A kis herceg

"A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkás. S amikor utoljára öntözte meg  a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.
- Isten veled - mondta a virágnak.
A virág azonban nem felelt.
- Isten veled - ismételte.
A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.
- Ostoba voltam - mondta végül a kis hercegnek. - Kérlek, ne haragudj rám. Próbálj meg boldog lenni.
A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.
Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.
- Hát igen, szeretlek - mondta a virág. - Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni... Hagyd békén azt a burát. Nem kell.
- De a szél...
- Egyáltalán nem vagyok olyan náthás... Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.
- De az állatok...
- Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.
És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.
- Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan - tette hozzá. - Idegesítő... Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.
Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt."

Antoine de Saint-Exupéry - A kis herceg

Ma elolvastam a könyvet és úgy éreztem ennek a résznek az olvasásakor, hogy be kell tennem ide. Tomi jutott eszembe, az egész könyv olvasása alatt rá gondoltam. Most, órákkal az olvasás után, e-mailek váltása után más aspektusba helyeződött át ez a részlet, mégis... valahogy csak azt tudom mondani: Köszönöm.

Utáltam ezt a történetet, mert amikor köteleztek rá, hogy olvassam el, utáltam és semmit se értettem belőle. Ma, ahogy újraolvastam, sok-sok évvel később, rengeteget dolgozva magamon, hogy el bírjam olvasni, arra gondoltam: "Hát persze, hogy utáltam, hiszen hülyeség! =D" és valahogy olyan jó érzés volt, hogy megértettem belőle dolgokat és nem fogott el a rosszullét, jó szívvel olvastam el. =) Kedvem támadt írni valakinek tőle egy levelet, hogy képzelje el, kellett a tanácsa után majd három év, de elolvastam A kis herceget. =) Megszerettem ezt a történetet.

"- Kedves kis barátom, ugye, ez az egész csak rossz álom, ez a kígyóhistória, ez a találkozó, ez a csillagmese...
Erre a kérdésre azonban nem válaszolt. Azt mondta:
- Ami fontos, azt nem lehet látni...
- Persze...
- A virágokkal is így van. Ha szeretsz egy virágot, valahol egy csillagon, jólesik éjszaka fölnézned az égre. minden csillagon van egy virág.
- Persze...
- És a vízzel is így van. Amit innom adtál, olyan volt, mint a muzsika, a csiga meg a kötél miatt... Emlékszel?... Nagyon jó volt.
- Persze...
- Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd... Mind a barátod lesz. Azonfölül egy ajándékot is adok neked.
Megint nevetett.
- Ó, kedves kis barátom, hogy szeretem hallgatni a nevetésedet!
- Éppen az lesz az ajándékom... olyasforma, mint a víz...
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amelyeknek senki másnak.
- Hogyhogy?
- Mert ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak.
És megint nevetett.
- S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből... És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!". Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz...
És nevetett újra.
- Mintha csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem..."