Zenés elbeszélés

Lifehouse - Halfway gone

Szürkéskék ég, mézsárgára festett fehér híd, e kettő közt sötétzöldnek tűnő Gellért hegyi növényzet és
aranyosbarna-szürke sziklák, mellettem két oldalt meg a csodálatos, mocskosszürke Duna. Nem tudom, tényleg ilyen volt-e, vagy csak én láttam-e ilyennek, de tökéletesen megjelenítette azt a kettősséget, ami bennem volt. A reggeli vidámságét, amit mostanában szoktam érezni, főleg ha loliban vagyok - és ma a kedvenc szamócásomat vettem fel alávéve a szamócás szoknyám, hogy még dúsabbnak és habosabbnak látszódjék - és a sírhatnék mélységes, nyomasztó és szomorú fellegét.

Adam Lambert - Mad world

Azon gondoltam, mennyire bolond vagyok. Még Benének sem beszéltem a tengap éjjelről, ő pedig valami isteni szerencse folytán elfelejtette megkérdezte, mikor feküdtem le, mikor aludtam el, mi volt. Ugyanolyan zokogás lett volna belőle, mint a Dani telefonja után, arra meg nem volt időnk, össze kellett készülnünk a mai útra. És egyébként sem akartam arról beszélni, hogy még mindig nem gyógyultam ki abból az állapotból, amitől menekülök. Miért? Miért kell így éreznem? Miért kell olyan embereket megismernem, akik miatt le akarom vetni a bőröm, ki akarom cserélni az egész életem is akár, hogy nekik megfeleljek? Hiszen már régebben eldöntöttem, hogy senkinek többet, csakis magamnak. Erre tessék...

Avril Lavigne - Complicated

Félek. Rettegek tőle, hogy vakvágányra megyek megint. Az írás, Bene és az álmaim az életemet jelentik. Nem is akarnék úgy élni, hogy nem tudok írni, hogy nincs velem Bene, álmatlanul, érzéstelenül. És mégis... mindet egy pillanat alatt eldobnám, amikor kivételes emberekkel vagyok. Egyet kiírtam az életemből... egyet már muszáj voltam elhagyni, mert bekattantam. Amikor nem volt velem, olyan volt, mintha folyamatosan haldokoltam volna. Megvesztem egyetlen szaváért, az ő álmait láttam és akartam valónak én is.

Adam Lambert - Whataya want from me

Nem tudtam tanulni idefele jövet. Sok csomagom volt és az agyam sem fogott. Csak ültem a buszon, néztem ki a fejemből és jártattam az agyam. A fáradtságtól elkókadtam, s mire észbe kaptam, már egy olyan éberálom közepén voltam, amiben sírtam. És a valóságban is potyogtam a könnyeim. Az egyik kolléganőm meg ott ült majdnem velem szemben. Megijedtem, hogy ha nem szedem össze magam, látni fogja a könnyeim, azt pedig nem akarom. Szerencsére tanult, úgyhogy nem vette észre, mi van velem. Mikor engem kezdett nézni, már újra ura voltam magamnak.