrok/varratok (Elyon, ha jól értettem, tudna ilyesmivel is foglalkozni), személyiséggel ruházom fel és a mindennapjaimban részt vesz. Nem igazán tudok kötődni fizikai dolgokhoz, a karaktereimet pedig nem akarom testesíteni, bár ahogy Nanával elbeszélgettünk, azért eljátszottam a gondolattal, hogy egy Deon Elerden BJD azért ütne rendesen és lenne illusztrációja is a Kettőből egy sztorinak. És ez az ijesztő! Hogy már el tudom képzelni, nem csak feketelyuk van a vízió helyén... A boltokban, amiknek a honlapjára eljutottam, már azzal a szemmel is néztem, hogy Deonnak milyen feje kéne legyen, hiszen annak ellenére, hogy fiú, az arca nőies vonású, az orra bár szélesedő egy kicsit, alapvetően kicsi és lágy rajzolatú, ahogy a szemöldöke is, a szája viszont hangsúlyos és szép ívű, az arccsontja szinte jelentéktelen, a haja extravagáns... Eddig eljutottam, aztán mielőtt belegondolok, mekkora feeling lenne megalkotni szép lassan, aprólékosan Deont, aztán megtörni vele még egy karakter berögzöttségét, felborítani vele az egész életét, inkább megkerestem a kis piros X-et fent a jobb sarokban. XD

Jelenleg ott tartok, hogy a legkisebb prioritást élvezi ez a hóbort és még mindig nem veszem komolyan, hogy nekem ilyen lenne, kellene, lehet, Bene el tudott engem ezzel képzelni és mint kiderült, az ellenállása is megvan, de nem olyan durva, ha az anyagi helyzetünk éles fordulatot venne, nem jelentene gondot számára, ha jól vettem észre, hogy BJD-zek, én meg csak így lestem, hogy neki tulajdonképpen tiltakoznia kéne... XD Ő egy miniLiát képzelt mellém, én viszont egy Deonhoz hasonló livehackert, aki imád öltözködni, vagány és szeretetreméltó. =) Nem Deon, mert ő... Hogy mondjam? Hozzá rendeltem hozzá képet, megvan a világa, és ha megalkotnám, már nem Deon lenne. Hiányozna hozzá Asame, Shinji, Kazu, Yoru, Jeremy, Tatsuki, de akkor már az egész tokiói bagázs is. Bár azért egy Tatsukit megalkotni... *__* De nem láttam olyan durva, hatalmas, kigyúrt testet még, amilyen neki van. Macera lenne telepirszingelni és tetoválásokat ráfesteni is, de ha kész lenne... Na jó, megyek öltözni és dolgozni! XD

Négy nap megint

Szombat reggel kilenckor felkeltem, elmentem fürdeni, hajat mosni, aztán levágtam a hajam. =) A kép csak szemléltető, később lesz jobb is, de melóhelyre nem tudom feltenni a gépre a fényképezőmről, amit csináltam. Szóval... ennyire lett rövid:


Jól érzem magam vele, és meglepő módon eddig többségében tetszett az embereknek a hajam. Melóhelyen megjegyezték, hogy csajosabb lett, Bátyám is valami hasonlót mondott, Anyu "Wooaaaahh!"-val köszöntött, Bene meg nézett, nézett, aztán mondta, hogy tök jól néz ki és végre áll valahogy a hajam. Utóbbin jól megsértődtem, de mindegy, túlvagyok rajta. Bátyámnak, azt hittem, nem fog tetszeni, meg Benének is azt hittem, nem fog, erre de. Gergő kiakadt, többiek szerint jó. =)

Elmentem apuhoz délután. Végre kijutottam Biára, ami karácsonykor sikerült legutóbb. Jó volt végigsétálni a kerteken, köszöntem a cseresnyefámnak és az alatta nyugvó cicáimnak. Beszélgettem apuval, öcsémmel, aztán mentem Anyuhoz. Ettünk jó ki meggylevest, aztán a Dubarryhez hasonló Anyu-recept kaját, ami nagyon finom lett. A kettő között telefonáltam a kölyöknek. Jólesett nagyon, hogy engem hívott és elröhögtem vele róla, hogy a meglévő mellé még szerzett magának három anyát, szóval úgy viselkedjen. =D Kaja után boroskóláztunk Anyával, kettőig beszélgettünk, előkerültek régi képek is a gyerekkorunkból, meg az ő fiatal korukból. Érdekes és nagyon jó volt. Vigyorogtam, hogy mennyire sok közös van bennünk Anyával. Ő is eléggé kétpólusú volt és most is az, mint én. Valószínűleg ez okozott annyi konfliktust köztünk és emiatt jövünk ki annyira jól is egymással. ^^

Reggel ugyancsak meggyleves, rakott és boroskóla volt a menü. XD Azt kívántam. Anyu kiigazította a hajam és kiderült, hogy meglepően egyenesre vágtam le. =D Macskáztam, beszélgettünk még, megáztattuk a lábunkat az erre a célra fenntartott gyerekmedencében, aztán a Biáról elhozott ruháimat felmarkolva lesétáltam Sangohoz. Ott kutyáztam beszélgetés alatt egy csomót, mert Sangonak van egy mini yorkieja, elvoltunk, beszélgettünk, aztán az egy órási busszal irány a főváros, hogy találkozzak Krisztával. Előbb hazamentünk hozzánk, hogy lepakoljak, utána beültünk a KFC-be kajálni, fagyizni, dumálni. Jó volt az is, még zenét is hallgattunk. =D

Bene amúgy nem volt otthon, Picivel, Csigusszal és a többiekkel volt valahol péntek óta, vasárnap este jött haza. Hétfőn a helyen találkozott a banda, kedden ugyancsak. =) Jó volt.

Mai megállapítás

Ha normális életet akarok élni, amiben felelősségteljes nő vagyok, abba kell hagynom az írást. Száműznöm kell az összes alakot a fejemből, a személyiségeket a lelkemből, az álmokat a szemem elől és engedelmességet, alázatot, önzetlenséget tanulni. Ha nem az ihletnek adnám magam, képes lennék Benének. De nem tudok nem írni. Amikor gondolkodom, amikor sírok vagy csak sétálok az utcán és megállapításokat teszek a környezetemre, a fejemben úgy jelennek meg a szavak, ahogy itt leírom őket. Nem ritka, hogy a saját kézírásommal írom meg magamban a dolgokat egy képzeletbeli füzetbe. Az írás az életem.



Kiürülnék, ha nem írhatnék többet. Nekem az írás az életem.

Egyelőre inkább tartom magam androgűnnek, mint nőnek. Ahogy ma végiggondoltam, még mindig pillanatok alatt el tudok jutni oda, hogy a teremtést kérdezgetem magamban, miért adott nekem női testet. És amikor kijózanodom, arra jutok: nehezebb leckét nem kaphattam volna, amiért hálásnak kell lennem. Mert minden lépés, amivel közelebb jutok magamhoz, egy lépcső, egy akadály leküzdése, egy sérülés begyógyítása, egy betegítő gondolat elfelejtése.

És ebből TUDOM, hogy jó úton haladok.
Néha elfelejtem és képes lennék visszafordulni, de már nincs mögöttem út. Mintha az, ahonnan jöttem, eltűnt volna. Nem mehetek vissza. Már nem vagyok az, aki voltam. Már nem bírnék az lenni, aki voltam. Fejlődtem. Jobb lettem.


És nem állíthatsz meg. Ez az utolsó üzenetem neked.
Rengeteget gondolkodtam azon, amit legutóbb beszélgettünk. Sokszor jöttek elő a szavaid, az emlékeim rólad. És ugyanoda jutottam, ahova vele. Az eleje szép volt, jó volt, de volt egy pont, ami kettétört valamit, talán a hidat magát köztünk. Nem megy tovább.

30/1 - Tíz gondolat a lolita világról

Belekezdek, mert minden nap olvasom a többiekét és tűkön ülök és megerednek a gondolataim és wááá!

1.) Az én szememmel nézve a lolita világ egy félreértett világ. Amíg nem volt részem benne, én mindig azt láttam ki belőle, hogy ezek a lányok tök bolondok, mert úgy akarnak élni, mint egy játékbaba a babaházában. Minden cuki, aranyos, puha, kellemes, amit maguk köré teremtenek és ezért én egyfajta valóság előli menekülésként tekintettem rá. Aztán ahogy belefolytam lassan-lassan, megértettem, hogy ez nem menekülés, nem valami dili vagy zizi, hanem egy életérzés.

2.) Voltak általános dolgok, amiket én egy lolitához kapcsoltam már az elején. A teázás szertartásos módon, a ruhák szeretete, a kecsesség és méltóságteljes küllem, a babák és plüssök, az édességek és cukrok. Fél év távlatából teljesen máshogy tűnik nekem ez az egész. Valahogy nekem az angol lányneveléshez kezdett hasonlítani ez. Lehet, hogy nem angol, nekem most ez az analógia van a fejemben, de például a Marie Antoinette, A hercegnő és más filmekben megjelenő etikettoktatás, viselkedéstanulás, társalgási alapszabályok elsajátítása és alkalmazása elválaszthatatlanul összekapcsolódott a lolitasággal. Számomra a lolitaságom egyet jelent azzal, amikor az úri kisasszonyokat elkezdték nővé nevelni. Ezért veszek sok mindent annyira komolyan.

3.) Féltem, hogy ha én nem ismerem a ruhákat, nem lesznek márkás vagy replica darabjaim, ha nem tudom felsorolni legalább egy népszerű pop- vagy rockbanda tagjait, nem ízlik majd a sushi, meg ilyenek, akkor a csoport nem fogad be. Ehhez képest ma már passzív aktív tagnak érzem magam. Ezt úgy értem, hogy ugyan a mai napig inkább elmesélés után jövök rá, hogy melyik ruháról van szó, mint a nevének hallatán, a sushinak a szaga sem tetszik és a bandákat is csak hallgatom, ismerni nem ismerem, s már biztos vagyok benne, hogy vett ruháim továbbra sem lesznek nagy számmal, főleg nem azok, amelyeket a többi lány ismer, mégis minden talin ott vagyok, mindenkivel kijövök, igyekszem a tudásom legjavával hozzájárulni a pillanathoz. Megszűntek a félelmeim. Ma már bátran mondom azt, hogy legyen az ember bármilyen, vágyjon bármilyen fura dolgokra is, akkor is lehet lolita. Maradtam slasher, maradtam kettős, bolond és ösztönös. De rengeteget, rengeteget fejlődtem. Jobban érzem magam.

4.) A lolita nem ruha. Egy stílus, de nem ruha. Már sokan és sokat beszéltünk arról, hogy lehet valaki lolita ruhában is ita. Nem csak erre gondolok. Még akkor sem lesz valaki lolita, ha tökéletes a koordinációja. Mert akkor feltételeznénk, hogy a Conokon megjelenő lányok is, akik csak akkor vesznek fel ilyesmit, hogy villoghassanak, loliták. Nem azok. Nagyon sajnálom, de nem azok. Ha nincs mögötte egy szellemiség, akkor nem válik valaki lolitává. Ezért voltam sokáig gondban, hogy magamat annak nevezhetem-e. Hogy megvan-e már az a szellemiség, életérzés és kultúra, amit én - és szerntem nem csak én - társítok a lolitához. Vagyok-e elég szelíd, visszafogott, kecses, figyelmes, elszánt, bátor, nagylelkű. Van-e elég szép- és jóérzékem. Tudom-e uralni az indulataim, kultúrált és megfelelő módon meg bírom-e fogalmazni esetlegesen a problémáimat is. Tudjátok, az a helyzet, hogy a szar akkor is szar, ha dobozoljuk és masnizzuk, de mindjárt más, ha átnyújtuk így a másiknak, mintha a képébe vágnánk.

5.) A lolitaságról azt gondolom, hogy sok embernek jót tenne. Nem a csini kis ruhák miatt, hanem mert nőközösséget kovácsol. Ez borzalmasan fontos. Nagyon kevés olyan létesítmény van, mint a miénk, amelynek megvannak a szabályai és a rendszerességei. Vannak szertartásaink, amelyek alapjai változatlanok, de a kivitelezésük alkalomhoz és hepphez illő. Persze intrika, kritika és irigység mindig lesz a nők közt, de valahogy azt gondolom, bármit is érzünk egymás iránt, akkor is jobban összetartozunk, mintha közönnyel viseltetnénk a másik irányába. Akiket beavattam ebbe a dilimbe, idővel mind elfogadta és támogatni kezdett benne. Még Anyu is, pedig nála keményebb ellenfelet nem tudnék felsorolni. =) Sokan még vágynak is rá, noha maguknak nem vallják be. Szeretnének egy közösséget, ahova tartozhatnak, amelynek vannak céljai, de ha épp céltalan is a találkozás, akkor is ugyanolyan jó, mintha célja van. Szeretnék, ha ez a közösség építeni, fejlesztené, inspirálná őket, segítené a céljaik elérésben, még akkor is, ha csak közvetetten. Szeretnék szépnek, ízlésesnek, aranyosnak és nőiesnek érezni magukat. Szeretnék levetkőzni a gátlásaikat. Csajok, én bárhogy nézem, szépek vagyunk. =) Persze kellemetlenkedünk magunkkal akkor, amikor azzal jövünk a másiknak, mikor megdicsér, hogy "gyűrött a ruhám, mert nem volt időm rendesen vagy alapjában véve kivasalni", "van egy kis feleslegem itt és itt", "nem ezt a cipőt kellett volna felvennem hozzá, mert a másik jobban illik a ruhámhoz", - igen, jól olvastad, magunknak kellemetlenkedünk ilyenkor -, de ez csak a mi bizonyítványunk, hogy nem tudjuk teljesen befogadni, hogy amikor mi állandóan csak kritizálni tudjuk magunkat, akkor a másik őszintén és spontán csak szépnek és tökéletesnek lát. Ja, és nem mellékesen: feltűnt valakinek, hogy azért ritkábban kérünk bocsánatot, hogy betegek, fáradtak, rossz kedvűek, indulatosak, szomorúak vagy túlpörgetettek vagyunk? =D A külsőségekkel olyan könnyen foglalkozunk, mikor szerintem egy gyűrött ruha is mutathat mesésen egy vidám emberen - jaj, ez a csaj annyira lökött, hogy még a blúzát se vasalta ki, de pont illik ez is a hangulatához (pl.). A szomorúság, a kedvetlenség, a lelki problémák egy tökéletesen megkomponált és kivitelezett koordináció mögül is ordítani fognak. Ennyi. =)

És igazából itt "elhangzott" a 6.) pont is, hogy a külső és belső állapotok és értékek címszerepet kapnak. =) Fontos a külsőt is rendbe hozni, kicsinosítani, de a lelket is díszbe szoktuk öltöztetni egy-egy tali előtt. És akinek nem sikerült, azon segítünk. Ez olyan fantasztikus! =)

7.) Szerintem a lolitaság kortalan és nemzettelen. Mindenki jön, hogy hú, Japán, meg demenő, közben nem. Erre akkor döbbentem rá, amikor találkoztunk Kishivel és Benével az utcán egy kétdiplomás tanárral. Pont a hime ruhámban voltam és a pasi leelemzett, mint francia hölgyet. Meg voltam sértődve. De tényleg! Mi az, hogy egy kétdiplomás tanár, akinek akkora tudásanyaga van, hogy csak ámultunk rajta, franciának nevez, amikor én egy japán dolgot képviselek?! Később átbeszéltük, hogy én ragaszkodtam csak ahhoz, hogy a lolita japán dolog. A kimono japán dolog, a lolita stílus nem. Rengeteg másik nép különböző koraiból emelt fel elemeket, amiből aztán összehozta. A hime ruhám francia kisasszonyos, az aristocrat szerintem hajaz az angolok ruházatára. Nem akarom tovább elemezni, ez nem az én terepasztalom, én csak azért hoztam ezt fel, mert nekem egyfajta szabadságot adott az a tudat, hogy ez nem japán dolog. Hogy én attól, hogy lolita lettem, nem a japán kiscsajokat majmolom, hanem egy olyat stílust követek és képviselek, amely rengeteg szépből és jóból lett egybegyúrva. Már nem mondom azt senkinek, hogy egy japán szubkultúrát képviselek, mert ha még egy olyan emberrel találkozom, mint ez a hajléktalan férfi, ugyanúgy nevetségesnek fogom érezni magam, mert lehet, hogy a lolita Japán utcadivat, de a gyökerei nem Japánból erednek. Lehet ezután kizárólag japánnak mondani? Szerintem nem. Ezért nemzettelen. A kortalanságot meg nem hiszem, hogy nagyon magyaráznom kell. =)

8.) A lolitaság nekem a gyerekkorral, a gyerekességgel is összefolyt. Korábban taszított, hogy gyerekes, cuki, aranyos legyek. Irritált, hogy 11 évesen már szinte felnőtt voltam, sosem érdekeltek a kortársaim, otthon mindig kellett, hogy legyen eszem, mert a felnőttek ostobábban viselkedtek, mint én. Ezek után menjek egy csapat lány közé, akik odavannak azokért a dolgokért, amikért egy gyerek? Nagyon-nagyon tévesen ítéltem meg ezt, már látom, de kintről nekem ilyennek tűnt. Álomszerűnek, valószínűtlennek és hülyeségnek. Aztán ahogy szépen hozzám tapadt, belenőttem. Azt már korábban is tudtam, hogy a gyerekkorom eléggé... nem volt jó, mondjuk így. De hogy ezt újraéljem? Ma már azt gondolom: Fantasztikus ötlet! =D Imádom, hogy mivel kortalan vagyok a loliruhákban, lehetek infantilis, példaértékű, vagy akár botrányhős. Lolitában és lolitaként nem ciki világító fagyinak hívni azt az eszközt, amellyel Tamásnál a Gólemben játszottunk. Valami cucc, amit figyel a szerkezet és irányítani lehet vele a játékokat. Igazából nem is érdekel jobban, hogy hogy működik, stb, nekem már csak világító fagyi marad. =D Nem ciki továbbá tapsikolni, ujjongani és ugrabugrálni, amit farmerban is csinálok, de az emberek jobban elfogadják a viselkedésemet, ha egy nagy, habos szoknyában, pár csattal a hajamban teszem, mintha farmerban és toppban. Lehet példakép is, noha nem szeretném, ha sarkosan és fanatikusan a követőmmé válna valaki, mert az számomra nem pozitív dolog. De ha inspirálhatok embereket, az nekem elég. =) És botrányhős. Felfoghatatlanul szeretem, amikor megyek az utcán és az emberek nem értik, miért nézek ki úgy. Amikor a munkahelyemen megállítanak, hogy mutassam meg magam. Nekem egy küldetés szintjén van ez a dolog: megmutatni, hogy lehetsz más, mint a sablon, mint a többi. =) Mindigis lázadtam a szürkeség, a tömegeffektus ellen, erre tessék, találtam egy konkrét stílust, amiben vannak segítőim és társaim, ugyanakkor lázadhatok vele a maga visszafogott, bájos és harmónikus módján a birkaság ellen. =)

Megint belecsúsztam a következő pontba, ez már a 9.). Az, hogy ez nem olyan heppdolog, mint régen a szaténnaci, vagy a cicafülek. Ezeket is hordtam utcára, lazántosan. Szerettem feltűnni, kitűnni, mert képviselni akartam mindent, ami más, mint a megszokott. De ezek nem stílusok, nem egy konkrét dolgok. Ezek csak fellángolások, kiragadott darabok valamiből. Töredékek és ezáltal én sem voltam igazán az, ami lenni akartam. Inkább dilisnek néztek, mint azt gondolták, hogy valami más vagyok, mint ők. A lolita ezzel szemben divat, életérzés, stílus, hepp és minden. Kerek egész. Tökéletes. Ezzel már nem csak kitűnök, hanem képviselem is azt, amit akarok. =) Atrocitások? Mindig voltak és lesznek. Nem az én bizonyítványom, ha megszólnak. Nem az én problémám, ha bolondnak néznek. Nem izgat. =) Rosszat nem csinálok, félni nincs okom, úgyhogy minden rendben van. =)

10.) A lolitaság inspirál. Nem csak ezer gondolatot indított el bennem már az, hogy tíz dolgot összeszedjek, hanem mindenben. Átalakítottam a szobám, az életem, a hozzáállásom, a külsőm. Segít elfogadni azt, ami vagyok, segít jobb és jobb lenni. Kaptam egy gyerekkort, amit kezdetben nagyon elutasítottam, most élvezem. Kaptam egy lányközösséget, ahol elfogadnak és tanulhatom, hogyan viselkedjek. Mindig csak egy vagy két ember vett körül, a közösségekből is kiszorultam vagy kiléptem, mert nem tudtam beilleszkedni. Most már én is létrehozok közösségeket, nem csak összeismertetem a barátaimat, hanem egy csapattá gyúrom őket. Jó együtt lenni, de ha többen vagyunk együtt, az még jobb. =) Másfelől nekem nagyon sokat jelentett, hogy amit szinte mindenki kétkedően, fucsálkodva és idegenkedve kezelt bennem, mint például a slasherségem, az is tök normális. Jó, próbálkoztam és más yaoistákkal/slasherekkel jóban lenni, de idővel mindenkivel eltávolodtunk egymástól. Csak annyi nem volt elég, hogy mindketten szerettük ezt a dolgot, ez nem volt elegendő közös pont. Itt, a lolik közt meg van, aki szereti, van, aki nem. És ez így nagyon rendjén van. Tudom, hogy ha kéne egy kis segítség, kihez forduljak. És nem csak ebben, hanem mindenben. Nagyon sok újat és különlegeset próbálhattam ki általatok, lányok. Eléggé merev voltam és még most sem lazultam le annyira, amennyire szerintem lehetne, de folyamatban van. Anno a sushihoz is úgy álltam hozzá, hogy basszus, illene enni, mert milyen már, hogy még azt se tudom, milyen ízű, de Japán-szeretőnek mondom magam, de már a szagát se bírtam elviselni. Kishi hozott a meetre és végre nem úgy álltam hozzá, hogy alga, meg hal, meg rossz szagú, hanem hogy lehetőség - élsz vele? És éltem. =) Nem kedveltem meg, de legalább megkóstoltam. A lolitaság tanít arra, hogy élből ne utasítsak el valamit. Már magát a lolizást is elutasítottam az előítéleteim miatt, erre most tessék, úgy érzem, a lehető legjobb helyen vagyok, a legjobb dolgot teszem, követem és akarom, amit kitalálhattam volna magamnak és ez egy olyan út a számomra, ami segít, előre visz és rengeteg-rengeteg jót, örömöt és sikert hoz. =)

S ezekért hálás vagyok nektek is.

Méz és lóhere első évadának megtekintése utáni sírás helyetti sírós post

Miközben azon gondolkodtam, Nana blogját olvassam-e el, vagy írjak ide pár sort, mielőtt moziba megyünk Benével, arra jutottam, igazából az írás maradt ki az egész hétvégémből, holott azt terveztem, nagyjából befejezem Telan démonom történetét. Ehelyett lebetegedtem, a hétvége nagy részét kidőlve töltöttem és bevallom, két rohadt sort írtam, azt is egy Nana manga ihletésű érzésről. Persze az a két sor még az eleje sem a sztorinak. Igazából azt akartam érzékeltetni, ahogy egy ember elvesz valamit egy másiktól, mondjuk a szüzességét, mégis arra kell rájönnie, nincs semmije, mert elvenni valakitől valamit nem jelent gyarapodást. Azt akartam valahogy novella-formába önteni, ahogy egy ember egy szerelemtől úgy akar elmenekülni, hogy valakit, aki neki nem jelent semmit, magához karol, megkap és aztán tovább lép. A szíve nem telik meg tartalommal, a fájdalom nem múlik el, ezekről csak egy órácskára megfeledkezhet csupán. Láttam magam előtt a két megtört karaktert. Láttam, ahogy mindent megtesz, hogy elfelejtse a hősöm az ő egyetlen szerelmét, s amikor tovaröppen az orgazmus okozta extázis, üresen fekszik egy jóformán idegen mellett egy hatalmas ágyban. Egyetlen dologgal lett több: becsapott még valakit - magán kívül -, s ezért bűntudatot érez. A végén pedig megmondja neki, hogy sajnálja, csak kihasználta. S továbbáll.

Annyira bennem van ez az érzés... Még most is folyamként indul meg, amint rágondolok. De a szavak valahogy nem jönnek ilyen szép sorrendben, amikor nekiülök, hogy leírjam. Talán azért, mert Nobu őszinte szerelmét nem lehet egyszerűen egy novellával megjeleníteni egy másik történetben. Talán azért, mert én nem vagyok képes ennyire önzetlen és elkeseredett szerelmet érezni.

Ha képes lennék rá, tudnék róla írni, nem?

Van valaki, akit nagyon szeretek. Aki különleges most nekem. Valaki, aki nem Bene. Valaki, aki iránt csak fellobbant egy szalmaláng. Ez egy tény, nem negatív vagy pozitív értelmű dolog. Mindkettő lehet. Bennem túl sok az érzés, a kettősség, nincs földem, talán gyökereim sem, noha akkor nem tudom, honnan jöttem, honnan hajtok, s hova tartok, de jelen pillanatban ez is csak egy buta kis semmiség, amit ide le kellett írnom. Valaki, aki nem tudja, hogy másként érzek iránta, mint korábban. És ezt nem is akarom elmondani neki. Valahogy ennek az egésznek csak ki kell kerülnie belőlem, el kell égnie, hogy megszabaduljak a bűntudattól, a félelemtől és a rajongástól. Szeretném, ha boldog lenne. Ez az én szerelmem, az őszinte kívánságom neki. Szeretném elengedni, de nem tudom, hogy kell. Szeretném, ha többé nem kapaszkodnék így senkibe, mert jobban szenvedek attól, hogy rájön és elmegy, mint amennyire boldoggá tud tenni ez a kis lobogás bennem. Ha fel kellene sorolnom mindenképp egy személyt a jelenemből, akit tisztán szeretek, önzetlenül, minden fizikai jel és érintkezés nélkül, őszintén és szépen, már-már lírain, őt mondanám.

Miért mást? Miért egy olyan embert akarok burokba vonni, megvédeni, szeretni és a boldogságot a lábai elé tenni, aki csak belépett az életembe, majd ki is lép nagy valószínűséggel belőle? Miért nem azt, akit éveken át hívtam, s több, mint három és fél éve van velem? Egyszerűen nem értem, miért kell ennyire... elcseszettnek lennem.

És hogy ez az elcseszettség mégis miért jó nekem.

Nem is erről akartam egyébként írni.

Inkább arról, hogy Benéékhez megint nem vittem egyetlen "normális" ruhát sem. Kényszerítettem magam arra, hogy nőiesen és odafigyelve mindenre, hogy ne egyem le, ne akadjak bele valamibe, a ruháimra vigyázva legyek a nap nagy részében. Mások jobban is féltették a ruháimat, mint én. Nekem valahogy természetes volt és elmúlt az a beteges ragaszkodás irántuk, amit pár hónapja még éreztem. Pár hónappal ezelőtt sosem jutott volna eszembe, hogy kölcsön adjam bármelyiket is valakinek. Most meg öröm Kishin látni. =) Fejlődtem. =)* Már nem félek, hogy valaki ugyanazt hordja, mint én, mert rájöttem, hogy még az én ruháimban is valaki teljesen másképp néz ki, mint én. Megtaláltam Kishi által azt az egyediséget magamban, amit mindig hangoztattam. Tudjátok, arra jöttem rá, ami már közhely szinten forog a világban, de amíg a saját bőrödön nem tapasztalod, nem biztos, hogy megérted: hogy minél hangosabban és határozottabban mond ki valamit magáról gyakran, annál jobban fél attól, hogy nincs úgy. Mint Chizu, akiről határozottan az volt az érzésem, hogy azért mondja, hogy szereti, ha butának nézi, mert bebizonyíthatja, hogy nem az, hogy ezt az egészet azért csinálja, mert fél attól, hogy butának nézik. Magamat láttam benne azon a karácsonyi meeten, amikor ott ült előttem, amikor beszélgettem vele. És most magamban láttam meg magamat. Hogy én vagyok az, aki fennhangon hangoztatta, hogy egyedi, megismételhetetlen, különc és művész, de a felét se hitte el a saját szavának. Hogy csak azt akarta, hogy mások így tekintsenek rá, miközben ő odabent reszketett a félelemtől, hogy ha bármiben is hasonlít valakire, abból nem sül ki semmi jó. Kezdetben minden őrültségem egyfajta elkeseredett harc volt, hogy kitörjek a szürkeségből, az egyhangúságból... na jó, ez már a második volt, elsősorban abból a feledést okozó kalitkából akartam kitörni, amit a családom segítségével magam köré építettem. Olyan dolgokat akartam tenni, amikre ha én nem is, de mások emlékeznek. Mert az emlékektől maradunk fenn, nem? Kis tacskóként be akartam biztosítani, hogy "örökké" fogok élni, mert rettegtem attól, hogy az írásaimmal együtt mindenem eltűnik erről a világról. Féltem a haláltól. Féltem attól, hogy egyszercsak nem leszek többé. Éjjeleket sírtam át, nappalokat agyaltam ezen, hogy hova fogok eltűnni, mi lesz a halál után, ki fog rám emlékezni és mi lesz az, amit érzelmi, emlékképi, fizikai, vagy bármilyen módon magam után hagyok. Őszintén? Még most sem tudom. Fogalmam sincs még arról sem, mi lesz velem holnap. Még olyan lényegtelen kérdéseket sem tudnék megválaszolni, hogy mit fogok felvenni, milyenre állítom be a frizurám, vagy mit eszek a munkahelyemen. Vicces, nem? =)

Csak ironikus.

Tomi... valahogy te jutsz eszembe. Méz és lóherét néztem tegnap és ma. Az első évadot már megnéztem és sokat sírtam rajta. Nari hibája, hogy elindított bennem valamit. Felbosszantott, hogy a Nana manga vége olyan kegyetlen, s nekiálltam elolvasni, ami megvolt belőle, de attól még messze az igazi vége. Aztán úgy döntöttem, mikor fel bírtam kelni a betegségből, hogy ideje valami normális lányos történetet is látnom. Így jött a Méz és lóhere, amit bevallom, már régóta elterveztem, hogy megnézem, mert a karakterek az első pillanattól kezdve a szívemhez nőttek a szinkronjaikkal és jellemükkel együtt.

Tomi... nyugalmat érzek. És fájdalmat. Valamit, amitől sírnom kell és nem tudom, micsodát. Takemoto karaktere ráébresztett, mennyire nem vagyok szabad, mennyire nem tudom, mi felé kellene haladnom. Belegondolva én nem lennék képes felülni egy biciklire és csak tekerni, míg el nem érek az ország határáig. Nem azért, mert nincs biciklim, hanem mert gyáva vagyok hozzá. És ugyanilyen gyáva vagyok végigmenni azon a folyamaton is, amelynek végén tisztán önmagam lehetnék elcseszettség, kipotyogó parázsdarabok és meggyulladó szalmalángok nélkül. Rettegek attól, hogy ha befejezem azokat a történeteimet, amelyeket megálmodok, amelyek bennem megjelennek, megszületnek, vagy megelevenednek, senki sem lesz, akit érdekel majd. Rettegek attól is, hogy csak magamra rántok valamit, amire nem vagyok felkészülve és ami végül eltemet.

Ezért nem fejezem be a történeteimet. Amíg nincs meg a végük, mindig van, aki nyüstöl érte. Aki várja a folytatást. Akárhány rövid történetet, novellát, képet a fejemből, verset, vagy mást írtam, maximum annyi érkezett rá, hogy jó volt, köszi. Nem akarok elégedetlen lenni, de többre vágyom. És ha igazából őszinte akarok lenni, azt is hozzáteszem, hogy már nem is tudom, mi elégíthetné ki ezt a vágyat bennem.

Tomi... én ismerni akarlak. Téged, a világod, a múltad, a gondolataid, az életed, az érzelmeid. Amikor először engedtél közelebb magadhoz, azt éreztem, bár szellem lehetnék és ott lehetnék veled mindenhol. Mert amiket meséltél, néha szinte elképzelhetetlenek, megélhetetlenek és túlságosan varázslatosak voltak a számomra. És hogy miért hozzád szólok? Amiatt a pár sor miatt, amit az msn-emre írtál. Most annyira szeretném szétrúgni a formás segged.

Ezt érzem.

Tudod, Tomi, vágyom arra, hogy legyen egy írás, amit megmutassak neked. És őszintén megmondva van is egy, amire büszke vagyok. Ami annyira negédes, mint az élet. Ami annyira szép, mint egy mese és legalább annyira őszinte és életről tanító is. Szeretném tudni, mit gondolsz róla. Szeretném tudni, Anyu mit gondolna róla, vagy Bene.

Mindig azoknak a véleménye érdekel, akik nem olvasnak engem. Akik engem jobban ismernek, mint azt, hogy én miként látom a slash-világot. És most ezt is annyira hihetetlenül tökéletlen-tökéletesnek látom. T_^

Daninak a szívébe költöznék. Úgy érzem, pár óra is elég lenne ahhoz, hogy betekintést nyerjek abba a csodálatos világba, amit elzárva dédelget magában. Ahogy ír a természetről... ahogy megéli a szerelmet... mindent. Annyira fantasztikus. Mintha nem is ebben a világban élne. Mintha nem is erről a világról beszélne. Pedig az igazság az, hogy én nem figyeltem sosem azokra a dolgokra, amikre ő. Hogy teljesen másmilyen vagyok, mint ő. De szeretnék úgy is érzeni, látni, gondolkodni, ahogy ő. Talán még élni is bizonyos szinten, mint ő. Csodálom Danit.

Kishi. Ha befejezem Telan történetét... elolvasod? Mindig ezt kérdezem magamtól és minél közelebb kerülök a befejezéshez, annál jobban félek, hogy a végén fogom nagyon eltolni az egész sztorit. Vagy ráismerek hibákra, amiket megjelölök a füzetemben, mint kijavítandó dolgok, de néha félek, hogy elfelejtem, mit akartam azon a részen változtatni. Az egésszel kapcsolatban olyan bizonytalanság van bennem. Mert a lelkem egy része, amit odaadok neked, s mivel tudom, hogy felnézel rám, ezért felelősséget érzek aziránt, ahogy vagyok. Hogy ne okozzak csalódást és azt adjam neked, amire szükséged van, amivel több leszel, amivel közelebb jutsz ahhoz, amihez te szeretnél. Én nem akarlak megváltoztatni, mert szerintem tökéletes vagy. Hiszen egymást írtuk példaképnek egyik lolita meeten. Ezen annyit nevettem már. Illetve nem is ezen, hanem magamon. Mert én sok évvel ezelőtt eldöntöttem - igen, eldöntöttem -, hogy nekem nem lesz példaképem. Nem lesz olyan ember megint, akire hasonlítani akarok, mert önmagamnak kell lennem. És a többiek válaszát hallva olyan nevetségesnek éreztem magam. Csak úgy nyíltan odaírtam a neved arra a papírra, mindenki más meg valami hírességet vagy karaktert írt, vagy pedig senkit. És mégis... amikor viszont hallottam a nevemet az utolsó papírról, amelyről akkor is tudtam volna, hogy a tied, ha az első lett volna... valahogy annyira... örültem. Nagyon nagy dolog volt az nekem. És azt hiszem, amit azzal kaptam, még nem köszöntem meg neked. Meg amit azóta.
Köszönöm.

Most mennem kell és azt hiszem, ez így van rendben. Különben még holnap estig is ezt a sírós-nevetős-sírós postot írnám.

A húsvétról meg csak annyit, hogy... még sosem volt ennyire semleges húsvétom. Az egészből hiányzott valami, de erről majd talán később írok. =,)