Már gondolom, megszoktuk - minden egybe

Velem az a gond, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyok. Mindig eltervezem, hogy hú meg ha, aztán utolsó nap kapok észbe, hogy hoppá. ^^;;;;; Még most sem tudom, melyik ruhámban megyek a meetre. Nagy esélyes a rózsaszín himém, de kedvem lenne például a cseresznyésbe is menni, ám az nyári mind a minta tekintetében, mind pedig az anyagát tekintve. Szóval marad a himém. ^^

Jól kihirdettem a rendelést, aztán a kavarodások miatt úgy döntöttem, egyszerűbb, ha egyedül rendelek. Amúgy is akartam egy csomó mindent, mint utóbb rájöttem. ^^;;; Hétfőn vagy kedden voltunk Anyunál, ahova megérkezett a csomag, s szépen kibontottam. Megérkezett tökéletes állapotban a két kis patácskám, egy fehér és egy fekete, tripla csattos csoda. =) Szerencsére mind a kettőből eltaláltuk a mattot, úgyhogy hálát adtam az égnek. =D Két tornacipő is repült hozzám, egy sárga-fekete-szürke csillagos darab és egy piros-szürke-fekete kockás. Szegény "sárkányos" szatén tornacsukám már nagyon leharcolt volt, lifegett a talpa és már valahogy nem tartom menőnek az efféle viseletet, főleg, hogy munkába is előszeretettel mennék (és most már megyek is) tornacipőben. =D És végül, de nem utolsó sorban rendeltem bugyogót. Illetve azt hittem, hogy az. Még jó, hogy azon gondolkodtam, miután leadtuk a rendelést, hogy nem alsószoknyát kellett volna-e rendelnem előbb. XD Egy tök cuki és remek alsószoknyát rendeltem, ami a képen faintosan bugyogónak néz ki és a bugyogók közt is találtam. XD Szóval alsószoknya lett belőle és nagyon meg vagyok vele elégedve. =D

Munkahelyemen egyik nap megjegyezte a bíróm, hogy ő újragondolná a helyemben, hogy érdemes-e lolitában mennem dolgozni. Mondta, hogy neki tetszik, mert szerinte tökéletesen megfelel a kritériumoknak (nem túl rövid, nem mutat az emberből túl sokat, stb.), de hát mégiscsak feltűnő és sokan kérdezik tőle, hogy miért járok ilyen ruhákban, miért nem néz a körmömre, meg ilyenek. Nehéz volt nem nevetni, azt ígértem neki, hogy újragondolom a dolgot. Már abban a pillanatban újragondoltam. Tisztában vagyok vele, hogy vannak szobák, ahol napi téma vagyok, s nem jóindulatból. Azzal is, hogy van olyan ember, aki azért jön be a szobánkba, hogy megnézze, mit csinálok a gépen és mi van a falamon, mibe jöttem, mit iszom, mi van előttem, mit dolgozom, hogy legyen miről árulkodnia és pletykálnia. Azt is érzem, hogy vannak irigyeseim és nem mindenki nézi jó szemmel a különcködésemet. De nem izgat.

Nagyon tudom sajnálni azokat a lelkileg szegény embereket, akik csak mások rosszindulatú kibeszéléséről tudnak beszélni, pletykálnak és egyébként sincs más témájuk, csak a másik fikázása. Én nem fogok csak azért sablon lenni, hogy ezek az emberek ne koptassák a nevemet. Hidegen hagynak. Sajnálom őket és nem kívánok beszélgetőközösséget vállalni sem velük. Amennyiben beszólnak, majd illedelmesen megköszönöm a véleményüket, vagy elküldöm bájosan őket melegebb éghajlatra, s kész, én ezzel letudtam a dolgot.

Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Nem csak azt értem ezalatt, hogy "De aranyos vagy!", "Milyen szép ruhád van!", "De cuki a fülbevalód!", hanem azt, hogy az emberek, mióta én ott vagyok, egyre látványosabban vállalják fel a véleményüket és a saját személyiségüket. Sok nő közt alap, hogy rosszindulat van. Szóval ez kikerülhetetlen. De egyre többen igyekeznek önmagukat adni. Büszkén viselik a saját maguk készítette ékszereket, elkezdték sminkelni magukat, finom szóval kiállnak az érdekeik mellett, akit eddig nem komáltak, próbálnak más szemmel nézni.

Van egy nő, aki nagyon szigorú, zárkózott és kicsit igyekszik a fontosságát és a hatalmasságát érvényesíteni. Mikor odamentem dolgozni, mindjárt mondták, hogy hú meg ha, ne bízzam el magam, stb, én azonban mindig udvariasan, kedvesen, figyelmesen állok ehhez a nőhöz és velem még mindig olyan, mint az elején. Mindenki másnak beszól, odatesz egy-egy keresetlen mondatot, nekem nem.

Valamit képviselek ott. Valami olyat, aminek a lolita ruha igen kicsi része, de a része. És ezért nem hagyom, hogy az olyan emberek, akik nem értik, hogy én mit képviselek, milyen vagyok és miért vagyok olyan, befolyásoljanak. Egyszerűen nem érdekelnek. Akkor is képviselem ezt a valamit, amikor farmerben és ingben megyek be. Akkor is ízlésesen öltözöm fel, akkor is kedvesen viselek az emberekkel, akkor is vigyorgom (ha el nem rontják a kedvemet).

A ruha nagyon kevés. Hiába néz ki csinosan valaki, ha közben egy orbitális bunkó. Vagy a másik, amin tegnap kibuktam. Bene mutatott tegnap egy párizsi divatbemutatóról videót. Lolita, vagy lolitaszerű ruhákat adtak a lányokra, de hogy azok hogy néztek ki... O.O" Ha a ruhát és/vagy a hajat eltalálták, úgy mozogtak, hogy az valami gyalázat volt. Mondtam is Benének, hogy borzalmasan festenek. Dobálták magukat. Én ezen teljesen kibuktam.

Mit is akartam még belesűríteni ebbe a hozzászólásba? o.O??

Megvan.

Két nap voltam tanulni. Ilyen kötelező fejtágítás. Még kell menni három napra, aztán írásbeli, majd szóbeli. Úgy érzem, ez nagyon fontos vizsga lesz. Valami készül a háttérben, amiről én ELVILEG nem tudok, a gyakorlatban akkora a feszültség, hogy az már stresszel néha, van egy-egy kolléganő, aki próbál engem segíteni és persze vannak elkapott félmondatok, amikből azért kiderülnek dolgok. Vannak olyanok, akik igyekszenek eltiporni a többiek előtt. Ezt elég rosszul viselem, de mivel én elvileg erről nem tudok, ezért nem mutatom. Mosolygok, vidám vagyok, minden oké, szépen dolgozom, mintha nem lenne semmi. Néha elég nehéz. Főleg akkor, amikor új hír jut el hozzám a háttérből. Ilyenkor mindig azzal nyugtatom magam, hogy ez csak egy buktató a számomra, amibe akkor bukom el, ha belefolyok az ügybe. Ha nem hagyom, hogy minden folyjon a maga medrében. Azok, akik megpróbálják eltiporni a becsületem, meg majd szépen belebuknak. Nem adok nekik okot, hogy bebizonyítsák a nemlétező igazságot. Ez van.

Ma rengeteg munka várt. De némi segítséggel minddel végeztem. =) Beszéltünk ma pár szót a srácokkal. Mondtam az egyiknek, hogy kaptam tanácsot, gondoljam újra a lolitaruházás dolgot, mire legyintett és azt mondta, ne foglalkozzak vele, ha elnöki utasítás, hogy tiltólistára kerül ez a stílus, akkor az már valami, addig meg irigykednek az emberek és azzal meg nem kell foglalkozni. =D Mondtam neki, hogy én is így gondoltam, meg hogy nekem még senki nem mondott semmi negatívat, hozzám még senki nem jött úgy, hogy te figyelj, ez és ez van. Én szívesen konfrontálódnék annak ellenére, hogy konfliktuskerülő vagyok.

Azt akarom, hogy az emberek merjenek önmaguk lenni. Merjenek egyediek lenni. Merjék felvállalni a véleményük. Ha ez sikerülne, nem pusztítaná el az emberi kapcsolatokat a pletykálkodás. Sokkal nagyobb lenne a nyugalom és nem úgy jönne több ember dolgozni, hogy "Na már megint ki mit fog mondani rólam...?". Nem az fáj, hogy mindenki ugyanúgy néz ki, ugyanazt nézi, hallgatja és szereti, mert az az ő dolga. Hanem az, hogy olyan divatoknak hódolnak, mint a mások kibeszélése pl.

És igazából még mindig nem mondtam meg egy tőmondatot valakinek, aki azt hiszi, megfélemlítő és megalázó modorral, kétszínűsködéssel bármit is elérhet nálam, hogy: "Csak fiatal vagyok, nem hülye.", de hamarosan azt hiszem, eljön az az idő is. =D

Volt ma fent nálam valaki pár percet, hogy kicsit beszélgessen velem. Annyira jól esett. Tiszta hálás voltam neki. =D Nagyon kedvelem őt is. ^^

Aztán ma volt egy adag üröm az örömben. Bejött a sejtésem. Igazából nem ért váratlanul, ami történt, mert számítottam rá. El is gondolkodtam rajta, hogy mit kéne csinálnom. Vettem az adásokat, csak nem akartam visszapasszolni a labdákat. Nem akartam elintézni ezt egy lemeccseléssel, mert tudom magamról, hogy amiben érzelmileg érintett vagyok, abban nagyon kevésszer tudok normálisan vitatkozni. Főleg úgy nem, hogy ennnyire érintett vagyok. Hogy kiborulok, ha csak a szomorúságáról, a fájdalmáról beszél. Hogy az égbe repülök, amikor a sikereit meséli el, vagy az örömeit. Igazából bánom, hogy eddig fajult ez az egész. Hogy fogalmam sincs, hogyan mutathatnám ki a szeretetemet, hogyan segíthetném őt tovább. Talán túlságosan belebonyolódtam. Talán csak most bonyolítom túl. Már semmiben sem vagyok biztos vele kapcsolatban.

Úgy érzem, most van az a pillanat, amikor el kell engednem a kezét, különben leszakad alattunk a szék és kirepülünk a körhinta forgatagából. Egyszerűen nem akarom újraélni, hogy hiába teszem meg azt a mindent, amit én a legtöbbnek és legjobbnak érzek, az a másiknak nem azt jelenti, amit nekem. Nem akarom újra! Nem akarom megint két évig rehabilitálni a lelkemet, hogy életképes legyen. Sőt. Igazából nem akarok megint belehalni a fájdalomba. Erre jutottam.

Lassan egy éve masszívan dolgozom azon, hogy valaki, aki anno nekem a mindent, a tökéletest, a csodát képviselte, úgy tudjak rá gondolni, mint egy emberre, akit ismertem. De még mindig fáj arra gondolni, hogy...
De nem.
Vége van.
Lejárt a közös időnk.
És már nem akarom a felszínen őrizni az emlékeket. Túl régiek a ma fényéből nézve. És talán nem is volt egy részük igaz. Talán a boldogság, amiben éltem, csak hazugság volt, amit magamnak teremtettem, vagy amit teremtett nekem. Már azt sem hiszem el, amit kérdez és nem akarom ezt.

Érzelmileg kezdem kimeríteni a lehetőségeimet. Túl gyorsan jutottam el erre a szintre. Mert mikor rájöttem, hogy nem jó azzal az előzővel ez az esztelen hullámvasutazás, eldöntöttem, hogy figyelni fogok és nem engedem meg még egyszer senkinek, hogy kifordítson magamból, kihasználjon, bántson. Nem akarok még egyszer olyan elveszett, magányos és hitetlen lenni, mint múlt decemberben voltam. Amikor sírva fakadtam és csak jöttek elő a dolgok és nem is tűnt úgy, hogy abba fogom egyszer hagyni. Amikor Bene csak feküdt mellettem, ölelt és nem is igazán tudott mit mondani. Vagy februárban, amikor ez megismétlődött. Amikor még mindig olyan mélyen voltam.

Néha azt érzem, hiába mesélem el, hogy ez és ez van, egyszerűen aki nem élte meg, nem értheti meg teljesen. Tudatilag érti, de nem érzi. Fogalma sincs, igazából, lényegében, valójában és mélységében mit jelent. És ha át is tudnám adni az érzést, az élményt, nem csak szavakkal mesélném el...
Nincs mindenkinek szüksége arra a sok mindenre, amit megéltem. Amire emlékszem. Amit kaptam.
Ami bennem van.