Dolgok

Szerdán kettőkor lehívattak az elnökségre. Egy Úristen! felkiáltással mentem is, Gabi még fel se jött onnan, úgyhogy nem tudtam, mi van. Lemegyek, székre leülök elnök úrral szemben, mondja, hogy "Sajnos rossz hírt kell közölnöm veled.". A második mondatot nem értettem, mert lesokkoltam. Arra kellett figyelnem, hogy ne hányjam el magam és ne szédüljek le a székről. Utóbbi érdekében megkapaszkodtam benne. Néztem rá bután, jeleztem, hogy szavát se értettem mondja el még egyszer. Létszámleépítés miatt nem tudja meghosszabbítani a szerződésem. Gondolatok kábé a fejemben: "Neeem, szívaat...! Bakker, ő sose szívat senkit, főleg nem így! Úristen...! Nincs állásom! Miből fogunk élni?! Nem fogjuk tudni fizetni a lakást, vagy éhen halunk! Szét kell költöznünk, bukjuk a kauciót, nekem vissza kell mennem apámhoz, Bene meg utcára kerül...!" És kész... én olyan mértékben padlót fogtam, hogy az elhangzottakból csak annyit fogtam fel, hogy jó munkaerő vagyok, jókat hallott rólam a bírómtól, ír nekem ajánlólevelet, ha kérem, ő is nagyon sajnálja, hogy így alakult. Közben ment a koncentrálás, hogy eszméletemnél maradjak és azt ne úgy, hogy rókázok egyet az elnöki irodában. Rám tört a sírás, de valszeg kifutott belőlem a vér is, mert mikor felálltam, az elnök úr is megriadt. Jeleztem neki, hogy nem bírok beszélni és el kell húznom innen, mert nem itt akarok bőgni, s remegve megindultam az ajtó felé. Csak három lépés volt, de egy örökkévalóságnak tűnt, negyedikre még a kilincset is megtaláltam. Mondta, hogy nem kell elmennem, maradhatok, erre hirtelen visszatért az önuralmam: "Nem, itt nem fogok sírni." - mondtam magamnak, kifújtam magamból mindent és leléptem. A lépcsőmászásnál már törölgettem a szemeim, mert nem akartam mindenki szeme láttára bőgni, aztán beléptem az irodánkba. A Gabi már ott volt, biccentettem neki, hogy mi van, mondja, hogy létszámleépítés miatt ennyi neki is. Ő októberben jött, én több, mint egy éve ott dolgoztam. Elbotorkáltam a székemig és lezuhantam rá, közben bírómnál csörgött a telefon, aztán miután lehívatták az elnökségre, leviharzott. Úgy jött fel, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéghideg vízzel, azt se tudta, hol van, rögtön el is tűnt a szobájában.

A legszörnyűbb az az üres csönd volt, amit magamban hallottam. Tudjátok, amikor se kép, se hang, mert ha valami megindul, akkor az a kétségbeesés. Tipikusan az a szitu, amikor azt kérdezed magadtól: "Most mi a f@szt csináljak? Most mi lesz...?". És nem tudod a választ, de ha keresed, peregnek le előtted azok a dolgok, amiket terveztél és le kell mondanod róla. Új ruhák, gólemezés, pesti élet, ... és akkor ez még csak a dolgok eleje, mert eszedbe jut az apádnál lévő légkör, az, hogy anyád egy éve nem talál munkát és ő is a kétségbeesés okozta őrület szélén áll, a párodnak meg nincs hova mennie. Én a megoldáson próbáltam gondolkodni és a csend, az üres, hideg csend fogadott. Kiborultam.

Nem tudom, mennyi idő telt el úgy, az még rémlik, hogy Marcsi átfog és majdnem sír, meg az, hogy valamennyivel később, mikor már nagyjából lenyugodtam, megjelent a bíróm és ugyanezzel a "nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel" módon szabadkozik, mondja, hogy ő meg volt velem elégedve, jól dolgoztam, ez neki is hidegzuhany volt, senki se tudta előre, nagyon sajnálja. Látszott rajta az, hogy megzavarodott, csak muszáj egyben tartania magát, mert mennie kell tárgyalni. Aztán jöttek a további feketelevesek. Benét nem hívhattam fel és a hangomon se hallhatta, hogy baj van, mert szerda délután ment el Szegedre vizsgálatokra, azt meg nem akartam, hogy rosszul legyen, vagy az eredményeit befolyásolja ez a dolog. Szóval a legkeményebb támaszom ki lett ütve alólam. Felhívtam Anyát inkább. Kérdeztem, ül-e. Üljön? Aha... Te jó ég... Hát majdnem ketten sírtunk. Utána felhívtam a nagyanyámat és apámat, aztán Benedeket.

Bene szerencsére már nem volt itthon, mire hazaértem, aztán amikor beszéltünk, bágyadt voltam, úgyhogy simán azt tudtam mondani, hogy sokfele figyelek és fáradt vagyok. Később lefürödtem, aztán lefeküdtem aludni. Másnap úgy döntöttem, nem hagyom, hogy leverjen ez az egész a lábamról, egy egyszerű frizurát csináltam magamnak, gyöngyös hajpántot tettem a fejemre, munkahelyen kifestettem a szemem és vidámkodtam. Persze ez inkább csak a ki nem sírt feszültség levezetése volt, de jól sült el, Sango azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy hercegnő. A vicc az volt a sztoriban, hogy reggel azon gondolkodtam, hogy a tiarám veszem fel. =D

Csütörtök délután-este játék volt, s mivel időben befejeztük a távoltartást, mehettem a Gólembe. Tök jót játszottunk! MAGUS-t persze. Párhuzamosan működő világban voltunk, az egyikben egy kocsmában, a másikban meg állatokként egy erdőben, aztán egy városban. Vicces volt. Norbi fejvadásszal görény lett, Imi a kovácspapjával fogatlan róka (beszólt a Robinak, ő meg úgy gondolta, akkor most kijátssza a Köcsög Mesélőt =D ), Dávid valami harcossal őzbak, Bálint fehér nyúl lett az öreg varázslójával, Benedek az Arel papjával pocok, én pedig a boszorkámmal mókus. Akkora poénok voltak, hogy az nem igaz. XD A pocok talált egy pocoklányt - a valós síkon egy Elena papnő volt, csak hát udvari ork. X"D Mivel a kalandban meghúzta, ő kapta a legtöbb TP-t. Senki se vitatkozott a KM döntésével. XD Mi a görénnyel elég jól egymásra akadtunk, de minekután a fejvadász, a kovácspap és az öreg szeme láttára adott a boszorkányom egy halálos csókot a bárd nőnek, aki miatt állatok voltunk, a fejvadász csak elcsalt a rejtekére, megdobta az akaraterő-próbát és otthagyott. XD Jó kaland volt. =)

Játék után Norbi elkísért, ahogy újabban mindig, ha előbb végzünk a játékkal, mint Benéék, ezért nem együtt jövünk haza. Tiszta udvarias, annyira szeretem. =) Másnap a meló rémes volt, kábé mintha meghalt volna valaki, olyan volt a hangulat. Gabi már nem is jön, csak elszámolni a dolgokkal, kivette a szabadnapjait, meg betegszabira ment, mert beteg a kislánya.

Bene jól fogadta és mivel már szerdán nekikezdtem az álláskeresésnek, hétfőre már van egy interjúm. =) Szomorú vagyok, meg minden, de nem adhatom fel. Most levert a lábamról az egész, az élet azonban nem áll meg, úgyhogy megyünk tovább.