Megint sikerült remekül aludnom, remeket álmodnom. Most valami olyan világban éltem, ahol háromóránként el kell bújni a házak menedékébe, mert olyan erős a napsugárzás, hogy aki akkor kint van az utcán, az égési sérüléseket szerez, helyenként elevenen elég. Ehhez még hozzá jött egy háború, amit a katonaság indított az uralkodóház ellen. Szépen kiterelték a népet a környékről, bár nem sok időt adtak, s tudtam, hogy fel fogják robbantani a palotát, ami egyben a város fő energiaforrása is. Hogy végleg ne legyen egyszerű a történet, az uralkodóházból való menekülés egy kaptatóval kezdődött, ráadásul a következő napkitörésig (én így tudom nevezni, de nem vagyok benne biztos, hogy az) mindössze fél óra volt.
Arra ébredtem fel, hogy az álomban loholok felfele az emelkedőn, alig kapok levegőt, az izmaimba görcs áll, fejvesztve menekülök, szinte versenynek tűnik a futásom a többi emberrel és az idővel. Kicsit féltem, hogy meghalok, de ami jobban megijesztett, hogy úgy tűnt, az emelkedőnek soha nincs vége. Ráadásul fogy az idő.
6:21... 9 perc óracsörgésig. Ilyenkor annyira frankó visszafeküdni az ágyba... Mindig félek, mikor csörren meg a telefon, mintha olyan félelmetes lenne a csengőhangom. ^^;; Gondolkodtam már, hogy leváltom, de ez igazából a stressz még mindig. Melóhelyen dettó ez az érzésem van: mikor csörög már a telefon és mikor szakítja meg valaki a beosztásom, hogy aztán fejvesztve kelljen csinálnom azt, amit egyébként szoktam. (Az álomban természetes volt, hogy nappal is háromóránként el kellett bújni olyan 5-10 percre.)
Amúgy új telefont szeretnék, méghozzá Qwertiset. ^^ Olyanom még nem is volt, meg tetszik is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése