Ismét egy komolyabb hangvételű téma a #BloggerKépző oldaláról, de valahogy ennek is megvan a maga aktualitása. Tiniként talán anyu szemébe is mondtam, hogy nem akarok olyan lenni, mint ő. Nyilván ez a lázadó, heves kor és egyáltalán nem arról szól, hogy észrevedd az ok-okozat összefüggéseket, hogy megértsd a dolgok működését, bennem azonban a kamaszkor lecsengése után is sokáig élt azt a vágy, hogy különbözzek anyámtól. Nem sikerült. Évek óta tudom, hogy az én sorsvonalam az övéhez hasonlít a legjobban a családból, tőle örököltem a habitusom, az eszem, a kreativitásomat, szerintem az érzékenységemet is. Annak ellenére, hogy nem beszélek vele, szeretem őt és hálás vagyok egy csomó mindenért, amit tőle tanultam és örököltem. Anya egy tök jó fej ember, csevegős, kacér, szenvedélyes, tájékozott, nyitott, szellemes, röviden egy olyan nő, akit simán bemutatsz a barátaidnak is. Apu ezzel szemben csendes, visszafogott, nehezen fejezi ki az érzelmeit és a gondolatait, viszont nagyon kitartó, racionális, sajátos a humora, és ha valaki otthon van azokban a témákban, ami őt érdekli, meglepően ki tud nyílni és rengeteget tud beszélgetni vele. Apa nagyon ritkán mondja meg a véleményét, mert nem akar befolyásolni, nem akar beleszólni senki életébe. Szerintem sokkal többet tud például rólam, mint amennyinek hangot adna. Talán úgy érzi, ha én nem beszélek róla, akkor jobb nem feszegetni. Nem hiszem, hogy nem érdekli, inkább túl tapintatos.
Én a kettejük egyvelege vagyok: általában csendes, de ha a közegemben és elememben vagyok, akkor szélvész tudok lenni és imádom. Van bennem egy csomó kétely, bizonytalanság, mégis a legtöbb dolgot folytatom, mert vagy hiszek benne, vagy szeretem csinálni. Viszont ha elvesztem a hitem, vége. Anyutól hozom a karakánságot, igazságbajnokságot, talpraesettséget, aputól meg a kitartást, a problémák elhallgatását. A humorom szerintem a kettejük egyvelege, imádom a rossz szóvicceket, a helyzetvicceket, imádok szócsatázni. Rosszul viselem a meglepetéseket, legutóbb is elbőgtem magam, amikor Timi átadta a Robival közös ajándékát, ezek inkább aputól jönnek, szerintem ő inkább kötött, mint rugalmas és a reakciói sem feltétlen átlagosak. Ez nem baj, aki ismer, aki szeret, az tudja ezeket és átlát a rövidzárlaton, vagy kérdez. Timi például megkérdezte, miután abba bírtam hagyni a sírást, hogy azért örülök-e. Persze, azért sírtam. Meg mert meghatódtam, meg szomorú lettem, meg mert meglepetés... Evvan, ilyen vagyok. =)
Amit szerintem nagyon másképp csinálok, mint a szüleim, az az életmódom. A párom mellett a legtöbb időt a barátaimra szánom, nagyon szoros kapcsolataim vannak és elég nagy társasági életet élek: társasozunk, szerepjátszunk, közösen megyünk ide-oda. Én élvezni akarom az életem, egyre kevésbé maradok meg egy olyan munkahelyen, ahol rosszul érzem magam és ha próbálkozom is túllépni ezen, akkor pszichoszomatikus tünetekben, betegségekben reprezentálja magát a váltási vágyam. Mivel élvezni akarom az életem, a prioritásaim is eltérőek, számomra fontosabb a minőségi közös idő, folyjon az akár interneten keresztül, mint mondjuk az, hogy időben lefeküdjek aludni. Kialvatlan és fáradt leszek, és? Majd kipihenem később, nem tragédia. Viszont egy jó beszélgetést, ha félbehagyok, sosem lehet pótolni.
Szerintem rengeteg időt fordítottam a saját személyiségem és lenyomatom fejlesztésére. Nem az a fontos, mit gondolnak rólam mások, az jóformán hidegen hagy, hanem hogy nyomot hagyjak az emberekben, emlékezzenek rám. Nem baj, ha utálnak, az két dolgot jelent, vagy irigyelnek valamiért, vagy baromira triggelek bennük egy lelki sérülést, de ezek rendben vannak, nem szerethet mindenki és én sem szerethetek mindenkit. Viszont az az Ikrek aszcendens dolgozik, akármit csinálok. Kommunikálok minden szinten, az öltözködésemtől kezdve a hangszínemen át a pontosan megválasztott szavaimig. Úgy érzem, ebben én sosem vagyok meggondolatlan és az örökös célom a megértés-megértetés. A szüleimmel ellentétben én szeretem a közösségi médiát - nem a pofakönyvet, azt pont nem szeretem, hanem az IG-t, most már a TikTokot -, nyilvántartok egy csomó mindent (Snitt, Moly, jegyzetben a feladatokat, a naptárba az eseményeket pl).
Szerintem én formabontó vagyok a szüleimhez képest - pirszingem lett, festem a hajam, megváltoztattam a családnevem, az álmaimat akarom követni, érdekel egy csomó extrém/réteg dolog, ki akarok tűnni a tömegből, tetoválást szeretnék, újragondoltam pár fogalmat, több nemzetiség ételét/italát/nasiját szeretem. Több dolgot csinálok azért, mert szeretném, mint azért, mert kell. Kicsit ide tartozik, hogy jogosítványt szeretnék, mivel anyunak sincs, a nagymamáimnak sem volt és eléggé megleptem ezzel a felmenőimet. Vagy hogy nyelvvizsgám lett, kedvtelésből megcsináltam három szakmát is (bármixer, forgatókönyvírás és svédmasszázs, noha utóbbiból nem szereztem vizsgát), és belekezdtem a szoftverfejlesztésbe, ami még mindig érdekel, csak nem tudom, lesz-e belőle valami.
Elvárom, hogy az, akivel együtt élek, függetlenül a nemétől, vegye ki a részét a háztartásban. A szüleim a klasszikus szerepekben érzik jól magukat. Ez nem azt jelenti, hogy apunak leszáradt a keze, mikor ő csinált hurkát és tört krumplit, vagy anyu sírva fakadt, mikor neki kellett felraknia egy képet, de amíg együtt éltek, jól el volt osztva, hogy kinek mi a dolga. Én ezzel szemben jobban szeretem azt, hogy mindenki csinál mindent és megbeszéljük, mikor ki mit tud az idejébe beilleszteni, így tehát Feri is főz, mos, takarít. Én nem szerelek, rakok fel polcot vagy képet, két éve abszolút bizonyítottam, hogy jobb, ha ezt másra hagyom. XD
Most ennyi jutott eszembe, de biztos lenne még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése