Megint beteg vagyok és annyi érzés, gondolat áramlik bennem, hogy muszáj volt ideülnöm a blog elé. Instagramon már újságoltam, hogy megnéztem a Fruits basket három évados remake-jét, nos, itt ki kell jelentenem, látni kell ezt a darabot. Sokkal részletesebb, mélyebb, széleskörűbb, mint a 2001-es verzió és rengeteget hozzátesz sztoriban, hitvilágban a fandomhoz. Furcsa, mert amióta csak először hallottam erről, érzem a rezgést. Tudom, hogy el kellett volna olvasnom a mangát, de az valahogy nem vonzott, én mozgóképként akartam látni és hálás vagyok, hogy megtehettem. Szétsírtam. Nem hittem, hogy van anime, ami lekörözi a Nana 47 részének szétbőgöttségét, de lett, a Fruits basket 63 részéből igen kevésnél nem sírtam el magam legalább egyszer. Ehhez nyilván hozzátartozik, hogy a Nanával pont abban az időszakban találkoztam, amikor az én életemről is szólt, amikor én is találkoztam egy tőlem annyira különböző, de ugyanolyan korú és keresztnevű lánnyal, akitől nem tudtam elszakadni, akit csodáltam és imádtam, aki rengeteg fájdalmat okozott akarva-akaratlanul, akivel ennek ellenére is jóban akartam lenni és a boldogságát akartam. Azóta se néztem újra a Nanát, nem tudom, mit éreznék, főleg, mivel a mangát elkezdtem olvasni és gyűjteni, majd mikor kiderült, hogy meddig jutott vele a mangaka, Ren halála, valahogy úgy éreztem, elvesztettem a fonalat, nem értem az üzenetét, és hogy ez már nem szól rólam, sőt, nem szól hozzám. Persze azóta is várom a folytatást és ha egyszer megvalósul, hát ott leszek a lelkes fogyasztói között, újra fogom olvasni az egészet, hogy mindennel tökéletesen képben legyek és méltó módon folytathassam a történetet.
És ha már Fruits basket, akkor szülő - gyermek, családon belüli kapcsolatok, illetve önmagunk és mások korlátozása, mint téma. Nekem egyrészt ezért ütött be annyira, főleg decemberben, a karácsony és az évbúcsúztató hónapjában, hiszen megint nem beszéltünk egy évet anyával és nem leszünk együtt karácsonykor. Öcsém néha rám kérdez, szerintem rám pirít, mikor békülök már ki vele, de szerintem ő nem érti, hogy ez részemről nem dac vagy harag, hanem önvédelem. Hogy nincs értelme jobbost nyújtani egy olyan embernek, aki nem dolgozik azon, hogy a tüskéit behúzza, úgy akar magához vonni, hogy elvárja a feltétlen megadást. Nyilván ez így nagyon képies és nagyon tág... Én azt gondolom, hogy minden kapcsolathoz kell a két ember és az, hogy egyenlően pakoljanak a közös mérlegük maguk felöli oldalát. Amint valaki többet vagy kevesebbet tesz, mint a másik, a mérleg nyelve elbillen, ami idővel a felboruláshoz és a két fél kapcsolatának elszakadásához vezet. Nekem szükségem van rá, hogy az anyám feltegye a mérlegre a felelősségvállalást a maga oldalán. Az elmúlt 33 év elmúlt, amit elbasztunk, az már úgy marad, de részemről meg tudjuk beszélni, be tudjuk gyógyítani a sebeket. De ehhez kell az, hogy felelősséget érezzen a szavai és a tettei iránt. Hogy meggondolatlanul ne mondjon ki azonnal mindent, ami csak eszébe jut, mert egyrészt felszántja a lelkemet vele, másrészt ha aztán átgondolja, rájön, hogy nem is azt akarta közölni, amit sikerült. Hogy belássa, a folyamatos kritizálás, elégedetlenség és az elvárásai csak oda vezethetnek, hogy nem kérek a kapcsolatból egyáltalán. Hogy belássa, nem velem elégedetlen, hanem a saját életével és saját magával, amit rám vetít és engem kritizál, bánt, próbál irányítani, így nem csak én nem leszek boldog, de ő sem. Ha a felelősségvállalást végre sikerülnie kinevelnie magában, akkor rájönne, hogy miért érzem magam elárulva és elhagyva, hogy soha nem lett volna szabad elmondania, hogy képtelen volt engem szeretni gyerekként és hogy a saját osztályfőnököm is azt mondta rólam, sosem lesz belőlem senki, mert ostoba vagyok. Jó lenne, ha bocsánatot kérne, de nincs rá szükségem. Ha felnőtt emberként tudna mellém állni, az már elég jó szint lenne, főleg, ha nem a barátjaként tekintene rám, hanem a gyerekeként. Egyelőre viszont ott tartunk a jelek szerint, fingja sincs, miért lenne erre szükség és az öcsémnek sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése