Minden hullámvasút, amely túl sokáig tart, meghánytatja az embert, vagy kirepül a sínjeiről a szerelvény.
Nem tudom, hogy legyek melletted. Nem tudom, hogy rontom el és nem tudom, hogy javítsam meg, amit elrontottam. Nem tudom, hogy gondoljak veled, nem tudom, mit kell tennem. Totális kétségek vannak bennem és kezdem azt érezni, túl gyors a tempó, túl sokat jár fel-le az érzelmi skálám és hogy az idegeim kezdik nem bírni. Én ki akarok melletted tartani, én veled akarok lenni, de azt érzem, nem tudom, hogyan. Nem tudom, mit vársz tőlem.
Szeretlek.
És azt mondtam, nem tudom, milyen elveszíteni a gyermekem, de aztán rájöttem, hogy igenis tudom. Komsza, Szőrme, nekem mindketten olyanok voltak. Fickó, a kutyám gyerekkoromból, vagy Inu degu, aki a kezemben lehelte ki a lelkét.
Ők az állataim?
Egy két éves kislányt is vesztettem el. Nem ebben az életemben. De emlékszem rá. A fájdalomra, az őrületig hatoló hitetlenségre, a reménytelenségre, az elveszettségre, a céltalanságra, a magányra, a kétségbeesettségre, az ürességre, a félelemre.
Hitetlen vagy, aki nem hiszi el, hogy bárki is veled van.
És nekem fáj, hogy kinyújtod értem a kezed, s amikor érted nyúlok, eltöröd az ujjam. És megteszem újra, mert tudom, hogy szükséged van rám, s te beleharapsz a kezembe. És megteszem újra, abban a reményben, hogy legközelebb már csak rácsapsz a kezemre, s az nem fog annyira fájni, mint az előbbi kettő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése