Ezt érzem

Megindultak a gondolatok a fejemben. Persze megint a legjobbkor - fél óra múlva menni akarok, s még csak félig készültem el a toalettemmel... De nem bírom ki, le kell írnom. Napokkal ezelőtt rájöttem, hogy van egy csaj az életemben, aki fogy. Nem fejlődik és gyarapszik, hanem visszafejlődik és fogyatkozik. Persze ezt már korábban is megállapítottam, de akkor arcul csapott. Logikus is, mivel együtt van egy olyan fiúval, aki csak kihasználja, amit ő tud, de nem akar vele foglalkozni. Hogy miért, arra biztosan megvan a meséje, magyarázata, engem viszont nem fog tudni megetetni vele - valószínűleg azért is felejtettem el. A másik csaj, aki már nincs az életemben, részemről rosszmájú gondolatok áldozata volt, aztán rájöttem, hogy igazából az ő készlete szerint én is boldog lennék abban az életben, hogy őt sem viszonyíthatom magamhoz, mert mások vagyunk, más tesz minket boldoggá. Tulajdonképpen ő képes az alázatra, míg engem az Élet nem tud rá megtanítani, nem tud letörni, betörni, megszelídíteni, hajthatatlan vagyok. Én úgy gondolom, alázatos azzal tudok lenni, akit/amit tisztelek és ez így is van, azonban túlságosan kevés dologgal vagyok képes az alázatra. Túl büszke vagyok. És mint ilyen, a büszkeség miatt mindig mindent egyedül akarok elérni, első akarok benne lenni, ki akarok emelkedni a többiek közül. Ha őszinte akarok lenni, elég sok gondot okoz a büszkeség, kapcsolatokat is tönkre tud tenni, el tud választani jó élményektől... mégsem tudok lemondani róla, nem tudom feloldani.

A mottóm az "Inkább gyűlöljenek azért, aki vagyok, mintsem szeressenek azért, aki nem vagyok.", de fáj, amikor gyűlölnek. Foglalkoztunk ezzel is tegnap Benével, mert tényleg bánt, hogy a szürke emberek utálnak azért, mert én nem bírok szürke lenni, nem tudok színlelni és hazudni, azért, mert én színes vagyok, az életem érdekes, gyakorlatilag alig tudom összeegyeztetni a programjaimat, hogy minden ott legyek, helyt álljak, annyi lehetőségem van az életben, míg a legtöbben reggel felkelnek, felöltöznek, elmennek dolgozni, délután kaját főznek, veszekednek az otthoniakkal, megnézik a sorozataikat, majd lefekszenek aludni és indul a mókuskerék. Talán ez is büszkeségi kérdés, de annak ellenére, hogy fáj, hogy az emberek így állnak hozzá, hogy mindig kirekesztett voltam, vagyok és leszek, NEM VAGYOK HAJLANDÓ MEGSZÜRKÜLNI! A világ csodálatos, van egy csomó ember, aki érdekes, táj, ahova el KELL menni, mert érzem, hogy nem hagyhatom itt ezt az életet anélkül, hogy ne láttam volna, ne érintettem, éreztem, szagoltam volna, ne lettem volna a része. Álmodó ember vagyok, vágyódó, idealista, lelkes, kész arra, hogy bármikor örüljek vagy sírjak... Csak időnként nem látom magam előtt, hogyan tovább, mihez kezdjek az álmaimmal és a vágyaimmal, hogyan leszek képes megvalósítani őket. Időnként nagyon bánt, hogy minden ember életében csupán egy állomás vagyok, s nekem is pusztán állomások az emberek, mintha örök magányra ítéltettem volna, noha tudom, Bene, Anyám és leendő gyerekeim esetében nem erről van szó.

Olvasok egy könyvet - megjelent nyomtatásban, azt hiszem, könyvesboltban is láttam, de én a neten olvasom, mert gyorsabban elérhető és nincs pénzem könyvre -, a címe Fiúk melegítőben. Nem egy kiemelkedő alkotás, nyelvtanilag és szerkesztésileg is a netes formában lehetne rajta javítani, a sztorit lehetne még tölteni, mert az író szemlélete nekem borzasztóan tetszik és egyszerűen vágyom még több leírásra. A párbeszédek könnyedek, etetik magukat, ettől életszagúak, a karakterek szeretnivalóak, s noha a sztori nem egy nagy átütés 5 fejezet után sem, szeretem olvasni. Ahogy ezzel haladok, meg olvasgatom, hogy mi megy a meleg társkeresőn, gondolkodom a saját életemről és elnézem a környezetemét, akkora szakadékokat látok... Valami olyasmit fogalmazgatok, hogy "Miért baj, ha valaki más, mint az átlag?", ami nem csak identitásbeli, hanem akármi miatt lehet valaki más. Sőt, igazából mindenki más, akinek egyénisége van. Úgy más, mintha külön fajba tartozna és felháborító volna pusztán az is, hogy egy légtérben mer mutatkozni normális emberekkel... Mintha idegen bolygóról jöttek volna a "mások", nem emberek, nem érző, gondolkodó lények lennének. Viszont felmerült bennem még valami: a művészek is "mások". Ha mindet máglyán égették volna el, ma mink lenne? Mi közvetít még érzelmet? A matematika? A fizika? Netán a földrajz vagy a kémia? Esetleg a biológia vagy az űrkutatás?

Pont tegnap mondta azt Tocsó, hogy az egyneműsítés a menő a mai világban. Mire fel?! Mondtam neki is, hogy én nem vagyok vele egynemű, más a testfelépítésem, mást vagyok képes csinálni, mások az erősségeim és a gyengéim pusztán azért, mert én nő vagyok, míg ő férfi. Szerencsére teljesen egyetértett velem és felhozta példának az unokaöccsét, akivel imád játszani, emelgeti, pakolja, satöbbi, de hogy három órán keresztül a karjában tartsa, azt be nem vállalná. =D Pedig ez megy: legyen mindenki ugyanolyan. NEM! Nem akarok olyan lenni, mint amilyen te vagy! Legyél te te, legyél egyedi, én leszek én és én is egyedi leszek ezzel. Csak... sajnos mintha erre a többségnek nem lenne igénye... Mintha egy igénytelen, gyenge, rosszul szervezett, gyarló társadalomban élnék... Méghozzá úgy, mintha létjogosultságom se lenne, mert én más vagyok.