Minden jól van már, hogy itt vagyunk,
Hajadban tépett virág mosolyog,
Tiszta égre száll egy hófehér dalom,
És végre béke ül az arcokon,
Egy kicsit félve várom azt, mi vár,
Lelkemen minden ablak nyitva áll.
Ó, ha eljönnek az angyalok,
Ha eljönnek az angyalok,
Ha eljönnek az angyalok,
Otthon vagyok.
Szerelem suhant át a föld felett,
Innen kint rekedt a gyűlölet,
Vállad a vállamhoz érintve ringass, ringass még,
Itt nincs erő, mely elszakít,
Itt nincs barát, ki elveszít !
Ó, ha eljönnek az angyalok,
Ha eljönnek az angyalok,
Ha eljönnek az angyalok,
Ó, ha eljönnek az angyalok,
Otthon vagyok.
Anyu azt mondta, amikor elkezdődött ez a szám, hogy "Most figyelj!". Mindig így hívta fel a figyelmem, amikor egy dal, ami számára olyan sokat jelentett, megszólalt. Azt akarta, hogy legalább csak egy kicsit is értsem, vagy érezzem, amit ő. Aztán hozzátette: "Szerintem ez a meghalásról szól.".
Tegnap azt írtam Anyunak - mert beszélni már nem tudtam, a számat összeszorította az a sok érzelem, ami bennem összegyűlt és hiába sírtam, nem jött ki -, hogy "Arra gondoltam, amikor régen is együtt mi ketten zenét hallgattunk. Mi ketten együtt, mert a fiúk ezt nem értették. És Bene se érzi, hogy mi ketten, Te meg én, most együtt vagyunk." Eszembe jutott, hogy kihozta az előtérbe a hifit, nagy hangerőre kapcsolta, ő főzött, én a szobámban írtam, mi mégis együtt voltunk. Mintha a számok csak nekünk szóltak volna és összekötöttek volna minket anélkül, hogy egy légtérben lettünk volna. Aztán amikor olyan dal jött, amit mind a ketten a hangszórók előtt akartunk élvezni, kiszaladtunk és átszellemültünk. Akkor, ott, abban a pár percben nem létezett más, csak a zene, ő, én, meg amit érzünk. Apu és a testvérem nem értették meg ezt soha, apu még morgott is a hangos zenéért, amit mi annyira szerettünk. Mi sírtunk a minket átjáró, nemszexuális gyönyörtől, aput meg teljesen hidegen hagyta a mi egész kis szentségünk.
És tudjátok, lehet, hogy apu játszott velem gyerekkoromban, de azután, hogy kamaszodni kezdtem, széthasadt köztünk a kapcsolat, mint a föld és szakadék lett. Áltathattam magam, de a veszekedések, egyet nem értések, a harag és indulat tömkelege ellenére, amit Anyuval egymás iránt éreztünk sokszor, akkor is ővele volt több közös dolgunk. Lehet, hogy gyerekkoromban nem volt a legjobb anya, de azokat a dolgokat is köszönöm neki, amiket nem kaptam meg. Úgy érzem, erősebb lettem ezek által.
Anya tegnap azt mondta, reméli, egy kicsit legalább át tudott adni nekünk, amit ő érzett és érez a mai napig, amikor felcsendülnek ezek a számok. Azt mondta, kicsit bepiálva, a sötét szobában ülve, hangosan hallgatva egy LGT albumot nem lehet mással helyettesíteni, olyan páratlan élmény. Én azt mondtam neki, pia nélkül is ugyanennyire élvezhető. Ezen nevetett, de igazat adott nekem. Moziélményt nyújtanak a dalok, amiket így hallgatnánk, sötétben, egyedül, hangosan. És mindig, amikor kiugráltam magam a szobám sötétjében és fulladva, vibrálva, lüktetve, forrón elterültem a földön, arra gondoltam, ha csak tudat alatt is, hogy azt, hogy én így, ennyire őrülten tudok élvezni egy zenét, egy pillanatot, egy képtelenséget, azt Anyámnak köszönhetem.
El nem tudom mondani, mennyire hiányzik az az érzés, hogy feltekerem a hangerőt, ugrálok, táncolok és szabad vagyok. Egy albérletben, pláne egy olyan kicsiben, mint a miénk, ezt nem lehet létrehozni anélkül, hogy ne te lennél a hülye barom a szomszédból. De a hangos zene mindig Anyámhoz fog kötni.
"A zene tanított meg látni. De érzésből írok."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése