Újabb izgalmas feldobás a #BloggerKépző palettáján, újabb elgondolkodnivaló, újabb aktuális kérdés. A rövid válasz: Nem., de természetesen ezzel nem sokat mondanék, nem jönne le belőle, hogy mennyiben jó és mennyiben szomorú, hogy nem az lettem, aki szerettem volna lenni az életem különböző szakaszain.
Gyerekként teljesen meg voltam bolondulva Jackie Chanért és kaszkadőr akartam lenni. Akkoriban még semmi fogalmam nem volt a felnőtt létről, de ez nem zavart, én a jelenben éltem és mindent megtettem, hogy ügyes, fürge, hajlékony, bátor tanítvány legyek. Később, talán a tinikoromban körvonalazódott, hogy nincs olyan iskola, amibe ha felvesznek, akkor majd én is kaszkadőr leszek, annak valami speciális módja van, meg hát... inkább állatorvos szeretnék lenni. Ekkor már megfogalmaztam, hogy nem akarok olyan lenni, mint valamelyik családtagom, én a magam útját akarom járni. Nagyjából 15 éves koromig nagyon be voltam zárkózva, nem igazán érdekelt sem a jövő, sem a legtöbb ember, sem az, hogy ami nem érdekel, esetleg fontos lenne mégis. Aztán jött a váltás. Talán az internetnek köszönhetően nyíltam rá a világra, meg jött a középsuli a fővárosban, ami teljesen másmilyen volt, mint az általános iskola egy faluban, ahol mindenki ismer mindenkit pereputtytól kezdve a főbb eseményekig. Két gyerekkori barátnőmmel osztálytársak lettünk szerencsére, ám nekem nagyon megtetszett egy alacsony, telt, szőke, szemüveges művészlány, aki bedugott füllel zenét hallgatott és rajzolgatott. A barátja akartam lenni és bizony annyira be akartam vágódni, hogy olyan dolgokat kezdtem el csinálni, ami addig nem volt jellemző - történeteket írni, újra rajzolni, musicaleket és a házi zenetáron kívüli zeneszámokat hallgatni. Ekkor lettem Mozart musical fanatikus, ekkor alkottam meg a művésznevem (ami eredetileg egy karakterem neve volt egy bepuccsolt kalandregényben), ekkor lettem kábé egy csapásra jó nyelvtanból és kezdett érdekelni az irodalom...
Az álmaimat, úgy éreztem, elvették tőlem, mert sem kaszkadőr, sem állatorvos nem leszek, viszont az első évben utáltam a közgazdaságtant, amit tanultam. Persze ráállt az agyam, rájöttem, hogy ebben tök jó vagyok és nagyon megszerettem. Három szakma versengett bennem a jövőre nézve, a magyar nyelv és irodalomtanár, a könyvelő és a pszichológus. Mindet elbuktam valamiért szép lassan. A pszichóhoz nagyon szorgalmasnak és jó tanulónak kellett volna lennem, ráadásul meghatározott óraszámban kellett volna tanulnom biológiát, már akkor emelt szintű érettségi volt a beugró, és bár belekezdtem a plusz órákba és a tanulásba, pár hét után mindketten nagyon kimerültünk a tanárnővel, úgyhogy mondtam, hogy szerintem ez off, ebben az állapotban egyikünk se húzza sokáig. A tanárságról akkor tettem le, amikor lementem tizenkettedikesként a kilencedikesekhez, akik úgy viselkedtek, mint egy megvadult majomház, és ott rájöttem, hogy mások elbaszott gyerekei miatt nem akarom telesírni felnőttként a párnám. A könyvelő iránnyal egy kicsit tovább jutottam, elmentem pénzügyi-számviteli ügyintéző OKJ-ra, majd egy könyvelőirodában gyakornokoskodtam, méghozzá egy hónappal többet, mint kellett volna, mert szerettem ott dolgozni és a főnök is fel akart venni a vizsgáim letétele után. Ott az kaszált el, hogy két órát kellett csak oda utaznom, ami már önmagában nagyon megterhelő volt, azonban el kellett volna végeznem estin a könyvelői tanulmányokat (nem volt más forma erre a szakmára), ez pedig végképp vállalhatatlan volt számomra.
Nyolc hónapnyi álláskeresés alatt eléggé elhalványultak az elképzeléseim arról, hogy mi és ki akarok lenni. Utóbbi kérdésre nem volt igazán válaszom, önmagamat akartam adni, azt a bohókás, szeleburdi, álmodozó, idealista valakit, aki voltam. Ebben az időben indult ez a blog. =)
Mióta csak karaktert váltottam - ahogy jellemeztem a 15 éves koromban bekövetkező totális fordulatot -, művész életet akartam élni. Visszatekintve erre volt is lehetőségem, csak... szétforgácsoltam a figyelmem, nem az ennek megfelelő dolgokkal töltöttem a legtöbb időt, és bizony az a kapcsolat is rengeteget elvett tőlem. Elkezdtem félni a sikertől. Fura, mert még mindig bennem van, bár már nem olyan erősen; vágyni arra, hogy dedikáljam a saját regényeimet, mégis rettegni tőle, hogy ott fogok ülni és fölém tornyosulnak az olvasóim. Sőt, elkezdtem kételkedni magamban. Tök jó visszacsatolásokat kaptam, a csapatom az én alapötletemet fogadta el FicBl@steren és meg is nyertük azt, az első Mindenízű Drazsé Kihíváson, amin indultam, rommá szedtek, de a következőn már dicsértek és a 2016-osat meg is nyertem. Ebben az időszakban írtam a két (mai napig) legnépszerűbb kisregényemet. A Kettőből egy népszerű volt, egy páran rajongtak érte és mi is fejbúbig voltunk a flow-ban, a Nők című novellám szerepelt az ezo sulim honlapján, ha jól emlékszem, a TK-s írószobás szösszeneteim is egész jól szerepeltek, van olyan, amire a mai napig büszke vagyok (olvasható is a hetero részlegben), elkezdtem erotikus hetero történeteket írni és akinek mutattam, odavolt érte, mennyire hatásos, több sorozatba írásába is belekezdtem, amikben nagyon támogattak - vagy az alapötlet, vagy az elolvasott részek miatt. Szóval... a kimutatható sikerek ellenére is sokszor kételkedtem magamban, hogy valóban jól írok-e, a témáim és ötleteim tetszenek-e másoknak is.
Igazából... már nem emlékszem, ki akartam lenni. És hogy ki akarok lenni? Önmagam. Sikerült olyan barátságot kötnöm magammal az elmúlt két évben, amilyenre vágytam volna, ha lett volna fogalmam arról, hogy hova akarok eljutni ebben a kérdésben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése