Miközben azon gondolkodtam, Nana blogját olvassam-e el, vagy írjak ide pár sort, mielőtt moziba megyünk Benével, arra jutottam, igazából az írás maradt ki az egész hétvégémből, holott azt terveztem, nagyjából befejezem Telan démonom történetét. Ehelyett lebetegedtem, a hétvége nagy részét kidőlve töltöttem és bevallom, két rohadt sort írtam, azt is egy Nana manga ihletésű érzésről. Persze az a két sor még az eleje sem a sztorinak. Igazából azt akartam érzékeltetni, ahogy egy ember elvesz valamit egy másiktól, mondjuk a szüzességét, mégis arra kell rájönnie, nincs semmije, mert elvenni valakitől valamit nem jelent gyarapodást. Azt akartam valahogy novella-formába önteni, ahogy egy ember egy szerelemtől úgy akar elmenekülni, hogy valakit, aki neki nem jelent semmit, magához karol, megkap és aztán tovább lép. A szíve nem telik meg tartalommal, a fájdalom nem múlik el, ezekről csak egy órácskára megfeledkezhet csupán. Láttam magam előtt a két megtört karaktert. Láttam, ahogy mindent megtesz, hogy elfelejtse a hősöm az ő egyetlen szerelmét, s amikor tovaröppen az orgazmus okozta extázis, üresen fekszik egy jóformán idegen mellett egy hatalmas ágyban. Egyetlen dologgal lett több: becsapott még valakit - magán kívül -, s ezért bűntudatot érez. A végén pedig megmondja neki, hogy sajnálja, csak kihasználta. S továbbáll.
Annyira bennem van ez az érzés... Még most is folyamként indul meg, amint rágondolok. De a szavak valahogy nem jönnek ilyen szép sorrendben, amikor nekiülök, hogy leírjam. Talán azért, mert Nobu őszinte szerelmét nem lehet egyszerűen egy novellával megjeleníteni egy másik történetben. Talán azért, mert én nem vagyok képes ennyire önzetlen és elkeseredett szerelmet érezni.
Ha képes lennék rá, tudnék róla írni, nem?
Van valaki, akit nagyon szeretek. Aki különleges most nekem. Valaki, aki nem Bene. Valaki, aki iránt csak fellobbant egy szalmaláng. Ez egy tény, nem negatív vagy pozitív értelmű dolog. Mindkettő lehet. Bennem túl sok az érzés, a kettősség, nincs földem, talán gyökereim sem, noha akkor nem tudom, honnan jöttem, honnan hajtok, s hova tartok, de jelen pillanatban ez is csak egy buta kis semmiség, amit ide le kellett írnom. Valaki, aki nem tudja, hogy másként érzek iránta, mint korábban. És ezt nem is akarom elmondani neki. Valahogy ennek az egésznek csak ki kell kerülnie belőlem, el kell égnie, hogy megszabaduljak a bűntudattól, a félelemtől és a rajongástól. Szeretném, ha boldog lenne. Ez az én szerelmem, az őszinte kívánságom neki. Szeretném elengedni, de nem tudom, hogy kell. Szeretném, ha többé nem kapaszkodnék így senkibe, mert jobban szenvedek attól, hogy rájön és elmegy, mint amennyire boldoggá tud tenni ez a kis lobogás bennem. Ha fel kellene sorolnom mindenképp egy személyt a jelenemből, akit tisztán szeretek, önzetlenül, minden fizikai jel és érintkezés nélkül, őszintén és szépen, már-már lírain, őt mondanám.
Miért mást? Miért egy olyan embert akarok burokba vonni, megvédeni, szeretni és a boldogságot a lábai elé tenni, aki csak belépett az életembe, majd ki is lép nagy valószínűséggel belőle? Miért nem azt, akit éveken át hívtam, s több, mint három és fél éve van velem? Egyszerűen nem értem, miért kell ennyire... elcseszettnek lennem.
És hogy ez az elcseszettség mégis miért jó nekem.
Nem is erről akartam egyébként írni.
Inkább arról, hogy Benéékhez megint nem vittem egyetlen "normális" ruhát sem. Kényszerítettem magam arra, hogy nőiesen és odafigyelve mindenre, hogy ne egyem le, ne akadjak bele valamibe, a ruháimra vigyázva legyek a nap nagy részében. Mások jobban is féltették a ruháimat, mint én. Nekem valahogy természetes volt és elmúlt az a beteges ragaszkodás irántuk, amit pár hónapja még éreztem. Pár hónappal ezelőtt sosem jutott volna eszembe, hogy kölcsön adjam bármelyiket is valakinek. Most meg öröm Kishin látni. =) Fejlődtem. =)* Már nem félek, hogy valaki ugyanazt hordja, mint én, mert rájöttem, hogy még az én ruháimban is valaki teljesen másképp néz ki, mint én. Megtaláltam Kishi által azt az egyediséget magamban, amit mindig hangoztattam. Tudjátok, arra jöttem rá, ami már közhely szinten forog a világban, de amíg a saját bőrödön nem tapasztalod, nem biztos, hogy megérted: hogy minél hangosabban és határozottabban mond ki valamit magáról gyakran, annál jobban fél attól, hogy nincs úgy. Mint Chizu, akiről határozottan az volt az érzésem, hogy azért mondja, hogy szereti, ha butának nézi, mert bebizonyíthatja, hogy nem az, hogy ezt az egészet azért csinálja, mert fél attól, hogy butának nézik. Magamat láttam benne azon a karácsonyi meeten, amikor ott ült előttem, amikor beszélgettem vele. És most magamban láttam meg magamat. Hogy én vagyok az, aki fennhangon hangoztatta, hogy egyedi, megismételhetetlen, különc és művész, de a felét se hitte el a saját szavának. Hogy csak azt akarta, hogy mások így tekintsenek rá, miközben ő odabent reszketett a félelemtől, hogy ha bármiben is hasonlít valakire, abból nem sül ki semmi jó. Kezdetben minden őrültségem egyfajta elkeseredett harc volt, hogy kitörjek a szürkeségből, az egyhangúságból... na jó, ez már a második volt, elsősorban abból a feledést okozó kalitkából akartam kitörni, amit a családom segítségével magam köré építettem. Olyan dolgokat akartam tenni, amikre ha én nem is, de mások emlékeznek. Mert az emlékektől maradunk fenn, nem? Kis tacskóként be akartam biztosítani, hogy "örökké" fogok élni, mert rettegtem attól, hogy az írásaimmal együtt mindenem eltűnik erről a világról. Féltem a haláltól. Féltem attól, hogy egyszercsak nem leszek többé. Éjjeleket sírtam át, nappalokat agyaltam ezen, hogy hova fogok eltűnni, mi lesz a halál után, ki fog rám emlékezni és mi lesz az, amit érzelmi, emlékképi, fizikai, vagy bármilyen módon magam után hagyok. Őszintén? Még most sem tudom. Fogalmam sincs még arról sem, mi lesz velem holnap. Még olyan lényegtelen kérdéseket sem tudnék megválaszolni, hogy mit fogok felvenni, milyenre állítom be a frizurám, vagy mit eszek a munkahelyemen. Vicces, nem? =)
Csak ironikus.
Tomi... valahogy te jutsz eszembe. Méz és lóherét néztem tegnap és ma. Az első évadot már megnéztem és sokat sírtam rajta. Nari hibája, hogy elindított bennem valamit. Felbosszantott, hogy a Nana manga vége olyan kegyetlen, s nekiálltam elolvasni, ami megvolt belőle, de attól még messze az igazi vége. Aztán úgy döntöttem, mikor fel bírtam kelni a betegségből, hogy ideje valami normális lányos történetet is látnom. Így jött a Méz és lóhere, amit bevallom, már régóta elterveztem, hogy megnézem, mert a karakterek az első pillanattól kezdve a szívemhez nőttek a szinkronjaikkal és jellemükkel együtt.
Tomi... nyugalmat érzek. És fájdalmat. Valamit, amitől sírnom kell és nem tudom, micsodát. Takemoto karaktere ráébresztett, mennyire nem vagyok szabad, mennyire nem tudom, mi felé kellene haladnom. Belegondolva én nem lennék képes felülni egy biciklire és csak tekerni, míg el nem érek az ország határáig. Nem azért, mert nincs biciklim, hanem mert gyáva vagyok hozzá. És ugyanilyen gyáva vagyok végigmenni azon a folyamaton is, amelynek végén tisztán önmagam lehetnék elcseszettség, kipotyogó parázsdarabok és meggyulladó szalmalángok nélkül. Rettegek attól, hogy ha befejezem azokat a történeteimet, amelyeket megálmodok, amelyek bennem megjelennek, megszületnek, vagy megelevenednek, senki sem lesz, akit érdekel majd. Rettegek attól is, hogy csak magamra rántok valamit, amire nem vagyok felkészülve és ami végül eltemet.
Ezért nem fejezem be a történeteimet. Amíg nincs meg a végük, mindig van, aki nyüstöl érte. Aki várja a folytatást. Akárhány rövid történetet, novellát, képet a fejemből, verset, vagy mást írtam, maximum annyi érkezett rá, hogy jó volt, köszi. Nem akarok elégedetlen lenni, de többre vágyom. És ha igazából őszinte akarok lenni, azt is hozzáteszem, hogy már nem is tudom, mi elégíthetné ki ezt a vágyat bennem.
Tomi... én ismerni akarlak. Téged, a világod, a múltad, a gondolataid, az életed, az érzelmeid. Amikor először engedtél közelebb magadhoz, azt éreztem, bár szellem lehetnék és ott lehetnék veled mindenhol. Mert amiket meséltél, néha szinte elképzelhetetlenek, megélhetetlenek és túlságosan varázslatosak voltak a számomra. És hogy miért hozzád szólok? Amiatt a pár sor miatt, amit az msn-emre írtál. Most annyira szeretném szétrúgni a formás segged.
Ezt érzem.
Tudod, Tomi, vágyom arra, hogy legyen egy írás, amit megmutassak neked. És őszintén megmondva van is egy, amire büszke vagyok. Ami annyira negédes, mint az élet. Ami annyira szép, mint egy mese és legalább annyira őszinte és életről tanító is. Szeretném tudni, mit gondolsz róla. Szeretném tudni, Anyu mit gondolna róla, vagy Bene.
Mindig azoknak a véleménye érdekel, akik nem olvasnak engem. Akik engem jobban ismernek, mint azt, hogy én miként látom a slash-világot. És most ezt is annyira hihetetlenül tökéletlen-tökéletesnek látom. T_^
Daninak a szívébe költöznék. Úgy érzem, pár óra is elég lenne ahhoz, hogy betekintést nyerjek abba a csodálatos világba, amit elzárva dédelget magában. Ahogy ír a természetről... ahogy megéli a szerelmet... mindent. Annyira fantasztikus. Mintha nem is ebben a világban élne. Mintha nem is erről a világról beszélne. Pedig az igazság az, hogy én nem figyeltem sosem azokra a dolgokra, amikre ő. Hogy teljesen másmilyen vagyok, mint ő. De szeretnék úgy is érzeni, látni, gondolkodni, ahogy ő. Talán még élni is bizonyos szinten, mint ő. Csodálom Danit.
Kishi. Ha befejezem Telan történetét... elolvasod? Mindig ezt kérdezem magamtól és minél közelebb kerülök a befejezéshez, annál jobban félek, hogy a végén fogom nagyon eltolni az egész sztorit. Vagy ráismerek hibákra, amiket megjelölök a füzetemben, mint kijavítandó dolgok, de néha félek, hogy elfelejtem, mit akartam azon a részen változtatni. Az egésszel kapcsolatban olyan bizonytalanság van bennem. Mert a lelkem egy része, amit odaadok neked, s mivel tudom, hogy felnézel rám, ezért felelősséget érzek aziránt, ahogy vagyok. Hogy ne okozzak csalódást és azt adjam neked, amire szükséged van, amivel több leszel, amivel közelebb jutsz ahhoz, amihez te szeretnél. Én nem akarlak megváltoztatni, mert szerintem tökéletes vagy. Hiszen egymást írtuk példaképnek egyik lolita meeten. Ezen annyit nevettem már. Illetve nem is ezen, hanem magamon. Mert én sok évvel ezelőtt eldöntöttem - igen, eldöntöttem -, hogy nekem nem lesz példaképem. Nem lesz olyan ember megint, akire hasonlítani akarok, mert önmagamnak kell lennem. És a többiek válaszát hallva olyan nevetségesnek éreztem magam. Csak úgy nyíltan odaírtam a neved arra a papírra, mindenki más meg valami hírességet vagy karaktert írt, vagy pedig senkit. És mégis... amikor viszont hallottam a nevemet az utolsó papírról, amelyről akkor is tudtam volna, hogy a tied, ha az első lett volna... valahogy annyira... örültem. Nagyon nagy dolog volt az nekem. És azt hiszem, amit azzal kaptam, még nem köszöntem meg neked. Meg amit azóta.
Köszönöm.
Most mennem kell és azt hiszem, ez így van rendben. Különben még holnap estig is ezt a sírós-nevetős-sírós postot írnám.
A húsvétról meg csak annyit, hogy... még sosem volt ennyire semleges húsvétom. Az egészből hiányzott valami, de erről majd talán később írok. =,)
12 megjegyzés:
Igen, el szeretném olvasni. Írd oda azt is, mit kell változtatnod =) (kisbetű, post-it cetli=D) Nem szeretnél, ha szenvednél miattam. Add magad, úgy ahogy vagy - én is azt teszem, s talán megkapjuk, amire szükségünk van =D Ami a tökéletességet illeti... nem vagyok az. S reményeim szerint más sem - nincs tökéletesség. Csak ahhoz közeli állapot.
Mikor a többiek válaszait hallottam, én is így éreztem - én példaképként viszont csak élő, általam is ismert személyeket tudok tartani. Több is van, azt hiszem, példaképem - akiktől sokat tanulnék.
Amikor meghallottam, hogy engem írtál, egy pillanatra tényleg azt hittem, hallucinálok. Utána viszont nagyon jól esett, bár nem éreztem helyénvalónak. Máig nem tudom, mi az, amiért mások felnézhetnének rám, vagy irigykedhetnének.
(Nekem a húsvét annyiban mutatkozott meg, hogy nyúlszobrocskát csináltam süthető gyúrmábólXD)
Nyugimáááár! Lazíccsá! :-)
Mennyit volt kikapcsolva a hétvégén a telód? Mert az enyém végig :-p
Am mikor nézed meg a filmet amit adtam?
t.
ja, és köszönöm amit a seggberúgással kapcs. írtál :-D
Kishi: van, amikor a kisbetűs megoldást választom, de leggyakrabban csak egy felkiáltójelet teszek. Azért, mert amit egyszer a múltban nem túl jónak értékeltem, nem akarom lekorlátozni, hogy a jövőben jobban írjam meg, mint amikor felfedeztem, hogy nem elég jó az a rész. =) Amikor meg a kisbetűs részt használom, azt azért, mert van valami, amit kifelejtettem és nem vagyok biztos benne, hogy eszembe jutna a későbbiekben. =)
Szerintem pont szeretlek téged is, mást is úgy, hogy közben kutyául szenvedek néha. =) Az ember mindig azokat bántja meg a legjobban, mindig azokba rúg a legnagyobbat, akiket nagyon szeret. Ez az élet egy törvénye. Nem direkt csináljuk ezt, hanem véletlenül. Megbántjuk a másikat akaratunkon, sokszor tudtukon kívül. Mert minél közelebb van hozzánk egy ember, annál jobban vigyázni akarunk rá. És tudod, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Amikor csak leejted és lepottyan belőle egy kis festékdarab, minden oké, legalább használatban van és ez látszik is. Amikor megreped, akkor már több munkálatba kerül, hogy rendbe hozzuk és amikor eltörik, ... =) Valahogy így (is) gondolok a barátságra. Nem az a baj, hogy bántjuk a másikat, hanem ha már nincs értelme bocsánatot kérni. Mert túl felelőlenek vagyunk, túl figyelmetlenek, túl... valamilyenek, amivel fájdalmat okozunk egy másik embernek. Nekem ezt az a valaki tanította meg, akit én annyira nagyra becsültem. Hittem benne. Hittem benne úgy, ahogy emberben nem lehet. Mert már nem is láttam embernek, valahogy múzsa, istennő, a minden lett. Én értékeltem őt jóval túl annál, ami volt, szóval ezért nem hibáztathatom őt. A benne való csalódás ezért is a magamban való csalódást jelentette anno. =) Nos ez az, amit nem akarok még egyszer elkövetni és amit szeretném, ha velem kapcsolatban sem játszanának meg az emberek. Csúnya pofára esés a vége, amikor egy embert az istenség szintjéig magasztalunk. Ezért döntöttem úgy, hogy nekem nem lesz példaképem több. Az, hogy annak a barátságnak a korsója eltörött, szerintem rajtam múlott jobban. De az, hogy bántott engem, arra én hatalmaztam fel. Minél közelebb vontam magamhoz, annál nagyobb felületet kínáltam fel neki ahhoz, hogy beleállítson valami hegyeset és/vagy éleset. Tök mindegy, hogy kígyót, macskát, kutyát, nyulat, vagy madarat ölelsz a kebledre, minden állat rendelkezik valami olyannal, amivel megsebezhet. Nem akarja, egyszerűen vagy a természetéből adódik (hogy péel megharap), vagy pedig véletlen (hogy pölö megkarmol). =) Szóval az a nagy bukás elég sokat jelent nekem. És hogy miért neki nincs értelme többet bocsánatot kérni mégis, ha én csesztem el jóformán az egészet? Mert ugyanolyan hülye módjára viselkedett, mint én. És azért, mert már nem hiszem el, amit mond. Azt se, amit kérdez. Hogy ez kinek a hibája, meg végső soron tök mindegy. Szeretném hinni, hogy az övé, miközben tudom, hogy az enyém, s persze azt is tudom, hogy az övé is és szeretném azt is hinni, hogy egyedül az én hibám. =) Mindkét lehetőségnél kényelmes magyarázatot tudnék találni, miért ment tönkre a barátság. De a válasz az az igazság, hogy nem befolyásolná a tényt.
Bakker, Shuujis lett. XD Nagyon. X'D
Add magad - kéred tőlem és ezzel a legnagyobb feladatot adtad fel nekem, de legyen. =) Nem tudom, akik megtalálták magukat (vagy csak ezt mondják), érzik-e azt, hogy "megvan, ki vagyok én, mi vagyok én, mi a dolgom, stb", de én egyelőre azt érzem, hogy még nagyon az út elején tartok annak, hogy elérjek magamhoz. =) Az is lehet, hogy alapvető hülyeség, hogy "megvan", mert a személyiségünk folyton változik, tehát nincs egy pont, aminél megtaláljuk magunkat, csak vagyunk, fejlődünk, megyünk előre (jó esetben) és kész. =)
Egyébként szerintem azt kapjuk, amire szükségünk van. =)
...
A tökéletességet én másképp értelmezem, ahogy te. Én úgy gondolok például ... kire, hogy ne legyen annnnyira személyes? Na jó, maradsz te. =D Szóval én úgy gondolok rád, hogy vannak hibáid és hiányosságaid, de vannak erényeid és tanult vagy tapasztalt javaid. Ezáltal vagy tökéletes. Az általad tökéletlennek nevezett állapotod, szerintem tökéletes. És nem azért, mert a "példaképem vagy", vagy valami magasztos hülyeség miatt, hanem egyszerűen azért, mert én a tökéletességre úgy gondolok, mint amit a jin-jang képe jelenít meg. Kerek egész, fehér és fekete, ráadásul a feketében egy rész fehér, a fehérben pedig egy rész fekete van. Valaki azt mondja rá, hogy tökéletlen, s megindokolja, miért és mikor lenne tökéletes, én úgy érzem, ez a világ így jin-jangként tökéletes. =) Nem tudom, de amikor erre a körös, kétszínű ábrára nézek, amiben ott az ellentét, a pezsgés, a harc, az egymást kiegészítő energiák, azt gondolom, benne van minden és ettől tökéletes. A jin-jangban nekem benne van a halál és a születés, a gyilkosság és az életmentés és az is, hogy ezek nézőpont kérdése, hogy jók-e vagy rosszak. Menj fel egy állatmentő helyre és nézd meg a halálraítélt állatokat, amelyeket a szerencsétlen emberek mégis megmentenek. Tényleg jó egy fogatlan, állkapcsát alig használni tudó, karmatlan, béna macskának, hogy él még 5-10 évet??? Én nem vagyok benne biztos. Szerintem kegyelemből, akkor is, ha édesdrága, akkor is megérdemelte volna a halál nyugalmát. És itt a megérdemelte volna nem negatív értelmű, hanem egyfajta kegyelem, hogy nem kell tovább szenvednie. Persze ha kap egy olyan gazdit, aki imádja, minden nap pépes ételt csinál neki és megfelelő védelemben részesíti, érdemes volt megmenteni az életét, de ha nem, csak további szenvedést kap csak. Persze ez csak az én szubjektív véleményem. =)
Apu Hotdog profilján volt kint az a szöveg, hogy ha egyszer lélegeztetőgépre kerülne és csak gépek tartják életben, ő azt kérné anyutól, hogy húzza ki a dugót. Nem volt magyarázat, de úgy értelmeztem, hogy nem akar egy nyomorult, másokra bízott, magatehetetlen senki lenni. És ebben a környezetben kicsit sem nehezteltem volna egyikükre sem. Megértettem volna. S én pont így érzek. Szóval az, hogy egy fogatlan, karmatlan, béna cicust inkább az örök békemezőre szánnék, nem kegyetlenség vagy valami ilyesmi a részemről, hanem a méltósága, a teljesértékűsége megóvása. Én még mindig, évekkel később, hogy ezt az idézetet apu profilján megtaláltam, úgy gondolom, hálásabb lennék, ha ebben a helyzetben kihúznák a dugót. Ha nyilvánvaló, hogy életképtelenné váltam és csak nyűg vagyok másoknak, nem akarnék élni. De ha valaki szeretetből mellettem lenne és én ezt el tudnám fogadni (mindkét tényező megléte fontos, másképp a képlet nem jön össze), valószínűleg boldog lennék azzal az x évvel, amit még eltölthetek. A feltételek, avagy környezet határozza meg, hogy képes lennék-e teljesértékűnek érezni magam, ahogy a cica szempontjából is az dönti el, érdemes volt-e sok-sok pénzt áldozni az élete megmentésére, hogy kap-e egy olyan gazdát, aki élete végéig gondozni és szeretni fogja. =)
Egyébként megmondom, mi szerintem a különbség a kettőnk tökéletesség-látásában, Kishi. =) Amíg neked nincs tökéletes, nem létezik szerintem a világodban egy minden negatívumtól mentes jó állapot, ezáltal tűnsz depresszívnek, vagyis inkább pesszimistának. Ezzel szemben mivel nekem az is tökéletes, ha nem tökéletes valami, nem létezik a világomban olyan, amiben nincs egy csepp jó sem, vagyis legrosszabb esetben realista lehetek, de inkább tekintenek rám optimistaként. ^^;;
...
Csak elgondolkodtatlak. =) Nem érem be annyival, hogy egy szürke, sznob akárki vagy. Látom, hogy tele vagy színnel és a sznobság nem jellemez, több vagy annál. Inspirálni akarlak ezért, hogy ezt te is észrevedd. =) Ha jövőre is azt gondolod majd magadról, hogy egy szürke, sznob akárki vagy, akkor vagy én vallottam kudarcot, vagy neked volt igazad és én értékeltelek túl. De amíg ez a jövő el nem jön, amikor erre fény derül, ki nem jön a képet legvégén, hogy ki gondolta rosszul, addig biza én nem adom fel. =)
Emlékszel a kérdésre, mit jelent nemesnek lenni? Most ez pont ilyen. Csak nem egy kérdést tettem fel, hanem egy állítást tettem eléd. =) A te döntésed, elgondolkodsz-e rajta, vagy sem. Én megtettem, amit megtehettem. =)
Nem érezted helyénvalónak… hih. =) Pedig megmondtam később nagyvonalakban, hogy miért téged írtalak. Mert egy hasonló beállítottságú ember vagy, mint én, de az adottságaidat sokkal jobban használod nálam, sokkal jobban haladsz az utadon meglátásom szerint fele vagy annyi se segítséggel, mint amennyit én kapok. =) Engem már-már rugdosnak az utamon, lassan egy éve haladok úgymond tudatosan (visszanézve nem vagyok biztos ebben a kijelentésben, hogy tudatos voltam, de ez egy év múlva a jelenemre nézve valszeg ugyanígy lesz – hisz a tapasztalatok mindig hozzáadnak valamit az emberhez) és még mindig ott tartok, hogy ki kell tépnem magamból egy berögzült gondolatot, ami tönkreteszi máskülönben az egész életemet. Ezzel szemben én úgy látom, te nagyon jó úton haladsz. =)
Azt azért szeretném hozzátenni, hogy mások helyzetét mindig könnyebben és egyben nehezebben ítéljük meg. Nem tudom, ki milyen hatást gyakorol rád, milyen más ingerek érnek, amikor nem vagyunk együtt. Ezáltal a rólad alkotott képem nem teljes, ígyhát a véleményem, a meglátásaim sem lehetnek pontosak és teljesek. =) De ez mindig így van. Még Benét sem tudom teljeskörűen elemezni, meg véleményt alkotni róla, pedig együtt élek vele, imádom és a másik felemként tekintek rá. =)
Na és rám??? Mást se csinálok évek óta, csak a hibáimat hangoztatom az embereknek. XD Ehhez képest csomó ember valami vezetőt látott/lát bennem. Volt, aki úgy jellemzett, mint egy dzsungelben haladó kalandort, aki csak megy előre, vágja maga előtt a bozótot, s ugyan néha a mögötte haladókat elfelejti tájékoztatni, hogy csak félrenyomott egy ágat, így azok jókorát kapnak, mikor az visszacsapódik, hogy az eredeti helyén legyen, mégis követik, és rendületlenül hisznek benne az emberek. Én csak ültem és néztem magam elé, hogy basszus, ez nem lehet igaz. És mégis így volt. Másvalaki azt mondta, én olyan vagyok, mint egy reménynapraforgó, mindig a Nap felé fordulok, és amikor körülöttem más leereszti virágfejét, én egy reménymagot adok neki, amitől ő feltöltődik. Én csak lestem, hogy ez tök szép, meg minden, de hogy lehet rám így tekinteni. Azon már meg sem lepődtem, hogy egy harmadik személy főnixet látott bennem. =)
És tudjátok, mi a legszebb? Hogy aki dzsungelben járó kalandort látott bennem, maga is az volt. Hogy aki reménynapraforgónak nevezett, ő is az volt. És aki a főnix képét akasztotta rám, önmaga is egy igazi főnix. =)
Ti mindig azt látjátok meg bennem, ami bennetek is megvan. =)
Ez annyira jó. =D
...
Az tök jó volt. =) Mármint amikor kreatívkodtunk. Sajnos a vásárlókedv nem volt meg az emberekben a hétvégén túlzottan, szóval elég nagy csalódás volt a dolog, de kapják be, kimegyünk jövő hétvégén, vagy azután valamikor és csakazértis módon ott leszünk. =)
Tomi: nekem egy percet sem volt kikapcsolva a telefonom. Nem tudok elszakadni tőle, mert úgy tekintek rá, mint egy mentőövre valaki számára, aki engem választ arra, hogy megpróbáljam megmenteni. =) Ezen a hétvégén is befutott egy fontos hívás. És kivételesen nem voltam jelen. Csak utólag derült ki minden, de szerencsére nem késtem el. Anyu valami oltári baromságot mondott a nővérének, aki az én keresztanyukám, keresztanya meg zokogva mondta el a telefonban nekem az egészet. Jól lehordtam Anyut, hogy hogy mondhat ilyet, meg minden, megkértem, hogy ha elhagyja magát legközelebb, keresztanyunak akkor se mondjon semmit erről, mert szegény teljesen megzuhan a legapróbb dologtól is, s azt hiszem, elrendeződtek a dolgok. =)
Úgy gondolok arra, hogy kikapcsolom a telefonom, mintha másoktól vonnám meg a lehetőséget attól, hogy kinyújtsák felém a kezüket. Nem véletlenül mondom neked, hogy hívjál fel, ha bajod van. Akkor is, ha csak belerúgtál az asztalba és szeretnéd, hogy egy gyógypuszit küldjek neked az éteren keresztül, akkor meg aztán főleg, amikor a szakadék szélén állsz és félsz, hogy leránt a mély húzása. Tudod, Tomi, engem egyszer egy ilyen telefon mentett meg. Ezért nem kapcsolom ki sosem az enyémet. =)
Még jó, hogy végül kétszer is úgy döntöttem, nem hívlak fel. XD Akartalak hívni szombat is, vasárnap is, de valahogy nem tudtam, igazából mit akarok mondani, úgyhogy azt mondtam, majd beszélünk később, amikor lesz mondanivalóm. Ha süket lett volna a vonal, lehet, befordultam volna, hogy mi van veled. XD Tudom, hogy hülye vagyok, nem kell figyelmeztetned rá, hogy ez már súlyos. =)
<3
Filmhez kell valami plusz, ami nincs meg bennem állandóan. =) Meg most ihleteim vannak, ilyenkor csak témába vágót merek nézni/olvasni, mert ha elterel, az nekem egy fél halál. =) Most a sors a fő témám, szóval a Sorsügynökség (ami piszokjó, én ajánlom) belefért és lendített is előre bennem dolgokat. =) Hamarosan írok róla valahol, hogy mit. Legalábbis tervezem, mert erről az egészről kell egy feljegyzés. Mindegy, hova, de kell. =)
Most, hogy virtuálisan seggbe rúgtalak, feléledtél? =)
Nem, nem ébredtem fel, csak jól esett a hiúságomnak hogy "formás" xD
Am másik kérdés: Miért akarsz ennyire fontos lenni mások számára?
Ezek a visszacsatolások erősítenek meg önmagadban?
Igen, sajnos kezdek egyetérteni ezzel a bántós dologgal - legjobb barátnőmet mostanában ezerszer bántom, akaratlanul is. Mintha a lényem már sértené őt, úgy érzem.
Ez a "megvan a személyiség" dolog érdekes. Igen, mindig változunk - de szerintem minden pillanatban, mikor belülről cselekszünk, létezünk, megtaláljuk magunkat, ha nem is tudatosan. Egy tudatalatti szinten szerintem megtaláltuk már magunkat (talán el sem vesztettük) csak a tudatos szintjeinken nem tudjuk ezt, mert nem kézzel fogható, nem körülírható - a folyamatos változása miatt. Szerintem.
A tökéletességet tényleg másképp látjuk. Számomra az a felső valami, ami irányít, az a tökéletlenségében tökéletes dolog, s mi, tőle különböző valamik, nem lehetünk tökéletesek. Mint a fizikában a nulla kelvin - megközelíthető, de el nem érhető. Ilyen a teljes jóság és teljes rosszaság - lehet, hogy léteznek, de olyanok, mint a nulla kelvin. Teljesen soha nem elérhetőek, így egyértelmű, hogy nincs olyan, ami pusztán ez vagy az. Azáltal, hogy tökéletlennek látom a dolgokat, sokkal közelebbiek, megfoghatóbbak, elérhetőbbek nekem. Ezt nem tudom jobban elmagyarázni...^^"
Már most nem érzem magamat szürke, sznob akárkinek. Magamnak érzem magam, bármi is ez most épp.
Rengeteg segítséget kapok. Csak segítséget kapok. Barátok és ellenségek, ismerősök és ismeretlenek, sikerek és kudarcok egyaránt segítenek - mert így akarom. Több változásomra emlékszem. Ötödikben változtam negatív irányba, hogy jobban beilljek az osztályba. Kilencedikben akaratlanul is változtam, idomultam az új osztályhoz. Változott bennem valami, majd egyszer csak ráébredtem, hatással lehetek erre a változásomra. Azóta hosszú erőgyűjtő szakaszok után bele-belefogok változtatásokba. Étrendet, viselkedést, amit épp akarok - mert a részleteknek is nagy hangsúlya van. Amit és ahogyan megeszek, kimondok, megcsinálok, mind-mind én vagyok. Így ezeket változtatva terelhetem az önmagamat is - talán.
Én azt látom benned, hogy sokat tanulhatok tőled, jó hatással lehetsz rám. =)
Kár, hogy nem volt vásárlókedvük =S Na majd legközelebb ;) (Ha gyártok pár darus fülcsit, megnéznétek, lenne-e rá kereslet? *-*)
Tomi: a két kérdésed nagyon betalált. Konkrétan egy egész postot szánnék neki, de még gyűjtöm a gondolatokat. (Öööö... a bátorságot... ^^;;;; )
A másik meg igaz volt. =) Maximális pontot is kaptál rá Noeltől, pedig ő egy igazi genyó, szóval... ^.~
Kishi: esetleg keresd vissza, mióta van ez így és talán megtalálod, mi okozza. =)
Szerintem jó megállapítás, amit mondasz. =)
Van logika abban is, ahogy te gondolkodsz a tökéletességről! Még sosem hoztam össze ezt a látásmódot azzal, hogy ez távmértékként is feltűnhet. =)
Én is ezt látom benned. Én a részletességet elsősorban az írásban valósítom meg. Más most nem is jut eszembe, amibe olyan sok energiát fektetnék, annyi figyelmet szentelnék neki, mint az írásnak. És talán ez is egy nyitja annak, hogy nekem pont egy olyan életstílust (nekem a lolita az és kész!) kellett találnom, amelyben a ripsz-ropsz megoldások nem alkalmazhatók. =)
Naná, hogy! =) És szerintem lenne rá kereslet. =) Két fekete lepkés fülbevalót vittek tőlünk csak a hétvégén. Szóval a daru is menne, azt gondolom. =)
Szerintem bármi kézzel gyártott, vagy összerakott jöhet... :D
Szerintem is. =)
És egy sacperkábé árat adj meg, hogy legalább nekünk legyen viszonyítási alapunk a dolog értékéről. XD
Megjegyzés küldése