A kráni kaland folytatására nem kell már sokat várni, amint tudok, nekiülök megírni. Van egy saját leiratom, azonban hátha Hollódombié tartalmaz extrákat (bővebb hely- vagy személyleírást, izgalmas információkat), illetve javítja az én eseményleírásomat, hiszen játék mellett kutyafuttában pötyögtem le az eseményeket, ráadásul Rege szempontjából. Elvileg hétvégén készül el Hollódombi leirata, szóval valamikor utána írom meg a kaland folytatását.
Ezen kívül is érdemes lesz figyelemmel kísérni a blogot, mert rájöttem, milyen jól jön a jelenlegi munkahelyemen a szabadidő. Ez mindenképp pozitív benne. Na mindegy.
Felkerült a linkek közé Hollódombi linkje. Újra... Emlékszem, hogy korábban hozzáadtam a listához, de valószínűleg vagy nem mentettem rá, vagy megint valami áramkimaradás volt a Blogspot agyában. Az a baj, hogy szeretem ezt a felületet, megadja számomra azokat a fícsöröket, amikre szükségem van, ezért minden bosszantó hibája ellenére maradni kell. Ennek is mindegy.
Ma eszembe jutott egy gondolat. Anno az interjúmon elhangzott, hogy "mi férfiak vagyunk, szétszórtak, rendetlenek" és hogy azért keresnek egy asszisztenst, hogy valaki rendbe tegye a dolgokat. Már akkor is gáznak tartottam, de szándékosan nem gondoltam bele. Szerintem nem elfogadható, hogy a közösen használt helyiségeket nem rendben otthagyja valaki. Biztos, hogy senki után nem fogok elmosogatni pölö. Nem csak azért, mert nem szerződtem takarítónőnek, hanem mert utálom, amikor egy felnőtt ember a saját trehányságát megpróbálja azzal kompenzálni, hogy semmi baj, itt egy nő, majd ő kézbe veszi a dolgokat. Bocsánat, azért, mert befelé nőtt a nemi szervem, nem vagyok automatikusan jobb vagy rosszabb valamiben, és senkit sem jogosít fel semmi, hogy rám vagy más nőre tolja át a neki nem tetsző feladatokat. Ha tányérból evett, akkor tudja elmosogatni maga után mindenki, ne legyen derogáló. Nem engem minősít, ha valaki beteszi a mosogatóba a piszkos tányért és várja a csodát, vagy a napok múlva jövő takarítónőt, de engem zavar a romlott étel szaga.
Lényegében arról van szó, hogy sok esetben melóba vagy lakótársnak azért keresnek nőt, mert úgy akarnak viselkedni, mint az ötéves gyerekek - ami kiesik a kezükből, az ott marad, amit elfelejtettek, azzal tudják basztatni a nőt, majd a nő megszervez mindent helyettük... Azért ez rohadtul nonszensz. Szeretném felhívni a figyelmet rá, hogy semmilyen összefüggés nincs a nemi szerv irányának léte és aközött, hogy ki hogy tudja elmosni a tányért, feltörölni a kávéfoltot a kredencről, vagy rendbe tenni egy hónapok óta hiányosan töltött táblázatot, feljegyezni időpontokat egy naptárba. Nincs. Aki mégis ezt gondolja, az szörnyen alábecsüli magát és annak meg kéne mutatni, hogy "Látod? Így kell. Most próbáld meg te is, biztos menni fog.". Az effajta trehány viselkedés egy dologgal áll összefüggésben, az intelligenciával. Mert ha valaki ennyire igénytelen, az ne akarjon már nekem villogni a márkás cuccaival, drága autójával. Attól, mert csillogó követ teszünk egy kupac szarra, attól még a vécébe való.
És akkor jön a sírás, hogy a diplomások egyre nagyobb százaléka nő... Ez már megint egy olyan nőgyűlölő felfogás, amely hárítja a felelősséget ahelyett, hogy kiépítené úgy a rendszert, hogy a különböző képességű egyének a maximumot tudják kihozni magukból - függetlenül nemtől és kortól, sőt, továbbmegyek, attól is függetlenül, hogy például kerekesszékben ül-e az illető. Az OKJ-s rendszer, a felnőttképzés és a főiskolák beszántása, illetve az általános és középiskolák lebutítása rengeteg embert vág el jó lehetőségektől. Tehát a jelen helyzet egy okozat, amiért az állam maximálisan felelős, és még van pofája gerjeszteni a nemek közti háborút...
Van egy fontos téma, ami lóg a levegőben. Évek óta. És egyre súlyosabb következményei lesznek.
Most nagyon megy ez a propaganda, hogy családok éve, szültél ma már?, satöbbi. A nőket vissza akarják kényszeríteni a konyhába, a kertbe és a gyerekek mellé. Ne legyenek okosak, se törekvőek, se kitartóak, csak szépen csendben engedelmeskedjenek.
Nyilván van, aki boldogan megtenné, ha nem is ebben a formában. Évekkel ezelőtt volt egy beszélgetés közöttünk, csajok között, és egyikünk kijelentette, ő vígan ellenne otthon. Mint Hachi a Nana című animéből. Akkor nagyon megrökönyödtem. Azt gondoltam, lehetetlen, hogy valakinek nem célja érvényesülni, egzisztenciát teremteni. Napokig rágtam a dolgot, míg rájöttem, ezzel semmi baj nincs. Hogy nem kell mindenkinek a csúcsra törni, harcolni, ugyanazt akarni. Hogy az egyéni preferencia sokkal fontosabb annál, minthogy megfeleljünk bárki más elvárásának. Onnantól kezdve tiszteltem azt, hogy ez a lány bevallotta, hogy ha a párja annyit keresne, hogy meg tudnának belőle élni, ő bizony nem tenné tönkre magát egy munkahelyen sem.
Na de kinek a párja keres úgy, hogy megteremtse a fészket, a számlákra valót, az ételre és szórakozásra, vagy tartalékolásra valót, esetleg a gyerekvállalást vagy -vállalásokat is kibírja a büdzsé? Az ismerősi körömből nem tudok ilyen példát állítani...
Szóval visszakényszerülünk dolgozni. Itt jön képbe egy barátnőm, aki egy éve nem talál munkát. Egészségügyi okokból fizikai munkát nem vállalhat, de mindenféle helyen kalapozott már, több interjún volt. És mindegyiken megkérdezték a törvényi tiltás ellenére is, hogy tervez-e gyereket szülni. Erre nincs jó válasz. Anyu szerint lehet hazudni, hogy nem lehet gyereke valakinek, vagy azt mondani, hogy nem akar gyermeket, majd ha mégis sikerül a baba, arra hivatkozni, hogy csoda történt. Hajlom erre, hiszen melyik cég fog beperelni, hogy hazudtál neki egy olyan kérdésre az interjún, amit évek óta meg sem pedzíthet? Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy nem ez a barátnőm az egyetlen, aki csak azért esik el egy munkától, mert fiatal nő. Nem akarnak minket alkalmazni, mert még benne vagyunk a korban, és amíg otthon vagyunk a kicsivel, fenn kell tartania a helyünket, mégis fel kell venniük a helyünkre valakit addig, akinek van bérköltsége és államnak fizetendő költsége.
Ha nincs munkahelyünk, alamizsnát kapunk csak az államtól annak örömére, hogy anyák lettünk, ami nem elég az önfenntartásra sem. Ilyenkor már nem elég, hogy van az embernek párja, aki elfogadhatóan keres, mert rengeteg plusz költség fog keletkezni. Szerencsétlen apák rommá dolgozzák magukat másod-, harmadállásokban, alkalmi munkákban, hogy fenntarthassák a felszínen a gyermeküket és annak anyját, meg persze magukat. Ennek eredményeképp nem csak kiégnek, de sosem tudnak időt tölteni velük. Van ennek így értelme? Rengetegen döntenek anyagi okokból amellett, hogy nem vállalnak gyereket, vagy külföldre költöznek. Nem azért, mert ott kolbászból lenne a kerítés, dehogy, csak a reálkereset mérföldekkel elhagyja az itthonit, és ez a nem mindegy. Akik pedig amellett döntenek, hogy nem lesz gyermekük, szerintem életük végéig kínozni fogja őket a bánat. Lappangva, de azonnal odamarva egy ismerős csemetéjének láttán. Én kétlem, hogy aki igazán vágyott gyerekre, az ettől megszabadul.
És mi van azokkal, akiknek nincs párjuk? Szerezzen egyet, mert hát család csak nő+férfi+gyerek lehet, ismerjük a képletet. Ugye. Csakhogy ha mondjuk egy szélsőséges példánál maradunk, és várandósan elveszíti valaki a párját, elég kicsi a valószínűsége, hogy nekiáll ismerkedni. Meg hát valljuk be, párt az ember nem tud leakasztani a szögről. Egyedül viszont abszolút nem lehet boldogulni.
Nem szeretném kihagyni azon nőtársaimat sem, akik egy másik nővel osztoznának az anyaságon, főleg annak fényében, hogy mint ahogy arra fentebb utaltam, államilag diszkriminálták őket is ebben az országban, amit nagyon szomorúnak tartok. Természetesen ez egy bővebb téma, aminek kifejtése nem kapcsolódik szorosan a fő csapásirányhoz, de szeretném megemlíteni, hogy azok az intézkedések, kerülőutak, konkrét ellehetetlenítések, amiket ellenük (és férfipárok ellen) tettek, megkeserítik és/vagy megnehezítik az életüket.
Végül halmozzuk a hátrányokat, mert rengeteg nőt érint a probléma. Ételintolerancia, autoimmun betegségek, genetikai vagy hormonális probléma, ma még gyógyíthatatlan, maximum féken tartható vagy nem eléggé ismert betegségek... Mind befolyásolhatják, és általában befolyásolják is a gyerekvállalási képességet. Ezeknek a nőknek záros határidejük van gyermeket vállalni és legtöbb esetben finoman szólva kínkeserves az út a sikerhez. Nos, a jelen kornak az egyszerű válasza erre a helyzetre, hogy dugd fel magadnak a
vágyaidat jó mélyre. Senkinek nem kívánom azt a tehetetlen dühöt, mardosó bánatot, ideggyilkos pánikot, amit
éreznek ők, hiszen egy elemi vágyat nem lehet okos megmagyarázásokkal csökkenteni, elmulasztani meg aztán végképp nem.
Az ismeretségi körömben legalább tíz ételintoleranciás lány van, és legalább négy olyan, akinek megmondták az orvosok, hogy mennyi idejük van gyereket szülni, utána game over. El nem tudom mondani, nekem milyen fájdalmas volt velük ezekről beszélni, azt pedig szavakkal le sem lehet írni, ők mit élnek meg. Full stressz, hogy sikerül-e, megmarad-e a baba, hogy a körülményeket is össze tudják-e addigra rendezni...
Napok óta kattogok ezen, ezt a bejegyzést is több lépcsőben írtam meg, belejavítottam, kipótoltam, kihúztam belőle...
Van, akinek jó kilátásai vannak. Van, aki lemondott a gyerekvállalásról. De van, aki ezerrel küzd. És van, aki egyre jobban kétségbe esik. Ez utóbbi aggaszt. Szeretem a barátaimat és borzalmas tudni, látni, ahogy felőrli őket ez az egész.
Aztán persze nyilván én is itt vagyok a sorban. Mindjárt betöltöm a harmincat, főállású tanuló vagyok, reményem van csak arra, hogy egy középfokú angol nyelvvizsgával a kezemben találok olyan munkahelyet, ami elfogadható fizetést ad, meg nem csinálnak ki idegileg és lelkileg fél év után. Sosem magával a munkával volt bajom, még azt is megtaláltam, hogyan csináljam jó szívvel, amit utáltam csinálni. Mindig, ahogy egész életem során, kilógtam a sorból, és mint tudjuk, a kiálló szeget be kell verni, vagy el kell távolítani. De tegyük fel, találok állást. Három évig kell dolgoznom, hogy aztán a fizetésem átlagának x%-át megkapjam, míg otthon vagyok a gyerekkel. Ha véget ér a munkaviszonyom és nem találok megint hónapokig másikat, újraindul a számláló. Nekem is kattog a biológiai óra, én sem leszek fiatalabb...
Huszonnégy-öt évesen úgy éreztem, itt az idő. Hogy ha három gyereket szeretnék, neki kell állni keményen a körülmények megteremtésének és belevágni a projektbe, különben kifutok az időből. Szó szerint hallottam, ahogy kattog a biológiai órám. Stresszeltem, görcsöltem, féltem. Adtam egy ultimátumot az akkori páromnak, hogy vagy elvesz feleségül és belevágunk, vagy koccolok, mert akkor találnom kell egy férfit, akivel közösek a céljaink, működik a kapcsolat, kölcsönös a szerelem, van metszete az érdeklődési körünknek, s meg is kell érlelni azt a kapcsolatot. Nem lett jó vége. Túléltem egy foscunamit, és nem csak a házasság ment gallyra, de elveszítettem a magzatot. A vetélés megrengette az önképem és az önbecsülésem, végül teljesen az ellentét akartam csinálni annak, amit addig csináltam. Semmilyen kötöttséget nem akartam, csak élni bele a nagyvilágba. Aztán jött a kicsi becsült születésének az ideje, és valahogy elkezdték kérdezgetni a kolléganők is, miért nincs gyerekem, mikor akarok szülni. Azt valahogy túléltem, összejöttünk Krisszel, akkor mindenki, de tényleg mindenki azzal jött, mikor jönnek az ikerlányok. Eleinte bizarr volt, mert hát friss kapcsolat, meg miért pont ikrek, majd amikor már a századik ember kérdezte, kezdett para és valahogy mégis vicces lenni. Majd jött a a második karácsony a vetélés után (az első karácsony alatt a lábadozás végén, kicsit utána voltam), amit a kicsivel tölthettem volna, és úgy összeroppantam, mint állat. Pedig talán egy két-két és fél hónappal kérdezhettem korábban meg Kriszt, mi van, ha egyáltalán nem akarok már gyereket, akkor is velem akar-e maradni. Azt mondta, igen. De lehet, hogy jobban tudta, még harcolok ezzel az üggyel magamban. Utóbb én is rájöttem, hogy ez volt a dackorszaka a vetélésem feldolgozási időszakának. Mert bár tudtam, hogy karmikusan így volt helyes, felhasította a lelkem.
Szépen telnek az évek, már több, mint három és fél éve vagyunk együtt, és hol nem akarok (tehát vágyom rá, de a körülmények miatt skippelem), hol pedig elkeseredetten vágyom rá (de nem vállalnám be önszántamból a körülmények miatt).
Szóval nem, nem szültünk még, és amíg így állnak a dolgok, legtöbben nem is fogunk tudni. Nagy volumenű és mielőbbi változásra van szükségünk.
Ez nem csak a mi érdekünk...
Úgy látszik, csak nyafogni kell, hogy nem bírom rávenni magam, nem tudom, hogyan folytassam, nyaf, nyaf, nyaff, és akkor megjön a lendület a NaNoban, ugyanis a bejegyzés után egyből sikerült 3770-es szószámot produkálni. XD Tegnap lusta voltam, mikor lehetőségem lett volna, WoWoztam, ma pedig még hagyom szerintem pihenni Hetényéket, mielőtt átmegyek Talyhoz WoWozni. =D Hamisítatlan élmény Taly zselés teájával, és lehet, rávesszük magunkat, hogy a nightelfek birodalmában kalandozzunk. Legrosszabb esetben folytatjuk az orkjainkat. XD De annyira jók vagyunk, hogy mindig ugyanolyan jellegű kasztot választunk. X"D Nem úgy lenne értelme, hogy kiegészítjük egymást, neeeem, deehooogy. XD
Tegnap témáztak valamit a rebellesek, és kértem felvilágosítást, aztán nálam is robbant a bomba. Mivel én totál elzártan élek a YouTube-botrányoktól, fogalmam sincs, kik a menők, ki kivel merre hány méter, általában tőlük értesülök mindenféléről. Ha használom a csatornát, Szirmait és vele készült riportokat, zenefeldolgozásokat, filmelőzeteseket, WoW küldetés segítségeket, IGN-t, Tízes listát, magyar WachMojot, Pault, Plesovszki Nándort, külföldi tehetségkutatók felvételeit, Marvel /Trónok harca/HP univerzummal foglalkozó, azt fanok által bővített anyagokat, pszichológus előadásokat és videókat, néha tűnemezelős tanító anyagot, filmet és olyan videóklipeket/rajzfilmrészleteket/előadások részleteit nézek, amik zenéje nincs fenn Spotifyon. Régebben horrorsztorikat és Tomorrowland összeállításokat hallgattam munka közben, rajongtam Dancsó szakszerűenjeiért, egy időben amv-ket is néztem, de mióta Taly elköltözött YT-ról és nem járok ki Conra, leszoktam róla. Ezzel nálam ki is fújt a YT, általában nem is szoktam foglalkozni vele, ki milyen vlogot csinál, mert a felsoroltakon kívül nem érdekel senkié. Általában kimaradok a fiatalokat érintő, általuk felkapott emberek botrányaiból is, mert lássuk be, nem tartozom régóta abba a korosztályba.
Szóval. Adott egy szándékosan meg nem nevezett harmincas pasi és egy tizennégy év körüli lány. Azért nem adok nekik neveket, mert az, hogy most Y és X botránya robbant, semmit sem jelent, nem egyedi eset, volt is, van is, lesz is ilyesmi. Mindig voltak perverz pedofilok, akik tiniket vagy fiatalabbakat pécéztek ki, és a megfelelő módszerrel vagy erőszakkal próbáltak rávenni szexuális tevékenységre. Én ennek és az állatkínzó rétegnek kívánom vissza a kövezés általi halált, mert olyan súlyos mentális defektjük van, ami sem nem javítható, sem nem lehet vele együtt élni, de ez az én véleményem. Természetesen a probléma egyik fele az ilyen beteg ember. A másik fele pedig úgy találja meg őket, mint zsák a foltját, az önbizalom- és szeretethiányos fiatalok, többnyire lányok. Ez mindig így volt, én is voltam naiv, tapasztalatlan, önfejű tini, aki fittyet hányt az anyai óvásra, elmentem találkozni egy nálam majdnem húsz évvel idősebb fickóval, mert elbűvölt a felnőttség illúziója, az, hogy komolyan vett egy érett pasi, étterembe vitt. Aztán jött a pofára esés, hogy bizony ez nem jól alakul, a csávó egészen mást akar kivenni ebből a kapcsolatból, mint amit én bele tudok és akarok adni, úgyhogy meghoztam magamnak azt a szabályt, hogy minden nálam tíz-tizenévvel idősebb fickó automatikus letiltást kap.
Az, hogy én ezt a döntést hoztam, több apróság játszott közre. Egyrészt naiv voltam, nem hülye és tudtam nemet mondani - ha valami nem volt oké, szóltam róla a személynek, ha folytatódott, elhagytam a szitut. Másrészt bár viharos volt anyámmal a kapcsolatom, abban sosem kételkedtem, hogy ha gond van, anyatigrisként megvéd. Lehet, hogy otthon letépi a fejem és villogó szemekkel lekaparja a falat, miközben lenyom egy fél órás monológot, amit nyilván nem szeret bevállalni az ember tiniként (meg bizonyára utána se), de előbb kihúz a fosból. Harmadrészt pontosan tudtam, hogy a telefon és az internet egy olyan kapcsolat, amit irtózatosan könnyű megszüntetni, mert tiltható mindkettőn a másik, illetve kikapcsolható a készülék, ami összeköt vele.
A tinikor az őrültségekről, a saját helyünk kereséséről, a változásokról és a bizonytalanságról szól többek közt. Ez így normális. A szülővel is megváltozik a kapcsolat, mert kezdünk kinőni a gyerekszerepből, kezd formát ölteni a saját véleményünk, világnézetünk, preferenciarendszerünk, elkezdünk rálátni dolgokra. Ez is tök rendben van.
Amikor én voltam tini, a mobiltelefon és az internet még gyerekcipőben járt. Felszabadultunk a barátnőimmel a chat.hu-ra, ahol 18 éves egyemetistáknak adtuk ki magunkat, mert menők akartunk lenni, aztán anya megkérdezte, ennek mégis mi értelme. Mellesleg mindig lebuktunk, mert az egyetemi életről semmit se tudtunk. Szóval befejeztük, cirka két hónap után nem volt vicces. Utána az lett a pláne az internetben, hogy meg lehetett ismerni az ország bármely pontján élőket, és nyilván volt, akivel hamar számot is cseréltünk. Nem egy volt, akivel nem kellett volna, de ha nem értett abból, hogy ne hívjon többet, csak csörgött és csörgött a készülékem, kimentem a mellékhelyiségbe, fogadtam a hívást, majd lehúztam a vécét a mobilt fölé tartva, közben pedig próbáltam elfojtani a vihogásomat. Bizonyára bizsergette a túloldalon lévő fülét a hang. Nem is értem, miért koptak le sorra az ilyen kellemetlen alakok. xD Egyetlen egy valaki volt, aki ezek ellenére is folyamatosan hívogatott, vele anya beszélt. Odavittem neki a mobilom, hogy napok óta, akár órákon keresztül hívogat ez a szám, egy srác van a túloldalon, már mondtam neki, hogy kopjon le, erre anya felvette, közölte, hogy ez már zaklatás, és amennyiben folytatódik, rendőrséghez fordul. Na, az se hívott többet, és megtanultam, hogy mobilszámot kiadni csak akkor szabad, ha biztos vagyok benne, hogy normális a másik ember.
Nehéz lehet most gyereknek és tininek lenni, mert az internet természetes dolog, nonstop megy, nem úgy, mint régen, amikor csak 6 után lehetett a betárcsázóst használni, különben az embernek a gatyája ráment, néha a suliban megengedték, hogy netezzünk, mobilja meg annak volt, akinek a szülőjének kellett a munkához és a levetett készülék még bírta egy darabig a strapát. Én is ott éltem bizonyos mértékben, miután fejlődött a technológia, blogoltam, az írásaimat publikáltam, rengeteg barátom és ismerősöm volt, olvastam mások írását, animét néztem, mangát olvastam, WoWoztam, volt tevém, imádtam az MSN-t, skype-oltunk, saját szerkesztésű honlapom volt, ahol mások irományait is publikáltam a sajátom mellett. Valahogy tudtam, hogy nem szabad a személyes adatokat megadni - hol laksz, hova jársz suliba, bármilyen jelszót vagy igazolványszámot. Lehet azért, mert én is belesátáltam a pofonokba, melyekről fentebb írtam, lehet, hogy hozzátett az önvédelmemhez az, hogy az egyik osztálytársam megszégyenítő blogján is szerepeltem, lehet, hogy így neveltek, már nem emlékszem. És még csak azt se mondhatom, hogy nagyon volt a neten kívül életem, mert a barátnőim is otthonülősek voltak, s azon túl, hogy volt egy állatkertre való állatom, írtam, kézműveskedtem, néha csavarogtam csak.
A megszégyenítés, piszkálás, bántalmazás is a tinikorhoz tartozik. Nem azért, mert normális, hanem mert ez az egyik módja a hierarchia kialakításának. Régen is voltak olyan fiúk, akiket vertek, és olyan lányok, akik közutálat tárgyát képezték, én is periférián kívül tartott személy voltam. Voltam bezárva szekrénybe, mert ez valakinek vicces volt, csúfoltak, piszkáltak, mert furcsa voltam, és mert nem érdekelt a legjobb barátnőmön kívül senki. De álltam ki olyan srác mellett, aki mulya volt egy olyan sráccal szemben, aki lebukott hozzánk. Akkor egy pillanatig azt hittem, engem is megver, de közöltem vele, hogy ha ezt tervezi, azzal a maradék férfiasságát is meggyalázza, úgyhogy leengedte az öklét és otthagyott minket. Egyébként verekedős voltam, bár ezt nemigen tudták rólam a felnőttek, mert mindig láthatáron kívül csináltam az akciókat. Például az egyik lány az öltözőben megzsarolt, hogy ha nem teszek meg valamit, elcsábítja azt a fiút, akibe szerelmes vagyok, és megbántja. Banálisnak tűnik ennyi év távlatából, de akkor nagyon megfogott vele, mert megmondtam neki, hogy hozzá illő volna, hiszen nagy kurva hírében áll, de ha ezt teszi, megruházom, ahogy az anyja se tenné soha. Neki valszeg csak a jelző dekódolódott, mert nekem esett, tépte a hajam, én az övét, aztán addig fajult a balhé, hogy betörtem vagy kis híján betörtem az orrát. Soha többet nem kekeckedett velem, sőt, mikor egy fél évvel vagy egy évvel később nekem kellett kémiából korrepetálnom, összehúzta magát. Rendes voltam vele, mert úgy éreztem, az ő sikerén múlik, én leszek-e az évben a legjobb kémiás, büszkévé akartam tenni a tanáromat és országos versenyre akartam menni.
Olyan gyerek voltam, aki többet ugrált négykézláb, mint amennyit két lábon járt. Később persze abbahagytam a négylábon közlekedést, de ha valamivel bosszantottak, vicsorogtam és morogtam a másikra. Ebből kifolyólag a ballagás után is volt, aki piszkált. Már az új osztálytársaival bandázott, és gondolta, vicces lesz a műsor a pályaudvaron, úgyhogy cikizett és úgy csinált, mintha meg akar támadni. Csakhogy nem lett műsor, mert meglepődést színleltem, majd azt mondtam, furcsán viselkedik, mióta nem egy osztályba járunk, azzal ott hagytam. Csúnyán visszafelé sült el a játék, mert kinevették a többiek.
Hogy miért írtam le ezeket? Mert egy bizonyos szintig a legtöbb probléma házon belül, ésszel kezelhető. Nyilván mázlim volt, mert olyan osztálytársaim nem voltak, akik körbeálltak és megvertek volna, akik elszedték a nemlétező zsepbénzem vagy az uzsonnám, kárt tettek a holmimban, vagy hazáig követtek volna. Lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy falunak számított a hely, ahol laktam, mindenki ismerte egymást, és gyorsan családlátogatás lett volna egy nyílt botrányból, hogy gyerekek és szülők megbeszéljék az ügyet. Meg ekkoriban még nem istenítették a fiatalokat - ha egyest kaptál, az a te hibád volt, ha verekedtél, abban te is ugyanolyan ludas voltál, mindegy, ki kezdte, ha kárt okoztál, akkor nem a tárgy volt rossz, ami rommá ment, ha lógtál az óráról, az szégyenletes volt, ha összevesztél vagy tiszteletlen voltál a tanárral, otthon is letépték a fejed, ...
Szóval értem én, hogy a tinik egy idegen felnőttben találják meg azt, amiről azt gondolják, hogy a korcsoportjukban és/vagy a szüleikben nincs meg, de ez valahol önámítás is. Mert egy tizennégy éves lány mégis mi a francot akar egy harminc éves pasitól? Valóban nagyon szuper drága étteremben randizni a másik kontójára egy fifti-fiftiben fizetett hamburgerezés helyett, de ez egy lejtő, ami a kurvaság felé visz egyenesen. Mert most őszintén! Egy harmincas hapi nem fog akkora perspektívát látni egy tizenéves lányban, mint fordítva. Nyilván azt mondja, de neki az csak egy hamvas kis punci, amelyiknek a gazdája még nem elég érett, hogy megvédje magát. Ezek selejt emberek, akik érett nőknek soha az életben nem kellenének. Ugyanazok, mint a cukrosbácsik - kérsz egy cukorkát? jó, akkor told le a bugyikád -, csak nem csokit és cukrot kínálnak, hanem illúziókat. És bizony az ilyen emberek, mint ahogy a most robbant botrány is mutatja, nem riadnak vissza, ha a cukorka és az illúziók nem elegek, zsarolnak, fenyegetnek, megszégyenítenek. Számtalan eset lett híres, én csak arra kérem a fiatalokat, okuljanak azokból.
Mert Y és X esete egy klasszikus cukrosbácsinak nem jött össze a kiszemelt gyerek, de lebukott, ezért azt állítja, hogy a gyerek ajánlotta fel, hogy ha kap cukrot, megmutatja, mit hord az alsóneműjében. Pont ennyire reális az is, hogy még a kiscsajt kell megszégyeníteni. Nem, emberek, tessék az összes ilyen beteges faszt pellengére állítani! És jobban vigyázni a gyerekeinkre!
Merthogy van itt egy baromira kihagyott, de igenis fontos pillér, aminek hiánya az ehhez hasonló helyzeteket segít kialakítani és marhára elfertőzni. A szülő, aki nem tanítja az életre a gyerekét, akit nem lehet védelmezőnek tekinteni, mert vagy nem megbízható, vagy hülyébb, mint a gyereke. Amikor arról hallok vagy olvasok, hogy a szülő kétségbe van esve, mert már megvan a baj és nem tudja, mit csináljon, illetve hogy az ilyen szerencsétlen gyerekek be vannak rezelve, mi a fenéhez kezdjenek, mindig eszembe jut, hogy elő kéne venni a szüleiket. Meg kellene kérdezni tőlük, hogy eddig hol a picsába voltak, miért vállaltak gyereket, ha nincs rá idejük vagy nem érdekli őket, mi van a kölökkel. Nekem is elfoglaltak voltak a szüleim, sokszor a nagyszüleim vigyáztak ránk, vagy kint csavarogtunk az utcán, nem egy ideális családban nőttem fel, DE, és ez kurvafontos, megtanítottak, hogy bármi fos van, rájuk számíthatok, és tényleg segítettek.
A tinikor nyilván tele van titokzatossággal és titkolózunk is, de a normális szülő-gyerek kapcsolat rengeteg cukrosbácsitól, balesettől, bajtól óvja meg a gyerekeket. Kezdve a nézz körül az úton, mielőtt lelépsz a járdáról-tól egészen a ne ülj be olyan ember autójába, akit nem ismersz-ig bármi. Őszintén remélem, hogy azon tizenéves lányok, akik belefutottak a maguk cukrosbácsijába, mindegy, hol és hogy, elmondják az anyjuknak, akik egy anyatigris vehemenciájával, vagy az apjuknak, aki sörétessel a kezében kergeti el a gyerekük környezetéből azokat a beteges faszokat, majd kézen fogják a lányukat, és feljelentést tesznek. Ezt tartanám helyesnek - a megértést és a tettet, a beszélgetéseket a gyerekkel, a tanításukat arra, hogyan kerüljék el a bajt, vagy ha belesétáltak, hogyan keveredjenek ki belőle. Mert egyszer ezek a gyerekek is lesznek szülők, és szükségük lesz ezekre a leckékre.
Manapság nagyon népszerűek bizonyos közhelyek, amik nálam abszolút kiverik a biztosítékot, mert bődületes baromságoknak tartom őket, mindamellett rettentő károsak. Hogy melyek ezek?
Nincs férfi nő nélkül.
Egy nő akkor tud ragyogni, ha van mellette egy férfi, aki ragyogtatja.
Egy sikeres férfi mögött mindig ott van egy okos nő.
Mit mondanak ezek és a hozzájuk hasonló kijelentések? Azt, hogy mindkét nem önállótlan, és egymás nélkül semmire se jut, nem képes önmegvalósításra, boldogságra, a nemi léte és szerepe bizonytalan a másik nélkül. Most komolyan! Mi a franc ez?! Miért kell ilyennel etetni bárkit is??? Sajnos aki beveszi ezt a maszlagot, annak utána tönkre van menve az élete - állandóan a tökéletes párt fogja keresni, addig boldogtalannak és sikertelennek fogja magát érezni. És ha ez ráadásul még hosszú ideig eltart, akkor egyenes út a depresszióba, a betegségek felé, s bizony nem ritka, hogy öngyilkosság lesz a sztori vége.
Engem nem az tesz nővé, hogy kontrasztban vagyok egy másik személlyel, akinek történetesen pöcse van, mélyebb a hangja és szőrösebb nálam. És semelyik másik nőt vagy lányt sem. Egyetlen férfit nem tesz férfivá az, hogy én nő vagyok, nélkülem is megmarad a farka, a szőre, a mély hangja, az identitástudata, és nekem is minden marad a régiben, ha egyedülállóvá válok netalántán. Felejtsétek el ezeket a buta közhelyeket, mert csak boldogtalanságra ítélitek vele a másikat, és saját magatokat is!
A másik klasszikus hülyeség, amitől a falra mászom, hogy a nő helye a konyhában van, a férfié a barkácsolás. Miért? Régen így volt, de azóta fejlődtünk, és nem kell belekényszerítenünk magunkat vagy mást valamibe, amit szívből gyűlöl. Mert mi van, ha én például jobban szeretek autót szerelni, és a világért nem mennék be a konyhába azon túl, hogy eszem? Semmi. Manapság már van lehetőség rá, hogy kitanuljam az autószerelés csínját-bínját, és bár nem mindenki ennyire normális felfogású, ezért valószínűleg sokáig fogok hadakozni az előítéletekkel és negatív diszkriminációval, de ha kitartó vagyok, az eredményeim meghozzák a sikert és az elégedettséget számomra, mások meg le vannak tojva. Ettől én még nem leszek férfias, legfeljebb erősebb izmaim lesznek, jobban fogok érteni a mechanikus és elektronikus dolgokhoz.
Utálom azokat a sztereotípiákat, hogy ha egy férfi fodrászt látunk, akkor az tuti meleg, ha meg egy testépítő nőt, akkor az tuti leszbikus. Remélem, ez a felfogás is most már kimegy a divatból, mert ahhoz, hogy mit szeretek csinálni, nagyjából semmi köze ahhoz, hogy milyen az önképem nemi téren és a szexualitásom. Sőt, továbbmegyek. Ne alacsonyítsuk le a nőket otthoni rabszolgára, főleg úgy ne, hogy elvárjuk, hogy elmenjen dolgozni, és ott is helyt álljon, meg a gyereknevelésben és a háztartás ragyogása se maradjon el! Van olyan nő, aki otthon akar maradni a gyerekekkel, fő állású anya kíván lenni, és ezzel nincs semmi baj. Valószínűleg remek anya lesz és nagyon kellemes lesz belépni az otthonába, mert dekorálni fog, tisztaság és otthonosság lesz. Valószínűleg, de nem biztos. Vannak emberek, akik szeretnek díszítgetni, és vannak funkcionalisták, akik minden porfogót eltávolítanak a lakásukból. Egyikkel sincs gond. Van olyan nő, aki nem akar gyereket. Sokat piszkálják érte, de ő érzi, hogy nincs meg benne az anyai ösztön, hogy ideges lesz a gyerekzsivajtól, már a gondolatától is felfordul a gyomra, hogy pelust kell cserélni. Ez sem baj, aki nem akar gyereket, annak ne tegye kötelezővé senki! Ha ő úgy boldog, hogy kettecskén él a párjával, akkor senkinek semmi joga beleszólni, és mellesleg senkinek semmi köze hozzá. Van olyan nő, akinek a legnagyobb boldogság a karrierjében szerzett sikerek, előrelépések. is tökéletesen rendben van. Ne basztassuk egymást, mindenki a saját portáján igazgasson, mert mindig van néhány kóbor gaz itt-ott! Jobb esetben csak az.
De megfigyelhető egyébként, hogy aki előszeretettel szól bele mások életébe, azok a sajátjuk felett elveszítették a kontrollt. Biztos van legalább egy olyan figura az életedben, akit mindenki elkerül, mert kibírhatatlan, de akárhányszor összefutsz vele, megmondja a frankót, miközben ő nem ékes példája annak, amit tőled elvár. Na, ezek azok az emberek, akiknek én nyomok egy ignore-t. Mindenki életében vannak hullámvölgyek, problémák, olyan dolgok, amiken dolgozni kell, hogy rendbe jöjjön, jól működjön, jó legyen, de engem senki ne oktasson ki, és szerintem mást se. Ezek az emberek elrontják az örömöd, lehúznak a saját szintjükre, így megkeseredsz tőle. Ha a családban van ilyen személy, találj ki egy olyan megoldást, amivel a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad, hiszen nem muszáj olyan radikális eszközhöz nyúlni, mint én az ignorálással. A lényeg, hogy legyen egy védfalad, amin nem engeded be őket, ha pedig túl erőszakos, be tudsz dobni egy mentőövet magadnak.
Úgy érzem, kimerültem, kiürültem, kifáradtam. Nem vagyok ingerelhető, hidegen hagynak az emberi játszmák, a mások problémái, de a jó dolgok is, egyszerűen képtelen vagyok értékelni, nem tudom befogadni az ingereket, amik jönnek felém. Ez talán a második legrosszabb dolog, ami történhet egy íróval az ihlet elpárolgása mellett, amikor megvakul és érzéketlenné válik, már nem hall és nem képes felfogni, ami körbeveszi. Isteni szikraként fedeztem ma fel, hogy mi bajom van, mert végre már addig jutottam, hogy bírtam sírni és kiönteni annak a masszának egy részét, ami bennem volt. Ez annyira sok, annyira nagy fertőjű dolog volt, hogy majdnem hánytam és a hányinger még most is megvan, köhögök is, de valami groteszk emelkedettségből nézem magam és azt értem: EZ TÖK JÓ! Végre érzek valamit és a saját hülyeségemet, erőtlenségem és gyámoltalanságomat is el tudom fogadni, látom benne, hogy igen, lehet, hogy ez összességében egy eredménytelen, sikertelen, pocsék év volt a részemről, de hirtelen megláttam a zuhanás végét. Tudom, hova juthatok el, igenis látom, hogy ha így folytatom, komolyan megbetegszem és széttördel darabjaimra az Élet, ugyanúgy, ahogy megtette Anyával és Benével, hogy na, akkor most vagy összekapargatod magad kiskanállal, vagy egyszerűen megdöglesz. Anyának sikerült, meglátta az ok-okozat összefüggéseket és néhány pofára esés mellett fantasztikusan teljesített. Én komolyan azt látom és csodálom, hogy zuhant egy rohadt nagyot, aminek a végén belecsapódott teljes erővel a földbe és majdnem meghalt, szenvedett, mint a kivert kutya, elvesztett mindent, kínozta az Élet, ahogy nem szégyellte és bírta, és most elindult felé. Bene dettó ugyanez, olyan embertelen fizikai és lelki fájdalmakat élt meg ebben az évben főként, amibe más beleőrül, ő meg kibírta és még bírja a strapát mellettem, próbál szárnyakat adni ahhoz, hogy én ne jussak erre a sorsra, mert félt, ő is tudja, hogy mind elkerülhetjük, hogy széttördeljék az egónk, a személyiségünk, az életünk, mindenünk és azt is, hogy ezt nem kell megélnünk ahhoz, hogy megleljük a helyes utat.
Ott tartok, hogy minden, de tényleg minden fáraszt.
Egyetemen/fősulin gondolkodom, de úgy látom, felesleges belevágni, mert bár egy magasabb fizetési kategóriába tesz, lesz nyelvvizsgám és elmondhatom magamról, hogy ezt is megcsináltam, nincs hozzá erőm, nem reális most a nyakamba venni ezt, mert belebukom, ugyanúgy nem tudom teljes beleéléssel és odaadással csinálni, ahogy semmit mostanában.
A lakás is fut, ami annak is köszönhető, hogy kevés az elpakolásra alkalmas hely, de annak jobban, hogy elhagytam magam. Erőt vett rajtam az, hogy ha nem tudom minőségire megcsinálni, márpedig nem tudom, mert nincs hozzá türelmem és nem tudok bele annyi energiát fektetni, amennyit megkövetel, akkor nem csinálom sehogy. Ennek eredményeképp néha van egy kis változás, javulás, de alapvetően egyre rosszabb a helyzet, ami amúgy dühít, mert a saját magammal támasztott követelménynek nem tudok megfelelni, a magam számára kitűzött feladatokat nem bírom végrehajtani és nem funkcionál úgy semmi, ahogy kellene neki. De nincs erőm erre.
Keresem azt, amit tanulnom kellene, ám olvasni nem bírok, annyira fáradt vagyok. Tudom, hogy kellene olvasnom, de érdektelenné váltam, még amire kíváncsi vagyok, sem érdekel annyira, hogy komolyan törődjek vele, ez pedig rohadtul ijesztő, hiszen engem legjobban az emberek és az élmények érdekeltek. Imádom a pszichológiát, amíg irodás voltam, különféle feladatokat tűztem magam elé, amivel javíthattam a helyzeteken, csomó kis eredményem volt, de ezek elhalványultak, pedig melyik ember csinálta volna utánam, hogy egy olyan embert kezessé tesz, mint amilyen az a pasi volt, aki másfél hetesen panaszt akart írni ellenem rajtam kívülálló okok miatt. De ugyanez pepitában annak a nőnek a helyre rakása is, aki úgyszintén mumusa volt a bíróságnak, én meg az első alkalommal olyan remekül elbántam vele, hogy utána feljövet a fénymásolóból megdicsérték azt, aki végre helyre tette a fejét. Érzékem van ezekhez és teljesen elfelejtettem igazából értékelni magam. Volt némi büszkeségérzés, meg nekem ez fontos volt, de most jöttem rá, hogy ezek a kicsi sikerek az mutatják számomra, hogy még nem veszett ki belőlem minden és ha valamit akarok, akkor az ég leszakadhat, megcsinálom és minőségire csinálom meg.
Néztem tegnap egy videót Lady Gagáról. Tudni kell, hogy én őt, mint embert nem szerettem és unszimpatikusnak találtam, közönségesnek tartottam, mivel állandóan meztelenkedik, nekem pedig a fizikai dolgok nem bírnak nagy értékkel, nem tudom becsülni azt, aki a testével kereskedve jut előbbre, mivel számomra nem érték az ilyesmi. Ezt a nőt viszont milliók szeretik és valamit jól csinál, mert a dalaira én is rákattantam, a slágerlistákról való lekerülésük után is meg-meghallgatom. A klipjeit nem ismerem, általában rádióban hallok egy számot, ami megtetszik, aztán elindítom a YouTube-on és írok mellette, vagy valami, a munkásságát nagyon nem ismertem, néhány infóm volt róla, de mivel Lady Gaga nekem nem jött be, igazán nem érdekelt. Na, tegnap egy 55 perces, vele készült riportot néztem meg. Ez a konkrét szemléletváltás, ami következett. Azt láttam, hogy ennek a nőnek tehetsége van, amit a világ sokáig nem ismert el és ettől szerencsétlennek látszott, pedig nem volt az. Egy karakán, céltudatos, erős nő, aki azt csinálja, amit én is akartam: mindent a kezében tartva tör előre, kiáll azért, amiben hisz, inspirálja az embereket. De komolyan! Azt hittem róla, azért a melegeket tűzte ki, mert ők egy olyan célközönség, akiket még más nem támadott be, de nem, egyáltalán nem megvezeti ezt a közösséget, ő komolyan gondolja, hogy joguk van teljes értékű, boldog életet élni és ezért tesz. Nem tudom idézni, amit Obamának üzent egy felszólalásában, arra emlékszem, hogy elismerő érzéseket váltott ki belőlem és azt éreztem: ez igen, ezt akarom én is üzenni és csinálni. Kiderült számomra, hogy ez a nő csomó olyasmit csinál, ami nekem fontos, azokat az értékeket képviseli, amik nekem is értékesek és megláttam benne azt, amire én nem voltam hajlandó: a feltűnőségével csak figyelmet akar, hogy képviselhesse mindazt, ami benne van. Én is voltam feltűnő, lázadó, bizarr, groteszk, kipróbáltam és megcsináltam olyan dolgokat, amiket ma nem vállalnék be, mert látom azt, hogy amit csináltam, nem volt teljesen jó, de akkor tökéletesen az volt, aminek lennie kellett, illett az akkori önmagamhoz.
Fejlődtem, méghozzá sokat, csak van bennem egy elégedetlenség, hogy juthattam volna feljebb, tovább, előrébb és emiatt nem értékeltem azt, ami már megvan, amiért megküzdöttem, amit megszereztem. Elvesztettem valamit és pont ezt: magamat. Nem jelentett semmit, nem volt értéke és zsupsz, eltűnt. Nem foglalkoztam vele, a hiánya nem is hatott meg, de mégis bántott, dühített, kerestem a kiutat, a menekülőt, a kapaszkodót, bármit, ami kiránt ebből. Sok idő telt el, mire eljutottam oda, hogy egyre jobban nem bírom és tudom, hogy ez még bőven nem a gödör alja, de most érzem is azt, hogy nem kell a legaljáig süllyednem, hogy végre elinduljon felfele valami.
Ma hazajöttem három megírt ítélet után, úgy, hogy megint egy olyan részt írunk a csajokkal, amit tökre vártam, amihez ihletem van és amiből még jön ihletem - bár ez inkább ötlet az igazi IHLETHEZ képest, ami elhagyott -, úgy, hogy dög fáradt voltam, hogy azt éreztem, a hétvége két naposan is kevés lett volna, de így, hogy csak egy napos volt, mintha nem is lett volna és nem is csináltam semmi jelentőset, aztán másfél-két óra múlva írtam Timinek, hogy nem bírom tovább, lefekszem aludni. És aludtam, mint a bunda, olyan jól, amilyen jól az elmúlt időszakban ritkán. Bene persze felébresztett tíz tájt egy telefonnal, hogy jön haza, ettől pedig megborult bennem a bili, ráadásul rájött, mi az a három életre szóló lecke, amit nekem meg kéne tanulnom, hogy végre legyen valami az álmaimból, és beszélni akart róla. Kiderült, hogy ezt a három leckét én is tudom, hogy tudom azt, hova zuhanhatok, mi várhat rám, konkrétan mindent tudok. Nem a tudás hiánya okozza nekem azt, hogy nem haladok, nem fejlődöm rendes ütemben, nem török előre, hanem az, hogy elfáradtam. Sőt, igazából nem csak ez vagy nem ez.
Beszélni akartam. Beszélni magamról, a bajaimról, a gondolataimról, de a blogot nem akartam teleszemetelni, a barátokat nem akartam leterhelni, nem akartam magamra vonni a figyelmet, nem akartam segítséget kérni. Nem csak büszkeségből, hanem mert tudom, hogy most mindenki azt érzi, hogy ez az egész élet egy nagy kalap szart sem ér, mert ez egy ilyen időszak és emellé nem akartam még én is ráhányni a panaszkodásom. És akkor jön Bene, nem hagyja magát lerázni, csak mondja és mondja és nem törődik azzal, hogy már megint dühít, hogy nem hagy írni, nem törődik azzal, hogy kezdek kiakadni, az se érdekli, hogy fáradt vagyok, nem áll le, csak mondja és mondja... és megtört a jég. Elkezdtem sírni és én is mondani. Nem tudom, mit nem volt fontos, a lényeg a sírás volt és Bene megpróbált azzal foglalkozni, amit mondtam, aztán közöltem vele, hogy fáradt vagyok, felébresztett, most ne azzal törődjön, amit mondtam, hagyja rám, a lényeg csak most jön. És jött. Beszéltem vagy két órát, a végén ő már bealudt, pedig fontos dolgokat mondtam, de nem haragszom rá, nem tudok, amikor újra érzem az Isteni szikrát, az erő csíráját. Annyira hiányzott ez az érzés! Le akartam feküdni aludni, hogy tök jó, kicsit álmodozom még, aztán folytatom a pihenést, de aztán arra jutottam, hogy nem, bakker, végre valami értelmeset, fontosat és lényegeset írhatok le a blogomba és ezt meg kell tennem akkor is, ha éjjel egy van és holnap még meg kell írnom egy ítéletet és fáradt leszek. Ezt meg kell írnom és igenis fontos az, hogy nem mindig vagyok toppon, elfáradok, hisztis tudok lenni, mert ettől vagyok ember, a fenébe is! Lehet, hogy nem valami frankó a nyavalygásomat olvasni, de nekem segít leírni és ami fontosabb: egyszer, ha visszanézem, vagy ha valaki olvassa, az fog remélhetőleg lejönni, hogy bakker, ezen is túlvagyok és ember maradtam. Kibírtam, átvészeltem, túljutottam rajta, a szarból is profitáltam.
Minden mese arról szól, hogy a királyfi vagy szegénylegény milyen megpróbáltatásokon megy keresztül, mire elnyeri méltó jutalmát és a királylány szerelmét. Aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak, pedig az igazi sztori csak ekkor kezdődik! Tudjuk azt, hogy hogyan kell boldogan élni? Egyáltalán azt, hogy mi tesz minket boldoggá? Tudjuk? Tényleg tudjuk? Egy nagy frászt, ábrándjaink vannak róla! Majd ha ez lesz, majd ha az lesz, ha ezt megszerzem... Mindig kötjük valamihez, pedig ez baromság, én most elmondhatatlanul boldog vagyok, pedig tulajdonképpen az életem egy része romokban hever, az álmaim felé konkrétan egész évben ha hármat léptem, lehet, hogy sokat mondtam, és a többi. Mégis élvezem és ez nem valami mazochista élvezet, nem a kínlódást élvezem magát, hanem azt, hogy még ekkor is képes vagyok kívülről rápillantani magam és kis segítséggel rájönni, hogy képes vagyok előre menni.
Elvesztettem a hitem magamban és így nem maradt mit közvetíteni. Elvesztettem azt, ami erőt adott, lendületbe hozott, amitől képes voltam írni. Elvesztettem azt, ami miatt úgy éreztem, hogy jó élni. Elvesztettem azt, ami miatt jó barátnak gondoltam magam és ami miatt annak is éreztek. Nem, bakker, nagyon nem voltam jó barát az elmúlt hónapokban! Láttam, hogy Nana ül a szószban és ugyan tettem neki többször is ajánlást, célzást, hogy beszélgethetnénk, de nem fogadta el, nem lett belőle semmi, mert valószínűleg úgy érezte, nem vagyok elég jó, és ez nem az ő izéje, hanem az én hibám, mert tényleg nem voltam elég jó, elég türelmes, elég erős, eléggé toppon. Most se vagyok, tévedés, ha úgy fest, hogy igen, mert nem, csak végre megpillantottam a kurva nagy ködben, ami elém ült az utat és ez feldobott és most lendületbe vagyok, hogy megkeressem és ha tapogatva is a kavicsait, de menjek rajta kifele ebből a semmilyen és halott világból, amibe a köd sodort, de még ugyanúgy visszaeshetek, ugyanúgy folytatódhat a zuhanás és ugyanúgy ellepheti a köd az agyam, elveszhetek és folytathatom, amit eddig. De legalább tudatosodott bennem, hogy mi a baj, mert eddig erről is csak halvány fogalmaim voltak.
Az a baj, hogy kimerültem. Annyira, hogy nem érdekelt semmi, nem tudtam élvezni túl sok mindent. A szerepjátékot igen, de nagyon kevés dolgot tudnék felsorolni emellett. És ez baj. Nagyon nagy baj, ha már örülni vagy szomorúnak lenni se tudsz.
Persze azért próbálkoztam, elkezdtem olvasni egy magát Noriakinak nevező személy blogját, aki lánynak született, de elindult a másik úton, átváltozik. Elnézést, ha hülyén fogalmazok ezzel kapcsolatban, számomra ez nagyon érdekes dolog, amiről kevés az ismeretem, igyekszem óvatosan fogalmazni, mert nem akarok véletlenül se sértő vagy bántó lenni. Nekem ez egyfajta misztikum, amit meg szeretnék ismerni, főleg, mivel tinédzser koromtól kezdve határozottan arra vágytam, hogy fiú lehessek, nem tudtam azonosulni a nememmel. Tudom, mi lett volna belőle, tudom, hogy én ebben az életemben semmilyen módon nem kaptam volna meg azt, amire vágytam, hiszen nekem attól akkor elvágták az utat, mikor a második kromoszómám X lett. De komolyan. Ugyanaz maradtam volna, ha átszabatom és átalakíttatom magam és az életem, mint aki vagyok és ugyanúgy nem tudtam volna azonosulni a testemmel, ahogy anno. Magammal volt bajom és ez még tíz év után is megvan, csak már nem annyira élesen, durván, állandóan. Most spec nem vagyok kibékülve a frizurámmal és a hajszínemmel, több ruhára vágyom, meg hosszabb körmökre, de mindegy. Megvannak azok a dolgok, amiket utálok és amiket imádok a női létben. Ez az, amit látok Noriakin. Sok dologban magamra ismertem benne, sokban pedig egyáltalán nem. Lady Gaga sem lett sokkal szimpatikusabb számomra, tetszik, amit csinál, elismerem a munkásságát és örülök, hogy van, de hogy jelenleg nem tudnék jó szívvel leülni vele beszélgetni, az tuti. Valszeg még bennem vannak korlátok, de dolgozom rajtuk és le fogom dönteni őket.
Engem most nagyon érdekel a többi nem. Időszakosan van ilyen, hogy van egy téma, ami megfog, elkezd érdekelni és nekiállok olvasni, kutatni, ismereteket szerezni. Az első ilyen a yaoi volt, aztán jöttek sorra a szexusok, szexuális viselkedés, szexuális orientációk, vágyak, formák, szóval eltelt pár év úgy, hogy olvastam, néztem, figyeltem és pakoltam helyre magamban a dolgokat, gondolkodtam, írtam róla, alkottam meg a véleményem, kerestem meg benne magam, azt, hogy tulajdonképpen miért is foglalkoztat ez engem és így szép lassan rájöttem, hogy mindig az ilyen nagy érdeklődésem két okból fontos: 1.) mivel slasher vagyok, azért nem árt bizonyos ismereteket megszereznem, főleg, mivel reál világban szeretek írni, 2.) mindig van valami hiányzó elem az életemből, ami megvan abban, ami épp érdekel. Nos egy ideje a kétnemű, nemváltó emberek érdekelnek.
Én úgy vélem - talán így a leghelyesebb kijelenteni -, hogy minden emberben van férfias és nőies rész. Van, akiben egyik vagy másik több, van, akiben egyenlő, van, akiben az egyik a másiknak az alárendeltje, de mindkét energia megvan egy emberben, enélkül valószínűleg nem tudnánk létezni. Hogy akkor minek a másik ember? Azért, mert félnek születünk. Megteremthetjük magunknak a tökéletest egy álomvilágban, de szükségünk van rá fizikálisan is. Arra, hogy velünk legyen, arra, hogy amikor valamit nem akarunk, is rágja a fülünket és arra, hogy fizikai kapcsolatunk legyen azzal az emberrel, aki kiegészít minket. Csakhogy nagyon kevesen találjuk meg ezt az embert. Ideákat és fellángolásokat kergetünk ahelyett, hogy végiggondolnánk, igazából mire van szükségünk, mit várunk el a másik embertől, mi mit tudunk beleadni egy kapcsolatba. Tök fontos kérdés, de én se gondoltam anno nagyon végig, csak ott nyűglődtem, hogy ez a fiú tök aranyos, valahogy nagyon megszerettem, nem tudom elengedni a kezét és hiába néz ki úgy, mint egy pulikutya, amit kifejezetten nemszeretek, ott a csírája benne mindannak, amire szükségem van, amilyennek én elképzeltem azt a férfit, aki mellett tökéletes lehetek. És ez így is van, öt év után is ő az egyetlen, aki kiegészít, pont annyira férfias és nőies, hogy nekem az jó legyen. Ha hisztis és nyüszög, azt nem bírom, de a saját hisztizésemet se bírom elviselni, szóval ez nem nagy kunszt, ellenben nagyon erős és állhatatos, mégse annyira, hogy azt durvának, soknak érezzem. Sokat harcolok vele, mivel ő egy harcos típus, én meg a békét nem igazán tapasztaltam meg az életem során, de ez nem olyasmi, mint mikor az emberek egymásnak esnek és fú meg hú. Van olyan is, mégis együtt vagyunk, mert szeretjük egymást akkor is, amikor haragszunk épp a másikra.
Évek óta úgy gondolom, beszélnünk kell dolgokról. Hogy probléma az, hogy vannak tabuk, mert bajt csinálnak. A legegyszerűbb példa az, hogy a fiatal lánynak nem beszélünk a szexről, mert az nem való, aztán lecsap rá egy idősebb faszi, megdugja és a lánynak ott marad a trauma, mert nem tudja feldolgozni, ami történt vele. Utólag már hiába beszél vele akárki, egy egy-másfél órás beszélgetés kimaradása évekig tartó önmarcangolós küzdelmet eredményez önmagával, s rohadt nehéz helyre tenni mindent, amikor mindenről megvan, hogy mi jó és mi rossz, mi helyes és mi helytelen, ki vannak alakulva a bélyegformák, a határok és mindjárt rásütik az emberre, ha felmerül a gyanú, hogy.
Nem. Attól, mert valaki nő, attól, mert lolita, attól mert akármilyen jelzőt idetehetünk, még beszélhet nyíltan, őszintén és kell is, méghozzá tabuk nélkül. Minden ember szembe kerül olyasmivel, amiről nem beszéltek vele. Nálunk otthon anno nem volt téma a politika és a pénzügyek, a szexről meg Anyu beszélt, de nem volt felkészülve, hogy mit mondjon és sok olyasmit sikerült, aminek a kijavításán keményen hat-hét-nyolc éve dolgozom több-kevesebb sikerrel. Nem az ő hibája, akkor arra volt képes és én úgy tekintek erre az egészre, hogy az a feladatom, hogy megtanuljam helyén kezelni mindezt, lehántsam az akkori sértett, sebzett, keserű háncsot a tanácsairól és a tiszta szándékot lássam. Csakhogy ezek rám hatottak és megsebeztek. Minden, amiről nem beszélünk, ugyanilyen sebeket okozhat az emberen és okoz is. A tapasztalás jó és rossz is, katarzis. Az új ismeretlen, az ismeretlen pedig félelmetes, és ahhoz, hogy valamitől az ember ne féljen, fel kell rá készülnie. Persze nem lehet mindenre és hiába készül fel valaki, attól az új még új marad, de a tapasztalást legalább helyén tudja kezelni.
Én azt látom, hogy rengeteg a sebzett ember, akik nem beszélnek és nem is beszélhetnek. Hogy a bélyegek miatt nem tudunk egyről a kettőre jutni, mert megtanultuk, hogy mi jó és mi rossz. Legalábbis nekem komoly problémáim vannak ezzel. Én nem tudom függetleníteni magam attól, hogy kaptam egy világképet és ahhoz próbálok alkalmazkodni, idomulni. Nekem rohadtul nehéz nyitni, tapasztalatot szerezni, tele vagyok félelemmel, frusztrációval és gátlásokkal. Lehet, hogy nem szembetűnő, de ügyes szerepjátékos és színész vagyok. Ez az, amit felismertem jóval később, hogy az utam elterelődött a nemváltás felé vezető irányból - hogy tök mindegy, milyen a testem, mi vesz körbe, én ugyanolyan maradok. Hiába vágyom egyetemre az ott átélhető tapasztalatok miatt, pontosan tudom, hogy félnék és az értékrendem sem változna. Nem áltatom magam azzal, hogy ha egyetemre mentem volna, koleszos lettem volna, más lennék, mert nem, kihagytam volna a legtöbb lehetőséget, ami megváltoztat és utólag még jobban bánnám. Meg tulajdonképpen kaptam lehetőségeket és kapok is, hogy számomra elfogadható módon, emészthető intenzitással megkapjam azokat is.
Változom és változtam, keresem a jót, próbálom mindenben megtalálni. Nem vagyok jobb azzal, hogy optimista vagyok, ez csak egy lehetőség a jobb életre, mert ha keresed a jót, megtalálhatod. Nem biztos, hogy megtalálod, de az esélye több, mintha nem keresnéd - realista - vagy elutasítanád - pesszimista.
Le akartam írni ma mindent őszintén, ami jött. Azt, hogy az életnek vannak árnyoldalai, hasalunk el és nyaljuk fel a murvát, szerzünk sebeket a lelkünkre is, de ha elfogy belőlünk az erő, akkor az Élet azért küld kapaszkodókat. És köszönöm, hogy Bene van nekem.
Rengeteget csalódtam az elmúlt másfél évben. A barátságban, a munkában, magamban, az ideáimban... Fájnak és nem tettem magam túl semmin még, de szeretném. Hinni akarok újra, erőt érezni magamban és törni előre. A Lady Gagás videóban megpillantottam azt, amit én is csináltam: nem volt életbevágó, hogy könyvem legyen, de sok éve a terveim közt szerepelt, és ugyanúgy mindent a kezemben akartam tartani, mint Gaga, a könyv külső megjelenésétől kezdve a tördelésen át a pontos szövegig cenzúra nélkül. Ugyanakkor rájöttem, mitől riadtam vissza. Azt tudtam, hogy féltem, csak nem volt teljesen tiszta, hogy mitől. Nem érzem úgy, hogy az tudok lenni, ami amellett, hogy ez az, amire valahogy mégis vágyom, lehetnék. Nem vagyok biztos magamban, nem vagyok biztos abban, hogy képes lennék inspirálni, ösztönözni az embereket. Pedig ez fontos és amikor Nana azt mondta, hogy inspirálom őt, az nekem egy elmondhatatlanul jelentős dolog volt az életemben.
Igazából még rengeteg tévhitem van a lolitasággal kapcsolatban szerintem. ^^;; Egyelőre nagyon felkapott dolog ez a számomra, aztán jön a hideg és tartok tőle, hogy visszavedlek abba a… snassz? Nem is tudom, milyenbe. Belegondolva egy ideje már próbálok változni, változtatni és főként a nőies irányokba. Bevallom, néha nagyon nehéz. Bár ezt már mondtam, hogy alapvetően fiús beállítású vagyok, s kissé talán türelmetlen, hogy az évek alatt betanult férfias/fiús dolgokat levetkőzzem és megtanuljak nőnek lenni.
Mindig az jut eszembe, amikor erről kezdek gondolkodni, hogyan érzem magam lányok körében. Sokszor zavarban vagyok és ez eléggé nem jó. Próbálok beilleszkedni és nem tudom, amit csinálok, jó vagy nem jó. Van, amikor megy, hogy „majd lesz valahogy”, amikor nem görcsölök, de nem mindig jön ki jól. Meg amikor szeretnék valamit, akkor szeretném, ha el tudnám érni. Most így vagyok a lolitákkal.
Nagyon megfogott Nana mondata, „A cél éppenséggel az, hogy idővel mind egyre csinosabbak, egyre jobban öltözöttek legyünk, és együtt tudjuk élvezni a saját női szépségünket, illetve a másik ember szépségét is.”. Bennem iszonyatosan nagyot szólt ez a mondat. Mint egy ágyúdörrenés, kb. Lányos környezetben automatikusan elkezdem magam elhelyezni, ki szebb nálam, kinek van jobb ruhája, mint nekem, stb. S nem csak felfelé, de lefele is, ki nem szebb nálam, kinek nincs jobb ruhája, mint nekem. Tisztában vagyok vele, hogy ezt a társadalom neveli a lányokba, méghozzá nem egészen szándéktalanul. A női versengésből profitálnak a férfiak – nem őket tiporják. Amíg egy nő azon van, hogy minél szebb, jól öltözöttebb, okosabb, kedvesebb, gondoskodóbb legyen, voltaképpen verseng a többi nővel és nem titkoltan le akarja nyomni őket, hogy ő lehessen saját képzeletében az anyakirálynő – mint a hangyáknál. Ezzel csak az a baj, hogy a nők így nem tudnak egészséges, normális önképet alkotni magukról, mert mindig viszonyítás kérdésévé válik, jól érzik-e magukat a bőrükben. Olyan lesz az önkép, mint egy törött tükör, könnyen mozdul el és sosem ad már valós, ép képet. Sőt, barátságokat is nehezebben alakítanak ki, jön a féltékenység, a kisebbségi komplexus, a titkos mocsok gondolatok a másikról. Mondhatnánk, hogy egy egészséges mérték van ebben, de nincs! Amíg ez a kis játszma megy, a nők rengeteg energiát pazarolnak el tök feleslegesen!
Korábban egy férfi mesélte, hogy szokta figyelni az embereket, amikor metrózik. A férfiaknak az az első, hogy körbenéznek és kiszúrják a számukra legszebb lányt, s ha merik, elkezdik stírölni, esetleg szemezni vele. Ezzel szemben a nők felszállnak, gyorsan kinézik, hány nő van a kocsiban, és őket nézik, mint az ellenségeit. A férfi viccesen mesélte el, de ebbe belegondolni egyszerűen rémálom. =S A nők nem foglalkozik a férfiakkal, csak azzal, hogy melyik nőtársuk támadó velük szemben, s azzal, hogyan vágjanak vissza, illetve hogyan támadjanak – ez habitusfüggő.
Ez a torz női világ. Az egészséges az lenne, amikor a nők sem ellenséget látnak egymásban, hanem embertársat. Mint a férfiak. De hány olyan reklámot, plakátot látunk, ahol az ideális falloszt ábrázolják? Megy a felhördülés, hogy ez mennyire ízléstelen. Nők mellét mutogatni nem az? Megfigyelhető, hogy ha valamit el akarnak adni, egy női mellel reklámozzák. Miért? Mert a csecsemő első pozitív élménye az anyja. A második a mellei, amelyekkel táplálják őt egészséges, finom tejjel. Ki van ez találva…
Na mindegy, nem erről akartam írni. =S
Visszatérve először a lányos körökre az én szemszögemből. Nem tudok lazítani. Kontrollálom magam, mivel érzem, hogy hogyan viselkedem, ettől görcsös és fura leszek, s csak azt érem el, hogy a csapat mocorog el mellőlem. Fiúkkal nincs gond, nem olyan kritikusak, mint a csajok.
Felvetült bennem, tudom-e élvezni a szépségem. De úgy igazán élvezni, tele pozitív értelemmel. És a lolita stílus által igen. A nyáron sokszor voltam szoknyában vagy ruhában, és szerintem ebben egyedülálló volt ez a nyár. Jól éreztem magam, de azok a ruhák, amiket a Párom készített, megadták azt az intim érzést, hogy magam vagyok. Különleges, egyedi, tökéletes. Másrészt ha egy ezek közül választott ruhában kívánok megjelenni, ahhoz érzem, hogy kell valamit csinálnom a hajammal, nem foghatom egyszerűen csak össze, mert az úgy nem mutat. Az igényességem szól be, és így szép lassan tanulom, mit hogyan csináljak. Nekem meglepő volt, hogy a csavaros kontyot milyen egyszerűen meg tudtam oldani. Fejlődtem. Azt hittem, szét fog esni, amint elengedem. És nem. Nem lett tökéletes, de a tökéletlenség tökéletes egy olyan tökéletlen világban, mint ez. =) Apró elcsúszás, de gyakorlok. Nem minden nap, ahhoz sajnos lusta vagyok, de apránként. Szeretném magam reálisan látni – hibákkal és erényekkel együtt.
Azt hiszem, idén készült rólam a legtöbb kép. Korábban, ha lecsuktam a szemem, nem tudtam visszaidézni az arcomat. Néha beugrott, de csak ritkán. Most legszívesebben iwiwre, myvipre, facebookra és a blogra is rengeteg képet tennék magamról. Nem hivalkodásból, hanem mert végre látom a saját arcom tükör nélkül is. És mert sokszor érzem magam szépnek, s ebben nekem rengeteget segített a lolita. Nekem ez egy olyan plusz adalék az életemhez, ami segít barátságot kötni magammal. Olyan, amitől elfogadom, hogy ilyen vagyok és ez nem rossz, nem baj, sőt.
Szegeden leültünk hárman legózni. A Párom, a legjobb barátja és én. A fiúk javasolták, nekem nem volt túl sok kedvem hozzá, de úgy döntöttem, ha ez nekik örömet szerez, maximum fényképezem őket. Egyébként a buggyos ujjúmban voltam és tiara volt a fejemen. Párom legjobb barátját igazán zavarba lehetett hozni ezekkel a ruhákkal, én pedig nagyon szeretem zavarba hozni azokat, akiket szeretek. Jó érzés látni azt a mosolyt, ami ilyenkor előjön, meg a pironkodást. Aranyosak tőle. =) Meg persze azt is elismerem, hogy szeretek feltűnő lenni. =D Azt nem szeretem, amikor egy topban vagyok, és úgy bámulnak meg a férfiak, mint egy darab húst a hentesnél a nők. Az rossz érzés, olyankor inkább felveszek egy pulcsit 30°C-ban, még akkor is, ha melegem van, csak ne bámuljanak ilyen undorítóan. Ezekben a kis ruhácskában sosem tapasztaltam ilyesmit. Nem figyelem az embereket, hogy mit reagálnak, főleg, hogy a legtöbb nő irigyel, hülyének néz és irigyel, vagy egyszerűen csak nem érti, miért nézek ki így, vagy pedig csodál. És szerintem ezzel nem én találkozom elsőnek. A korábban említett társadalomnevelés miatt a nők nem tudnak egymás szépségének örülni. A legtöbbje ilyenkor nagyon rossz „aurát” növeszt, egyszerűen rossz érzéseket érzek belőlük. Ami azért szerintem eléggé rossz.
Szóval beültünk legózni. De ezt úgy, hogy vannak ezek a tipikus kisgyerek asztalok, a lábon négy puff ülőke gyanánt, a közepén meg egy mélyedés, ahova ömlesztve szórnak mindenféle legódarabot. A fiúk kiélhették kreatívságukat és akkora hangulatot csináltak ehhez, hogy nekem is kedvem támadt építeni. Tisztára zavarba jöttem, amikor tetszett nekik a mikulásom, aminek még rendes arányai sem voltak szerintem, hiába próbálkoztam. =D Az alkotás elsősorban írást jelent a számomra. Rendkívül produktív vagyok, s ez nem csak a napi bejegyzésen, vagy akár több bejegyzésen látható, én jelenleg három helyen blogolok eltérő rendszerességgel, témával és szerintem stílussal is. Emellett egy rágcsálós fórumon szoktam beszélgetni, rengeteget msn-ezek, s négy fórum alapú szerepjátékos oldalon vagyok aktív, mikor hol van rám igény. S akkor még nem említettem, hogy ha rám tör az ihlet, akkor írok mást. Viszont az írással az alkotás nálam sajnos kimerült a paletta. Valahogy elveszítettem az örömöm a többi alkotó tevékenységben, most meg néha sóvárgom. Nem tudom, hogyan történt, mikor és miért. Varrni például nagyon megutáltam, pedig egész rutinosan javítottam meg a táskám, ha elszakadt, vagy a Párom dolgait. Most meg próbálom rávenni magam, hogy varrjak. És rá is fogom. A gyöngyfűzéssel úgy vagyok, hogy „de jó lenne!”, s megállt a tudomány. Pedig az tényleg nem igényel nagy dolgokat, pár csomag gyöngy, egy kis damil és kész. Karkötőt nagyon egyszerű készíteni, de még variálni is a mintákat. =) Az a legózás nekem azért is nagy élmény, mert gyerekkorom óta nem legóztam és akkor megelevenedett bennem az öröm, a kreativitás és nem érdekelt, hogy hányan bámulnak meg, amiért huszonéves létemre kisgyerekeknek fenntartott játékkal játszom nálam két idősebb huszonéves fiú társaságában, akik ráadásul még sokkal ügyesebbek is nálam. Valahogy így volt jó. És aranyosak voltak a srácok, ha kellett egy szín vagy alkatrész, keresték, mentek és hozták. =) Párom legjobb barátja pár nappal a hazaérés után azt írta nekünk levélbe: „A hercegnő akart valamit, s mi megadtuk neki.”. Itt nem a hercegnőn van a hangsúly, hanem hogy mindhárman a helyünkre kerültünk. A fiúk örömet leltek abban, hogy önszántukból vállalva kiszolgálhattak, én meg örültem annak, hogy ilyen rendesek.
Sokan mondták, hogy a Párom egy lovag a korosztályunkban. És tényleg. Ő az a típus, aki leszáll a buszról és visszafordul, hogy a kezét nyújtsa. Aki úgy megy le a lépcsőn, hogy fogja a kezem, s úgy megy fel, hogy segítjük egymást. Sokáig észre sem vettem, hogy hercegnőként kezel. Természetes, eleinte még szokatlan is volt. Azt megszoktam, hogy segítik levenni a kabátom, vagy ajtót nyitnak, de ez a vezetgetős dolog nagyon meghökkentő volt. És most, hogy belegondolok, ez milyen nagy dolog, melegséget érzek a szívemben és büszkeséget. S persze remélem, hogy a fiúk végre észreveszik magukban a lovagot és a lányokban a hercegnőt. Tudom, hogy ez vér romantikusnak tűnik, de… a világból nem veszett ki a romantika? Nem a romantikázás, bár azért az is. A szex is inkább eszköz, s átlagos mechanikai cselekedetté korcsosult, de nem erre gondolok, hanem arra, amikor a nő még nő, a férfi még férfi volt. Hiszen a 18.-19. században még így volt, s a lolita onnan merít.
Annyira durva. Ez volt már régóta a kedvenc korszakom. Volt egy időszakom, amikor fűzőket nézegettem, de persze sok helyen nem lehetett rendeset, szépet kapni, varratni pedig nem egy olcsóság. Most, kicsivel később meg ugyanúgy ezt a kort idéző ruházatot szeretnék. Nem állítom, hogy lolita vagyok, vagy az leszek. Még semmit sem. Egy év „ismeretség” (azért a zárójel, mert ez elég túlzás, ismerkedésnek jobban lehetne nevezni) után is azt mondom, hogy még nem tudok eleget, nem tapasztaltam kellőt a döntéshez. Még mindig keresem magam, még mindig csak az út elején járok.
