Zárkózottság

Megindult az életemben néhány olyan szál, amiről nem beszélhetek. Vagy azért, mert nekem lehetne később kellemetlen, vagy azért, mert másoknak adódhatna belőle kellemetlensége. Le is betegedtem, lassan, de egyre jobban beindul a torkom, folyamat folyik az orrom, fáj a fejem... Mostanság megint gondolkodom az életemen, ám úgy érzem, nem tudom összehangolni a dolgaimat, mert nem csak tőlem függ, mivel mi lesz, mi hogy alakul. De vágyom erre. Gigi blogját olvasva rokonszenvet éreztem aziránt, hogy a helyében legyek - gyereket neveljek, BJD-zzek és lolizzak, méghozzá társak nélkül. Tulajdonképpen a mindennapokban is ezt csinálom, csak nincs kimondva (és se gyerekem, se BJD-m), ettől függetlenül IchiGo az egyetlen, akivel lolizunk, beszélgetünk a BJD-ről, összejárunk találkozni, vannak közös dolgaink az egész társaságból. Örülök neki, hogy vele így alakult, mert nagyon szeretem, a múltheti négyes parti Gergőéknél annak ellenére, hogy nehezen indult, egy remek élmény volt és valamilyen kapaszkodópont lett. Mennék megint. Ha sarkítok, azt mondom, a lolimeetjeim IchiGoval történnek, a többire anyagi okból vagy időhiány miatt nem jutok el. Meg ha őszinte akarok lenni, hozzácsapom, hogy megváltoztak a dolgok. Ténylegesen és bennem is. Bár legfőképp az utóbbi az, ami számít és az, ami hátráltat. Eltűnt valami. Feeling, biztonságérzet, lelkesedés... Nem csak számomra, csupán én merek róla beszélni. Vagyis nem... mernék, de nem akarok. Minek? Nem látom, mi változhatna ennek hatására, azért meg nem tépem a szám, mert lehetne. Én azt az időszakom élem, amikor egyedül vagyok. Heti kétszer-háromszor biztosan felveszek lolit, mert ebben érzem igazán jól magam, kezelem azt a helyzetet, hogy a mindennapokban ezzel különleges és más vagyok, ami sok esetben sajnos ellenszenvet vált ki a környezetemből, mert az emberek sajnos buták és támadásnak veszik, hogy én nem asszimilálódom. Én csak szánni tudom ezt és néha megdöbbenek, hogy az, aki éppen mellettem van, mennyire sok mindent észrevesz körülöttem, mivel én már egyáltalán nem figyelem, ki mit szól ahhoz például az utcán vagy a munkahelyemen, hogy nagy szoknyában, mindenféle kis aranyos dologgal a fejemen jelenek meg valahol. Sosem másért csináltam, de korábban megvolt bennem az az életérzés, hogy meg merem mutatni az egyéniségemet és biztatok másokat is erre. Korábban hatott, most célkeresztté válik, ezért nem érdekel a többi ember, azt tudom mondani, sorry, de magam miatt csinálom. Én érzem jól magam így, én ragaszkodom ehhez, én szeretem, ez az én dolgom. Hogy miért teszik az emberek mégis a maguk dolgává? Azt gondolom, mert nincs más dolguk. A kertes aranyköpésemmel tulajdonképpen ezt mondtam ki sokkal szebb formában, hogy sokan a környezetemben azért foglalkoznak azzal, hogy én hogy nézek ki és mit csinálok, mert a saját életük annyira sivár. Ezt csak sajnálni tudom. Mindenki a maga sorsa kovácsa, én úgy érzem, sokat tettem azért, hogy ebben a magányosnak megélt helyzetben is jól érezzem magam. Segítettek benne rengeteget és vannak, akik kiszakítanak ebből a magányból. Hálás vagyok azért, hogy Édesanyám megkedvelte, támogat a lolizásban, várja, hogy mivel drukkolok elő, hiányolja, beleépült a rólam alkotott képébe, hogy egyszem kislánya ha teheti, királylányként megy el hozzá. Én így ünneplem meg az alkalmat, hogy találkozhatunk, ezzel fejezem ki, hogy ez egy fontos esemény az életemben. Hálás vagyok azért, hogy IchiGoval ennyire megmaradtunk egymásnak, mert nagyon sokat jelent, úgy érzem, számíthatunk és számítunk is egymásra, ami jó. Hálás vagyok azért, ahogy Timi áll a loli-kérdéshez. Inspirál. Inspirál és amikor épp nem látok magam előtt, magam után utat, segít abban, hogy azt mondjam, nem baj, eddig arra volt az előre, lépni kell, menni tovább, csinálni, aztán max majd kiérek újra a ködből és ha letértem az útról, majd visszamászom rá. Elmondhatatlan, amit csinál velem.

A loli a magánprojektem lett, de érzem, hogy nincs rá időm, sokszor erőm se. Még mindig túlságosan lefáraszt a stressz, az, hogy frászban vagyok. Az, hogy amiben láttam magam előtt utat, azt most lepi be a köd vagy a dagadó tenger, az, hogy a vágyaim sodorják el a hullámok tőlem távolabb, de beleragad a lábam a mindennapok vizes homokjába. Most nem érzem a szárnyalást... most én vagyok az, akinek támogatnia kell magát... most az előre nem nyúlik olyan messze, csupán néhány lépésnyire, ezért hiányzik az a korábbi, erős inspiráció. Most a makacs kitartás ideje van, bezárkózom. Ezért nem is írok. Úgy élem meg, a loli elválaszt és összeköt az emberekkel. Ez jó lenne, de valahogy nem úgy működik, ahogy igazán jó lenne.