Ha normális életet akarok élni, amiben felelősségteljes nő vagyok, abba kell hagynom az írást. Száműznöm kell az összes alakot a fejemből, a személyiségeket a lelkemből, az álmokat a szemem elől és engedelmességet, alázatot, önzetlenséget tanulni. Ha nem az ihletnek adnám magam, képes lennék Benének. De nem tudok nem írni. Amikor gondolkodom, amikor sírok vagy csak sétálok az utcán és megállapításokat teszek a környezetemre, a fejemben úgy jelennek meg a szavak, ahogy itt leírom őket. Nem ritka, hogy a saját kézírásommal írom meg magamban a dolgokat egy képzeletbeli füzetbe. Az írás az életem.
Kiürülnék, ha nem írhatnék többet. Nekem az írás az életem.
Egyelőre inkább tartom magam androgűnnek, mint nőnek. Ahogy ma végiggondoltam, még mindig pillanatok alatt el tudok jutni oda, hogy a teremtést kérdezgetem magamban, miért adott nekem női testet. És amikor kijózanodom, arra jutok: nehezebb leckét nem kaphattam volna, amiért hálásnak kell lennem. Mert minden lépés, amivel közelebb jutok magamhoz, egy lépcső, egy akadály leküzdése, egy sérülés begyógyítása, egy betegítő gondolat elfelejtése.
És ebből TUDOM, hogy jó úton haladok.
Néha elfelejtem és képes lennék visszafordulni, de már nincs mögöttem út. Mintha az, ahonnan jöttem, eltűnt volna. Nem mehetek vissza. Már nem vagyok az, aki voltam. Már nem bírnék az lenni, aki voltam. Fejlődtem. Jobb lettem.
És nem állíthatsz meg. Ez az utolsó üzenetem neked.
Rengeteget gondolkodtam azon, amit legutóbb beszélgettünk. Sokszor jöttek elő a szavaid, az emlékeim rólad. És ugyanoda jutottam, ahova vele. Az eleje szép volt, jó volt, de volt egy pont, ami kettétört valamit, talán a hidat magát köztünk. Nem megy tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése